Nem minden színész mond szívesen verseket, de a Te pályádon fontos szerepet tölt be a költészet. Már diákként is szavaltál?
– Szerencsémre olyan tanítóim voltak, akik hamar felismerték, hogy van valami vonzódásom a versekhez, aztán meglovagolták, hogy örömem lelem az elmondásukban. Volt egy énektanárnőm, Félix Magdolna, Dékány Endre zeneszerzőnek az édesanyja, a Főiskola elvégzése után jártam hozzá. Nagyszerű ember volt, sokat tanultam tőle. Magdi néni szerint, ha az ember valamit mondani akar, elmondja prózában, de hogyha kevés hozzá a próza, mint közlési eszköz, akkor versben, ha ez is kevés, akkor énekel, és ha ezt is kevesli, táncra perdül. Ez egy csodálatos építmény, amit ő felvázolt, de ha a fokozatokat nézzük, a jó próza egyenrangú a verssel, a jó prózaírók igazából versben írnak. Gondolok itt például Krasznahorkaira, ami megjelent tőle, mindent olvastam, a frissen a boltokba került könyvére is hamarosan sort kerítek. Hála Istennek, mostanában sokat olvasok, majdnem annyit, mint gyerekkoromban.
Honnan veszed az ötletet, hogy mit olvass el?
– Húsz éven keresztül foglalkoztam gyerekekkel a Magyar Rádió Gyermekstúdiójában, nagyon tehetséges társaság volt. Oda járt Göttinger Pál, Létay Dóra, Mészáros Piroska, Bódy Gergő. Ugyanolyan komoly felvételi volt, mint a Főiskolán, mintegy kétszáz gyerekből válogattunk ki minden évben tízet-tizenkettőt. Ma is összejárunk, és legutóbb Rácz Gabival, aki ugyancsak jeles tagja volt az egykori Gyerekstúdiónak, kicseréltük izlandi élményeinket, ő ajánlotta, hogy föltétlen olvassak Jón Kalman Stefanssont. Olvastam, és beleszerettem. Mármint az íróba! Gabinak ott van a remekül író férje, Légrádi Gergely, naná hogy egykori gyerekstúdiós!
A Menny és pokol engem megríkatott.
– Nem csodálom. Lehet, hogy az elkövetkező tíz év egyik Nobel díjasát olvassuk. Tőle idézek: „Mindig van nálam egy könyv, vigaszul az élet unalma ellen” Többet kellene olvasnunk!
Színházba azért járnak a nézők, a koncerteket is sokan látogatják.
– Jó előadásoknak kell születni ahhoz, hogy az embereknek kedvük legyen színházba menni, hogy azt érezzék, valami érdemleges, értékes születik.
A magyar nyelvet példamutatóan beszélő művészek kitüntetése a Kazinczy díj. Gondolom, jól esett, amikor megkaptad?
– Minden díj jól esik, talán még a meg nem érdemelt is! Büszke vagyok az Aase-díjra, a Gobbi Hilda-életmű díjra, az MSZOSZ díjra és a 2022-ben megítélt Verebély Iván díjra is. Ezekre a szakma ítélt érdemesnek. Állami Díjat nem kaptam. Remélem csak azért mert Bernard Shaw elvárásának megfelelően úgy éltem, hogy ne kapjam meg!
A felnőtt életedről, a pályádról már van képem, de honnan indultál, milyen volt a gyerekkorod?
– Somogytarnócán születtem, egy Barcs melletti kicsi faluban.4 éves koromban költöztünk Niklára, Berzsenyi falujába. A Berzsenyi kúria egyik szobájában volt a könyvtár, ahonnan számlálatlanul hordtam haza és olvastam a könyveket, a Berzsenyi ültette fáról szedtem a szelídgesztenyét, a sombokorról a somot, a Berzsenyi ükunokákkal fociztam az egykori méhes helyén, ahol Berzsenyi a verseit írta. A niklaiak azt állítják, hogy pici gyerekként úgy jártam az utcán, hátrakulcsolt kézzel, földre szegzett tekintettel, mint egykor Berzsenyi. Amikor az általános iskolában Ihász Gizella tanító néni (Isten éltesse!) felolvastatta velem a házi feladatnak adott fogalmazást a Toldi farkas kalandjáról, beleköltöttem azt, amit Arany elfelejtett, hogy amikor Toldi felébred a nádasban, harmatvízben mosdik meg. Attól kezdve minden fogalmazásomat felolvastatta. A tanító nénimnek köszönhetem, hogy nem esik ki a kezemből a toll, ha írni kell. Marcaliba jártam gimnáziumba, a 38-as osztályból tizenkilencünket vettek fel egyetemre és később mindenki felsőfokú képzettséget szerzett. Minden évben találkozunk. Aztán jött a Főiskola, amit Várkonyi Zoltán és Vámos László keze alatt végeztem el. Ezerkétszázan jelentkeztünk a Főiskolára és felvettek tizenkettőt, ehhez nemcsak tehetség kellett, hanem elképesztő szerencse, hogy Várkonyi Zoltán azt mondja, nekem ez a fiú ezzel az iszonyú somogyi tájszólásával kell! Ha az embernek ilyen múltja, gyökerei és legfőképp tanítói, tanárai vannak, akkor előbb-utóbb csak lesz belőle valami! Más! A hetvenes évek elején a Madách Színház portáján egy üzenet várt, Széchenyi Frigyes kéri, hogy látogassam meg. Úristen! De hiszen ő volt 1945 előtt a gróf Somogytarnócán, ahol születtem! Elém tett egy emlékkönyvet, benne az egyik oldalon beragasztott újságcikkek, amelyek arról szóltak, hogy az én cseléd apai nagyapám tiszteletére 42 év szolgálat után díszvacsorát adtak a kastélyban, a másik oldalon a vacsora résztvevőinek cirkalmas aláírásai, országgyűlési képviselő, alispán, főispán, grófok, bárók aláírásai… és a sarokban, alul apai nagyapám, Papp György nehezen odakapart aláírása. Ilyen szellemi közösségbe nőtt bele nagyapám, apám és én magam is. Van miből táplálkoznom.
1970-ben végeztem és Szegedre kerültem, a legendás Lendvai Ferenc igazgatta színházba. Fantasztikus évadban volt! Vendégként meghívta Ajtay Andort és én a fiát játszhattam a Naplemente előtt c. darabban, a Chaillot bolondjában pedig partnere lehettem Dajka Margitnak. Úgy indult a pályám, hogy két ekkora nagyság mellett játszhattam. Aztán hét év Madách Színház, három év Veszprém, megint hét év Madách, három év Győr, aztán szabadúszás és végül most már húsz éve a Centrál Színház.
Számtalan önálló estet készítettél, mikor volt az első?
– 1970-ben Szegeden, rögtön a Főiskola elvégzése után. Sokat vívódtam, hogy amikor Latinovits Zoltán, Mensáros László csinál önálló estet, én hogy jövök ahhoz! De aztán Surányi Ibolya – Fábri Péter költő édesanyja – hírdetett egy Fiatal Előadóművészek Fesztiválja sorozatot az Egyetemi Színpadon, és megszületett az Ikercsillagok. Karinthy Frigyes prózája, József Attila versei, Shakespeare szonettjei szerelemről, férfi-nő kapcsolatáról..
Mostanában Gerendás Péterrel és az ő dalaival gazdagodott az Ikercsillagok.
– Igen. Dabason készült is belőle egy felvétel. Az ottani Művelődési Ház igazgatónőjéhez, Tapodi Katalinhoz több évtizedes barátság fűz. Hosszú lenne azoknak a listája és nem akarok senkit név szerint említeni, nehogy valaki kimaradjon, akiknek értékes kapcsolatokat köszönhetek.
De nem csak színházból áll a világ. Van egy Közel a Part nevű karitatív egyesület, amelynek talán már két évtizednél is többre tekint vissza a története. Minden évben karácsony előtt tartós élelmiszert gyűjtünk rászoruló családoknak. Idén több mint három és fél tonna gyűlt össze. Az országban 473 helyen gyűjtöttek ugyanebben az időben. Mi megint elsők lettünk!
Híres vagy a „nagy gyaloglásokról”, nagyon fontos része az életednek?
– A nagy gyaloglásokból útinaplók és több mint kétszáz előadás született. A „kis gyaloglások” pedig szerte az országban.
A csodák persze nem csak hazai tájakon esnek meg, hanem külhonban is. Mikor volt az első kalandod külföldön, amiről könyv is íródott?
– 2005-ben az El Camino, aztán szép sorban jött Lappföld, Japán, Skócia, a Himalája, a Sierra Nevada, Peru, Korzika, Izrael és még sorolhatnám.
Csoda akkor is történik, ha „egyhelyben” vagy, mesélnél a Visegrádi Palotajátékokról?
– Több mint 40 éve, és már több mint tíz éve a fiammal együtt narrálom a Visegrádi Nemzetközi Palotajátékok Lovagi Tornáit. A fiam, Papp Dániel nemcsak tehetséges színész, de rendezőként, pedagógusként is helytáll.
Ha jól tudom, a hátizsákos turizmus mellett a kerékpárt sem veted meg. Hol jártál legutóbb?
– A bringatúra ugyanúgy hozzátartozik az életemhez, mint ahogy sok ezer kilométer van a lábamban gyalogosan. A Duna forrásától Pozsonyig például 1000 km. Minden évben a Balaton, a Tisza tó, a Fertő tó, a Velencei tó. Nagyszerű kollégámmal-barátommal, Pokorny Liával idén is körbebringáztuk a Balatont. Lia nagy beszélgető-beszéltető, kihúzza az emberből azt is amit nem akart elmondani. Láttam a Majdnem tökéletes boldogság receptje című önálló estjét és olvastam az azonos című könyvét, sőt az a megtiszteltetés ért, hogy az Új Írás decemberi on line kiadásában ajánlót írhattam a könyvhöz. Volt miről beszélgetnünk!
Melyik volt életednek az a korszaka, amelyre a legszívesebben emlékszel?
– Voltam fiatal és nagyreményű, aztán olyan lett a pálya, amilyen, a pályaív hagy kívánnivalót maga után. Amikor mérleget kell vonni, mégsem gondolok vissza keserűséggel arra, ami történt. Valahogy úgy vagyok vele, mint Karinthy Frigyes Számadás a tálentomról című versében a maga életével. Elégedetlen vagyok, de nem vagyok boldogtalan. Ami talán a legfontosabb, van két csodálatos gyerekem, Luca lányom tehetséges számítógépes grafikus, Dani fiam tehetséges színházi ember. Amikor a négy unokám közül a legnagyobb, Benedek hazajön Hollandiából és bemutatja a román kislányt, akibe szerelmes… akkor… akkor…
Akkor én most egy boldog emberrel beszélgettem?
– Az életem nyomokban tartalmaz boldogságot. „A majdnem tökéletes boldogság receptje” Pokorny Liáé és az enyém is, tartalmazza a legfontosabb belevalókat: az önismeretet, és hogy tudd, hol vannak a határok, amelyeket szabj meg magadnak ugyanúgy, mint a barátaidnak, a szeretteidnek, vagy éppen az ellenségeidnek.
Bontják a Magyar Rádió egykori épületeit, kell a hely a Pázmány Péter Katolikus Egyetem campusának. A bontás áldozatai közt van a Magyar Rádió Pagodának nevezett fogadócsarnoka is, pedig meg lehetett Egy 2020-as kormánydöntés következtében a Pázmány Péter Katolikus Egyetem mintegy két évtizedes használat után sorsára hagyta a Makovecz Imre által tervezett piliscsabai campusát, hogy a főváros egyik legértékesebb területére, a Palotanegyedbe, a Múzeumkert mögötti tömbbe költözzék. Arra a területre, amelyet 1928 óta használt a Magyar Rádió, akkor épült ugyanis a világ első stúdióépülete a Bródy Sándor utca 5–7. alatti ház udvarán. A Stúdiópalotának nevezett épület tervezője, Gerlóczy Gedeon a házat is átalakította, és összekötötte a kettőt. Az udvarban 1949-ben készült el a formája miatt Pagodának nevezett pavilon, amely a későbbiekben szellemi horgonypont lett a Magyar Rádió újabb épületekkel bővülő labirintusában.
A Pázmány új campusára már 2021-ben kiírták a tervpályázatot, amely azonban nem volt maradéktalanul sikeres: az első helyezett és megvalósításra javasolt KÖZTI terve után csak megosztott harmadik díjakat osztottak ki. Az indulók többsége kortárs homlokzatokkal próbálkozott, de olyan iroda is akadt, amely megtartotta volna az ott álló épületeket. Az egyetem illetékeseinek egyértelműen a KÖZTI és a Hamburg C Kft. által javasolt, elegánsan konzervatív téglaarchitektúra tetszett, és ezzel nem is lenne baj. A Palotanegyedben kezdődő építkezésnek viszont az az ára, hogy a Magyar Rádió egykori épületeinek nagyobb részét le kell bontani. Az elmúlt évtizedben hozzáedződhettünk, hogy az efféle kormányprojektek általában azonos forgatókönyv szerint zajlanak, mégis lehetetlen megszokni azt a radikális lényegre törést, amellyel a pillanatnyi kultúrpolitika e bontásokkal mintha az épületekhez köthető szellemi tartalmat is irtani akarná.
A Magyar Rádió épületét az 1956-os események tették történelmivé, de a forradalom említése nélkül is a jelenlegi rendszert jelképezi, hogy a közszolgálati média hajdani fellegvárának helyére, a belváros kellős közepére ingyen költözhet be egy egyházi egyetem. És ezért nem nagy ár a világszínvonalú stúdiók, becses építészeti kuriózumok bontása. Az új stílus innentől tényleg csak másodlagos, ízlés és korszellem dolga.
E kuriózumok közé tartozott az intézmény szíve, a Pagoda, amely – a többi épülethez hasonlóan – nem állt műemléki védettség alatt így a pályázók szabadon dönthettek a sorsáról. A híres Zaha Hadid irodával társult Finta Stúdió, az Abud és a Garten Studio csapata megtartotta volna, ám a KÖZTI és a Hamburg C Kft. győztes pályázata nem. Pedig könnyűszerkezetes, elvben szétszedhető és bárhol felállítható pavilonról van szó, amelynek hasznosításáért, megmentéséért jó ideig küzdött a Magyar Építészeti Múzeum is, sajnos, sikertelenül.
„Üvegcsarnok, hatalmas kalitka a petúniaköröndökkel díszített udvarban a palota közepén. A Bródy-épületből más közök, udvarok, kis kertek labirintusában áll a Károlyi-palota meg az Esterházy-palota, benne a híres Márványteremmel, mely egy időben Tildy Zoltán köztársasági elnök rezidenciája volt”. Czigány György, a Ki nyer ma? című, egykori rádióműsor szerkesztője plasztikus képet fest a Magyar Rádió épületegyüttesének topográfiájáról, kiemelve azt, hogy a Pagoda „a nyüzsgő rádiós élet szíve közepe” volt, fogadások, koncertek helyszíne, „készítendő művek és műsorok előszobája”.
A Pagoda Szabó István (1914–1988) tervei alapján készült, az építész munkái közül a legtöbben az 1977-ben átadott, de nem befejezett farkasréti Mindenszentek-plébániatemplomot ismerik, amiért Ybl-díjjal tüntették ki egy évvel később, és amelyen haláláig dolgozott – ingyen. Másik egyházi épülete, az űrhajót idéző Ildikó téri templom a kelenföldi Bikás park mögött nem kevésbé figyelemfelkeltő, míg például a Szervita téren álló, néhány éve lebontott irodaháza kevésbé volt a budapestiek kedvence. Szabó István, aki egy időben a Hungexpo főépítésze volt, a szerkezetekben rejlő poézis mestere volt, és ez a szerkezetelvűség az ideiglenes építmények és pavilonok esetében különösen hangsúlyosan juthatott szóhoz.
„Tervezői látomásában a tér, tömeg, a szerkezet, az anyag és a képzőművészet is egyszerre és együtt jelent meg, és kezében így is valósult meg – írta Szabóról szóló 1989-es nekrológjában Hofer Miklós a Magyar Építőművészetben. A leírtaknak kristályos tisztaságú példája a Pagoda, amelyet a historizáló, húszas évekbeli Bródy Sándor utcai épület udvarára Szabó még az államosítás előtt, a saját irodájában tervezett, és amely nem csak tervezője, de önálló építészeti kvalitásai révén is méltán tarthatott volna igényt az öröklétre. „A Pagoda egyetlen, ékszerszerű tömeg, amelynek csupa üveg oldalfalai elbizonytalanítják a határt kint és bent között: a be- és kilátást engedélyezik, de egyben visszatükrözik az udvart ölelő szárnyakat – írta Kovács Dániel művészettörténész, az Építészeti Múzeum munkatársa Szabó Istvánról szóló szakdolgozatában, megjegyezve, hogy a befelé dőlő falaknak és a homorú tetőnek köszönhetően az épület kisebbnek látszik valós méreténél. A művészettörténész szerint e visszafogott szerkezeti játék egyedi, jellegzetes arculatot kölcsönöz az épületnek; Szabó túllép a reflektálatlanságon, amelyet gyakorta rónak fel a modern hibájaként. „Úgy él a legmodernebb építészeti metódusokkal, hogy egyúttal felméri a tér adottságait, és épületével illeszkedik hozzájuk” – hangsúlyozta Kovács Dániel a Pagoda jelentőségét. Minden erénye dacára a Pagoda is a pillanatnyi kultúrpolitika ízlésének áldozatává vált. Pedig ez a kis épület példamutatóan egyensúlyozott a laikus közönség számára is értelmezhető klasszikus építészeti formák és a szikár szerkezetelvűség között, és minden bizonnyal ennek az érzékeny építészeti beavatkozásnak is köszönhető, hogy a Magyar Rádió labirintusszerű tömbjében ez a karakteres építészeti fragmentum emlékezetessé tudott válni.
A Pagodát 2002-ben Flachner Zsuzsa vezetésével újították fel, jelentőségét mutatja, a Magyar Rádió szakmai lapja is a Pagoda címet viselte, Bárdos Pál rádiódramaturg pedig hasonló címmel adta ki művészportrékat tartalmazó kötetét. A sokat látott pavilonnak nem csak építészeti értékei miatt találhattak volna helyet egy 21. századi egyetem campusán.
forrás: https://magyarnarancs.hu/
Már felnőttként értettem meg, hogy azt a kisfiút, aki akkor voltam, a töretlen hagyomány is megérintette, ami átjárja ott a falakat. Legutóbb a Bánk bán-operabeavató egyik előadására odahoztak egy olyan viola d’amore-t, ami 1783-ban készült, és az Operaházban használják. Borzongató belegondolni, hogy már akkor szólt, amikor még nem is létezett a Don Giovanni. Ebből a jóleső borzongásból gyerekként is azonnal megéreztem valamit. Ráadásul együtt gajdolni a bátyámmal a Hunyadit, a Bánk bánt, a Háry Jánost iszonyú nagy buli volt, és ha belegondolsz, az ilyesmi száz évekre visszamenőleg egy csomó emberrel köt össze, akik ugyanúgy, ugyanezeket a dallamokat dúdolták valaha.
Gyerekként sem unatkoztam, nekem szabadidőnek számított az a pár óra ott a sötétben az áriákkal, amikor nem aggasztom magam semmi mással. Felnőtt fejjel pedig arra is rádöbbentem, hogy az operához csupa csúcsteljesítmény kell. Zeneileg, drámailag, képzőművészetileg, üzemileg, logisztikailag, anyagilag, mindenhogy. Mindenkinek a legjobbja. Egy Aida mondjuk kábé 250 közreműködőt mozgósít, közülük kétszázan művészek, akik teszem azt hatéves koruk óta gyakorolnak napi tíz órát azért az estéért, amire beülünk.
Nem volt magától értetődő döntés, hogy a legsötétebb színeik mellett is nagyon szórakoztató Mozart-művek után egy ilyen (egyébként károsan) túlkomolykodott anyag felé forduljunk. De szerintem a Bánk bán is szórakoztató darab a maga módján, hiszen egy udvari intrikázós, sarokba szorítós, torkodnak-kést-szegezős, sötét várkastélyban össze-vissza rohangálós sztori.
Képzeljük csak el, ahogy ma valaki “kicsit hozzányúl” mondjuk az Aidához és “leporolja”. Állna a bál. Nádasdy viszont nem zavartatta magát, és mi példát veszünk róla, mert a játékos tiszteletlenség nekünk is sajátunk Danival, és élvezzük, hogy tetten érhetjük egy olyan valakinek az észjárását, aki sok évtizeddel ezelőtt végigcsinálta, amivel mi csak kacérkodunk: elemezte, ízekre szedte, összerakta, és ezzel hozzátette a sajátját az utókor számára.
Az Operabeavatót viszont nem úgy élem meg, hogy szolgálatban vagyok, hanem úgy, hogy éppen ráérek. A néző is “ráér”, mert ő sem a Bánk bánra ül be, hanem tudja, hogy egy kvázi tábortűzi szórakozásra jött, háromszáz fős társaságban. Az Operabeavató elsősorban arra való, hogy jól érezzük magunkat, hogy megtornáztassuk az agyunkat és a rekeszizmainkat. Bumfordi, de jó hasonlat a szellemi-lelki wellness fogalma. Lemegyünk gyúrni egy kicsit. Fáj is utána, el is fáradunk, de jó volt.
A színészekkel való találkozások közül is azok az igazán emlékezetesek nekem, amikor szinte alig beszélünk a próbán, mert ismerve egymást eléggé, maximálisan megbízunk abban, amit a másik képvisel. Danival sosem beszéljük meg előre a monológjainkat, a vicceinket, vagy hogy az előadás aznap este mire fusson ki. Soha.
Alkati kérdés, hogy nem az alaposság, hanem a lélekjelenlét az erősségem. Amikor impróval foglalkozom, nagyon rövid idő elég nekem ahhoz, hogy átlássam, merre tart egy jelenet. Ugyanakkor se színészként, se rendezőként nem vagyok szisztematikus, rendszerező elme, ezért ezt a részét a mesterségnek félig terápiás, félig szadisztikus jelleggel nagyon erőltetem. Sokat jegyzetelek, bonyolult táblázatokat gyártok. Térképnek hívom azt a végtelen excel-fájlt, amiben egy-egy színdarab jeleneteit, szereplőit felsorakoztatom, hogy átláthatóbbá váljanak a viszonyok, az egyes jelenetek történései, szándékai, és egyebek.
Amikor szembejön a nevezetes “ösztönös tehetség”, akkor mindenki, aki szorgalommal akarja a tehetséget pótolni, leteszi a fegyvert. Amikor Szemenyei János tíz körül beérkezik a próbára, a világát nem tudja, szerintem legszívesebben megkérdezné tőlünk, hogy melyik színházban van, és ha mi kérdeznénk, nem biztos, hogy tudna válaszolni, de akkorát énekel, hogy leesik a plafon. Neki ez gyárilag megy, akárcsak az, hogy egy nehéz jelenet enigmatikus sorait hitelesen elmondja. Csak úgy kiböki és már jó is. Felháborító! Az Ötvös is ilyen…
Sokszor hittem azt is, hogy teljesen fölösleges, amit csinálunk. Csak míg régebben ez egy sötét és vigasztalan gondolatnak tűnt, most inkább fölszabadítóan hat rám, mert ha nem olyan fontos, amit csinálunk, akkor nem is kell belehalni, akkor játékosabban is felfogható, pláne, hogy negyven évesen azért már a lelki bevételeim jelentős részét az élet valóságos történéseiből nyerem, nem a színházból.
Szívesen megmondanám a főiskolás önmagamnak, aki azzal biztatta magát, hogy “ez az előadás nagyot fog szólni”, hogy nem, nem fog, semmi nem szól igazán nagyot, és egyébként sem annyira fontos, hogy valami nagyot szóljon. A lényeg az, hogy amikor magunkra zárjuk az ajtót egy színházban és bemegyünk a sötétbe, nem vagyunk egyedül. Sem a próbateremben, sem az előadáson. Ott van az a rengeteg ember (rengeteg néző van! – még nekem is, aki semmiféle potentát nem vagyok, harmincezer nézőm van egy évben), akik szeretnék látni, mire jutottunk a próbák alatt, ez önmagában fantasztikus, szívmelengető, és nekem elég is.
Következetesen építkezni szakmailag, fejlődni, vagy mondjuk középtávra tervezni a pályám első tíz évében kínkeserves volt, most pedig konkrétan lehetetlen. Az utóbbi tizenöt év legalább annyira bizonyította a munkánk hiábavalóságát, mint értelmét.
A színház még a valóságot leolvasni és feldolgozni is csak sok éves késéssel tudja, alakítani meg aztán végképp nem képes. Ettől még nem kell kizárólag könnyű témákkal foglalkozni, csak jó, ha tudjuk, hogy “minden üresbe megy” – az önfeledt esték, a felszikrázó szórakoztatás, de a mélyenszántó gondolatok és nagyszerű elképzelések is, az összes erőfeszítés. Minden. És ez nem baj, mert attól még, hogy üresbe megy, nem fölösleges.
Nagy valószínűséggel valahol adnak nekem egy darabot, amit más nem akart vállalni, abban bízva, hogy én legalább nem barmolom el, mert afféle szaki lettem, egy beugró rendező, egy kövérkés karakterszínész, aki váratlan helyzetekben is feltalálja magát. Esetleg azok az igazgatók, akik úgy döntöttek, hogy soha többet nem hívnak engem, addigra lecserélődnek, és akkor kezdhetem a köreimet elölről, mutatkozhatok be újra. Talán még égni fog a villany mindenhol. Az öt év múlváról körülbelül ezt lehet tudni…
… és kevésbé vagyok kiszolgáltatott, mint egy igazi színész. Ez bizonyos. Nekem nem fogja derékba törni a pályámat, ha elszúrok egy alakítást, nem vagyok útban semmiféle, a szerepkörömre áhítozó, szemembe mosolygó, hátulról kést szorongató kollégának. Ráadásul intézményhez sem tartozom, senki mást nem képviselek a színpadon, csak magamat.
Hétköznapokat szeretnék, megszokásokat, otthont. Öltözőasztalt koszos zoknival a fiókban. Ünnepet. Ünnep pedig csak az lehet, ami már volt és sokszor volt. Abból mindig csak a baj van, ha rettenetesen várják, hogy az ember óriásit villantson. Nem ismerem személyesen ifj. Vidnyánszky Attilát, de elképzelni sem tudom, ő milyen teherrel érkezhet vendégnek bárhová. Tőle valószínűleg mindenki szabad szemmel látható csodát vár, és nem a vezetékneve, hanem a vitathatatlanul korszakos tehetsége miatt. Nekem ez nem lenne való és ez rendben van, jó is nekem így. De az bánt, hogy füstbe ment az összes olyan terv, amelynek részeként egy nagyobb csapatban lehettem volna egy kisebb alkotóelem.
Rendeztem jó és kevésbé jó előadásokat is, és mégis biztosnak tűnt a folytatás, tudták rólam, hogy nem zseni vagyok, hanem “az egyik rendező”. Ez biztonságérzetet adott, miközben nem kötött le annyira, hogy ne mehettem volna el kalandozni, tanulni, önképzőkörözni másfelé. Ott éreztem először elevennek magam rendezőként, és ott tapasztaltam meg először annak a keserűségét, amikor kihúzzák a lábam alól a talajt.
Petra biztosan hat a pályámra, és biztos, hogy én is az övére, de megfoghatatlan, hogy miként, mert a munkát és a magánéletet elég gondosan választjuk ketté. Mondjuk a külvilág ezzel nem mindig hajlandó foglalkozni, például egy csomószor engem hívnak, amikor a Petrát keresik, és fura, hogy el kell magyaráznom: én nem az ügynöke vagyok neki, és a családi asztalnál mi is inkább eszünk, mint szakmázunk.
A "13-as Stúdió" a Magyar Rádió egykori gyerekstúdiósainak színtársulata volt az az ezredforduló környékén. Bázisuk először a Rádió Bródy Sándor utcai (azóta bezárt) épületének 13-as stúdiójában volt, később a Rátkai Klub fasori termeiben (bezárt már), még később a Komédium Színházban (bezárt már). A tizen-huszonévesekből álló társulat országszerte játszott. Papp János színész és Varsányi Anikó rendező vezették.
A képek Bódy Gergő gyűjteményéből vannak.
Szereposztás:
egér - Pathó István,
sün - Harkányi Endre,
varjú - Székhelyi József,
kutya - Vajda László,
Szeder tehén - Fónay Márta,
Eper tehén - Pányai Zsuzsa,
kereskedő - Tándor Lajos,
néni - Fáy Györgyi,
idegen - Kristóf Tibor,
kislány - Bakró Nagy Eszter,
kisfiú - Göttinger Pál,
mesélő - Földi Teri;
Deák Márton, Göttinger Pál, Pintér Zoltán, Polgár Péter, Varga Gábor
Zenei szerkesztő: Demjén Erzsébet
Dramaturg: Palotás Ágnes
A Rádiószínház bemutatójaA nagy kísérlet, avagy Rokk tojásai
Mihail Bulgakov elbeszélésének rádióváltozata
Fordította: Papp Judit
Szereplők:
Perzsikov professzor - Velenczey István,
Ivanov - Mihályi Győző,
Pankrát, szolga - Ambrus András,
Bremszkij, újságíró - Szabó Sipos Barnabás,
Rokk - Ternyák Zoltán
Közreműködik: Czakó Klári, Debrenti Piroska, Galgóczi Imre, Göttinger Pál, Kőmíves Sándor, Lukácsi József, Soproni Ági és Szabó Zsuzsa
A felvételt Cornides Tamás és Váli Mariann készítette
Zenei munkatárs: Kakó Gyula
Dramaturg: Sári László
Társrendező: Szabó Kálmán
Zeneszerző: Borisz Szokolov
Rádióra alkalmazta és rendezte: Dmitrij Nyikolajev, a Moszkvai Rádió rendezője (1996)


