A Civil Rádió Színpadkép c. műsorából.
A díjazottak: Gombos Judit, Urbanovits Krisztina, Gados Béla, Sirkó László, Horváth János Antal, Szinai Eszter.
„Gobbi Hilda művészi ereje és emberi nagysága a jelenben is hatással van az egész színházművészeti kultúránkra és a közös emlékezetre”, kezdte beszédét december 16-án a rangos Aase-díj átadóünnepségén a Bajor Gizi Színészmúzeumban Bodor Johanna, a Magyar Színházi Társaság elnöke. Hozzátette: Gobbi Hilda a színészek iránti szeretete és elismerése jeléül a végrendeletén keresztül megteremtette az Aase-díjat, amelyet először 1989-ben adtak át.
2024-ben a neves művészekből álló kuratórium – az összes magyarországi színháztól és szakmai szervezettől beérkezett javaslatok alapján – szavazta meg az idei négy Aase-díjas művészt: Gombos Juditot, a szolnoki Szigligeti Színház, Urbanovits Krisztinát, a KV Társulat, Gados Bélát, a Vígszínház és Sirkó Lászlót, a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház tagját.
Átadták a Bálint Lajos-vándorgyűrűt is, amelyet a Színházi Titkárok Társasága tagjainak javaslata alapján Szinai Eszter művészeti titkár nyert el, illetve a Prológ-díjat, amelyet Horváth János Antal vehetett át.
A díjátadó ünnepségen Bodolay Géza, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet igazgatója köszöntötte a megjelenteket: a Kulturális és Innovációs Minisztérium képviseletében Oláh-Merényi Eszter osztályvezetőt, Bodor Johannát, a Magyar Színházi Társaság elnökét, Németh Ákost, a Drámaíró Kerekasztal elnökét, a díjazottakat, az Aase-díj kuratóriumának jelenlévő tagjait és az ünneplőket. Az OSZMI vezetője egyúttal átadta Soltész Bözsének a tavaly elnyert Aase-díját, mert akkor nem tudta átvenni a kitüntetést.
Bodor Johanna, a Magyar Színházi Társaság elnöke beszédében felelevenítette Gobbi Hilda nagyvonalú szakmai-társadalmi szerepvállalásait. Több más mellett ő kezdeményezte, hogy Bajor Gizi egykori villája legyen Bajor Gizi Emlékmúzeum, amely helyszíne például az Aase-díj átadásának is. Gobbi végrendeletébe foglalta: epizodisták elismerésére hozzák létre az Aase-díjat, amelynek a nevét is ő adta híres szerepe után. Végrendeletében így fogalmazott: «Sajátossága a színészi munkának, hogy a főszereplő több felvonáson keresztül vonja magára a figyelmet. Az epizodistának csak néhány perce, pillanata van; tömörít, mint az író, amikor epigrammát alkot.«
Gobbi Hilda az Aase-díj kezelését végrendeletében a mindenkori kulturális minisztérium és a Magyar Színházművészeti Szövetség hatáskörébe utalta, utóbbinak jogutódja a Magyar Színházi Társaság. Bodor Johanna elnök a szervezet nevében gratulált az idei kitüntetetteknek, külön megköszönve elkötelezettségüket, hivatástudatukat és példamutatásukat.
Az Aase-díjat minden évben 4 művész kaphatja meg, két nő és két férfi, két-két vidéki és budapesti. A díjazottakat – a beérkezett javaslatok alapján – független kuratórium választja ki, amelynek jelenlegi tagjai: Bajcsay Mária, Nagy Mari, Bezerédi Zoltán, Kuna Károly, Mertz Tibor.
Az Aase-díjat idén Gombos Juditnak, a szolnoki Szigligeti Színház, Urbanovits Krisztinának, a KV Társulat, Gados Bélának, a Vígszínház és Sirkó Lászlónak, a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színháznak tagjának ítélték oda, akik Oláh-Merényi Esztertől vehették át a kitüntetést.
A díjazottakról az OSZMI munkatársai rövid kisfilmet vetítettek, majd a kuratórium jelenlévő tagjai, Bajcsay Mária és Mertz Tibor felolvasták a Színikritikusok Céhe tagjai által írt laudációkat.
Gombos Juditot – aki 1985 óta a szolnoki Szigligeti Színház tagja – Papp Tímea laudálta, többek között így fogalmazott: „Gombos Judit stílusos és önreflexív színész, nyíltan, egyenesen játszik, nem teremt titkot oda, ahol nincs. Alakításainak fontos ismérve, hogy a néző tökéletesen érti és megérti. Anyaszínházában többször megkapta az évad legjobb alakításáért járó díjat, már 2015 óta a Szigligeti örökös tagja – hopp, még egy szokatlan ugrás! –, 2016-ban megyei Prima-díjas lett.
Az Aase-díj az első országos elismerése. Mert ahogy az a magyar vidéki színészek esetében lenni szokott, hírük-nevük ritkán terjedt a megyehatáron túlra; a rossz beidegződés a vármegyékben sem változott. De Gombos Juditnál mégis várható menetrend szerint egy szokatlan fordulat: a nemzetközi fesztiválokon elismert Fekete pontban az ország, sőt a világ előtt is felvillantotta immár Aase-díjas tehetségét!”
Urbanovits Krisztina Aase-díjához Turbuly Lilla írt laudáló szavakat, kiemelve: „Színészi alkatában van valami összetéveszthetetlen, a világra friss szemmel rácsodálkozó természetesség, valami megőrzött gyermeki tisztánlátás. Pontos jellemrajz, a nézőkhöz közeli játékhoz jól igazodó gesztusnyelv, egyéni hanghordozás, jól adagolt humor és irónia, nem lankadó játékkedv jellemzi. Legyen szó több kisebb szerepről, mint a Miért lett R. úr ámokfutó?-ban; egy kevés vonással felrajzolt karakterről, mint a Tulipánban vagy Az apácában; főszerepről, mint a Terike és Irénben, hogy csak az utóbbi évek szerepeiből említsünk néhányat. (…) Urbanovits Krisztina elismerésre méltó színészi pályafutása mellett azok közé a színházcsinálók közé tartozik, akik sokat tettek azért, hogy a színház a mához és a máról szóljon, hogy minket is foglalkoztató kérdéseket tegyen fel, hogy megőrizze szabadságát, és életben tartsa a független színház egyre fogyatkozó szigeteit.”
Gados Béla laudációját Stuber Andrea írta meg, idézünk ebből is: „Gados Béla nem felugrálós típus: Nyíregyháza után a Bárka Színházban töltött egy tucat évet. Ebből az időszakból talán az öt összetartó férfiszínész fémjelezte Tengeren-t emlegethetjük, Göttinger Pál rendezését. Vagy a Főnök urat a Vasárnap 16:48 címen futó Ödön von Horváth-darabból, A végítélet napjából. Szerepet vállalt Gados Béla a Nagykovácsi Nemzeti Színház Énekes madár bemutatójában, s a szakmai ambíció, a kíváncsiság elvitte az azóta megszűnt független társulathoz is, a HOPParthoz, amikor ott Forgács Péter Három nővért rendezett, és Csebutikin szerepére hívta őt. 2015-ben a Vígszínház tagja lett, azóta a Szent István körúton teszi a dolgát, például ifj. Vidnyánszky Attila rendezéseinek sorában. Vagy legújabban Az imposztorban, a vilnai társulat egyik tagját rokonszenves, egészséges kedélyű, rossz színésznek mutatva. Nyíregyházán a társulat 1994-ben Móricz-gyűrűvel jutalmazta. A második vígszínházi évadában neki ítélték kollégái „A kis csillag is csillag” elismerést. Az Aase-díj is jó társaságba kerül.”
Sirkó Lászlót Urbán Balázs méltatta, többek között ezekkel a szavakkal: „Kevés olyan színművész van, akinek pályája olyan erősen kötődik egy városhoz, mint Sirkó Lászlóé. Neve említésekor rögtön beugrik a kecskeméti színház, ha pedig a színházat említjük, szinte bizonyosan ő az első, akinek a neve eszünkbe jut. Bő ötven éves pályáján csak egy relatíve rövid, nyolc évnyi kitérő erejéig távolodott el a város teátrumától, amelynek 1986 óta megszakítás nélkül tagja. (…) A mostani évadban már a harmadik bemutatóján van túl. Játékkedve töretlennek tűnik, lendülete, energiái kiapadhatatlannak látszanak, ami azzal kecsegtet, hogy még sokáig láthatjuk a kecskeméti színpadon.”
Ezt követően átadták a Bálint Lajos-vándorgyűrűt, amelyet a legendás színházi ember, színházi titkár, dramaturg, műfordító özvegye, Spiegel Anni alapított azzal, hogy egyik évben egy dramaturg, másik évben egy színházi titkár kapja. 2024-ben a Színházi Titkárok Társasága tagjainak javaslata alapján Szinai Eszter kapta az elismerést. A díj megalapítása, 1977 óta ez az első alkalom, hogy független színházaknál dolgozó szakemberhez jutott a gyűrű. Szinai Eszter laudációját Kulcsár Viktória, a Jurányi Produkciós Ház vezetője mondta el.
Végül a Drámaíró Kerekasztal által 2022-ben alapított Prológ-díj átadására került sor, amellyel olyan pályakezdő színházi szerzőket ismernek el, akik írói tevékenységükkel a jelenlegi vagy az elmúlt évadban felhívták magukra a figyelmet. Horváth János Antal a Prológ-díj idei kitüntetettje: Németh Ákostól vehette át a díjat, és Németh Gábor író laudálta őt.
forrás: https://szinhaz.online
Dinyés Dániel zeneszerző és karmester. A zenés színház, opera, operett elismert szakértője. Az Operaházban és minden hazai Nemzeti Színházban dolgozott az elmúlt 20 évben, 2020–2023 között a Szegedi Nemzeti Színház zeneigazgatója volt. Az Operabeavató című sorozata, melyet Göttinger Pál rendezővel 2013 óta csinál, máig töretlen sikerrel szolgálja a zenei ismeretterjesztést. 2023-ban a Magyar Zene Házával közös projektbe fogott. A ma alkotó összes zeneszerzőt igyekszik megszólítani egy podcast sorozatban, melynek célja, hogy létrejöjjön egy pillanatkép a mai korunkról, és hogy milyen sokfajta és remek alkotók dolgoztak egymás mellett a 2000-es évek elején Magyarországon, vagy épp innen elindulva a nagyvilágban. Dinyés Dániellel a zeneszerzőkkel folytatott beszélgetésekből leszűrhető tapasztalatokról beszélgettünk. Zeneszerzős beszélgetések A magyar zeneszerzők különleges rétegét képezik a társadalomnak. Szinte láthatatlanok vagyunk, észrevétlenül hatunk azokra az embertársainkra, akikhez eljut a kortárs zene. A beszélgetéseink, az egymással való kapcsolódásunk izgalmas és szükséges. A zeneszerzős beszélgetések célja, hogy halljunk egymásról, informálódjunk a legérdekesebb témákról, amik még ha csak nekünk érdekesek is, annál inkább szeretnénk róluk tudni.
A zeneszerzős beszélgetések készítői: Dobszay-Meskó Ilona és Móricz Máté.
A Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, a Nemzet Színésze élete végéig színpadon állt. Benedek Miklós 78. évében hunyt el.
Méltósággal viselt betegség után, életének 78. évében kedden reggel elhunyt Benedek Miklós, a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, színházi rendező, érdemes és kiváló művész – közölte a család.
Benedek Miklós 1969-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, majd a Nemzeti Színházhoz szerződött. 1983-tól húsz évig volt a Katona József Színház, később hat évig ismét a Nemzeti Színház tagja. 1992-től tizenöt évig oktatott a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. A kilencvenes években a Magyar Színészkamara ügyvivője volt. Szabadúszó művészként az ország szinte minden színházában játszott vagy rendezett.
Rendezőként több Heltai- és Molnár-darabot, számos komédiát, zenés játékot vitt színre, valamint számtalan tévé- és játékfilmben is játszott. 1981-ben Jászai Mari-díjjal, 1989-ben érdemes művész címmel jutalmazták. 1998-ban vehette át a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést, 2012-ben kiváló művész címmel ismerték el. 2016-ban Kossuth-díjjal tüntették ki. 2020 óta a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. 2023-ban őt választották a Nemzet Színészének Balázsovits Lajos halála után.
A Nemzet Színésze ideje java részét otthon töltötte, sokat olvasott régi klasszikusokat és a mostani írók között kereste új kedvenceit: „Ez gyerekkorom óta kifogyhatatlan örömforrás. Most meg egy könyv jelenik meg rólam a Corvina Kiadónál jövő tavasszal. Ezt sem gondoltam volna, hogy eljutok idáig, de jött egy pillanat, amikor úgy éreztem, annyi minden, annyi cifra, rendkívüli, regényes esemény történt a családunkban, hogy Vajda Katival (színpadi szerző – a szerk.) elhatároztuk, papírra vetjük. Ez a családi história nem egy igazán boldog, szokványos történet. Sok fájdalommal, kudarccal, küzdelemmel, diadallal teli. Kezdve a gyerekkoromtól, anyám, apám válásától” – nyilatkozta ősszel, amikor erős, gyógyíthatatlan COPD-je (tüdőprobléma – szerk.) ellenére, egy kis kihagyás után visszatért a színpadra.
„Én mindent el tudok játszani, amit rám osztanak. Eljátszom a telefonkönyvet, sőt a vasúti menetrendet is” – vallotta.
„A pályám közel negyven éve alatt mindig azok az előadások voltak jók, amikben a rendező partnernek tekintette a színészt, nem ellenségnek, amiben a kolléga velem jött, nem ellenem, amelyekre odafigyeltek, és amelyeknél nem hagytuk ki a kalkulációból a legfontosabbat, a fizető közönséget. Ma a szakmát akarjuk megnyerni, nem a nézőket” – fejtette ki egy interjúban.
forrás: https://szinhaz.online
Méltósággal viselt betegség után, életének 78. évében kedden reggel elhunyt Benedek Miklós, a Nemzet Színésze címmel kitüntetett, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, színházi rendező, érdemes és kiváló művész – közölte a család.
Benedek Miklós 1969-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, majd a Nemzeti Színházhoz szerződött. 1983-tól húsz évig volt a Katona József Színház, később hat évig ismét a Nemzeti Színház tagja. 1992-től tizenöt évig oktatott a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. A kilencvenes években a Magyar Színészkamara ügyvivője volt. Szabadúszó művészként az ország szinte minden színházában játszott vagy rendezett.
Rendezőként több Heltai- és Molnár-darabot, számos komédiát, zenés játékot vitt színre, valamint számtalan tévé- és játékfilmben is játszott. 1981-ben Jászai Mari-díjjal, 1989-ben érdemes művész címmel jutalmazták. 1998-ban vehette át a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje kitüntetést, 2012-ben kiváló művész címmel ismerték el. 2016-ban Kossuth-díjjal tüntették ki. 2020 óta a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. 2023-ban őt választották a Nemzet Színészének Balázsovits Lajos halála után.
A Nemzet Színésze ideje java részét otthon töltötte, sokat olvasott régi klasszikusokat és a mostani írók között kereste új kedvenceit: „Ez gyerekkorom óta kifogyhatatlan örömforrás. Most meg egy könyv jelenik meg rólam a Corvina Kiadónál jövő tavasszal. Ezt sem gondoltam volna, hogy eljutok idáig, de jött egy pillanat, amikor úgy éreztem, annyi minden, annyi cifra, rendkívüli, regényes esemény történt a családunkban, hogy Vajda Katival (színpadi szerző – a szerk.) elhatároztuk, papírra vetjük. Ez a családi história nem egy igazán boldog, szokványos történet. Sok fájdalommal, kudarccal, küzdelemmel, diadallal teli. Kezdve a gyerekkoromtól, anyám, apám válásától” – nyilatkozta ősszel, amikor erős, gyógyíthatatlan COPD-je (tüdőprobléma – szerk.) ellenére, egy kis kihagyás után visszatért a színpadra.
„Én mindent el tudok játszani, amit rám osztanak. Eljátszom a telefonkönyvet, sőt a vasúti menetrendet is” – vallotta.
„A pályám közel negyven éve alatt mindig azok az előadások voltak jók, amikben a rendező partnernek tekintette a színészt, nem ellenségnek, amiben a kolléga velem jött, nem ellenem, amelyekre odafigyeltek, és amelyeknél nem hagytuk ki a kalkulációból a legfontosabbat, a fizető közönséget. Ma a szakmát akarjuk megnyerni, nem a nézőket” – fejtette ki egy interjúban.
 |
| Réti Adrienn és Benedek Miklós a Harminchárom változat Haydn-koponyára c. előadásban a Bárka Színházban |
Ahogy minden évben, úgy most is, egy nagyinterjút és egy novellát nyújtunk át évadhatáron a hűséges olvasóinknak – míg a szerkesztőség szeptember közepéig nyári szabadságát tölti -, megköszönve a munkánk iránti lankadatlan figyelmüket – amit szavakkal talán nem, vagy csak igen töredékesen lehet elégszer köszönni!! Most Bérczes Láslóval beszélgettünk függetlenségről, másfél hónap alatt szervezett első Ördögkatlanról, egy semmit sem sejtő, tudó ifjúról, megfelelni akarásról, egy már tizenhat éves szerelem gyerek függetlenségéről, a Rádió Luxembourg slágerlistáiról, a Színházról és a Film Színház Muzsikáról, a tanítani jól tudásról, a rendező és a dramaturg barátságából induló pályáról, a kultúrpolitika működésképtelen verdiktjeiről, a nem üzenetközvetítő színházról, lebutításról és lefóliázásról, a mecenatúra hiányáról, az önmagunkat meghaladni tudásról, amelyik kompenzálni képes a megfelelni akarást, a most készülő Mamikám c. előadás rendezéséről és Bereményi Géza angyalairól….
A függetlenségről mi jut az eszedbe először?
Mivel ez egy hosszú szó, csak amíg kimondtad, nagyon különböző dolgok ugrottak be egyszerre.
A független színházak kétségbeejtő helyzete, meg hogy a ’83-as válásom óta „független emberként létezem”, bár ilyen meghatározás nincs, és persze az Ördögkatlan is az eszembe jutott.
Amikor 16 éve elindítottátok az Ördögkatlant, a független meghatározás mennyire létezett a fesztiválszervezésben?
Induláskor annyit jelentett a “független”, hogy ne más mondja meg, lesz-e fesztivál vagy sem. Azaz hozzuk létre a magunkét. A többes szám arra utal, hogy már Kiss Móni volt a társam, akivel kitaláltuk az Ördögkatlant. 2008 júniusának közepén jött egy telefon, hogy elmarad a Művészetek Völgye, azaz elmaradnak az általam és a Bárka által szervezett programok a Völgy egyik falujában, Pulán. Na, így lettünk függetlenek, és 2008 augusztusában megszerveztük a magunk fesztiválját.
Gondolom, emögött nem orrfelhúzós duzzogás, hanem a menthetőnek a mentése volt, nem?
Nem duzzogtam, sőt hálás voltam, hiszen sokat tanultam a Völgyben, és azt hasznosítani tudtam később. Fontosabb itt egy praktikus szempont: abban az évben Pulán be szerettük volna bemutatni Pécset, Európa majdani kulturális fővárosát, és erre a város ötmillió forintot szánt. A kérdés az volt, hogy Pécs ezt az összeget átirányítja-e a másfél hónap múlva kezdődő Ördögkatlanba, azaz a dél-baranyai falvakba. Átirányította.
Azért az akkor is és azóta is majdhogynem lehetetlen vállalkozás, hogy másfél hónap alatt a nulláról létrehozz egy fesztivált…
Lehetetlen, de látod, lehetséges.
Azt tudtuk, hogy ha azonnal, abban az évben megcsináljuk, akkor az már van, él. Olyan, aminek lehet jövője. Azt, hogy most 2023-ban, a tizenhatodik után erről beszélgetek veled… na, ilyet nem tervez az ember. Ennél mi ártatlanabbak voltunk, örültünk, hogy megszületett a “gyerekünk”…
Számodra ez az ártatlan, gyermeki hozzáállás mindig meghatározó volt abban, aminek épp nekikezdtél?
Én sem ártatlan, sem gyermek nem vagyok. Tehát ha én ebbe a pózba belebújok, akkor abban van – be kell vallanom – egy nagyon gyakorlatias, néha akár nevetséges, de tudatos és szándékos naivitás. Rengeteg dolog éri az embert, rengeteg esetben meg is alkuszik, ebben az értelemben el is veszti az ártatlanságát, én is rég elveszítettem. Nálam a tudatos naivitás mögött általában a megoldás keresése van. Jön egy telefonhívás, hogy elmarad a Művészetek Völgye, közben pörög az agyam: és mire leteszem a telefont, már tudom a következő lépést. Talán mert a kudarcot nem akarom, nem tudom elfogadni. Ezért azt mondom: gyerünk, induljunk nulláról. És nulláról indulni mégiscsak ártatlan és gyermeki dolog.
A kudarcot mi miatt nem tudod, nem akarod elfogadni?
Emögött az lehet, hogy nagyon megfelelni akaró ember vagyok. Ezt a büszkén hangzó mondatot: „A kudarcot nem viselem el!” – gyávára lefordítva: félek-rettegek, hogy nem felelek meg, ezért roppantul igyekszem. Nem akarom, hogy valaki azt lássa, elbuktam. Pontosabban, hogy a földön maradok. Mindenáron fel akarok kelni, leporolni a nadrágomat, és menni tovább. Hátha nem is vették észre, hogy hasra estem, vagy ha mégis, hát azt is látják, hogy nem adtam fel.
Ha már hasraesés, felállás, leporolás és továbbmenés: mi volt az az első, kezdő hatás, ami a színház irányába indított anno?
1951-ben születtem. Ezerkilencszázötvenegy, Magyarország – na, nem mintha én akkor tudtam volna, hogy hol vagyok -, de abszolút szocialista termék vagyok.
Otthon nem kaptam kettős nevelést, azt tudtam, amit kaptam odakint, azaz amit az iskolában és a rádióban mondtak. Hiába voltam eminens, semmit nem tudtam. Aztán jött a katonaság, az egyetem, és az az ajtó, amire az van írva: Élet, egyszer csak kinyílt. És rám zúdult minden! Mondok egy példát: ’68, én tizenhét éves vagyok, ekkor van a csehszlovákiai bevonulás, amiből én semmit nem veszek észre. Ahogy mondom: semmit! Hallgatom a Rádió Luxembourgot, vezetem a saját slágerlistámat, és nem érzékelem, hogy mi történik a világban.
Ma, amikor találkozom tízen- és huszonévesekkel, megdöbbenek, hogy ők mennyi mindent tudnak, amit én akkor nem tudtam. Ami nekem annak a bizonyos ajtónak a kinyitása volt ott tizennyolc évesen, az ma már sok fiatalnak magától értetődő, természetes. Ebben a nagy tudatlanságomban mindenre vevő voltam, forogtam körbe-körbe, hogy mindennel találkozzam és mindennek és megfeleljek.
Hogy emlékszel, mire voltál leginkább nyitott és vevő?
Debrecenben a bölcsészkarra jártam, és elkezdtem az egyetemi lapba írni. Az foglalkoztatott, hogy képes vagyok-e egy leközölhető valamit-bármit összehozni. Fociztam is, hogy vajon nem lehetne-e belőlem NB1-es játékos? Közben nézek, olvasok mindent Jancsó Miklóstól Heller Ágnesig, nagy részét persze nem értem, de látom, hogy mások is nézik, olvassák. Nagyon igyekeztem, kapartam felfelé, és ezalatt sok minden valóban rámragadt. De ahogy a csehszlovákiai bevonulásról nem tudtam, úgy azt se tudtam, hogy van színház a világon.
Tiszanánai vagyok, Egerben nőttem fel, tizennyolc éves koromig nem voltam színházban. Megint a semmit nem tudás, amit pótolni kell. Ám közben már működik bennem amolyan bölcsészféle gőgös sznobizmus, hogy az a színház, ami ott van a városban, természetesen nem jó, elavult. Bezzeg az Egyetemi Színjátszó Napok! Azt nézni kell, nézem is – és találkozom a szegediek Kőműves Kelemenjével és a Petőfi Rockkal. Nem értem őket, de megütnek, letaglóznak. A színház kinyílik számomra.
Jövök Pestre, mert hallom, meg kell nézni a Studio K Woyzeckét. Talán itt, ahol beszélgetünk, a Lőrinc pap téren volt az előadás. Mindezek pecsétként égtek belém. De meglett a tanári diplomám, és magamra parancsoltam, talán apámnak akartam megfelelni: tessék elmenni tanítani, és akkor rendes ember lesz belőled! Nyolc évig tanítottam Szolnokon, a nyolc év azt jelenti, hogy két osztály osztályfőnöke voltam. Kiderült, hogy tanítani tudok. Azt hiszem, ma is ahhoz értek a legjobban. A kommunikációmban, a fesztiválszervezésben, a rendezéseimben ez a tanítani tudás velem maradt.
A tanításból aztán hogy lett dramaturgia?
’84-ben a vízfejbe, Budapestre költöztem, hogy na, majd megfelelni most már itt fogok. Akkor már csak a megélhetés miatt tanítottam. Nem mertem bekopogni a Színház című laphoz, mert ott voltak az általam nagyra tartott emberek: Nánay István, Koltai Tamás. Bekopogtam a Film Színház Muzsikához, ott kinyitották az ajtót, leülhettem, és dolgozhattam, így kerültem egyre közelebb elsősorban a színházhoz. Az Árkosi Árpáddal való barátságból nőtte ki magát a dramaturgságom, egyfajta önképzés volt ez. A dramaturgra sok mindent szoktak mondani, például azt is, hogy a rendező barátja. Ez ebben az esetben biztosan így volt. Kívülállóként, mégis résztvevőként megfigyelhettem, hogyan készül egy előadás, és ekképp én is lassan átcsúsztam a színházba, ahogy átcsúsztam a Színház című laphoz is.
Akkor már lett bátorságod bekopogni?
Kaptam feladatokat. Akkor számomra nagyon nagy szó volt, hogy a szerkesztőség tagja lehettem. Azoknak az embereknek, akikhez addig alig mertem szólni, egyszer csak a kollégája lettem. A véletlenek sokat segítenek vagy épp sokat akadályozhatnak is. Engem főleg segítettek.
Ha már segítés és akadályozás: ezt a mai kulturális közeget inkább segítőnek vagy akadályozónak látod?
Egyértelmű a válasz, hogy akadályozónak. Ám amikor azt mondom, hogy ez ennél azért eggyel bonyolultabb, akkor nem elkenni akarom a választ. Az Ördögkatlan Fesztivált állami támogatás nélkül nem tudnánk megcsinálni. És az állami támogatást megkapjuk – persze nem a “csókosok” szintjén. Az, amit nem kapunk meg, és amit én harmadik lábnak nevezek, az a mecenatúra. Mert az szinte nem létezik ebben az országban. Jegybevétel, állami támogatás, mecenatúra – ez az a három láb, amin állnunk kellene. A harmadik láb hiányzik. De a mecenatúra kérdése összefügg azzal, hogy általános lebutítás történik. A tanításnak és a kultúrának nincsen rangja. Amúgy is első generációs gazdagok vannak, és ha ők még tovább butulnak, Győzikével és Kis Grófóval fényképezkednek, akkor biztos, hogy eszük ágában nem lesz a kultúrát támogatni. Így ez a kettő, állam és mecenatúra, mégiscsak összefügg.
A lebutítás éveiben élünk, ami hasznos lehet a hatalomért való kepesztésben, de számomra kétségbe vonja a politizálás értelmét. Én bizony az alsó polcra helyezem a politikát, ahonnan – oldalaktól függetlenül – nem várok semmi jót. Ha jól gondolom, a politizálás mások alázatos szolgálata kellene, hogy legyen. Hát, nem az.
Viszont igyekszem keveset foglalkozni vele, és mélységes csalódásomat megpróbálom nem rávetíteni a világra. Ez valószínűleg összefügg azzal, hogy a kudarcot nem viselem el. Nem érdekel a panaszkodás, nem érdekel, hogy kire fogjam, ha valami nem sikerül, mert ezzel csak becsapom magamat. Hiszen valószínű, hogy a kultúra, azon belül a színház, általában alárendelt helyzetben volt a világtörténelem minden pillanatában. Azt keresem tehát, hogyan lehet megoldani valamit. Nézd, amikor mi Mónival novemberben-decemberben elkezdünk álmodni a következő Ördögkatlanról, akkor tudjuk, hogy az úgy, egészében nem fog megvalósulni. De sok minden igenis megszületik majd. Ha viszont el sem kezdünk álmodni, akkor semmi sem lesz. Hozzátartozik ehhez, hogy munkamániás vagyok. Emiatt sajnos elsatnyult bennem a szemlélődés képessége. Pedig nemcsak akkor vagyok a világ része, ha teperek, hanem akkor is, amikor befogadok, beleolvadok.
Arról mit gondolsz, amikor a politika olyanba is beleszól, ami nem feltétlenül az ő területe. Amikor megszabja, megszabná, hogy mit illik és mit nem olvasni?
A fóliázás például nagyon nagy butaság, csak reklámot csinálnak vele bizonyos könyveknek, melyeket fólia ide vagy oda, ugyanúgy el tudok olvasni. Azt hiszem, hogy túl sokat vártunk az úgynevezett rendszerváltástól. Ez jellemző az emberre: előbb indokolatlan csodavárás, aztán indokolatlan mélybe zuhanás. Amikor például az elmúlt harmincnégy év során egyáltalán volt olyan, hogy kultuszminisztérium – ami most nincsen -, és amikor akár tisztességes, de a feladatra nem igazán alkalmas embereket tettek oda, hogy vezessék azt, első pillanatban lehetett tudni, hogy a kultúra a “futottak még” kategóriájában van tartva. Mondom ezt kormányoktól függetlenül. Viszont
tizenhat éve csináljuk a Katlant, még sohasem szóltak bele a programba, és ez jó. Akkor is jó, ha netalántán az érdeklődés hiányát jelenti. Azért is jó ez, mert nem kell semmiféle üzenetet közvetítenünk. Attól a színháztól, amelyik üzen, feláll a szőr a hátamon. Mert az az élet bonyolult, soha át nem fogható, meg nem ragadható gazdagságának felmutatása helyett saját, lebutított tudását próbálja “művészet” címszó alatt a másik emberre tukmálni.
Ez nem más, mint térítés – az pedig engem eltérít a színháztól. A kölcsönös nem tudásunkból, de végtelen kíváncsiságunkból indulva tudom megszólítani a másik embert, hiszen ő is ugyanazokra a titkokra keresi a válaszokat, mint én. Én kíváncsi vagyok az emberre, és nem megítélni akarom őt.
…és ha egy kultúrpolitika nem engedi, nem hagyja, nem ad teret ennek a fajta kíváncsiságnak, akkor az sokkal többet árt.
Fontos szó a kíváncsiság. Az úgynevezett kultúrpolitika kíváncsi kell legyen. Mindenkire. Arra is, aki nem olyasmit állít, ami a hatalomnak tetszik. Sőt, a hatalomnak igényelnie kell a kritikát. De ha csak eltűri, már az is valami. Ám lehúzni a redőnyt, és ha valaki azon dörömböl, azt ellenségnek tekinteni, az óriási hiba.
Ha már kíváncsiság, színházi kíváncsiság: a következő évad elején a Jurányiban egy Háy János-szöveget dolgoztok fel.
Háy János ezt a szöveget a Mamikám című kisregényéből írta. Közös elhatározásból született a dráma. Ez egy sorstragédia, melyben egy adott embernek a jó és rossz tulajdonságai egyszerre vannak jelen. Erre a kisregényre hiba programregényként tekinteni, mert akkor pont magát a sorstragédiát, a főszereplő életútját nem értjük meg belőle. És akkor a magunkét sem értjük, hiszen végülis minden műben, minden színházi előadásban önmagunkra vagyunk kíváncsiak. Izgat benne az a főhős, aki a saját sorsa elől menekül. Putriban született, ahonnan természetesen ki akar, ki kell szakadnia, ám miközben mindent megtesz, hogy ez megtörténjen, vétlenül-vétkesen beleszalad a sorsába. A főhős, a Jánka útja érdekel, s vele a sajátom. Hogy önmagamat meghaladva meg tudom-e határozni az utamat?
Egy jó előadás élménye is ilyen: mindazokkal együtt, akikkel nézem, úgy hat rám, hogy általa meghaladom, meghaladhatom mindazt, aki eddig voltam. Erre mondjuk azt, hogy katarzis. Hogy egy pillanatra tisztán látok, megvilágosodik valami, ami addig a sötétben bújt.
Legutóbbi ilyen élményem a kis Vidnyánszky rendezte Ifjú barbárok volt, amelyben Bartók és Kodály életét annyi játékossággal és humorral meséli el a kolozsvári társulat, hogy nekem, 72 évesen tisztán felragyog a szó: magyar. Annak ezeréves gyönyörűsége és korlátozottsága, kicsinyessége és méltósága, nekirugaszkodása és helybenjárása, és hogy a végtelen felsorolást bevégezzem: hamuja és gyémántja. Hogy ez az “önmeghaladás” sikerül-e nekem a Mamikám segítségével… az még a jövő zenéje.
Részedről ez az önmagad meghaladni tudása talán kompenzálása is az általad említett megfelelni akarásodnak?
Mindenkinek megfelelni, és önmagamat meghaladni… ellentmondásnak hangzik. Talán az is, és bennem mégis együtt létezik e kettő. Így, ebben a kettősségben megyek már jó ideje az utamon. És hiába teszem fel magamnak a kérdést, hogy ez volt-e az az út, amin mennem kellett. Mert ezen mentem. Erről ír titokzatosan Bereményi Géza: „Az angyalok mérnek”. Én lejárom, ők lemérik.
CSATÁDI GÁBOR
forrás: https://potszekfoglalo.hu/
Életem meghatározó évtizede volt, amit a Bárka Színházban töltöttem, de arra csak az utóbbi időkben döbbentem rá, hogy milyen sokat tanított nekem ez az időszak magáról az írásról is. Conor McPherson Tengeren című darabja – ami az egyik első munkám volt asszisztensként és ügyelőként – többek között például ezt: attól, hogy valami fölöslegesnek tűnik, még nem biztos, hogy ki kell húzni.
Cselekményét tekintve egy nem túl akciódús műről van szó: négy lecsúszott, alkoholista, ír fazon dumálgat és kártyázik karácsony estéjén, párszor elrohannak „csöveseket verni”, vagy veszekednek egyet, aztán dumálnak, kártyáznak és persze isznak tovább. Oké, egy adott ponton csatlakozik hozzájuk maga az ördög, de ő se nagyon csinál egyebet, mint hogy együtt dumálgat, kártyázik (és iszik) a kis csapattal. És mégis, három óra (olykor fölöslegesnek tetsző) dumálgatás és kártyázgatás után végül az előadás összeáll a legcsodálatosabb és legmeghatóbb megváltástörténetté, amit valaha láttam.
Több mint öt évig játszottuk ezt a darabot, nyolcvanhat előadást élt meg. Az ügyelői példány, ami eleinte olyan makulátlan, rendezett és ártatlan volt, mint egy pályakezdő ügyelő lelke, az évek során pecsétes, összefirkált és -jegyzetelt, megtépázott valamivé lett. Szeretettel őrzöm.
Udvaros Dorottya kapta a Nemzet Színésze elismerést azzal, hogy a cím jelenlegi tizenegy birtokosa őt választotta a 2023. május 8-án elhunyt Máthé Erzsi helyébe. A most eltávozott színészlegenda helyére a grémium június 26-án választotta meg az új tagot, akit a Nemzeti Színház vezérigazgatója, Vidnyánszky Attila értesített a döntésről.
A magyar színművészet, a nemzeti színjátszás fejlesztése, népszerűsítése a nemzeti irodalom tolmácsolása és a magyar nyelv ápolása terén nyújtott kimagasló tevékenységért kaphatja meg a Nemzet Színésze címet az a művész, akit a cím viselői maguk közé választanak. A címet egyszerre legfeljebb tizenketten viselhetik, és ha közülük valaki elhalálozik, a cím többi birtokosa dönti el, ki kerülhet a megüresedett helyre. A testületnek az elmúlt időszakban sajnálatos módon évente volt feladata: 2020-ban Andorai Péter, 2021-ben Törőcsik Mari, 2022-ben pedig Haumann Péter helyére kellett új tagot választani. A Nemzet Színésze címet jelenleg Király Levente, Bodrogi Gyula, Tordy Géza, Molnár Piroska, Cserhalmi György, Szacsvay László, Almási Éva, Csomós Mari, Jordán Tamás, Lehoczky Zsuzsa és Balázsovits Lajos viseli, ők döntöttek most az új tag személyéről.
Máthé Erzsi életének 95. évében, néhány nappal a május 16-i születésnapja előtt hunyt el. A Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja volt. Máthé Erzsi az Országos Színészegyesület iskolája után 1948-ban a Vígszínház tagja lett, a következő szezonban Pécsre szerződött, onnan pedig 1952-ben tért vissza Budapestre a Nemzeti Színházba, majd 1983-ban alapító tagja lett a budapesti Katona József Színháznak, és ott játszott a 2012-es visszavonulásáig.
A Nemzet Színészének most megválasztott Udvaros Dorottya a Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után 1978-ban a szolnoki Szigligeti Színházhoz szerződött. 1981-ben tagja volt a Nemzeti Színháznak (jelenlegi nevén a Pesti Magyar Színháznak). Ezt követően alapító tagja volt a Katona József Színháznak, majd az Új Színházban és a Bárka Színházban játszott. 2002 óta a Nemzeti Színház tagja.
Pályafutása során számtalan színházi és filmszerepben nyújtott feledhetetlen alakítást. Munkásságát 1983-ban Jászai Mari-díjjal, 1990-ben Kossuth-díjjal, 2022-ben a Magyar Filmakadémia életműdíjával is kitüntették. A Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, Budapest díszpolgára.
Szívből gratulálunk!
forrás: https://nemzetiszinhaz.hu
“A szüleim a kórusból ismerték egymást, négyen vagyunk testvérek, mindenki zenél valamit – de legalábbis énekel, templomi szolgálattól iskolai énektanárságon át a Soharózáig” – árultad el egy interjúban, amelyben úgy fogalmaztál, hogy a zene már egészen kicsiként része volt az életednek, zenetagozatos suliba jártál. Apránként vagy egyből szeretted meg az operákat?
Körülbelül hat éves lehettem, amikor elkezdtek potyogni az operabérletek a zenetagozatról, az énektanárok nepperkedtek ilyesmivel. Azzal a jó tanáccsal ellátva, hogy csinosan kell felöltözni és jól kell viselkedni, elküldtek körülbelül öt-hat előadásra évente. Eleinte persze a külsőségek hatottak, a tudat, hogy egy színházi este az fontos alkalom, hogy milyen messzire lakunk tőle, és hogy milyen elképesztő gyönyörű az a palota. Ráadásul életemben nem láttam addig ennyi embert egy helyen, színházak közül sem ennyire nagyot, lenyűgözött, ahogy az egész rám ragyog, majd sötétbe borul, a masinéria életre kel és száz ember megjelenik a színen. Előtte sokat foglalkoztunk a művekkel, tehát mire beültem az előadásra, már vártam azt a néhány áriarészletet, amit fel tudtam ismerni, és annak aztán lehetett örülni, pláne gyerekfejjel.
Már felnőttként értettem meg, hogy azt a kisfiút, aki akkor voltam, a töretlen hagyomány is megérintette, ami átjárja ott a falakat. Legutóbb a Bánk bán-operabeavató egyik előadására odahoztak egy olyan viola d’amore-t, ami 1783-ban készült, és az Operaházban használják. Borzongató belegondolni, hogy már akkor szólt, amikor még nem is létezett a Don Giovanni. Ebből a jóleső borzongásból gyerekként is azonnal megéreztem valamit. Ráadásul együtt gajdolni a bátyámmal a Hunyadit, a Bánk bánt, a Háry Jánost iszonyú nagy buli volt, és ha belegondolsz, az ilyesmi száz évekre visszamenőleg egy csomó emberrel köt össze, akik ugyanúgy, ugyanezeket a dallamokat dúdolták valaha.
– Egyszer úgy fogalmaztál, hogy az operákban mindenki találhat olyasmit, “amihez tapadni tud”. Sőt, hozzátetted, hogy kiegyeznél azzal, ha a jövőben csak operákat rendezhetnél… Miért?
Nyilván alkati kérdés is, hogy valaki rendezőként élvezi-e egyáltalán az operával való foglalatoskodást, való-e neki például a műfaj hírhedt rugalmatlansága. Én ráadásul nem nagyon tudok unatkozni sem a színházban (ami a rendezői pályámon egyébként elég sok bajt okoz: én vagyok az utolsó, aki észreveszi, ha unalmas az előadásom, rémes, de ez van – mentségemre szóljon, hogy a másét sem unom soha).
Gyerekként sem unatkoztam, nekem szabadidőnek számított az a pár óra ott a sötétben az áriákkal, amikor nem aggasztom magam semmi mással. Felnőtt fejjel pedig arra is rádöbbentem, hogy az operához csupa csúcsteljesítmény kell. Zeneileg, drámailag, képzőművészetileg, üzemileg, logisztikailag, anyagilag, mindenhogy. Mindenkinek a legjobbja. Egy Aida mondjuk kábé 250 közreműködőt mozgósít, közülük kétszázan művészek, akik teszem azt hatéves koruk óta gyakorolnak napi tíz órát azért az estéért, amire beülünk.
A nagy operaszerepek eléneklése az élsportolókéval összemérhető fizikai teljesítmény. A jelentős operák java részét száz évnél régebben írták, kézzel, tehát szép lassan, komótosan. Nem az történt, hogy valaki szerkesztőprogrammal gyorsan odahencserítette őket valamelyik kocsma hátuljában éjszaka, úgyhogy van okunk feltételezni, hogy hangról hangra alaposan végiggondolták őket, tehát a zeneszerző is odatette magát, az akkori lehető legjobbját nyújtotta, még akkor is, ha aztán nem sikerült minden mindig jól. Ezek magukkal ragadó, alázatra intő és nagyon felkavaró előfelvetések, mielőtt elkezdek próbálni valamit.
– Rendezőként te is csúcsteljesítményt nyújtasz operarendezés közben?
Nézd, vannak nálam vizionáriusabbak… Meg akikhez kegyesebb a színháztörténet. Csúcsteljesítmény alatt azt is értem, amikor mondjuk egy Robert Wilson-előadást tíz napig világítanak, a jelmezen minden egyes ráncot gondos kezek állítanak be, és olyan látvány születik, hogy elájulsz tőle, minden másodperce plakáttá fotózható és hibátlan. Nekem sosem volt ilyen igényességre módom, mert az operarendezői munkám olyan házakhoz kötődik, ahol vérfagyasztó kompromisszumokat kell kötni az életben maradásért. Én is tudom, hogy csináltam már olyan előadást, ami visszanézve kicsikét színjátszókörös dolognak tűnhet, ahol “anyukák varrták össze”, de azért azt is tudom, hogy van olyan énekes, aki a pályája egyik csúcsteljesítményét az én előadásomban ugrotta meg. Mindenesetre törekszem arra, hogy amit művelek, az igaz legyen. Személyes, amennyire telik tőlem. Nem szeretném, ha az udvariasan unatkozó nézők végül azt állapítanák meg az előadásaim után, hogy tulajdonképpen, lényegében és elvileg ez is csak egy… operaelőadás volt.
– Te mennyire rajongod a Bánk bánt? Mennyire volt egyértelmű, hogy az Operabevató idei évada köré épüljön?
Nem volt magától értetődő döntés, hogy a legsötétebb színeik mellett is nagyon szórakoztató Mozart-művek után egy ilyen (egyébként károsan) túlkomolykodott anyag felé forduljunk. De szerintem a Bánk bán is szórakoztató darab a maga módján, hiszen egy udvari intrikázós, sarokba szorítós, torkodnak-kést-szegezős, sötét várkastélyban össze-vissza rohangálós sztori.
Egyfelől egy keverem-kavarom természetű politikai thriller, másfelől egy nagyon súlyos megsemmisülés-történet, kápráztatóan sok szálon fut, nagy színészi tettekre ad módot, súlyos témákat vet fel, ugyanakkor élvezetes programot kínál minden szereplőjének, minden alkotójának, és most már merem állítani, hogy a Magyar Zene Háza közönségének is.
– Dinyés Dániel zeneszerző-karmester, akivel közösen viszitek az Operabeavatót, úgy fogalmazott a Bánk bán-sorozat kapcsán, hogy nem szereti azt az ájult imádatot, ami a nagy, ismert alkotásokat körülveszi. Azt mondja, “sokat ártunk egy műnek, amikor kijelentjük róla, hogy zseniális, mert attól kezdve olyan, mintha nekünk nem lenne vele dolgunk, működik magától. A Bánk bán esetében ez biztosan nem így van”. Egyetértesz ezzel?
Feltétlenül. A Bánk bán arra tanít minket, hogy a remekművekhez is szabad sajátosan viszonyulnunk, és ennek a módja nyugodtan különbözhet mindenkinél. Ezt tette a maga korában Nádasdy Kálmán is, aki komolyabb dramaturgiai (sőt, zenei!) változtatásokat eszközölt a műben, egész részeket műtött át, jeleneteket, ezáltal értelmezési alapvetéseket cserélt le.
Képzeljük csak el, ahogy ma valaki “kicsit hozzányúl” mondjuk az Aidához és “leporolja”. Állna a bál. Nádasdy viszont nem zavartatta magát, és mi példát veszünk róla, mert a játékos tiszteletlenség nekünk is sajátunk Danival, és élvezzük, hogy tetten érhetjük egy olyan valakinek az észjárását, aki sok évtizeddel ezelőtt végigcsinálta, amivel mi csak kacérkodunk: elemezte, ízekre szedte, összerakta, és ezzel hozzátette a sajátját az utókor számára.
Valószínűleg ez is az Operabeavató sikerének egyik kulcsa, hogy valamelyest betekintést enged a próbaterembe, az alkotási folyamatba és a dilemmákba is.
– Az Operabeavató már túl van a 100. előadásán is… Mit jelent számodra ez a közös játék a meghívott énekesekkel, Dinyés Danival és a nézőkkel?
Minőségi szabadidőt. Amikor én belépek egy színházba, a fejemben kattan a kapcsoló, ami jelzi, hogy “most dolgozom”. A munkaidő a próbát vagy az előadásokat jelenti, azt, hogy tanulok, hogy megpróbálok felismerni szabályszerűségeket, hogy az általam szeretett vagy sosem látott kollégák munkáját figyelem, mert később is akarok rájuk emlékezni, miközben repkednek a jegyzeteim arról, hogy mikor, hol, mit, kivel láttam.
Az Operabeavatót viszont nem úgy élem meg, hogy szolgálatban vagyok, hanem úgy, hogy éppen ráérek. A néző is “ráér”, mert ő sem a Bánk bánra ül be, hanem tudja, hogy egy kvázi tábortűzi szórakozásra jött, háromszáz fős társaságban. Az Operabeavató elsősorban arra való, hogy jól érezzük magunkat, hogy megtornáztassuk az agyunkat és a rekeszizmainkat. Bumfordi, de jó hasonlat a szellemi-lelki wellness fogalma. Lemegyünk gyúrni egy kicsit. Fáj is utána, el is fáradunk, de jó volt.
Nagyszerű közönségünk van, akik értő közösséget alkotnak, és akik most már például felnevetnek azon, amikor egy szerelmi jelenetnél a hátsó szándékokkal közeledő szereplő a recitativója közben hirtelen hangnemet vált. Nekem ez óriási sikerélmény! Ilyenkor hirtelen beintegetnek az ablakon a néhány száz évvel ezelőtti nézők is, akik szintén nevettek ugyanennél a résznél, mert számukra ez a zene még nagyon is élő kommunikációs formát jelentett.
– Az Operabeavató egy találkozási pont is nektek Dinyés Danival, akivel régóta és jól tudtok együttműködni. Hogy kell elképzelni a ti párosotokat, a közös munkátokat?
Vannak kollégáim, akik akkor érzik magukat komfortosan, ha hosszan üléseznek a jelmeztervezővel, a díszlettervezővel, koreográfussal, karmesterrel, és gondosan ügyelnek arra, hogy ne maradjon köztük és a munkatársaik között félreértés, nagy utakat járnak be együtt. Én ennek az ellenkezőjében érzem igazán jól magam, azzal vagyok a legerősebb munkakapcsolatban, akivel szinte alig kell egyeztetni.
A színészekkel való találkozások közül is azok az igazán emlékezetesek nekem, amikor szinte alig beszélünk a próbán, mert ismerve egymást eléggé, maximálisan megbízunk abban, amit a másik képvisel. Danival sosem beszéljük meg előre a monológjainkat, a vicceinket, vagy hogy az előadás aznap este mire fusson ki. Soha.
Az Operabeavatók formátuma mindig hasonló (és az aznapi részleteket is gondosan választjuk ki, sok bonyodalmas szempont mentén), de az, hogy magában az előadásban, ami nagyrészt impró, ki mire akar kilyukadni, az a másikunknak is meglepetés és feladvány. Ettől az élesben zajló helyzetbe hozástól, egymás alá dolgozástól működik a mi párosunk minden különösebb terv szövögetése nélkül is. A prózai színészek közül például Ötvös Andrással alakult ki hasonló, közös nyelv. Mindenről tudunk beszélgetni, de magára a munkára nem sokszor fecséreljük a szót: inkább csináljuk. Csak gyakorlati felvetéseket kell odavakkantanunk egymásnak, mert lényegi kérdésekben pillanatok alatt elfogadjuk a másik ajánlatát. Az ilyen próbatermi szövetségesek ritkán, évtizedenként egyszer teremnek, megtanultam őket megbecsülni.
– Azt mondtad egyszer, hogy a rendezés nagyon szorongós foglalkozás. Hogy fér össze a lelkedben a szorongás és a felszabadultság, ami a készenlétet és improvizációt igénylő helyzetekben sugárzik rólad, gondolok itt az Operabeavatóra vagy a Momentán Társulattal zajló impró-estekre? Illetve hogy fér össze azzal a vállalkozó kedvvel, ami jellemez, ami elvitt téged határon túli, vidéki és fővárosi színházakhoz, ami arra késztetett, hogy darabot írj, hogy kortárs magyar drámát, rádiós hangjátékot, musicalt, operettet és operát is rendezz, hogy főrendezőként, Ördögkatlan szervezőként, színészként is dolgozz?
Borzasztó nagy szerencsém a pályán, hogy noha színésznek is jelentkeztem, végül rendezőnek vettek fel, ami azt eredményezte, hogy az iskola végére minden szorongásom ehhez fűződött és szinte minden más érintetlen maradt. A színészettel, az impróval, vagy egy önálló szöveg szabatos elmondásával kapcsolatos szorongás például teljesen hiányzik belőlem. Holnap megyek játszani a Fekete-fehér című monodrámát a Katonába, mondhatni, hogy ez egy úgynevezett nehéz feladat (Stefan Zweig utolsó művéből, a világsikerű Sakknovellából Légrádi Gergely írta meg a Fekete-fehér című színpadi adaptációt, amelyet Ujj Mészáros Károly állított színpadra – a szerk.), de ennek kapcsán a legnagyobb fejtörést az okozza, hogy mi mindent kellene elintéznem, ha már egyszer benn vagyok a városban délután. Szóval nem tölti ki a napomat annak az izgalma, hogy este mekkorát kell játszani. Ez egyben csalhatatlan jele annak, hogy nem vagyok igazi színész, de ez jól is van így, mert nagyon szeretek játszani és nem szeretném, ha a szorongás ide is átkúszna.
Alkati kérdés, hogy nem az alaposság, hanem a lélekjelenlét az erősségem. Amikor impróval foglalkozom, nagyon rövid idő elég nekem ahhoz, hogy átlássam, merre tart egy jelenet. Ugyanakkor se színészként, se rendezőként nem vagyok szisztematikus, rendszerező elme, ezért ezt a részét a mesterségnek félig terápiás, félig szadisztikus jelleggel nagyon erőltetem. Sokat jegyzetelek, bonyolult táblázatokat gyártok. Térképnek hívom azt a végtelen excel-fájlt, amiben egy-egy színdarab jeleneteit, szereplőit felsorakoztatom, hogy átláthatóbbá váljanak a viszonyok, az egyes jelenetek történései, szándékai, és egyebek.
– Ez azt jelenti, hogy sokat készülsz…
Ennek a nagy része persze ál-munka, küzdelem a lefagyás ellen, ami minden alkotómunka legnagyobb mumusa. Szeretnék sokat készülni, de alacsony hatásfokon végzem ezt a kötelességem sajnos. Sok ráfordított időből jön ki kevés kézzelfogható eredmény, ami miatt aztán pláne furdal a lelkiismeret. Mint sok szorongós pályatársam, szorgalommal igyekszem pótolni, ami tehetségből, ösztönösségből vagy kreativitásból épp akkor deficites. Néha rengeteg munkaórába kerül rájönni olyasmire, ami egy próbán egyébként egy pillanat alatt kiadja magát. Egyébként aközött, hogy melyik előadásom sikerült jól, és melyikre készültem fel a leginkább, nincs összefüggés. A kettő persze egybeeshet, és az nagyon önjutalmazó érzés, de azért úgy tűnik, nem a gyötrődésben van a titok.
– Ezt korábban úgy fogalmaztad meg, hogy a színházban többnyire nem ott jön a lelki, szellemi bevétel, ahova a sok munkát tetted. Előfordul, hogy valamit cizellálsz és végül teljesen más lesz az, ami a darabban “sokat ér”. Mégsem azt mondod, hogy ez igazságtalanság, hanem azt, hogy kegyelem, amikor valami “magától felragyog”…
Igen, mert a nagy rácsodálkozás a színházban teljesen mindennapos dolog.
Amikor szembejön a nevezetes “ösztönös tehetség”, akkor mindenki, aki szorgalommal akarja a tehetséget pótolni, leteszi a fegyvert. Amikor Szemenyei János tíz körül beérkezik a próbára, a világát nem tudja, szerintem legszívesebben megkérdezné tőlünk, hogy melyik színházban van, és ha mi kérdeznénk, nem biztos, hogy tudna válaszolni, de akkorát énekel, hogy leesik a plafon. Neki ez gyárilag megy, akárcsak az, hogy egy nehéz jelenet enigmatikus sorait hitelesen elmondja. Csak úgy kiböki és már jó is. Felháborító! Az Ötvös is ilyen…
Ez igazságtalanság, sokszor azzal szemben is, aki birtokában van valamely tehetségnek, de nem ennyire szabad a munkában. Ismerünk színészeket, akiknek a személyiségét felzabálta az, hogy sosem tudták megfejteni, mikor és mit csinálnak jól. Bementek a színpadra, mindenki letette a haját, és azt harsogta, hogy elképesztő alakítást nyújtottak, nekik viszont fogalmuk sincs, min múlt. Ez úgy hangzik, mint valami “könnyű nekik”-szerű dolog, de a valóságban teljesen bele lehet hülyülni. Az ép elméhez fontos, hogy az ember eligazodjon magán, és hogy a lelki bevétel arányos legyen a kiadással. Tulajdonképpen mindannyian küszködünk a sikereinkkel és kudarcainkkal, és mindig arra vágyunk, hogy a nézők elemelkedjenek a székükből, de annak, aki kizárólag ösztönből nyom mindent, annak ez az elégedettség nem jár – esetleg észre sem veszi, vagy mondjuk nem éli meg a sikert, mert nem is érti, mi történt.
– Te mit érzel, hogy állsz a lelki bevételekkel?
Kevesebb örömöm telik a foglalkozásomban, mint 20 évesen gondoltam volna.
Az utóbbi 15 év, amióta a pályán vagyok, kataklizmától kataklizmáig tartott. De közben azt is látom, hogy ez nem valami peches időszak, hanem, bármilyen kegyetlenül hangzik is ez: a dolgok normális menete. Mindig így volt, mindig így lesz (“bukástól bukásig! – harsogta derülten Halász Péter a rendező szakon, ahol tanított minket). Kellett egy kis tapasztalat és felnőttség ahhoz, hogy ezt tudomásul vegyem: a válság nem rendellenesség, hanem a létezésünk alapjárata. Én is szívesen adtam át magam a kétségbeesésnek az elmúlt években, néha bőszen ventillálva, és ha rákívánok, öt perc újságolvasással újra elő tudom állítani ezt az állapotot. Sokszor hittem azt is, hogy teljesen fölösleges, amit csinálunk. Csak míg régebben ez egy sötét és vigasztalan gondolatnak tűnt, most inkább fölszabadítóan hat rám, mert ha nem olyan fontos, amit csinálunk, akkor nem is kell belehalni, akkor játékosabban is felfogható, pláne, hogy negyven évesen azért már a lelki bevételeim jelentős részét az élet valóságos történéseiből nyerem, nem a színházból.
Sokszor hittem azt is, hogy teljesen fölösleges, amit csinálunk. Csak míg régebben ez egy sötét és vigasztalan gondolatnak tűnt, most inkább fölszabadítóan hat rám, mert ha nem olyan fontos, amit csinálunk, akkor nem is kell belehalni, akkor játékosabban is felfogható, pláne, hogy negyven évesen azért már a lelki bevételeim jelentős részét az élet valóságos történéseiből nyerem, nem a színházból.
Hatalmas könnyebbség, hogy mindig bőven ellátnak feladatokkal, de ettől még senkinek sem hiányoznék, ha eltűnnék. Ez szintén olyasmi, ami korábban fájdalmat okozott és amire ma már derűsen tekintek.
– Azt mondtad egy beszélgetésben, hogy “a pálya első 10 évében irgalmatlanul teper az ember”… Mi történik utána, milyen gondolatok viszik tovább az alkotót?
Abból a téves feltevésből indultam ki az első tíz évben, hogy van valami, amit úgy hívnak, hogy magyar színházi szakma, ahova a bejáratot meg kell találni, és utána az ott lévőket megkérni kedvesen, hogy engedjenek be. De ez nincs így. Valahogy az én korosztályom előtt pályakezdőként még a régi művészklubok ideája lebegett, az az elképzelés, hogy ha eleget dolgozunk, akkor nekünk is lesz helyünk az asztalnál, amelynél “a nagyok” már várnak. Abban bíztunk, hogy van valahol ez a sokat emlegetett bestia, hogy “a szakma” figyeli a lépéseinket, megsúgja, ha ígéretesnek talál, és megüzeni, hogy majd tíz év múlva, kellő tapasztalat birtokában kopogtassunk újra az ajtajukon. Azt hiszem, ennek jegyében tepertem… De már tudom, hogy nem fogok sorban állni, se kopogtatni, nincs asztal, ajtó sincs, klub sincs. Nincs hely, ahová este előadás után betérsz, mert téged már beengednek, és ahol ott ülnek a nagy színészek, akik dohányfüstbe burkolózva adják át azt, amit ők kaptak, évtizedekkel korábban. Hiába szerepel a mostani vitákban sokszor a “brancs” kifejezés, ilyen sincs, vagy ha volt, most tűnik el, épp ezekben az években.
Szívesen megmondanám a főiskolás önmagamnak, aki azzal biztatta magát, hogy “ez az előadás nagyot fog szólni”, hogy nem, nem fog, semmi nem szól igazán nagyot, és egyébként sem annyira fontos, hogy valami nagyot szóljon. A lényeg az, hogy amikor magunkra zárjuk az ajtót egy színházban és bemegyünk a sötétbe, nem vagyunk egyedül. Sem a próbateremben, sem az előadáson. Ott van az a rengeteg ember (rengeteg néző van! – még nekem is, aki semmiféle potentát nem vagyok, harmincezer nézőm van egy évben), akik szeretnék látni, mire jutottunk a próbák alatt, ez önmagában fantasztikus, szívmelengető, és nekem elég is.
– Egyszer, amikor arról kérdeztek téged, hogy tudod magad újradefiniálni rendezőként, azt felelted: kínkeservesen. Több nyilatkozatod, illetve a vállalt feladataid – például a főrendezőség Nyíregyházán, a Magyar Színházban vagy az igazgatói pályázatok, amelyekben részt vettél a POSZT-tól kezdve Pécsen át a Pinceszínházig – arra engednek következtetni, hogy valóban nyughatatlanul kerested a helyed a szakmában, több tervet is szőttél. Hogy látod, mi az oka annak, hogy szabadúszó lettél?
Van egy tévésorozat, ami híradósokról szól. Az egyik részben meghívnak egy klímaszakértőt, akit arról faggatnak, mit tudunk tenni, hogy megállítsuk azokat a szörnyű folyamatokat, amelyek láthatóan a pusztulásba visznek. Mondja az ember, hogy semmit. Lassítani sem lehet, nemhogy megállítani. Vége. Nincs visszaút, a kár jóvátehetetlen. A híradós nagy kínban feszengve kérdezi, hogy akkor mi lesz, kihal a bolygó? Mire a szakértő mondja: a bolygónak semmi baja nem lesz, csak az emberiség hal ki, de azért meg nem kár. Döbbenetes szembesülni, nem? Azt hisszük, hogy a sorsunk alakítható, miközben már réges rég eldőlt. Együtt és külön-külön is hasonló felismerések jönnek szembe.
Következetesen építkezni szakmailag, fejlődni, vagy mondjuk középtávra tervezni a pályám első tíz évében kínkeserves volt, most pedig konkrétan lehetetlen. Az utóbbi tizenöt év legalább annyira bizonyította a munkánk hiábavalóságát, mint értelmét.
A tiltakozások éppúgy a semmibe mentek, mint a kezdeményezések. A dühödt sikítás is, a konstruktív javaslat is. Nem értünk el semmit, nem tematizáltunk semmit, nem változtattunk semmin. A társadalom nem a mi munkánkból tájékozódik a világ dolgairól. Ugyanakkor a színházak tele vannak. A szakmánkat sárba tiporta ezernyi veszteség, árulás és csapás, ezzel pedig együtt kell élnünk. “Nem kár értünk” – ebben van némi igazság. Engem mégis megnyugtat, ha ezt hallom, mert kevésbé sajnálom magam és azt, amit nem sikerült elérnem, bárhogy güriztem. Ha belátjuk, hogy nem körülöttünk forog a világ, hogy nem kell állandóan ráfeszülni mindenre, vagy hogy a szenvedélyes munka (ami csodálatos) nem ugyanaz, mint a görcsös szájzáras harapás (ami rémes), akkor feltehetőleg nagyobb hasznára válunk a társadalomnak is. Az emberek alapvetően nem változnak, ezt a színház sem képes elintézni. Pláne nem válthatja meg a világot. Még egy értelmes eszmecsere során is lehetetlen elérni, hogy a beszélgetőpartnered végül mást gondoljon, mint a vita legelején.
A színház még a valóságot leolvasni és feldolgozni is csak sok éves késéssel tudja, alakítani meg aztán végképp nem képes. Ettől még nem kell kizárólag könnyű témákkal foglalkozni, csak jó, ha tudjuk, hogy “minden üresbe megy” – az önfeledt esték, a felszikrázó szórakoztatás, de a mélyenszántó gondolatok és nagyszerű elképzelések is, az összes erőfeszítés. Minden. És ez nem baj, mert attól még, hogy üresbe megy, nem fölösleges.
Én nem óhajtom az életemet azzal tölteni, hogy csak a feltétlenül szükséges dolgokkal foglalkozom, mint az állatok. Néhány lényegtelen dologra is szeretek időt szánni. Az olyan lényegtelen dolgoktól, mint megnézni egy előadást, meghallgatni egy vonósnégyest, enni egy jót, jobb hely lesz a világ.
– Egy beszélgetésben azt is megemlítetted, hogy a hivatásod mostani magyarországi helyzetével leginkább az a gondod, hogy ugyan elég tisztán látod magad öt év múlva, és tudod, hogy nagyjából mit fogsz csinálni, de azt már nem tudod hinni, hogy ez olyan dolog lesz, amiért megküzdöttél, és aminek úgy örülhetsz, mint valamiféle eredménynek. “Ez elég nyomasztó, tekintve, hogy ez a hivatás szétbarmolja az egész életedet, zárójelbe teszi a magánéletedet, amellett, hogy bőröndben, vagy egy kocsi csomagtartójában laksz” – mondod. Azt állítod tehát, hogy a pályán maradsz, ugyanakkor ez jelentős áldozatokat követel…
Azt megtippelni, hogy mi lesz öt év múlva… csak a mintázat alapján tudom, ami eddig kirajzolódott.
Nagy valószínűséggel valahol adnak nekem egy darabot, amit más nem akart vállalni, abban bízva, hogy én legalább nem barmolom el, mert afféle szaki lettem, egy beugró rendező, egy kövérkés karakterszínész, aki váratlan helyzetekben is feltalálja magát. Esetleg azok az igazgatók, akik úgy döntöttek, hogy soha többet nem hívnak engem, addigra lecserélődnek, és akkor kezdhetem a köreimet elölről, mutatkozhatok be újra. Talán még égni fog a villany mindenhol. Az öt év múlváról körülbelül ezt lehet tudni…
Meg azt, hogy ennek a foglalkozásnak öt év múlva se lesz megúszós módja. Néha tényleg beledöglesz, de még az a meló, amibe nem döglöttél azért annyira bele, még az is nagyon sokba kerül lelkileg. Vannak tehetséges, illetve tehetségtelenebb szakaszok és adatnak nagy ajándékok. Hogy mennyi áldozatot követel… nézd. Nem ismerek nagycsaládos színházcsinálókat, hogy mást ne mondjak. És most már úgy tűnik, én sem leszek az.
– Mi az, ami mostanában ajándék volt a számodra?
Már elvették. Jött egy színészi felkérés, Kerekes Éva partnere lettem volna egy főszerepben. Nem ismerem személyesen, de számomra ő egy színészóriás, tehát az, hogy láthatom próbálni, vagy hogy elfogad partneréül, sok vacakságért kárpótolt volna. De már az egészet lefújták sajna, pedig eleve buktam miatta egy másik nagyon jó szerepet az Orlai Produkciónál és egy külföldön forgó filmet – de hát ez van, válságos idők… Majd máskor talán összejön.
– Mintha a színészet mostanában hangsúlyosabbá vált volna az életedben… És mint az korábban elhangzott, ideális színészi attitűddel bírsz, például nem izgulsz annyira egy fellépés előtt….
… és kevésbé vagyok kiszolgáltatott, mint egy igazi színész. Ez bizonyos. Nekem nem fogja derékba törni a pályámat, ha elszúrok egy alakítást, nem vagyok útban semmiféle, a szerepkörömre áhítozó, szemembe mosolygó, hátulról kést szorongató kollégának. Ráadásul intézményhez sem tartozom, senki mást nem képviselek a színpadon, csak magamat.
– A Facebookon, mint Göttinger Pál MV szerepelsz. Hangsúlyosnak érzem ezt az MV-t, hiszen többször leszerződtél egy-egy társulathoz, úgy tűnik, fontos lett volna számodra az, hogy tartozz valahova. Hogy látod, “kell egy hely, egy vonzás melyhez tartozunk”?
Kell, kell… Valószínűleg kéne. Nagy kudarcnak élem meg, és mély fájdalommal fáj, hogy nem sikerült tartozni valahová. Valahová, ami nem rajtam múlik, hanem másvalaki akarja nagyon, és szól nekem, hogy ahhoz én is kellenék. Hogy egyetlen színház évadjának sem vagyok az ékköve, azzal még együtt tudok élni. Azt viszont nehezebb kibírni, hogy az “ezt és ezt álmodtam meg, így és így épülne fel, és ehhez rád lenne szükségem” érzése nem jutott ki nekem. Mindig csak az, hogy “kéne valaki”, és akkor jobb híján én jövök. Nem is bírtam megragadni sehol.
Hétköznapokat szeretnék, megszokásokat, otthont. Öltözőasztalt koszos zoknival a fiókban. Ünnepet. Ünnep pedig csak az lehet, ami már volt és sokszor volt. Abból mindig csak a baj van, ha rettenetesen várják, hogy az ember óriásit villantson. Nem ismerem személyesen ifj. Vidnyánszky Attilát, de elképzelni sem tudom, ő milyen teherrel érkezhet vendégnek bárhová. Tőle valószínűleg mindenki szabad szemmel látható csodát vár, és nem a vezetékneve, hanem a vitathatatlanul korszakos tehetsége miatt. Nekem ez nem lenne való és ez rendben van, jó is nekem így. De az bánt, hogy füstbe ment az összes olyan terv, amelynek részeként egy nagyobb csapatban lehettem volna egy kisebb alkotóelem.
Ha nem szűnik meg a Magyar Rádió, ahol kezdtem, akkor lehet, hogy ma is ott dolgoznék, rádiójátékokkal és irodalommal foglalkoznék. Ha nem megy tönkre a Bárka, amelynek először tagja voltam…, ha nem zár be a Komédium, ahol a színészetet, vagy a Merlin, ahol a rendezőpályámat kezdtem…, ha megnyerjük a Pinceszínházat…, ha anyagilag legalább pár évre kicsit stabilizálódott volna az Ördögkatlan… Folytassam?
– Érdekel, mi fájt a legjobban…
A Bárka. Lényegében mindent a Seress-Bérczes párosnak köszönhetek. Nagyon szerettem a társulathoz tartozni.
Rendeztem jó és kevésbé jó előadásokat is, és mégis biztosnak tűnt a folytatás, tudták rólam, hogy nem zseni vagyok, hanem “az egyik rendező”. Ez biztonságérzetet adott, miközben nem kötött le annyira, hogy ne mehettem volna el kalandozni, tanulni, önképzőkörözni másfelé. Ott éreztem először elevennek magam rendezőként, és ott tapasztaltam meg először annak a keserűségét, amikor kihúzzák a lábam alól a talajt.
A tehetetlenség élménye azóta is átjár. Szerintem a Bárka volt az egyik legjobb hely akkoriban, egy szelet külföld Budapesten. Jöttek-mentek izgalmas figurák, voltak kísérletező és nagyon nézőbarát előadások is. Jómagam ki tudtam volna csapni az asztalra azt a tizenöt címet, amivel a következő évtizedet akarom az intézményben tölteni, mert el tudtam volna képzelni, hogy még 2023-ban is tag leszek. Aztán az egész ment a levesbe. A Pinceszínház is maró, savas fájdalommal töltött el, mert miközben minden szükséges referenciával rendelkeztünk Bérczes Lászlóval, Komáromi Gyurival és a K2-vel (utóbbiak addigra már tíz éve szántották a csontszáraz földet, nem sokkal utána bele is tört nekik), végül ez az egész, fesztiválosdit, kőszínházasdit, függetlenesdit organikusan magába olvasztó vastartalék egy százfős nézőterű pincére sem hitelesített minket a hatalmasok szemében. De próbálok derűs maradni. Most inkább arra gondolok: talán nem is baj, hogy nem akkor vágtunk bele valami építkezésfélébe, amikor leszállt közénk a rezsidémon. Ki akarna most színházigazgató lenni, nem?
– Mennyit alakít rajtad, mint alkotón az, hogy a feleséged, Grisnik Petra szakmai útját is követheted?
Nagyszerű színházi pillanatokat köszönhetek neki. Kaposváron, munka közben találkoztunk össze, azóta 18 előadást csináltunk közösen, közülük a Vera című monodrámája, amihez ő írt magának szövegkönyvet Grecsó Krisztián regényéből, és amit a legsötétebb pandémia alatt hoztunk létre, mindkettőnk számára meghatározó. Színészként is nagyon nekem való, a villódzó játékkedv és a nagyon magabiztos szakmai tudás számomra ideális keveréke.
Petra biztosan hat a pályámra, és biztos, hogy én is az övére, de megfoghatatlan, hogy miként, mert a munkát és a magánéletet elég gondosan választjuk ketté. Mondjuk a külvilág ezzel nem mindig hajlandó foglalkozni, például egy csomószor engem hívnak, amikor a Petrát keresik, és fura, hogy el kell magyaráznom: én nem az ügynöke vagyok neki, és a családi asztalnál mi is inkább eszünk, mint szakmázunk.
Rábízom, hogy mivel talál meg a gondjai közül, mint ahogy én is megválogatom, hogy mi az, amit ráöntök. Előfordul, hogy az egyikünk krízisben van és tehetségtelennek érzi magát, de annyira már értünk a dolgunkhoz, hogy tudjuk, a válság és a kétségbeesés is a munka része – a másikunkban pedig mindig ott a menedék.
Szerző: Tóth Berta / Színház Online
Megtekinthető: 2023.03.09. 19:00 – 2023.03.12. 23:59 (CET)
A megváltott jeggyel az előadás 2023.03.09. 19:00 és 2023.03.12. 23:59 (CET) között tekinthető meg, felvételről!
Áprilisban újra látható lesz online, az eSzínház oldalán az első három rész,
az “élő” előadásokra pedig a 6SZIN-ben és a Magyar Zene házában is ellátogathatnak, jegyet a Delta Produkció oldalán válthatnak, itt: https://www.deltaprodukcio.hu/operabeavato/.
forrás: https://szinhaz.online/
Dinyés Dániel egész életében különösen figyelt arra, hogy művésztársait lehetőségeihez képest segítse. Ennek hitelességét erősíti, hogy ő maga nem is szívesen beszél róla. Nemes gesztusairól kizárólag szűk környezete és az érintettek tudnak. 2022-ben a zeneszerző-karmester veheti át az Art is Business Fidelio-díját, amellyel azokat az alkotókat ismerik el, akik saját erejükből, ellenszolgáltatás nélkül támogatják a művészeti szektort.
Egészen korán, már a zeneakadémiai évek alatt korrepetitorként dolgoztál az Operaházban, később pedig független opera produkciókban folytattad ugyanezt. Ez egy különleges pozíció: nagyfokú alázatra van szükség hozzá, hiszen el kell tudni fogadni, hogy nem a korrepetitor van a középpontban. Könnyen magadra találtál ebben a helyzetben?
Gyerekkoromban zongoristának készítettek fel, az akkori tanárom meg volt róla győződve, hogy szólistának kell mennem. Végül, szerencsére, nem így lett. Az én alkatomhoz ugyanis mindig is jobban illett a kamara, egy zongorás kvintettben például lubickolok, és az is hamar kiderült, hogy énekesekkel is nagyon szeretek dolgozni. A közös produktumok világéletemben jobban érdekeltek, mint a szólózás. Annak idején a Bartók konziban már zeneszerzés szakra jártam, viszont zongorázni épp úgy szerettem, mint előtte. Ám akkor már nem voltam megkötve a zongoristaság béklyójával, így onnantól kezdve valahogy sokkal könnyedebben, felszabadultabban tudtam játszani, aminek később a színházban borzasztó nagy hasznát vettem. Így lettem szóló zongorista tudással majdnem – ám mégsem – zongorista, azaz ideális opera korrepetitor „alapanyag”.
Az Operában Oberfrank Géza mellé kerültem az operastúdióban, aki felajánlotta, hogy abban az időszakban, amíg ott vagyok, tart nekem egy egyéves kurzust arról, mi a korrepetitor feladata. Azt mondta, megtanítja, hogyan kell egy kézfogásból rájönni arra, hogy az énekes aznap milyen állapotban van, és mikor kell technikát vagy pszichológiát alkalmazni ahhoz, hogy jobb legyen. Életem legjobb iskolája volt ez. Általában ötven perces órákat tartott, a végén pedig kiküldte az énekest, odafordult hozzám, és megbeszéltük, kielemeztük, mit tanultam azon az alkalmon. Ő mondta azt is, hogy el kell tudjam majd választani a jövendőbeli szerepeimet magamban, mert lesz, ahol zongorista leszek, máshol kísérő vagy korrepetitor, megint máshol karmester vagy zenei vezető, de egyik sincs feljebb vagy lejjebb, csak egy közös ügy létezik, amit szolgálni kell, mindegy, milyen minőségben. Máig ebben hiszek. Hiába lettem zeneigazgató Szegeden, kifejezetten szeretek beülni a próbákra korrepetitorként, és csak zongorázni, vagy egyéni korrepetíciókat tartani.
Említetted, hogy rá kell tudni érezni az énekes hangulatára, hogy zeneileg biztos támaszt nyújthass neki. A jó emberismeret tehát fontos része a munkádnak?
Abszolút, bár nem gondolom magam különösebben jó emberismerőnek, ha az életről van szó, noha azt gyorsan és bármikor meg tudom állapítani, mi zajlik éppen a másikban a próba közben, és ehhez képest mi segítené a próbát. De a köznapi élet az más. Kevés ember közelségét viselem jól, nem szeretek cseverészni, és kendőzetlenül elmondom, amit gondolok, amivel sok ellenséget – és kevés barátot – szereztem magamnak, és gyakran megbántottam vele másokat. De, mint alapvetően és eredendően zeneszerző alkat, ez nem is akkora csoda. Ez magányosoknak való hivatás, egy asztalon, valamint papíron és ceruzán kívül nem sok minden kell hozzá. Én csak ekkor tudok töltekezni.
Az, hogy nekem ennek ellenére lett egy színházi utam is, a véletlenek összjátékának tudható be, de ott sem a hagyományos módon vagyok jelen. Sosem szerettem irányítani vagy rákényszeríteni másokra az akaratomat, ehelyett igyekszem mindig felnőttként kezelni az embereket, és szabad teret engedni nekik a kibontakozáshoz. Az önálló szereplés sosem vonzott,
nem véletlen, hogy én leginkább a zenekari árokban érzem jól magam, karmesterként, ahol nem látnak, csak a munkám eredményét hallják.
A pszichológia viszont sokkal fontosabb része a zenélésnek, mint azt bárki gondolja, a zenei teljesítmény 80 százalékban a pszichés állapoton múlik. A 20 százalék kőkemény gyakorlás azért van, hogy megtisztítsa az utat ez előtt a 80 százalék előtt. Ezért sem értek azzal egyet, ha valaki állandóan fesztültséget teremt maga körül, agresszív, megalázza a másikat, hogy az jobban zenéljen – ez hihetetlen nagy tévedés! A félelemben zajló muzsikálásnál kevés szomorúbb és hosszútávon pusztítóbb dolog van. Pedig sajnos még mindig ez a döntő a hazai zenei életben. Hogy „én annyira jó vagyok, hogy nektek a megtiszteltetés, hogy zenélhettek velem”. Én ezt soha nem fogom megérteni. Az Operabeavató sorozatunkon is találkoztam olyan fiatal énekesekkel, akiket meglepett az a felszabadult légkör, amiben a darabokkal foglalkozunk, és a szünetben hallottam, ahogy egymásnak azt mondták, „már teljesen elfelejtettem, hogy így is lehet magunkat érezni kollégákkal!” Ez szívet tépő nekem, egy alig harmincas kolléga szájából.
Már a tizedik évében jár az említett Operabeavató sorozat, jelenleg a Bánk bánnal foglalkoztok állandó partnereddel, Göttinger Pállal. Miből nyertek mindig új lendületet?
Palival még a Bárka Színházból ismerjük egymást, Esterházy Péter Harminchárom változat Haydn-koponyára című darabja volt az első közös munkánk. Hamar kiderült, hogy nekünk dolgunk lesz egymással, gyakorlatilag a megismerkedésünk után öt perccel már harsányan röhögtünk egymás hülyeségein. Hasonló a világlátásunk, ugyanúgy tudunk dolgozni és lelkesedni egy produkció megvalósításáért. Vitázni azonban csak ésszel és felkészülten szabad vele, mert hihetetlenül gyorsak az agytekervényei, és nála pengébb tudással nem nagyon találkozik a szakmában az ember. Mindezek tetejébe pedig még muzikális is, több hangszeren játszik és tud kottát olvasni, ami egy rendező esetében hihetetlen nagy adomány egy zenei vezetőnek. Nem kis előny a produkciónak, ha odaraksz egy kottát a másik elé, és ő tudja, miről beszélsz. Az Operabeavatót is leginkább miatta élvezem, az egészből az érdekel a legjobban, mit talál ki aznap este, azt hiszem, emiatt tudom még mindig csinálni.
Nekem úgy tűnik, hogy nagyon jó feladatok találnak meg, vagy te teszed ezeket annyira szerethetővé a személyiséged révén. Ha mégis ki kéne választani néhányat ezek közül, melyeket mondanád szerelemprojektnek?
Nehéz kérdés, mi a szerelem… De ilyen az Ördögkatlan fesztivál, nem is magáért a helyszínért, hanem Bérczes László miatt, akit szintén a Bárkán ismerhettem meg. Laci többet tett értem, mint azt akár ő maga is sejtené. A Bárkán lettem felnőtt „színházilag”, és Laci miatt kezdtem el egyáltalán koncerten vezényelni. Mindennek az alapja, amit ma színházról tudok vagy gondolok, az itt volt a Bárkán, aminek azóta hűlt helye van.
Máig nem értem, hogy hagyhatta a szakma, hogy bezárjanak egy színházat, és hogy nem látták meg ebben a saját, későbbi sorsukat.
De szerelemprojekt volt az is, amikor jazzt vezényelhettem a Modern Art Orchestrával több alkalommal. Azt imádtam. Olyan nálam magasabban kvalifikált zenészektől tanulhattam jókedvvel-bőséggel, akiktől a zenélés alapjait tehettem le magamban újra, egy egészen más fokon és viselkedéskultúrával. Ha zenén keresztül történő, magasrendű egymásra figyelésről beszélek, akkor a mai napig ők villannak be elém. Sokat tanultam ezeken a helyeken, könnyebb és ártatlanabb volt az élet akkor, kezdőként, mint most, zenei vezetőként, mert ezzel együttjár egy olyasfajta rálátás a kulturális életre, amit nem kívánsz senkinek.
A Szegedi Nemzeti Színház a vidéki operajátszás egyik utolsó bástyája, mind a repertoár, mind a szerződtetett magánénekesek száma egészen kivételes. Ennek 2020 óta látod el a zenei vezetését.
Összesen körülbelül hatvan fő tartozik alám, szólisták, kórus, tánckar, korrepetitorok, mint egy rendes társulat. Velük együtt próbálom valahogy életben tartani a vidéki opera ügyét, aminek Szegeden nagy hagyománya van, a színház is operának épült eredetileg. De ha létezik rossz időpontban átvett zeneigazgatás, akkor az enyém tényleg az, amikor kineveztek, pár hétre rá kitört a Covid.
Mindenkinek mondtam, hogy én vagyok a „legzeneibb zeneigazgató”: egy hatalmas koronás szünettel nyitottam!
A járvány idején támogattátok a fellépési lehetőség nélkül maradt művészeket, akik a bezárás alatt is kaptak fizetést. Ennek is fontos üzenete volt.
Rengeteget dolgoztunk rajta a vezetőséggel, hogy képesek legyünk felmutatni olyan művészi munkát, amiért fizetést tudunk adni a társulatnak. Fontos eredmény, hogy senkit nem kellett elküldjünk. Olyan kivételes emberek dolgoznak Szegeden, akiknek az elképesztő elhivatottsága a fő oka annak, hogy ez a színház működni tud. Mert a pénz, az biztosan nem. Én csak annyit tehetek ehhez hozzá, hogy támogatom őket, amiben csak tudom. Bárcsak többet is adhatnék!
A tanítványaidat gyakran te magad viszed meghallgatásokra, egyengeted az útjukat, sőt a gázsidról is lemondasz mások javára, ha kell. Ha visszagondolsz a pályád kezdetére, neked is volt, aki megadta ezt a segítséget?
Nem nagyon tudok olyan személyt felidézni, aki ilyen értelemben a hónom alá nyúlt volna, és elindított volna a pályán. Inkább szellemi értelemben voltak mestereim – Fekete Győr István, Kondor Ádám, Oberfrank Géza, Selmeczi György, Kovalik Balázs, Benedek Miklós –, a gyakorlatiasság szempontjából kevésbé. De, így belegondolva, az én személyiségem sem tette ezt lehetővé.
Nem igazán tudok kérni, vagy elviselni, hogy segítsenek. Inkább megoldom magam.
Azt viszont teljesen természetesnek gondolom, hogy én segítsek másoknak. Mindig is lenyűgözött a tehetség. Hamar elkezdek felelősséget érezni irántuk, ami természetesen felesleges, hiszen ezt elsősorban saját maguknak kell vagy kellene megtenniük. Ezért fontos számomra a tanítás is, legyen szó egyéni órákról vagy egyetemi katedráról.
Amiért nem kérsz fizetséget.
Ez jól hangzik, de nem Teréz anya szakon végeztem. Pusztán arról van szó, hogy a reneszánsz iskolával tudok leginkább azonosulni: koszt és kvártély, ám a tanulás ingyen van és 0-24. De ez az én marhaságom, egyáltalán nem kell követni. Azt gondolom, hogy a tehetség kibontakoztatása nem függhet attól, hogy valaki tud-e fizetni érte vagy sem. Mert ha így lenne, akkor nem a tehetséget szolgálnánk, hanem valami egészen mást. Ez a hozzáállásom, valószínűleg apámmal és az ő reneszánsz-imádatával függ össze. Tíz-tizenegy éves koromig azt hittem, mindenkinek olyan családja van, mint nekem, és a többi gyerek is ugyanebben a szeretetben és kultúrközegben nőtt fel, fantasztikus apával, anyával, odaadó testvérrel. Aztán ahogy idősebbé váltam, rá kellett jönnöm, hogy nem így van, ez a kivétel. Az a cselekvő szeretet, amit apám képviselt, nem általános.
Ha már a családnál járunk, a Covid első hulláma idején, a kényszerbezártság alatt EstiDalPosta címmel online sorozatot indítottál feleségeddel, Kolonits Klára operaénekessel. Minden este az otthonotokból jelentkeztetek egy-egy új videóval, így tartva a lelket az emberekben, és őrizve a zene lángját. Művészházaspárként hogyan tudjátok egymást kiegészíteni, miben mutatkozik meg a köztetek lévő különleges kötelék a közös fellépések során?
A feleségemmel való zenélés mindentől különbözik. Soha, semmi nem fog oda felérni, mint amit vele együtt élek át. A kettőnk közötti kapcsolat hihetetlenül bonyolultan és szerteágazóan van jelen a zenélésünkben, a maga természetességében a legtitokzatosabb, legkiismerhetetlenebb folyamat.
Klári az, aki az életemben az én-ből mi-t varázsolt, és azóta én már soha nem vagyok egyedül.
Ennél nagyobb adomány nem létezik számomra az életben. Amikor megismertem Klárit, lenyűgözött a hangja. De ő sem szeplőtlen fogantatással lett jó énekes, hanem mert órákat gyakorol, mind a mai napig. Ahová énekesként eljutott, az nyolc-kilenc év közös munkájának az eredménye, ami alatt mi is annyira megismertük egymást, hogy ma már egy közös fellépés előtt csak a lehetőségeket próbáljuk ki, nem bepróbáljuk, hogyan is lesz, azt engedjük a koncerten megszületni.
Most pedig Szegeden próbálsz, hamarosan bemutatjátok az Egy csók és más semmi című zenés vígjátékot Juronics Tamás színrevitelében, december 16-án pedig A denevér című ifj. Strauss-operettet, amit Vida Péter rendez. Sikerült berendezkedned? Otthon érzed magad Szegeden? Úgy tudom, a saját két kezeddel újítottad fel a volt zeneigazgatói szobát, hogy kulturált környezetben tudjatok dolgozni.
Én nem otthon érezni mentem magam Szegedre, hanem dolgozni. A helyiség, a Vaszy-szoba, katasztrofális állapotban volt, a szőnyeg hatvan év porától – és vélhetően a bagózásától is – bűzlött, az egész méltatlan volt az operatagozathoz. Összefogtunk közösen Taletovics Milán kórus titkárral, Tötös Roland tenorral és Szélpál Szilveszter baritonnal, és miközben a Szegedi Szabadtéri Játékokon próbáltuk a La Traviatát, a próbaszünetekben – kvázi társadalmi munkában – rendbe hoztuk a szobát. Újrapadlóztuk, kifestettük, új bútorokat tettünk és vettem bele, egy polcrendszeren kizárólag a szegedi operával foglalkozó könyvek sorakoznak. Az egyik falra épp most készülünk felhelyezni azoknak az énekesnek a képeit, akik meghatározó alakjai voltak Szegednek, mert innen indult a pályájuk vagy fontos előadások kötődnek a nevükhöz.
Szeretném, hogy amikor ide belép egy énekes, akkor lássa, hogy egy közel száznegyven éves folyamat részese, és legyen erre büszke.
A másik falon már helyet kaptak a zeneigazgatók az 1880-as évektől kezdve napjainkig, akik valamennyien tettek azért, hogy a szegedi operajátszást a lehető legmagasabb színvonalon tartsák. Magamat nem raktam föl. Ha az utánam érkezők úgy gondolják, valamiért fontos volt, amit csináltam, akkor majd eldönthetik, kiraknak-e. A Vaszy-szoba felújítást egyfajta búcsúajándéknak is szántam, mert az évad végétől, az új igazgató megválasztása után, biztosan nem maradok Szegeden. Ennek számos oka van, de röviden: csak nagyon keveset sikerült megvalósítanom abból, amit elterveztem, amiben közrejátszik a vidéki operajátszás nehéz helyzete és a rendelkezésre álló szűkös költségvetés egyaránt. A kultúra egyre nehezebb helyzetben van, főleg önmaga és nem a körülményei okán, én pedig belefáradtam a magabiztos középszerrel való állandó csatározásba. Én építeni szeretek, abban mindig jó dolog részt venni, az összes többi jelenleg zajló folyamathoz nincs meg a szerszámkészletem. Ez a kultúrának álcázott ideológiai párbeszéd nekem nem sajátom, sem részt venni, sem támogatni, sem ellenezni nem szeretném, mert minden vele való foglalkozás csak az ő és nem a kultúra érdekeit szolgálja. Mindezek ellenére azt gondolom, hogy Szeged egy hihetetlenül potens hely, amelynek kötelessége megőrizni azt az operahagyományt, amivel rendelkezik. Bízom benne, hogy lesz, aki folytatja!
forrás: https://fidelio.hu/