A név: Carmen

A 2018-as Vidéki Színházak Fesztiválja keretében szeptember 9-én lesz látható a nyíregyházi

Móricz Zsigmond Színház előadásában A név: Carmen című előadás, melyet a teátrum

művészeti tanácsadója, Sediánszky Nóra állított színpadra. A színházi szakemberrel nem csak

a darabról beszélgetünk…

A 2018-as Vidéki Színházak Fesztiválja keretében szeptember 9-én lesz látható a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadásában A név: Carmen című előadás, melyet a teátrum művészeti tanácsadója, Sediánszky Nóra állított színpadra. A színházi szakemberrel nem csak a darabról beszélgetünk…

A Pécsi Tudományegyetem majd az ELTE magyar-olasz szakán tanult. Mi vonzotta később a Színművészeti színháztudományi szakára?

Eredetileg is színházzal szerettem volna foglalkozni, tulajdonképpen már középiskolás koromban megfogalmazódott bennem a gondolat. A budapesti Szilágyi Erzsébet Gimnáziumb jártam és akkori kiváló magyar tanárom, Baranyai Tiborné biztatására az osztálytársaimmal – egyikük Novák Péter volt - többször belekóstoltunk a színházcsinálásba, amiből azután izgalmas dolgok születtek. Amikor érettségiztem, már körülbelül tudtam, hogy később majd a színház irányába szeretnék menni, de előtte még el akartam végezni a bölcsészkart, hogy legyen egy elméleti megalapozottságom is mindehhez, szerettem volna széleskörű humán műveltséget szerezni. Miután az ELTE-én diplomáztam 1995-ben, jelentkeztem az akkori Színház-és Filmművészeti Főiskola színháztudományi szakára, fölvettek, és innen már nem volt visszaút…

Nagyon sok területen mozog. A Dumas műve alapján készült Kaméliással debütált rendezőként. Mi foglalkoztatta a rendezésben leginkább?

El akartam mesélni egy történetet, a saját nézőpontomból, ami már régóta foglalkoztatott, két olyan színésszel a főszerepben – Tóth Ildikóval és Kovács Krisztiánnal - akik szintén nagyon motiváltak. Annyiban kétségtelenül megnehezítettem a saját dolgomat, hogy elsőre nem egy kevés szereplős kamaradarabot, vagy monodrámát választottam, hanem rögtön fejest ugrottam a közepébe: olyan adaptációt készítettem a Dumas-féle Kaméliás hölgyből (a Traviata segítségével), amelynek összesen nyolc szereplője volt. Emlékszem, az első rendelkező próbámon, ami a Thália Színházban zajlott – 2010-ben a Thália Új Stúdiójában volt a bemutatónk – egy báljelenettel kezdtem, ahol hirtelen nyolc színész nézett velem farkasszemet… Az, hogy egyébként hogyan állom meg a helyem rendezőként, ami azért alapvetően más, mint a dramaturgi munka, mindig az adott munka közben, a próbafolyamat során derül ki. Akkor újra és újra szembesül vele az ember, valójában milyen magányos dolog is ez az egész, mennyi mindenben kell jónak lenni hirtelen, mennyi mindent kell megoldani.

Ahhoz a témához vagy területhez nyúl, ami éppen akkor a legjobban érdekli vagy inkább, amivel megkeresik és kedvet kap hozzá?

Rám igazából az előbbi az igaz. Azt szoktam mondani – az eddigi tevékenységem alapján nem is nagyon állíthatnék mást –, hogy nem rendezőként dolgozom, hanem egy olyan dramaturg vagyok, aki időnként rendez és kipróbálja azt, ami őt érdekli. Nem is nagyon működik az én esetemben, hogy olyan témához nyúljak, amihez igazából nincs affinitásom, nem inspirál. Egyetlen egyszer fordult eddig elő, hogy külső felkérésre dolgoztam egy olyan anyagon, ami nem volt a sajátom, eléggé felemásnak is tartom pont ezért az eredményt… Teljesen változó, hogy mikor és mennyit rendezek (nem rendeztem egyébként olyan sokat, talán hat vagy hét előadást az elmúlt nyolc év alatt). Gyakrabban dolgoztam eddig úgymond alternatív körülmények között, lakásszínházban, klubban, kocsmában, az egykori Sirály épületében - mindet nagyon szerettem. Most már két és fél éve a Móricz Zsigmond Színház művészeti tanácsadója vagyok. Ezért is volt nagyon izgalmas számomra az itteni, klasszikus kőszínházi körülmények között kipróbálni magam rendezőként, ráadásul egy olyan történettel, ami már nagyon régóta foglalkoztatott. Hálás is vagyok az igazgatónknak a lehetőségért, hogy ilyen szinten is megbízott bennem, hiszen egy új adaptáció, egy új rendező mindig kockázatvállalás, nyitott kérdés is egyben, milyen lesz, hogy alakul a végeredmény.

Mi a feladata, mint a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház művészeti tanácsadója?

Tulajdonképpen egy művészeti vezetői csapatnak vagyok az egyik tagja, a „harmadik fogaskerék” az igazgató, Kirják Róbert és a főrendező, Göttinger Pál mellett. Az én feladataim közé is tartozik a következő évad előkészítése, az adott évad művészeti kérdései, egyes pályázatok szakmai háttere. Új darabok keresése, egy-egy projekt végiggondolása. Tulajdonképpen mindabban részt venni szellemileg a magam szintjén, ami egy állandó társulattal rendelkező színház életét jellemzi.

A Carmen-történet adaptációját is a nyíregyházi társulat számára készítette el. Fontos ismerni a színészt, aki majd a karaktert játssza? Egy-egy színészre, színészekre „szabja” az adott darabot?

Természetesen. Amikor megszületik bennem a gondolat, hogy én magam állítsak színpadra egy darabot – legtöbbször a saját adaptációimat rendezem meg – mindig egy adott színészből, esetleg több színészből indulok ki, akikre kíváncsi vagyok, megmozgatnak, inspirálnak. Ahogy már mondtam, az első rendezésem soha nem jött volna létre Tóth Ildikó és Kovács Krisztián nélkül, ha engem nem érdekel az, hogy ilyen módon találkozzam Ildikóval, és megnézzem, hogyan működik együtt ez a két ember. Ugyanígy A név: Carmen sem létezne ebben a formában Kosik Anita nélkül, akit négy éve ismertem meg, amikor a nyíregyházi színházhoz került, és igazán különleges, sokoldalú művésznek tartok. Az első itteni munkájában, Tamási Áron Énekes madarában rögtön együtt dolgoztunk, amit mindnyájan nagyon szerettünk, és igen sikeres produkció lett, a POSZT-on is jártunk vele; a rendezője egyik legrégebbi kollégám és volt évfolyamtársam, Koltai M. Gábor volt. Én a darab dramaturgja voltam, Anita pedig Magdó szerepét alakította. Már ott felfigyeltem arra, milyen ereje van a színpadon, milyen izgalmas, összetett személyiség, mindez párosul egy nagyon dekoratív külsővel és egy csodálatos hanggal. Tulajdonképpen mi ketten már az elmúlt években sokat beszéltünk a Carmenről, és amikor Kirják Róbert megkérdezte, lenne-e kedvem csinálni valamit, rögtön ezt a darabot ajánlottam.

A Carmen a világ- és zeneirodalom egyik leghíresebb szerelmi története. Milyen megoldásokkal sikerült ezt a stúdiótérben megjeleníteni?

Kezdettől fogva az volt a koncepcióm, hogy ezt a darabot minél intimebb közegben állítsam színpadra. Nagyon izgatott, hogy szinte filmes közelséget lehet egy stúdiótérben létrehozni, ahol minden a nézőtől karnyújtásnyira zajlik, ahol a lélek apró rezdüléseire, a finom, egyszerű gesztusokra, mindenekelőtt pedig a szereplők arcára lehet irányítani a figyelmet. … Ezért is ragaszkodtam a nyíregyházi Művész Stúdióhoz és ezért is van egyfajta puritánsága, egyszerűsége a jelmeznek és a térnek is. Bizonyos markáns, nem különösebben bonyolult jelképekkel akartam dolgozni. A színekben – klasszikus Carmen-attribútumként – leginkább vöröset és feketét használunk – persze, azért vannak más árnyalatok is… De aki járt már Andalúziában, tudja, milyen jellemzőek az ottani tájra a szikkadt, vörös földek, a száraz, kiszikkadt táj, a forróság… Ez a világ csupa zártság, csupa szenvedély. Egy olyan egyszerű, tiszta vonalú belső világot akartam, aminek van ereje, lüktetése, ugyanakkor minden arra irányítja a figyelmet, hogy mi történik az emberi lélekben, milyen találkozási pontjai és konfliktusai vannak az egyes szereplőknek.

Ez egy zenével és tánccal tűzdelt előadás…

Igen. Fontos benne a mozgás és a zene is, de azt hiszem egyébként, hogy a Carmen- hagyomány miatt a zene egyszerűen elválaszthatatlan ettől a történettől. Van is egy olyan mondás, hogy amit szövegben nem tudsz elmondani, azt mondd el zenével. Itt olyan mélységeket érint maga az eredeti történet – és én is erre törekedtem, hogy ezt közelítsük meg –, hogy egy idő után mintha elfogyna a szó. Egy olyan zenei világot szerettem volna a darabhoz rendelni, ami csak a miénk, csak erre az előadásra jellemző, és bár néhány motívum erejéig megidézzük a Carmen operát, inkább egy, az előadás kamarajellegéhez illő „songosságot” akartam megvalósítani. Sokat merítettem az andalúz népzenei kincsből, a flamencóból, az arab zenéből, még marokkói szefárd dalt is találunk benne. Így egy bensőséges, nagyon személyes, a maga módján homogén hangzású zenei világ jött létre, azt hiszem. És általában ott és akkor töri meg a zene a cselekményt, akkor szólal meg dalban egy szereplő, amikor már a benne kavargó érzéseket voltaképpen már nem lehet pusztán szavakkal kifejezni.

Akkor valójában dramaturgiailag is fontos szerepet kapott a zene…

Igen, és a mozgás is ugyanilyen fontos. A tánc kiemelt fontosságú ebben a kultúrkörben, mint a közeledés, a távolodás, a harag, a konfliktus vagy a szerelem kifejezőeszköze. Ebben az előadásban Ladányi Andreával kezdtük el a munkát, akinek az alkotói lénye számomra ugyanazt jelenti, mint Carmen figurája: szabad, öntörvényű és végtelenül kreatív. El is kezdtünk dolgozni, de aztán úgy alakult, hogy nem tudta folytatni velünk az együttműködést – bár több minden az ő ihletésére jött létre a darabban, és az egyik kedvencem, a dohánygyári verekedés jelenete is az ő munkáját dicséri. A koreográfusi munkát két nagyszerű művész folytatta, végtelen szakmai alázattal, és igen nagy odaadással: az egyikük Túri Lajos Péter, aki igen lelkesen, pontosan és érzékenyen kapcsolódott bele a munkába, és illeszkedett bele a mi világunkba, illetve Lippai Andrea táncművész, aki a flamenco kiváló értője, és a flamencót igénylő mozgásokban segített minket. Mindenképpen elmondható, hogy A név: Carmen valóban csapatmunka, sokan vagyunk benne, és mindenkinek a munkája számított, mindenki hozzájárult ahhoz, hogy végül ilyen lehessen az előadás.

Min dolgozik most vagy a közeljövőben?

Jelenleg egy új bemutatóra készülök dramaturgként, amelynek a rendezője Göttinger Pál, és június 21-én lesz a bemutatója a Belvárosi Színházban, valamint a harmadik könyvemet fejezem be, ami egy úgynevezett „kulturális útleírás-trilógia” harmadik része lesz, a témája Normandia és Bretagne. A színházban a jövő évadbeli feladataimra koncentrálok, több produkciónak is a dramaturgja leszek, illetve vár egy újabb kemény kihívás is rendezőként: gyerekdarabot csinálok, életemben először, ugyancsak a Művész Stúdióban, egészen kicsiknek. Andersen A kis hableányát – amit nagyon szeretek – próbálom meg a magam módján elmesélni, meglátjuk, sikerül-e a legkisebbeket is megszólítanom, az ő nyelvükön fogalmaznom.

forrás: http://www.thalia.hu/

ízelítők

Vidéki színházak Budapesten

A fesztivál alapvetően remek találmány. Még akkor is, ha a megnevezés ma már elsősorban reklámcélokat szolgál. Csak annyit jelent, hogy csomagban mindent könnyebb eladni. De a csomagnak praktikus haszna is lehet. Sok előadás egyszerre, egy helyen megkönnyíti az érdeklődő dolgát. Még akkor is, ha nem érzékelhetők olyan nagyra látó fesztiválcélok, hogy az egy csokorba gyűjtött produkciók valamiféle szellemi irányt, stiláris vagy eszmei közösséget, esetleg éppen a stílusok és eszmék sokféleségét kívánnák megmutatni. Alighanem bele kell törődnünk, hogy napjainkban – éveinkben – a legtöbb fesztivál nem jelent többet, mint a jegyeladás egy sajátos módját. Ez a szó is, akár a többi, elvesztette hajdani jelentését, értelmét. De ettől még addig, amíg legalább annyit jelent, hogy másképpen elérhetetlen előadásokat közelünkbe vagy akár csak közelebb hoz, addig valami értelme maradt. Ha nem is szellemi, de materiális.

Ha például vidéki színházi előadások Budapesten láthatók, az mindenképpen jó dolog. Még a magamfajta ingyen utazó vénség sem juthat el mindenhová, ahová szeretne, vagy ahová kötelességének érezné, ha már kritikusnak állt. Sok minden elkerülhetetlenül kimarad. Az olyan előadások például, amelyeket nem játszanak délután, vagy ahol a színház nem tud, vagy nem akar szállást adni a színészházban, eleve elérhetetlenek. Rá van tehát utalva az érdeklődő a mégoly esetlegesen összeálló rendezvényekre.

A városmajori szabadtéri sorozat persze csak annyira fesztivál, amennyire a Szabad Tér Színház egész műsora is, amelyet Budapesti Nyári Fesztiválnak neveznek. A Városmajori Színházi Szemle így fesztivál a fesztiválban. Ráadásul előadásai el vannak szórva az egész nyári programban, tehát valóban se nem találkozó, se nem igazi fesztivál. Annyiban viszont az idén hasonlított egy fesztiválhoz, hogy szörnyen komolyan vette magát: zsűrit hívtak meg, amely díjakat adott, még ha a díjazottak listáját csak szeptember közepe felé, jó néhány héttel az utolsó előadás után tették is közzé – ki tudja miért. Mindenesetre a legjobb előadás és rendezés díját Vidnyánszky Attila akkor még Illyés Gyula nevét is viselő társulatával 2007-ben Beregszászon, Gyulán és Debrecenben is bemutatott, és azóta az országban mindenütt, Kisvárdától Zsámbékon át Kapolcsig, Szarvastól a Magyar Színházig, sőt még a Városmajorban is játszott Liliomfija nyerte el, holott állítólag a 2012/13-as évad előadásaiból válogatták a programot.

Bár valószínűleg ez a válogatás legkisebb hibája, ez legalább valóban remek produkció. Bosszantóbb, hogy a Városmajorban a koncepció és az esetlegesség sajátosan erősíti egymást. A játszóhely jellegéből, egész műsorából, az ebből is fakadó közönségigényből szükségképpen következik, hogy a legjobbnak vélt szórakoztató előadásokat várják a sorozatba, mégpedig a színházak, tehát az igazgatók javaslatai szerint. Az egyetlen közös pont tehát a mulattató célzat. Mondhatnám erre, hogy nem mindenki ugyanazt találja mulatságosnak, ám valamirevaló igazgató nyilván jól tudja, mire gondolnak a Szabad Térnél, amikor szórakoztatást emlegetnek. Ehhez képest akár merészségnek is vélhetjük, hogy Veszprémből Valló Péter Csalódások-rendezését küldték. Kisfaludy Károly ugyan vígjátékot írt, ám az előadást inkább az igényességre törekvő unalom, a kimódolt stíljáték jellemzi. Valóban nem szórakoztatóipari tucattermék, de nem is korszerű, a mai embert megszólító, lelkébe hatoló komédiázás. A Tündérlaki lányok ugyancsak Veszprémből mindössze Guelmino Sándor mesterkélt rendezői megoldásaival és Eperjes Károly rég elunt modorosságaival bosszantott. A nyíregyházi Black Comedyt Lendvai Zoltán valószínűleg eleve minden eredeti elképzelés nélkül állította színpadra, a Városmajorban viszont kegyelemdöfésként is felfogható lehetett volna az a körülmény, hogy a szabad téren, pláne június közepén még a szokásosnál későbbi kezdés esetén sem lehet sötétet csinálni. Sajnos azonban ettől az előadás nem halt meg egészen, hanem a teljes játékidőn át végvonaglott. A kínlódást csak fokozta, hogy a hangerősítés következtében egy természetes szót sem lehetett hallani. Másik rendezését, a Család ellen nincs orvosságot Székesfehérvárról aztán már mikroportok nélkül játszatta Lendvai, jobban is sikerült, bár alighanem eleve is jobb volt. Igaz, a gyengébb, főképp női hangokat nem mindig lehetett érteni a nézőtér első tíz sorában sem, de ettől még tisztességesen lepergett Ray Cooney professzionális bohósága.

A legbosszantóbb előadásnak a kaposvári Cigánytábor az égbe megy című zagyvaságot gondolom. Az, hogy a színlap szerint minden szó Szőcs Arturtól való, nyilván inkább hízelgő, mint sértő akár a Makar Csudrát író Gorkij, akár a darab eredetijét a 2004-es temesvári bemutatóra író Csemer Géza számára. Valóban kár lett volna őket ebbe a blamázsba belekeverni, még ha a történet lényege, meg hosszabb szövegek is tőlük valók. A díszlettől a maszkokig, a játékstílustól a táncokig (a koreográfia ifj. Zsuráfszky Zoltáné) mindent teljes stíluszavar, nyíltabban mondva, ronda rendetlenség jellemez.

A valóban az utóbbi évadból származó előadások közül az én szívemhez a kecskeméti Chioggiai csetepaté állt a legközelebb. Rusznyák Gábor eleven élettel és szellemes derűvel átitatott rendezése, Porogi Ádám remeklése a jegyző szerepében nagyjából megfelel annak, amit igényes szórakozáson értenék.

Komolyabban vehetőnek látszik a Tháliában minden szeptemberben megrendezett Vidéki Színházak Fesztiválja. Nem korlátozódik a szórakoztatóiparra, egyébként éppoly esetleges a program összeállítása, arról nem is szólva, hogy még csak a komoly színházi városok sincsenek mind képviselve. Az idén hiányzott Győr, Miskolc, Eger, Székesfehérvár, Szombathely, Sopron. A részt vevő színházak itt is önmagukat ajánlják, s ezzel minősítik is. Bereményi Géza igazgatói köszöntője sem ígér többet, mint hogy „a 11 előadás méltóan bizonyítja vidéki színházi életünk sokszínűségét”. Valóban: témában, stílusban, műfajban, világlátásban éppoly változatos a kínálat, mint színvonalban. Van tragédia és vígjáték, realista társadalmi dráma és abszurd bohózat, szórakoztató horror és elmélyült lelkizés. A szerzők közt van Shakespeare és Petőfi, Kaffka Margit és Bíró Lajos, meg több mai magyar szerző is. A játék a szövegillusztráló semmitmondástól a markánsan időszerű rendezői társadalombírálatig, a realisztikus ripacskodástól a modernkedő művészkedésig terjed. Azt persze nem tudom, hogy e valóban színes skála képes-e betölteni azt a szerepet is, amelyet Bereményi idézett előszavában remél tőle: „A színházszerető közönség számára lehet ez kedvcsináló ajándék, hogy az új évadban is szívesen válogasson színházunk kínálatából.”

Évek óta van viszont a Thália vidéki fesztiváljának egy praktikus hibája, amely lehetetlenné teszi, hogy a néző valóban fesztiválként, de legalábbis formálisan egységes műsorként tekinthesse át a programját. Mindent csak egyszer játszanak, függetlenül a várható érdeklődéstől, és néhány esetben nem kerülik el az ütközéseket sem. Ilyenkor vagy szerencsém van, és az egyik előadást már láttam korábban, vagy előre tudom, hogy bármelyiket választom is, meg fogom bánni, azt fogom hinni, a másik jobb lett volna. Más kérdés, vajon szerencsének mondhatom-e, hogy miután a nyíregyházi Tigris és hiénát, Koltai M. Gábor izgalmasan időszerű, hatásosan politikus rendezésében már láttam, így habozás nélkül választhattam a veszprémi Adáshibát. Ezt ugyanis a szünetig is nagyon nehezen bírtam. A jól ismert darab ásatag unalma, a hatvanas–hetvenes évek közhelyeinek felkérődzése, tetézve Eperjes Károly önismétlő ripacskodásával, végül is meghaladta tűrőképességemet. Nem sikerült kivárnom, hogy a második részben végre történjen is valami. Nem tudtam hinni benne, hogy ami a cselekményben bekövetkezik, az színházi értelemben is meg fog történni. Ugyancsak egy felvonásra futotta teherbírásomból a szolnoki Sárga liliom esetében. Ennyi érdektelen, rossz színészt egyszerre színpadon ritkán látni. Akik semmitmondó, üres ágálásukkal már sok nehéz percet, órát szereztek nekem Szolnokon, most szinte jónak látszottak. Barabás Botond és Karczag Ferenc legalább alapfokon hozott egy-egy felismerhető figurát. Hanem akik most még ott ügyködtek, bizonyára a rendező igazgató, Balázs Péter elképzelése szerinti realizmus jegyében, azoktól menekülnöm kellett. Molnár Nikolett egyszerű természetességében ugyan ez alkalommal is éreztem valami hitelesen emberit, ez azonban kevés volt ahhoz, hogy még két felvonásra vállalkozzam.

A debreceni Jászaival jártam úgy egyébként, hogy kijőve azt éreztem, igazam lett, tényleg a másikat kellett volna választanom, az Üveganyát Zalaegerszegről. Csak hát erről már valószínűleg sohasem fogok megbizonyosodni. Galambos Péter a száz évvel ezelőtti színházi nagyság ürügyén elismétli mindazt a modorosságot, amit az utóbbi években fölszedett. Mindent átlátszó hálók mögött játszat, mintha ettől minden kép, gesztus, megszólalás valamilyen többletértelmet vagy hangulatot, sajátos fénytörést kapna, mintha ez a trükk elfedhetné a darab struktúrájának, a műtéti narkózisban folyó múltidézésnek, számvetésnek az alapvető közhelyességét és persze a szöveg, a cselekmény felszínességét. A Jászai naplóiból és Borbély Szilárd darabjából összerótt anyag nagyon egyenetlen, jó, ahol nyilvánvalóan emlékeztet a naplóra, ám sokszor közhelyesen triviális. A címszereplő hálóingére festett meztelenség meg nem is túlságosan gusztusos, bár ezt Ráckevei Anna finoman technikás, kiegyensúlyozott alakítása olykor feledtetni képes. És Bakota Árpád, Olt Tamás, Csikos Sándor sem tud rosszabb lenni önmagánál. Dér András kecskeméti Hangyabolya ugyancsak a múlt század elejét idézi Kaffka Margit regénye alapján, a tatabányai Édes Anna meg az első világháború utáni éveket, Kosztolányi Dezső műve nyomán. A három alkotást persze a véletlen vetette egymás mellé, nincs is sok közös bennük azon túl, hogy egymást követő időkben játszódnak Magyarországon. A kolostori nyüzsgésben, a modernizációs belharcokban kibukó emberi, női sorsproblémák, az emancipációs társadalmi és a kamaszkorral járó lelki-morális válságok, választások szép gyűjteményét halmozza Kiss Borbála ügyesen stilizált stúdiószínpadi díszletébe Németh Virág átirata és Dér András rendezése. Hargitai Iván Závada Pál Kosztolányi-átiratát egy arénát övező amfiteátrum lépcsőire állította, a regényt mintegy társadalmi küzdőtérre helyezve. Ám nem tud meggyőzni arról, hogy ott a helye, hogy a hallgatag cselédlány halmozódó és gyilkosságban kirobbanó indulatait ez a hierarchia igazán megvilágítaná. Igaz, a címszerepet játszó Törőcsik Franciskában sem nagyon halmozódik semmi az előadás folyamán, végül a nagy tragikus robbanást zenei hangerő lenne hivatott pótolni.

A békéscsabai Lear királyt elsősorban a színház előtt felállított biztonsági beléptető rendszer imitációja teszi emlékezetessé, esetleg még az első részt záró követhetetlen kavalkád, valószínűleg mindkettőben nagy része van Fekete Péter igazgató játékos kedélyének. Az angol rendező, Chris Rolls nem árul el különösebb gondolatokat a darabról. Kovács Frigyes jelentékeny, tekintélyes, őrületében finom szívhangokat megszólaltató címszereplője ezért sem lehet több derék színészi munkánál. Pozsgai Zsolt csekély igénnyel megírt Pipás Pistájának szegedi előadását – történetesen éppen Kovács Frigyes rendezésében – viszont Szabó Gabi a címszerep technikailag kifogástalan megformálásával emeli valamivel a tét nélküli, felelőtlen szórakoztatás szokványszintje fölé. Az Othello Gyulaházán kaposvári előadása, Göttinger Pál kimunkált rendezésében főképp azzal szerzett örömet, hogy az operettbetétek régi szép kaposvári emlékeket idéztek, néhány színészben még úgy látszik elevenen él a szegényes vidéki színjátszás finom öniróniája. A magas szintű, szakmailag igényes blöfföt, szebben mondva posztmodern játékosságot pedig – mint az idei POSZT-on is – Méhes László precízen megdolgozott Picassója képviselte.

Végül is ízelítőnek megteszik ezek a szemlék. A mai világban nem csak anyagi lehetőség, de talán szellemi igény sincs többre.

ZAPPE LÁSZLÓ

forrás: https://www.criticailapok.hu/

Koltai Tamás a Vidéki Színházak Fesztiváljáról az ÉSben

A "Mezei Méző" blog az Othello... vendégjátékáról

Thália - Vidéki Színházak Fesztiválja - 6. Gyulaháza Kaposváron?

Gádor Béla-Tasnádi István: Othello Gyulaházán | MakkZs | Szólj hozzá!

Bevezető (nem rövid, sok a kitérő - bocsánat – át lehet ugrani, lsd.Konkrétan az előadásról)

Az elmúlt tíz évben a kaposvári a hatodik társulat, amelyik elővette (2012 decemberében) a darabot, amelyet Tasnádi István írt Gádor Béla kisregényéből. (Készült 1966-ban egy népszerű filmváltozat is, Zsurzs Éva rendezésében, emiatt is sokan ismerik.)

Arra, hogy miért nyúlnak hozzá előszeretettel a vidéki igazgatók ( a 2008-as rendezés a József Attilában volt, a többi öt vidéken), könnyen magyarázatot lehet találni. Indokait ki is fejtette az előadás előtti interjúban Rátóti Zoltán, aki 2010-ben Schwajda György halála után lett Kaposváron igazgató és azóta próbálkozik a színház új arculatának kialakításával és az ehhez alkalmazkodó, koncepcióját elfogadó társulat összekovácsolásával. Kevés hálátlanabb feladata lehet egy új igazgatónak, mint egy ilyen radikális váltás levezénylése, hiszen bár a kaposvári társulat többszörös átalakuláson ment át, de 1971 és 2008 között egy irányba haladt és elég sikeresen, művészszínházi igényekkel, de műsorát tekintve a népszínházakéhoz hasonló választékkal dolgozott. Pusztán a darabcímeket nézve nehéz lenne azt megállapítani, hogy radikális változás ment végbe.

Rátóti Zoltánnak annyi szerencséje azért volt, hogy már Schwajdától vette át a stafétát, aki megkezdte Kaposvár átformálását, mégpedig a Szolnokon már bevált populárisabb színház mintájára. Két-három év nem elég markáns átalakításra, mondta Rátóti, annak a bizonyítására pedig főleg nem (teszem hozzá én), hogy jól mérte fel a közönség igényeit és a kaposváriak valóban új korszakra vágytak. Ha két ciklusban is igazgathat, akkor fog látszani igazán, hogy honnan hová jutott el. (Megjegyzem: sosem értettem, hogy egy jó színész miért akar igazgatni, adminisztrálni, amikor így egyértelműen kevesebbet léphet a deszkákra. A vándorszínészet korában a direktorok és a rendezők is azokból váltak, akik éppen gyengébb színészek voltak…) Én a kaposvári társulat pillanatnyi állapotáról teljes képet formálni már azért sem tudok, mert mindössze egy tavalyi produkciójukat, a Tháliával együttműködve készült Vaknyugatot láttam, az pedig sok régi előadásnál is színvonalasabb volt, amelyekhez mondjuk a kilencvenes években volt szerencsém, amikor még vidékre is el tudtam utazni egy-egy előadás miatt.

Az Othello Gyulaházán épp az igazgatói dilemmákról szól: mit mutassanak be, Marica grófnőt vagy Shakespeare-t? Ahogy a címből is látszik, némi szelíd minisztériumi ráhatás eredményeként az Othellora esik a színház vezetőségének a választása. Az olvasópróbától a bemutatóig tartó hat hét a cselekmény ideje. Azzal nem érdemes most szőrözni, hogy egész évadot v. bérletet szoktak tervezni, ezt hagyjuk. Rátóti elmondása szerint sávokban gondolkodnak Kaposváron, azaz minden kiválasztott műfajból évadonként rendeznek egyet, így kiegyenlítetten van klasszikus, zenés darab, vígjáték, színmű, stb. (Az igazgatói interjúkból kivétel nélkül ez derült ki, másként nem is lehet, ha talpon akarnak maradni. Bár van egy érzésem, hogy egy csak zenés darabokat játszó együttes azért nagy ellenérzésbe nem ütközne sehol, csak szörnyen költséges lenne a zenekar-tánckar-énekkar használata minden egyes estén. Melyik vidéki város tudná az Operettszínházat működtetni?)

Az Othello Gyulaházán a vígjáték kategóriája, amely bónuszként még kicsit zenés is. 19 bérlet van Kaposváron, és ha nagyon megy valami, akkor még 2-3-szor „szabadon” is eljátszható. Ez a legtöbb, amire törekedni lehet. Óriási dolog, hogy a decemberi bemutató át tudott kerülni erre az évadra is, amely egyértelműen jelzi, hogy a közönség szereti nézni és jól szórakozik.

Én is jól szórakoztam, majdnem ugyanolyan jól, mint 2008-as Méhes László-féle rendezésen, a József Attilában. Akkor is és most is egy váltáson átmenő társulat vett részt a produkcióban. Méhes rendezésében önirónia jelent meg, hiszen ebben az időszakban kezdte felváltani a színház közönségbarát vígjátékait és bohózatait Zsótér Sándor és Horváth Csaba néhány munkája, ráadásul a nagyszínpadon és nem a stúdióban, ahol addig is voltak „komoly” előadások. Erre a profilváltásra és ennek buktatóira reflektált a színház, és eléggé ültek is a poénok. (A reformer rendező Zöld Csaba alakításában lényegében egy jópofa Zsótér-karikatúra volt.) Ennyi idő után is nyilvánvaló, hogy ezek az új szellemiségű előadások nem mind voltak jók, de az is valószínűsíthető, hogy Mácsai Pálhoz hasonlóan, Méhesnek is sikerült volna a váltás, ha kap hozzá időt. A harmadik ciklusra már biztosan.

A darab a giccses népszínház és a rossz rendezői színház paródiáját is hozza (Gádor Béla humorista volt, így ez nem meglepő). Kaposvár esetén már nemigen működik a megfeleltetés. Nem jut eszünkbe az előadásról az aktualizálás, így nem ül a választás szerencsésen, esetleg egy „magyarázom a bizonyítványomat” –helyzetnek tűnik. Ez a darab mindig nagyszerűen szájbarágja, hogy bizony, a közönség igénytelen és a vacak zenés blődlire inkább vevő, mint az igényes művészdarabokra. (Milyen igaz. Minden betétnél tapsolunk, hiába, a Csárdáskirálynő slágerei hatnak, még ha sablonos a tánc és nem elég szép az énekhang, akkor is.)

(És itt már végre konkrétan az előadásról lesz szó, valamivel kevesebb csapongással):

Amint az igazgatói tájékoztatón kiderült, a rendező, Göttinger Pál készen kapta a darabot, nem az ő vágyálma volt, hogy éppen ezt színpadra vihesse. Mit kezdett vele?

Ebben az előadásban a rossz színház paródiáját látjuk mindkét műfajban, annyi különbséggel, hogy másként rossz az operett és másként a dráma. Utóbbi a „fizikai színház” bírálatának tűnik, amely valóban szörnyen unalmas, ha semmi kapcsolat nincs a darab és a mozgás között. Az irányzat Magyarországon leginkább Horváth Csabához kapcsolódik, akinek én láttam rossz és zseniális alkotását is, éppen attól függően, hogy az adott darabhoz mennyire volt alkalmas a választott formanyelv. (A nagy füzetet mindenkinek látnia kellene, az a JÓ példa, amikor igazán működik.) És itt jön a tájékozatlanságom, elkezdtem azon gondolkodni, hogy ugyan a Kaposváriaknak az utóbbi időben mennyi tapasztalatuk lehetett épp ezzel a színházi iskolával. Egészen más az, ha az előadás premierje előtt volt egy-két ilyen kísérlet, amely látványosan becsődölt. Ez esetben szervesen kapcsolódna a paródia a közönség élményeihez. (Szerintem nem volt, de akár lehetett is.) Az Othello-próbákon a színpadra tett mozgássorok olyan mértékben öncélúan értelmetlenek, hogy ehhez képest valóban csak a Marica grófnő felújításra szavaznánk mi is. Ha ez volt a cél, ezt elérte az előadás.

A rutinosan lebonyolított Csárdáskirálynő előadás-részletei is túl hosszúak voltak, hagyta a rendező, hogy a közönség élvezze a jól ismert dallamokat. Mind a próbákból, mind ezekből a betétekből kevesebb szerencsésebb lett volna, ha kicsit karcosabb előadást akartak volna létrehozni. Ami „igazi” színház lehetne: ami még előadás és próba között van, a büfé-jelenetek illetve mindaz, ami a takarásban történik.

Nagyon jó megoldás a Csárdáskirálynő közben elforgatni a színpadot és megmutatni a civil nézőknek, hogy milyen a színház hátulról. (Rátóti a darabnak ezt a vonzerejét is kiemelte, hogy ezáltal beleláthat a közönség a színészek valódi életébe.) Cziegler Balázs alkalmas díszletet tervezett a koncepcióhoz, ott az operettes lépcsősor, ahogy kell, az meg nem számít, hogy az oszlopok kicsit sem látszanak valódinak. Ez is a szándék, ezzel is kiemelődött, hogy ez mindössze egy alacsony költségvetésű színház díszlete.

Látjuk a súgót, aki egykor színésznő akart lenni, most pedig munka közben is köt és intrikál (Takács Kati), halljuk, hogy a két vezető művész (Sarkadi Kiss János, Csapó Virág) a szerelmi kettős közben is privát beszélgetést folytat. Rombolják az illúzióinkat rendesen. Ezeknek a jeleneteknek az lehet a jó üzenete, hogy a néző jobban teszi, ha a saját érdekében nem megy hátra a művészbejárón. Ugyanolyan kisszerű emberek a színészek is, fúrják egymást, könyökölnek, helyezkednek. A színészek egyedül az új rendezővel szemben alkotnak társulatot, összezárnak, kivéve az elnyomott drámai szendét, aki eléri, hogy ő legyen Desdemona (Grisnik Petra).

Az ütött-kopott büfé nem tudom, hogy hasonlít-e illetve mennyiben a kaposvári színházéra, de néhány vonásában az itt folytatott jelenetek így is felidéztek régi legendákat. Az „aranykorban” a társulat elvileg minden idejét itt töltötte, a frissen szerződötteket csak egy próbaév után fogadta be, stb. Akkor még talán itt volt a legjobb vidéki színésznek lenni. Az, hogy most a „kaposváriság” értékelése megváltozott, hogy most a Csiky Gergely egy a sok azonos helyzetű vidéki színház között, nem lehet könnyű a régi tagok számára. Legalább a vidéki színészlét problémáit most kijátszhatják ezzel az előadással, miközben sikerük is van.

A darabban van néhány színházon kívüli jelenet is. Otthonukban látjuk a színház vezető művészét harmadik feleségével, aki még pályakezdő. A szereplőválasztással a rendező el is dönti az üzenetet: ez a két ember Sarkadi Kiss János és Grisnik Petra alakításában össze nem illő pár. Ahogy Desdemona és Othello sem az, ránézésre. Sarkadi néhány mondatánál először azt hittem, hogy lesz az előadásba beépítve Vidnyánszky-paródia is (nem lett, a színész alkatilag némi hasonlóságot mutat ugyan a kaposvári egyetem rektorhelyettesével, de ennyi). Grisnik Petra színésznője jobban illene az új főrendezőhöz (Takács Géza), de az előadás mégis megpróbálja elhitetni, hogy a magas szőke fiatal lány az eltunyult és már kissé pocakos vezető színészt szereti még mindig, hiába van ráadásul még elhanyagolva is. Ez azért nem válik hitelessé. A két szereplő legerősebb jelenete kétségtelenül az, amikor Desdemona megfojtását játszanák el. A közönség, amelyik giccses operettekre vágyik, mint tudjuk, most az Othellóra azért tölti meg a premieren a színházat, mert elterjesztik a városban, hogy a féltékeny hősszerelmes valóban meg fogja fojtani a feleségét a színpadon. Ezek szerint a giccsnél a nézők még inkább vágynak valódi érzelmekre és valódi vérre. Az intrika olyannyira sikerül, hogy még a színésznő maga is elhiszi a szóbeszédet. Ebben a felfokozott várakozásban, ráadásul premier estéjén igazi színház születhetne, a szereplőkről lefoszlik minden sallang, de aztán beavatkozik a tűzoltó és mégis jönnie kell a Hajmási Péternek, hogy lezárják a félbeszakadt előadást.

A paródia ezzel a cselekmény-bonyolítással kifejezi, hogy nincs esély, marad a provincializmus, marad az operett és nem lesz újabb próbálkozás. A művészszínházasdi csak zsákutca.

Eddig némileg ide-oda szökellve, szó esett sok mindenről, a színészi alakításokról kevésbé. Ez hálás darab, sok színész arathat benne sikert, vannak tapsos táncszámok és jó poénok. Valószínűleg élvezik is a játékot, különösen azok, akik mind a Csárdáskirálynőben, mind a próbákon kapnak esélyt a ripacskodásra. Gondolok elsősorban Nyári Oszkárra, aki táncoskomikusként is elemében van. A kiemelt főszereplők korrektül eljátszották a figurát, de Sarkadi esetén többnek éreztem volna, ha az általa játszott vezetőszínészben sikerül megmutatnia a régi tehetsége szikráit is. Az általa játszott karakter, benyomásom szerint már túlságosan lezüllött ahhoz, hogy még visszafordítható lenne a lejtőn. Az az egy ágy-jelenet a végén ehhez kevés volt. Igazán mélynek és igazinak egyetlen szereplő játékát éreztem, aki beletette azt a pluszt, amelytől – ha mindenki más is így tesz – az egész előadás többé válhatott volna egy szórakoztató, kellemes színházi esténél. Kelemen József direktora az. A szocializmus idején játszódik az előadás, amikor még nagyon számított, hogy mit szól a párttitkár, a minisztériumi képviselő a színház munkájához, támogatja-e a felsőbbség vagy nem. Az igazgató sokat veszthet, őt tudják a leghamarabb kidobni, a színészek pedig a váltás ellenére is a helyükön maradnak. Ő az, akinek felelnie kell a gazdálkodásért is, tehát szakmailag és anyagilag is sikeres, nézett színházat kell vezetnie, sőt színészként játszani – az is költségcsökkentő tényező. Ezeket a súlyokat, az örökös alkalmazkodás nehézségeit is érezzük, de azt is, hogy ez az igazgató voltaképp színész, aki megbír a legdilettánsabb rendezői instrukcióval is. A színész mindig túlél, megússza az összes őrületet és reménykedik, hogy a következő bemutatóval több szerencséje lesz. Kelemen József éppolyan minőségű színházat játszik, amilyet korábban is. Mindig jó volt nézni, nem adja alább a szintet, minden mondatát igaznak érezzük. Csak miatta is érdemes volt megnézni az előadást. 

Benyomásom szerint ezzel az előadással nincs pechje se a színészeknek, se a nézőknek, mert jó este volt ez a csütörtök, ez még most hétfőn is világos. De az is az, hogy ennél sokkal több is lehetett volna. Majd legközelebb, meglátjuk mi lesz a következő vidéki fesztiválon, mit hoznak a kaposváriak.

forrás: http://mezeinezo.blog.hu/

Roppan a gerinc

Két szórakoztató könnyedségbe, a Kaposváron műsorra tűzött Othello Gyulaházán című bohózatba, és a Sárga Liliom szolnoki előadásába betüremkedik a valóság. Ezek a darabok, bár alapvetően laza szórakoztatásnak szánták őket, elkezdenek arról a káoszról, fásult megfáradtságról szólni, amiben élünk.

Az Othello Gyulaházán a Kaposvári Csiky Gergely Színház előadásában, melyet most a Vidéki Színházak Fesztiválján, Budapesten, a Tháliában is láthattunk, a magyar színház egyik alapkérdéséről beszél, ha fölöttébb könnyed, bohózati formában is. A darab története szerint az isten háta mögötti, rutinos, ripacskodó színházba odahelyeznek egy fiatal főrendezőt, aki túlbuzgón, tapasztalatlanul, de nagy kezdőlendülettel, Shakespeare-t akar játszani begyepesedetten előadott operettek helyett. Fel akarja rúgni a hierarchiát, melyben mindig ugyanazok kapják az ugyanolyan típusú szerepeket. Felkavarja az állóvizet, jut is némi eredményre, de erősen kérdéses, hogy ebből lehet-e tovább építkezni, vagy minden marad a régiben, visszatér a rutin és a fásultság.

Rögtön a kezdőjelenetben a Csárdáskirálynőből látunk részletet, jó dagályosan, giccsbe hajlóan, kulisszahasogatóan, a társulat primadonnája, Csapó Virág megszemélyesítésében, kiereszti, közben akár röcögteti a hangját, hamisan széles gesztusokat használ, mindenre rátesz több lapáttal. Röhejes. Azon nyomban ízelítőt kapunk belőle, hogyan is játszik ez a gyulaházi társulat. Gádor Béla annakidején meglehetősen mulatságosan írta meg a témát, Zsurzs Éva a hatvanas évek közepén frenetikus és igencsak sikeres, gyakran ismételt tévéfilmet forgatott belőle, olyan nagy színészekkel, mint Básti Lajos, Törőcsik Mari, Feleki Kamill, Bilicsi Tivadar, Domján Edit. Színpadon szintén sikert aratott ez a könnyed, mégsem tartalmatlan história, például úgy öt éve Méhes László rendezte laza profizmussal, nem minden áthallás nélkül, a József Attila Színházban. Ahová már Tasnádi István írta színpadra Gádor kisregényét, nagyjából ezt a verziót használják most is. 

Göttinger Pál kaposvári rendezése ugyancsak gördülékeny. Bár nem mindig kellően parodisztikus, túl sokat hagyatkozik operett részletekre, olykor nem is kellő iróniával, hadd andalodjon a publikum, abból olyan nagy baj azért nem lehet. 

De közben képet kapunk egy vidéki társulatról, amelynek tagjai bár ellustultan megmerevedtek, olcsó eszközökkel élnek, kedvelhetők. Sarkadi Kiss János egészen elsőrangúan hozza az öblös hangú drámai hőst, akit az új főrendező féltékennyé tesz, így mindenki attól tart, hogy a premieren megfojtja a Desdemonát alakító feleségét, aki féltékenységének oly heves tárgya. Sarkadi Kiss megmutatja hogyan megy föl az eltespedt színészben a pumpa, hogyan száll el az agya, és tényleg megvan a kockázata, hogy vadállattá válik. Grisnik Petra az addig néhány mondatos szerepeket játszó, háttérbe szorított kis szende, akinek éppen az új főrendező nyitja fel a szemét. Emiatt a féltékenység. 

Takács Géza adja a főrendezőt, aki világmegváltó hevülettel, buzgómócsing módjára igyekszik ripsz-ropsz száznyolcvan fokos fordulatra rábírni a társulatot. És ebből aztán lesz ne mulass! Kelemen József egészen remek olyan igazgatóként, aki mindent próbál kiegyensúlyozni, és ezért ide is, oda is kényszeredetten mosolyog. Takács Katalin a minden lében kanál, kotnyeles súgó. Nagyszerű figurák sorjáznak. Végül nincs tragédia, de azért valami létrejön Gyulaháza színpadán, ami már-már az igazi színházra hasonlít, majd úgy fejeződik be a produkció, hogy az Othello előadása abszurd módon, mindenféle bakik folytán, "átúszik" a Csárdáskirálynőbe, vagyis visszatér a társulat a régi, bevált, elaggott játékstílusához. Nem lehetett megváltani a világot, sőt még Gyulaházát sem. 

Helyi világmegváltó szándéka van a Sárga Liliom című, több mint száz éve keletkezett Bíró Lajos színmű Peredy Jenő nevű orvosnak is. A szolnoki Szigligeti Színház produkcióját szintén a Tháliában láthattuk. Peredy lázad benne a konzervatív úri klikk panamái ellen. Az elégedetlenkedők, a radikális polgári progresszió képviselői őt akarják vezérüknek. A hatalom pedig, ahogy sokakat, meg akarja vásárolni, hogy kiiktassa a küzdőtérről. Ez nem rögtön ilyen drámai, ahogy elmondom, sem a darabban, sem Balázs Péter rendezésében. Főleg szórakoztató elemek követik egymást, népszínműves momentumok, cigányzenekarral, mulatozással, nótázással, hangoskodással, mintha nem is járnánk különösen messze Gyulaházától. Ehhez társul egy szerelmi szál, a főkorrupt, magát szinte minden szempontból törvényen kívül helyező főherceg totálisan szerelmes lesz a doktor húgába. 

Aki végül majd be is adja a derekát, de az apja csak nem akarja ugyanezt tenni. Amíg végső választás elé nem állítják, lassacskán csörgedezik a cselekmény, fölvonulnak a korabeli Magyarország figurái, akik feltehetően olyan nagyon nem is különböznek a mostaniaktól. Karczag Ferenc főkapitányként annyira erősen grimaszolva érkezik a színpadra, mintha egy rossz gyerekelőadásba belépve azt akarná kapásból jelezni, hogy ő aztán gonosz a javából. Hát mit mondjak, ármánykodik eleget. Dósa Mátyás a nagyhercegként mintha mindenre rátenne még egy lapáttal, erősebben dülöngél, mint a valódi részegek szoktak, hadonászik, túlgesztikulál, látványosan, első ránézésre romlott fajta ő is. Molnár László doktora sem hagy kétséget afelől, hogy ő meg a született jóember. Ebben a típusú színházban szeretik hamar tájékoztatni a nézőt, hogy mihez is tartsa magát. Molnár Nikolett a doktor húgaként pedig szép, okos, de a szerelem miatt végül is, erőteljesen eltér attól, amit a bátyja kívánna tőle. 

Mindez a legvégén válik meglepően izgalmassá, feszültté, az élet, mintha kéretlenül is bekövetelné magát a deszkákra. Arról van szó, hogy a már letartóztatott, megalázott orvost kiélezett helyzetben, végső választás elé állítják, hogy vagy fölfelé buktatva kórházigazgatónak nevezik ki, vagy mindenkitől elzárva mehet az idegbetegek közé, a totális süllyesztőbe. Körülállják a hatalmasok. Először behízelgő szóval, majd fenyegetve győzködik. De ő úgy tűnik, nem hajlik, nem és nem. Beszélni akar a barátaival, akikkel vállvetve lázadt, arra hivatkozik, hogy őket nem árulhatja el. Azok csitítják, bíztatják, fogadja el, amit felajánlottak neki. Kiderül, hogy ők már rég elfogadtak valami sarzsit, és cserébe búcsút mondtak az elveiknek. Hivatkoznak mindenféle körülményekre, családra, megideologizálják, hogy megroppant a gerincük. A doktor csak csodálkozik, nem akar hinni a fülének, de még mindig ellenáll. A hatalmasságok már kimennek a helyiségből, egy főhadnagy, a lehető legzártabb ajtók mögött még bízik a rábeszélő képességében. 

Barabás Botond játssza, felháborodás, dörgő hang helyett, hideg ésszel elmagyarázza, hogy vagy behódol, vagy visszafordulhatatlanul kicsinálják. Csak jobb sikeresnek és jómódúnak lenni, mint elevenen elrohadni. Az egyenes gerincnél előnyösebb a siker és a jómód. A doktor még próbálkozik, hogy de mi lesz a szegényekkel, akikért igyekezett kiállni, a cinikus válaszból megtudhatja, hogy velük olyan nagyon soha, senki nem törődött azok közül, akik fölül voltak. Árulásért, klikkbe tartozásért, korrupcióért, azért, ha valaki beáll a sorba, jókora jutalomfalat jár, szól a tanmese, ami manapság abszolut aktuálisnak tűnik. 

A könnyed szórakoztatás, tán minden szándék nélkül, keményen rólunk kezd szólni. Megáll a levegő. A produkció végén, valahogy szembe kell néznünk önmagunkkal.

Bóta Gábor / Népszava

forrás: http://www.nepszava.hu/

Különdíjat kapott az Othello Gyulaházán

Vas András

A kaposvári Csiky Gergely Színház Othello Gyulaházán című produkciója a Kultúra.hu portál különdíját érdemelte ki a Vidéki Színházak Fesztiválján.

A kaposvári Csiky Gergely Színház társulata sem maradt elismerés nélkül a budapesti Thália Színházban a hétvégén véget ért Vidéki Színházak Fesztiválján (VSZF): a teátrumOthello Gyulaházán című produkciója – Göttinger Pálrendezése – a Kultúra.hu portál különdíját érdemelte ki. A fővárosi teátrum második alkalommal szervezte meg a VSZF-et, hogy bemutatkozási lehetőséget biztosítsanak a Budapesten kívüli teátrumoknak. A fesztiválon tizenegy produkciót – nyolc nagyszínpadi és három stúdióelőadást – láthatott a fővárosi közönség.

A legjobb előadásnak járó díjat végül a kecskeméti Katona József Színház Hangyaboly című produkciója kapta, a legjobb férfi szereplőnek Besenczi Árpádot választották a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház Üveganya című előadásában nyújtott teljesítményéért. A legjobb női alakítás díját Ráckevei Anna vehette át a debreceni Csokonai Színház Jászai című előadásának címszerepéért, a legjobb mellékszereplő pedig díjat Kerekes Éva lett a tatabányaiJászai Mari Színház Édes Anna című előadásában nyújtott alakításáért.

A Jókai Anna író, Molnár Piroska színművész, Szekeres Adrien énekesnő, Jónás István, a Magyar Rádió Zrt.vezérigazgatója és Kovács István olimpiai és világbajnok ökölvívó alkotta zsűri különdíját a Pécsi Nemzeti SzínházPicasso kalandjai című produkciója nyerte el. A Magyar Teátrum című lap a legígéretesebb fiatal színészt jutalmazta, az elismerést a nyíregyházi Móricz Zsigmond színház Tigris és hiéna című előadásában nyújtott alakításáért Vaszkó Bence kapta, aki 2009-ben végzett a Kaposvári EgyetemenMohácsi János színészosztályában. A Vidéki Színházigazgatók Egyesülete Szabó Gabinak, a szegediNemzeti Színház Pipás Pista című előadásának címszerepéért ítélte oda díját. Az MTVA díját – megosztva – a Veszprémi Petőfi Színház Adáshiba, valamint aBékéscsabai Jókai Színház Lear király című produkciója kapta.

forrás: http://www.sonline.hu/

A kecskemétiek előadása nyerte a Vidéki Színházak Fesztiválját

A kecskeméti Katona József Színház Hangyaboly című produkciója lett a Vidéki Színházak Fesztiváljának legjobb előadása. A szombaton késő este tartott budapesti díjkiosztón a házigazda Thália Színház öt elismerése mellett különdíjakat is kiosztottak.

A legjobb férfi alakítás díját Besenczi Árpád kapta a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház Üveganya című produkciójában nyújtott teljesítményéért.

A legjobb női alakítás díját Ráckevei Anna vehette át a debreceni Csokonai Színház Jászai című előadásának címszerepéért.

A legjobb mellékszereplőnek járó díjat Kerekes Éva kapta a tatabányai Jászai Mari Színház Édes Anna című előadásában nyújtott alakításáért.

A zsűri különdíját a Pécsi Nemzeti Színház Picasso kalandjai című produkciója nyerte.

A zsűri tagjai Jókai Anna író, Molnár Piroska színművész, Szekeres Adrien énekesnő, Jónás István, a Magyar Rádió Zrt. vezérigazgatója és Kovács "Kokó" István olimpiai és világbajnok ökölvívó voltak.

A Magyar Teátrum című lap a legígéretesebb fiatal színészt jutalmazta: az elismerést Vaszkó Bence a nyíregyházi Móricz Zsigmond színház Tigris és hiéna című előadásában nyújtott alakításáért kapta. A Vidéki Színházigazgatók Egyesülete Szabó Gabinak, a szegedi Nemzeti Színház Pipás Pista című "tanyawestern" előadásának címszerepéért ítélte oda díját.

A Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) díját megosztva kapta a Veszprémi Petőfi Színház Adáshiba című előadása, valamint a Békéscsabai Jókai Színház Lear király című produkciója. A Kultúra.hu a Kaposvári Csiky Gergely Színház Othello Gyulaházán című produkcióját jutalmazta.

A fővárosi teátrum második alkalommal szervezte meg a Vidéki Színházak Fesztiválját azzal a céllal, hogy bemutatkozási lehetőséget biztosítsanak a Budapesten kívüli teátrumoknak. Az egy hete kezdődött fesztivál ideje alatt összesen tizenegy produkciót - nyolc nagyszínpadi és három stúdióelőadást - láthatott a Thália Színházban a fővárosi közönség. A fesztivált 22 millió forinttal támogatta a Nemzeti Kulturális Alap.

forrás: http://index.hu/

Nem történik mindig varázslat

A színházi függöny mögé enged bepillantást a kaposvári Csiky Gergely Színház Othello Gyulaházán című darabja, melyet szeptember 12-én játszanak a Vidéki Színházak Fesztiválján. A közönség szemtanúja lehet annak, hogy a féltékenység és a versengés kereszttüzében végül hogyan születik meg egy előadás. Grisnik Petra színésznővel beszélgettünk.

Az Othello Gyulaházán a közönség számára ismeretlen oldaláról mutatja meg a színházi világot, mely sokszor bővelkedikféltékenységben, intrikákban, versengésben, míg szépen lassan megszületik egy előadás. Milyen erről, a csak általatok ismert színházi közegről játszani?

Érdekes volt, nagyon sokat kellett tanakodnunk a jeleneteken. Van például egy konkrét próbajelenet a darabban, amely rengeteg humoros dolgot tartalmazott számunkra és csak később jöttünk rá arra, nem biztos, hogy ezt a közönség is érteni fogja majd. Mert, amit mi belülről jól ismerünk, értünk és amin remekül tudunk szórakozni, az nem feltétlenül lesz számukra is világos. Ezért igyekeztünk inkább egy olyan nyelvet találni, amellyel egyértelmű jelzéseket adunk; néhol picit groteszk, néhol pedig idealizált módon ábrázoljuk, hogyan próbálnak a színészek. Igyekeztünk meghagyni az emberek fejében azt a képzetet, hogy milyen fantasztikus varázslat történhet a színpadi próbákon.

Miért, legtöbbször nincs varázslat?

Nem minden esetben. Van, hogy hosszú időbe telik, míg megszületik, illetve van, amikor ajándékba érkezik egy váratlan, délelőtti próbán.

Mi jelent számodra Pálmai Viola, a drámai szende szerepe? Milyen ő?

Mint minden drámai szende, ismertebb nevén naiva, ő is az a fajta törékeny, érzékeny, de nagy drámai erővel bíró karakter, aki általában olyan darabokban fordul elő, amelyekben a férfi főszereplő a hangsúlyosabb.

Színészként az ember kétféle szituációval találkozhat: amikor az eljátszandó karakter nagyon hasonlít rá, illetve amikor nem. Viola szerepében épp az az érdekes számomra, hogy összecsúsznak a határok: sokban hasonlítunk, ugyanakkor tőlem rendkívül távol állnak azok a fajta bután, rosszul szerető emberek vonásai, akik minden megaláztatás ellenére még a párjuk mellett maradnak. Viola másfelől nagyon harcos nő, akivel épp abban az életszakaszában találkozhatunk, amikor megelégeli, hogy béna, és elkezd kiállni magáért. Az, hogy sikerül-e elérni a célját vagy sem, titok marad.

Miért ajánlanád a közönségnek a darabot? Mi szeretsz benne?

Adott egy izgalmas és szórakoztató történet remek karakterekkel, és közben még becsúszik egy kis Csárdáskirálynő is. Emellett az előadás azért lehet érdekes, mert olyan részét mutatja meg a színháznak, amely a közönség számára egyébként láthatatlan.

Személy szerint azért áll hozzám közel a darab, mert olyan konfliktusokat tudok általa színpadon feloldani, melyek civilként megnehezítenék a helyzetemet.

A darabban az új igazgató megjelenése felvet egy központi kérdést: milyen műfajjal folytassák, Othellót vagy Csárdáskirálynőt látna szívesebben a közönség a színpadon? Játszottál többek közt népszínművekben, zenés, prózai, gyerek- és ifjúsági előadásokban egyaránt. Melyik műfaj állt hozzád a legközelebb?

Nem ragaszkodom műfajokhoz és kimondhatatlanul hálás vagyok, hogy nem skatulyáztak be: előfordult, hogy kis eltéréssel játszottam kedves kislányt, egy másik darabban pedig megerőszakolt szovjet prostit. Ez a sokszínűség annyi kihívást állít az ember elé, hogy mindig frissen tartja az agyát és örök izgalommal tölti el. Nagyon szeretem, hogy ilyen sokszínű palettán mozoghatok és mindent kipróbálhatok – kalandos.

Pályádat a Pécsi Horvát Színházban kezdted. Milyen tapasztalatokat szereztél ott? Milyen volt az első érintkezésed a szakmával?

Tizenhárom éves voltam – nagyon kicsi és nagyon szerelmes a „színházasdiba” –, amikor elkezdtem ott dolgozni. Ami rendkívül vonzó volt, és a mai napig is az, hogy a társulat 99 százaléka teljesen amatőr színészekből áll, így mindenki szívszerelemből csinálta ezt a munkát és ez elképesztő energiákat szült. Hatalmas felszabadultságot lehetett megélni az által, hogy nem voltak kényszerek: azért vettünk részt a próbákon, mert szerettünk volna, nem pedig, mert muszáj. Emellett persze missziós ügy életben tartani a horvát kultúrát, nyelvet és színjátszást az anyaországtól távol. A távolból ugyan, de nagyon szurkolok nekik, hogy ez még sokáig sikerüljön.

2011-ben Junior Prima Díjat kaptál, korábban vidéki színésznő még sosem részesült ebben az elismerésben. Hogyan befolyásolta a pályádat a díj? Milyen célt tűztél magad elé a pályával kapcsolatban?

A szakmai életemen nem sokat változtatott, azonban nem is voltak ezzel kapcsolatos elvárásaim. Számomra már az hatalmas megtiszteltetés, hogy Molnár Piroska jelölt a díjra – ennél nagyobb elismerésre nem is számítottam. Nagyon hálás vagyok a bizalmáért.

Céljaim között szerepel, hogy egyszer Pesten dolgozzam. Lehet, régimódi vagyok, de én még mindig hiszek a kőszínház intézményében. Felemelő lehet egy olyan társulathoz tartozni, ahová mindennap örömmel megy be az ember. Emellett szeretnék még vagy 100 évig játszani.

Miben láthat téged legközelebb a közönség?

A következő bemutatóm szeptember 19-én lesz, Kaposváron. Tóth Géza rendezésében a kortárs lengyel író, Thomas Mann 111 című művét visszük el középiskolákba, kollégiumokba egy tantermi előadás keretében. A darab a családon belüli erőszakról, a devianciáról, a kommunikáció csődjéről és a szeretetlenségről szól. A történet során megfigyelhetjük, hogyan juthat el egy teljesen átlagosnak gondolt, panelben élő család odáig, hogy a fiú meggyilkolja a saját szüleit. Ez egy teljesen új kihívás az életemben, sosem játszottam még úgy, hogy a közönség egy karnyújtásnyira legyen tőlem. A másik dolog, ami félelmetes számomra, az a kamaszok reakciója: ők egy rögtön ítélő bíróság, és ha valami nem tetszik majd nekik a játékunkban, azt azonnal érzékelni fogjuk.

(Szerző: Filákovity Radojka)

forrás: http://www.kultura.hu/

Belépő c. műsor

A Belépő 2013. szeptember 12-i adása, benne az Othello Gyulaházán is szóba kerül.

Komédiával szerepel a kaposvári társulat a Tháliában

Göttinger Pál rendezésében az Othello Gyulaházán című zenés vígjátékot adja elő a Vidéki Színházak Fesztiválján.

Egy nem létező vidéki színház, a gyulaházi társulat kulisszatitkaiba enged betekintést a kaposvári Csiky Gergely Színház csütörtökön este a budapesti Thália Színházban.

Gádor Béla és Tasnádi István darabjában a nézők megismerhetik, hogy milyen "dilemmák közt billeg" egy vidéki színházigazgató, milyen érvek és ellenérvek sorakoznak fel egy színházi évad műsortervének összeállításakor - olvasható a teátrum MTI-hez eljuttatott közleményében.

Vajon az Othello vagy inkább a Csárdáskirálynő, a Hamlet vagy a Marica grófnő kerüljön be a programba? Shakespeare vagy operett, azaz a "magas művészet" közvetítése, vagy szórakoztatás legyen a cél? - áll a dokumentumban, amely szerint a darab írói "huszárvágással oldották meg a csomót": mindkettő egyszerre, aminek eredménye egy "fergeteges komédia" lett.

A szeptember 7. és 14. között zajló Vidéki Színházak Fesztiválján tizenegy teátrum mutat be egy-egy előadást - nyolc nagyszínpadi és három stúdióprodukciót - a fővárosi közönségnek. Az idén második alkalommal megrendezett fesztivál a Nemzeti Kulturális Alap 22 millió forintos támogatásával valósul meg.

forrás: Balcsi24/MTI

Tizenegy előadás a Vidéki Színházak Fesztiválján

Tizenegy teátrum mutatja be egy-egy előadását a Vidéki Színházak Fesztiválján a Thália Színházban, ahol szeptember 7-e és 14-e között nyolc nagyszínpadi és három stúdióprodukciót láthat a budapesti közönség.

Bereményi Géza, a Thália Színház igazgatója a rendezvény szerdai budapesti sajtótájékoztatóján kiemelte: második alkalommal szervezik meg a Vidéki Színházak Fesztiválját. A tavalyi rendezvény színes programot kínált és sok nézőt vonzott - idézte fel, hozzátéve: reméli, hogy a fesztivál sikere az idén is megismétlődik.

Lantos Anikó, a Thália Színház fesztiváligazgatója elmondta: a teátrum évada előző nap, szeptember 6-án indul Szekeres Adrien Négy évszak című zenés színházi előadásával. A Vidéki Színházak Fesztiválja kapcsán kiemelte: minden színháztól kértek ajánlatot, és a velük való egyeztetés nyomán alakult ki a program. "Az elkészült műsort látva derült ki, hogy a fesztivál tizenegy produkciójából kilenc magyar szerző műve".

A fesztivál zárónapján a Thália öt díja mellett a kiemelt médiatámogatók - a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) és a Kultúra.hu - díját, valamint a Magyar Teátrumi Társaság és a Vidéki Színházigazgatók Egyesületének elismerését, összesen kilenc díjat adnak át. A zsűri tagja Jókai Anna író, Molnár Piroska színművész, Szekeres Adrien énekesnő, Jónás István, a Magyar Rádió Zrt. vezérigazgatója és Kovács "Kokó" István olimpia és világbajnok ökölvívó.

"Azért különlegesen fontos ez a fesztivál, mert nekünk hangsúlyoznunk kell, hogy nemcsak Budapesten van élet, hanem vidéken is, és művészi, színházi élet is van" - mondta Jókai Anna. Úgy vélte, mindent meg kell tenni azért, hogy az a művészet, amely a jelenben él és működik, mint a színészet, a közönséghez jusson. Szólt arról, hogy zsűritagként az élményszerűséget keresi az előadásokban: amelyik a sorozat végén is eszébe fog jutni, az volt az igazán jó előadás. Fekete Péter, a Békéscsabai Jókai Színház igazgatója, a Vidéki Színházigazgatók Egyesületének elnöke elmondta: a békéscsabai teátrum szeptember 10-én kedden, azon a napon, amikor fellép, már délutántól programokkal várja a közönséget és a szakmát.

Gazsó L. Ferenc, az MTVA tartalomért felelős vezérigazgató-helyettese felidézte, hogy a Thália Színházzal stratégiai szerződést kötött az MTVA. Kiemelte: a fesztivál lehetőséget kínál arra, hogy olyan előadásokat is rögzítsenek és elvigyenek a képernyő segítségével a magyar otthonokba, amelyek felvételére egyébként nem lenne mód. Jónás István, a Magyar Rádió Zrt. vezérigazgatója elmondta: a fesztivál valamennyi napján - a színházban lévő stúdióból sugározva adást - követik az eseményeket, bemutatják az alkotókat.

Az M1-en az Aranymetszés, a Kossuth Rádió kulturális műsorai, közéleti magazin műsorai foglalkoznak a fesztivállal, több előadást rögzítenek, ezeket későbbi időpontban láthatják a tévénézők. A rendezvényről a Kultúra.hu is tudósít, minden este beszélgetnek az adott produkció egy-egy alkotójával. A fesztivál a debreceni Csokonai Színház Jászai című előadásával nyílik meg, amelynek rendezője Galambos Péter, a címszerepben pedig Ráckevei Anna látható. A nagyszínpadi program a Pécsi Nemzeti Színház abszurd játékával, a Picasso kalandjaival folytatódik, amelyet Méhes László állított színpadra.

A Veszprémi Petőfi Színház Tordy Géza rendezésében az Adáshiba című komédiával érkezik Budapestre, a darab főszerepét Eperjes Károly és Esztergályos Cecília játssza. A Békéscsabai Jókai Színház a fesztiválra Shakespeare klasszikusát, a Lear királyt hozza el Chris Rolls rendezésében. A produkció színpadi megjelenítéséért Sean Crowley felel, aki számtalan film, opera és színházi előadás díszlet- és jelmezterveivel szerzett hírnevet.

A tatabányai Jászai Mari Színház Kosztolányi Dezső Édes Annájával vendégszerepel Törőcsik Franciska, Kerekes Éva és Csankó Zoltán főszereplésével, a kaposvári Csiky Gergely Színház pedig az Othello Gyulaházán című vígjátékkal mutatkozik be a fesztiválon. A Szolnoki Szigligeti Színház kínálatában Bíró Lajos színműve, a Sárga liliom szerepel Balázs Péter rendezésében, a Szegedi Nemzeti Színház produkciójaként a Pipás Pista című "tanyawestern" látható, a címszerepben Szabó Gabival.

A nagyszínpadi darabok mellett három stúdióelőadást is láthat a közönség. A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház a Sztarenki Pál által rendezett Üveganya című tragikomédiával vesz részt a fesztiválon. A kecskeméti Katona József Színház a Hangyaboly című színművet mutatja be, amelyet rendezőként Dér András jegyez, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház pedig legfrissebb előadását, a Koltai M. Gábor által színpadra állított Tigris és hiéna című drámát mutatja be. Lantos Anikó az MTI-nek elmondta: a fesztivál a Nemzeti Kulturális Alap 22 millió forintos támogatásával valósul meg.

Forrás: MTI/SZÍNHÁZPORT24 http://www.szinhazport24.hu/

Vidéki Színházak Fesztiválja

SZEPTEMBERBEN ÚJRA VIDÉKI SZÍNHÁZAK ÉRKEZNEK A THÁLIÁBA

A 2013/2014-es évadot szeptember 6-án a Négy évszak - zenés színház Szekeres Adriennel című produkcióval nyitja meg a Thália Színház, majd ezt követi szeptember 7-től a Vidéki Színházak Fesztiválja, ahol összesen 11 vidéki színház mutatja be egy-egy darabját a közönségnek.

A fesztivál a Debreceni Csokonai Színház Jászai című előadásával nyílik, melynek rendezője Galambos Péter, címszereplője pedig Ráckevei Anna, majd a nagyszínpadi program a Pécsi Nemzeti Színház abszurd játékával, a Picasso kalandjaival folytatódik, amelyet Méhes László rendezett.

A Veszprémi Petőfi Színház az Adáshiba című komédiájával érkezik Tordy Géza rendezésében, a főszerepben Eperjes Károllyal és Esztergályos Cecíliával, a Békéscsabai Jókai Színház pedig Shakespeare klasszikusát, a Lear királyt hozza Chris Rolls rendezésében. A produkció különleges színpadi megjelenítéséért Sean Crowley felel, aki számtalan film, opera és színházi előadás díszlet- és jelmezterveivel szerzett hírnevet magának.

A Tatabányai Jászai Mari Színház Kosztolányi Dezső Édes Annájával vendégszerepel, Törőcsik Franciska, Kerekes Éva, Csankó Zoltán főszereplésével, a Kaposvári Csiky Gergely Színház pedig a Gábor Béla és Tasnádi István szerzőpáros klasszikus vígjátékával, az Othello Gyulaházán című darabbal mutatkozik be. A Szolnoki Szigligeti Színház kínálatában Bíró Lajos színműve, a Sárga liliom szerepel Balázs Péter rendezésében, a Szegedi Nemzeti Színház pedig a Pipás Pista című tanyawesternt hozza fővárosba, a címszerepben Szabó Gabit láthatjuk.

A nagyszínpadi darabok mellett három stúdióelőadás is bemutatkozik: a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház tragikomédiája, az Üveganya Sztarenki Pál rendezésében, a Kecskeméti Katona József Színház Hangyaboly című színműve, melyet rendezőként Dér András jegyez, valamint a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház legfrissebb bemutatója, a Tigris és hiéna című dráma, melynek rendezője Koltai M Gábor.

A Thália Színház, a szeptember 7. és 14. között megrendezésre kerülő fesztivállal újra szeretne lehetőséget adni a budapesti, illetve a főváros vonzáskörzetében élő, színházkedvelő közönségnek, hogy olyan előadásokat is láthassanak, amelyekért egyébként hosszú utat kellene megtenniük. A kedvező jegyárakkal pedig igyekeznek még elérhetőbbé tenni a színvonalas szórakozást. Jegyek a fesztiválra július 8-tól lesznek kaphatók.

forrás: http://szinhaz.hu/