FRANCIS VEBER: BALFÁCÁNT VACSORÁRA!
MÓRICZ ZSIGMOND SZÍNHÁZ
RENDEZŐ: GÖTTINGER PÁL
Kinek mond valamit Francis Veber neve? Ha így elsőre nem is, mindjárt a homlokukra csaphatnak a színház-, de leginkább filmrajongók, amikor elkezdem sorolni a francia forgatókönyvíró-rendező híresebb munkáit. Ilyen a Pofa be! vagy A Jaguár Jean Renóval, a Balfácán, a Balekok, a Négybalkezes Depardieu-vel és Pierre Richard-ral, és persze a klasszikusnak számító Magas szőke férfi felemás cipőben, és annak amerikai remake-je is, Tom Hanks főszereplésével. De a Haver, haver forgatókönyve is őt dicséri, no és persze a Lemon–Matthau-féle furcsa párosítás, vagy ide tartozik még az Őrült nők ketrece, amiért Oscar-díjra is jelölték. A francia humor egyik meghatározó formálójáról van szó, aki a népszerű francia drámai színészeknek is megtalálta a legeredetibb vígjátéki arcát. Mondhatni, megkerülhetetlen jelenség. Ennek bizonyítéka, hogy több magyarországi színház is párhuzamosan repertoáron tartja a Balfácánt vacsorára! című darabja feldolgozását. A Pécsi Nemzeti Színházban Nagy Viktor rendezésében láthatják a nézők, míg a József Attila Színház Valló Péter rendezését Koltai Róbert és Kern András közreműködésével már vagy húsz éve tartja műsoron. Ezekhez hasonlóan fut a darab a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban, annak főrendezője, Göttinger Pál rendezői tolmácsolásában.
A Balfácánt vacsorára!, mint a fentiekből is kisejlik, meglehetősen népszerű mű. Készült persze film ebből is, vagyis láthatjuk, hogyan is képzelte el a darabot maga Veber, a szerző. Magyar fordításban ott Dilisek vacsorája szerepel, de a francia cím ugyanaz, Le dîner de cons, szóval ugyanarról a műről van szó – mint ez a történetből is kiderül persze. Ott Pierre Brochant szerepében Thierry Lhermitte látható (magyar hangja: Kern András – szóval Kernnek már kialakulhatott egy viszonyulása a figurához), míg François Pignon-t Jacques Villeret alakítja. Ha valaki szereti a francia filmeket, rögtön rájuk ismer, hiszen mindketten már a hetvenes évektől szerepelnek bennük. Továbbá az sem elhanyagolandó tény, hogy Jacques Villeret épp a Dilisek vacsorájában nyújtott teljesítményéért kapta meg a legjobb francia színésznek járó kitüntetést, azaz 1999-ben ezért az alakításáért jutalmazták César-díjjal, a francia akadémia legrangosabb elismerésével.
Nem lévén azonban franciák, lássuk, hogyan is működik a darab Nyíregyházán! Eleve kérdés, hogy érdemes-e egy ilyen darabot a magyar viszonyokhoz közelebb hoznunk – vagy hagyjuk meg franciának, esetleg erre még játsszunk is rá? Kérdés, mit kezd a mai magyar közönség ezzel a könnyed franciás szórakoztatással?
Nem tudom a pontos körülményeit annak, hogy a sok másban is kitűnő Göttinger Pál miért választotta ezt a vígjátékot, ám úgy tűnt számomra, hogy a főrendező ebben a környezetben nem érezte igazán otthonosan magát. Már csak színészi érzékenységéből fakadóan is (erre akár bizonyíték lehet, hogy Göttinger az Oscar-esélyes Susotázs című, Tóth Barnabás által rendezett rövidfilm főszereplője) nehezen hiszem el róla, hogy egy filmen is „előjátszott” előadást nem tudott teljesen a medrében tartani.
Persze sosem cél egy népszerű film egy az egyben történő lemásolása. Itt is próbált a rendező és a dramaturgia úgy belepiszkálni az eredetibe, hogy a siker receptje ne változzon, de mégis egyedivé váljon. Ettől tán a nyíregyházi néző számára is jobban összeáll.
A darab történetéről annyit árul el a színház ruhatáránál felcsíphető kis füzetecske, hogy egy sikeres könyvkiadó tulajdonosának és társaságának az a szórakozása, hogy közös vacsoráikra meghívnak olyanokat, akiket ők balfácánoknak tartanak, és akiket úrias kárörömmel lenézhetnek és kiröhöghetnek. Ez történne most is, ha nem jönne közbe a tulajdonos hexenschussa (lumbágója), és az a tény, hogy a felesége is elhagyja. Innen pörögnének fel a jobbára helyzetkomikumra, félreértésekre épülő események.
Az előadás hangulatát nyilvánvalóan Pignon személyiségének kell fenntartania, az ő többiekhez való viszonyulása biztosítja a humor forrását. Horváth László Attila igyekezete kétségbevonhatatlan, sőt, kifejezetten örömöt okoz a nézőnek, ahogy saját magáraszabja a balfácán karakterét. Mégis hullámzó módon segítik ebben az őt körülvevő színészek, mi több, mintha a dramaturgia sem segítené abban, hogy könnyed eleganciával megtalálhassa a darab által megrajzolt ívet. A szöveg Pignon és a házigazda, Brochant kettősének különbözőségére is építene. De mintha Rák Zoltán sem mozogna igazán otthonosan ebben a vígjátéki miliőben. Lumbágós mozdulatai, fájdalmai nem mindig hitelesek, a darab szerinti feleségével (Kuthy Patrícia) való viszonyában az elhidegülés árnyalatai nem érzékelhetőek igazán, dialógusaik nem kiforrottak.
Ennek okán a mellékszereplők mentik meg az előadást igazán. Illyés Ákos mint futballfanatikus jóbarát hoz új színt a színpadra. Eltérően az eredetitől, figurájának már megjelenése is a humor forrását képezi. Gesztusai, arcjátéka még a fiatalokban is felidézhetnek ikonikus vonásokat. Hiszen mind kinézetében, mind játékát tekintve Sheldon figurája ötlik róla az ember eszébe az Agymenők sorozatból. Ez részben indokolt is, hiszen szerepe szerint ő hozná a bugyuta, de egyben szuperintelligens adóellenőrt a képbe.
Míg Horváth László Attila figyeli a színpadi játszótársakat és azok hőfokát, Illyés Ákos felfokozott Cheval-megformálása inkább eltereli a néző figyelmét a többiekről. Előny, hogy a másik mellékszereplő is elég harsány, hisz a szeretőt, Marléne-t alakító László Lili pezsdítően hat kislányos kirohanásaival és nőies hisztijeivel egyaránt. Az Archambaud professzort játszó T-Laforest Csaba motoros alakja akár telitalálat is lehetne, ha tudna eggyel keményebb lenni. Persze itt is a dramaturgnak lehetett volna a karakter szájába adni egy pár nyelvileg humorosnak számító reflektálást, ami ül is.
Mert Szokolai Brigitta dramaturg tehetsége és munkakedve feltehetően sokban befolyásolja az előadás minőségét. Az, hogy a színészek nem helyesen toldalékolják a francia neveket, előfordul sokszor egy-egy színházi évad próbafolyamatainak során. Ez sajnos itt, a színpadon is nem egyszer előfordult. Az is észrevehető, hogy olykor a magyar szavak franciás kiejtése után nyúlnak a színészek, egy kis megerősítő sikerért. (Ez, hogyha lenne mögötte komoly akarat, munka és egyenletesen vezetne végig a szövegen, szintén lehetne akár a humor forrása. Példa erre a Félénk vagyok, de hódítani akarok nyelvi leleményessége, vagy a Rózsaszín Párduc Márkus-féle tolmácsolása.)
Kevéssé érzem sikeres megoldásnak ugyanakkor, hogy a szöveget alpárisággal szórják meg az olcsó sikerért. Félreértés ne essék, nagyon is támogatom a vaskos szavak jogos használatát, hiszen nem vitatom az ilyen szavak érzelemszínező vagy a hiteles karakterábrázolást nagyban segítő szerepét. De mivel a darab címe is cizelláltabb nyelvileg („balfácán”), lehetett volna ezt a nyelvi regisztert irányadónak tekinteni.
Boldizsár Zsolt díszletével a kilencvenes évek újgazdag magyar miliője köszöntött be a filmes francia térbe. A színpadon azonban Véber Tímea jelmezei éltek igazán, elfedve és feledtetve a díszlet kevésbé koncepciózusnak tűnő megoldásait.
A darab a telefonok vígjátéka: a rossz hírek és félreértések középpontjában a vonalas készülék áll. Az ezzel való játék, a zsinórral járó helyhez kötöttség, az, hogy a másik fél reakcióját hogyan közvetíti a kagylót tartó színész, már lassan egy letűnt kort idéz. Ugyanakkor ehhez igenis kell tehetség és képzettség. Talán ezt az igazán szórakoztató játékot kiemelhette volna néhány felvállaltabb fényváltás vagy más kiegészítés.
Ha számokban mérjük az előadás sikerét, akkor elégedetten csettinthetünk a nyelvünkkel, hiszen a mintegy háromszáz ember befogadására alkalmas nagytermi előadás jó statisztikát mutatott. A telt ház az telt ház, ez elvitathatatlan. Mégis, némi csalódottsággal távozhatott a néző. „Jó kis hülyeség volt” – még ha nem is igazán magas művészi fokú tréfacsinálás.
