Szub-szubjektív
(évadkörkép)
Az a feladatom, hogy szűk egy év színházi történéseiről adjak szubjektív beszámolót. Amikor azonban átnéztem a 2007 májusától látott előadások listáját, s a címek alapján megpróbáltam felidézni a produkciókat, riadtan konstatáltam: közülük nem kevés a jótékony feledés homályába veszett. Ám az emlékezet rostáján fennmaradt produktumok többsége sem tölt el túlzott megelégedéssel. Azt is mondhatnám, hogy a kirajzolódó kép meglehetősen borúsnak tetszik.
Arról, hogy a színházi életet ilyennek látom, nem csak az előadások és az alkotók tehetnek. Lehet, hogy bennem van a hiba, amikor türelmetlen vagyok a három és fél–négyórás előadásokon, unatkozom a mások által szórakoztatónak tartott darabokon, vagy szégyenkezve bosszankodom a sokak szerint nagyszerű, szakmailag remek produkciók láttán. Ha viszonylag hosszabb szünet után kezdek ismét rendszeresen színházba járni, érzékenyebben reagálok a gondolattalanságra, a semmitmondásra, a felületességre, a közhelyességre, a rutinra, a szakmaiatlanságra. Márpedig amikor az Egyetemi Színpadról szóló könyvem (Profán szentély) megírása után mohón hozzáláttam elmaradásaim pótlásához, sorozatos csalódások értek. E tekintetben alig van különbség a Nemzeti és az Új, a Radnóti és az Örkény, a Víg, a Bárka és a Katona József Színház előadásai között. S ahogy a vidéki teátrumok épp e cikk írásakor zajló fesztiváljának vendégjátékait nézem, a fővároson kívül sem jobb a helyzet. Megértem Kukorelly Endrét, hogy a POSZT versenyelőadásait nem elsősorban e körből válogatta.
Elvben azzal is egyetértek, hogy döntésekor következetesen és öntörvényűen a más-színházi produkciókat részesítette előnyben, pedig a független színházak körében sem túl rózsás az összkép, és sokszor náluk is ugyanaz zavar, mint a kőszínházaknál (lásd fent!).
Hogy mindennek mi az oka? Erre nyilvánvalóan nem lehet egyértelmű és egyszerű választ adni. Az biztos, hogy ebben a nem éppen kultúrabarát korban érthető, ha a túlélés, a már és még meglévő értékek, státus és privilégiumok megőrzése fontosabbá válik, mint az esztétikai, intellektuális vagy strukturális megújulás. Ezt többek között a Nemzeti Színház vezérigazgatói pályázata vagy a készülő előadóművészeti törvény is igazolja.
Sem a szakma, sem a döntéshozók ugyanis nem érdekeltek abban, hogy újragondolják a korszerű nemzeti színházi eszme és gyakorlat alapkérdéseit. Részben ezért volt kudarcra ítélve Imre Zoltán és Hudi László állandó társulat nélküli, az ország valamennyi színházi alkotóját és együttesét partnernek hívó-váró, produkciós szemléletű, nyílt intézményt vizionáló pályázata. Nem Alföldi Róbert kinevezésének jogosságát kérdőjelezem meg – hisz személyében (a bejáratott pályáztatási elvek és szisztéma alapján) a posztra vállalkozók közül a legígéretesebb jelöltre esett a választás –, csak azt szeretném érzékeltetni, hogy e döntés nemcsak a Nemzeti Színház jelenlegi, eszmeileg tisztázatlan, financiálisan megalapozatlan státusát tartja fenn, hanem hozzájárul ahhoz is, hogy hosszú időre elodázódjon a színházi struktúra radikális átformálása.
A meglévő helyzet konzerválásában ennél persze fontosabb az előkészítési fázis utolsó etapjaiban lévő, színházinak indult és előadóművészetivé bővült törvény. Ennek kifejtése szétfeszítené ezen írás kereteit, így csak egy momentumra szeretnék kitérni: a helyi fenntartók megnövekedő szerepére. Ez egyfelől elengedhetetlen, másfelől rendkívüli veszélyeket hordoz. A színházműködtetés alapfeltételeinek egyike, hogy a fenntartó – függetlenül attól, hogy az az állam, valamely önkormányzat, szervezet, egyesület, alapítvány vagy magánszemély – valódi és fokozott anyagi felelősséget vállaljon kulturális intézménye felett. Ugyanakkor ez a felelősségvállalás gyakran együtt jár(hat) az eszmei-politikai befolyásolás erősödésével. Ez az igazgatók kinevezésével kapcsolatban már most is bizonyíthatóan tetten érhető: az elmúlt egy évben minden vidéki városban, ahol letelt az állandó színház igazgatójának megbízatása, az új jelölt kiválasztását elsősorban és mindenekfelett politikai szempontok motiválták. Az önkormányzati testületek összetételétől függetlenül így volt ez Veszprémben, Kecskeméten, Szolnokon, Szegeden, Székesfehérváron, Kaposváron vagy Győrben.
A független társulatokat ugyan a törvényi szabályozás valamivel jobb helyzetbe hozhatja, ám többségük finanszírozása változatlanul bizonytalan, és közép vagy hosszú távon kiszámíthatatlan marad. Döntően e bizonytalanság okozza az alternatívok körében is tapasztalható esztétikai és gondolati orientációs zavarokat. A kőszínházaknál egyértelműnek tetszik a repertoár elkönnyítése és a zenés műfajok előretörése, ami értelemszerűen azzal jár, hogy háttérbe, illetve stúdió-terekbe szorul a próza, különösen a kortárs. Magától értetődő lenne, hogy e szituációt az alternatívok a maguk javára fordítsák, ám azt tapasztaljuk, hogy körükben is egyre csökken a prózai bemutatókra vállalkozó csoportok száma. Változatlanul a tánc- és mozgásszínházi kínálat az erősebb, náluk élénkebb a kísérletező kedv. Emlékezetemben is legélénkebben néhány táncprodukció maradt meg.
*
Mindenekelőtt két remake: Nagy József Tájkép vihar utánja és a Tranzdanz Ideiglenes címe. Az első a táncos-koreográfus korábbi, Utolsó tájkép című előadásának változata, a második egy tizenhat évvel ezelőtti produkció felújítása. Az Utolsó tájképben két egyenrangú felnőtt ember, Nagy József (Szkipe) és a litván-orosz ütő-hangszeres Vladimir Tarasov néz vissza gyerekkorára, teszi meg az utat otthonától a nagyvilágba, és vissza, a hazai tájra, eközben lepergetik életük fonalát. A Tájkép vihar után komorabb és ridegebb képet mutat. Ebben a művész egyedül marad, egyedül teszi meg az utat, zenésztársai – Szelevényi Ákos és a francia Gildas Etevenard – keményebbek, időnként ellenségesebbek, mint a Tarasov megformálta elődjük. Kötött képek és közös improvizálás fonódik össze a tánc, bohócjáték, fizikai és költői színház elemeiből építkező produkcióban.
Az Ideiglenes cím a húszéves együttes első olyan előadása volt, amelyben a kortárs és a néptánc ötvözésével megszületett és teljes gazdagságában kibontakozott Kovács Gerzson Péter jellegzetes stílusa. A felújítás nem csak és nem elsősorban múltidézés volt, hanem egy ünnepi előadássorozat nyitódarabja, amely jól mutatja a koreográfus-táncosnak és társainak szellemi-művészi gyökereit. Ez is a kötött és rögtönzött elemek összhangjára épül, akárcsak Szkipe produkciói. Itt Dresch Mihály muzsikus társaival játssza a zenét, amelyben népzenei és improvizatív dzsessz-motívumok keverednek, követve vagy előkészítve a mozgásformációkat. Az előadók – Horváth Csaba, Kovács Gerzson Péter és Szilvási Károly – ugyanazok, aki hajdan voltak – de tizenhat évvel idősebben. Akárcsak az Esterházy Péter szövegeit elmondó színész, Dóczy Péter. Ez az időutazás a fiatal zenészek, színész és táncosok közös produkciója egykor újszerűségével, intenzitásával hatott, ma ugyanaz az ötvenes éveikben járó előadóktól súlyosabbá, megéltebbé, s még keserűbbé vált.
Az Ideiglenes cím azt is demonstrálja, hogy a fizikai színház nem mai találmány, de igazából mára lett olyan önálló és elfogadott műfaj, amelyben a tánc, a beszéd, a kép, a zene, a fizikai akciók a produkció egyenrangú összetevői. Szabó Réka és a Tünet Együttes régóta és nagyszerűen ötvözi ezeket az elemeket, legutóbbi előadása, a Nincs ott semmi – avagy alszanak-e nappal az álmok lenyűgöző látványszínház, amelyben a rendező-koreográfus varázslatos, elképesztő és bámulatos képeket sorjáztat egymás után, nem mellékesen az MTA SZTAKI szakemberei által kidolgozott és működtetett real-time videó-technikának köszönhetően is.
Horváth Csaba két legutóbbi munkája klasszikusnak számító művek fizikai színházi feldolgozása. A Kalevala – akárcsak a tavalyi évad legvégén bemutatott A tavasz ébredése – egy közösség drámája. A témaválasztásban alighanem az is közrejátszhatott, hogy Horváth Debrecenben olyan fiatal szereplőgárdával dolgozhat, akik többsége ugyanabba az egyetemi osztályba járt, s tanulmányaik alatt Ladányi Andrea vezetésével magas színvonalú mozgásképzésben vettek részt. A Wedekind-előadásban még az önmagukban érvényes részletek nem mindig álltak össze koherens egésszé, a mozgásképek erősebbek voltak, mint a megszólalások, ugyanakkor a választott formanyelvvel sikerült a darabot kiemelni a naturalista közegből, s hol költői, hol szürreális világot teremteni. Itt egyáltalán nem volt zavaró, hogy a tizenhárom-tizennégy éves szereplőket bár fiatal, mégis meglett férfiak és érett nők játsszák, s a “kényes” jelenetek is megemelődtek.
A Kalevala-előadással nem arra vállalkoztak, hogy a finn eposzt színpadra állítsák és illusztrálják. Több epizódot átvettek belőle, s újraalkották őket. Nagyon kevés eredeti szöveg maradt meg, Szálinger Balázs költő többek között a National Geographic írásait is felhasználva önálló drámai szöveget készített, amelyben kiemelten nagy hangsúlyt kap a világ, s különösen az északi tájak természetromlásának, az ökológiai egyensúly fenntartásának, az ember és a természet kapcsolatának gondolata. Antal Csaba fehér színpada – amelyen súlyos farönkök tagolják a teret – metaforikus, ugyanakkor alkalmas a különféle mozgásformák megvalósítására is. Az első részben az eposz epizódjainak felidézésével egy zárt társadalom mitikus és valóságos életterét, viszonyait és történeteit mutatják be. A másodikban a Kalevalában központi motívumként szereplő szampót építik fel: a farönkökre helyezett fényes fémszerelvényekből álló szerkezetet pontosan, mesteremberekhez illő gyakorlott mozdulatokkal, ugyanakkor táncos könnyedséggel és stilizáltsággal rakják össze. A húszperces epizód túlnő a konkrét cselekvésen: amikor valaki befejezi a rábízott feladatot, egy-egy farönkhöz kuporodik, köréje tekeredik, s mire az utolsó csavart is meghúzták, mindenki beleépül a valódi és épített természet egységét jelképező, a mesebeli csodamalmot és a zord időjárás ellen védő modern épületet egyaránt idéző, a jövendőnek hagyományozott építménybe.
*
Pintér Béla előadásai nem nevezhetők fizikai színházinak, de több műfajt egyesítő, összművészeti produktumnak igen. Tíz év alatt tizenkét előadást mutatott be társulatával. Ahogy ez természetes: voltak közöttük nagyszerűek (mindenekelőtt a Parasztopera és A sütemények királynője), s akadtak kevésbé sikerültek. Az idei két premier – Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög, illetve A Démon Gyermekei – sok szempontból az eddigi Pintér-előadások stiláris folytatásának tekinthető, ugyanakkor határozott, új hang szólal meg bennük. Bár az egyik japán színházat idéz, a másik meg az Újszövetség bizonyos történeteit parafrazeálja, mindkettő a magyar valóságra reflektáló, ízig-vérig mai mű. Jót tett a társulatnak, hogy Roszik Hella és Friedenthal Zoltán személyében két egyetemet végzett színész csatlakozott hozzájuk, akik igen jól zenélnek is. Akkor igazán jók a Pintér-előadások, ha zeneileg nagyon erősek és eredetiek. Ez elmondható e két előadásra is. A zenei allúziók megerősítik a történetek játékosságát, a didakszist és túlmagyarázást elkerülő nemcserék ezúttal indokoltak (Friedenthal Yamamoto-lányként, Roszik pedig középkorú hölgyet hódító fiatalemberként egyaránt frenetikus alakítást nyújt), a történetek jól és ökonomikusan íródtak a színészekre.
Pintér Bélához hasonlóan a Szabadkán dolgozó Urbán Andrásnak is öntörvényű és zárt rendezői világa van. Másképpen ezt úgy szokták fogalmazni, hogy minden előadása hasonló stílusjegyeket hordoz, amelyek azonban egy idő után a kiürülés veszélyét is magukban hordozzák. Többek között az alternatív kultúra egyre fontosabbá váló színterén, a Sirályban lehet látni a Pilinszky János műve nyomán készült Urbi et orbi című előadását, amely bizonyos tekintetben más, mint a rendező eddigi munkái. Természetesen itt is csak apropó a címben jelzett irodalmi mű, itt is az élet árnyoldalai kerülnek középpontba, itt is hallatlanul intenzív játékmódra fanatizáltak a puritán térben lévő színészek, ugyanakkor az a valóság, amely a négy szereplő monológjában feltárul, az a kegyetlen és embertelen viszony, amely a többiek emberbaráti és lelki segítséget ígérő magatartása mögül kitetszik, az a szerep, amelybe mindeközben a néző kényszerül, sajátos laboratóriumi szituációt eredményez. S a négy pályakezdő színész, Béres Márta, Erdélyi Andrea, Mikes Imre Elek és Mészáros Árpád teljesítménye több mint lenyűgöző!
Még nem tudni, hogy Göttinger Pálról is elmondható lesz-e az, ami Pintérről és Urbánról, de az biztos, hogy nagyon karakteres munkát mutatott be a Merlin Színházban. Martin Crimp darabja talán egy nőről szól, akiről nagyon keveset lehet tudni, s amit igen, az is különböző emberektől származó valós vagy feltételezett információ lehet. A cím ugyanolyan talányos, mint a darab: az a.N.N.a. lehet név is, meg valaminek a rövidítése is. Fragmentumokból áll a mű, ha jelelméletre fordítjuk le: több a zaj, mint a hasznos információ, azaz a nézőnek magának kell a sok hatásból összeállítania a főszereplő nő képét, és a vele történteket. Ebben a kalandban Barnák László, Botos Éva, Ollé Erik, Scherer Péter és Urbankovits Krisztina közvetít a szerző és a rendező, valamint a közönség között.
*
A Pintér-előadások kapcsán említett Friedenthal és Roszik abba az Ascher Tamás–Novák Eszter-osztályba járt, amelynek tagjai közül csak néhányan tudtak színházaknál elhelyezkedni. Hasonló sors várt a velük párhuzamos osztályra is, így mindkét csapat vállalta az alternatív létet, és saját produkciókat hozott létre. Az egyik csoport Ko(rtárs)Ma(gyar) Társulat néven Garaczi László Plazmáját vitte színre, a másik, a HOPPart Társulat a Merlinben és a Nemzeti Színházban több darabot is műsorán tart. Garaczi darabjainak színreállítása a realista hagyományokat követő magyar színházaknak általában megoldhatatlannak tetsző feladatnak tűnik, de Ötvös András, Zrínyi Gál Vince és társai díszlet nélkül, bárhol és bármily körülmények között képesek megteremteni az író kéttucatnyi szereplőjének csaknem ugyanennyi helyszínen zajló, szimultán eseményfoszlányokból összeálló történetét. Ehhez aktív és nyitott játszótársul hívják a nézőket is, akikkel gyakran az előadások után is együtt maradnak, hogy megbeszéljék velük a látottakat s mindazt, amire ebből ki-ki asszociálhat.
Míg a KoMában csak néhányan vannak a hajdani Máté Gábor-osztályból, a HOPPart égisze alatt együtt maradt a tizennégy végzett színész. Még egyetemi éveik alatt mutatták be s azóta is játsszák a Szent Iván éjjelént, a Varázsfuvolát és az Örkény István egyperceseiből összeállított Túl vagy a nehezén, most jön a neheze című műsort. Már önálló társulatként hozták létre a Tovább is van…, illetve a Halálkemény című előadásukat. Az előbbi E. T. A. Hoffmann és Wilhelm Hauff borzongató meséiből született gyerekelőadás (rendező: Harangi Márta), az utóbbi egy regény és egy film (Roderick Thorp: Minden elmúlik egyszer és John McTierman: Drágán add az életed) nyomán készült önálló, kollektív alkotás. Az együttes egységesen jó színvonalú teljesítménye mellett, minden produkciójukon átsugárzik a közösségi létből és alkotásmódból fakadó személyes odaadás és intenzitás, amely az egyéni alakításoknak is többletet ad. A csoport belső művészi erejét és felkészültségét igazán a Halálkemény mutatja, amelyet önmagukra hagyatkozva készítettek. Nem megírt darabot mutattak be, hanem a dramatizálás, a tér- és látványkialakítás, a zenei háttér megkomponálása és a rendezés munkáját egyaránt ők végezték, s olyan produkció született, amely nemcsak a társulat színházi érettségéről tanúskodik, hanem arról is, hogy e pályakezdőknek határozott s nem túl hízelgő véleményük van a mai világról, de ezt iróniával és játékosan képesek a nézőkkel megosztani.
*
A legtöbb előadás, amelyről eddig szót ejtettem, kis térben játszódik, s ez nem véletlen, hisz a színházi szempontból érdekes események egyre inkább ilyen helyekre szorulnak. Ebből a szempontból az eddigiekkel együtt említhetők olyan, máskülönben nagyon is eltérő jellegű stúdiószínházi munkák, mint az Ivanovék karácsonya, A csúnya, vagy az Emésztő tűz. A. I. Vvegyenszkijnek, a húszas-harmincas évek elhallgattatott orosz szerzőjének szürrealista-dadaista darabját, az Ivanovék karácsonyát Gothár Péter állította színpadra a Kamrában. A hallatlanul szellemes, a morbiditást sem nélkülöző előadás mindenekelőtt vizualitásában megragadó, de önmagában a szellemes és számos asszociációt elindító látvány nem lenne elég, a hatás elengedhetetlen összetevője a kívánt stílust pontosan megtestesítő színészi játék is.
Szabó Máté az Új Színház stúdiójában a német sikerszerző, Marius von Mayenburg A csúnya című fekete komédiáját vitte színre. Khell Csörsz futószalag-díszlete metaforikus és praktikus szempontból egyaránt találó, ugyanakkor remek játéklehetőségeket biztosít. A rendező pontos szövegolvasata és precíz, apró részletekig kidolgozott színészvezetése kivételesen fegyelmezett, a szerzőhöz illően hideg, ugyanakkor a játékosságot sem nélkülöző előadást eredményezett, amelyben a szereplők – Gáspár Sándor, Pokorny Lia, Nagy Zoltán és Almási Sándor – remekelnek. Ugyancsak az Új Színház Stúdiójában játsszák Jordi Galcerán katalán író A Grönholm-módszer című multinacionális szín-játékát, amely a nagysikerű Top Dogs rokondarabjának is nevezhető. A fordulatokkal és meglepetésekkel teli négyszemélyes színmű Baksa Imre precíz, célratörő rendezése és Botos Éva, Huszár Zsolt, Vass György és Ficzere Béla kiváló összjátéka révén több lesz, mint nívós szórakoztatás.
Elsősorban a pompás színészi alakítások emelik meg az egriek stúdióelőadását is: Charlotte Jones angol színésznő darabja, az Emésztő tűz ügyesen megírt, érzelmes-ironikus (csonka)család-történet, amely Radoslav Milenkovićnak az idősíkokat pontosan egymásra csúsztató és a jeleneteket jól bonyolító rendezésében parádés alakításokra ad lehetőségét Margitai Áginak, Kaszás Gergőnek, Járó Zsuzsának, Mészáros Sárának, Bozó Andreának és Rácz Jánosnak.
*
Természetesen nemcsak a stúdióelőadások kapcsán áradozhatnék színészekről. Szólhatnék Györgyi Anna pompás alakításáról, rétessütéséről a Csehov-novellákból készült A szerelmes halban (Vidám Színpad), Csomós Mari káprázatos nagynénijéről a Bunburyben, vagy Szervét Tibornak a Nápolyi kísértetekben és a Rítusban játszott két ellentétes figurájáról (Radnóti Színház), Takács Kati és Pethő Kata megrendítő kettőséről az Asszony a fronton című Polcz Alaine-esten.
A sort folytathatnám, de gondolatmenetem végén még szeretnék négy jelentős előadásról is szót ejteni. Ebből kettő opera. Az új vezetésű Magyar Állami Operaház idei bemutatói közül kiemelkedőnek, s bizonyos tekintetben programadónak tekintem Richard Strauss Elektráját. Kovalik Balázs rendezése, Antal Csaba grandiózus fürdő-díszlete, a mindkét szereposztást alkotó kiváló énekes gárda a világ bármely jelentős operaszínpadán elismerést aratna, s egyértelműen bizonyítja, hogy nálunk is létjogosultsága van a modern operajátszásnak.
A másik operaelőadás érdekessége, hogy prózai társulat játssza. Puccini Gianni Schicchijét a kolozsvári Állami Magyar Színház adta elő Silviu Purcãrete rendezésében. A címszerepet és Rinucciót a kolozsvári Magyar Opera szólistái (Sándor Árpád és Pataki Adorján) éneklik, a többi szólamot többnyire megsokszorozva a prózai társulat tagjai. Az ötvenperces operát a rendező csaknem ilyen hosszú előjátékkal toldotta meg, amelyben az elhalálozott Buoso Donati (Bíró József életteli alakításában) felravatalozása, az azt követő halotti tor néma jelenetei közben megismerhetjük az olasz nagycsalád az elhunyttal mit sem törődő, ám a maga hasznát leső, spagettiző, borozgató, flörtölő, veszekedő tagjait. Ha zeneileg nem is mindig kifogástalan a produkció, színházi értelemben lehengerlő a harminc színész minden részletében kidolgozott, enyhén karikírozó alakítása.
Van valami operai a másik két előadásban is. A Bárka Színházban Alföldi Róbert Don Carlosa formátumával, a József Attila Színházban játszott Az öreg hölgy látogatása pedig zenei anyagát tekintve idézi a zenedrámák világát. Alföldi érti Schillert (bizonyság rá a Haramiák vagy a Stuart Mária is), s nemcsak a költészetét, hanem a filozófiáját is. Keserű, fájdalmas, kicsit szomorú ez az előadás a Bárkán. A rendező a játékot a vívóterem süket terében vertikálisan szervezi (díszlet: Menczel Róbert), s részben az akusztikai problémák csökkentése céljából a színészek hangját mikroport erősíti (ez egyben eltartja, stilizálja is a szerepeket). Csak a történet kimenetele szempontjából legfontosabb szerepeket hagyták meg, így sűrű kamaraelőadás született, amelyben minden színész képessége maximumát mozgósíthatja, mindenekelőtt a kiváló Seress Zoltán (II. Fülöp), Makranczi Zalán (Carlos) és Ilyés Róbert (Posa).
Az évad talán legnagyobb meglepetése a Dürrenmatt-darab angyalföldi bemutatója lett, Ladányi Andreával a címszerepben. Ungár Júlia dramaturgi beavatkozása folytán itt is csak a legfontosabb szerepek maradtak meg – nem mellékesen ő fordította újra nagyszerűen a darabot. A naturalisztikus művet Tallér Zsófia igényes, kortárs-hangzásvilágú zenéje eleve stilizálttá teszi, ezt a tendenciát Ambrus Mária és Benedek Mari látványvilága, illetve Vati Tamás koreográfiája, végső soron persze Zsótér Sándor rendezése még inkább felerősíti. Zsótér nem törődik a darabbeli szereplők életkorával, s a város lakóit fiatalokkal játszatja, ettől elfordulásuk a korosodó Illtől, illetve annak kollektív kivégzése magától értetődő döntés a részükről. Méhes László itt is, akárcsak a Márkó Eszterrel játszott Székekben, érett, nagy alakítást nyújt. Az ő rezignált, eleinte a megváltoztathatatlan ellen még fellépő, de aztán sorsát elfogadó Illje mellett a nagy reveláció Ladányi Andrea nagy formátumú, Claire-t nemcsak testével és mozdulataival, hanem metszően éles, kíméletlen és szenvtelen, ugyanakkor az elfojtott érzelmekről is árulkodó megszólalásaival plasztikusan ábrázoló szerepformálása.
S ezzel visszatértem körképem kiindulópontjához, a fizikai színházhoz, hiszen Ladányi teljesítménye tulajdonképpen ennek gyönyörű példája.
forrás: http://www.jelenkor.net
A Színikritikusok Díja 2007/2008
Írásbeli kiegészítések
Bóta Gábor, Gabnai Katalin, Koltai Tamás, Nánay István, Stuber Andrea, Szűcs Katalin és Urbán Balázs írása
A LEGJOBB ÚJ MAGYAR DRÁMA: Térey János: Asztalizene – Koncz Zsuzsa felvétele
Bóta Gábor
Pesti Műsor
Csalóka volt az elmúlt szezon. Ennyi érdektelenül rutinos, fáradtan unalmas, akár a dilettantizmusba hajló produkciót ugyanis még nem láttam. Időnként a gutaütés kerülgetett, máskor meg el-elbóbiskoltam, és amikor újra kinyílt a szemem, konstatáltam, hogy valószínűleg nem maradtam le semmiről. A szavazólap kitöltésekor azonban észre kellett vennem, hogy bizonyos rubrikákba még szívesen betuszkolnék egy-két elő-adást vagy éppen művészt. Igen jónak gondolom például a Komáromi Jókai Színház A bor című produkcióját, meglepően egységesen, összeszokottan játszik a társulat, Bezerédi Zoltán rendező pedig Gárdonyi Géza népszínművében észrevette az abszurd momentumokat, és nagy élvezettel bontotta ki őket. Kedvelem az Örkény Színházban, A műselyemlányban Hámori Gabriellát, anélkül köti le egyedül a figyelmet, hogy virtuózan akarná mutogatni a sokszínűségét. A Magyar Színházban, a Hullámtörésben Soltész Bözse végletekig kiszolgáltatott és őszinte. Meglehetősen jól szórakoztam a Magyar a Holdon előadásán, a repertoárról levehetetlen Nézőművészeti főiskola alkotógárdája, Katona László, Mucsi Zoltán, Scherer Péter és a rendező, Árkosi Árpád most játékostársul vette maga mellé Csákányi Esztert is, és együtt bemutattak egy se füle, se farka kedves marhaságot, ami tele van ötlettel, virgoncsággal, színészi jó kedéllyel. Én bizony ezért is hálás voltam a temérdek bágyasztó este után.
De szerencsére volt kiugró teljesítmény az évadban, ez kétségtelenül a Kolozsvári Állami Magyar Színház Ványa bácsi-előadása. Nagy formátumú rendezői koncepció találkozik benne mívesen kidolgozott, talentumos színészi remeklésekkel. Miközben a produkció briliáns fantáziával kezeli a színházi teret, önfeltárulkozásra is készteti a művészeket, fájdalmas, szép, ugyanakkor elementárisan mulatságos. A kolozsvári teátrum amúgy is jó formáját futja, a Gianni Schicchiben vagy negyvenen vannak a színen, mindenki igazi karakter, miközben lenyűgözőek a tömegjelenetek, és gunyorosan pengeéles humorú Silviu Purca˘rete rendezése. A sepsiszentgyörgyi teátrumnak is igen erős a társulata, minden évadban bemutatnak legalább egy meglehetősen figyelemre méltó produkciót, mint idén az Yvonne, burgundi hercegnőt. Úgy nézett ki, hogy a beregszásziak végzetesen meggyengültek attól, hogy több vezető színészük Debrecenbe szerződött, ezért nagy öröm, hogy a Liliomfi bebizonyította, újra ütőképes az együttes. Az pedig, hogy a József Attila Színházban, Zsótér Sándor rendhagyó rendezésében nem bukott meg Az öreg hölgy látogatása, bizonyítja, hogy máskor is érdemes kockáztatni, el-eltérni a könnyedén szórakoztató profiltól a nagyszínpadon is.
A LEGJOBB ELŐADÁS (megosztva): A képzelt beteg Mohácsi János rendezésében (Pécsi Nemzeti Színház) – Tóth László felvétele
A Kolibri Színház rendületlenül játszik súlyos társadalmi kérdésekről beszélő, gyakran akár sokkoló hatású ifjúsági produkciókat, ezek nagyszerű példája a Kócsag és a Klamm háborúja című monodráma, ebben nyújtott teljesítményéért Scherer Pétert akár a legjobb férfi főszereplő kategóriájába is sorolhattam volna. Monori Liliben pedig az a jó, hogy úgy van jelen a színen, mintha nem is szerepelne, mintha egy darab valóságot hozna a deszkákra a Frankenstein-tervben. A Férfi és Nő című, koncertet színházzal keverő produkcióban viszont pontosan az a legizgalmasabb, hogy a színészek civil emberekként is jelen vannak, de alakításokat is nyújtanak, vegyítik a fikciót a valósággal. A nibelung gyűrűje a Művészetek Palotájában heroikus vállalkozás, és ráadásul világszínvonalon sikerült megvalósítani. Igaz ez a 7. Nemzetközi Cirkuszfesztiválra is, ahol látható volt, hogy az artisták egyre több eszközt csennek el a színháztól.
Az évad átlagos színvonala elkeserítő volt, de szerencsére akadtak kiváló teljesítmények is. 
A LEGJOBB ELŐADÁS (megosztva): A Ványa bácsi Andrei S,erban rendezésében (Kolozsvári Állami Magyar Színház) – Biró István felvétele
GABNAI KATALIN
Színház- és Filmművészeti Egyetem
Ebben az évben többször előfordult, hogy a nézőt nem az elkészült műre csalogatták az alkotók, tehát nem azt mondták, gyere és nézd, mit hoztam létre, hanem így szóltak: „Nézd, mily elragadóan dolgozom éppen!" Mintha valami fölös meghatottság engedélyezné ezeket az egyre szaporodó werk-színházi eseményeket. A szakma űzésének gyakorlati gyönyörűsége persze fontos. De a valamit készre kivitelezés képességének jelentősége mintha felejtődne, iskolai feladatnak tűnne. 2008 nyarán még mindig ott tartunk, hogy a színházi terület az egyedüli Magyarországon, ahol nincs tanárképzés. A „történelmileg kialakult" helyzetért évekre visszamenően is megjelölhetőek a felelősök. Egyrészt az elitképzés rangját féltő, rosszul értelmezett szakmai arisztokratizmus az oka, másrészt - ahogy azt mi is inkább csak a sajtóból sejthetjük - a számítgató és minden gyakorlattól rettegő tanárképzési lobbi. Márpedig itt gyakorlati képzésről lenne szó. A tantervek több változatban elkészültek, mi több, kinevelődött egy nagyszerű, fiatal tanári csapat is a napi munkában és a továbbképzések segítségével. Másban tudósok és szereptévesztéses hivatalnokok tartják fogságban az ügyet hosszú ideje, pedig az utóbbi években még a szakegyetem is mindent megtett azért, hogy ez a szégyenteljes helyzet jobbra forduljon. Valakik által átkeresztelt és megcsonkított szakanyagok keringenek valahol a semmiben, miközben igen vegyes szinten működnek az egyre szaporodó művészeti iskolák. Nem lehet pedagógusi tapasztalattal és a szükséges papírokkal ellátni a nevelőképességű színészeink legjavát sem, s nem kaphatnak kellően magas szintű gyakorlati képzést a tanár végzettségű vezetők sem. A minisztérium a MAB csapataira mutat. Ők pedig elérhetetlenek.
A LEGJOBB RENDEZÉS: Az öreg hölgy látogatása (József Attila Színház). A rendező: Zsótér Sándor – Koncz Zsuzsa felvétele
Talán ez is oka lehet annak, hogy sok frissen összeállt színházi alkotócsoport a kelleténél misztikusabbnak tünteti föl a kollektív alkotómunkát. A narcisztikus póz - „Figyeld csak, mennyire akarok neked itten mondani valamit, és milyen jó vagyok eközben!" - már begyakoroltatott, de ez csak részörömöket nyújt, s kevés esélyt ad a valamiről való közös gondolkodásra.
KOLTAI TAMÁS
Színház, ÉS
A szavazás komolyan vett játék, de felelősség is. Olyan színházi működést feltételez, amelynek rendszere konzekvens, átlátható, értékcentrikus, és mind a szakma, mind a fenntartók részéről a minőség optimalizálására irányul. Jelenleg a magyar színházi közszereplők egyetlen területen sem tudják megteremteni egy ilyen működés alapvető feltételeit. Ilyen körülmények között a magam részéről nem tudom és nem kívánom vállalni a szavazás - a komolyan vett játék - felelősségét.
NÁNAY ISTVÁN
Szavazataim a százkilencvenkét látott produkcióból (30 százalék pesti, 23 százalék határon túli, 16 százalék független, 13 százalék vidéki, a maradék: kü
A LEGJOBB ZENÉS/SZÓRAKOZTATÓ ELŐADÁS: a Kovács Frigyes rendezte Szomorú vasárnap a Szabadkai Népszínházban – Molnár Edvárd felvétele
STUBER ANDREA
A LEGJOBB FÜGGETLEN SZÍNHÁZI ELŐADÁS: a Plazma (KoMa társulat) – Koncz Zsuzsa felvétele
Százhetvenhárom előadásból válogattam, és a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában szemérmetlenül csaltam. Egyszerűen a duplájára bővítettem vele a legjobb férfialakítások dobogóját, de még így is többen lemaradtak, akiknek pedig ott lenne a helyük: Hatházi András, Bogdán Zsolt és Bíró József a kolozsvári Ványa bácsiból, Fekete Ernő A néger és a kutyák harcából, Kovács Krisztián a Van Gogh szerelméből. És én szerettem a Sáskákat is.
SZŰCS KATALIN
Criticai Lapok
A kolozsvári Ványa bácsi elementáris élmény volt számomra a maga monumentális térkezelésével, remek színészeivel, akiknek Bogdán Zsolt mellett mind ott volna a helyük a listámon, A képzelt beteg Mohácsi János rendezte pécsi előadása azonban megint olyasmit művelt velem, amit ritkán érzek színházban: a sok nevetés, nyelvi sziporkák élvezése közepette megérintett valami egyetemes, végső, hátborzongató - a halállal való szembesülés élménye. Ebből az előadásból is csak egy játszót, Herczeg Adriennt emeltem ki, holott Zayzon Zsolt és Lipics Zsolt is megérdemelné. S az előadások között játékossága, minuciózus kidolgozottsága, a remek színészi együttműködés okán feltétlenül helye volna a kolozsvári, Silviu Purca˘rete rendezte Gianni Schicchinek - a zenés/szórakoztató kategóriában azért nem jelöltem, mert ez kifejezetten az úgynevezett könnyű műfajban született igazi minőség elismerésére találtatott ki, márpedig a Gianni Schicchi, bár zenés mű, és kétségtelenül rendkívül szellemes és szórakoztató, de nem ez a műfaj.
A LEGJOBB NŐI FŐSZEREPLŐ: Ladányi Andrea Az öreg hölgy látogatásában (a képen Sztarenki Pállal) – Koncz Zsuzsa felvétele
A LEGJOBB NŐI MELLÉKSZEREPLŐ: Herczeg Adrienn A képzelt betegben (a képen: Károly Zoltánnal, Kovács Mártonnal és Rozs Tamással) – Tóth László felvétele
A szabadkai Szomorú vasárnapra mint zenés elő-adásra szavaztam, mert Pálfi Ervin, G. Erdélyi Hermina és Szőke Attila kitűnő színészi munkája (no meg persze a rendezőé) következtében rendkívül könnyed és játékos ugyan a produkció, de szórakoztatónak a mégoly minőségi kommersz értelmében sem nevezném, holott a drámai alapanyag erre is lehetőséget kínál. A szabadkai előadás lenyűgöző, szívfájdító élmény, iskolapéldája annak, hogyan lehet az önmagukban is szinte biztos sikert ígérő kacagtató és könnyfakasztó mozzanatokból súlyos, mély emberi drámát megszólaltatni, bravúrosan mozgósítva minden színészi készséget és talentumot. Színészi készségeknek és talentumnak az újvidékiek Rocky Horror Show-ja sincs híján, az előadás szellemessége, lendülete mögül ez a fajta többlet hiányzott csupán.
A remek pályakezdők sokasága nagy ígéret, Kovács Lehelt már szégyellem ebbe a kategóriába írni, a pályán eltöltött néhány év alatt oly sok kitűnő dolgot láttam tőle. Hasonlóképp Szemenyei Jánostól, Pál Andrástól, és hát jönnek a frissen végzettek, a Zsámbéki-Zsótér-osztály...
A LEGJOBB FÉRFI MELLÉKSZEREPLŐ: Pálffy Tibor az Yvonne, burgundi hercegnőben (a képen: Nemes Leventével) – Barabás Zsolt felvétele
URBÁN BALÁZS
Átlagszínvonalát tekintve a jobbak közé tartozott ez az évad, ám valóban kiemelkedő előadást alig-alig láttam. Így adódhat, hogy miközben a listámon még a legjobb előadáshoz és rendezéshez beírtak közül is csak A képzelt beteget és a
A LEGJOBB DÍSZLET: Asztalizene (Radnóti Színház). A tervező: Bagossy Levente – Koncz Zsuzsa felvétele
A LEGJOBB JELMEZ: A nagyratörő (egri Gárdonyi Géza Színház). A tervező: Nagy Fruzsina – Gál Gábor felvétele
A LEGÍGÉRETESEBB PÁLYAKEZDŐ: Krisztik Csaba A sasfiókban (debreceni Csokonai Színház) – Máthé András felvétele
A legtöbbet idén is a színészi kategóriákon gondolkodtam, ahol sok sikerült alakítás nem kerülhetett fel a listára. Lemaradt például Cserhalmi György és Tóth Ildikó kettőse A fogadósnőből, s az egri Emésztő tűz vagy a szombathelyi Czukorshow képviseletében is csupán egy-két alakítás szerepel a listán, holott csaknem valamennyi szereplőt beírhattam volna. S olvasható lehetne még Hámori Gabriella, Kicsid Gizella, Bodnár Erika, Rezes Judit, Ecsedi Erzsébet, Pálffy Tibor, Hegedűs D. Géza, Trill Zsolt, Seress Zoltán, Kun Vilmos, Görög László, Friedenthal Zoltán neve is.
A különdíj kategóriában általában egyéni teljesítményekre szoktam szavazni, ám a Katona több szempontból is fontos, ráadásul két egészen kiváló előadást is eredményező Notóriusok sorozatát látván ezúttal kivételt tettem. 
KÜLÖNDÍJ: a Notóriusok című sorozat a Katona József Színházban – Lehotka Judit Zolka felvétele
forrás: szinhaz.net
Varga Mátyás
Nem szeretem, túl olcsó megoldásnak tartom, ha egy cikk vagy előadás úgy vezet fel valamilyen témát, hogy „beírtam a Google-ba”, „megnéztem az interneten”, „ha az ember rákeres a hálón”... Ezért aztán mindent megtettem, hogy nehogy így kelljen kezdenem, de végül nem találtam jobb és naprakészebb módszert, hogy megtudjam, miből van manapság alternatív, mint hogy az interneten néztem körül. Érdekes, hogy az „alternatív” startlap szerint vannak alternatív böngészők, növények, klubok, járművek és köretek, van alternatív pszichológia, vitarendezés, orvoslás, szülés, szülőszoba, növényorvoslás, állatgyógyászat, humor, zene, iskola, művészet, építés, energia, fűtéstechnika... És a startlap tudja, hogy van alternatív színház is. Sőt, ha az ember rákattint, könnyen eljuthat a XIV. Alternatív Színházi Szemléhez (www.aszsz.eu), amelynek szeptember 12. és 16. között idén Debrecen adott otthont. Önmagában is különös műfaj ez a versenyek intenzitását is magáénak tudható fesztivál, amely egyszerre kínál lehetőséget a szakmai találkozásokra, és nyújt elég átfogó képet olyan törekvésekről, előadásokról, amelyeket többnyire csak ritkán és szinte kizárólag Budapesten láthatunk. Amikor taxiba szálltam a vasútállomáson, a helyi rádió hírműsorában éppen a színházi szemléről beszéltek, és később is érzékelhető volt, hogy a város „tud” a fesztiválról. Hogy ez a tudás felkeltette-e a helybeliek érdeklődését, hogy hányan szánták rá magukat egy-egy előadás megnézésére, nehéz lenne eldöntenem. Mindenesetre a Kölcsey Központ előtti téren óvatosan gyülekezők az első este egyre nagyobb lelkesedéssel hallgatták a Krétakör színészeiből alakult SzínészTánczenekar koncertjét.
Az idei válogató Árvai György volt, aki ez év májusában adta le a meghívandó előadások listáját. Jó, hogy a műsorfüzet felsorolja ezeket, mert a lista alapos tanulmányozása során jó pár kérdésünkre választ is kapunk, hiszen az első helyen szereplő Mohácsi János rendezte A képzelt beteg (Pécsi Nemzeti Színház), amely a Pécsi Országos Színházi Találkozó fődíjas előadása volt, Mundruczó Kornél Frankenstein-terve (Bárka Színház), Bodó Viktor Sputnic discója (Színház- és Filmművészeti Egyetem), Nagy Fruzsina és Láng Annamária Pestiestije (Krétakör Színház), Gold Bea és Kövesdi László Tanulmányok a koreográfiáról című előadása sajnálatos módon – különféle okokból – nem tudott eljutni a szemlére. Különös és mindenképpen gesztusértékű, hogy a válogató – a távolmaradás ellenére is – nyilvánosságra hozta listáját. A jövőben mindenképpen érdemes lenne olyan körülményeket teremteni, hogy se a válogatónak, se a nézőnek, se pedig a zsűrinek ne kelljen csonka listával beérnie.
Ezzel együtt erős indítás volt az 1956-ban született brit szerző, Martin Crimp a.N.N.a. (Attemps on Her Life) című darabjával nyitni a szemlét. A Mobil Front Műhely előadása – Merényi Anna nagyszerű fordításának és Göttinger Pál átgondolt dramaturgiájának és rendezésének köszönhetően – emlékezetes interpretációját adta ennek az eredetileg sem szereplőkre, sem jelenetekre nem osztott szövegnek. A zsűritagként is bevetett recenzens viszont eléggé sajnálja, hogy az eredeti mű zárójelenetét a rendezés a darab elejére tette, hogy ezzel „megkönnyítse a befogadást”. Az egész mű a médiából tanult nyelven beszél valakiről (vagy valakikről), akinek (vagy akiknek) jósága és gonoszsága, rendkívülisége és nyomorúsága csak ott érhető tetten, ahol a valóság „átvérzi” a nyelvet. Kérdés persze, hogy képes-e átvérezni, képes-e túllépni a különféle hír- és magazinműsorok üres retorikáján. Ebben a darabban mindent megkapunk, amit állítólag szeretünk hallani (erőszak, háború, terrorizmus, szex, pornográfia, rasszizmus, altruizmus, alternativitás stb.), de olyan dózisban, hogy a retorikai struktúra nagyon gyorsan önmaga ellen fordul. (Az előadás az „invenciózus és elmélyült elemzésen nyugvó rendezésért” kapott díjat.)
Urbán András Brecht – The Hardcore Machine cí mű előadása (Kosztolányi Dezső Színház / Urbán András Társulata) meglehetősen pengeélen táncolt. Színészi játék és a rendezőbe vetett hit tekintetében egészen kivételes volt a négy szereplő (Mészáros Árpád, Mikes Imre Elek, Erdély Andrea és Béres Márta) teljesítménye. Az erőszak és megalázás szerepváltásait láthattuk megjelenni a színpadon – olykor túlzottan kimódolt dramaturgiai és koreográfiai eszközökkel. A darabban felhasznált Brecht-szövegeket (Buckowi elégiákat) ezúttal nem sikerült szervesen be építenie Urbán Andrásnak. Számomra az előadás legfontosabb tanulsága az volt, hogy amikor egy alkotó a terror közhelyeit jeleníti meg, nem szabad, hogy ő maga közhelyessé váljék. Ezzel együtt virtuóz pillanatokat (pl. a zseblámpás jelenet a darab elején) és az ötletek kifogyhatatlan sokaságát láthattuk, de mintha a felfokozott tempóval a rendező nem hagyta volna őket kibomlani.
Felüdítő és szellemes. Talán ezzel a két szóval le hetne legjobban jellemezni a Tünet Együttes – Szabó Réka Társulat Alibi című előadását. A kiváló – improvizációra épülő – dramaturgiát Peer Krisztián jegyzi. Ezt egészíti ki egy, a színészek, táncosok valós képességeit alapul vevő, nagyszerű mozgásanyag. A darab az önkeresés, önvállalás és teljesítménykényszer hol tragikus, hol komikus témáját járja körül, mégpedig úgy, hogy a szereplők mindegyike önmagát alakítja. Az előadás meglepő újszerűsége többek között abban áll, hogy az egymást kérdező, vallató, firtató színészek nem bennünket, nézőket, hanem önmagukat játsszák el – sok ötlettel, könnyedséggel, remek eszközhasználattal. Az előadás a szemle fődíját kapta, mert – a zsűri indoklása szerint – „komplex módon használja fel a különböző színházi és kommunikációs eszközök nyújtotta lehetőségeket, az alternativitás fogalmának tiszta és természetes jelentését adva”.
Pénteken éjszaka láthatta a közönség az Élőkép Társulat Végtelen című „performansz-kiállítását”, amely még az „alternativitás” keretei között is némiképpen átértelmezte a színház fogalmát, hiszen a rendező, Bársony Júlia elsősorban a látványra és ismétlődő cselekvésekre épülő önálló alkotásokat helyezett egymás mellé (amelyek a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem kurzusán születtek). Az alkotók vállalt célja az előadó-művészet és a vizuális kommunikáció összekapcsolása volt. A néző egyszerre érezte magát kiállítótérben és színházban, de a kiállítótéri objekteket helyettesítő emberek – éppen az ismétlődő cselekvés által – ismeretlen mítoszok megalkotására, megfejtésére és a saját összefüggések megteremtésére sarkallták. Nyoma sem volt „színészkedésnek”, minden alkotó pontosan érezte és az alkotás részévé tette a saját határait. A képzőművészek profizmusával megalkotott vizualitás talán feleslegessé is teszi az ars poetica-szerű, de a befogadást inkább leegyszerűsítő, mint segítő „képcédulákat”. (Deák Emesének, az Élőkép Társulat egyik alkotó jának a zsűri „a legbámulatosabb színpadi jelenlétért” díjat ítélte.)
Vasárnap délután Mrozek Emigránsok című drámáját láthattuk a Holdvilág Kamaraszínház két színészének (Pásztor Tibor és Jeges Krisztián) előadásában, Máté Krisztián rendezésében. Ez az előadás több szempontból is problematikus volt. Kérdés már az is, hogy az emigránslét értelmezése nem változott-e meg erőteljesen a darab keletkezése óta eltelt negyven esztendőben. (Bár ezt cáfolni látszik az Újvidéki Színház sokak által emlékezetesnek ítélt közelmúltbeli előadása.) Mindenesetre a helyszínül választott vasúti kocsi ötlete és a pályaudvari környezet lényegében kihasználatlan maradt (egyetlen utalás sem történt rá, és a zajokat pl. továbbra is felvételről hallottuk, pedig volt zaj bőven). Az előadás megdolgoztatta a színészeket, hiszen teljes időtartama alatt színpadon voltak, takarás nélkül mindketten. Sajnos nem éreztük a két férfi emberi kapcsolatában beállt fordulatok jelentőségét, a hatalmi viszonyok váltakozását és az így születő kilátástalanság semmiféle artikuláltságát. S ezt nem pótolta sem a dulakodásuk során felszálló por, sem a beköszöntő őszi hideg erős valóságossága.
Ugyanezen a napon a másik végletet is láthattuk a Kompánia Színházi Társulat Othello kommentárok (sic!) előadásában. Debreczeni Márton rendezése tánckommentárokat ígér Shakespeare drámájához, ehelyett azonban mesélni kezdi a darabot, de aztán egyszercsak (épp a vége előtt) abbahagyja. Ez a nyolcszereplős, nagy apparátust mozgató előadás szándéka szerint az erős vizualitásra és táncra épít, és talán ennek rendel alá mindent. Valószínűleg innen magyarázható, hogy az egyébként nagyszerűen játszó bőgős miért van végig a színpadon, vagy hogy a hatalmas akváriumban úszó két óriásponty miért válik a hallgatás metaforájává. A burjánzó képi világot azonban inkább az ornamentika határozza meg, és semmiképpen sem valamiféle átgondolt dramaturgia. Sokat sejtet, de igazában elég keveset mond. Nemcsak a rendezői és dramaturgiai munka hagy maga után kí vánnivalót, hanem az a puszta tény is, hogy a tánckommentároknak a műsorfüzet szerint nincs koreográfusuk. Va lószínűleg ez az oka, hogy a közhelyekből építkező mozgásanyag mind elképzelésében, mind meg va lósításában meglehetősen esetleges volt.
A Gergye Krisztián Társulat a Melankólia című darabbal érkezett Debrecenbe. A koreográfia a későgótikus és korareneszánsz képzőművészeti ábrázolások mozdulataiból épül szerves egésszé a táncos-koreográfus Gergye sajátos mozgásvilágával. A melankólia és a halál témája vetül egymásra, s ezt tovább erősíti az az önmagában is igen figyelemreméltó zenei teljesítmény, amely Szakács Ildikónak és Philipp Györgynek köszönhető, akik – a műsorfüzet megfogalmazásában – „az előadásban megszólaló kórusművek minden szólamát” éneklik. A (gyász)zenei heterogenitás (Arvo Pärttől a népi Kaddison át egészen Verdiig, Brahmsig, Fauréig, Mahlerig vagy Schnittkéig) talán éppen a két előadó személyes szűrőjén átjutva teremt mégis markánsan egységes és egyedi zenei világot. (Éppen ezért a zsűri „az előadás nagy ívű zenei összeállításáért és kivitelezéséért, és a zene kiváló táncdramaturgiai alkalmazásáért” ítélte oda a Gergye Krisztián Társulatnak a Budapest Fővárosi Önkormányzat díját.) A Melankólia című darab koreográfiája fontos szerepet szán a négyzetekből összerakott fekete táncparkettnek, amelyet a táncosok úgy tudnak felszedni-felhajtani, hogy láthatóvá válik az alatta lévő fehér felület. Szép a két „gyászszín” kontrasztos formateremtése, de az így elképzelt variabilitás technikája még nem egészen kiforrott. És ugyancsak kiforratlannak tűnt a két óriásbábu szerepeltetése is. Főként, hogy a nőt formázó figura – nehezen értelmezhető módon – egyszer csak kivonódik. Az a sejtésem, hogy az előadás nézője igen hamar két érzés feszültségében találja magát: egyrészt gyorsan kiderül számára, hogy mennyire nagy formátumú és gazdag az az alkotói kreativitás, amivel Gergye Krisztián dolgozik, másrészt azonban újra meg újra bosszankodni is kénytelen a táncosok elbizonytalanodásain, a technikai részletek apró kidolgozatlanságain (a darab elején szétguruló almák pl. folyamatosan váratlan akadályt, zavaró körülményt jelentettek mind a mozgásban, mind a táncparkett „felnyitásában”). Az volt az érzésem, hogy az előadás nem tudta végig fenntartani a feszültséget, mintha kevéssel, de hosszabb lenne a kelleténél. És remélhetőleg a közös jelenetekben az egyébként kitűnően táncoló Gergye Krisztián is tud majd jobban együttmozogni a többi táncossal.
A holland–magyar SPACE Színház hétfő esti előadásának (Holland Cunami – Drowning in Europe) is a debreceni vasúti pályaudvar volt a színhelye. Az alkotók meghatározása szerinti „áldokumentarista krízis-színház” vagy „áldoku” abból a fiktív helyzetből indul ki, hogy Hollandiát teljes egészében ki kell telepíteni, és a hollandok Magyarországot választják új hazájukul. A problémafelvetést még érdekesebbé teszi, ha tudjuk, hogy ennek az előadásnak van holland változata is. A darab társadalmi problémákra szeretne rávilágítani elsősorban az önismeret hiányának és a klisészerű gondolkozás buktatóinak feltárásával. A technikai tökélyen és a filmről bejátszott taxisofőr (Thúróczy Szabolcs) bravúros monológján túl az előadás lényegében ugyanúgy nem kezdett semmit a helyszínnel, mint ahogy a Mrozek-darab. (Abszurd volt, amikor pl. vonathangot játszottak be felvételről egy pályaudvaron.) Összességében és alapvetően szellemes előadást láthattunk, de sem a színészi játék (Ardai Petra, Luc van Loo, Schermann Márta), sem a probléma artikulálása, sem a dramaturgiai, sem a zenei megoldások nem váltak emlékezetessé. A bemutatott és előidézett helyzetek engem inkább a különféle te levíziós helyszíni tudósítások felületességére és erőltetettségére emlékeztettek, mint igazi színházra. Az az érzésem, a SPACE Színház előadása leginkább arra világít rá, hogy a társadalmi problémák bevitele a színházba nem annyira egyszerű, mint amilyennek első látásra gondolnánk, és attól, hogy a néző védtelenségét és zavarát fel- vagy kihasználja a beavatott színházcsináló, még nem teremtődnek valódi helyzetek.
A Holland Cunamival ért véget a XIV. Alternatív Színházi Szemle versenyprogramja; a szervezők azonban „ráadásként” meghívták még a válogatást végző Árvai György Ipsum című darabját is. Az Ipsumot kedden este láthattuk a Vojtina Bábszínházban, amely a fesztivál idején igen jó hírre tett szert az alkotók körében – technikusainak hozzáértése, készségessége és lelkiismeretessége miatt. Ágens és a Természetes Vé szek Kollektívája igazi, elementáris és nehezen feldolgozható színházi élményt nyújtott az apokrif gnosz tikus szövegekre épülő előadással. Mi mondható el erről a darabról? Mindenekelőtt, hogy Árvai György rituális színháza, amely élet és halál – egész pontosan: az öngyilkosság kísértése és a feladattá váló élet – mezsgyéjén egyensúlyoz vagy egyensúlyoztat, elemi és megrázó. Amikor belépünk a füstben gomolygó nézőtérre, egy „betelefonálós” médiajósnő hangját halljuk. A színpadot teljes szélességében elfoglaló konyhaasztal egyszerre sugallja a népszerű televíziós főzőműsorok stúdióberendezését és boncasztalok ridegségét. Elhallgat a rádió, s hirtelen az egyik mosogatóból, a víz alól, a fulladásból megmenekülve ki emeli fejét Ágens, aki innentől kezdve a kétségbeesés és hárítás teljes skáláján beszél, főz, énekel, átkoz, zabál, vágyakozik, gyón, perel, kuruzsol és őrjöng. S amit mond: „Vagyok az első és az utolsó. A tisztelt és a megvetett. A szent és a céda. Feleség és szűz. Vagyok a csend, mely felfoghatatlan. Vegyél magadhoz – megértésből és fájdalomból. Vegyél magadhoz – vigyél el engem!” Megejtő a feledéssel és a szövegromlással küzdő Ágens erőfeszítése, amit a felidézésért vív. Közben pedig az időről időre alámerülő arcot kivetítve látjuk, amint szembenéz a mosogató alján lévő webkamerával. Az utolsó merülésnél azonban már nem tér vissza, a megmerevülő képen elindul a felirat: „Vegyél magadhoz – megértésből és fájdalomból. Vegyél magadhoz – vigyél el engem!” Aztán újra a jósnő, és mindenki tudja, hogy most nem lehet/kell tapsolni. A nézők pedig csendesen elindulnak – somfordálnak, mint egy temetésről.
A XIV. Alternatív Színházi Szemle versenyprogramját és „ráadását” nézve, a szakmai és spontán beszélgetésekben, interjúkban, a zsűri értékelési szempontjai között ismételten felmerül a kérdés, hogy mitől alternatív az alternatív színház. Pontosabban, hogy mihez képest. Mert végső soron sokkal ritkábban szoktunk pl. alternatív festészetről beszélni. Festészet van, van jó és rossz, van, ami tetszik, és van, ami nem. Zenéről már könnyebben mondjuk, hogy alternatív. Kérdés, hogy csak akkor lehet-e szó alternatív művészetről, ha a művészi produktum mögött feltételezünk valamilyen intézményt (vagy intézményrendszert), amivel szembefordul. Egész egyszerűen arról lenne szó, hogy az alternatív művész szembe mer fordulni a közönséget kiszolgáló intézmény elvárásaival, a programozhatósággal, a kiszámíthatósággal? Hogy kockáztat? Hogy nem a készből dolgozik? Hogy az alter-natív előadások „másként születnek”, és nagyobb szerepet kap bennük az improvizáció, a különféle művészeti ágak, a „magas” és „tömegkultúra” közötti határ megnyitása, a konkrét előadók adottságainak, képességeinek fokozott figyelembevétele, a felhasznált szövegek sokfélesége? Biztosan. Alternatív színjátszásról beszélve általában ezekre szoktunk gondolni. – De az alternatívban benne van még a múlttal (minden múlttal) való viszony problematizálása is. A törések és repedések beismerése, esetleg felnagyítása. Vagy legalább annyi, hogy „tudatlan kézzel” nyúl mindahhoz, ami a hagyományok és szakszerű értelmezések rétegei alatt a „tudás”, a „tudomány” vagy éppen az „értelmezés” beszűkítő retorikájának áldozatává vált. Persze, ide sorolódik a retorikává vált színház is! Joggal merül fel ezek után a kérdés, hogy van-e más alternatívája az önmagát nem szolgáltatásként felfogó színjátszásnak, mint hogy alternatívvá váljék, hogy létrehozza azt a mindenfajta racionalitáson és ésszerűségen túllépő (pre- vagy inkább) poszt-logikus jelszerűséget, amely – Lévi-Strauss állítása szerint is – a legnagyobb mértékben képes „jelölni”. Már régóta érzékeljük, hogy a logika és racionalitás kezének elengedése hol bizonytalanságot, hol pedig egyenesen félelmet okoz; és többek között a kortárs művészet recepcióját is igen megnehezíti az a megkerülhetetlen feladat, hogy nekünk magunknak kell különbséget tenni a poszt-logikus jelenség „jelölő” és „nem jelölő” verziója között.
Ágens az Ipsumban a homokszerű só vagy liszt alól kiássa (sok kacattal, egy műanyag Szűz Mária-szoborral és egy vastag könyvvel, talán a Biblia az, vagy egy szótár) a pergamentekercseket, amiket – miközben próbálja felidézni a bennük leírtakat – eléget. Ennél a gesztusnál nehéz lenne pontosabban kifejezni a mindenféle racionalitást, értelmezési stratégiát próbára tevő „alternativitás” lényegét, amely a másként születés mellett a másként viszonyulást is tematizálja. Valószínűleg a bátorság, vakmerőség felszabadító, de egyszersmind szorongást keltő érzése nagymértékben a történeti örökségként adottnak vélt (kulturális, vallási, érzelmi) hagyomány kezének elengedéséből ered. Úgy tűnik azonban, hogy ezen a kitaposatlan úton is felismerhetjük a hiteles és kevésbé hiteles megszólalás közötti különbséget. A „jelölés” képessége pedig azoknak a műveknek adatik meg leginkább, amelyek átlépve e határt, nem megszüntetik a racionalitás és ésszerűség értelmét, hanem képesek új tapasztalatokkal elbizonytalanítani és/vagy kitágítani ezek érvényességi körét.
XIV. Alternatív Színházi Szemle, Debrecen, 2008. szeptember 12–16.
forrás: Beszélő
a.N.N.a.
Nagyon XXI.
Egyfajta posztmodern kirohanás a formai konvenciók és a tömegemberkultusz ellen, amely az individuumot szüntelen fojtogatja és olyan kétségbeesett válaszokra készteti, mint akár a terrorizmus, akár a gyilkosság, akár olyan önkifejezési formák, amik dekadenciájukban már-már inkább hatnak őrültségnek, mint művészetnek - Martin Crimp lenyűgöző irodalmi talentummal, szokatlan szerkezetű drámát írt, amelyhez a Mobil Front Műhely és a DrámaMA társulat álmodott látványos, hatásvadász világot.
A technika használata a színházban mindig tartogat rizikófaktort, mert többnyire elidegenítő effektusként hat, ami abban az esetben, ha erre épül egy egész előadás, akkor akár a színház esszenciája, az interakció kerülhet könnyen veszélybe azon egyszerű oknál fogva, hogy a technikai kavalkádban egész egyszerűen eltűnik a színész, és képzőművészeti installációvá degradálódik (azért degradáció, mert hogy nem azért vannak ott). Ezt azért fontos megemlíteni, mert az a.N.N.a. hol megtalálja a közös többszöröst a webkamera-projektor-torzítós mikrofon-szöveg-színész hexagonban, hol pedig nem.
Jellemzően az előadás első felében nem nagyon, ekkor inkább a stílusában Bret Easton Ellisre, formájában Roland Schimmelpfennigre emlékeztető dráma köti le a figyelmet, de a végeláthatatlan dialógusok ettől még nem válnak izgalmassá. Itt, úgy tűnik, kóros ötlethiány lépett fel az alkotókban, amit színes vetítőkkel és koncepciótlan kamerahasználattal fedtek el, pedig a kamera jelezhette volna akár a totalitárius rendszerek Big Brother-effektusát, akár a médiavilág frusztráló kikerülhetetlenségét, ám csak Scherer Péter kezében kapott igazi jelentést, mint a kéjenc határőr fegyvere és meghosszabbított szeme. Ezeknél a jeleneteknél a dramaturgnak, Fancsikai Péternek sem sikerült megtalálni azt az arányt, ami a néző ébrentartásához elég lett volna (bár, akit megfogott a textus, az biztos vagyok benne, hogy élvezte a túlburjánzó szövegfolyamot, de hát nem irodalmi estre váltottunk jegyet).
Aztán az első fél óra után a rendező, Göttinger Pál hirtelen elkezdi használni színészeit, és a jelenetek fogyasztható terjedelmet kapnak, amivel áldásos fordulat következik be az előadás menetében. Ekkor végre nem áll semmi annak az útjába, hogy Scherer Péter és Urbanovits Krisztina élvezetes esztétikai-világnézeti vitába bonyolódjon egy műteremben, hogy Ollé Erik szlávnyelvű rasszista tévéshopreklámja vérkomoly paródiává váljon és Botos Éva „ráeszmélési monológja” és „szirénéneke” is belemarkoljon az ember lelkébe. Ekkor már a töredezett szerkezetű, és nehezen követhető cselekmény teljesen elveszti jelentőségét: halványan összekapcsolt performanszfüzérré válnak a színpadi események, amik minden egyes mozzanatukban egy-egy apokaliptikus képet vizionálnak. Ezek egy különös személy Anna vagy Annie vagy Ánya, vagy inkább egy XXI. százai értékrendekkel azonosulni nem tudó, gondolkodó ember életérzését tükrözik.
Az előadás néhány vérző sebe közül azonban talán a legfájóbb, hogy a szövegben nem is túl mélyen megbúvó humort sikerült szinte maradéktalanul kiirtani, ezt mi sem igazolja jobban, mint a közönségreakció Scherer Péter szellemesen megformált, finoman adagolt, megvető gúnnyal fel-alá járkáló, felsőbbrendűen észt osztva esztétizáló műértőjére: a jelenet felettébb szórakoztató, de valahogyan mégsem jön át, nincs reakció, nincs nevetés. Ez a hiány nem a színészeknek köszönhető, hanem a talán némileg feszült rendezésnek, amely olyan erős közeget teremtett, hogy megfojtott szinte minden ezirányú színészi kezdeményezést.
A végeredmény így egy kissé túlzottan komolyan vett, de néhol kifejezetten hatásos előadás, amely ha nem is tökéletesen pontosan, de sikeresen kerülve a demagógiát meglehetősen hatásosan közvetít egy személytelen, válaszok nélküli, logikátlan és humanitását vesztett világról. Valami nagyon XXI. századiról.
a.N.N.a rejtély Tölli Zsófia és Nádasdi Csilla
A Mobil Front Műhely és a DrámaMa előadásáról.
A Csokonai Színház Nagyszínpadán mutatták be Magyarországon először Martin Crimp színdarabját Göttinger Pál rendezésében. Egy fél-improvizációs beszélgetéssel vette kezdetét a darab, amely a későbbi témához nem kapcsolódott, zavaróak voltak a fényjátékok, a humor és az utána következő indokolatlanul éles váltás. A színpad elsötétült, két kivetítőn forgó magnószalagot láthattunk, valamint egy igen jól eltalált torzított hegedűhang kíséretében Anna hangpostáját hallgattuk. A hatás első osztályú lett volna, de az üzenetek nagy része annyira recsegett, hogy számomra nem volt érthető a szöveg.A darabban leginkább párbeszédeken alapuló jelenetekkel dolgoztak. A kezdeti egyértelműségből egy határozott (és talán tudatosan irányított) vélemény-kavalkád alakult ki. Ahány ember, annyi elképzelt történet Anna elképzelt életútjában.A történet mozgatórugója leginkább a találgatás, a céltalan következtetés. Igazából ugyanezt kell tenne a nézőnek is, ha meg akarja fejten Anna, Annie vagy Ánya életét. Az egyvelegből mindenki azt ragadja ki, ami számára fontos, érzelmi állapotára mindenkinek más hatással van, a néző saját értelmet ad minden egyes jelenetnek, tehát ez a mű tipikusan szubjektíven megítélhető.A zárókép az összes jelenetből összevágott metszet, majd harmonikus egység, a történetek, vélemények, érzésvilágok mégsem egyeznek.
Kritika Annáról, aki minden kritikát megelőzött Pogány Gábor Máté
Göttinger Pál a.N.N.a. című rendezéséről
Alternatív. De mit is jelent ez a szó? Alternatív:más, eltérő, különböző. A Mobil Front Műhely DrámaMa társulatának előadásában láthattuk az a.N.N.a. című előadást. Ez pedig alternatív volt a javából. A darab egy kérdésen alapul. Ki az az Anna? Anna egy nő. Ezt a ,,hír érték" információt tudjuk róla. És már ez is több, mint a semmi, mivel a színészek és a rendező egyik célja is az, hogy a nézőket viszonylag tudatlanságban és határozatlanságban tartsák. Így a dolog élvezhetősége és érdekessége felfokozódik. De még mindig nem feleltem a kérdésre: ki az az Anna? Ahogy a darabban is mondják: csak egy átlagos kiscsaj. Pont olyan átlagos, mint minden más kiscsaj. Csak éppen ő foglalkozását tekintve terrorista, kedvenc elfoglaltságai közé tartoznak a festészet és egyéb művészetek, amelyekben a vért, beleket, vagy egyéb dekoratikus emberi testnedveket vagy testrészeket föl lehet használni. És itt jönnek a következő kérdések: miért ilyen Anna, és mitől vált ilyenné? Hát miért másért válhatna az ember brutális terroristává és lelkeg nyomorékká - nem, kedves olvasó, rosszul gondolja - se nem politikai, se nem háborús, és még csak nem is az alkohol hatása miatt. Egy egyszerű ok (egy ugyanilyen egyszerű kislánynak): esténként bepisilt. Így szimpán. Minden este újra és újra és újra. Ezt az állapotot a szülők tarthatatlannak minősítették, s mint minden más normális szülő, leányukat orvoshoz vitték. DE nem. Kedves színházba járó és kritkát olvasó úr vagy hölgy, Annát nem meggyógyították. Hanem megalázták. A pszichológia negatív csodáját művelték vele, ami még a legártatlanabb gyermekből is a csonka lelkű bűnözőt hozná ki. És Anna ezt nem élte túl lelkileg. Anna meghalt, eltűnt, mondhatni reinkarnálódott a lelke saját testében. Egy másik Anna lett belőle. Egy brutális, szatirikus, és a gyönyörök formáit több mint két szemmel észrevevő lény. Egy valami. Amit lehet jónak és rossznak minősíteni. Benne van az emberiség összes negatív gondolata és szépérzéke. Ő lett a.N.N.a. Őt mindenki ismeri. A média, a művészeti fejesek, a kispolgárok, a hajléktalanok. Őt kivétel nélkül mindenki ismeri, és mégis senki. Nos igen, ez egy igen nagy közhely. (De bízhat bennem Ön, kedves olvasó, hogy e darab képes önnel elhitetni azt, hogy ez NEM egy átlagos közhely.) Az emberek csak találgatásokból tudják, hogy ki lehet Ő. És folyamatosan találgatnak és asszociálnak és elvonatkoztatnak. És ez maga a darab. A találgatások és vétózások mezeje.
A mű egyébként csodás és érdekes díszletével is bizonytalanságot sugall a nézők számára, a kivetítőkkel és egyéb látványelmekkel. Szóval dőljön hátra Ön, és élvezze az előadást.
És most egy frappáns zárómondat: A mű lényege: az átlag szabálytalansága. A magnó forog, a szalag újabb és újabb információt rejt, és amikor az összes információ egyben van, felmerül egy kérdés ismét: DE AKKOR KI AZ AZ A.N.N.A??
 | ||||||||
XIV. Alternatív Színházi Szemle Díjazottak Ma véget ért a XIV. Alternetív Színházi Szemle, amely ezúttal Debrecenben került megrendezésre. A díjátadón a fődíj mellett Karsai György, Káel Csaba, Lévai Balázs és Varga Mátyás zsűritagok szavazata alapján átadásra került a legjobb rendezésért illetve a legbámulatosabb színpadi jelenlétért átadott díj, valamint Budapest Fővárosi Önkormányzat díja is.
• Fődíj
• A legjobb rendezés díja
• Díj a legbámulatosabb színpadi jelenlétért
http://www.szinhaz.hu/index.php?id=1272&cid=35104 |
kultúra.hu - 2008. szeptember 14.
"Alig van, ami jobban felháborítsa az embert, mintha idegenek jelennek meg a városban és tíz perc után pontos és határozott ítéletük van rólunk." Nem is merünk mi Móriczul kunozni, pláne, az első szombat reggeli piackör után, mert hasonló figurákat találunk mindenhol bevásárláskor is, meg a színházi fesztiválokon is. Most olyan piacot építettek itt a belvárosban, amelyikhez oda lehet vezetni a rosszindulatú jövevényeket, hogy nézzék meg, "egészen ki van-e kapcsolva az élet evolúciójából ez a város", mert az egységesen erősen gravitáló, szép, régi építészethez képest ez a ház merészen levitál. Mellette már szerkezet-kész az új színházat is magába foglaló épület. Nem lehet véletlen tehát, hogy a város befogadta az Alternatív Színházi Szemlét.
Az első nap versenyprodukcióját a Mobil Front Műhely és a DrámaMa jegyzi, ami azt jelenti, hogy a szélrózsa minden irányából összesodródott művészek adták elő Göttinger Pál rendezésében Martin Crimp szövegének Merényi Anna által fordított változatát. Alighanem sokan vannak (a szakmában is), akiket kiver a víz a kortárs (pláne angol, amerikai, miegymás) szerzők darabjaitól. Göttinger Pál aligha tartozik a fentiek közé, mert már tavaly színre vitt Székelyudvarhelyen egy kortárs angol darabot, Dennis Kelly Love and Money-ját, amely népszerű tudományos ismeretterjesztő érdekességekből és direkt bosszantó giccsekből építkező, horrorra emlékeztető szerkezetű közhely-szövegopera. Van ezekben az új darabokban valami nagyon szerethető, az értelmiségi fennhéjazást fricskázó gesztus, mert nyitott és befogadó, ahogy színre emeli napjaink antihőseit - a szappanoperák, a reklámok célközönségét - és nyelvhasználatukat. A külkerületi butikmodell műkörmösnők és hobbi-testépítő autómosó-fiúk nyilván nem magas irodalmi nyelven szóló heroikák és héroszok, de ezek a szövegek azért bátorkodnak azt is mondani, hogy ők is szeretnek, szenvednek, elbuknak; persze a szerzők elsősorban nem erről beszélnek, hanem a világ égető kérdéseiről, csak közismert egyszerűséggel (is!). Hogy ez kisszerű-e, értelmezés kérdése. Az idei kisvárdai fesztivál szakmai beszélgetésének résztvevői arra jutottak, hogy igen, az ilyen típusú szövegek kisszerűek, és hallgatólag egyetértettek abban, hogy ezért nem is érdemes foglalkozni velük. A debreceni szakmai beszélgetést vezető négy fiatal kritikus és a jelen levők nem voltak ilyen elutasítók, érdeklődve elemezték a darabot, amelyeket tényleg nem elég megfejteni. Ahogy Hudi László, az alternatív színjátszás koboldja mondta a szakmai beszélgetésen: szívós, alattomos és csalafinta (ő ezt majdnem egy decivel ügyesebben fejezte ki) egy darab, mert úgy néz ki, mintha minden benne lenne, aztán kiderül, hogy még rengeteget kell beletenni ahhoz, hogy legyen. Az előző este a nézőktől is sokat várt: odaadó figyelmet és asszociációs kedvet. Cserébe megmutatja a magány kibírhatalan rettenetét, a kételyek gyötrelmét, a bizonyosság pusztító erejét és azt, hogy a boldog vég csak fikció. (Színházba meg szórakozni megyünk, ugye.) Az előadás pedig rádöbbenti az embert, hogy vannak mondatok, amelyeket nem lehet elmondani, mert nincs mód, nincs nyelv, nincs színészet. Hogyan helyes elmondani azt, hogy felgyújtották a kislányom haját, és az ehhez hasonló borzalmakat, amilyeneket nap, nap után az arcunkba nyom a média? Pedig ezek a mondatok nem fikciók. Vajon tehetnek arról valakik, hogy itt tartunk, hogy a népnek (bár itt tele a város cívis - vagy ahogy még Móricz írta civis - felirattal, de róluk is szó van, ugye) ilyen mondatokra immunissá kell válni, ha nem akar megbolondulni, és véget vetni mindennek? És vajon milyen viszonyban vannak a mondatok és a tettek? Göttinger ezekhez hasonló, zavaros, kínos kortárs élményeket feszeget a divatos külföldi szerzőkkel, nézői szándéktól is függve, ügyesnek-ügyetlennek tűnő formákat keresve. Az előadásról, a térről, Godot-ról (illetve az ő rejtélyes leányáról, Annáról), a színészekről, a kreatív zenéről és a rekreatív VJ munkáról nem is meséltem. Arról sem, hogy nagyon kíváncsi lennék, mi hangzik el a zsűri megbeszélésén.Este még hagytam, hogy gyötörjön az élmény, sétáltam kicsit. Az esperesi hivatal autójának feliratán akadt meg a tekintetem: www.adnijo.hu. Ez szép, és olyan ismerős... Tudom már. Több, mint húsz évvel ezelőtt láttam: a pécsi vasúti sporttelep boksztermének az ajtajára volt kézzel felírva, csak még nem internetül.Szerző:
Proics Lilla
FESZTIVÁLOK | Alternatív fesztiválok
Kevés a duma, sok a szöveg
Debreceni Alternatív Színházi Szemle
Első nap
Fehér Anna
Kósa Lajos, Debrecen polgármestere talán még soha nem mondott olyan rövid beszédet, mint a XIV. Alternatív Színházi Szemle megnyitóján. A Krétakör SzínészTánczenekar koncertjének lélegzetvételnyi szünetében örömének adott hangot, hogy az alternatív kultúra seregszemléje Debrecenbe költözött, ígéretet tett, hogy a következő években is szeretettel várják a rendezvényt, és hogy nem csak erre a pár napra, hanem az év folyamán rendszeresen számíthat a helyi közönség az alternatív színházi előadásokra a városban.
Majd kisvártatva ismét a húrokba csaptak a színészek. A tétova járókelők meg-megálltak, és a szemle jól ismert résztvevői („fiatal" kritikusok, szervezők, zsűri egyes tagjai, és mindenféle elnökök) mellett helyi gimnazisták maroknyi ám annál lelkesebb csoportja is megjelent a MODEM előtti téren. Addig-addig, hogy a közönség és a zenekar egymást lelkesítve átütőbb estet kerekített, mint az egy héttel ezelőtti lemezbemutató koncert volt Budapesten. Ennél szórakoztatóbban nem is kezdődhetett volna az alternatív ősz a cívis városban. A Krétakör (volt) társulata egyébként nem csak zenélni volt hivatalos a szemlére. Árvai György, a program felelőse beválogatta a verseny programba a Pestiesti című előadásukat is, de végül nem tudták elhozni.
Nem tudott eljönni a Sputnic disco sem, a Színművészeti Egyetem végzős színész osztályának vizsgabemutatója Bodó Viktor rendezésében, és nem látható Debrecenben a Pécsi Nemzeti Színház előadása, a Mohácsi János rendezte A képzelt beteg, valamint Mundruczó Kornél Frankenstein-terve sem. Pedig ezekkel az előadásokkal együtt lett volna teljes a szemle versenyprogramja, így azonban jobb híján, esténként a MODEM büféjének plazmatévéjén tekinthetők meg az elmaradt vendégjátékok.
Ugyan jókora csúszással kezdődött a DASZSZ első színházi előadása, de teltházzal játszották Martin Crimp angol kortárs drámaíró darabját, az a.N.N.a-át a Csokonai Színház stúdiótérré alakított színpadán. A másnapi szakmai beszélgetésen a legnagyobb érdeklődést maga a dráma váltotta ki (amely még magyar fordításban nem jelent meg, így kevesen olvasták azok közül, akik látták a darabot), az előadás szövege és a színészi játéknak a szöveghez való viszonya állt a szakmai beszélgetés középpontjában. Az a.N.N.a ugyanis egy szövegfolyam, nincsenek benne szereplők, figurák megnevezve, csak párhuzamosan egymás mellé helyezett dialógusok, reklám- és dalszövegek, monológok sorjáznak. Így akár 28 vagy két, netán egyetlen színész is játszhatná az előadást, mindez a rendezőn múlik. De nemcsak szerepek, hanem történetek sincsenek a drámában, átlapozás, beleolvasás, mindentudó, ám avatatlan belefutás ez különféle szituációkba.
A szöveg fő dilemmája: a befogadás, a kortárs befogadás mibenléte. Káel Csaba (filmrendező, zsűritag) szerint ez a realizmus drámája, a világ fragmentáltságának felismerése és reprezentálása, ahogy gyakran hamis vagy legalábbis igazolhatatlan történeteket átélünk, megélünk és saját életünkbe olvasztunk. Varga Mátyás (egy másik zsűritag, a pannonhalmi apátság kulturális igazgatója) ezt a jelenséget épp nem a realitás, hanem a virtualizálás megjelenítésének nevezné, bár abban egyetért társával, hogy a virtualizálás napjainkban maga a realitás. A kívülállást, az elidegenedés sztereotípiáit és közhelyeit vonultatja fel az előadás. Véleményem szerint nem a szöveg tartalma a közhelyes (épp ez a darab érdeme), hanem a szöveg azt ábrázolja, hogy az érdekességek áttételeken keresztül (mesélés, média, hallomás, sztori) hogyan töredékesednek, felszínesednek. Mások valóságának befogadása hogyan válik művivé mediatizált, globalizált, terrorizált világunkban. A szövegbe bele van írva a hiba (Hudi László), és a szöveg formájából a rendezés is azt olvasta ki, hogy a történeteket, az előadást, a tragédiát, a katarzist, a színészi játékot újra és újra ki kell siklatni. Nincsenek személyes történetek, a.N.N.a bárki lehet és senki sem.
A másik fontos kérdés, ami felmerült a beszélgetés során, hogy mindezt hogyan tudják a színészek interpretálni. Ahogy Hudi László fogalmazott: az előadást nézve kell végigolvasni a szöveget a nézőknek. Sz. Deme László felhívta a figyelmet rá, hogy a színészek soha nem jelen idejű történeteket mondanak, tehát nem eljátszanak valakit, akinek a mondatait mondják, hanem csak mesélnek valakiről, aki számukra már csak akárki. A színész nincs konkrét szerepben, de önmagát sem játssza, miközben narrátorként szerepét és önmagát is fel kell mutatnia. Megmutatják nekünk, hogy életünk jelentős részében micsoda közönyös befogadók vagyunk, ugyanakkor Göttinger Pál rendezői szándéka az volt, hogy ne ítéljen figurái felett, és így az előadás nézői, befogadói felett sem. Az ábrázolás nem tükröz véleményt, miközben igenis szenvtelenül tükröt mutat a valóság virtualizált realitásának.