Közel két és fél évtizedes táncszínház munkásságot követően érkezett a Móricz Zsigmond Színházba Thiard-Laforest Csaba, ahol nem csak ügyelőként dolgozik, ugyanis gyakorta látjuk őt kisebb szerepekben. Táncról, ügyelésről és színpadi jelenléteiről beszélgetett vele Kováts Dénes.
A különleges vezetéknevét firtató kérdésre így felelt:
Ízig–vérig magyar vagyok a kohász-városból, Dunaújváros egyik munkáscsaládjának gyermeke. A név eredetét – azon túl, hogy édesapámtól származik – nem igazán ismerem. Biztos vagyok benne, hogy őseim kacifántos úton kerültek ide. Nagyapám már Magyarországon született, de éltek felmenőink Pozsonyban és Bécsben is az 1900-as századfordulón. Örülök neki, hogy ez a nevem.
Bár az interjúra készülésig nem tudtam táncos előéletedről, de a testtartásodból valamit sejtettem, hiszen szép, egyenes háttal jársz. Sokáig táncoltál szülővárosod táncegyütteseiben, megfordultál a Nemzeti Színházban is. Miként kerültél erre a pályára?
Hetedikes koromban, tehát igazából kissé későn, a Móricz Zsigmond Általános Iskola ének-zenei tagozatosaként kezdtem a Dunaújvárosi Vasas Táncegyüttesben, ami amatőr formáció volt, de elég híres, nagyon jó táncosok kerültek ki onnan. Ekkor a néptánc állt a középpontban, majd újraélesztettük a ’80-as évek Vasas táncosai által elkezdett táncszínházi előadásokat. Nagyon híres társulat volt a ’80-as években a Vasas, a fővárosból és az ország különböző részeiből jöttek előadást nézni, profi táncosok is. Próbáltunk mi is megfelelni annak a mércének, amit ők állítottak, szerintem sikerült! Már a kilencvenes évek elején az volt a terv, hogy állandó, profi társulat alakuljon Dunaújvárosban, de akkor ezt még nem lehetett tető alá hozni. Ennek ellenére vittük tovább a táncszínházi vonalat, majd 1999-ben létrejöhetett Dunaújváros Táncszínháza, Rácz Attila Ciceró vezetésével, melynek én is alapító tagja voltam. Természetesen mindannyiunknak a néptánc volt az alapnyelve, noha abszolút táncszínházi darabokat alkottunk. Két-három év alatt lefektettük az alapokat, rengeteg dolgot csináltunk, ami nagyon jó tanulási folyamat is volt, gyakorlatilag mindenbe belekóstoltunk: néptánc, kortárs néptánc, modern tánc egyaránt a repertoárunkon szerepelt. Járt hozzánk ének-, beszéd- és színésztanár, majd szöveges mesedarabokat állítottunk színpadra. Nagyon impulzív dolog részesei lehettünk, miközben sokszor besegítettünk a jelmez- és díszletgyártásba is.
Ezek szerint nagyon régről ered színpadi jelenléted.
Valóban, bár a szereplést illetően félős gyerek voltam. A zenei tagozaton csodálatosan éneklő osztálytársak vettek körül, rólam ez kevésbé mondható el. Úgy szoktam fogalmazni: sokkal jobban szeretek énekelni, mint amennyire tudok. A visszafogottság jellemzett, mondván, inkább nem szeretnék szerepelni, jobb nekem a háttérben.
Nem volt önbizalmad?
Abszolút nem. Még mindig bennem motoszkál ez az érzés, de idővel úgy álltam hozzá, hogy ellene megyek, megküzdök vele. Amikor már a színpadon vagyok, akkor szívesen teszem a dolgomat. Sőt, hiányozna.
A táncos-lét iskola, illetve munka mellett volt az életed része, vagy főállásban?
Gépésztechnikus a végzettségem, Dunaújvárosban a Bánki Donát Szakközépiskolába jártam. Egy rövid időszakban a Dunai Vasműben is dolgoztam, majd jött a katonaság – igaz, polgári szolgálatosként – majd kicsit visszamentem a Vasműbe. A Táncszínház már főállást jelentett.
Hogy lesz egy dunaújvárosi gépésztechnikus-táncosból nyíregyházi ügyelő?
Ez egy kicsit keserédes történet… Onnan indítom, hogy a Táncszínházból a párommal elmentünk egy évadra a Nemzeti Színházba, de közben Dunaújvárosban vezető csere történt, 2005-ben került oda Szögi Csaba, aki visszahívott minket. De végül csak én kaptam szerződést, Erika nem. Majd 2013-ban ismét új vezető érkezett, aki – finoman szólva – felállította az egész csapatot, mert máshogy képzelte a jövőt, a show felé akarta elvinni az egészet, saját embereivel. A világban, így nyilván a színházi világban is előfordul, hogy felállítanak embereket, nem adnak nekik szerződést, de ez nekem, sőt, nekünk, nagyon rosszul esett. Nem elsősorban az, hogy elküldtek, mert valljuk be, már egy kicsit korosabb voltam, nyilván kellett a fiatalítás. Az fájt leginkább, hogy azt a szellemiséget vették el, és állítottak a helyére másikat, amit mi, alapító tagok elindítottunk azzal a céllal, hogy kiszolgáljuk Dunaújvárost és a térséget. Komoly alkotómunka állt mögöttünk, rengeteg helyre mentünk el, jószolgálati alapon is, a városon belül és kisebb falvakba, iskolákba. Előfordult, hogy 6x6-os színpad állt csak a rendelkezésünkre, azt beépítettük, a világításban segítettünk, s bemutattunk egy mese előadást.
Közös, nagy alkotómunka és küldetéstudat jellemzett ezek szerint benneteket.
Valóban, komoly alkotómunka állt mögöttünk, nagyon sok mindent tettünk Dunaújvárosért. Ezt sajnos lerombolták. A Dunaújvárosi Bartók Táncszínház gyakorlatilag két éve megszűnt, de nem híresztelik. Működik helyette más, máshol… Nagyon sajnálatos, és fájó pont, hogy egy ilyen értéket, amit létrehoztunk, lenulláztak. Hogy ez kinek a bűne, hibája, nyilván összetett dolog. Hosszú, szégyenteljes életet kívánok nekik…
Szóval: hogyan kerültél Nyíregyházára?
Tasnádi Csabával, színházunk akkori igazgatójával korábban már dolgoztunk együtt Dunaújvárosban, a Fiatalság bolondság című darabban. Ismert tehát, a nővérem is itt dolgozik. Csaba felajánlotta, jöjjek ide asszisztensnek és ügyelőnek, végül csak az utóbbi munkakör maradt. Talán azért is, mert Bajszi bácsi és Kovi, az akkori két ügyelő már idősebb volt. Kamaraszínpadon már végeztem ilyen munkát korábban, tehát volt valami képem arról, hogyan kell csinálni, de lényegében itt tanultam meg a szakmát. Van egy családi barátunk, Lencsés István, aki itt is volt ügyelő, most a Nemzeti Színházban dolgozik, ő, Bajszi bácsi és Kovi sokat segítettek.
Úgy hallottam, hogy előadás idején az ügyelő a nagyfőnök a színházban, ő irányít és övé a teljes felelősség. Tényleg így van?
Abszolút teljes felelősséggel tartozok az előadás biztonságos és problémamentes lebonyolításáért. Sok mindenre kell figyelni.
Mire ügyel az ügyelő?
Arra, hogy az előadás rendben, békében, zökkenőmentesen lemenjen, minden és mindenki időben a helyén legyen. Mindenért én vagyok a felelős, ami a színpadon történik. Azt szoktam mondani: a lényeg, hogy előadás után mindenki épségben, egészségben haza tudjon menni az ágyába pihenni.
Könnyebb a helyzet olyan előadások esetében, ahol nincs nagy mozgás, mert a színészek zöme folyamatosan színpadon van?
Előfordul ilyen is, de az sem túl jó. Nem szabad hátradőlni, mondván, úgysem történhet semmi. Bármikor bármi közbejöhet. Ha sokszereplős a darab, az persze sokkal komolyabb odafigyelést igényel. Színészek, táncosok jönnek-mennek, át-átöltöznek, cserélődik a díszlet, a kellékek… Ott volt például a Sherlock Holmes – A sátán kutyája, amiben öt színész negyven szerepet játszott el, Pusi (Puskás Tivadar) ha jól emlékszem, harmincnyolcszor öltözött át, de a többiek is sokszor. Itt nyilván még alaposabban be kellett próbálni, hogy az öltöztető melyik ruhát fogja, melyiket veszi le, melyiket adja rá először, de fölötte is visel egy másikat. Szerencsére az egy olyan próbafolyamat volt, hogy jutott elég idő a begyakorlásra.
Mi van, ha elbambul a színész, a táncos, a statiszta? Előfordult már, hogy valaki nem ért oda a jelenetére?
Nálam kétszer történt meg, még az elején. Az elsőben szegény Kameniczky László késett le egy hárommondatos jelenésről, de igazából ez nem volt nagyon vészes. Hívtam, ahogy le is próbáltuk, elindult szép nyugodtan, de mire odaért, a jelenet már előrébb járt. Volt még egy: öt statisztának kellett jönnie, a hívásomra kettő ott is volt időben, három nem, lemaradtak egy kicsit a két társuktól, és így a jelenetről is. Én talán abban hibáztam, hogy nem néztem hátra, mindenki ott van-e. Ez egy kicsit neccesebb dolog volt, de a jó színészeink az ilyen helyzetekből is kivágják magukat.
Az ügyelői munka tényleg összetett feladat, az ő felelőssége, hogy emberek és tárgyak egyaránt időben ott legyenek, ahol kell: színészek, statiszták, táncosok, öltöztető, kellékes, díszletező – de a fény és hang pontossága is nagyon fontos. Mindemellett a baleset elkerülése is fontos. Nehéz betartatni a rendet?
Hála Istennek, nagyszerű „háttércsapata” van a színháznak, figyelünk egymásra, hallgatok rájuk és ők hallgatnak rám. Én is igyekszem figyelni, elkerülendő bármilyen bajt, ha kell, jelzek oldalról, vigyázok rájuk.
Mi a szépsége ennek a szakmának?
Jó kérdés. Nem tudom miért szeretem, de szeretem.
Egyfajta karmesteri szerep is az ügyelőé?
Igen. Bár a sikeres előadást követő tapsokat, elismerést nem én kapom, s nem ismernek fel az utcán, hiszen ott ülök a sötétben, de azért részese vagyok. A labdarúgásban van egy kifejezés: a vízhordó. Ő az a focista, akinek játéka többnyire nem látványos, hiánya talán csak akkor tűnik fel, ha valami nem stimmel. Ugyanakkor igen fontos láncszem a gépezetben. Ilyesfajta az én munkám is: nem a rivaldafényben állok, nem is kell ott lennem, kiszolgálom a többieket.
Az ügyelés mellett rendszeresen színpadra lépsz, láttunk többek között a Spamalotban, az Életrevalókban, a Pacsirtában, s most az Alul semmiben is: álláskeresőként, borbélyként, pincérként, tánctanárként, azaz gyakorta vagy mellékszereplője színházunk előadásainak…
Ez még abból ered, hogy jó érzés a színpadon állni, a tánccal töltött közel két és fél évtizedet nehéz kiölni magamból.
Akkor is, ha önbizalomhiányos voltál?
Megyek ellene.
Szívesen állsz színpadra?
Szívesen. Azokat a szerepeket szeretem jobban, amikor a fő- vagy nagyobb szereplők munkáját segítem, amikor például beviszek egy vizet vagy egy tálca piát, esetleg borotválok. Azt is jól kell csinálni. Mindegyik jelenésemet – a focis hasonlatnál maradva – egy-egy Bajnokok Ligája döntőként élem meg. Szikszai Rémusz színész-rendező mondta, ha rendez, vagy akár csak néz egy darabot, figyel arra, hogy minden apró fogaskerék a helyén legyen, a statiszta ne csak úgy álljon ott a jelenetben, mint egy civil, hanem legyen igazi részese.
Mikor volt az első színpadra lépésed itt, a Móricz Zsigmond Színházban?
Miután idejöttem, a második darabban, amit ügyeltem, Lenni vagy nem lenni a címe, Pusi rendezte a Nagyszínpadon. Nagyon szerettem azt a darabot, amelyben nem csak én vettem részt csoportos szereplőként, hanem a feleségem és az akkor négyéves kisfiam is. Menekült zsidó családot jelenítettünk meg másokkal együtt.
Nem mondtál nemet a felkérésre?
Meg se fordult a fejemben.
Ezeket a szerepeket rád osztották, vagy kérted?
Nyilván az utóbbira is volt példa. Egyszer például Göttinger Pálnak említettem meg, vajon akadna-e valami számomra. Azt felelte, meglátja. Nos, így lettem Archambaud professzor, a gerincspecialista a Balfácánt vacsorára című előadásban.
Utána már könnyebb volt, gondolom. A jelek szerint ügyelni és szerepelni egyaránt szeretsz.
Persze. Remélem, hogy megbíznak bennem, és lesz még rá alkalom az elkövetkezendőkben. Szerintem nem vallottam szégyent. Nehezíti ugyan a helyzetet, hogy csak ketten vagyunk ügyelők, így sok a munkánk, mert amikor még hárman voltunk, akkor a Szibériai csárdásban csak szereplő voltam, ott nem kapcsolódott össze az ügyelői munka a fellépéssel.
Amiben láttalak, abban tényleg nem vallottál szégyent. De folytatódik is a sor, hiszen az Alul semmiben négy alakot is megformálsz.
Valóban. A próbafolyamat nem könnyű, fizikailag sem. Szerintem sikeres előadás lesz.
Mivel töltöd a szabadidődet?
Nagyon szerettem focizni, sajnos ez kikopott. Egyrészt időm sincs rá, másrészt olyan csapat sem, mint anno Dunaújvárosban, amikor egy körtelefonra gyorsan összegyűltünk tízegynéhányan, és már rúgtuk is a bőrt. Igyekszem pihenni, szeretünk a családdal kirándulni, bár az is kevesebb, mint ami jól esne. Szeretem a kreatív dolgokat: pólómintákat csinálok, családi videókat vágok, olykor filmeket, sorozatokat nézek. No és persze fanatikusként drukkolok a Fradinak, a Real Madridnak és a Philadelphia Eaglesnek.
A különleges vezetéknevét firtató kérdésre így felelt:
Ízig–vérig magyar vagyok a kohász-városból, Dunaújváros egyik munkáscsaládjának gyermeke. A név eredetét – azon túl, hogy édesapámtól származik – nem igazán ismerem. Biztos vagyok benne, hogy őseim kacifántos úton kerültek ide. Nagyapám már Magyarországon született, de éltek felmenőink Pozsonyban és Bécsben is az 1900-as századfordulón. Örülök neki, hogy ez a nevem.
Bár az interjúra készülésig nem tudtam táncos előéletedről, de a testtartásodból valamit sejtettem, hiszen szép, egyenes háttal jársz. Sokáig táncoltál szülővárosod táncegyütteseiben, megfordultál a Nemzeti Színházban is. Miként kerültél erre a pályára?
Hetedikes koromban, tehát igazából kissé későn, a Móricz Zsigmond Általános Iskola ének-zenei tagozatosaként kezdtem a Dunaújvárosi Vasas Táncegyüttesben, ami amatőr formáció volt, de elég híres, nagyon jó táncosok kerültek ki onnan. Ekkor a néptánc állt a középpontban, majd újraélesztettük a ’80-as évek Vasas táncosai által elkezdett táncszínházi előadásokat. Nagyon híres társulat volt a ’80-as években a Vasas, a fővárosból és az ország különböző részeiből jöttek előadást nézni, profi táncosok is. Próbáltunk mi is megfelelni annak a mércének, amit ők állítottak, szerintem sikerült! Már a kilencvenes évek elején az volt a terv, hogy állandó, profi társulat alakuljon Dunaújvárosban, de akkor ezt még nem lehetett tető alá hozni. Ennek ellenére vittük tovább a táncszínházi vonalat, majd 1999-ben létrejöhetett Dunaújváros Táncszínháza, Rácz Attila Ciceró vezetésével, melynek én is alapító tagja voltam. Természetesen mindannyiunknak a néptánc volt az alapnyelve, noha abszolút táncszínházi darabokat alkottunk. Két-három év alatt lefektettük az alapokat, rengeteg dolgot csináltunk, ami nagyon jó tanulási folyamat is volt, gyakorlatilag mindenbe belekóstoltunk: néptánc, kortárs néptánc, modern tánc egyaránt a repertoárunkon szerepelt. Járt hozzánk ének-, beszéd- és színésztanár, majd szöveges mesedarabokat állítottunk színpadra. Nagyon impulzív dolog részesei lehettünk, miközben sokszor besegítettünk a jelmez- és díszletgyártásba is.
Ezek szerint nagyon régről ered színpadi jelenléted.
Valóban, bár a szereplést illetően félős gyerek voltam. A zenei tagozaton csodálatosan éneklő osztálytársak vettek körül, rólam ez kevésbé mondható el. Úgy szoktam fogalmazni: sokkal jobban szeretek énekelni, mint amennyire tudok. A visszafogottság jellemzett, mondván, inkább nem szeretnék szerepelni, jobb nekem a háttérben.
Nem volt önbizalmad?
Abszolút nem. Még mindig bennem motoszkál ez az érzés, de idővel úgy álltam hozzá, hogy ellene megyek, megküzdök vele. Amikor már a színpadon vagyok, akkor szívesen teszem a dolgomat. Sőt, hiányozna.
A táncos-lét iskola, illetve munka mellett volt az életed része, vagy főállásban?
Gépésztechnikus a végzettségem, Dunaújvárosban a Bánki Donát Szakközépiskolába jártam. Egy rövid időszakban a Dunai Vasműben is dolgoztam, majd jött a katonaság – igaz, polgári szolgálatosként – majd kicsit visszamentem a Vasműbe. A Táncszínház már főállást jelentett.
Hogy lesz egy dunaújvárosi gépésztechnikus-táncosból nyíregyházi ügyelő?
Ez egy kicsit keserédes történet… Onnan indítom, hogy a Táncszínházból a párommal elmentünk egy évadra a Nemzeti Színházba, de közben Dunaújvárosban vezető csere történt, 2005-ben került oda Szögi Csaba, aki visszahívott minket. De végül csak én kaptam szerződést, Erika nem. Majd 2013-ban ismét új vezető érkezett, aki – finoman szólva – felállította az egész csapatot, mert máshogy képzelte a jövőt, a show felé akarta elvinni az egészet, saját embereivel. A világban, így nyilván a színházi világban is előfordul, hogy felállítanak embereket, nem adnak nekik szerződést, de ez nekem, sőt, nekünk, nagyon rosszul esett. Nem elsősorban az, hogy elküldtek, mert valljuk be, már egy kicsit korosabb voltam, nyilván kellett a fiatalítás. Az fájt leginkább, hogy azt a szellemiséget vették el, és állítottak a helyére másikat, amit mi, alapító tagok elindítottunk azzal a céllal, hogy kiszolgáljuk Dunaújvárost és a térséget. Komoly alkotómunka állt mögöttünk, rengeteg helyre mentünk el, jószolgálati alapon is, a városon belül és kisebb falvakba, iskolákba. Előfordult, hogy 6x6-os színpad állt csak a rendelkezésünkre, azt beépítettük, a világításban segítettünk, s bemutattunk egy mese előadást.
Közös, nagy alkotómunka és küldetéstudat jellemzett ezek szerint benneteket.
Valóban, komoly alkotómunka állt mögöttünk, nagyon sok mindent tettünk Dunaújvárosért. Ezt sajnos lerombolták. A Dunaújvárosi Bartók Táncszínház gyakorlatilag két éve megszűnt, de nem híresztelik. Működik helyette más, máshol… Nagyon sajnálatos, és fájó pont, hogy egy ilyen értéket, amit létrehoztunk, lenulláztak. Hogy ez kinek a bűne, hibája, nyilván összetett dolog. Hosszú, szégyenteljes életet kívánok nekik…
Szóval: hogyan kerültél Nyíregyházára?
Tasnádi Csabával, színházunk akkori igazgatójával korábban már dolgoztunk együtt Dunaújvárosban, a Fiatalság bolondság című darabban. Ismert tehát, a nővérem is itt dolgozik. Csaba felajánlotta, jöjjek ide asszisztensnek és ügyelőnek, végül csak az utóbbi munkakör maradt. Talán azért is, mert Bajszi bácsi és Kovi, az akkori két ügyelő már idősebb volt. Kamaraszínpadon már végeztem ilyen munkát korábban, tehát volt valami képem arról, hogyan kell csinálni, de lényegében itt tanultam meg a szakmát. Van egy családi barátunk, Lencsés István, aki itt is volt ügyelő, most a Nemzeti Színházban dolgozik, ő, Bajszi bácsi és Kovi sokat segítettek.
Úgy hallottam, hogy előadás idején az ügyelő a nagyfőnök a színházban, ő irányít és övé a teljes felelősség. Tényleg így van?
Abszolút teljes felelősséggel tartozok az előadás biztonságos és problémamentes lebonyolításáért. Sok mindenre kell figyelni.
Mire ügyel az ügyelő?
Arra, hogy az előadás rendben, békében, zökkenőmentesen lemenjen, minden és mindenki időben a helyén legyen. Mindenért én vagyok a felelős, ami a színpadon történik. Azt szoktam mondani: a lényeg, hogy előadás után mindenki épségben, egészségben haza tudjon menni az ágyába pihenni.
Könnyebb a helyzet olyan előadások esetében, ahol nincs nagy mozgás, mert a színészek zöme folyamatosan színpadon van?
Előfordul ilyen is, de az sem túl jó. Nem szabad hátradőlni, mondván, úgysem történhet semmi. Bármikor bármi közbejöhet. Ha sokszereplős a darab, az persze sokkal komolyabb odafigyelést igényel. Színészek, táncosok jönnek-mennek, át-átöltöznek, cserélődik a díszlet, a kellékek… Ott volt például a Sherlock Holmes – A sátán kutyája, amiben öt színész negyven szerepet játszott el, Pusi (Puskás Tivadar) ha jól emlékszem, harmincnyolcszor öltözött át, de a többiek is sokszor. Itt nyilván még alaposabban be kellett próbálni, hogy az öltöztető melyik ruhát fogja, melyiket veszi le, melyiket adja rá először, de fölötte is visel egy másikat. Szerencsére az egy olyan próbafolyamat volt, hogy jutott elég idő a begyakorlásra.
Mi van, ha elbambul a színész, a táncos, a statiszta? Előfordult már, hogy valaki nem ért oda a jelenetére?
Nálam kétszer történt meg, még az elején. Az elsőben szegény Kameniczky László késett le egy hárommondatos jelenésről, de igazából ez nem volt nagyon vészes. Hívtam, ahogy le is próbáltuk, elindult szép nyugodtan, de mire odaért, a jelenet már előrébb járt. Volt még egy: öt statisztának kellett jönnie, a hívásomra kettő ott is volt időben, három nem, lemaradtak egy kicsit a két társuktól, és így a jelenetről is. Én talán abban hibáztam, hogy nem néztem hátra, mindenki ott van-e. Ez egy kicsit neccesebb dolog volt, de a jó színészeink az ilyen helyzetekből is kivágják magukat.
Az ügyelői munka tényleg összetett feladat, az ő felelőssége, hogy emberek és tárgyak egyaránt időben ott legyenek, ahol kell: színészek, statiszták, táncosok, öltöztető, kellékes, díszletező – de a fény és hang pontossága is nagyon fontos. Mindemellett a baleset elkerülése is fontos. Nehéz betartatni a rendet?
Hála Istennek, nagyszerű „háttércsapata” van a színháznak, figyelünk egymásra, hallgatok rájuk és ők hallgatnak rám. Én is igyekszem figyelni, elkerülendő bármilyen bajt, ha kell, jelzek oldalról, vigyázok rájuk.
Mi a szépsége ennek a szakmának?
Jó kérdés. Nem tudom miért szeretem, de szeretem.
Egyfajta karmesteri szerep is az ügyelőé?
Igen. Bár a sikeres előadást követő tapsokat, elismerést nem én kapom, s nem ismernek fel az utcán, hiszen ott ülök a sötétben, de azért részese vagyok. A labdarúgásban van egy kifejezés: a vízhordó. Ő az a focista, akinek játéka többnyire nem látványos, hiánya talán csak akkor tűnik fel, ha valami nem stimmel. Ugyanakkor igen fontos láncszem a gépezetben. Ilyesfajta az én munkám is: nem a rivaldafényben állok, nem is kell ott lennem, kiszolgálom a többieket.
Az ügyelés mellett rendszeresen színpadra lépsz, láttunk többek között a Spamalotban, az Életrevalókban, a Pacsirtában, s most az Alul semmiben is: álláskeresőként, borbélyként, pincérként, tánctanárként, azaz gyakorta vagy mellékszereplője színházunk előadásainak…
Ez még abból ered, hogy jó érzés a színpadon állni, a tánccal töltött közel két és fél évtizedet nehéz kiölni magamból.
Akkor is, ha önbizalomhiányos voltál?
Megyek ellene.
Szívesen állsz színpadra?
Szívesen. Azokat a szerepeket szeretem jobban, amikor a fő- vagy nagyobb szereplők munkáját segítem, amikor például beviszek egy vizet vagy egy tálca piát, esetleg borotválok. Azt is jól kell csinálni. Mindegyik jelenésemet – a focis hasonlatnál maradva – egy-egy Bajnokok Ligája döntőként élem meg. Szikszai Rémusz színész-rendező mondta, ha rendez, vagy akár csak néz egy darabot, figyel arra, hogy minden apró fogaskerék a helyén legyen, a statiszta ne csak úgy álljon ott a jelenetben, mint egy civil, hanem legyen igazi részese.
Mikor volt az első színpadra lépésed itt, a Móricz Zsigmond Színházban?
Miután idejöttem, a második darabban, amit ügyeltem, Lenni vagy nem lenni a címe, Pusi rendezte a Nagyszínpadon. Nagyon szerettem azt a darabot, amelyben nem csak én vettem részt csoportos szereplőként, hanem a feleségem és az akkor négyéves kisfiam is. Menekült zsidó családot jelenítettünk meg másokkal együtt.
Nem mondtál nemet a felkérésre?
Meg se fordult a fejemben.
Ezeket a szerepeket rád osztották, vagy kérted?
Nyilván az utóbbira is volt példa. Egyszer például Göttinger Pálnak említettem meg, vajon akadna-e valami számomra. Azt felelte, meglátja. Nos, így lettem Archambaud professzor, a gerincspecialista a Balfácánt vacsorára című előadásban.
Utána már könnyebb volt, gondolom. A jelek szerint ügyelni és szerepelni egyaránt szeretsz.
Persze. Remélem, hogy megbíznak bennem, és lesz még rá alkalom az elkövetkezendőkben. Szerintem nem vallottam szégyent. Nehezíti ugyan a helyzetet, hogy csak ketten vagyunk ügyelők, így sok a munkánk, mert amikor még hárman voltunk, akkor a Szibériai csárdásban csak szereplő voltam, ott nem kapcsolódott össze az ügyelői munka a fellépéssel.
Amiben láttalak, abban tényleg nem vallottál szégyent. De folytatódik is a sor, hiszen az Alul semmiben négy alakot is megformálsz.
Valóban. A próbafolyamat nem könnyű, fizikailag sem. Szerintem sikeres előadás lesz.
Mivel töltöd a szabadidődet?
Nagyon szerettem focizni, sajnos ez kikopott. Egyrészt időm sincs rá, másrészt olyan csapat sem, mint anno Dunaújvárosban, amikor egy körtelefonra gyorsan összegyűltünk tízegynéhányan, és már rúgtuk is a bőrt. Igyekszem pihenni, szeretünk a családdal kirándulni, bár az is kevesebb, mint ami jól esne. Szeretem a kreatív dolgokat: pólómintákat csinálok, családi videókat vágok, olykor filmeket, sorozatokat nézek. No és persze fanatikusként drukkolok a Fradinak, a Real Madridnak és a Philadelphia Eaglesnek.
forrás: https://magyarmezsgye.hu/
