„Tudtam, hogy jönni fog ez, de persze, nem gondoltam, hogy így és ekkor” – ezzel a mondattal jelentette be a főszereplő, Göttinger Pál, hogy 250 előadás és 25 ezer néző után lekerül a Thália Színház műsoráról az elmúlt évek egyik legsikeresebb magyarországi színházi előadása, a Telefondoktor. A Blikk megtudta: a meglepő döntés hátterében személyes konfliktus áll.
A Thália Színházban 2012 óta futó, népszerű darab, a Telefondoktor nagy sorozata februárban befejeződik
A darabot számos helyszínen – Magyarországon és külföldön is – többször előadták
A szerző, Szabó Borbála személyes döntése alapján kerül le a darab a színház műsoráról, amely 250 előadást élt meg
Szabó Borbála a mai napig aktuális, szórakoztató egyszemélyes bohózata egy éjszakai poénnak indult a Bárka Színház kávézójában: a visszaemlékezések szerint előadás után szórakoztatták vele az alkotók a vendégeket. A darabot aztán Orosz Dénes rendezésében láthatta a közönség 2012 szeptemberétől egészen napjainkig. A Telefondoktort Budapesten kívül még 38 településen játszották, Stockholmban például kétszer is. A sikertörténet azonban véget ér.
A Blikk elérte a darab szerzőjét, Szabó Borbálát, aki szűkszavúan fogalmazott a történtekkel kapcsolatban.
– A döntésem egy személyes konfliktus eredménye, és inkább nem beszélnék róla –jelentette ki Szabó Borbála. – Én vagyok a darab jogtulajdonosa, így bármikor úgy dönthetek, hogy levetetem a műsorról, nincs felmondási idő. Ebben az esetben viszont megbeszéltük, hogy megvárjuk a 250. előadást. A Telefondoktort egyébként évek óta sikerrel játsszák Lengyelországban is, és remélem, itthon is lesz még belőle előadás!
A népszerű darabnak otthont adó Thália Színház sajnálattal vette tudomásul Szabó Borbála döntését.
„A produkcióhoz a Thália Színház kizárólag a játszóhelyet biztosította, így a produkció tulajdonosainak döntéseire nincs rálátásunk. Mi nagyon szerettük az előadást, és büszkék vagyunk rá, hogy nálunk futott ilyen szép számot, valamint, hogy nálunk búcsúzik” – írta a Blikknek a teátrum.
A 90 perces, szünet nélküli előadás főhőse Békés Dénes, egy sikeres nőgyógyász, aki váratlanul bezárja magát a rendelőjébe. Ahogy próbál telefonon segítséget kérni, kiderül, hogy nem mer igazat mondani: mindenkinek azt mondja, amit az hallani szeretne. Érdeklődésünkre a címszereplő, Göttinger Pál sem tudta megmondani, miért némul el a Telefondoktor.
– Ez a szerző döntése volt. Én egy közreműködő vagyok, a produkciós részbe nem vontak be – fogalmazott a Junior Prima-díjas színész-rendező. – A mulandóság műfaja az, amit űzünk, színházi előadás még nem ment örökké, de a veszteség érzése természetesen megvan. A Telefondoktor szerintem messze túlfutotta azt, amit annak idején terveztünk. Jó volt végigcsinálni, egy másik ember lettem azóta, amióta bemutattuk. Sokat tanultam, és számomra kerek ez a történet.
A Telefondoktort már csak két alkalommal láthatják a nézők – január 24-én, majd február 7-én –, ugyanis a főszereplő utána hivatalosan is bontja a vonalat.
A darabot számos helyszínen – Magyarországon és külföldön is – többször előadták
A szerző, Szabó Borbála személyes döntése alapján kerül le a darab a színház műsoráról, amely 250 előadást élt meg
Szabó Borbála a mai napig aktuális, szórakoztató egyszemélyes bohózata egy éjszakai poénnak indult a Bárka Színház kávézójában: a visszaemlékezések szerint előadás után szórakoztatták vele az alkotók a vendégeket. A darabot aztán Orosz Dénes rendezésében láthatta a közönség 2012 szeptemberétől egészen napjainkig. A Telefondoktort Budapesten kívül még 38 településen játszották, Stockholmban például kétszer is. A sikertörténet azonban véget ér.
A Blikk elérte a darab szerzőjét, Szabó Borbálát, aki szűkszavúan fogalmazott a történtekkel kapcsolatban.
– A döntésem egy személyes konfliktus eredménye, és inkább nem beszélnék róla –jelentette ki Szabó Borbála. – Én vagyok a darab jogtulajdonosa, így bármikor úgy dönthetek, hogy levetetem a műsorról, nincs felmondási idő. Ebben az esetben viszont megbeszéltük, hogy megvárjuk a 250. előadást. A Telefondoktort egyébként évek óta sikerrel játsszák Lengyelországban is, és remélem, itthon is lesz még belőle előadás!
A népszerű darabnak otthont adó Thália Színház sajnálattal vette tudomásul Szabó Borbála döntését.
„A produkcióhoz a Thália Színház kizárólag a játszóhelyet biztosította, így a produkció tulajdonosainak döntéseire nincs rálátásunk. Mi nagyon szerettük az előadást, és büszkék vagyunk rá, hogy nálunk futott ilyen szép számot, valamint, hogy nálunk búcsúzik” – írta a Blikknek a teátrum.
A 90 perces, szünet nélküli előadás főhőse Békés Dénes, egy sikeres nőgyógyász, aki váratlanul bezárja magát a rendelőjébe. Ahogy próbál telefonon segítséget kérni, kiderül, hogy nem mer igazat mondani: mindenkinek azt mondja, amit az hallani szeretne. Érdeklődésünkre a címszereplő, Göttinger Pál sem tudta megmondani, miért némul el a Telefondoktor.
– Ez a szerző döntése volt. Én egy közreműködő vagyok, a produkciós részbe nem vontak be – fogalmazott a Junior Prima-díjas színész-rendező. – A mulandóság műfaja az, amit űzünk, színházi előadás még nem ment örökké, de a veszteség érzése természetesen megvan. A Telefondoktor szerintem messze túlfutotta azt, amit annak idején terveztünk. Jó volt végigcsinálni, egy másik ember lettem azóta, amióta bemutattuk. Sokat tanultam, és számomra kerek ez a történet.
A Telefondoktort már csak két alkalommal láthatják a nézők – január 24-én, majd február 7-én –, ugyanis a főszereplő utána hivatalosan is bontja a vonalat.
forrás: https://www.blikk.hu
A 250. előadással búcsúzik a Telefondoktor című produkció, amely február 7-én utoljára lesz látható a Thália Színházban: a Göttinger Pál által játszott monodráma közel másfél évtizeden keresztül szórakoztatta a közönséget.
A Telefondoktor története 2011. május 5-én, a Bárka Színházban tartott nyilvános főpróbával vette kezdetét. A Bárka azóta bezárt, ahogy a produkciót életre hívó Manna Produkció, a Komédium, az FTP-program vagy éppen a győri Menház is már csak emlék. A darab azonban igazi túlélőnek bizonyult: játszották a Momentánban, majd hosszú éveken át a Thália Színház adott othont neki, miközben bejárta az országot (38 településen, mintegy 50 játszóhelyen), sőt, Stockholmba is eljutott két alkalommal. A 2014-es csúcsévben egyetlen évad alatt 23 előadást játszott belőle Göttinger, akivel Békés Dénes figurája idővel teljesen összenőtt. “A darab alatt szépen Békés Dénessé váltam. Egy ügyetlen, kicsit túl bátor, kicsit rossz döntéseket hozó férfivá, aki meg akar felelni mindenkinek, és közben derűsen retteg. Aki hibázik, de tanul belőle. Aki végül képes kiállni magáért. Nem hős, hanem ember – talán ezért volt olyan könnyű megszeretni” – mondta el Göttinger, aki számára ez volt az első alkalom, hogy hivatásos színészként színpadra állt. Azóta közel ezerszer lépett közönség elé, több mint hetven előadást készített – színészként és rendezőként egyaránt.
A Gáspár Anna produkciós vezetésével készült előadás szövegkönyvét Szabó Borbála írta, a látványt Csík Melinda tervezte, a zenét pedig Dinyés Dániel szerezte. A darab rendezője Orosz Dénes, akit többnyire filmes munkáiról (Coming out, Magic Boys, Poligamy, Seveled, Hogyan tudnék élni nélküled?) ismerhetünk. A búcsúnak különösen szép keretet ad majd, hogy az előadást az a Ragó Ancsa hangosítja majd, aki az első előadást is – akkor kilenc hónapos terhesen. Azóta felnőtt egy kislány, aki „odabentről” végigélte az előadás egyik legemlékezetesebb jelenetét, és felnőtt egy előadás is, amely generációkon ívelt át.
A Telefondoktor története 2011. május 5-én, a Bárka Színházban tartott nyilvános főpróbával vette kezdetét. A Bárka azóta bezárt, ahogy a produkciót életre hívó Manna Produkció, a Komédium, az FTP-program vagy éppen a győri Menház is már csak emlék. A darab azonban igazi túlélőnek bizonyult: játszották a Momentánban, majd hosszú éveken át a Thália Színház adott othont neki, miközben bejárta az országot (38 településen, mintegy 50 játszóhelyen), sőt, Stockholmba is eljutott két alkalommal. A 2014-es csúcsévben egyetlen évad alatt 23 előadást játszott belőle Göttinger, akivel Békés Dénes figurája idővel teljesen összenőtt. “A darab alatt szépen Békés Dénessé váltam. Egy ügyetlen, kicsit túl bátor, kicsit rossz döntéseket hozó férfivá, aki meg akar felelni mindenkinek, és közben derűsen retteg. Aki hibázik, de tanul belőle. Aki végül képes kiállni magáért. Nem hős, hanem ember – talán ezért volt olyan könnyű megszeretni” – mondta el Göttinger, aki számára ez volt az első alkalom, hogy hivatásos színészként színpadra állt. Azóta közel ezerszer lépett közönség elé, több mint hetven előadást készített – színészként és rendezőként egyaránt.
A Gáspár Anna produkciós vezetésével készült előadás szövegkönyvét Szabó Borbála írta, a látványt Csík Melinda tervezte, a zenét pedig Dinyés Dániel szerezte. A darab rendezője Orosz Dénes, akit többnyire filmes munkáiról (Coming out, Magic Boys, Poligamy, Seveled, Hogyan tudnék élni nélküled?) ismerhetünk. A búcsúnak különösen szép keretet ad majd, hogy az előadást az a Ragó Ancsa hangosítja majd, aki az első előadást is – akkor kilenc hónapos terhesen. Azóta felnőtt egy kislány, aki „odabentről” végigélte az előadás egyik legemlékezetesebb jelenetét, és felnőtt egy előadás is, amely generációkon ívelt át.
forrás: https://deszkavizio.hu
Nemrég Jászberényi Gábor vendég volt a Trend FM 94.2 Kapcsolódjunk! című műsorában, ahol Kalmár Andrással dumáltak mindenről, ami nekünk fontos:
hogy mi is a Dante, hogyan lett a Margit-negyedben egy színházi fókuszú, de minden műfajra nyitott alkotói tér, és mi mozgat minket nap mint nap.
Szóba kerültek az előadásaink (igen, az Óceánjáró, a Varjúkirály, a Színészet Képes Nagykönyve is 👀), a koncertek, a kiállítások – meg az egész gondolat, hogy jó lenne egy hely, ahová nem csak „programra”, hanem jelen lenni járnak az emberek.
Van úgy, hogy egy előadás nem egyszerűen csak fut a színházban, hanem együtt él velünk. Velünk öregszik, velünk változik, velünk költözik egyik játszóhelyről a másikra, miközben észrevétlenül beépül a mindennapjainkba. Ilyen volt a Telefondoktor is. Egy monodráma, amely közel másfél évtizeden át szólt hozzánk – és rólunk. Február 7-én, a Thália Színházban, a 250. előadással búcsúzik a közönségtől.
A hír egyszerre meglepő és csendesen elkerülhetetlen. Egy hosszú színházi út ér most a végéhez – kissé talán hirtelen, drámaian, úgy, ahogy az igazán fontos történetek szoktak. Göttinger Pál, az előadás egyetlen szereplője így fogalmazott a búcsú kapcsán: „Tudtam, hogy jönni fog ez, de persze nem gondoltam, hogy így és ekkor.” Egy mondat, amelyben ott van az elmúlt közel másfél évtized minden tapasztalata, átalakulása és ajándéka.
A Telefondoktor története 2011. május 5-én indult, a Bárka Színházban tartott nyilvános főpróbával. A Bárka azóta bezárt, ahogy a produkciót életre hívó Manna Produkció, a Komédium, az FTP-program vagy éppen a győri Menház is már csak emlék. A darab azonban mindezt túlélte. Játszották a Momentánban, majd hosszú éveken át a Thália Színházban, miközben bejárta az országot: 38 településen, mintegy 50 játszóhelyen, sőt, Stockholmban is kétszer. Pandémia ide vagy oda, a Telefondoktor mindig visszatalált a közönségéhez.
És a közönség mindig visszatalált hozzá. Marketing és különösebb közönségszervezés nélkül telt házak várták, a 2014-es csúcsévben egyetlen évad alatt 23 előadást játszottak. Voltak nézők, akik ötször, hétszer látták, családok, ahol a darab mondatai szállóigévé váltak. A történet – egy telefonok mögé szorult férfié, aki mindenkinek azt mondja, amit hallani szeretne, miközben a kis hazugságok lavinává nőnek – ismerősen csengett. Talán túlságosan is.
Békés Dénes figurája idővel összenőtt Göttinger Pállal. Ő maga így fogalmazott: a darab alatt „szépen Békés Dénessé váltam”. Egy ügyetlen, kicsit túl bátor, kicsit rossz döntéseket hozó férfivá, aki meg akar felelni mindenkinek, és közben derűsen retteg. Aki hibázik, de tanul belőle. Aki végül képes kiállni magáért. Nem hős, hanem ember – talán ezért volt olyan könnyű megszeretni.
A Telefondoktor nemcsak egy szerep volt, hanem pályakezdés is. Göttinger Pál számára ez volt az első alkalom, hogy hivatásos színészként színpadra állt; azóta közel ezerszer lépett közönség elé, több mint hetven előadást készített – színészként és rendezőként egyaránt. Mégis, ahogy ő maga fogalmaz, ezt az estét sosem felejti el. Ahogyan a február 7-it sem fogja: az utolsó előadást, ahol a nézőtéren ott ül majd a 25 ezredik néző.
A búcsú különösen szép keretet kap. Az előadást az a Ragó Ancsa hangosítja majd, aki az elsőt is – akkor kilenc hónapos terhesen. Azóta felnőtt egy kislány, aki „odabentről” végigélte az előadás egyik legemlékezetesebb jelenetét, és felnőtt egy előadás is, amely generációkon ívelt át.
A Telefondoktor egy korszak lenyomata volt. Szól a családi káoszról, a megfelelési kényszerről, a kimondatlan igazságokról, a modern ember szorongásairól – mindarról, amiről mi, nők és férfiak, anyák és apák, gyerekek és felnőttek nap mint nap gondolkodunk. Nem adott kész válaszokat, de kérdezni megtanított.
Talán ezért fáj az elengedés. Mert nemcsak egy előadástól búcsúzunk, hanem egy darabka saját életünktől is. Attól az időszaktól, amikor még felvettük a telefont, és hittük, hogy minden elsimítható egy jól időzített mondattal. Február 7-én még egyszer megszólal a csengő. Aztán csend lesz. De az emlék – ahogy a jó színház mindig – velünk marad.
A hír egyszerre meglepő és csendesen elkerülhetetlen. Egy hosszú színházi út ér most a végéhez – kissé talán hirtelen, drámaian, úgy, ahogy az igazán fontos történetek szoktak. Göttinger Pál, az előadás egyetlen szereplője így fogalmazott a búcsú kapcsán: „Tudtam, hogy jönni fog ez, de persze nem gondoltam, hogy így és ekkor.” Egy mondat, amelyben ott van az elmúlt közel másfél évtized minden tapasztalata, átalakulása és ajándéka.
A Telefondoktor története 2011. május 5-én indult, a Bárka Színházban tartott nyilvános főpróbával. A Bárka azóta bezárt, ahogy a produkciót életre hívó Manna Produkció, a Komédium, az FTP-program vagy éppen a győri Menház is már csak emlék. A darab azonban mindezt túlélte. Játszották a Momentánban, majd hosszú éveken át a Thália Színházban, miközben bejárta az országot: 38 településen, mintegy 50 játszóhelyen, sőt, Stockholmban is kétszer. Pandémia ide vagy oda, a Telefondoktor mindig visszatalált a közönségéhez.
És a közönség mindig visszatalált hozzá. Marketing és különösebb közönségszervezés nélkül telt házak várták, a 2014-es csúcsévben egyetlen évad alatt 23 előadást játszottak. Voltak nézők, akik ötször, hétszer látták, családok, ahol a darab mondatai szállóigévé váltak. A történet – egy telefonok mögé szorult férfié, aki mindenkinek azt mondja, amit hallani szeretne, miközben a kis hazugságok lavinává nőnek – ismerősen csengett. Talán túlságosan is.
Békés Dénes figurája idővel összenőtt Göttinger Pállal. Ő maga így fogalmazott: a darab alatt „szépen Békés Dénessé váltam”. Egy ügyetlen, kicsit túl bátor, kicsit rossz döntéseket hozó férfivá, aki meg akar felelni mindenkinek, és közben derűsen retteg. Aki hibázik, de tanul belőle. Aki végül képes kiállni magáért. Nem hős, hanem ember – talán ezért volt olyan könnyű megszeretni.
A Telefondoktor nemcsak egy szerep volt, hanem pályakezdés is. Göttinger Pál számára ez volt az első alkalom, hogy hivatásos színészként színpadra állt; azóta közel ezerszer lépett közönség elé, több mint hetven előadást készített – színészként és rendezőként egyaránt. Mégis, ahogy ő maga fogalmaz, ezt az estét sosem felejti el. Ahogyan a február 7-it sem fogja: az utolsó előadást, ahol a nézőtéren ott ül majd a 25 ezredik néző.
A búcsú különösen szép keretet kap. Az előadást az a Ragó Ancsa hangosítja majd, aki az elsőt is – akkor kilenc hónapos terhesen. Azóta felnőtt egy kislány, aki „odabentről” végigélte az előadás egyik legemlékezetesebb jelenetét, és felnőtt egy előadás is, amely generációkon ívelt át.
A Telefondoktor egy korszak lenyomata volt. Szól a családi káoszról, a megfelelési kényszerről, a kimondatlan igazságokról, a modern ember szorongásairól – mindarról, amiről mi, nők és férfiak, anyák és apák, gyerekek és felnőttek nap mint nap gondolkodunk. Nem adott kész válaszokat, de kérdezni megtanított.
Talán ezért fáj az elengedés. Mert nemcsak egy előadástól búcsúzunk, hanem egy darabka saját életünktől is. Attól az időszaktól, amikor még felvettük a telefont, és hittük, hogy minden elsimítható egy jól időzített mondattal. Február 7-én még egyszer megszólal a csengő. Aztán csend lesz. De az emlék – ahogy a jó színház mindig – velünk marad.
forrás: https://thalia.hu/
Nagy filmrajongó Balázs Andrea színésznő, de csak az otthon kialakított, saját házi moziban jut rá ideje.
Olyan sokat játszik színházban Balázs Andrea színésznő, a Karinthy Színház tagja, hogy mire eljutna moziba, addigra kijön valamelyik online platformon a kiszemelt film.
Olyan sokat játszik színházban Balázs Andrea színésznő, a Karinthy Színház tagja, hogy mire eljutna moziba, addigra kijön valamelyik online platformon a kiszemelt film.
Film – saját IMAX-szel
A nagy kanapénkat – lábtartókkal – becibáltuk a szoba közepére, és popcornnal a kézben majdnem ugyanazt a moziélményt megkapjuk, mintha beültünk volna valahova. Úgy hívjuk a párommal, Gáborral: ez a saját IMAX-ünk.”
Balázs Andrea megpróbálja behozni a filmes lemaradásait. Ez persze nem mindig sikerül. Nagyon szereti például az Avatart, de még nem látta a második és a harmadik részt. Az új magyar filmekkel jobban áll, azokra azonnal lecsap, amint kijönnek streamelve.
Van egy fogadalmam: soha nem minősítek filmet, amíg nem nézem meg.”
De isten igazából a régi filmekért rajong. Amit évente kétszer újranéz: az Abigél. Főleg azóta, hogy a Médiaklikken is megtalálható, tehát könnyen elérhető. Most karácsonykor megint átélte Vitai Georgina és a matulások kalandjait. Természetesen Szabó Magda regényét is olvasta, ez alap nála. Sőt, ha könyvből készül egy-egy film vagy sorozat, azt általában előtte elolvassa – ez jóval komplexebb élményt ad. Ez történt például a Harry Potter-részeknél. Nagyon szereti a Potter-filmeket is, de a könyvet még inkább.
A régi magyar alkotásoknál mindenevő vagyok – Kabostól Karády Katalinig, Bacsó Péter rendezéstől – Jancsó Miklóson át – Mundruczó Kornélig mindent nézek.”
A régi külföldi produkciók szintén érdeklik. Az elmúlt nyáron találkozott Alain Delon egyik korai mozijával, A szamurájjal (1967) a 8. Budapesti Klasszikus Film Maratonon. Jean-Pierre Melville rendezte a francia-olasz bűnügyi thrillert, amely megmutatja Alain Delon színészi mélységét is – azon kívül, hogy gyönyörű benne. Ezt a mélységet nagyon sok későbbi filmjében hiányolta a színésznő.
Megsiratta Tarr Béla elvesztését is Balázs Andrea. A Sátántangót többször látta, de elhatározta, hogy a rendező tiszteletére újra megnézi. Úgy véli, ahogy az ember idősödik, egyre jobban megérti, megérzi Tarr alkotásait. Egyszer látta huszonévesen, majd harminc, és biztos benne, hogy negyvenpluszosan is mást jelent majd neki.
A nagy kanapénkat – lábtartókkal – becibáltuk a szoba közepére, és popcornnal a kézben majdnem ugyanazt a moziélményt megkapjuk, mintha beültünk volna valahova. Úgy hívjuk a párommal, Gáborral: ez a saját IMAX-ünk.”
Balázs Andrea megpróbálja behozni a filmes lemaradásait. Ez persze nem mindig sikerül. Nagyon szereti például az Avatart, de még nem látta a második és a harmadik részt. Az új magyar filmekkel jobban áll, azokra azonnal lecsap, amint kijönnek streamelve.
Van egy fogadalmam: soha nem minősítek filmet, amíg nem nézem meg.”
De isten igazából a régi filmekért rajong. Amit évente kétszer újranéz: az Abigél. Főleg azóta, hogy a Médiaklikken is megtalálható, tehát könnyen elérhető. Most karácsonykor megint átélte Vitai Georgina és a matulások kalandjait. Természetesen Szabó Magda regényét is olvasta, ez alap nála. Sőt, ha könyvből készül egy-egy film vagy sorozat, azt általában előtte elolvassa – ez jóval komplexebb élményt ad. Ez történt például a Harry Potter-részeknél. Nagyon szereti a Potter-filmeket is, de a könyvet még inkább.
A régi magyar alkotásoknál mindenevő vagyok – Kabostól Karády Katalinig, Bacsó Péter rendezéstől – Jancsó Miklóson át – Mundruczó Kornélig mindent nézek.”
A régi külföldi produkciók szintén érdeklik. Az elmúlt nyáron találkozott Alain Delon egyik korai mozijával, A szamurájjal (1967) a 8. Budapesti Klasszikus Film Maratonon. Jean-Pierre Melville rendezte a francia-olasz bűnügyi thrillert, amely megmutatja Alain Delon színészi mélységét is – azon kívül, hogy gyönyörű benne. Ezt a mélységet nagyon sok későbbi filmjében hiányolta a színésznő.
Megsiratta Tarr Béla elvesztését is Balázs Andrea. A Sátántangót többször látta, de elhatározta, hogy a rendező tiszteletére újra megnézi. Úgy véli, ahogy az ember idősödik, egyre jobban megérti, megérzi Tarr alkotásait. Egyszer látta huszonévesen, majd harminc, és biztos benne, hogy negyvenpluszosan is mást jelent majd neki.
Komfortsorozatok Szomszédoktól Ötvös Csöpiig
Vannak Balázs Andreának komfortsorozatai. És mint mondja, biztos sokakat meglep majd, de neki ilyen a Szomszédok. Mindent tud róla, megmosolyogtatja, és visszarepíti a nyolcvanas-kilencvenes évekbe. Érzi a hajlak illatát a szalonban, a kisboltban a zacskós tejét… Ilyen komfortsorozata még a Linda, valamint az összes Ötvös Csöpi-film. A külföldiek közül mindig jó hatással van rá humorával, érzékenységével a Jóbarátok, továbbá imádja a Trónok harcát és A koronát is, amely csodálatos színészeket vonultat fel.
Könyv – életrajzok minden mennyiségben
A színésznő minden este olvas, most például Vajda Katalin és Szacsvay László közös könyvét, a Féltem, amíg éltem címűt, amely a nemzet színészéről szól.
Lebilincselő, és ahogy olvasom, szinte hallom Szacsi hangját. De ugyanígy voltam a Benedek Miklósról szóló könyvvel is. Cserhalmi György életrajzi kötetét karácsony alatt faltam be. Azt hiszem, ebből kiderült, nagyon szeretem az életrajzi könyveket.”
Az irodalomban is van olyan komfortmű, amelyhez mindig örömmel tér vissza: Fehér Klára regénye, a Bezzeg az én időmben ilyen. 14 évesen olvasta először, de most, 47 évesen is el tud mögé rejtőzni egy kicsit. Pedig minden sorát kívülről fújja.
Vannak Balázs Andreának komfortsorozatai. És mint mondja, biztos sokakat meglep majd, de neki ilyen a Szomszédok. Mindent tud róla, megmosolyogtatja, és visszarepíti a nyolcvanas-kilencvenes évekbe. Érzi a hajlak illatát a szalonban, a kisboltban a zacskós tejét… Ilyen komfortsorozata még a Linda, valamint az összes Ötvös Csöpi-film. A külföldiek közül mindig jó hatással van rá humorával, érzékenységével a Jóbarátok, továbbá imádja a Trónok harcát és A koronát is, amely csodálatos színészeket vonultat fel.
Könyv – életrajzok minden mennyiségben
A színésznő minden este olvas, most például Vajda Katalin és Szacsvay László közös könyvét, a Féltem, amíg éltem címűt, amely a nemzet színészéről szól.
Lebilincselő, és ahogy olvasom, szinte hallom Szacsi hangját. De ugyanígy voltam a Benedek Miklósról szóló könyvvel is. Cserhalmi György életrajzi kötetét karácsony alatt faltam be. Azt hiszem, ebből kiderült, nagyon szeretem az életrajzi könyveket.”
Az irodalomban is van olyan komfortmű, amelyhez mindig örömmel tér vissza: Fehér Klára regénye, a Bezzeg az én időmben ilyen. 14 évesen olvasta először, de most, 47 évesen is el tud mögé rejtőzni egy kicsit. Pedig minden sorát kívülről fújja.
Színház – februártól két új előadás
Mivel rengeteget játszik a színésznő, nem marad annyi ideje színházra, amennyit szeretne. Közben persze nagyon örül, hogy rengeteg a feladata. Amit ugyanakkor bán, hogy a legjobb barátnőjét, Sóvári-Fehér Annát, a Thália Színház művészét (a Pokoli rokonok Fejes Gabiját) ritkán tudja megnézni, mert általában egyszerre van premierjük. Úgyhogy most is tartozik neki még egy előadással.
Februárban két produkcióban kezd próbálni Balázs Andrea: a Bartók Színházban Martin McDonagh darabjában, a Leenane szépében az idős asszonyt, Maget játssza majd Göttinger Pál rendezésében. Anyaszínházában, a Karinthyban Molnár Ferenc Liliomját rendezi Keresztes Attila, ebben Muskátné lesz a színésznő.
Átfedéssel dolgozom februártól ezen a két új produkción a 12 futó előadás mellett… úgyhogy izgalmas-terhelő időszak jön. De azt mondaná erre az egyik barátom: <<te akartál színész lenni, senki nem kényszerített rá”>> Úgyhogy én örülök neki, hogy ennyi munkám lesz.”
--------------------------------------------------------------------
Balázs Andrea kedvenc magyar filmje: Sose halunk meg
Mivel rengeteget játszik a színésznő, nem marad annyi ideje színházra, amennyit szeretne. Közben persze nagyon örül, hogy rengeteg a feladata. Amit ugyanakkor bán, hogy a legjobb barátnőjét, Sóvári-Fehér Annát, a Thália Színház művészét (a Pokoli rokonok Fejes Gabiját) ritkán tudja megnézni, mert általában egyszerre van premierjük. Úgyhogy most is tartozik neki még egy előadással.
Februárban két produkcióban kezd próbálni Balázs Andrea: a Bartók Színházban Martin McDonagh darabjában, a Leenane szépében az idős asszonyt, Maget játssza majd Göttinger Pál rendezésében. Anyaszínházában, a Karinthyban Molnár Ferenc Liliomját rendezi Keresztes Attila, ebben Muskátné lesz a színésznő.
Átfedéssel dolgozom februártól ezen a két új produkción a 12 futó előadás mellett… úgyhogy izgalmas-terhelő időszak jön. De azt mondaná erre az egyik barátom: <<te akartál színész lenni, senki nem kényszerített rá”>> Úgyhogy én örülök neki, hogy ennyi munkám lesz.”
--------------------------------------------------------------------
Balázs Andrea kedvenc magyar filmje: Sose halunk meg
forrás: https://port.hu
Az elmúlt hetekben elfogyasztott ipari mennyiségű bejglit emésztve, az ünnepekből visszamaradt szentimentális hangulatban gyűjtöttük össze az idei év legnagyobb pillanatait. Játszottunk megunhatatlan közönségkedvenceket, neves vendégszínészek és nagyrabecsült szakemberek csatlakoztak hozzánk a színpadon, sőt még három új előadással is bővítettük a repertoárunkat!
Sokadszorra visszatapsolt klasszikusok
Bevált recepten ne változtass – tartja a mondás, amit mi a Momentánnál csak részben fogadunk meg. Vannak ugyanis jól bejáratott formák, még sincs két ugyanolyan előadás. Ez egyaránt igaz a 2003 óta játszott RögvEstekre és a Művészetek Völgyébe minden évben visszatérő Momentán Udvarban játszott előadásokra is, ami idén 11. (!!!) alkalommal várta a Kapolcsra látogatókat. Az Udvarban olyan vendégszereplők segítettek illékonyat, mégis maradandót alkotni, mint Péterfy Bori, Lilu, Jumo Daddy vagy Gundel-Takács Gábor.Molnár Levente nagysikerű előadása a Lev&Te egy profi impró és egy profi színész közös tangója, ahol próbák és megírt szöveg híján csak egymásra támaszkodhatnak a szereplők. Idén nem kisebb nevek csatlakoztak hozzá, mint Pokorny Lia, Schneider Zoltán, Hajduk Károly, Veréb Tamás, Patkós Márton és Szabó-Kimmel Tamás.
A kurzusaink és a táboraink különleges helyet foglalnak el a szívünkben. Idén több százatoknak hoztuk meg a kedvét, hogy kipróbáljátok magatokat az improvizációban. A heti csoportok és a hétvégi workshopok mellett indítottunk kamaszoknak és felnőtteknek szóló táborokat is, sőt még pedagógusoknak is tanítottunk trükköket kreativitást nyitogató játékokra. Nekünk pedig öröm látni, hogy mennyire szerettek játszani, legyen szó alkalmazottakról egy multis csapatépítőn, fejlődni vágyó töritanárokról, vagy bátor tinédzserekről.
Sokadszorra visszatapsolt klasszikusok
Bevált recepten ne változtass – tartja a mondás, amit mi a Momentánnál csak részben fogadunk meg. Vannak ugyanis jól bejáratott formák, még sincs két ugyanolyan előadás. Ez egyaránt igaz a 2003 óta játszott RögvEstekre és a Művészetek Völgyébe minden évben visszatérő Momentán Udvarban játszott előadásokra is, ami idén 11. (!!!) alkalommal várta a Kapolcsra látogatókat. Az Udvarban olyan vendégszereplők segítettek illékonyat, mégis maradandót alkotni, mint Péterfy Bori, Lilu, Jumo Daddy vagy Gundel-Takács Gábor.Molnár Levente nagysikerű előadása a Lev&Te egy profi impró és egy profi színész közös tangója, ahol próbák és megírt szöveg híján csak egymásra támaszkodhatnak a szereplők. Idén nem kisebb nevek csatlakoztak hozzá, mint Pokorny Lia, Schneider Zoltán, Hajduk Károly, Veréb Tamás, Patkós Márton és Szabó-Kimmel Tamás.
A kurzusaink és a táboraink különleges helyet foglalnak el a szívünkben. Idén több százatoknak hoztuk meg a kedvét, hogy kipróbáljátok magatokat az improvizációban. A heti csoportok és a hétvégi workshopok mellett indítottunk kamaszoknak és felnőtteknek szóló táborokat is, sőt még pedagógusoknak is tanítottunk trükköket kreativitást nyitogató játékokra. Nekünk pedig öröm látni, hogy mennyire szerettek játszani, legyen szó alkalmazottakról egy multis csapatépítőn, fejlődni vágyó töritanárokról, vagy bátor tinédzserekről.
Special editions
Mi a Momentánnál szeretjük megélni a (különleges) pillanatokat. A Filmrendezők Viadalával márciusban elhoztuk Hollywoodot az Ó utcába. Az Oscar-gála előestéjén vörösszőnyeg, pezsgőzés és két műsorvezető alapozta meg a díjnyertes hangulatot. Halloween alkalmából pedig a közönség rémséges jelmezei és a színpadon kibontakozó filmek tematikus karakterei borzolták a kedélyeket. Így égett örökre a dobhártyánkba a japán szaké bárban fel-feltűnő Mikulás-démon kacaja és esett meg a szívünk a serdülőkor viszontagságaival küzdő vérfarkason.
Mi a Momentánnál szeretjük megélni a (különleges) pillanatokat. A Filmrendezők Viadalával márciusban elhoztuk Hollywoodot az Ó utcába. Az Oscar-gála előestéjén vörösszőnyeg, pezsgőzés és két műsorvezető alapozta meg a díjnyertes hangulatot. Halloween alkalmából pedig a közönség rémséges jelmezei és a színpadon kibontakozó filmek tematikus karakterei borzolták a kedélyeket. Így égett örökre a dobhártyánkba a japán szaké bárban fel-feltűnő Mikulás-démon kacaja és esett meg a szívünk a serdülőkor viszontagságaival küzdő vérfarkason.
Újdonságok a színpadon és azon kívül
Idén az új generációt is helyzetbe hoztuk: A Momentán Műhely 18-26 éves tagjai már nemcsak a társulat vezetésével képzik magukat, azon is kísérleteznek, hogy megtalálják saját hangjukat. Ebből született meg önálló előadásuk, a Reflex, ami már 5 sikeres alkalmat tudhat maga mögött!
Idén az új generációt is helyzetbe hoztuk: A Momentán Műhely 18-26 éves tagjai már nemcsak a társulat vezetésével képzik magukat, azon is kísérleteznek, hogy megtalálják saját hangjukat. Ebből született meg önálló előadásuk, a Reflex, ami már 5 sikeres alkalmat tudhat maga mögött!
Ha szereted az imprószínházat és érdekel a pszichológia, – a már több mint 200 előadást megélt – Fröccs interaktív lélekbúvárkodása már ismerős lehet számodra. Idén októberben viszont kibővítettük a formát és először hoztuk tető alá a Fröccsfesztet, ahol három napon keresztül nyakaltuk az önismeretet.
Összesen hét előadás és nyolc workshop várt a résztvevőkre, akik a Momentán társulat tagjaival és szakemberekkel (Tari Annamária, Almási Kitti, Kapitány-Fövény Máté, Szondy Máté, Szvetelszky Zsuzsa, Richter Júlia, Bereczkei Tamás) merültek el az AI terápiás felhasználásának vitatott lehetőségeiben, próbáltak megdolgozni függőségeket és ültettek szembe idealizált kapcsolatokat a valóság tükrével. A fesztivál pedig ismét igazolta, hogy a komoly témákkal is könnyebb megbirkózni, ha bele tudunk csempészni egy kis humor.
Összesen hét előadás és nyolc workshop várt a résztvevőkre, akik a Momentán társulat tagjaival és szakemberekkel (Tari Annamária, Almási Kitti, Kapitány-Fövény Máté, Szondy Máté, Szvetelszky Zsuzsa, Richter Júlia, Bereczkei Tamás) merültek el az AI terápiás felhasználásának vitatott lehetőségeiben, próbáltak megdolgozni függőségeket és ültettek szembe idealizált kapcsolatokat a valóság tükrével. A fesztivál pedig ismét igazolta, hogy a komoly témákkal is könnyebb megbirkózni, ha bele tudunk csempészni egy kis humor.
A fesztivál sikere után sem lazsáltunk sokáig, november végén tartottuk A Premier c. előadásunk premierjét – ba dum tss –, ami igazi színház a színházban élmény. Ha szeretted a Színházrendezők Viadalát, vagy mindig is kíváncsi voltál, hogy mennyire puskaporos a hangulat egy produkció kulisszái mögött, érdemes lecsapnod egy jegyre.
Adott egy képzeletbeli színdarab, a társulat egyik tagja rendezőként működik a színpadon, a nézők közül pedig valaki súgóként térítheti el az útjáról az amúgy sem túl feszes forgatókönyvet. Egy biztos, itt aztán minden irányból megmozdulnak a szálak és senki sem marad a komfortzónáján belül.
Adott egy képzeletbeli színdarab, a társulat egyik tagja rendezőként működik a színpadon, a nézők közül pedig valaki súgóként térítheti el az útjáról az amúgy sem túl feszes forgatókönyvet. Egy biztos, itt aztán minden irányból megmozdulnak a szálak és senki sem marad a komfortzónáján belül.
Apropó fullos élmények: mit szóltok az idén megújult weboldalunkhoz? Színes-szagos, felhasználó- és állatbarát kialakítással, folyamatosan frissülő hírekkel készültünk nektek, hogy mindig tudjátok, miben sántikálunk.
Köszönjük, hogy velünk voltatok, jó volt együtt nevetni. Találkozunk 2026-ban!
Köszönjük, hogy velünk voltatok, jó volt együtt nevetni. Találkozunk 2026-ban!
forrás: https://momentantarsulat.hu
Papp János sokszínű életébe, pályájába engedett betekintést az interjú során és a címben megfogalmazott bölcsességet engedelmével, ajánlom mindenkinek, magamnak is megfontolásra!
Nem minden színész mond szívesen verseket, de a Te pályádon fontos szerepet tölt be a költészet. Már diákként is szavaltál?
– Szerencsémre olyan tanítóim voltak, akik hamar felismerték, hogy van valami vonzódásom a versekhez, aztán meglovagolták, hogy örömem lelem az elmondásukban. Volt egy énektanárnőm, Félix Magdolna, Dékány Endre zeneszerzőnek az édesanyja, a Főiskola elvégzése után jártam hozzá. Nagyszerű ember volt, sokat tanultam tőle. Magdi néni szerint, ha az ember valamit mondani akar, elmondja prózában, de hogyha kevés hozzá a próza, mint közlési eszköz, akkor versben, ha ez is kevés, akkor énekel, és ha ezt is kevesli, táncra perdül. Ez egy csodálatos építmény, amit ő felvázolt, de ha a fokozatokat nézzük, a jó próza egyenrangú a verssel, a jó prózaírók igazából versben írnak. Gondolok itt például Krasznahorkaira, ami megjelent tőle, mindent olvastam, a frissen a boltokba került könyvére is hamarosan sort kerítek. Hála Istennek, mostanában sokat olvasok, majdnem annyit, mint gyerekkoromban.
Honnan veszed az ötletet, hogy mit olvass el?
– Húsz éven keresztül foglalkoztam gyerekekkel a Magyar Rádió Gyermekstúdiójában, nagyon tehetséges társaság volt. Oda járt Göttinger Pál, Létay Dóra, Mészáros Piroska, Bódy Gergő. Ugyanolyan komoly felvételi volt, mint a Főiskolán, mintegy kétszáz gyerekből válogattunk ki minden évben tízet-tizenkettőt. Ma is összejárunk, és legutóbb Rácz Gabival, aki ugyancsak jeles tagja volt az egykori Gyerekstúdiónak, kicseréltük izlandi élményeinket, ő ajánlotta, hogy föltétlen olvassak Jón Kalman Stefanssont. Olvastam, és beleszerettem. Mármint az íróba! Gabinak ott van a remekül író férje, Légrádi Gergely, naná hogy egykori gyerekstúdiós!
A Menny és pokol engem megríkatott.
– Nem csodálom. Lehet, hogy az elkövetkező tíz év egyik Nobel díjasát olvassuk. Tőle idézek: „Mindig van nálam egy könyv, vigaszul az élet unalma ellen” Többet kellene olvasnunk!
Színházba azért járnak a nézők, a koncerteket is sokan látogatják.
– Jó előadásoknak kell születni ahhoz, hogy az embereknek kedvük legyen színházba menni, hogy azt érezzék, valami érdemleges, értékes születik.
A magyar nyelvet példamutatóan beszélő művészek kitüntetése a Kazinczy díj. Gondolom, jól esett, amikor megkaptad?
– Minden díj jól esik, talán még a meg nem érdemelt is! Büszke vagyok az Aase-díjra, a Gobbi Hilda-életmű díjra, az MSZOSZ díjra és a 2022-ben megítélt Verebély Iván díjra is. Ezekre a szakma ítélt érdemesnek. Állami Díjat nem kaptam. Remélem csak azért mert Bernard Shaw elvárásának megfelelően úgy éltem, hogy ne kapjam meg!
A felnőtt életedről, a pályádról már van képem, de honnan indultál, milyen volt a gyerekkorod?
– Somogytarnócán születtem, egy Barcs melletti kicsi faluban.4 éves koromban költöztünk Niklára, Berzsenyi falujába. A Berzsenyi kúria egyik szobájában volt a könyvtár, ahonnan számlálatlanul hordtam haza és olvastam a könyveket, a Berzsenyi ültette fáról szedtem a szelídgesztenyét, a sombokorról a somot, a Berzsenyi ükunokákkal fociztam az egykori méhes helyén, ahol Berzsenyi a verseit írta. A niklaiak azt állítják, hogy pici gyerekként úgy jártam az utcán, hátrakulcsolt kézzel, földre szegzett tekintettel, mint egykor Berzsenyi. Amikor az általános iskolában Ihász Gizella tanító néni (Isten éltesse!) felolvastatta velem a házi feladatnak adott fogalmazást a Toldi farkas kalandjáról, beleköltöttem azt, amit Arany elfelejtett, hogy amikor Toldi felébred a nádasban, harmatvízben mosdik meg. Attól kezdve minden fogalmazásomat felolvastatta. A tanító nénimnek köszönhetem, hogy nem esik ki a kezemből a toll, ha írni kell. Marcaliba jártam gimnáziumba, a 38-as osztályból tizenkilencünket vettek fel egyetemre és később mindenki felsőfokú képzettséget szerzett. Minden évben találkozunk. Aztán jött a Főiskola, amit Várkonyi Zoltán és Vámos László keze alatt végeztem el. Ezerkétszázan jelentkeztünk a Főiskolára és felvettek tizenkettőt, ehhez nemcsak tehetség kellett, hanem elképesztő szerencse, hogy Várkonyi Zoltán azt mondja, nekem ez a fiú ezzel az iszonyú somogyi tájszólásával kell! Ha az embernek ilyen múltja, gyökerei és legfőképp tanítói, tanárai vannak, akkor előbb-utóbb csak lesz belőle valami! Más! A hetvenes évek elején a Madách Színház portáján egy üzenet várt, Széchenyi Frigyes kéri, hogy látogassam meg. Úristen! De hiszen ő volt 1945 előtt a gróf Somogytarnócán, ahol születtem! Elém tett egy emlékkönyvet, benne az egyik oldalon beragasztott újságcikkek, amelyek arról szóltak, hogy az én cseléd apai nagyapám tiszteletére 42 év szolgálat után díszvacsorát adtak a kastélyban, a másik oldalon a vacsora résztvevőinek cirkalmas aláírásai, országgyűlési képviselő, alispán, főispán, grófok, bárók aláírásai… és a sarokban, alul apai nagyapám, Papp György nehezen odakapart aláírása. Ilyen szellemi közösségbe nőtt bele nagyapám, apám és én magam is. Van miből táplálkoznom.
1970-ben végeztem és Szegedre kerültem, a legendás Lendvai Ferenc igazgatta színházba. Fantasztikus évadban volt! Vendégként meghívta Ajtay Andort és én a fiát játszhattam a Naplemente előtt c. darabban, a Chaillot bolondjában pedig partnere lehettem Dajka Margitnak. Úgy indult a pályám, hogy két ekkora nagyság mellett játszhattam. Aztán hét év Madách Színház, három év Veszprém, megint hét év Madách, három év Győr, aztán szabadúszás és végül most már húsz éve a Centrál Színház.
Számtalan önálló estet készítettél, mikor volt az első?
– 1970-ben Szegeden, rögtön a Főiskola elvégzése után. Sokat vívódtam, hogy amikor Latinovits Zoltán, Mensáros László csinál önálló estet, én hogy jövök ahhoz! De aztán Surányi Ibolya – Fábri Péter költő édesanyja – hírdetett egy Fiatal Előadóművészek Fesztiválja sorozatot az Egyetemi Színpadon, és megszületett az Ikercsillagok. Karinthy Frigyes prózája, József Attila versei, Shakespeare szonettjei szerelemről, férfi-nő kapcsolatáról..
Mostanában Gerendás Péterrel és az ő dalaival gazdagodott az Ikercsillagok.
– Igen. Dabason készült is belőle egy felvétel. Az ottani Művelődési Ház igazgatónőjéhez, Tapodi Katalinhoz több évtizedes barátság fűz. Hosszú lenne azoknak a listája és nem akarok senkit név szerint említeni, nehogy valaki kimaradjon, akiknek értékes kapcsolatokat köszönhetek.
De nem csak színházból áll a világ. Van egy Közel a Part nevű karitatív egyesület, amelynek talán már két évtizednél is többre tekint vissza a története. Minden évben karácsony előtt tartós élelmiszert gyűjtünk rászoruló családoknak. Idén több mint három és fél tonna gyűlt össze. Az országban 473 helyen gyűjtöttek ugyanebben az időben. Mi megint elsők lettünk!
Híres vagy a „nagy gyaloglásokról”, nagyon fontos része az életednek?
– A nagy gyaloglásokból útinaplók és több mint kétszáz előadás született. A „kis gyaloglások” pedig szerte az országban.
A csodák persze nem csak hazai tájakon esnek meg, hanem külhonban is. Mikor volt az első kalandod külföldön, amiről könyv is íródott?
– 2005-ben az El Camino, aztán szép sorban jött Lappföld, Japán, Skócia, a Himalája, a Sierra Nevada, Peru, Korzika, Izrael és még sorolhatnám.
Csoda akkor is történik, ha „egyhelyben” vagy, mesélnél a Visegrádi Palotajátékokról?
– Több mint 40 éve, és már több mint tíz éve a fiammal együtt narrálom a Visegrádi Nemzetközi Palotajátékok Lovagi Tornáit. A fiam, Papp Dániel nemcsak tehetséges színész, de rendezőként, pedagógusként is helytáll.
Ha jól tudom, a hátizsákos turizmus mellett a kerékpárt sem veted meg. Hol jártál legutóbb?
– A bringatúra ugyanúgy hozzátartozik az életemhez, mint ahogy sok ezer kilométer van a lábamban gyalogosan. A Duna forrásától Pozsonyig például 1000 km. Minden évben a Balaton, a Tisza tó, a Fertő tó, a Velencei tó. Nagyszerű kollégámmal-barátommal, Pokorny Liával idén is körbebringáztuk a Balatont. Lia nagy beszélgető-beszéltető, kihúzza az emberből azt is amit nem akart elmondani. Láttam a Majdnem tökéletes boldogság receptje című önálló estjét és olvastam az azonos című könyvét, sőt az a megtiszteltetés ért, hogy az Új Írás decemberi on line kiadásában ajánlót írhattam a könyvhöz. Volt miről beszélgetnünk!
Melyik volt életednek az a korszaka, amelyre a legszívesebben emlékszel?
– Voltam fiatal és nagyreményű, aztán olyan lett a pálya, amilyen, a pályaív hagy kívánnivalót maga után. Amikor mérleget kell vonni, mégsem gondolok vissza keserűséggel arra, ami történt. Valahogy úgy vagyok vele, mint Karinthy Frigyes Számadás a tálentomról című versében a maga életével. Elégedetlen vagyok, de nem vagyok boldogtalan. Ami talán a legfontosabb, van két csodálatos gyerekem, Luca lányom tehetséges számítógépes grafikus, Dani fiam tehetséges színházi ember. Amikor a négy unokám közül a legnagyobb, Benedek hazajön Hollandiából és bemutatja a román kislányt, akibe szerelmes… akkor… akkor…
Akkor én most egy boldog emberrel beszélgettem?
– Az életem nyomokban tartalmaz boldogságot. „A majdnem tökéletes boldogság receptje” Pokorny Liáé és az enyém is, tartalmazza a legfontosabb belevalókat: az önismeretet, és hogy tudd, hol vannak a határok, amelyeket szabj meg magadnak ugyanúgy, mint a barátaidnak, a szeretteidnek, vagy éppen az ellenségeidnek.
Nem minden színész mond szívesen verseket, de a Te pályádon fontos szerepet tölt be a költészet. Már diákként is szavaltál?
– Szerencsémre olyan tanítóim voltak, akik hamar felismerték, hogy van valami vonzódásom a versekhez, aztán meglovagolták, hogy örömem lelem az elmondásukban. Volt egy énektanárnőm, Félix Magdolna, Dékány Endre zeneszerzőnek az édesanyja, a Főiskola elvégzése után jártam hozzá. Nagyszerű ember volt, sokat tanultam tőle. Magdi néni szerint, ha az ember valamit mondani akar, elmondja prózában, de hogyha kevés hozzá a próza, mint közlési eszköz, akkor versben, ha ez is kevés, akkor énekel, és ha ezt is kevesli, táncra perdül. Ez egy csodálatos építmény, amit ő felvázolt, de ha a fokozatokat nézzük, a jó próza egyenrangú a verssel, a jó prózaírók igazából versben írnak. Gondolok itt például Krasznahorkaira, ami megjelent tőle, mindent olvastam, a frissen a boltokba került könyvére is hamarosan sort kerítek. Hála Istennek, mostanában sokat olvasok, majdnem annyit, mint gyerekkoromban.
Honnan veszed az ötletet, hogy mit olvass el?
– Húsz éven keresztül foglalkoztam gyerekekkel a Magyar Rádió Gyermekstúdiójában, nagyon tehetséges társaság volt. Oda járt Göttinger Pál, Létay Dóra, Mészáros Piroska, Bódy Gergő. Ugyanolyan komoly felvételi volt, mint a Főiskolán, mintegy kétszáz gyerekből válogattunk ki minden évben tízet-tizenkettőt. Ma is összejárunk, és legutóbb Rácz Gabival, aki ugyancsak jeles tagja volt az egykori Gyerekstúdiónak, kicseréltük izlandi élményeinket, ő ajánlotta, hogy föltétlen olvassak Jón Kalman Stefanssont. Olvastam, és beleszerettem. Mármint az íróba! Gabinak ott van a remekül író férje, Légrádi Gergely, naná hogy egykori gyerekstúdiós!
A Menny és pokol engem megríkatott.
– Nem csodálom. Lehet, hogy az elkövetkező tíz év egyik Nobel díjasát olvassuk. Tőle idézek: „Mindig van nálam egy könyv, vigaszul az élet unalma ellen” Többet kellene olvasnunk!
Színházba azért járnak a nézők, a koncerteket is sokan látogatják.
– Jó előadásoknak kell születni ahhoz, hogy az embereknek kedvük legyen színházba menni, hogy azt érezzék, valami érdemleges, értékes születik.
A magyar nyelvet példamutatóan beszélő művészek kitüntetése a Kazinczy díj. Gondolom, jól esett, amikor megkaptad?
– Minden díj jól esik, talán még a meg nem érdemelt is! Büszke vagyok az Aase-díjra, a Gobbi Hilda-életmű díjra, az MSZOSZ díjra és a 2022-ben megítélt Verebély Iván díjra is. Ezekre a szakma ítélt érdemesnek. Állami Díjat nem kaptam. Remélem csak azért mert Bernard Shaw elvárásának megfelelően úgy éltem, hogy ne kapjam meg!
A felnőtt életedről, a pályádról már van képem, de honnan indultál, milyen volt a gyerekkorod?
– Somogytarnócán születtem, egy Barcs melletti kicsi faluban.4 éves koromban költöztünk Niklára, Berzsenyi falujába. A Berzsenyi kúria egyik szobájában volt a könyvtár, ahonnan számlálatlanul hordtam haza és olvastam a könyveket, a Berzsenyi ültette fáról szedtem a szelídgesztenyét, a sombokorról a somot, a Berzsenyi ükunokákkal fociztam az egykori méhes helyén, ahol Berzsenyi a verseit írta. A niklaiak azt állítják, hogy pici gyerekként úgy jártam az utcán, hátrakulcsolt kézzel, földre szegzett tekintettel, mint egykor Berzsenyi. Amikor az általános iskolában Ihász Gizella tanító néni (Isten éltesse!) felolvastatta velem a házi feladatnak adott fogalmazást a Toldi farkas kalandjáról, beleköltöttem azt, amit Arany elfelejtett, hogy amikor Toldi felébred a nádasban, harmatvízben mosdik meg. Attól kezdve minden fogalmazásomat felolvastatta. A tanító nénimnek köszönhetem, hogy nem esik ki a kezemből a toll, ha írni kell. Marcaliba jártam gimnáziumba, a 38-as osztályból tizenkilencünket vettek fel egyetemre és később mindenki felsőfokú képzettséget szerzett. Minden évben találkozunk. Aztán jött a Főiskola, amit Várkonyi Zoltán és Vámos László keze alatt végeztem el. Ezerkétszázan jelentkeztünk a Főiskolára és felvettek tizenkettőt, ehhez nemcsak tehetség kellett, hanem elképesztő szerencse, hogy Várkonyi Zoltán azt mondja, nekem ez a fiú ezzel az iszonyú somogyi tájszólásával kell! Ha az embernek ilyen múltja, gyökerei és legfőképp tanítói, tanárai vannak, akkor előbb-utóbb csak lesz belőle valami! Más! A hetvenes évek elején a Madách Színház portáján egy üzenet várt, Széchenyi Frigyes kéri, hogy látogassam meg. Úristen! De hiszen ő volt 1945 előtt a gróf Somogytarnócán, ahol születtem! Elém tett egy emlékkönyvet, benne az egyik oldalon beragasztott újságcikkek, amelyek arról szóltak, hogy az én cseléd apai nagyapám tiszteletére 42 év szolgálat után díszvacsorát adtak a kastélyban, a másik oldalon a vacsora résztvevőinek cirkalmas aláírásai, országgyűlési képviselő, alispán, főispán, grófok, bárók aláírásai… és a sarokban, alul apai nagyapám, Papp György nehezen odakapart aláírása. Ilyen szellemi közösségbe nőtt bele nagyapám, apám és én magam is. Van miből táplálkoznom.
1970-ben végeztem és Szegedre kerültem, a legendás Lendvai Ferenc igazgatta színházba. Fantasztikus évadban volt! Vendégként meghívta Ajtay Andort és én a fiát játszhattam a Naplemente előtt c. darabban, a Chaillot bolondjában pedig partnere lehettem Dajka Margitnak. Úgy indult a pályám, hogy két ekkora nagyság mellett játszhattam. Aztán hét év Madách Színház, három év Veszprém, megint hét év Madách, három év Győr, aztán szabadúszás és végül most már húsz éve a Centrál Színház.
Számtalan önálló estet készítettél, mikor volt az első?
– 1970-ben Szegeden, rögtön a Főiskola elvégzése után. Sokat vívódtam, hogy amikor Latinovits Zoltán, Mensáros László csinál önálló estet, én hogy jövök ahhoz! De aztán Surányi Ibolya – Fábri Péter költő édesanyja – hírdetett egy Fiatal Előadóművészek Fesztiválja sorozatot az Egyetemi Színpadon, és megszületett az Ikercsillagok. Karinthy Frigyes prózája, József Attila versei, Shakespeare szonettjei szerelemről, férfi-nő kapcsolatáról..
Mostanában Gerendás Péterrel és az ő dalaival gazdagodott az Ikercsillagok.
– Igen. Dabason készült is belőle egy felvétel. Az ottani Művelődési Ház igazgatónőjéhez, Tapodi Katalinhoz több évtizedes barátság fűz. Hosszú lenne azoknak a listája és nem akarok senkit név szerint említeni, nehogy valaki kimaradjon, akiknek értékes kapcsolatokat köszönhetek.
De nem csak színházból áll a világ. Van egy Közel a Part nevű karitatív egyesület, amelynek talán már két évtizednél is többre tekint vissza a története. Minden évben karácsony előtt tartós élelmiszert gyűjtünk rászoruló családoknak. Idén több mint három és fél tonna gyűlt össze. Az országban 473 helyen gyűjtöttek ugyanebben az időben. Mi megint elsők lettünk!
Híres vagy a „nagy gyaloglásokról”, nagyon fontos része az életednek?
– A nagy gyaloglásokból útinaplók és több mint kétszáz előadás született. A „kis gyaloglások” pedig szerte az országban.
A csodák persze nem csak hazai tájakon esnek meg, hanem külhonban is. Mikor volt az első kalandod külföldön, amiről könyv is íródott?
– 2005-ben az El Camino, aztán szép sorban jött Lappföld, Japán, Skócia, a Himalája, a Sierra Nevada, Peru, Korzika, Izrael és még sorolhatnám.
Csoda akkor is történik, ha „egyhelyben” vagy, mesélnél a Visegrádi Palotajátékokról?
– Több mint 40 éve, és már több mint tíz éve a fiammal együtt narrálom a Visegrádi Nemzetközi Palotajátékok Lovagi Tornáit. A fiam, Papp Dániel nemcsak tehetséges színész, de rendezőként, pedagógusként is helytáll.
Ha jól tudom, a hátizsákos turizmus mellett a kerékpárt sem veted meg. Hol jártál legutóbb?
– A bringatúra ugyanúgy hozzátartozik az életemhez, mint ahogy sok ezer kilométer van a lábamban gyalogosan. A Duna forrásától Pozsonyig például 1000 km. Minden évben a Balaton, a Tisza tó, a Fertő tó, a Velencei tó. Nagyszerű kollégámmal-barátommal, Pokorny Liával idén is körbebringáztuk a Balatont. Lia nagy beszélgető-beszéltető, kihúzza az emberből azt is amit nem akart elmondani. Láttam a Majdnem tökéletes boldogság receptje című önálló estjét és olvastam az azonos című könyvét, sőt az a megtiszteltetés ért, hogy az Új Írás decemberi on line kiadásában ajánlót írhattam a könyvhöz. Volt miről beszélgetnünk!
Melyik volt életednek az a korszaka, amelyre a legszívesebben emlékszel?
– Voltam fiatal és nagyreményű, aztán olyan lett a pálya, amilyen, a pályaív hagy kívánnivalót maga után. Amikor mérleget kell vonni, mégsem gondolok vissza keserűséggel arra, ami történt. Valahogy úgy vagyok vele, mint Karinthy Frigyes Számadás a tálentomról című versében a maga életével. Elégedetlen vagyok, de nem vagyok boldogtalan. Ami talán a legfontosabb, van két csodálatos gyerekem, Luca lányom tehetséges számítógépes grafikus, Dani fiam tehetséges színházi ember. Amikor a négy unokám közül a legnagyobb, Benedek hazajön Hollandiából és bemutatja a román kislányt, akibe szerelmes… akkor… akkor…
Akkor én most egy boldog emberrel beszélgettem?
– Az életem nyomokban tartalmaz boldogságot. „A majdnem tökéletes boldogság receptje” Pokorny Liáé és az enyém is, tartalmazza a legfontosabb belevalókat: az önismeretet, és hogy tudd, hol vannak a határok, amelyeket szabj meg magadnak ugyanúgy, mint a barátaidnak, a szeretteidnek, vagy éppen az ellenségeidnek.
forrás: https://theater.hu/hu/
„Ez a pálya nem kíméli az embert, ha beleveti magát. Márpedig én nyakig benne voltam mindig” – mondja Molnár Piroska, aki túl a nyolcvanadik születésnapján is nyolc futó előadásban játszik a Thália Színházban. Takarékoskodik az energiáival: javítani nem tud a tönkrement ízületein, de szinten kell tartania az állapotát, hogy továbbra is színpadon maradhasson. A Madám Bizsu című előadásban olyan asszonyt játszik, aki mindent végigélt a múlt századi mulatókban. Mi pedig arról beszélgettünk, ő mit élt végig. Miért fél pár fellógatott csizma jelentette neki az édesapját? Miért választotta a Tháliát Alföldi Nemzeti Színháza után? Meddig tudja fenntartani még a mostani tempóját? Interjú.
Beszéltek ma már Pogány Judittal telefonon?
Igen, beszéltünk!
Tehát igaz a hír, hogy mindennap beszélnek.
Mindennap. Sőt, van, amikor többször is.
Régi barátnője néhány hete zsűrizett a BIFF filmfesztiválon. Ön mennyire tud benne maradni a főváros kulturális pezsgésében?
Annyi minden zajlik, hogy az egészben nem tudok benne lenni. Megpróbálom kiválasztani, ami a legjobban érdekel. Anélkül nem lehet élni már a mai világban, még az én koromban sem, hogy ne tudnánk, mi történik körülöttünk. Ha adódik egy olyan megtisztelő felkérés, mint amilyen most Jutkát érte, természetesen elfogadom. Engem is többször hívtak dokumentumfilmes fesztivál zsűrijébe, mindig boldogan néztem végig a filmeket.
Ön a főszereplője a Thália Színház most futó előadásának, a Madám Bizsunak, amely szintén Budapest pezsgéséről szól, csak egy régebbi korszakban: a varieték, mulatók történetéről a múlt század első felében.
Ennek az előadásnak az ötlete tulajdonképpen az én fejemből pattant ki. Ha már ott van nekünk a Tháliában az Arizona mulató régi terme – ott működött, ahol most a mi Arizona Stúdiónk –, akkor ismerje meg a közönség, mi történt ott. Együtt dolgoztunk egy színháztörténésszel, aki összegyűjtött kétszázhúsz oldalnyi dokumentumot a pesti mulatókról. Abból aztán Göttinger Pál megírta a darabot.
Több régi fényképen is szerepel egy titokzatos öregasszony, teleaggatva olcsó ékszerekkel, bizsukkal. Senki nem tudja, kicsoda, de elnevezték Madám Bizsunak, és eszembe jutott, ő lehetnék én a darabban. Aki mindennek a tudója, aki mindent végigélt.
És meséljük el a nézőknek, hogy száz évvel ezelőtt itt minden éjszaka kétszáznegyvenegy zenekar szólt, csak a belvárosi kerületben. Mi lehetett itt a Nagymező utcában? Dinyés Dániel korabeli versekre dalokat írt, összeállt az előadás, és nagyon szeretik a nézők. Érzik a hely szellemét: ez nem olyan fal, ez az. Ott vannak benne az emlékek.
Az előadás története a 19. század végétől a második világháború előestéjéig tart, és nagyrészt a harmincas években játszódik. Mi maradt a pesti mulatóéletből addigra, amikor ön, fiatal színészhallgatóként, megérkezett Budapestre a hatvanas években?
Egyáltalán nem érdeklődtem a mulatók iránt! Csak a szerepemből tudom, hogy a Pipacs bár híres hely volt és maradt, de én magam szorgalmas színművészeti főiskolás hallgató voltam, és eszem ágában nem volt mulatókba járni. Pedig néha tanulmányútként nem lett volna rossz.
Ha ön vetette fel az előadás ötletét, talán nem alaptalan arra gondolni, hogy az egyik motívumát összekapcsoljuk az életével. Az apa hiányára, az apakeresésre gondolok. Kislányként látjuk a későbbi Madám Bizsut a darab elején, aki kétségbeesetten keresi az apját. Márpedig az apját ön sem ismerte.
Látja, ez eszembe sem jutott, de van köztünk hasonlóság.
Anyám csak beszélt apukáról, de őt addigra elvitték málenkij robotra az oroszok, mire én megszülettem. Fél csizmája fel volt lógatva a spájzban, nekem az a fél pár csizma jelentette az apát. Felnéztem a csizmára: ott van apuka.
forrás: https://24.hu/kultura/2025/12/04/molnar-piroska-interju-thalia-szinhaz-madam-bizsu-alfoldi-robert/
Beszéltek ma már Pogány Judittal telefonon?
Igen, beszéltünk!
Tehát igaz a hír, hogy mindennap beszélnek.
Mindennap. Sőt, van, amikor többször is.
Régi barátnője néhány hete zsűrizett a BIFF filmfesztiválon. Ön mennyire tud benne maradni a főváros kulturális pezsgésében?
Annyi minden zajlik, hogy az egészben nem tudok benne lenni. Megpróbálom kiválasztani, ami a legjobban érdekel. Anélkül nem lehet élni már a mai világban, még az én koromban sem, hogy ne tudnánk, mi történik körülöttünk. Ha adódik egy olyan megtisztelő felkérés, mint amilyen most Jutkát érte, természetesen elfogadom. Engem is többször hívtak dokumentumfilmes fesztivál zsűrijébe, mindig boldogan néztem végig a filmeket.
Ön a főszereplője a Thália Színház most futó előadásának, a Madám Bizsunak, amely szintén Budapest pezsgéséről szól, csak egy régebbi korszakban: a varieték, mulatók történetéről a múlt század első felében.
Ennek az előadásnak az ötlete tulajdonképpen az én fejemből pattant ki. Ha már ott van nekünk a Tháliában az Arizona mulató régi terme – ott működött, ahol most a mi Arizona Stúdiónk –, akkor ismerje meg a közönség, mi történt ott. Együtt dolgoztunk egy színháztörténésszel, aki összegyűjtött kétszázhúsz oldalnyi dokumentumot a pesti mulatókról. Abból aztán Göttinger Pál megírta a darabot.
Több régi fényképen is szerepel egy titokzatos öregasszony, teleaggatva olcsó ékszerekkel, bizsukkal. Senki nem tudja, kicsoda, de elnevezték Madám Bizsunak, és eszembe jutott, ő lehetnék én a darabban. Aki mindennek a tudója, aki mindent végigélt.
És meséljük el a nézőknek, hogy száz évvel ezelőtt itt minden éjszaka kétszáznegyvenegy zenekar szólt, csak a belvárosi kerületben. Mi lehetett itt a Nagymező utcában? Dinyés Dániel korabeli versekre dalokat írt, összeállt az előadás, és nagyon szeretik a nézők. Érzik a hely szellemét: ez nem olyan fal, ez az. Ott vannak benne az emlékek.
Az előadás története a 19. század végétől a második világháború előestéjéig tart, és nagyrészt a harmincas években játszódik. Mi maradt a pesti mulatóéletből addigra, amikor ön, fiatal színészhallgatóként, megérkezett Budapestre a hatvanas években?
Egyáltalán nem érdeklődtem a mulatók iránt! Csak a szerepemből tudom, hogy a Pipacs bár híres hely volt és maradt, de én magam szorgalmas színművészeti főiskolás hallgató voltam, és eszem ágában nem volt mulatókba járni. Pedig néha tanulmányútként nem lett volna rossz.
Ha ön vetette fel az előadás ötletét, talán nem alaptalan arra gondolni, hogy az egyik motívumát összekapcsoljuk az életével. Az apa hiányára, az apakeresésre gondolok. Kislányként látjuk a későbbi Madám Bizsut a darab elején, aki kétségbeesetten keresi az apját. Márpedig az apját ön sem ismerte.
Látja, ez eszembe sem jutott, de van köztünk hasonlóság.
Anyám csak beszélt apukáról, de őt addigra elvitték málenkij robotra az oroszok, mire én megszülettem. Fél csizmája fel volt lógatva a spájzban, nekem az a fél pár csizma jelentette az apát. Felnéztem a csizmára: ott van apuka.
forrás: https://24.hu/kultura/2025/12/04/molnar-piroska-interju-thalia-szinhaz-madam-bizsu-alfoldi-robert/
Bár a horrorfilmeket elkerüli és tinédzserként a nyomozók helyett az indiánokért rajongott, Jaskó Bálint most mégis fejest ugrott a Baker Street misztikus világába. A Thália Színház Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély című produkciójában a színész hét különböző karakter bőrébe bújik. Ennek kapcsán kérdezte a Fidelio.
Jaskó Bálint 2023 óta erősíti a Thália Színház társulatát, és bár elmondása szerint korábban elkerülte a Sherlock-univerzum, a mostani próbafolyamat során lenyűgözte őt Sir Arthur Conan Doyle hősének világa. A Ken Ludwig által írt darab különlegessége, hogy míg a címszereplőt (Zayzon Zsolt) és Watsont (Mózes András) fix színészek játsszák, a körülöttük lévő teljes világot mindössze három művész – Kövesi Csenge, Hevesi László és Jaskó Bálint – kelti életre.
A színész számára a produkció igazi fizikai és szellemi kihívás, hiszen összesen hét figurát formál meg: „Egy komoly táblázat állt össze a gyorsöltözésekből, elképesztő munka” – mesélte, hozzátéve, hogy a váltásokban van valami felszabadító játékosság.
Az egyik nagy kedvence például egy Hans nevű karakter, akinek mindössze négy mondata van, mégis minden próbán sikerül valami újjal megnevettetnie kollégáit.
Az előadás rendezője, Göttinger Pál a folyamat elején világossá tette: nem egy súlyos, társadalmi kérdéseket feszegető darab, hanem egy „egyszerűen csak jó” előadás létrehozása a cél.
„Bírom a gyors tempóját és a humorát. Inspirál, amikor az én egyik hülye ötletemre ő mond egy még annál is hülyébbet. Ha egy jó rendezővel dolgozik az ember, úgy érzi, egy nyelvet beszélnek, és hogy az előadásban az ő ötletei, a véleménye, egyénisége is benne van. Felszabadító Palival dolgozni, az elejétől kezdve azt érzem, hogy értjük egymást, ami nyugodt és bizalmi környezetet teremt” – fejtette ki Jaskó Bálint.
Azt is hangsúlyozta, hogy a nézőknek szüksége van a minőségi kikapcsolódásra: „Ha elfáradtam, tele van a fejem, akkor nincs kedvem olyat nézni, ami plusz, nehéz feladatokat ad nekem… Sherlock Holmes világa pont ilyen, misztikus, érdekfeszítő, más, de mégsem terhel meg.”
A színész szerint a szakmában hosszú ideig lenézték a szórakoztató műfajt, de ez a szemlélet szerencsére változóban van. A Thália színpadán egy látványvilágában klasszikus – pipázó, keménykalapos – Sherlock-adaptációt láthat a közönség, amely egyszerre épít a kollektív kulturális tudásra és a színészek improvizatív energiáira.
A teljes interjú itt olavsható.
Jaskó Bálint 2023 óta erősíti a Thália Színház társulatát, és bár elmondása szerint korábban elkerülte a Sherlock-univerzum, a mostani próbafolyamat során lenyűgözte őt Sir Arthur Conan Doyle hősének világa. A Ken Ludwig által írt darab különlegessége, hogy míg a címszereplőt (Zayzon Zsolt) és Watsont (Mózes András) fix színészek játsszák, a körülöttük lévő teljes világot mindössze három művész – Kövesi Csenge, Hevesi László és Jaskó Bálint – kelti életre.
A színész számára a produkció igazi fizikai és szellemi kihívás, hiszen összesen hét figurát formál meg: „Egy komoly táblázat állt össze a gyorsöltözésekből, elképesztő munka” – mesélte, hozzátéve, hogy a váltásokban van valami felszabadító játékosság.
Az egyik nagy kedvence például egy Hans nevű karakter, akinek mindössze négy mondata van, mégis minden próbán sikerül valami újjal megnevettetnie kollégáit.
Az előadás rendezője, Göttinger Pál a folyamat elején világossá tette: nem egy súlyos, társadalmi kérdéseket feszegető darab, hanem egy „egyszerűen csak jó” előadás létrehozása a cél.
„Bírom a gyors tempóját és a humorát. Inspirál, amikor az én egyik hülye ötletemre ő mond egy még annál is hülyébbet. Ha egy jó rendezővel dolgozik az ember, úgy érzi, egy nyelvet beszélnek, és hogy az előadásban az ő ötletei, a véleménye, egyénisége is benne van. Felszabadító Palival dolgozni, az elejétől kezdve azt érzem, hogy értjük egymást, ami nyugodt és bizalmi környezetet teremt” – fejtette ki Jaskó Bálint.
Azt is hangsúlyozta, hogy a nézőknek szüksége van a minőségi kikapcsolódásra: „Ha elfáradtam, tele van a fejem, akkor nincs kedvem olyat nézni, ami plusz, nehéz feladatokat ad nekem… Sherlock Holmes világa pont ilyen, misztikus, érdekfeszítő, más, de mégsem terhel meg.”
A színész szerint a szakmában hosszú ideig lenézték a szórakoztató műfajt, de ez a szemlélet szerencsére változóban van. A Thália színpadán egy látványvilágában klasszikus – pipázó, keménykalapos – Sherlock-adaptációt láthat a közönség, amely egyszerre épít a kollektív kulturális tudásra és a színészek improvizatív energiáira.
A teljes interjú itt olavsható.
Sok helyszín, még több karakter és rengeteg kaland – ritkán írható le így egy színházi előadás, különösen akkor, ha mindössze öt színész játssza. Sherlock és szövetségesei hatalmas tereket járnak be: a Baker Street 221B alatt álló legendás háztól titkos folyosókon át egészen a baljós vízesésekig. Mindezt egyetlen, ügyesen mozgatott forgószínpad teszi lehetővé. A hang- és fénydesign, valamint a történet monumentális és kalandos világa filmszerű élményt teremt – olyan kaput nyit a színház felé, amely tökéletes belépőt nyújthat azoknak a kamaszoknak, akik még ódzkodnak a műfajtól, de ugyanígy azoknak is, akik egy könnyed, szórakoztató estére vágynak.
A történet szerint Sherlock Holmest (Zayzon Zsolt) maga a cseh király (Hevesi László) keresi meg egy megbízással, aki egy nemzetközi kémkalandban zsarolás áldozatává esett. Izgalmas ügynek ígérkezik, ezért először kicsit vonakodva, de a detektív mégis elvállalja az ügyet, mikor a király kiejt egy rég nem hallott nevet: Moriarty professzorét. Sherlock és elengedhetetlen társa, Dr. Watson (Mózes András) munkának lát, hogy felgöngyölítsék a rejtélyt, előcsalják a professzort és megtartsák a világbékét. A rengeteg bonyodalom közepette még egy amerikai színésznő, Irene Adler (Kövesi Csenge) személyében a szerelem is ráköszön a detektívre, pedig sose hitte volna, hogy képes lesz szeretni.
Már a történet szinopszisából is érezhető, hogy itt bizony nem csak egyetlen helyszínen összezárva fognak egymással beszélgetni a karakterek, hanem átvonulnak amennyin csak kell, hogy megállítsák az ördögi Moriarty professzort. Azonban a gyors helyváltoztatás a filmekkel ellentétben a színpadon meglehetősen nagy kihívásnak bizonyul, hiszen logikus módon a színházban nem lehet két különböző helyszínen játszódó drámai jelenetet egy egyszerű vágással összekötni. A darab azonban minden rendelkezésére álló eszközt alkalmaz, hogy ez ne legyen probléma, és a filmhez lehető legközelebbi élményt nyújtsa a színházi kereteken belül is. Vetítéses fotómontázs, narráció és természetesen a fantasztikus hangdesign, ami mindezt összeköti és felruházza stílussal.
Egy teljes szonikus kép rajzolódik ki, olyan aláfestő zenékkel és hanghatásokkal, amik nem csak egy-egy ponton bukkannak fel az előadásban, hanem teljesen végig is kísérik azt. Ha kell sejtelmes és atmoszférikus – ami igazán jól kiegészíti a fényekkel megfestett füst misztikusságát –, ha kell megszólal a filmekből ismert hegedű komikus dallamvezetése, ha pedig verekedésre kerülne sor, egy kis ír-punk is felcsendül. A zene miatt lesz egy plusz színezete a jeleneteknek, egy olyan extra jelentésréteg, ami ilyen mértékben általában kevésbé van alkalmazva színházban. Persze a folytonos zene az előadások többségénél nem működne jól – hiszen ez alapvetően mostanra már inkább a filmek jellemzője lett –, egy ennyire kalandos és mozgalmas előadásnál, amiben senkinek sincs annyi idő kibontani a karakterét a szokásos párszavas jelzőkön kívül, a zene nagyban hozzájárul az alaphangulat felfestéséhez.
Hasonló dicséret illeti a díszletet is, ami a forgószínpadon különböző szekciókra van bontva, így egyáltalán nem probléma a történet által diktált gyors helyszínváltoztatás: mire megszoktunk egy berendezést már érkezik is a következő, majd a következő és a következő. Összesen négy háromszög alakú cikkre különül el a tér, azonban ennél jóval több helyszínt bejárnak – ami azt jelenti, hogy amíg az egyik teret nem látjuk, addig ott nagyban folynak az átrendezések és pakolgatások. Ennek sikerességének pedig az a bizonyítéka, hogy mindebből nézőként csak annyit lehet észrevenni, hogy már megint egy újabb, eddig nem látott helyiség tárul elénk.
Ezeket a tereket persze meg is kell tölteni élettel, és nem lehet elvárni, hogy például Mrs. Hudson, Sherlock házvezetőnője ott legyen a Baker Streeten is meg a Cseh nagykövetségen is takarítson. Ellenben az őt alakító Kövesi Csengétől már el lehet, hiszen összesen három szerepet tölt be ő is, köztük Sherlock szerelmét, Irene Adlert is ő alakítja. De ugyanígy több szerepet játszik Hevesi László és Jaskó Bálint is, aki szemmel láthatólag fürdőzik ennyi karakter megformálásában.
A Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély egy igazán könnyed, de annál grandiózusabbnak ható nagy kaland. Kiváló előadás, ha elfáradtunk a hétköznapok pörgésében, ha egy ideig kicsit elég volt a nehéz kérdésekkel foglalkozó előadásokból, illetve, ha be szeretnénk vezetni egy kamaszt a színház sokszínű világába. Filmszerű megoldásai miatt egy egészen újfajta élményt kínál, ami ismerős eszközei révén könnyedén magával ragad. Nem utolsósorban a Sherlock fanokra is gondoltak, akik felismerhetik a detektív egyéb történeteit is a cselekményben.
forrás: https://deszkavizio.hu/
Ötvös András tíz évig vetette bele magát Budapest és a Vásárcsarnok sűrűjébe, de A csemegepultos naplójának nincs vége: az előadás december 25-től január 1-ig látható az eSzínház oldalán.
2014-ben mutattátok be A csemegepultos naplóját. Hol tartott akkor az Orlai Produkciós Iroda színházként, és hogyan illett az előadás a repertoárba?
Ebben az időszakban kezdett kialakulni az a színészekből, rendezőkből álló alkotóközösség, amely ma is meghatározza az Orlai Produkció szellemi és művészi arculatát. Túlvoltunk Kulka János zenés estjein, bemutattuk Csákányi Eszterrel A hét asszonyát, Vári Évával az Edith Piafot és a Rose-t, elkészült Börcsök Enikővel a Nemsenkilény, tehát elkezdett formálódni egy monodráma-repertoár is, és ebbe lépett be A csemegepultos naplója.
Az ötlet a rendezőtől, Göttinger Palitól jött, aki olvasta Gerlóczy Márton regényét, és azt érezte, hogy remek színpadi alapanyagot talált. Számomra pedig egyértelműnek tűnt, hogy ezzel az alkotócsapattal, az adaptációt készítő Lőkös Ildikóval, a bábrendező Schneider Jankóval és Ötvös Andrissal egy olyan előadást hozhatunk létre, amely tökéletesen illeszkedik a koncepciónkba, nevezetesen abba, hogy erejük teljében levő művészeknek biztosítsunk izgalmas kihívást, hogy egy egyszemélyes játékban ne csak a szakmai tudásukat mutassák meg, de lehetőséget kapjanak arra is, hogy magukról valljanak egy fiktív karakteren és történeten keresztül.
Emiatt képezik továbbra is ilyen markáns részét az Orlai Produkció repertoárjának a monodrámák?
Abszolút. Nem szeretnék senkit megsérteni, és természetesen rengeteg ellenpéldát lehetne sorolni, de nem egyszer láttuk, hogy parkolópályára tett színészek próbáltak egyszemélyes produkciókkal visszakapaszkodni, és szinte kényszeresen, egyáltalán nem átgondolt téma- vagy darabválasztással, külső szem bevonása nélkül akarták bizonyítani, helyük van a szakmában. Ezzel szemben én azt hiszem, hogy a rendkívüli koncentrációt kívánó monodrámákat csakis a csúcson levő és valódi mondanivalóval rendelkező színészek játszhatják. Látva, hogy a mi monodrámáink hány egyszemélyes előadás megszületését inspirálták, talán nem túlzás azt állítani, hogy a műfaj reneszánszában van némi szerepünk.
Tíz évig játszotta Ötvös András A csemegepultos naplóját. Te mérföldkőnek tekinted az előadást az Orlai Produkció történetében?
Nem volt olyan mérföldkő, mint az első jelentős produkció, a Hat hét, hat tánc, a Belvárosi Színházban mint az első állandó budapesti játszóhelyen bemutatott Esőember vagy a rétegszínházi repertoárt elindító Fédra Fitness, de nagyon fontos és nagyon sikeres előadás volt. A premier a Kultkikötőben volt 2014 nyarán, Balatonföldváron csodálatos főpróbahetet töltöttünk. Emlékszem, a bemutató napján leszakadt az ég. A nagyszínpadon volt egy kamaratér kialakítva, a sátor fölött dörgött, zuhogott az eső, az egyik hangfal beázott, mindezek ellenére egy nagyon ihletett előadás született meg. Kétszázhússzor játszotta Andris egészen változatos helyszíneken, klasszikus színháztermektől pajtáig. 140-szer a Jurányiban, 80-szor vidéken, és voltak városok, Vác, Pécs, Debrecen vagy Nyíregyháza, ahova többször is visszahívták.
Hadd mondjak ellent neked, mert számomra egy szempontból mégiscsak új irányt jelentett: a történettel és a színházi formával egy fiatalabb generációhoz kapcsolódott az előadás, ráadásul a Jurányiban kapott helyet, amit szintén jelzésértékűnek gondolok.
A fiatalabb generációs fókusz valóban A csemegepultos naplójával indult, Andris után következett Tenki Réka az Egyasszonnyal, Keresztes Tamás Az egy őrült naplójával, Nagy Dániel Viktor a Leszámolás velem-mel, Járó Zsuzsa a 23 perccel, amelyek ráadásul fajsúlyos témákat érintő rétegszínházi előadások voltak. Ebbe a sorba kapcsolódik az elmúlt évadból Pálos Hanna a Mély levegővel, illetve Dékány Barnabás a Legjobban a nőktől féltem-mel, idén mutattuk be a Budapest Bábszínházzal az Akik már nem leszünk sosem-et Barna Zsomborral, és hamarosan látható Radnay Csillával a Hosszú virágzás.
A témaválasztásban számomra fontos, hogy az elhallgatott sorsoknak teret adjunk. A női dominancia számomra vállaltan ügy. Az, hogy a női történetek ennyivel markánsabbak, ha tetszik, őszintébbek, zsigeribbek, azért van, mert több a nőkről szóról alapanyag, tehát mintha omlanának azok a bizonyos falak, és mert a nők könnyebben vallanak magukról. A férfiakkal szemben más a berögzült társadalmi elvárás, emiatt szemérmesebbek, holott ugyanannyi szőnyeg alá söpört problémával kell nekik megküzdeni. A csemegepultos naplójában ugyan könnyedebb stílusban, nem kemény tragédiákat megélve, de mégiscsak egy traumafeldolgozást és felnövéstörténetet látunk.
Te miért szeretted az előadást?
Egyrészt ez volt az első találkozásom Ötvös Andrissal, aki akkor még a Katona színésze volt, majd alkotóközösségünk tagja lett, és hosszú távú, eredményes közös munka indult el. Másrészt pedig ez volt az első monodrámánk, amely egy fiatal alkotónak adott a pálya szempontjából meghatározó feladatot. Azt gondolom, ha majd színháztörténészek elemzik Andris pályáját, ezt az előadást nagyon komolyan fogják vizsgálni.
És szerencsére van belőle egy felvétel, amely december 25-től január 1-ig az eSzínházon megnézhető.
Bizarr azt mondani, és tényleg sokszoros idézőjelben használom a kifejezést. hogy ez a Covid szerencséje. Akkor a Színház TV-nek köszönhetően rögzítettük, és rendkívül hálás vagyok Légrádi Gergelynek, hogy az eSzínházon kap újabb életet. Azt érzékelem, határozott igény van rá, mert ez mégiscsak egy emblematikus előadás, és érdemes újranézni. Maga a felvétel kifejezetten jó hangulatban készült, és ugyan a lezárások miatt nézők nélkül, de a felszabadultság és a játéköröm a képernyőn is átjön.
2024 májusában volt az utolsó előadás A csemegepultos naplójából. Producerként hogyan élted meg a búcsút? Egyáltalán: mi volt az oka, hogy lekerült a repertoárról?
A csemegepultos naplójában egy fiatal férfi vall magáról, aki épp befejezte az egyetemet, keresi az útját, a helyét a világban. És mint minden huszonéves, belemegy az éjszakába, csajozik, sodródik, bemegy egy csomó zsákutcába. Majd fokozatosan elkezd figyelni az emberekre, egyre empatikusabb lesz, lekopnak róla a tüskék. Ahogy ebben a történetben megjelenik a hetente egyszer három deka sonkát vevő nyugdíjas, szép lassan átkerülnek az értékhangsúlyok, és fél év csemegepultozás után kimondja, mit is szeretne csinálni, és komolyan véve magát, a terveit megteszi az első lépést a felnőtté válásban. Ezzel az élethelyzettel sokan tudtak azonosulni a nézők közül, és az sem véletlen, hogy az alkotók épp ezt a témát választották.
Amikor Andris a 40. életévébe lépett, felhívott, az azt mondta: „Tibor, úgy érzem, ezt az előadást már nem szabad játszanom.” És pontosan értettem, mert egészen mást jelent egy 29 éves ember útkereséséről beszélni 29 évesen, mint 39 évesen.
Hiába volt a produkció a csúcson, hiába lehetett volna még könnyedén telt házzal műsoron tartani, a színészi hitelességnél és önazonosságnál nincs fontosabb. Nagyon nagyra tartom Andrist, hogy meghozta ezt a színházi szakmában is példaértékű döntést. Én minden előadást úgy élek meg, mintha az a gyerekem lenne, már csak azért is, mert az előkészületektől a bemutatóig körülbelül annyi idő telik el, mint a fogantatástól a születésig. Nem is teszek különbséget közöttük. Az elengedés pedig – bár nehéz helyzet – a produceri munka része, ráadásul az előadás élettartama miatt többször is megtörténik, így rákészülhet az ember a végső búcsúra.
Az olvasópróbáig az én kezemben van az összes szál, akkor viszont jelentős részüket átadom a rendezőnek és a többi alkotónak. A bemutató egy újabb elengedési pont, akkortól az előadás a színészekkel éli a maga életét. Ezt persze lehet befolyásolni marketingeszközökkel, de a produkció önállóan járja az útját. És aztán meg kell hozni a végső nagy döntést, amikor kimondjuk, ennyi volt. A könnyebb és az egyértelmű eset az, ha nincs néző, ha már nem lehet gazdaságosan játszani az előadást.
Ha viszont lenne még néző, de mégis levesszük a műsorról, mindig közösen döntünk a rendezővel és leginkább a színészekkel, hiszen ők azok, akik estéről estére kiteszik a színpadra a lelküket. Ezek persze sosem könnyű döntések, mert mindenki fél a befejezéstől, felvállalni azt, hogy ebben ennyi volt.
A csemegepultos naplója esetében picit más a helyzet Ugyan az előadás színpadi élete lezárult, de a felvétel és a streaming miatt megmaradhat a közönség számára a folyamatos jelenlét. Sőt az is lehet, hogy amikor már mi, akik létrehoztuk, rég nem színházzal foglalkozunk, vagy akár már nem is leszünk, ez a felvétel meglesz, és utódaink is nézni fogják.
A vetítést itt érhetik el.
2014-ben mutattátok be A csemegepultos naplóját. Hol tartott akkor az Orlai Produkciós Iroda színházként, és hogyan illett az előadás a repertoárba?
Ebben az időszakban kezdett kialakulni az a színészekből, rendezőkből álló alkotóközösség, amely ma is meghatározza az Orlai Produkció szellemi és művészi arculatát. Túlvoltunk Kulka János zenés estjein, bemutattuk Csákányi Eszterrel A hét asszonyát, Vári Évával az Edith Piafot és a Rose-t, elkészült Börcsök Enikővel a Nemsenkilény, tehát elkezdett formálódni egy monodráma-repertoár is, és ebbe lépett be A csemegepultos naplója.
Az ötlet a rendezőtől, Göttinger Palitól jött, aki olvasta Gerlóczy Márton regényét, és azt érezte, hogy remek színpadi alapanyagot talált. Számomra pedig egyértelműnek tűnt, hogy ezzel az alkotócsapattal, az adaptációt készítő Lőkös Ildikóval, a bábrendező Schneider Jankóval és Ötvös Andrissal egy olyan előadást hozhatunk létre, amely tökéletesen illeszkedik a koncepciónkba, nevezetesen abba, hogy erejük teljében levő művészeknek biztosítsunk izgalmas kihívást, hogy egy egyszemélyes játékban ne csak a szakmai tudásukat mutassák meg, de lehetőséget kapjanak arra is, hogy magukról valljanak egy fiktív karakteren és történeten keresztül.
Emiatt képezik továbbra is ilyen markáns részét az Orlai Produkció repertoárjának a monodrámák?
Abszolút. Nem szeretnék senkit megsérteni, és természetesen rengeteg ellenpéldát lehetne sorolni, de nem egyszer láttuk, hogy parkolópályára tett színészek próbáltak egyszemélyes produkciókkal visszakapaszkodni, és szinte kényszeresen, egyáltalán nem átgondolt téma- vagy darabválasztással, külső szem bevonása nélkül akarták bizonyítani, helyük van a szakmában. Ezzel szemben én azt hiszem, hogy a rendkívüli koncentrációt kívánó monodrámákat csakis a csúcson levő és valódi mondanivalóval rendelkező színészek játszhatják. Látva, hogy a mi monodrámáink hány egyszemélyes előadás megszületését inspirálták, talán nem túlzás azt állítani, hogy a műfaj reneszánszában van némi szerepünk.
Tíz évig játszotta Ötvös András A csemegepultos naplóját. Te mérföldkőnek tekinted az előadást az Orlai Produkció történetében?
Nem volt olyan mérföldkő, mint az első jelentős produkció, a Hat hét, hat tánc, a Belvárosi Színházban mint az első állandó budapesti játszóhelyen bemutatott Esőember vagy a rétegszínházi repertoárt elindító Fédra Fitness, de nagyon fontos és nagyon sikeres előadás volt. A premier a Kultkikötőben volt 2014 nyarán, Balatonföldváron csodálatos főpróbahetet töltöttünk. Emlékszem, a bemutató napján leszakadt az ég. A nagyszínpadon volt egy kamaratér kialakítva, a sátor fölött dörgött, zuhogott az eső, az egyik hangfal beázott, mindezek ellenére egy nagyon ihletett előadás született meg. Kétszázhússzor játszotta Andris egészen változatos helyszíneken, klasszikus színháztermektől pajtáig. 140-szer a Jurányiban, 80-szor vidéken, és voltak városok, Vác, Pécs, Debrecen vagy Nyíregyháza, ahova többször is visszahívták.
Hadd mondjak ellent neked, mert számomra egy szempontból mégiscsak új irányt jelentett: a történettel és a színházi formával egy fiatalabb generációhoz kapcsolódott az előadás, ráadásul a Jurányiban kapott helyet, amit szintén jelzésértékűnek gondolok.
A fiatalabb generációs fókusz valóban A csemegepultos naplójával indult, Andris után következett Tenki Réka az Egyasszonnyal, Keresztes Tamás Az egy őrült naplójával, Nagy Dániel Viktor a Leszámolás velem-mel, Járó Zsuzsa a 23 perccel, amelyek ráadásul fajsúlyos témákat érintő rétegszínházi előadások voltak. Ebbe a sorba kapcsolódik az elmúlt évadból Pálos Hanna a Mély levegővel, illetve Dékány Barnabás a Legjobban a nőktől féltem-mel, idén mutattuk be a Budapest Bábszínházzal az Akik már nem leszünk sosem-et Barna Zsomborral, és hamarosan látható Radnay Csillával a Hosszú virágzás.
A témaválasztásban számomra fontos, hogy az elhallgatott sorsoknak teret adjunk. A női dominancia számomra vállaltan ügy. Az, hogy a női történetek ennyivel markánsabbak, ha tetszik, őszintébbek, zsigeribbek, azért van, mert több a nőkről szóról alapanyag, tehát mintha omlanának azok a bizonyos falak, és mert a nők könnyebben vallanak magukról. A férfiakkal szemben más a berögzült társadalmi elvárás, emiatt szemérmesebbek, holott ugyanannyi szőnyeg alá söpört problémával kell nekik megküzdeni. A csemegepultos naplójában ugyan könnyedebb stílusban, nem kemény tragédiákat megélve, de mégiscsak egy traumafeldolgozást és felnövéstörténetet látunk.
Te miért szeretted az előadást?
Egyrészt ez volt az első találkozásom Ötvös Andrissal, aki akkor még a Katona színésze volt, majd alkotóközösségünk tagja lett, és hosszú távú, eredményes közös munka indult el. Másrészt pedig ez volt az első monodrámánk, amely egy fiatal alkotónak adott a pálya szempontjából meghatározó feladatot. Azt gondolom, ha majd színháztörténészek elemzik Andris pályáját, ezt az előadást nagyon komolyan fogják vizsgálni.
És szerencsére van belőle egy felvétel, amely december 25-től január 1-ig az eSzínházon megnézhető.
Bizarr azt mondani, és tényleg sokszoros idézőjelben használom a kifejezést. hogy ez a Covid szerencséje. Akkor a Színház TV-nek köszönhetően rögzítettük, és rendkívül hálás vagyok Légrádi Gergelynek, hogy az eSzínházon kap újabb életet. Azt érzékelem, határozott igény van rá, mert ez mégiscsak egy emblematikus előadás, és érdemes újranézni. Maga a felvétel kifejezetten jó hangulatban készült, és ugyan a lezárások miatt nézők nélkül, de a felszabadultság és a játéköröm a képernyőn is átjön.
2024 májusában volt az utolsó előadás A csemegepultos naplójából. Producerként hogyan élted meg a búcsút? Egyáltalán: mi volt az oka, hogy lekerült a repertoárról?
A csemegepultos naplójában egy fiatal férfi vall magáról, aki épp befejezte az egyetemet, keresi az útját, a helyét a világban. És mint minden huszonéves, belemegy az éjszakába, csajozik, sodródik, bemegy egy csomó zsákutcába. Majd fokozatosan elkezd figyelni az emberekre, egyre empatikusabb lesz, lekopnak róla a tüskék. Ahogy ebben a történetben megjelenik a hetente egyszer három deka sonkát vevő nyugdíjas, szép lassan átkerülnek az értékhangsúlyok, és fél év csemegepultozás után kimondja, mit is szeretne csinálni, és komolyan véve magát, a terveit megteszi az első lépést a felnőtté válásban. Ezzel az élethelyzettel sokan tudtak azonosulni a nézők közül, és az sem véletlen, hogy az alkotók épp ezt a témát választották.
Amikor Andris a 40. életévébe lépett, felhívott, az azt mondta: „Tibor, úgy érzem, ezt az előadást már nem szabad játszanom.” És pontosan értettem, mert egészen mást jelent egy 29 éves ember útkereséséről beszélni 29 évesen, mint 39 évesen.
Hiába volt a produkció a csúcson, hiába lehetett volna még könnyedén telt házzal műsoron tartani, a színészi hitelességnél és önazonosságnál nincs fontosabb. Nagyon nagyra tartom Andrist, hogy meghozta ezt a színházi szakmában is példaértékű döntést. Én minden előadást úgy élek meg, mintha az a gyerekem lenne, már csak azért is, mert az előkészületektől a bemutatóig körülbelül annyi idő telik el, mint a fogantatástól a születésig. Nem is teszek különbséget közöttük. Az elengedés pedig – bár nehéz helyzet – a produceri munka része, ráadásul az előadás élettartama miatt többször is megtörténik, így rákészülhet az ember a végső búcsúra.
Az olvasópróbáig az én kezemben van az összes szál, akkor viszont jelentős részüket átadom a rendezőnek és a többi alkotónak. A bemutató egy újabb elengedési pont, akkortól az előadás a színészekkel éli a maga életét. Ezt persze lehet befolyásolni marketingeszközökkel, de a produkció önállóan járja az útját. És aztán meg kell hozni a végső nagy döntést, amikor kimondjuk, ennyi volt. A könnyebb és az egyértelmű eset az, ha nincs néző, ha már nem lehet gazdaságosan játszani az előadást.
Ha viszont lenne még néző, de mégis levesszük a műsorról, mindig közösen döntünk a rendezővel és leginkább a színészekkel, hiszen ők azok, akik estéről estére kiteszik a színpadra a lelküket. Ezek persze sosem könnyű döntések, mert mindenki fél a befejezéstől, felvállalni azt, hogy ebben ennyi volt.
A csemegepultos naplója esetében picit más a helyzet Ugyan az előadás színpadi élete lezárult, de a felvétel és a streaming miatt megmaradhat a közönség számára a folyamatos jelenlét. Sőt az is lehet, hogy amikor már mi, akik létrehoztuk, rég nem színházzal foglalkozunk, vagy akár már nem is leszünk, ez a felvétel meglesz, és utódaink is nézni fogják.
A vetítést itt érhetik el.
forrás: https://szinhaz.online
December 6-án mutatta be a Thália Színház Arthur Conan Doyle jól ismert karaktereivel a Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély című előadását, amely kellemes kikapcsolódást nyújt minden nézőnek. Egy krimitől nem is kell többet elvárni, mint hogy szórakoztasson.
A krimik eredendően a rejtélyekről, valamint e rejtélyek megoldásáról, azaz elsősorban a nyomozás fordulatairól szólnak. Ez alapvetően drámai, hiszen élet és halál kérdéseiről, valamint a bűn természetéről mesélnek, mégis a jó krimi izgalmai tökéletes kikapcsolódást nyújtanak immár több mint egy évszázada. Az ilyen történeteknek ugyan van valamilyen morális rétege is, ahogy Sherlock Holmes eredeti világának és majd minden interpretációjának, de nem ezért olvassuk őket, hiszen a klasszikus bűnügyi mesékben minden fekete és fehér, a bűnös megbűnhődik, és mindig győz az igazság. Mi történik azonban, ha mindebből csak a szórakoztatást hagyjuk meg, és minden mást elfelejtünk? Egy színpadi krimivígjáték lehet akár paródia, amely kinevetteti a műfajt vagy a klasszikus karaktereit. A Thália Színház produkciója nem tör ilyen babérokra, csak magára ölti egy krimi dramaturgiai mázát, és megtölti önfeledt vidámsággal. A hatás pedig nem marad el, csak tudjuk, mire vettünk jegyet.
Az előadás során elsőként a rendezés precízsége szúr szemet: minden mozdulatnak, minden pillantásnak és szónak megvan a pontos helye, bár ez néha a színészi játék rovására megy. Egy-egy fűtött pillanatban mintha a szituáció hamarabb kívánna meg egy felállást vagy éppen a másikhoz való odarohanást, a színésznő mégis a székébe ragasztva kivár az adott végszóig, amikor végre felállhat. Ettől olykor laposabb lesz a jelenet, holott igen nagy potenciál lenne benne. Ugyanakkor ennek a precízségnek rengeteg előnye is megmutatkozik, hiszen például jó pár verekedés jelenik meg a darabban, amelyeket enélkül a pontosság nélkül gagyinak és kellemetlennek éreznénk. Ám a verekedések kidolgozottak, ügyesen koreografáltak és filmszerű jelenetekre emlékeztetnek ennek a pontos koreográfiának köszönhetően.
Izgalmas, ahogy egy ilyen sok szereplővel dolgozó előadást csupán öt színésszel valósít meg a rendező. Két állandó karakter áll a középpontban, Sherlock Holmes és Dr. Watson Zayzon Zsolt és Mózes András alakításában, de Kövesi Csenge Irene Adleren túl még Mrs. Hudsont is megformálja, ahogy Hevesi László és Jaskó Bálint az összes többi mellékszereplőt. Ez utóbbi két színész számos szerepbe bújik meglehetősen rövid időn belül, ami szintén nagy pontosságot és bravúros szervezést igényel, és mindezt látványos sikerrel abszolválják.
Könnyed nadrágszerepek
Az eredeti műfaj, a kriminovella megköveteli egy mindentudó narrátor szerepét. Ezt Dr. Watson (Mózes András) karaktere oldja meg, aki frontálisan, közvetlenül a nézőkhöz szólva meséli el megfigyeléseit, és avat be a történet részleteibe, sőt foglal össze a színpadon meg nem jelenő eseményeket. Mózes András remekül oldja meg ezt a statikus feladatot, érthetően, megfelelő hangsúlyokkal mesél, olykor kifejezetten izgalmassá teszi a szárazabb történetmesélés nehéz műfaját. Játéka kitűnő akkor is, amikor nem narrátorként, hanem a történet szereplőjeként jelenik meg a színpadon, és bár a darab sok helyet ad ripacskodásra, de ő ebben nem, vagy csak ízlésesen vesz részt. Karaktere tisztán fel van építve, nem extravagáns, de nem is szürke egér. Szépen eltalálta az egyensúlyt a játékában ehhez a szerephez.
Zayzon Zsolt Sherlock Holmesa viszont igencsak eltér attól a hidegvérű zsenitől, akit megszokhattunk az eredeti művekből és a korábbi interpretációkból.
Bár a szereplők közül többen is kiemelik a darab során, hogy Sherlock mostanában eltérően viselkedik a megszokottól, és igen gyerekes vagy éppen félős, esetleg feldúlt, ám ezeket a változásokat a néző nem érzékeli. Nincs meg a kontraszt az előadás elején lévő nyugalmi állapot és az események hozta lelki feldúltság között, pedig a karakterbe beleférne a végletes nyugalom és észszerűség, valamint ezzel ellentétben az önmagát is meglepő érzelmesség. Így csupán mások elmondásából tudjuk meg Sherlock Holmes lelki állapotát, de ez némi hiányérzetet hagy a nézőben.
Irene Adler karakterét a nőiesség, a karizma, a Sherlockkal versenyre szállni tudó zsenialitás jellemzi általában a korábbi interpretációkban. Ebben a szerepben igen nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, hogy erős női karakter legyen, mégse hasson arrogánsnak. Kövesi Csengének gyakran sikerül elérnie ezt, ám néha egyszerűen egy arrogáns kislánynak tűnik a színpadon.
Ráadásul nála érződik a legjobban, hogy mennyire megkötik a rendezői utasítások. Érzelmes megnyilvánulásaival nincs összhangban a testbeszéde. Egyik jelenetében például, bár karaktere szerint ő maga is zseni, mégsem vesz részt Sherlock Holmes és bátyja nyomozói fejtegetésében, csupán gyermekien eljátszadozik egy, a kutatáshoz használt szemüveggel, így karaktere gyengének és semmitmondónak hat. Dicséretes munkát visz véghez, mikor utcagyerekként vagy Adler kisasszony szerepében több verekedésben is részt vesz, és semmi kifogás nem érheti Mrs. Hudsonként sem, sőt kifejezetten jó ebben a szerepben látni.
Az előadás rejtélyes főgonosza, Moriarty professzor (Hevesi László) kezdetben arc nélkül, csupán dörgedelmes hangként jelenik meg. Izgalmas megoldás ez az isteni megjelenítése ennek a titokzatos gonosznak, ahogy a visszhangos beszédre rásegít a nézők arcába világító fény. Sajnálatos, hogy a rendező nem tartja ki ezt az érzetet, mivel rögtön az első pár mondat utáni leveszi a fényt. Ezzel a karakter veszít az erejéből és félelmetességéből, de a helyzet még abszurdabbá válik, mikor a kezdeti képet egészen összetörve Moriarty teljes testi valójában megjelenik a színpadon: a gonosz zseni helyett inkább egy furcsa, kissé ügyetlen Slash-imitátor tűnik fel a Guns N’ Roses gitárosára hajazva. A rendező komikus, hosszú, fekete paróka, napszemüveg, földig érő kabát és cilinder mögé rejti a karaktert, ami szinte teljesen megfosztja a színészt a valódi játék lehetőségétől egy ilyen stílusú darabban, hiszen semmit sem látni az arcából. Fellépését és karakterének tekintélyét az is gyengíti, hogy egy minden fókuszt hanyagoló, átlagos pillanatban jelenik meg, és nincs felvezetése vagy bármiféle kiemelése érkezésének.
A négy főszereplőn kívül megjelenő emberek szinte mind csupán a nevettetést szolgálják.
Néhol igen olcsó poénok jelennek meg jól kiemelve, frontálisan a néző felé fordulva, de ha ezeket el tudja engedni a néző, és bele tud merülni pár szájbarágós viccbe, garantáltan jól fogja magát érezni. A számos komikus szerep legnagyobb részét Jaskó Bálint nadrágszerepei teszik ki. Több hasonló karakterű, kissé morgós, de szerethető öreg hölgyként is megjelenik a színpadon, miközben harsányan vagy akár rikácsolva fejezi ki véleményét, ám mégis szükség van ezekre a nevettető, kissé ripacskodó jelenségekre, hogy a történetet vígjátékká formálják át. Jaskó kényelmesen mozog szerepeiben, könnyed szórakoztatást adva, ami végső soron az egész előadás célja.
Minden jó, ha a vége jó
A rendezés sajnos éppen a tetőponton fárad el, pedig máshol jól használja a fókuszokat a rendező. Szépen helyezi rá a hangsúlyt a fontosabb beszélgetésekre, mikor többen vannak a színpadon, illetve megfelelő Dr. Watson narrátori szerepbe lépésének elkülönítése is. Mikor azonban a nyomozó csapat megtalálja Moriarty professzor titkos rejtekhelyét, és eldurrannak lövések, majd a kulcsfontosságú notesz megszerzése megtörténik, a cselekmény csupán átszalad a tetőponton. A korábbi precízség helyett itt egy felszínes, „csak essünk túl rajta” hatású rendezést kap a néző.
Érdekes rendezői döntés, hogy az egész darabban nincs súlya a halálnak.
Pedig nem csupán szó van róla, hanem konkrétan megjelenik a színen az első jelenetben egy ciánkapszula által, majd később a cseh király lelövésével vagy Moriarty végső zuhanásával. Ezek ebben a rendezői felfogásban inkább mind a nevettetés eszközei lettek. Például az első felvonás zárójelenete a cseh király meggyilkolása, amelynek kifejezetten drámai hatásúnak kellene lennie, hiszen a történet bonyodalmát okozó szereplő hal meg. Ráadásul a nagy Sherlock Holmes hibájából kifolyólag, ami A. C. Doyle karakterétől nagyon idegen, ezért ennek hangsúlyos törésnek kellene lennie. Azonban a királyt játszó Hevesi László a lövés eldurranása után egyszerűen csak megtapogatja fejfedőjét, majd ugrik egyet, és a feje nagyot koppan a színpadon. A jelenet inkább a színészért való aggódást váltotta ki és nem a tragédia vagy az izgalom hangulatát, bár nyilván nem feledhetjük, hogy egy vígjátékot nézünk, amely minden jelenetében nevettetni akar.
A számos helyszínváltást remekül oldják meg a díszlettel, amely Ondraschek Péter alkotása. Négy részre osztott forgószínpad jeleníti meg az operát, a Baker street 221B szám alatti házat, a cseh nagykövetséget vagy éppen egy óriási vízesést. Bár a díszlet hátterei igen hasonlók, a mozgatható elemek kicserélésével pillanatokon belül repítenek minket egyik helyszínről a másikra. És nem csupán forgatják a színpadot, hanem ki is használják a díszlet ebben rejlő erejét. A karakterek aktív résztvevői a váltásoknak, és kifejezetten ügyes megoldás, ahogy a nyomozó csapattal együtt haladva a néző megismeri a cseh nagykövetség szobáit, míg a díszlet három téren is átfordul. Rengeteg ember munkája, hogy időről időre teljesen átrendezzék a forgó díszlet soron következő oldalát, mindezt némán, hiszen a papírvékony fal túloldalán folyik az előadás. Munkájukért elismerés jár, ahogy a szép fénytechnika is nagy szerepet játszik ennek a sok helyszínnek az érzékeltetésében, így például a vízesés megjelenítésében.
Sokszor játszanak be a darabban hangfelvételeket, amivel önmagában nem lenne baj, hiszen ez rengetegszer igen praktikus lehet. Viszont esetünkben a felvételen megjelenő hangokból elveszik a színészi játék. A szépen hangsúlyozott és artikulált, de igen érzelemmentes szövegek után nagy a kontraszt a színpadon megjelenő remek játékhoz képest.
Szép keretes szerkezettel érkezünk meg a darab végéhez, az operába. Az egész előadás során jó volt a hangulat megteremtése különböző hangokkal, zenékkel, és itt is halljuk az előadás kezdetét jelző hangolást vagy a zúgó nézősereget. Megérkezik az operába Kövesi Csenge büszkén, kissé kihívón, ahogy Adler kisasszonyhoz illik. A szerelmes Sherlock pedig rohan hozzá az erkélyről, és elcsattan a boldog befejezést jelentő csók. Könnyed happy end, semmi tét, semmi tanulság, de minden jó, ha a vége jó.
A krimik eredendően a rejtélyekről, valamint e rejtélyek megoldásáról, azaz elsősorban a nyomozás fordulatairól szólnak. Ez alapvetően drámai, hiszen élet és halál kérdéseiről, valamint a bűn természetéről mesélnek, mégis a jó krimi izgalmai tökéletes kikapcsolódást nyújtanak immár több mint egy évszázada. Az ilyen történeteknek ugyan van valamilyen morális rétege is, ahogy Sherlock Holmes eredeti világának és majd minden interpretációjának, de nem ezért olvassuk őket, hiszen a klasszikus bűnügyi mesékben minden fekete és fehér, a bűnös megbűnhődik, és mindig győz az igazság. Mi történik azonban, ha mindebből csak a szórakoztatást hagyjuk meg, és minden mást elfelejtünk? Egy színpadi krimivígjáték lehet akár paródia, amely kinevetteti a műfajt vagy a klasszikus karaktereit. A Thália Színház produkciója nem tör ilyen babérokra, csak magára ölti egy krimi dramaturgiai mázát, és megtölti önfeledt vidámsággal. A hatás pedig nem marad el, csak tudjuk, mire vettünk jegyet.
Az előadás során elsőként a rendezés precízsége szúr szemet: minden mozdulatnak, minden pillantásnak és szónak megvan a pontos helye, bár ez néha a színészi játék rovására megy. Egy-egy fűtött pillanatban mintha a szituáció hamarabb kívánna meg egy felállást vagy éppen a másikhoz való odarohanást, a színésznő mégis a székébe ragasztva kivár az adott végszóig, amikor végre felállhat. Ettől olykor laposabb lesz a jelenet, holott igen nagy potenciál lenne benne. Ugyanakkor ennek a precízségnek rengeteg előnye is megmutatkozik, hiszen például jó pár verekedés jelenik meg a darabban, amelyeket enélkül a pontosság nélkül gagyinak és kellemetlennek éreznénk. Ám a verekedések kidolgozottak, ügyesen koreografáltak és filmszerű jelenetekre emlékeztetnek ennek a pontos koreográfiának köszönhetően.
Izgalmas, ahogy egy ilyen sok szereplővel dolgozó előadást csupán öt színésszel valósít meg a rendező. Két állandó karakter áll a középpontban, Sherlock Holmes és Dr. Watson Zayzon Zsolt és Mózes András alakításában, de Kövesi Csenge Irene Adleren túl még Mrs. Hudsont is megformálja, ahogy Hevesi László és Jaskó Bálint az összes többi mellékszereplőt. Ez utóbbi két színész számos szerepbe bújik meglehetősen rövid időn belül, ami szintén nagy pontosságot és bravúros szervezést igényel, és mindezt látványos sikerrel abszolválják.
Könnyed nadrágszerepek
Az eredeti műfaj, a kriminovella megköveteli egy mindentudó narrátor szerepét. Ezt Dr. Watson (Mózes András) karaktere oldja meg, aki frontálisan, közvetlenül a nézőkhöz szólva meséli el megfigyeléseit, és avat be a történet részleteibe, sőt foglal össze a színpadon meg nem jelenő eseményeket. Mózes András remekül oldja meg ezt a statikus feladatot, érthetően, megfelelő hangsúlyokkal mesél, olykor kifejezetten izgalmassá teszi a szárazabb történetmesélés nehéz műfaját. Játéka kitűnő akkor is, amikor nem narrátorként, hanem a történet szereplőjeként jelenik meg a színpadon, és bár a darab sok helyet ad ripacskodásra, de ő ebben nem, vagy csak ízlésesen vesz részt. Karaktere tisztán fel van építve, nem extravagáns, de nem is szürke egér. Szépen eltalálta az egyensúlyt a játékában ehhez a szerephez.
Zayzon Zsolt Sherlock Holmesa viszont igencsak eltér attól a hidegvérű zsenitől, akit megszokhattunk az eredeti művekből és a korábbi interpretációkból.
Bár a szereplők közül többen is kiemelik a darab során, hogy Sherlock mostanában eltérően viselkedik a megszokottól, és igen gyerekes vagy éppen félős, esetleg feldúlt, ám ezeket a változásokat a néző nem érzékeli. Nincs meg a kontraszt az előadás elején lévő nyugalmi állapot és az események hozta lelki feldúltság között, pedig a karakterbe beleférne a végletes nyugalom és észszerűség, valamint ezzel ellentétben az önmagát is meglepő érzelmesség. Így csupán mások elmondásából tudjuk meg Sherlock Holmes lelki állapotát, de ez némi hiányérzetet hagy a nézőben.
Irene Adler karakterét a nőiesség, a karizma, a Sherlockkal versenyre szállni tudó zsenialitás jellemzi általában a korábbi interpretációkban. Ebben a szerepben igen nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, hogy erős női karakter legyen, mégse hasson arrogánsnak. Kövesi Csengének gyakran sikerül elérnie ezt, ám néha egyszerűen egy arrogáns kislánynak tűnik a színpadon.
Ráadásul nála érződik a legjobban, hogy mennyire megkötik a rendezői utasítások. Érzelmes megnyilvánulásaival nincs összhangban a testbeszéde. Egyik jelenetében például, bár karaktere szerint ő maga is zseni, mégsem vesz részt Sherlock Holmes és bátyja nyomozói fejtegetésében, csupán gyermekien eljátszadozik egy, a kutatáshoz használt szemüveggel, így karaktere gyengének és semmitmondónak hat. Dicséretes munkát visz véghez, mikor utcagyerekként vagy Adler kisasszony szerepében több verekedésben is részt vesz, és semmi kifogás nem érheti Mrs. Hudsonként sem, sőt kifejezetten jó ebben a szerepben látni.
Az előadás rejtélyes főgonosza, Moriarty professzor (Hevesi László) kezdetben arc nélkül, csupán dörgedelmes hangként jelenik meg. Izgalmas megoldás ez az isteni megjelenítése ennek a titokzatos gonosznak, ahogy a visszhangos beszédre rásegít a nézők arcába világító fény. Sajnálatos, hogy a rendező nem tartja ki ezt az érzetet, mivel rögtön az első pár mondat utáni leveszi a fényt. Ezzel a karakter veszít az erejéből és félelmetességéből, de a helyzet még abszurdabbá válik, mikor a kezdeti képet egészen összetörve Moriarty teljes testi valójában megjelenik a színpadon: a gonosz zseni helyett inkább egy furcsa, kissé ügyetlen Slash-imitátor tűnik fel a Guns N’ Roses gitárosára hajazva. A rendező komikus, hosszú, fekete paróka, napszemüveg, földig érő kabát és cilinder mögé rejti a karaktert, ami szinte teljesen megfosztja a színészt a valódi játék lehetőségétől egy ilyen stílusú darabban, hiszen semmit sem látni az arcából. Fellépését és karakterének tekintélyét az is gyengíti, hogy egy minden fókuszt hanyagoló, átlagos pillanatban jelenik meg, és nincs felvezetése vagy bármiféle kiemelése érkezésének.
A négy főszereplőn kívül megjelenő emberek szinte mind csupán a nevettetést szolgálják.
Néhol igen olcsó poénok jelennek meg jól kiemelve, frontálisan a néző felé fordulva, de ha ezeket el tudja engedni a néző, és bele tud merülni pár szájbarágós viccbe, garantáltan jól fogja magát érezni. A számos komikus szerep legnagyobb részét Jaskó Bálint nadrágszerepei teszik ki. Több hasonló karakterű, kissé morgós, de szerethető öreg hölgyként is megjelenik a színpadon, miközben harsányan vagy akár rikácsolva fejezi ki véleményét, ám mégis szükség van ezekre a nevettető, kissé ripacskodó jelenségekre, hogy a történetet vígjátékká formálják át. Jaskó kényelmesen mozog szerepeiben, könnyed szórakoztatást adva, ami végső soron az egész előadás célja.
Minden jó, ha a vége jó
A rendezés sajnos éppen a tetőponton fárad el, pedig máshol jól használja a fókuszokat a rendező. Szépen helyezi rá a hangsúlyt a fontosabb beszélgetésekre, mikor többen vannak a színpadon, illetve megfelelő Dr. Watson narrátori szerepbe lépésének elkülönítése is. Mikor azonban a nyomozó csapat megtalálja Moriarty professzor titkos rejtekhelyét, és eldurrannak lövések, majd a kulcsfontosságú notesz megszerzése megtörténik, a cselekmény csupán átszalad a tetőponton. A korábbi precízség helyett itt egy felszínes, „csak essünk túl rajta” hatású rendezést kap a néző.
Érdekes rendezői döntés, hogy az egész darabban nincs súlya a halálnak.
Pedig nem csupán szó van róla, hanem konkrétan megjelenik a színen az első jelenetben egy ciánkapszula által, majd később a cseh király lelövésével vagy Moriarty végső zuhanásával. Ezek ebben a rendezői felfogásban inkább mind a nevettetés eszközei lettek. Például az első felvonás zárójelenete a cseh király meggyilkolása, amelynek kifejezetten drámai hatásúnak kellene lennie, hiszen a történet bonyodalmát okozó szereplő hal meg. Ráadásul a nagy Sherlock Holmes hibájából kifolyólag, ami A. C. Doyle karakterétől nagyon idegen, ezért ennek hangsúlyos törésnek kellene lennie. Azonban a királyt játszó Hevesi László a lövés eldurranása után egyszerűen csak megtapogatja fejfedőjét, majd ugrik egyet, és a feje nagyot koppan a színpadon. A jelenet inkább a színészért való aggódást váltotta ki és nem a tragédia vagy az izgalom hangulatát, bár nyilván nem feledhetjük, hogy egy vígjátékot nézünk, amely minden jelenetében nevettetni akar.
A számos helyszínváltást remekül oldják meg a díszlettel, amely Ondraschek Péter alkotása. Négy részre osztott forgószínpad jeleníti meg az operát, a Baker street 221B szám alatti házat, a cseh nagykövetséget vagy éppen egy óriási vízesést. Bár a díszlet hátterei igen hasonlók, a mozgatható elemek kicserélésével pillanatokon belül repítenek minket egyik helyszínről a másikra. És nem csupán forgatják a színpadot, hanem ki is használják a díszlet ebben rejlő erejét. A karakterek aktív résztvevői a váltásoknak, és kifejezetten ügyes megoldás, ahogy a nyomozó csapattal együtt haladva a néző megismeri a cseh nagykövetség szobáit, míg a díszlet három téren is átfordul. Rengeteg ember munkája, hogy időről időre teljesen átrendezzék a forgó díszlet soron következő oldalát, mindezt némán, hiszen a papírvékony fal túloldalán folyik az előadás. Munkájukért elismerés jár, ahogy a szép fénytechnika is nagy szerepet játszik ennek a sok helyszínnek az érzékeltetésében, így például a vízesés megjelenítésében.
Sokszor játszanak be a darabban hangfelvételeket, amivel önmagában nem lenne baj, hiszen ez rengetegszer igen praktikus lehet. Viszont esetünkben a felvételen megjelenő hangokból elveszik a színészi játék. A szépen hangsúlyozott és artikulált, de igen érzelemmentes szövegek után nagy a kontraszt a színpadon megjelenő remek játékhoz képest.
Szép keretes szerkezettel érkezünk meg a darab végéhez, az operába. Az egész előadás során jó volt a hangulat megteremtése különböző hangokkal, zenékkel, és itt is halljuk az előadás kezdetét jelző hangolást vagy a zúgó nézősereget. Megérkezik az operába Kövesi Csenge büszkén, kissé kihívón, ahogy Adler kisasszonyhoz illik. A szerelmes Sherlock pedig rohan hozzá az erkélyről, és elcsattan a boldog befejezést jelentő csók. Könnyed happy end, semmi tét, semmi tanulság, de minden jó, ha a vége jó.