„Ha nem lesz elegendő forrás, akkor hamarosan a független színház egy-két kivétellel megszűnik az országban”

A régóta apadó állami források és az átláthatóság hiánya teljes létbizonytalansághoz vezetett a független színházaknál, amelyekre a korábbiaknál is keményebb év vár. Társulati és érdekképviseleti vezetők mondták el lapunknak, mekkora a baj, és hogyan kellene átalakítani a rendszert, hogy ne zárjanak be sorra értékes műhelyek. A minisztérium is válaszolt kérdéseinkre – tervek helyett némi brüsszelezéssel.

A független színházak és táncegyüttesek egyre kilátástalanabb helyzetbe kerültek az elmúlt években, hiába emelték fel többször is a hangjukat a források csökkenése, késlekedése, a folyamatos létbizonytalanság és a támogatási rendszer átláthatatlansága miatt. A jelek szerint nemhogy javulás nem várható idén, inkább tovább romlik a helyzetük. Nemrég derült ki például, hogy a minősítéssel nem rendelkező fővárosi színházi és táncművészeti előadó-művészeti szervezetek számára kiírt működési pályázat keretösszege 2023-ban mindössze 315 millió forint lesz a tavalyi 533,5 millió helyett. Ez 41 százalékos csökkenés, miközben a szcéna szereplői eddig is a végzetes következményekkel fenyegető alulfinanszírozottságra panaszkodtak. A szakmai vészjelzéseknek nagy múltú, meghatározó társulatok megszűnéséről szóló hírek adtak súlyt az elmúlt időszakban.

„A Proton Színház, a Tünet Együttes már bejelentette, hogy évad végével abbahagyják. Ha nem lesz elegendő forrás, akkor hamarosan a független színház, mint olyan, talán egy-két kivétellel megszűnik az országban” – összegezte a kilátásokat a 24.hu-nak Zsedényi Balázs, az Átrium színház produkciós igazgatója, aki arra a kérdésünkre is lényegre törő választ adott, hogy szerinte miben kellene változnia a jelenlegi támogatási rendszernek ahhoz, hogy átláthatóbban és kiszámíthatóbban működjön a társulatok számára:

Mindenben. Jelenleg ugyanis nincs támogatási rendszer, nincs koncepció, nincs semmi, amit rendszerszinten biztosan lehetne tudni a 2023-as kulturális források kiosztásával kapcsolatban. Az elmúlt években pedig az érdemi kultúrafinanszírozásra szánt állami támogatást kérelmek és nem pályázatok útján osztották ki (sokszor olyanoknak, akik nem is voltak jogosultak rá, minden következmény nélkül), zéró transzparenciával.

A helyzet értékelésére megkértük a több mint 120 színházi- és tánctársulatot, befogadóhelyet, produkciós házat és személyt képviselő Független Előadó-Művészeti Szövetséget (FESZ) is. Szerintük a források csökkenésének mértéke olyan arányú, a rezsiköltségek és az infláció emelkedése pedig olyan magas, hogy azt nem lehet a költségek csökkentésével ellensúlyozni, sem a nézőkre hárítani. Az tehát már nem megoldás, hogy művészeket vagy háttérdolgozókat küldenek el a társulatok, esetleg kevesebb bemutatót tartanak.

„Éppen ezért a FESZ a működési pályázat keretének emelését kezdeményezte azzal, hogy rámutatott: a meglévő támogatások átstrukturálásával az előadó-művészet ezen területe megmenthető és életben tartható. Ehhez képest 41 százalékos csökkenés kezelhetetlen. A minisztérium vezetésének többször is jeleztük, hogy a működési pályázati forrás olyan mértékben alultervezett, hogy az tovább nem szűkíthető. Ráadásul az összeg, amelyről beszélünk, a minisztérium költségvetésében, de pláne államháztartási szinten szinte észlelhetetlen, nem old meg semmiféle állami likviditási problémát” – nyilatkozta lapunknak Nagy Zoltán, a FESZ ügyvezetője.

Emlékeztetett arra is, hogy a független szférában nem egymástól elszigetelten tevékenykedő szervezetek működnek: a társulatok, befogadóhelyek, valamint infrastrukturális és menedzsment-szolgáltatásokat nyújtó szervezetek tevékenysége egymásra épül, egyik nélkül nincs a másik. Az elapadó források léptékét jól érzékelteti, hogy tavaly a MU Színház, a Szkéné és a Jurányi összesen több mint 90 millió forint támogatást kapott, és így is nehezen húzták ki az elmúlt évet, idén pedig ugyanebben a kategóriában összesen 80 millió osztható szét, miközben legalább további tíz meghatározó szervezet vár támogatásra. Ha egy befogadóhely forrásai májusig teszik lehetővé a nyitva tartást, szeptemberben pedig már ki sem nyit, a befogadott társulatok nem tudnak játszani, így a pályázatban vállalt kötelezettségeiket sem tudják teljesíteni.

Ezen a területen az egy főre jutó állami támogatás összege átlagosan nem több mint 3000 forint, szemben a nemzeti minősítésű színházak egy székre jutó 10-30 ezer forintos támogatásával. Különösen igaz ez azokra az alkotóműhelyekre, színházi nevelési társulatokra, amelyek munkájukkal különböző hátrányos helyzetű csoportokkal dolgoznak együtt.

Ez a forrás nincs

A kulturális tao 2018-as eltörlése óta kialakult, folyamatosan változó támogatási rendszeren sokszor még az érintettek is nehezen igazodtak ki, így érdemes röviden beazonosítani a fő elemeit. Ahogy korábbi cikkünkben írtuk, a hatályos előadó-művészeti törvény a szervezetek két nagy csoportját különbözteti meg:a minősítetteket (ezen belül vannak a nemzeti és a kiemelt minősítésűek),

illetve a nem minősítetteket.

A minősítettekről a miniszter dönt, ezek jellemzően önkormányzati fenntartásúak, de akadnak köztük magánszínházak is. Ezeknek a működtetéséről külön állapodik meg az érintett önkormányzat és az állam. Speciális helyzetben van Budapest, itt a színházak önkormányzati tulajdonban maradtak, egyes intézményeket az állam, másokat a fővárosi önkormányzat működtet, de vannak közös fenntartásúak is. A fentieken kívül minden egyéb nem minősített szervezetnek számít.

A szervezeteknek három fő bevételi forrásuk van:a működési támogatás,

a taót felváltó többlettámogatási program,

illetve a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) pályázatai.

A többlettámogatási program 2019-ben meglehetősen nagy, 37,4 milliárdos keretösszeggel indult, ám 2022-re már ezen belül is jóval kevesebbet, 13 milliárd forintot osztottak ki. A FESZ már az indulás évében javasolta a minisztériumnak, hogy a többlettámogatási program akkor még valóban óriási kerete terhére növelje meg inkább a működési pályázati keretet. Ezt támasztotta alá a pályázatokat bíráló egyik kuratórium minden évben kiadott értékelése is.

Tehát nem többletforrást kértünk, hanem a források észszerű átcsoportosítását egy szigorú bekerülési és támogatási feltételekkel működő pályázati struktúrába. Észszerű amiatt, hogy a kurátoroknak nem arról kellene dönteni, hogy egy több évtizede működő szervezetnek csippentsenek-e le a támogatásából 500 ezer forintot ahhoz, hogy egy »csak« tíz éve folyamatosan működő társulat ennyivel több támogatást kaphasson. Észszerű amiatt is, mert nem kellene ugyanazon pályázói körnek ugyanahhoz a támogatóhoz öt-hat pályázatot benyújtania egy adott évad projektjeihez. Ezt idén is javasoltuk, érdemi válaszként a pályázati felhívást tudjuk értelmezni.

A helyzetet szerintük az teszi kezelhetetlenné, hogy nemcsak a működési támogatás keretösszege zsugorodik, de ezzel egy időben az NKA sem fizet: tavaly őszi pályázatok kifizetése áprilistól várható, és úgy tudják, hogy a tavaszi pályázatok kiírása is elmarad. Ez azt jelenti, hogy az NKA-ból legalább fél év forrása eltűnt, és ennek nyoma van a kormányrendeletben is, amely alapján a kormány a 2023. évi költségvetési törvényt módosította: az NKA – az ötöslottó játékadójából és a szerzői jogdíjakból – tervezett bevétele ugyan 15 milliárd forint, ebből azonban csak 9 milliárd forintot használhat fel. Mint írják, mulasztásban van a kulturális kormányzat a 20 százalékos kulturális bértámogatási program teljesítését illetően is. A munkabéreket a szervezetek a rendelet végrehajtásaként megemelték, az ehhez meghatározott 2023. évi forrást viszont még nem kapták meg, sőt még az igénybejelentés módjáról sem rendelkeznek információval.

Az említett kormányrendelet amúgy a művészeti pályázati támogatásokat nyújtó Kulturális és Innovációs Minisztérium számára 34 milliárd forint befizetését írta elő. Ez az összeg nagyságrendileg megegyezik azzal a 37 milliárdos támogatási keretösszeggel, ami a kulturális tao-támogatás helyébe lépett. Nagy Zoltán válaszában hangsúlyozta, hogy ez tehát nem zárolás, amikor lehet reménykedni abban, hogy az év végén a források felszabadulnak: ez a forrás nincs. A szakma résztvevőit amúgy arról tájékoztatták, hogy a többlettámogatási program helyébe az idei évtől új pályázatok lépnek. A FESZ szerint ezek kiírását 2023. január elejére ígérték, ám ez nemcsak nem történt meg mindeddig, de a keretösszeg is egyre zsugorodik, „legalábbis informálisan így tudjuk, tájékoztatást február végére ígértek”.

Bizonytalanságban tartva

A rendszer egyik központi eleme éppen az állandó bizonytalanság, ami szinte lehetetlen küldetéssé teszi az előrelátást és a felelős tervezést. Szabó Réka, a Tünet Együttes vezetője is ezt hozta fő okként, amikor bejelentette húsz éve alapított társulata megszűnését. „Nem tudom, nem akarom folytatni jelen körülmények között a társulat napi szintű működtetésének szélmalomharcát. Nem akarok vezető, munkáltató lenni olyan helyzetben, amelyben lehetetlen felelősséget vállalni” – írta múlt heti búcsúlevelében.

Az elemi kiszámíthatatlanságot tartja az egyik fő problémának Takács Gábor, az 1996 óta működő Káva Kulturális Műhely alapítója és operatív vezetője is, aki több mint idegőrlőnek tartja az állapotot, hogy sokszor egy hétre vagy egy hónapra sem látják előre a várható változásokat, nemhogy egy teljes évre. A független színházi szcénát szerinte ezért régóta a résztvevők elhivatottsága – kevésbé romantikus megközelítésben: önkizsigerelése – tartja életben, az pedig csak még tovább súlyosbítja a helyzetet, ha állam tényleg kivonul erről a támogatási területről, ahogy arra számos jel utal.

Már csak azért sem lenne ez rendben, mert a magukra hagyott társulatok sokszor épp az állami felelősségvállalás hézagait töltik ki. A Káva például évtizedek óta foglalkozik színházi neveléssel: általános és középiskolás gyerekeknek tartanak részvételiségre épülő előadásokat, amelyek társadalmi és erkölcsi problémákat boncolgatnak. Tehát gyakorlatilag állami feladatot vállalnak át, ezért Takács Gábor szerint az államnak kutya kötelessége valamilyen formában jelen lenni a tevékenységük finanszírozásában.

Szándékosan nem mondom azt, hogy tartsa el a társulatot, hiszen nekünk is kutya kötelességünk megtalálni, milyen forrásokat tudunk még bevonni, ha már egyszer ennek szenteltük az életünket. Tehát nem gondolom, hogy mindent az államnak kell finanszíroznia, de azt sem tartom elfogadható koncepciónak, hogy egyik pillanatról a másikra egyszerűen levonul az állam a pályáról, és azt mondja ezeknek a színházaknak: oldják meg a finanszírozást, ahogy tudják.

Van, amikor az elhivatottság önmagában már nem elég, de innovatív és kétségbeesett megoldásokra is szükség van az életben maradáshoz. Tavaly nyáron – immár nem először – a bezárás veszélye fenyegette az Átrium színházat is, amelyet végül csak közösségi gyűjtéssel és önkormányzati segéllyel sikerült elkerülniük. A felajánlásokból eddig több mint 97 millió forint jött össze, ami egyfelől pozitív visszajelzés, de hosszú távon nyilván aligha fenntartható egy ilyen modell. Zsedényi Balázs szerint az a közösségi összefogás, ami az Átriumért létrejött, kulturális területen példátlan. „Előbb-utóbb fel fog merülni talán a tömegekben is, hogy miért kell az államival párhuzamos infrastruktúrát fenntartaniuk (magánegészségügy, magániskolák, magánszínházak), ha az adójukból ezt egyszer már kifizették” – mondta a 24.hu-nak a produkciós igazgató, hozzátéve, hogy forrás természetesen lenne minderre, az elosztás módját és arányait viszont már joggal érheti kritika.

Tényleg túl sok a színház?

Kérdéseinkkel a minisztériumot is megkerestük. Többek között olyanokra voltunk kíváncsiak,nem aggódik-e a kormány, hogy a radikális forráscsökkentések miatt további meghatározó társulatok szűnhetnek meg,

írnak-e ki idén többlettámogatási pályázatot – vagy helyette valami újat –, és ha igen, mekkora keretösszeggel,

illetve van-e tervük arra, hogy átláthatóbbá és kiszámíthatóbbá tegyék a rendszert?

A válaszokban kevés konkrétumot vagy tervet, annál több általánosságot és a kormányzati propagandából jól ismert szlogent kaptunk:

Az elhibázott brüsszeli szankciók okozta költségvetési nehézségek a kulturális ágazat összes szereplőjét érintik. Magyarország kormánya mindent megtesz, hogy a magyar emberek számára megőrizzük a biztonságot, a munkahelyeket, a megélhetést és egy normális élet feltételeit. Most az első, hogy az ország biztonságát, a magyar családokat, a munkahelyeket, a rezsicsökkentést, a családtámogatásokat, a nyugdíjasokat megvédjük. Bízunk abban, hogy mielőbb béke lesz, és pénzügyileg is abban a helyzetben leszünk, hogy újra nagy lépéseket tehetünk.

A FESZ-nél is érdeklődtünk arról, hogy zajlik-e mostanában érdemi párbeszéd a kormány és az előadó-művészeti szervezetek között. Azt felelték, hogy rendszeresen keresik a minisztérium munkatársait különböző vezetői szinteken, és nemcsak a problémákat sorolják, hanem megoldási javaslatokat is tesznek. Az a benyomásuk alakult ki, hogy a minisztériumi vezetők nem rendelkeznek kellő információval a területen működő szervezetekről. Felsővezetői szintű nyilatkozatokban például rendszeresen megjelenik, „hogy milyen sok, túl sok” a független színház. Nagy Zoltán szerint ez a kijelentés egyrészt ellentétes a művészeti szabadságot garantáló alaptörvénnyel, másrészt egyetlen adatra támaszkodik: a független színházként nyilvántartásba vett előadó-művészeti szervezetek számára. Nem veszi figyelembe azonban, hogy a nyilvántartásba vétel nem azonos a támogatottsággal. Pedig a FESZ úgy látja, hogy éppen a működő pályázati formák azok, amelyek szűrőként szolgálnak ahhoz, hogy csak a valós művészeti tevékenységet végző, objektíve – előadás- és nézőszámmal, foglalkoztatási adatokkal, áfabevétellel vagy pozitív mentálhigiénés, szociális hatással – is mérhető teljesítményt nyújtó szervezeteket támogassa az állam.

Amit nem tudunk elfogadni, hogy az elmúlt ötven évben a magyar előadó-művészeti struktúra szerves részévé vált független színházi és táncművészeti terület létezését és professzionalitását újra meg újra igazolnunk kell a kulturális politikai döntéshozók előtt. Nem tudjuk elfogadni azt sem, hogy elmúlt évek elhibázott kulturális támogatási politikájának következményeiért azt a független szférát tegyék felelőssé, amelyhez az előadó-művészetre jutó támogatási források egy-két százaléka jut el, és amely e szűkös forrásokat a leghatékonyabban használja fel. A területnek nem a nézőszám és előadásszám maximalizálás a célja, hanem az alulról (vagyis nem az állam és az önkormányzatok felől), az alkotók felől induló művészi kezdeményezések, a kísérletezés, a kockázatvállalás lehetőségének biztosítása, és különösen a társadalmi felelősségvállalás.

Ez a felelősségvállalás tetten érhető például a társadalom különböző csoportjainak valós idejű problémái felé forduló, tabutémákat feldolgozó előadásokban, illetve alkalmazott színházi, társadalmi fejlesztő és alkotási programokban egyaránt. Álláspontjuk szerint e munka finanszírozásának alapja nem lehet pusztán az előadásszám és nézőszám, és nem is lehet a nézőkre hárítani ennek költségeit, hiszen éppen azokhoz a csoportokhoz juthatunk el a támogatás révén, amelyek tagjai éppenhogy nem rendelkeznek olyan szabad jövedelemmel, amely lehetővé tenné számukra azt, hogy kulturális szolgáltatásokat vásároljanak.

„Nyitottak vagyunk arra, hogy a minisztérium számára kellő adatot és információt adjunk a finanszírozási modell újragondolásához, a költségvetési tárgyalásokhoz, a területre vonatkozó jogszabályok előkészítéséhez” – írják, hozzátéve, hogy ezt a nyitottságot és partneri hozzáállást szeretnék elérni a kulturális politikai vezetőkkel, így különösen Csák János miniszterrel, és aktuálisan a minisztériumba visszatérő új, kultúráért felelős államtitkárral, Závogyán Magdolnával való kapcsolatuk alakításakor.

forrás: https://24.hu/

Mucsi Zoltán és Scherer Péter: A mi életünkben ez a találkozás sorsfordító volt

Sok fiatal már azt sem tudja, hogy a Kapa–Pepe-jelenetek honnan származnak, de őket ez nem zavarja. Mucsi Zoltán és Scherer Péter már huszonöt éve dolgozik együtt, társulatuk, a Nézőművészeti Kft. a tizedik születésnapját ünnepli. És még mindig tudják inspirálni egymást. Interjú.

hvg.hu: Arcul csapta önöket a kerek évforduló?

Mucsi Zoltán: Sok ez a huszonöt év, hát még Pepével! Nyilván mindannyiunk fejében ott van ez, én örülök, hogy ezt a tíz évet megértük. Amikor a Krétakör szétment, elgondolkodtunk Péterrel, hogy tudunk-e valamit csinálni. Sokakat felkerestünk, néhányan csatlakoztak hozzánk, néhányan visszautasítottak minket, de úgy voltunk vele, hogy nézzük meg, mi lesz belőle. Akkor még nem gondoltunk volna, hogy tíz évvel később ennyi felnőtt- és ifjúsági darabunk lesz. Utóbbiakat Péter rendezi, és úgy vagyok az ő sikerével, hogy amikor hallok róla, mindig meghal bennem egy darabka, és mély undort érzek vele szemben.

Scherer Péter: Ez egy angol színházi mondás – csodálatos!

M. Z.: Ebben a tíz évben azért volt két elég komoly buktánk, de ezeken kívül erős előadásokat csináltunk, és szerencsére úgy érezzük, szeretik is őket a nézők.

hvg.hu: Melyik volt a két bukta?

M. Z.: Halottról vagy jót, vagy semmit!

S. P.: Zoli miatt volt mindegyik bukás, azért nem akar róla beszélni. Tíz évvel ezelőtt azt mondtuk, hogy annyi mindenkinek toltuk már a szekerét, próbáljuk meg most a miénket. Csináljuk a dolgunkat, és jó, hogy van dolgunk. Azt nagy sikernek tartom, hogy azok a kollégák, akiket mi is nagyra tartunk, szeretnek velünk dolgozni.

Kialakult körülöttünk egy kis holdudvar, 8-10 színésszel, zenésszel, íróval, még rockzenészek is megfordultak nálunk. A másik, aminek örülök, az természetesen a közönség. Ez a vállalkozás nem tud menni, ha hosszú távon szponzorálni kell egy előadást. A Bivaly-szuflé című darabunkat – ami egyébként nem volt bukta – le kellett venni, mert túl sokan voltunk benne, fegyverek dördültek az előadásban, és ha csak harminc ember hiányzott a nézőtérről, már nem volt rentábilis. De itt is nagyjából hatvan előadás után mondtuk azt, hogy engedjük el a kezét.

hvg.hu: Minifesztivállal ünnepeltek a Szkénében, egyes előadásaik után beszélgetéseket is tartottak. A Scherer Péterről szóló beszélgetés „Egyedül nem megy – egy életen át Mucsi Zoltán árnyékában” címmel indul, de Katona László és Kovács Krisztián, a társulat másik két tagja is reflektorfénybe került.

M. Z.: Önmagában az a nagy szám, hogy ennyit kibírtam Pepével. Már ebből is lehetne egy fesztivált csinálni. Nem tudunk objektíven tekinteni magunkra, de ha úgy érezzük, hogy egy bizonyos színvonalat megütünk, és érvényes előadásokat hozunk létre, amelyek érdeklődést váltanak ki, akkor beteljesítettük a célunkat. Nyilván, amikor megalakultunk, az volt az első terv, hogy a világszínház történetének a könyvébe aranybetűkkel legyünk beírva. Elég hamar beláttuk, hogy ez nem fog megtörténni.

S. P.: Azért, mert nincs meg a könyv.

A Zoli eltökítette. Én az arany filctollat megvettem!

Az a szerencsénk, hogy több lábon áll ez a minitársulat. Van, hogy kortárs írók kortárs darabokat kifejezetten nekünk ajánlanak vagy írnak, így remek dolgokat tudunk csinálni Háy János, Tasnádi István, vagy akár Parti Nagy Lajos nevével fémjelezve. De vannak úgynevezett saját fejlesztésű történetek, ahol mi választjuk meg a témát, a stílust, a modort, a zenei világot, meg ugye az ifjúsági előadások. Ha valaki végignézi a teljes repertoárt, akkor fel lehet fedezni kéz-és stílusjegyeket ezeken a darabokon, de ez mégiscsak három különböző szál.

hvg.hu: Tudják még inspirálni egymást, vagy huszonöt év után már nincsenek meglepetések?

M. Z.: Nekem Péter mindig meglepetést okoz…

S. P.: Most például azért vettem fel ezt az inget, hogy meglepetést okozzak Zolinak.

M. Z.: ’60 óta nem vett fel ember ilyet, feltételezem, hogy leértékelés volt…

S. P.: Nem zavar, hogy Hugo Boss?

M. Z.: Ha ez Boss, akkor vagy loptad, vagy kaptad. De térjünk vissza a kérdésre! Ha valaki ennyi ideje együtt van – és mi nagyon sokat voltunk és vagyunk is együtt –, és ott nincs veszekedés, akkor az a két ember vagy hazudik, vagy elmebeteg. Az a barátság fokmérője, hogy mit bír el. Hogy úgy ugratjuk egymást, hogy a vicceknek lehet igazsága, de sosem ütünk a gyenge pontokra. A veszekedést soha nem rosszindulat szülte. Mondjuk, kellett az én lojalitásom is…

S. P.: Persze, Zoli nagyon könnyű ember.

Az is volt a beceneve, hogy a Citromarcú Abonyi Rém. Így hívták már Szolnokon, annyira szerethető.

M. Z: Van, hogy másképp látunk valamit. Péter is eléggé ragaszkodik ahhoz, amit kigondol…

S. P.: Tehát egy makacs f*sz.

M. Z.: Nagyon sok ilyen helyzet volt, de muszáj igazodni egymáshoz. Volt, amikor kegyetlenül haragudtam rá, és azt gondoltam, miért ver engem a Jóisten egy ilyen szerencsétlen, fafejű ökörrel… (nevet), de olyan nem volt, hogy de kár, megint a Pepével kell dolgoznom. Vitatkozunk, makacskodunk, de amikor jó passzban vagyunk, nagyon jól működünk együtt – a színpadon is.

S. P.: Nekem az jut eszembe az inspirációról, hogy A piszkosak című előadásban Zoli egy kis „és még”-szerepet játszik…

M. Z.: Hát mert ilyet adtál…

S. P.: Mert ennyire volt időd! Szóval ott megjelenik a Zoli Rejtő Jenőként, és egy teljesen más arcát lehet látni, mint amit megszoktunk. Nagyon szép, ahogy játszik. Lehet, hogy most romantikus kedvemben vagyok, és most nem osztom, de hogy tud-e engem inspirálni? Tud!

M. Z.: Jó, hogy erről van hangfelvétel, mert ezt holnap már letagadja.

hvg.hu: A mára védjeggyé vált Kapa–Pepe-párosuk Csányi János legendás rendezésében, a Szentivánéji álomban tűnt fel először, majd végigvonult a Jancsó-filmeken. Most is ezerféle dolgot csinálnak, tévéfilmekben, sorozatokban játszanak, az ország mégis leginkább Kapa–Pepeként ismeri önöket. Nem bánják?

M. Z.: Szerintem elég sok kolléga örülne annak a bánatnak, hogy – ha lehet ilyet mondanom – emblematikus lesz, még ha párban is. A mi életünkben ez a találkozás sorsfordító volt. Mint ahogy kellett szerencse is, és kellett Grunwalsky Ferenc, Szomjas György és Jancsó Miklós is, de nem szeretem sorolni, mert nagyon sok embert kihagyok, akik formáltak minket, és sokat köszönhetünk nekik.

S. P.: Ezt sokszor kérdezik tőlünk. Egyszer már mondtam, is, hogy csodálatos, ha egy színész pótolhatatlanná tudja tenni saját magát, hiszen valahol mindannyiunknak célja, hogy eljusson erre a szintre, bármilyen szakmában. Mind a kettőnknek van egy önálló élete is, Zoli játssza a Tóth Jánost, a Munkaügyeket, a Nehéz című darabot, ami szinte monodráma, és nekem is megvannak ezek: a Klamm háborúja, a Mario és a varázsló, amelyekben nélküle vagyok. Erre szokta mondani Zoli, hogy jó, jó, de azokban szar is vagy! Lehet! De akkor legalább ketten kiteszünk egyet – az is valami, nem?

M. Z.: Egyszer készült arról egy felvétel, hogy Miki bácsiról beszélgetünk a főiskolán, és nem tudom, lehet, hogy Péter valami cucc hatása alatt volt, de azt mondta, hogy neki az édesapja mellett Miki bácsi is egy apuka volt, „meg hát Zoli”. És akkor azt gondolom, hogy egy apának… van kötelezettsége…

S. P.: Igen, úgyhogy most adj egy kis pénzt. Indul az iskola. Kell még egy ing.

M. Z.: Ez egy jó teher mindkettőnk számára. Jót tesz a kapcsolatnak, hogy mindkettőnknek jelentős külön útja van. Lehet, hogy ha 25 évig ugyanolyan tempóban dolgoztunk volna egymás mellett, akkor valamelyikünk megöli a másikat.

hvg.hu: Pedig sokan a fiatalok közül már nem is tudják, hogy a jeleneteik honnan származnak. Csak rákapnak a Kapa–Pepe-humorra.

S. P.: Múltkor mondta nekem egy kislány, hogy az anyukája imádja a Ne fütyülj!-t. Kérdeztem, hogy tudod, hogy az miből van? Persze – vágta rá –, hát a netről!

M. Z.: Amire mi törekedtünk, és törekszünk is mindig, hogy bemutassuk ezt a csetlő-botló, nagyon emberi humort. A figurák is hatnak egymásra: kiborulok a másiktól, de ha nincs ott, megőrülök.

S. P.: Ez a két karakter keresi magát a világban. Miki bácsi nagyon tudta, hogy mit akar kezdeni velük. Az egyik rokonom mondta, hogy „Peti, néztük valamelyik filmedet, hát ne haragudj, egy negyedóra után elkapcsoltuk”: ez is egy érvényes gondolkodásmód, de ha megnézed ezt a hat filmet, akkor rájössz, hogy ez mégiscsak a ’90-es évek végének, 2000-es évek elejének egy nagyszerű lenyomata.

hvg.hu: Van, aki a pénzénél maradt, és van, aki egy fillért sem kapott a színházi tao-pénzek megszüntetése után. Önöket hogy érintette a jelenlegi rendszer?

M. Z.: Abban a formában, ahogy a tao korábban működött, nem volt jó. Sokan kihasználták a joghézagokat. De ahogy elintézték, és ahol most vagyunk, az sem jó, és nem igazságos. Én úgy látnám jónak, hogy van egy adott összeg – ezt megkapja az egész színházi szakma – és amennyi a taód hároméves átlaga volt, arra kijön egy összeg, amit igényelhetsz. Mindenki annak függvényében kapná a pénzt, ahogy teljesített. Ez igazságos lenne. A mostani rendszerben aránytalan eltolódások vannak, és pontosan tudjuk, hogy jó néhány színházat úgy érintett, hogy most az életben maradásért küzd.

S. P.: A független szféra mindig picit mostohagyerek volt: szellemi szempontból nem biztos, hogy baj, mert gondolkodni mindig jobban lehet, ha nincs olyan sok pénz. Nyilván, ha éhen kell halni, az is szar. Ahhoz tudnám hasonlítani a teljes magyar független szféra állami finanszírozását, mintha átadnák az M7-es autópályájának egy 200 km-es szakaszát, de lehagynák róla a fényvisszaverő rudakat. Azt már ne, az már drága. A repkedő milliárdokhoz képest ez körülbelül ilyen tétel. Ez a finanszírozási helyzet a művészi gondolkodást is behatárolja. Bizonyos darabokat nem tudunk megcsinálni, mert nem tudjuk rentábilisan értékesíteni. Ha a limiten belül tudsz kreatív és látványos lenni, akkor tudsz működni. Én tíz éve játszom egy darabot, most megkértek, hogy vállaljam olcsóbban. Mi is érezzük ennek a hatását, természetesen.

M. Z.: Nálunk a hatszereplős előadás már megaprodukció. Nyilván más darabok is előkerülnének, ha az éves támogatásunk több lenne. Pintér Béláék eszméletlen dolgokat csinálnak, ott rengeteg költség van, sokszereplős darabok, élőzene stb. Őket jóval erőteljesebben sújtja a mostani helyzet, de ha végignézünk az eredményeiken, a nemzetközi kritikákon, akkor egyértelmű, hogy annak a társulatnak nem vergődni, hanem hasítani kellene.

hvg.hu: A társulatok rákényszerültek, hogy emeljenek a jegyárakon, de meddig lehet menni ezen az úton?

M. Z.: Ha én kiírnám, hogy 15 ezer forint a jegy a Nehézre, akkor 19.30-kor ülhetnék itt egyedül, és nézhetném, hogy milyen szépen folyik a Duna. Senki nem jönne be. Vidnyánszky Attila elmondta, hogy sok ember nem jut el színházba, de a Nemzetibe majd ingyen is elmehetnek. Egyrészt azt gondolom, hogy ez egy nemes gondolat, másrészt pedig azt, hogy ha a mi költségvetésünket felemelik 60 millió forintra, akkor 500 és 1000 forint között fogjuk árulni a jegyeket. De ahhoz kell, hogy legyen bevételünk. Sajnos, ha van rá szándék, akkor sem engedhetjük meg magunknak, hogy nehéz helyzetben lévő embereket hozzunk be – kivétel ez alól az ifjúsági program.

S. P.: Azokat az előadásokat rengeteg suliba visszük, van, hogy mi pályázunk, van, hogy cégek fizetik ki nekik, vagy szülők, mert tetszik nekik és összedobják. Ezek eleve olcsó jegyek, és lent is tartjuk az árakat.

hvg.hu: Péter, több interjúban is elmondta, hogy nem szeret politizálni – az előadásaik viszont erősen társadalomkritikusak, tabukról akkor is beszélnek, ha az ellene megy a mostani rendszernek. Zoltán ezzel szemben időnként aktívabban fogalmazza meg a véleményét politikai kérdésekben.

M. Z.: Én sem szeretek politizálni, de mivel a politika bejön az életembe, bejön a színházba, a lakásba, kikerülhetetlen. Az fontos, hogy reagáljunk a dolgokra, ha más a véleményünk, vagy akkor, ha valamit egyenesen helytelennek, butának tartunk. Nyilván nagyon fontos lenne a régebbi egyiptomi mezőgazdasági szokásokról előadást csinálni, de arra reflektálunk, amiben vagyunk – vagy drámai formátumban, vagy görbe tükörben. Nem szeretem, amikor egy színház direkt politizál, olyanban nem szeretnék részt venni.

S. P.: Én attól vagyok a legszomorúbb, hogy harminc évvel az új magyar demokrácia születése után újra aktuális lett a politikai színház. Hiszen ez demokrácia, kinek kell beszólni? Az iskolai bántalmazás, a függőség, vagy akár a családon belüli erőszak megjelennek nálunk, és erőteljes véleményünk van arról, hogy hogyan érdemes ezekről a témákról párbeszédet kezdeményezni. A darabok hol súrolják, hol teljesen ellene mennek a politika véleményének, de az, hogy tabutémáról beszélsz, sokkal inkább társadalmi tett, mint politikai. És ez dolga a színháznak.

hvg.hu: Gondolkodtak már azon, hogy mennyi ideig csinálják még a Nézőművészeti Kft.-t?

M. Z.: Azt beszéltük meg Péterrel, hogy ha százéves lesz a Nézőművészeti, akkor abbahagyjuk. Ha a többiek folytatják, mi akkor is kiszállunk belőle.

forrás: https://hvg.hu

Négy Napos Néző Képző - minifesztivál

A Szkénében ünnepel az 5 éves Nézőművészeti Kft. A Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Katona László és Kovács Krisztián alkotta kvartett szinte az összes előadását bemutatja a 4 nap alatt a legkülönbözőbb műfajban: lesz osztályterem-színházi előadás, felolvasószínház, színházi előadás és persze kísérő programok is – Eugenia koncert és közönségtalálkozó. 

Az előadások közül nem hiányzozhat majd a már klasszikussá vált Nézőművészeti Főiskola sem, ahonnan a Kft. a nevét is kapta. S hogy emeljük a fesztivál hangulatát, a büfében megkóstolhatod Pepe kedvenc italát, Kapa kedvenc szendvicsét, nyerhetsz dedikált plakátot, de azt is megtudhatod, hogy kerül a kakas a színpadra.

A részletes program:

április 5., szombat
16.30 Esther Gerritsen: És reggel ugyanúgy... – felolvasószínház
Fordította: Varga Orsolya
Olvassák: Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Kovács Krisztián
19.00 Parti Nagy Lajos: Bivaly-szuflé
22.00 Eugénia koncert

április 6., vasárnap
14.00 A gyáva – osztályterem-színházi előadás
16.30 Emmanuel Robert-Espalieu: A halak nem halnak bele a szabad merülésbe – felolvasószínház
Fordította: Gáldi Éva
Olvassák: Scherer Péter, Katona László
19.00 A zsidó
21.00 közönségtalálkozó

április 7., hétfő
16.00 Ady/Petőfi – osztályterem-színházi előadás
vendég: Parti Nagy Lajos
19.00 A gondnok


április 8., kedd
17.00 A fajok eredete
20.00 Nézőművészeti Főiskola

„NAGYON LEHET VELEM CSAPATBAN DOLGOZNI”

Beszélgetés Mucsi Zoltánnal

Artur Palyga kortárs lengyel író A zsidó című darabjával ősbemutatóra készül a Szkéné Színház és a Nézőművészeti Kft. A mű szembenézés a múlttal. Milyen felelősségünk van a múltunkkal, erről beszélgettünk az előadás kapcsán Mucsi Zoltánnal, a darab egyik szereplőjével. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

Revizor: Artur Palyga A zsidó című művének előadása nem előzmény nélküli. A múlt évben a Gólem Fesztiválon már felolvastátok a fiatal kortárs lengyel szerző művét. Palyga darabja egy iskola néhány tanárán keresztül néz, nézet szembe a múlttal.

Mucsi Zoltán: A Gólem Színház kért fel bennünket, aNézőművészeti Kft-t, hogy olvassuk fel a darabot. Ezután döntöttük el, színre visszük a művet. Súlyos anyag arról, mit kell kezdenünk a múltunkkal, hogyan kell tisztába rakni. Ha a feldolgozás nem történik meg, nagyon sok zűrzavart okoz. A darabban éppen ez a zűrzavar sokszor humoros helyzeteket teremt. Az alapkonfliktus az, szabad-e a város egykori szülöttéről, a „zsidóról” elnevezni az iskolát, hogy megmentsék az intézményt az anyagi csődtől. És eközben rémes mondatok hangoznak el. Ha egy társadalom nincs rendben a múltjával, az nincs rendben a jelenével, és a jövőjével sem lesz.

R: A színdarab egy iskola tanári szobájában játszódik. Ez már önmagában szimbolikus helyszín. Rajtuk keresztül lehet bemutatni az értelmiséget, annak társadalmi, gondolkodásbeli különböző színeit?

MZ: Reményeim szerint sokszor fognak nevetni az előadáson. Mert nincs más menekülési útvonal. Vagy feljajdulunk, vagy marad a röhögés. És a röhögés kényelmesebb. Az iskola azért is fontos, mert ez az iskola rohad, esik szét éppen, küzdenek a fenntartásáért. Egyre inkább alkalmatlan ellátni oktatási feladatát. És amikor valami rohad, ott előbb-utóbb kétségbeesett, rossz megoldások születnek. Az előadás tanári kara kétségbeesetten próbál jó megoldást találni, miközben egyre mélyebben tárul fel a múlt, a szereplők saját múltja, amely éles vitákat provokál.

R: A tanári karban ott van az idős kolléganő, a „régi motoros”, a bunkó testnevelő tanár, a fiatal, csinos, ám nem túl okos angoltanárnő és az általad alakított igazgató. Mindenki hurcolja a maga titkait. Milyen az igazgató karaktere? Kiderül, hogy a háború után fiatalon került valakinek a helyére. Ő a mindig mindent túlélő?

MZ: Itt, Közép-kelet Európában sok minden nem lett kimondva. Így sem a háború utáni időszak, sem pedig a rendszerváltás története. Hogy kik voltak hatalmon az előző rendszerben, kik maradhattak? Kik kerültek a régiek helyére? A darab csak utal arra, hogy az igazgató sem korrekt módon került a pozícióba. És a generációs különbségek is feszítik a darabot. A tornatanár és az angoltanárnő fiatalok, gyerekként élték meg az előző rendszert. Érintetlenek maradhattak. Egészen máshogy gondolkodnak a korról, mint idősebb kollégáik, akik vagy tevőlegesen vagy szenvedőként élték át az elmúlt évtizedeket. Az igazgató sosem mer ellentmondani, mert fél a következményektől. A darab ennek kapcsán még egy színt beemel, a személyes és társadalmi felelősség kérdését. Erre mondja a darabban az igazgató, hogy „Ne várjunk az egyszerű emberektől hőstetteket!” És valóban, ne hozza a társadalom olyan helyzetbe a tagjait, hogy hazuggá, megalkuvókká váljanak, vagy egyszerűen csak féljenek.

R: Az iskola megmentését a külföldre szakadt gazdag zsidóember pénzéből remélik. Ám ez sok, szőnyeg alá sepert múltbéli ügyet felszínre hoz és robbant. Lengyelországban is kényes kérdés, hogyan pusztították el szinte a teljes zsidóságot. Ott is jelen van az antiszemitizmus. Hogyan fogadták a lengyel nézők a darabot?

MZ: Azt tudom, hogy nagyon erős volt a fogadtatása. Azt csak feltételezem, hogy vitákat is generált. Az nagyon jó, ha egy előadás körül elkezd forrni a levegő, mert az akkor annyira elevenbe vág, amiről beszélni kell. Mert nem lehet kikerülni. Jó lenne ilyen előadást csinálnunk.

R: Itthon éppen a német megszállás emlékműve kavar hatalmas indulatokat, vitákat. Túl sok a „kényes ügy”. Ez is szerepet játszott abban, hogy most vegyétek elő a darabot?

MZ: Minél később göngyölítik fel ezeket az ügyeket, annál kényesebb lesz. Annyiféleképpen magyarázzák a történteket. Előfordul az ember életében, hogy olyasmit tesz, amit később nem szeretne megtenni. De ha ezzel nem néz szembe, még nagyon sokszor meg fogja tenni ugyanazt. A szembenézés esélyt adhat arra, hogy ne történjen meg újra. A társadalomnak ezért kell a fekete foltjaival foglalkoznia; hogy felkiáltójelként álljon ott. Hogy soha többé ne fordulhasson elő! Ez sokkal fontosabb, mint maszatolni a felelősség kérdését. Bármilyen fájdalmas, a társadalomnak részt kell vállalnia a felelősségben. Az egyetlen út a megtisztuláshoz, hogy szembenézzünk vele.

R: Néhány éve hoztátok létre a Nézőművészeti Kft-t. Úgy tűnik, ahogy fogy a levegő a színházak körül, több társulat, a tiétek is, egyre élesebb, karcosabb előadásokat visz színre. Feladatotok felkiáltójelnek lenni?

MZ: Öt éve Gyulay Eszterrel, Katona Lászlóval és Scherer Péterrel alapítottuk a társulatot. Most csatlakozott hozzánkKovács Krisztián. Mindig érkeznek újak. A mostani előadásunk a nyolcadik bemutatónk. Scherer Péter eddig négy iskolaszínházat rendezett, amit a jövőben is folytat. Számára, számunkra is nagyon fontos, hogy találkozzon a tizenévesekkel, akik később talán színházszerető emberek lesznek. Nagyon nagy szerencsénk, hogy tudunk működni, annak ellenére, hogy a támogatottságunk igen csekély.

R: Miből működtök?

MZ: Mindig találunk partnereket. Együttműködésekkel tudunk fennmaradni. Így például tavaly Parti Nagy Lajos darabját, aBivaly-szuflét a tatabányai színházzal és a Szkénével közösen hoztuk létre. Nagyon szép nézőszámunk és előadásszámunk van, főleg a költségvetésünkhöz képest. A mostani előadásunkat is aSzkénével közösen mutatjuk be, ez lesz a harmadik koprodukciós előadásunk.

R: Voltak olyan periódusai az életednek, amikor a szabadúszást választottad. Jellemzően a kisebb, családias társulatokhoz szerződsz. Éveket töltöttél a Bárka Színházban, a Krétakörnél. A függetlenségedet, a szabadságodat próbálod így megtartani?

MZ: Szolnokon tizenöt évet töltöttem. Az nem pici színház. De eljön az a pillanat, amikor az ember azt mondja, elég. Ott ez történt. Sok oka lehet; mert már mást akar, vagy az adott művészeti koncepcióval nem ért egyet. Jön egy új szerelem.

R: Ez volt a Bárka?

MZ: A Szentivánéji álom előadásából nőtt ki a színház. Fontos és izgalmas volt. Színházat alapítani mindig nagyon izgalmas. Évek múlva már sok mindent nem egyformán gondoltunk. Már nem akartam folytatni. Már nem az történt, amire az alapító tagokkal szövetséget kötöttünk. Úgy éreztem, el kell jönnöm.

R: Hol van az a határ, amikor felállsz?

MZ: A Krétakörből egy évvel az átalakulása előtt jöttem el. Azután lettem szabadúszó. Jó valahová tartozni, de nem a kényelmi helyzet határozza meg a döntéseimet. Bár a kényelemmel nincs baj. Az elkényelmesedés veszélyes.

R: Milyen az a színház, ahol gömbölyűnek érzed a világot?

MZ: Én akkor szoktam eljönni, amikor az adott színház az én színházi elképzeléseimtől távol kerül. A színház sokemberes csapatmunka. Nagyon sok helyen kerülhet porszem a gépezetbe. Amikor az elkezd csikorogni, akkor már nem érzem jól magam és továbbállok. A mostani társulatban szeretem, hogy sokat vitatkozunk, nem feltétlenül értünk mindenben egyet. De a társulat ezeket a vitákat kibírja, túl tudunk lépni rajtuk, mert mindenki tudja, hogy közös ügyért harcolunk. Ha okozunk is egymásnak sérülést, az azért történik, hogy még pontosabb, még jobb legyen az előadás. Ebben sokszor a kíméletlenségig elmentünk. Ma már talán ezt is tanuljuk, megtanultuk, hogy lehet minél kevesebb sérüléssel megúszni. És reménykedünk a jövőben, hogy tudunk jó előadásokat csinálni. Azokat a problémákat dolgozzuk fel, ami minket feszít. Ilyen A zsidó című előadás is.

R: Nehéz ember vagy?

MZ: Ezek címkék. Olykor könnyű vagyok, mint a hattyú. Máskor, mint az orangután vagy a gepárd. Van, amikor dühös, máskor nagyon kedves. Akarnok vagyok, de nagyon lehet velem csapatban dolgozni.

R: Néhány hete halt meg Jancsó Miklós. Ő alkotta meg párosotokat, Kapát és Pepét. Mester volt? Atya? Barát?

MZ: Nagyon nagy találkozás. A Lámpást adott kezembe az Úr… film volt az első. Nagy megtiszteltetés volt, hogy felkért. És nagyon nagy öröm, hogy elégedett volt a munkával. Még hat közös film készült. Öröm, hogy barátjának fogadott. Ritka fickó volt. Nagyszerű és bölcs ember. Szabad, a szó minden értelmében. Nem volt benne megfelelési vágy. Nemes anyagból gyúrták. Tudjuk, nem vagyunk halhatatlanok. Én úgy gondolom, ő az. Hiányozni fog. Űr marad utána, de nagyon sok mindent hagyott itt.

Szerző: Marton Éva

forrás: http://www.revizoronline.com

Parti Nagy szufléja

Aki gengszterek közé keveredik, azt megeszik a bivalyok. Parti Nagy Lajos gengszterdarabja a Szkénében.

Még hogy a kortárs magyar írók nem járnak moziba. Olyannyira járnak, hogy a darabíráshoz szükséges ihletet is olykor onnan szerzik: ez történt például Parti Nagy Lajossal, akinek olyannyira kedvére volt a dánok mindenhez értő forgatókönyvíró zsenije, Anders Thomas Jensen legelső rendezése, a Gengszterek fogadója, hogy azonmód elkezdett benne motoszkálni egy gengszteres színdarab gondolata. Vagy ha nem is azonnal, hát nem sokkal utána. Az elkészült mű csak nyomokban vagy még annyiban sem tartalmaz dán elemeket, viszont van benne emberszeretet és négy gengszter – utóbbiak közül kettő a megtévesztésig hasonlít Mucsi Zoltánra és Scherer Péterre, a másik kettő pedig Kovács Krisztiánra és Katona Lászlóra.

forrás: http://magyarnarancs.hu/

Korrupt polgármester viszi a banda pénzét

Kapa, Pepe és a többiek brillíroznak, mi mégis elálmosodtunk a Szkéné nézőterén. Alvás azonban nincs: hangosan lőnek a Bivaly-szufléban.

Parti Nagy Lajos Anders Thomas Jensen dán filmrendező Gengszterek bandája című filmjéből merített ötletet, hogy Közép-európai gengszterkomédiájához. A Bivaly-szufléban négy piti bűnöző egy elhagyott, félig leégett étteremben talál menedéket az egymillió eurós zsákmányával , a rejtekhelyet pedig a helyi szokásoknak megfelelő korrupciós hálón keresztül vadprivatizálják.

A gépfegyverlövésekkel és teljes sötétségben zajló jelenetekkel induló előadás a gengszterek és az őket játszó színészek személyisére épül. Scherrer Péterrel és Mucsi Zoltánnal a Jancsó-filmek Pepe-Kapa párosa emeltetik be a Bivalyszufléba. A szorongó bandavezér, Pepe(ts) és a szarkasztikus-infantilis Kapa(uer) mellett egy agresszión úrrá lenni képtelen fegyverfetisiszta meleg, Macila (Katona László) és szelíd kedvese, Kiscián (Kovács Krisztián) alkotják a balszerencsés csapatot. Mivel a négy kispályás haramia Poldi, a főgengszter pénzével menekült el, minden látogatótól megrémülnek. Ezeket egytől egyik Horváth Lajos Ottó játssza a bábaasszonytól a megvesztegethető polgármesteren át a korrupt rendőrig, sőt…

Scherrer és Mucsi párosa nem tud nem működni, brillíroznak most is, méltó társaik Katona, Kovács és persze Horváth. A bűnöző is ember, mégpedig gyarló, esendő, olykor ostoba, szerelmes, anyás, vagy csak be van rezelve rendesen. És persze mindannyian kispályások a korrupt hivatalnokokkal szemben, akik úgy éneklik ki a szájukból a zsákmányt, ahogy azt mi nagyon is ismerjük: az éttermen átmosandó pénz java másodpercek alatt landol a helyi elöljárók zsebében. Üvöltő áthallás.

Parti-Nagy szövege ezúttal jobbára nélkülözi a nyelvi csavarokat. A Bivaly-szuflé dialógusai ettől még szórakoztatóak, karakterei szerethetőek, az este azonban így is kellemesen unalmas.

A karikatúraszerű jellemrajzok, aprólékosan felépített helyzetkomikumok a Göttinger Pál által rendezett előadásban nem állnak össze kellően feszes szerkezetű művé. Az akciók és a dialógusok nem mutatnak utat a cselekménynek, nincsenek meghatározó konfliktusok, jellemfejlődések, nagy megfejtések. A történet gyakran leül, akár fél órányi húzás sem lett az ördögtől való.

A Bivaly-szuflé a Szkénében ennek ellenére megtekinthető, fenntartásokkal ajánlandó.

forrás: http://vanyabacsi.blog.hu/

Kastély a Scheisse szélén

Bivaly-szuflé

A dán Thomas Anders Jensen eredeti története Nyugat-Európa és a Balkán határmezsgyéjén játszódik, de Parti Nagy Lajos szövege erre is rákontráz. Nála a sztori az ukrán-orosz határra tevődik át, ami különös átmeneteknek kínál játékteret. Egzotikus teremtények bukkannak felszínre, elhagyatott mocsarak tagolják a tájat, még a szürreális alpesi krokodil alakja is megidéződik, a helyi bivalyrezervátumról már nem is beszélve.

Itt akar négy menekülő maffiózó új életet kezdeni, sikeres grillt és panziót működtetni. Már a definiálhatatlan tulajdonú épület, a radioaktív sugárzás rettenete is elég nyomasztó, ám a környezeti különlegességek miatt belefutnak egy még durvább faktorba: az emberi tényezőbe. Rejtőzködésüket, a kastély sorsát és a grill-bizniszt egyaránt veszélyeztetik a bivalybergeciek: a számító rendőr, a megvesztegethető és fölényes polgármester, kettejük arisztokratikus anyja, vagy a részeges orvos. És természetesen végig ott kísért a négy gasztrogengszter mögött Fitti Poldi, akitől egy táska pénzt loptak. AS sokoldalú fenyegetés egyetlen figurában kulminálódik: Horváth Lajos Ottóban, a darab kaméleonjában.

A magyar rendezés és Göttinger Pál újszerűsége ugyanis abban rejlik, hogy ebben a változatban a falusi figurákat ugyanaz a színész, Horváth Lajos Ottó alakítja. Elképesztő, hogy a szakállas auktor az egyik pillanatban gőgös bábaasszony, pár perc múlva világvégi polgármester, végül Pepets nemezise, a sokat emlegetett Fitti Poldi. Horváth Lajos Ottó olyan kecses könnyedséggel lényegül át egyik személyiségből a másikba, hogy azt tanítani kellene. Hirtelen nem is tudom eldönteni, melyik alakítását élveztem a legjobban, mert szédítően sokoldalú. A gengszterbohózatba valami baljós, dermesztően kafkai idegenszerűséget, valami misztikus dosztojevszkiji atmoszférát csempész be a színész, mikor megjeleníti a kastély öt „külvilági” látogatóját. Mert a történet egy bizonyos szintjén már azon is elgondolkodtam: lehet, hogy a maffiózók megőrültek a paranoiától és a piától? Delirálnak, és ugyanazt az embert hallucinálják polgármesternek, főzsarunak, bábának?

Horváth Lajos Ottó elképesztő távlatokat nyit, amint bekapcsolja a négyest az apró település fenyegető interakcióiba. A színész öt arca a helyi korrupció, mutyizás és ravaszkodás melegágya. Kiváló kórkép annak feltárására, mi történhet egy milliárdos ingatlanbiznisz függöny mögötti játszmáiban. Csak úgy kapkodjuk a fejünket: kicsalt foglalók, zsarolás, lobbi és megfélemlítés váltják egymást valami bizarr ritmusban- a darab társadalomkritikai oldala is erősnek bizonyul, a társadalom mélyrétegeibe vág. A darab fájdalmasan mélyre merül a magyar valóság mocsarában, így eléri, hogy tényleg a hideg futkosson a hátunkon, ha ráérzünk a gazdasági függések pókhálójára, és megértjük: az eladósodásból születő rabságok emberöltőkre, akár egy egész életre szólnak. Ez az igazi horror, nem a darabban néhol felbukkanó vér vagy a géppisztolyok pattogása. A darab szenzációs bolyongása az intrika útvesztőjében Horváth Lajos Ottó ötarcú alakításának köszönhető.

A dán szerző forgatókönyvéből Parti Nagy Lajos olyan frappáns magyar átiratot szerkesztett, ami már önmagában is megállná a helyét, akkor pedig különösen parádéssá válik, ha a nyelvi humort is érti a néző. Ilyen a nyelvi lelemények közül kimagasló Cserjeburg, a Sevcsenkóról elnevezett falusi utca, vagy az állandósuló német-magyar beszólások- Mucsi gyakran nagy elánnal emlegeti, hogy benne vagyunk a Scheisséban. Egyszer a nézők is mélyen átérezhetik ezt, méghozzá a saját bőrükön: a darab egy bizonyos pontján kínosan feszengtem, mikor világítás nélkül váratlan géppisztoly-lövések hasítottak a csöndbe. Sokkoló volt, a nézőtér többsége dermedten meredt maga elé. Azért sem lövöm le a poént, mikor lesz a fegyverropogás, éljétek át ti is, mit érezhetnek a gengszterek!

Van a darabnak egy nosztalgikus bája. Mintha megint egy Jancsó-filmben lennénk: folyamatosan egymással pöröl Kapa(uer) és Pepe(ts), a két maffiózó. Hálás szerepet kaptak - a rendező, Göttinger Pál szerint a szerepük annyira közel esik a valódi személyiségükhöz, hogy az már „nem veszélytelen”.Szokás szerint állandó verbális csatát vívnak, csak most felcserélődtek a szerepek a Jancsónál megszokott karakterisztikához képest. Ezúttal Scherer, azaz Pepets a főnök, ő koordinálja Kapauert, más néven Mucsit, és gengsztertársaikat, az agresszív Macilát és a hisztérikus Kisciánt.

Bevallom, elfogult vagyok a Mucsi-Scherer párossal. A kedvenc magyar színészeim, akik szokásukhoz hűen a tőlük megszokott parádés párost hozzák a színpadon, legyen szó A fajok eredete evolúciós ökörködéséről, Harold Pinter Gondnokjának abszurd angol hangulatáról, vagy a mrozeki Mulatság eszelős hülyéskedéséről. Besétálnak egy színpadra, és elég, ha rájuk nézek, nyomban egy olyan mimikával, hangtorzulással, beszólással jönnek, ami kiszakít a mindennapok mókuskerekéből, és minden bajomat feledve szakadok a nevetéstől – azt hiszem, sokan vannak még így Mucsiékkal kapcsolatban. Valahol ez lenne a színház, az igazán kiváló színészek feladata, új, saját világok teremtése, melyek elfeledtetik velünk a sajátunkat. A mulattatás mellett azonban elgondolkodtatnak is, ha egy éleslátó rendező komolyabb szereplőbe pozicionálja Pepééket. Kivételesen szórakoztató, őrülten improvizatív figurák, akik rendkívül egyéni színfoltot képviselnek a magyar színházakban. Sokan különc clownként tekintenek rájuk, akik csak marháskodnak, ennél azonban klasszisokkal, vagy kvantumugrásokkal többet tudnak. Mucsi és Scherer varásza éppen abban rejlik, hogy bárkinek a bőrébe képesek belebújni. Korábbi színházi látogatásaimon döbbenetesen konstatáltam, micsoda telitalálat Scherer a Klamm háborújának neurotikus tanáraként. Ennél pozitívabb meglepetés már csak az volt, milyen meggyőzően sziporkázik Mucsi a Bárkában a Sade márki pennájában, mintha szögmérővel és vonalzóval pontosan rá tervezték volna a szadista francia arisztokratát, és még egy olyan merész húzást is bevállal, amire elég kevés színész vállalkozna a szakmában. Nem mindegy, hogy a hülye okoskodik vagy az okos hülyéskedik – náluk az utóbbi vonatkoztatási rendszer van érvényben, és ez adja a páros különös, tragikomikus erejét.

Kapa és Pepe, Mucsi és Scherer – szerintem ők maguk sem tudnák megmondani, hányszor játszottak már együtt. Nem véletlenül, mert külön-külön is szenzációsak, ám együtt még jobban felerősítik a másik komikumát, egészen a vulkanikus kirobbanásig fokozzák egymást. Mélységesen egyetértek Göttinger Pál rendezővel, mikor arra utal, mennyire önmagukat játsszák ezek az eszelősen szórakoztató figurák. A darabban többször is olyan pillanatokat éltem át, mikor ráéreztem Parti Nagy Lajos inside joke-jaira, háttérből való kikacsintásaira: többször érteni véltem, kifejezetten róluk szól az eljátszott epizód, mert azt ábrázolja, mekkora haverok, mennyire számíthatnak egymásra (Pepets egy monumentális füllentéssel Kapauer életét menti meg.) Örültem, hogy ilyen sok személyes mozzanatot láttam mindkettejüktől, ezek az apró finomságok tették a meglehetősen terjedelmes (155 perces) darabot végig pergővé, élvezetessé. Az emberi történetek, az életszerű játék és a brutális humor. Ha ebben az országban mindenkinek lenne legalább egy olyan szintű barátja, mint nekik, már nem itt tartanánk. A darab már csak azért is különleges, mert mindkettejük színpadi jelenlétét extra magánszámok teszik emlékezetessé. Nehéz elfelejteni, mikor a rendesen ittas Mucsi a hűtő tetejére mászik, aztán elmeséli, hogyan zárta anyja a frigóba egy raklap kocsonyával valami gyerekcsíny miatt. Echte dráma, mikor Scherer elmeséli, hogyan lett Fitti Poldi, az élvonalbeli gengszter az ő tiszteletbeli faterja - jutalomjáték, mikor kénytelen szembenézni a bosszúszomjas keresztapával. Lenyűgöző a történetben felvillanó flashbackek drámai ereje: kár, hogy nem tudunk eléggé megrendülni a gyermekkori vagy nevelőintézetes iszonyatmeséken, mert olyan humoros keretben tálalják, hogy a komédia megszépíti, hamar feloldja a tragédia feszültségét.

Abszurd négyek bandája ez. A történetben tomboló team négy tagból áll, így illik szót ejtenünk a másik két bűnözőről is, akik Pepetsékkel együtt felgyújtanak egy bárt, majd egy millió euróval bérelt bőrönddel menekülnek főnökük, a mesterbűnöző Fitti Poldi elől. Katona Lászlót korábban egy szerepben sem láttam ennyire energikusnak. Már A gondnokban is felfigyeltem mélyen átélt szerepformálására, de most még meggyőzőbb az erőszakban tobzódó Macila alakjában, aki fegyverekkel fekszik és kel, frusztrációjában pedig nonstop a környezetét terrorizálja (ennek akusztikai poklából mi is intenzív kóstolót kapunk). Az eset pikantériája, hogy Katona nem tűnik dúvadnak, civilben inkább óvatos duhaj benyomását kelti, így az a benyomás támad az emberben, hogy pontosan önmaga ellentétét alakítja. Ha ez igaz, akkor pláne maximális tiszteletem a művészi őrjöngéshez Katonának és Macilának. Persze a negyedik gengszter, Kiscián (Kovács Krisztián) is kitesz magáért. Kiscián, a hisztis, cirkuszoló csibész egy elkényeztetett plázacicára emlékeztet. Macila és Kisicián, a meleg pár két tagja a két nemi pólus szélsőséges vadhajtásai: Macila a férfi, aki túlságosan férfi akar lenni, Kisicián pedig a lányok szélsősége, aki képtelen szenvedélyét tartaléklángon tartani. Kovács Krisztián mulattatóan, máskor meg elgondolkodtatóan vesz részt a négyek bandája hétköznapi viszontagságaiban, bár alakja kissé elhomályosul a többiek árnyékában (ez azonban nem a színész, inkább a szerző vagy a rendező ügye).

De miért éppen Bivaly-szuflé lett a darab címe, és mi lesz a rosszfiúkkal tömött bivalybergeci kastélyszállóban a korrupciótól bűzlő határvidéken? Többet már nem mesélek, nézzétek meg, mert tényleg érdemes bevállalni ezt a 155 percet. Ez a szuflé nem olyan rizikós, mint az alapértelmezett felfújt, ami rosszabb esetben összeesik- egy lüktető, tartalommmal és leleménnyel teli alkotásról van szó tehát, ami egészen új megvilágításba helyezi a gasztrogengszter kifejezést, amit innentől érdemes lesz ízlelgetni. Persze csak ínyenceknek. Nézzétek meg, mi történhet egy vendéglátóipari workshopon, ahol fácánt és bivalyt turmixolnak!

forrás: http://www.antropos.hu

VIDOR Fesztivál: díj a Bivaly-szuflénak

BRIGHELLA-díj a legjobb férfi epizódszereplőnek:
HORVÁTH LAJOS OTTÓ

A 42. HÉT LETT A LEGJOBB ELŐADÁS A VIDOR FESZTIVÁLON

A Centrál Színház Illatszertár című produkciója lett a VIdámság és Derű ORszágos Seregszemléjének "legvidorabb" előadása, A 42. hét című Pintér Béla-darab pedig a legjobb előadás díját kapja a nyíregyházi Vidor Fesztiválon.

A zsűri döntése alapján így a Centrál Színház a Pulcinella-, míg Pintér Béla és Társulata a Dottore-díjat veheti majd át. A Vidor Fesztivál elismeréseit ezúttal is a díjazott színházakban, az évad első előadásán adják át az érintetteknek.

A legjobb rendezőnek járó Capitano-díjat Gothár Péternek ítélte oda a zsűri a Vaknyugat című darab színpadra állításáért. Az előadás a Kultúrbrigád és az Átrium Film-Színház közös produkciója volt a fesztiválon.

A legjobb női és férfi alakítás Colombina- és Arlecchino-díját Csákányi Eszter, illetve Rátfalvi Tamás és Ficza István kapja. Csákányi Eszter A 42. hét című darabban, míg Rétfalvi Tamás és Ficza István a Vaknyugatban nyújtott kiváló művészi teljesítményt.

A legjobb női epizódalakítás Smeraldina-díját Jordán Adél és Pálos Hanna veheti át, mindketten a Katona József Színház által bemutatott A nyaralás című darabban játszottak. A Brighella-díjat, amely a legjobb férfi epizódszerepért jár, megosztva Horváth Lajos Ottónak és Szemenyei Jánosnak ítélték. Horváth Lajos Ottó a tatabányai Jászai Mari Színház, a Nézőművészeti Kft. és a Szkéné Színház közös produkciójában, a Bivaly-szuflé című darabban nyújtott alakításáért, míg Szemenyei János az Illatszertár-beli szerepéért kapja az elismerést.

A legjobb díszletért a Pantalone-díjat Taksás Mihály veheti majd át, aki a budapesti MaNNa Produkció Szentivánéj című előadásának dekorációit, kellékeit "álmodta" színpadra.

A Vidor Fesztivál zsűrije a legjobb utcaszínházi előadásért járó Pierrot-díjat az egri Fekete Dávid Törökvész vitéz, avagy Vitéz László és a törökök című produkciójának ítélte oda.

A zsűri egybehangzó véleménye alapján a legbátrabb csapatjátékért járó különdíjat a Picaro Társulat kapja a Sárkánytivornya című darabban nyújtott művészi teljesítményért. Az Életműdíjat Benedek Miklós színész, rendező veheti majd át. A port.hu különdíját Pintér Béla és Társulata kapja.

A szombaton befejeződött nyíregyházi Vidor Fesztivál kilenc napján hatvan helyszínen csaknem négyszáz produkciót láthatott a közönség. A pontos nézőszámot még ezután összesítik a szervezők, de az első számítások szerint mintegy 120 ezren láthatták a színházi, utcaszínházi, zenei és filmes rendezvényeket, illetve képzőművészeti kiállításokat.

forrás: http://szinhaz.hu/

Bivaly-szuflé a VIDORon - képek

„Eljön a pillanat, amikor már nevetni tudunk a problémákon”

Segédszínészként kezdte, mára az egyik legsikeresebb és legtöbbet foglalkoztatott magyar színész. Munkásságát többek között Kaszás Attila díjjal ismerték el, egyedi humora és Scherer Péterrel alkotott párosa pedig időközben fogalommá vált. A Kultúra.hu-nak Mucsi Zoltán mesélt. Interjú.

A Szkéné Színház és a Nézőművészeti Kft. koprodukciójában kerül színpadra Artur Palyga A zsidó című drámája. Mikorra várható a bemutató és miről szól a darab?

A zsidót már idén áprilisban a Nézőművészeti Kft. felolvasásában meghallgathatta a közönség a Jurányi Inkubátorház Kamaratermében a Gólem Fesztivál programjának részeként. Az ebből készülő előadás próbafolyamatai januárban kezdődnek, a darabot pedig március elején mutatjuk be. Csakúgy, mint A gondnok és a Bivaly – szuflé esetében, A zsidó is koprodukció eredménye lesz. A darab egy olyan iskolában játszódik, amely rossz anyagi helyzetben van, nehézségekkel küszködik. Egy történelemtanár, egy angoltanár, egy pap és egy igazgató, utóbbit alakítom én, közösen próbálják megtalálni a módját annak, hogyan lehetne a meglehetősen nehéz helyzetben lévő oktatási intézmény anyagi problémáit megoldani. Az igazgatóban merül fel az ötlet, hogy segítséget kérjenek attól az embertől, aki valaha az iskolába járt, és aki történetesen jómódú zsidó ember. A zsidó és a tantestület találkozásával kezdetét veszi a múlttal való fájdalmas, keserű szembenézés.

A zsidósággal kapcsolatos diskurzusban még mindig érezhető az óvatosság. Mit gondol, képes a darab elérni, hogy kizökkentse a közönséget a negatív sztereotípiákból, valamint enyhítse a témáról való diskurzus értékterheltségét?

Hosszan lehetne sorolni a tévhiteket és előítéleteket, melyek a zsidósággal kapcsolatban beépültek a köztudatba. Azt gondolom, hogy a történelemben lezajlott tragédiákat és múltbéli fájdalmakat, az ebből hátramaradt sebeket a színház nem képes megszüntetni. Az előadás a múltunkkal való szembenézésre sarkall. Tényekkel és kérdésekkel szembesíti a nézőt. Bármennyire is fájdalmas a szembesítés, ezáltal nyílhat lehetőség arra, hogy ne lépjünk bele többé hasonló gödrökbe. A darab célja, hogy kérdéseket és gondolatokat indítson el a nézőben.

A Nézőművészeti Kft. szintén az egyéni befogadásra és a gondolatébresztésre épít.

Az előadásaink problémákat vetnek fel, illetve reagálnak a környező világra. A Nézőművészeti Kft estében a humor is kulcsszerepet játszik. Mindig akadnak kérdések, amelyek foglalkoztatnak minket, jóllehet, ezekre a kérdésekre gyakran mi magunk sem tudjuk a választ, viszont azt mindenképpen érezzük, hogy muszáj boncolgatni őket. Egész egyszerűen léteznek témák, amelyekről, ha úgy érezzük, előadás formájában sikítani kell, akkor mi sikítunk, abban a reményben, hogy mindez a néző számára is érdekes, izgalmas kérdéseket vethet fel. A próbafolyamatokat pedig minden esetben alapos anyaggyűjtés előzi meg.

Mit gondol, lehet a humor és az önirónia olyan csodafegyver, amely által a sértettségek, a sztereotípiák és az ellenséges attitűdök pozitív irányba mozdulhatnak el?

Amennyiben a csodafegyver titka a humorban és az öniróniában rejlene, biztos, hogy már nem is lenne szükség színészekre. Táltosoknak, istennek vagy legalábbis félistennek kelleni lenni ahhoz, hogy a sok szörnyűséget és fájdalmat, amely hatással van ránk, egy csapásra képesek legyünk megszüntetni. Az ember csetlő-botló lény, gyakran követ el hibákat, hol tragikus, hol pedig nevetséges figura. Korántsem tökéletes teremtmény, de jól is van ez így. A botlásokra, múltbéli ostoba döntésekre a későbbi negatív következmények világítanak rá igazán. Habár a színház, mint kulturális intézmény sem a humor, sem más eszköz által nem képes lebontani a sztereotípiák falait, eloszlatni a megkövült előítéleteket, mégis segíthet egy optimistább attitűd kialakításában, ami pedig talán odáig is vezethet, hogy segít a problémákat, nehézségeket kevésbé terhelő perspektívából láttatni. Lehet komédia vagy tragédia, a lényeg, hogy felrázzon, szembesítsen és hasson az emberekre. Woody Allen, Hofi Géza, Monty Python – úgy gondolom – remek példák erre. Az én meglátásom színészként, és magánemberként is az, hogy egy krízis megoldásához és feldolgozásához idő szükséges. Hagyni kell érlelődni. Majd pedig el kell jönnie a pillanatnak, amikor már nevetni tudunk egyéni és közösségi problémákon. A nevetésre való képesség lehetővé teszi, hogy kellő távolságból, éretten tekinthessünk a krízishelyzetre.

A Nézőművészeti Kft. Nonprofit alapon működik. Miért tartja fontosnak, hogy létezzenek olyan kulturális befogadóterek a városban, amelyek függetlenek az állami elvárásoktól?

Amikor Scherer Péterrel, Gyulai Esztetrel, Katona Lászlóval megalapítottuk a Nézőművészeti Kft. – t elsősorban a kíváncsiság vezérelt minket, vagyis, hogy képesek vagyunk – e olyan volumenű előadásokat színpadra állítani, amelyek működőképesek. Nem valakinek a felkérésére, hanem pusztán a magunk örömére és bánatára szerettünk volna alkotni. Úgy tűnik, nem vallottunk kudarcot. Nyilvánvaló, hogy egy nonprofit kft. esetében is vannak szabályok, amelyek megkívánják az alkalmazkodást.

A tavalyi EFOTT-on Scherer Péterrel arról faggatta a fiatalokat, szoktak-e színházba járni. Volt, hogy meglehetősen lesújtó válaszokat kaptak. A Tasnádi István által írt Nézőművészeti Főiskola című darab épp egy olyan jövőt idéz meg, amikor az emberek elveszítik érdeklődésüket a színházak iránt, a megfigyelés aktusa pedig elenyészik. Hogy látja, elindultak már ezen a lejtőn a 21. századi fiatalok?

A Szkéné Színház nézettsége a múlt évhez képest 40 százalékkal növekedett. Nyilván nem tudok a közönség összetételéről pontos adatokat, de azt tudom, hogy Horváth Csaba, Pintér Béla társulatának előadásaira meglehetősen sok fiatal is jár. A Nézőművészeti Kft. sem panaszkodhat, ráadásul a Scherer Péter rendezte Ady/Petőfi előadásokra is nagy igény van. Ez utóbbi rendhagyó irodalom óra keretein belül szeretné megszólítani a diákokat. Bármilyen műfajú darab legyen repertoáron – komédia vagy tragédia – a lényeg, hogy hasson a fiatalokra is, és, ha kell, taglózza le őket néhány percre. A cél tehát az, hogy a társadalom és saját magunk kritikus-ironikus megfigyelései alapján, kortárs, a mai magyar társadalmat érintő, egyszerre megrázó és szórakoztató színpadi műveket hozzunk létre.

Scherer Péterrel amolyan ásó, Kapa, nagyharang – féle elválaszthatatlan párost alkotnak, legalábbis, így maradtak meg a köztudatban. Mikor, milyen apropóból találkoztak először?

Péterrel közel húsz éves kapcsolat köt össze minket. Már az első közös darab, a Bárka Színházban előadott Szentivánéji álom előtt is ismertem őt, de tény, hogy a szakmai kapcsolat – egyébként a barátság is – ezt követően erősödött fel közöttünk. Kívülálló szemével nézve persze nem biztos, hogy barátoknak, sokkal inkább két vadállatnak tűnhetünk. Megbeszéltük Péterrel, hogy, amennyiben Kapa­ – Pepe páros szakmai különválására kerülne a sor, sajtótájékoztatón jelentjük majd be az eseményt.

Abban az időszakban lett színész, amikor bizony még meg kellett járni a szamárlétra fokait statiszta szerepektől egészen a Jászai Mari – és a 2011 – es Kaszás Attila – díjig. Nem bosszankodik, amikor azt látja, hogy a mai fiatalok sokszor inkább kikerülik ezt a bizonyos létrát?

Annyi más dolog van az életben, ami bosszant, és amivel foglalkozni kellene, hogy ez aztán igazán nem tud felbosszantani.

Kik voltak hatással Önre szakmailag akár Szolnokon, akár másutt?

Rengeteg emberrel ismerkedtem meg pályafutásom során. Nyilván sokat változtam én is, mint ahogy körülöttem a világ is. Harmincöt évvel ezelőtt mást jelentett egy találkozás, mint most. Ha mindenáron mondanom kell neveket, akkor Fodor Tamást, Csizmadia Tibort, Grünvalszky Ferencet emelném ki, de lehetne még sorolni Törőcsik Maritól kezdve egészen Udvaros Dorottyáig. Sok embertől kaptam sok hasznosat úgy szakmailag, mint emberileg. Ezek a találkozások más-más okból ugyan, de mindenképpen meghatározták az életemet.A külföldön több díjjal jutalmazott David Harrower Blackbird című darabját Kováts Adél állította színpadra a Szkéné Színházban. A darab főszereplőjeként akkor ezt nyilatkozta: „eddig egyetlen szerepénél sem fordult elő, hogy azt éreztem volna a próbafolyamat közepén, hogy nem akarom eljátszani, csak mert annyira szörnyűséges a figura. Két napig arra is nehezen vettem rá magam, hogy a kezembe vegyem a szövegkönyvet" .

Hogyan volt képes átlendülni a karakterrel kapcsolatos krízisen?

A Blackbird kétségkívül izgalmas darab. A pedofília problematikáját pedzegeti. Két ember fatális találkozásáról szól, akik között hosszú, nehéz beszélgetés kezdődik tizenöt év után, amelynek során felidézik a közösen átélt múltat. Egy régi bűn, egy tizenkét éves lány iránt érzett vágy végérvényesen egymáshoz láncolja a szereplőket. A próbák során azon kaptam magam, hogy meglehetősen távolinak éreztem magamtól a figurát. Nehéz volt a bőrébe bújnom. Szerencsére, ahogy jött a krízis, úgy el is múlt.

Rowan Atkinson egyik újságnak adott nyilatkozata jutott eszembe: „szeretem az esőt, ilyenkor senki sem látja a könnyeimet.” Milyen Mucsi Zoltánt kapunk akkor, ha nem a színpadon látjuk?

Értem, mire irányul a kérdés, de azt kell, mondjam, nem tartom magam szomorú embernek. Nincs is okom szomorkodni, hiszen van négy egészséges gyermekem és munkám is. Inkább úgy fogalmaznék, hogy vannak dolgok, amelyek szomorúvá tesznek, olykor pedig keserűséggel töltenek el. Szerintem tévhit az, hogy, ha valaki humorral foglalkozik, magánemberként feltétlenül szomorúnak vagy éppen vidámnak kell lennie. Vannak jobb, vannak rosszabb napjaim, és én is – éppúgy, mint mások – hozok rossz vagy éppen jobb döntéseket. Emberből vagyok. Természetesen szeretem, ha a dolgaim úgy alakulnak, ahogyan azt én szeretném, ahogyan elterveztem, ahogyan le lett fixálva.

Ez a gondolkodás nagyon jellemző a szeptemberi születésűekre. Egy asztrológus hozzátenné még a maximalizmust és a kritikusságot is. Utóbbival hogy áll?

Kicsit kritikus vagyok. Mondom ezt én. Viszont, ha azokat kérdezi, akik velem élnek, vagy akikkel együtt dolgozom, ők rávágnák, hogy borzasztóan, elviselhetetlenül kritikus vagyok.

A 2013/2014-es évadban milyen produkciókban láthatja majd Önt a közönség?

Litkai Gergely humorista felkérésére Vinnai András ír nekünk egy darabot, amelyet szeptember végén kezdünk el próbálni, októberben pedig már bemutatója lesz. Ezután következnek a januári A zsidó darab próbafolyamatai, valamint Márai Sándor Szegények iskolája című művén alapuló darabban játszom majd.

Milyennek képzeli el szakmai – és magánéletét tíz – tizenöt év múlva?

Ami biztos, hogy jóval ráncosabb leszek, mint most. Elképzelhető, hogy több idő alatt futom majd le a száz métert, elképzelhető, hogy őszülni fogok, már, ha lesz még hajam. Szeretném tíz év múlva rövidebb idő alatt teljesíteni a száz métert, valamint jó volna megkapni Cannes –ban és Berlinben a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat, na és mindezt Moszkvában is remek lenne elnyerni. Az Oscar-díjhoz is hozzá kell még jutnom valahogy, de viccet félre téve csupán a következőkre vágyom: egészséges legyek, észnél legyek, és legalább annyi energiával és olyan átéléssel legyek képes dolgozni, mint amennyivel mindezt jelenleg teszem.

Jónás Ágnes

forrás: http://www.kultura.hu/

Fennállásának legsikeresebb évadát zárta a Szkéné Színház

Tartalmas évadot zárt június 20-án a Szkéné Színház. A 240 előadáson (11 bemutató, amelyből 9 koprodukció) több, mint 30.000 néző fordult meg színházunkban szeptember 4. óta, amely 92.8%-os látogatottságot jelent, a nézőszám 40%-kal nőtt az előző évadhoz képest. Soha ennyi előadás és néző nem volt még korábban egy évad alatt a színházban!

Ahogy a sajtóközlemény kiemeli, Csákányi Eszter először dolgozott Pintér Bélával, és a következő évadban, a társulat készülő bemutatójában is viszont láthatják az érdeklődők. Pintér Béla Szép Ernő-díjban részesült a színpadi nyelv megújításáért, a XX. Nemzetközi Könyvhétre pedig nyolc drámája jelent meg kötetben.

A színház Kő, papír, olló című osztályterem-színházi előadása a pályaválasztás előtt álló diákok számára készült, amit elsősorban hátrányos helyzetű települések iskoláiba vitték el, ahol a tanulókkal az előadás kapcsán a továbbtanulást megelőző nehézségekről beszélgettek. A foglalkozáson eddig több mint háromszáz diák vett részt.

Vendégeskedett a Műegyetem rakparton a sepsiszentgyörgyi M Stúdió valamint a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház is. Ez utóbbi által megrendezett TESZT Fesztiválra a Szkéné három előadása is meghívást kapott éppúgy, mint a nyár végén rendezendő Vidor Fesztiválra, ahol a Bivaly-szuflé, a Bányavakság és A 42. hét is szerepel.

A következő évad első bemutatója a POSZT-on felolvasó színházi keretek között már bemutatott Bányavíz lesz, amely a Bánya-trilógia záró epizódja. Beugrással lesz látható Szegeden a THEALTER Fesztiválon és az Ördögkatlan Fesztiválon A nagy füzet Zsámbékon, ahol Nagy Norbert szerepét Keresztes Tamás, a Katona József Színház művésze veszi át.

forrás: http://7ora7.hu/

Kastélyszálló gengszterekkel

Libamáj créme brulée-ről már hallhattunk, de bivalyszufléról? Abszurd, ahogy Parti Nagy Lajos írása is, melyet a Nézőművészeti Kft. nevű társulat felkérésére, név szerint: Katona Lászlónak, Mucsi Zoltánnak, Scherer Péternek, Kovács Krisztiánnak és a vendég Horváth Lajos Ottónak írt.

A történetet az író elmondása szerint a Gengszterek fogadója című dán film ihlette. Parti Nagy kétrészes darabja azonban nem adaptáció, hanem az öt magyar színészre formált fiktív bűnügyi komédia. Az ukrán-osztrák határon (?!) játszódó történet négy gengsztere egy balul elsült lövöldözés után elmenekül az egymillió eurós zsákmánnyal, ám autójuk lerobban, így Bivalybergecen kötnek ki, és a helyi kastélyszállóban húzzák meg magukat. Egyiküket megérinti a hely szelleme és kitalálja, hogy vegyék meg a szállót s nyissanak benne éttermet. Kiderül azonban, hogy a faluban a polgármestertől a rendőrfőnökig mindenki korrupt, és pillanatok alatt kicsalják a négy gengsztertől az összes pénzüket. 

Parti Nagy a színészek valódi, illetve beceneveiből alakított beszélő karakternevei és nyelvi humora a Tatabányán és a budapesti Szkénében is látható előadás alapértékei. Pepets (ejtsd: pepecs) szerepében Scherer Péter az idealista, tervekkel teli gengsztert formálja meg kiválóan. Kapauerként Mucsi Zoltán a tőle megszokott profizmussal hozza az önsajnáló, alkoholista, meglőtt bűnözőt. Macila szerepében Katona László a fegyvermániás, de érzékeny lelkű bűnöző kettőségét fogja meg jól. A sósmogyoróért rajongó, homoszexuális Kiscián karakterét Kovács Krisztián alakítja átütően. Horváth Lajos Ottó több szerepben (Tapaczkyné, a volt bába; Stüszev, a helyi orvos; Helmutsenkó a rendőrfőnök; Helmunffy a polgármester és Fitti Poldi, a főgengszter) sokarcúan zseniális. 

Keszei Borbála és Pallós Nelli eleinte nem sokat sejtető, majd rendkívül ötletes kastélyszálló- díszletében az öt színész - Göttinger Pál jó arányú vezetésének köszönhetően - végig remekel. A lehengerlő abszurd történet nemcsak megnevetett, de - ügyesen becsomagolva - a felnőtté válás, az önmagunkkal való szembenézés kérdését is felveti. A Bivaly-szuflé száz százalék humort tartalmaz, és biztosan nem fekszi meg a gyomrot.

forrás: http://hetivalasz.hu/

A Kortárs Online a Bivaly-szufléról

Ha a bivalyból kifogy a szuflé

(vmr)

Ha a szuflénál minden a sütőn múlik, akkor egy előadásban minden azon, hogy ki mennyi kreatív energiát ad bele. Ebből a Bivaly-szufléban a dán kultfilm státusú előzményt, a közönségkedvenc szereposztást, a fiatal rendezőt és a „Parti nagy-i” alapanyagot tekintve nincs hiány. De ahogy a bivalyszuflénál például nem mindegy, milyen apróra van vágva a hagyma (és hogy vágva legyen, ne turmixolva ám, tudjuk meg), egy előadás sava-borsát is sok apró műhelytitok és ötlet adja.

Márpedig a négy gengszter kastélyszállói konyhafoglalása a figurák amúgy leleményesen rontott szövegeléséből idézve „fekszik takarékon”, még ha a tétje az elkövetett bűnök és elszenvedett sérelmek feledése és a főgengszertől ellopott eurómilliók kifehérítése is, egy új útlevél, valamint egy szebb, jobb élet ígéretével. Mert álljon bármennyire is jól Mucsi-Kapauernek a lőtt sebére napi egy liter whiskey-t, vagy jobb híján bármilyen alkoholt (kivéve tojáslikőr!) öblögető alkoholista szerepe, továbbá Scherer-Pepetsnek az örök alárendelt gengszeré (aki börtönévei alatt képződött nagyobb ambíciókkal rendelkező gourmet-vá), az olykor belassuló jeleneteket a Katona László–Szabó Krisztián ellentétes karakterűre hangszerelt meleg párosa sem tudja feltupírozni. Mindeközben épp Katona figurája képes olykor visszacsatolni a realitáshoz, így téve idézőjelet a cselekmény mögé: gépfegyverrel hadonászva ő az egyetlen, aki józan és logikus kérdéseivel kiegyenlíti az olykor hitelét vesztő (patt)helyzetet.

Göttinger választhatott volna más utat is, mint kisreálban a végletekig kijátszatni a négy összezárt karakter megformálásában rejlő lehetőségeket, melynek csúcspontjaként Mucsi még cirkuszi mutatványosokat is megszégyenítő módon „bohózkodik” egy hihetetlenül magas szekrény tetején. Hiszen a kívülről jövő szereplőket, a sugárfertőzött óriásgombákra vadászó exbábától kezdve az alkoholista-vadász háziorvoson és képviselő testvérén át a közép-kelet-európai „keresztapáig” Horváth Lajos Ottó formálja meg, kissé elemelt gesztusaival és hanghordozásával felvillantva egy abszurdabb, stilizáltabb szál lehetőségét.

Az előadás azonban inkább a Bárka szintén Göttinger jegyezte Tengeren humoros, ámde statikus kamarajellegét idézi, a hasonló szereposztását (Mucsi) tekintve talán megint csak nem véletlenül. Így hiába sül el szokatlan módon már a darab elején az a bizonyos fegyver, méghozzá sötétben és hihetetlen hanghatással, a kivételes éberségre riasztott néző egészen kellemes bágyadtságba szórakozza magát az ezt követő nyelvi, jellem- és helyzetkomikum áradatában.

A gengsztersors gyermekkori előzményeinek vallomásos felgöngyölítéséig, az osztrák–ukrán határvonalról már jól érzékelhető életszínvonalbeli különbségek bivalybasznádolásáig, és végeredményben a kisember tragédiájának kibontakozásáig ez a figyelem nem biztos, hogy kellőképpen élénk marad ahhoz, hogy a „szentgotthárdi patakzó szűz mária” országának szatírába hajló kritikáját is kiízleljük az ennek ellenére melegen ajánlható Bivaly-szufléból

forrás: http://www.kortarsonline.hu/

Stuber Andrea a Bivaly-szufléról

Lehet, hogy szabadságolnom kellene magamat és egy ideig nem járnom színházba – erre gondoltam tegnap a Bivaly-szuflé láttán a Szkénében. Hogy talán telítődtem kicsit. Hogy ha én nem is, de az ingerküszöböm felnőtt. (Mégsem szünetelek, egyrészt mert színházfüggő vagyok, másrészt ha akarnám sem hagyhatnám abba, mivel évad végéig még rengeteg előadást kell megnéznem.) Azért jutott eszembe, mert itt van ez a produkció, benne a négy nézőművészeti színész, akik jók is, meg bírom is őket – Katona László, Kovács Krisztián, Mucsi Zoltán, Scherer Péter –, de gyönyörűséget mégis az ötödikben leltem, Horváth Lajos Ottóban. Kifogástalan úrinőként jött be prémgalléros kosztümben, selyemharisnyában, kiskalapban, fülbevalóval, szakállasan, és olyan finom eleganciával, sorsgazdag asszonyisággal adta özvegy Tapaczkynét, hogy öröm volt nézni. A többiek, ebben a karakterükben, már megvoltak nekem a nézőtéren. Pláne Mucsika, aki az előadás-hossziglani részegséget bemutatta Göttinger Pál rendezésében már a Bárka Tengerenjében is. Persze nem gond nézőként is megújrázni, hiszen briliáns.

forrás: http://www.sajt1.t-online.hu/

A Mezei Néző c. blog a Bivaly-szufléról

Parti Nagy Lajos új komédiája két részben megy a Szkénében. Kár. Ez az, ami az előadás után elsőként eszembe jutott. Hasonló érzésem volt, mint csütörtökön a Pinceszínházban Molnár Ferenc Józsiján: ha összerántják egy részbe, mernek tömöríteni - üthetett volna nagyobbat. Ha egészen őszinte vagyok és ez a blog nem lehet hiteles úgy, ha épp a véleményemet hagyom ki: a darab üresjáratait muszáj lett volna radikálisan kihagyni. Természetesen tudom, hogy ha valaki megszeret egy szöveget, belefog a munkába, nem lesz kívülálló többet és egy ilyen megkedvelt szöveget nehéz "bántani" - ráadásul az élő nagynevű szerző is tehertétel ilyen esetben. A szerző biztosan elfogult a darabjával. (Nagyon nagy taps volt a végén, nem olyan kelletlen-udvarias. Ebből az azért leszűrhető, hogy a mezei nézők jellemzően élvezték.) 

Most kivételesen vártam, nem a főpróbára rohantam oda a még félkész terméket meózni. Az előadás ment a Szkénében, ment Tatabányán, többé-kevésbé kialakult már a tempója. 

Két nagy lövéssel indul a cselekmény - érdemes erre felkészülni, ez kellemetlen. Később is - egy gengszter-sztoriról van szó - van némi rohangálás, üvöltözés, ilyesmi. Nem mondom, hogy ezek a megoldások, hőzöngések idegenek a darabtól, de egy ilyen kis színházban kevesebb is bőven elég a hatás eléréséhez. Lehet, hogy ezek az erősebb gesztusok egy nagyobb tatabányai nézőtérre lettek tervezve. (A kidolgozott díszlet nem születhetett volna meg a kőszínházi partner nélkül - először szokatlan is volt. A Szkénében ilyen jellegű épített díszlet nem túl gyakori. Ez egész biztosan a forráshiányra vezethető vissza. )

A történet nem túl bonyolult - egy maffiózó (Poldi) által üzemeltetett 4 tagú behajtó cég egymillió eurót hoz el egy fitness klubból, majd felgyújtja. Ezek után elfelejtenek visszamenni a megbízóhoz, ehelyett egy eldugott falu lerobbant kastályszállójában kívánnak új egzisztenciát építeni, hiszen Poldi úgysem talál rájuk.... A részleteket, a poénokat nem lövöm le. Amit eddig leírtam az öt percen belül mindenképp kiderül, az előadás viszont kétszer egy óra.

Mi miatt érdemes megnézni?

Én egyértelműen a színészekre voltam kíváncsi, elsősorban Mucsi Zoltánra és a vendégként meghívott és öt szerepben öt különböző egyéniséget és élethelyzetet felmutató Horváth Lajos Ottóra. Utóbbit a Magyar Színházban láttam tavaly (Háromszögek), akkor is és most is tudtam neki örülni. Mindig eszembe jut róla az első élményem (Miskolc, Telihay Péter Amalfi hercegnő rendezése) és akárhogy is nézem, sose csalódtam benne. Egy igazi minőségi színész, aki jövőre az új Nemzetiben lesz társulati tag. Csak nyerhetnek vele. Jó amit csinál, sosem esik túlzásba, én nagyon szeretem a természetes és visszafogott játékstílusát. Lehet, hogy a rendező nem kéri, hogy feleslegesen üvöltözzön, de azt is el tudom képzelni, hogy ösztönösen hárítja a hasonló instrukciókat.

Mucsi Zoltán frenetikusan fetreng a lőtt (?) sebével, rajta szinte mindig lehet nevetni. Rá azt kevéssé lehet mondani, hogy visszafogott - de mindenképp hatásos és mindig jó nézni. Jó és kevésbé jó darabokban egyaránt. Képes leszek és elzarándokolok a jövő héten a Madáchba is, hogy az új bemutatójában megnézzem. (Betörő az albérlőm) Ez a gesztus is jelzi, hogy képes vagyok áldozatokat hozni azért, hogy nézhessem.

A többiek nem kaptak ennyire hálás szerepet, meg-meg tudnak benne villanni, nagyszerű pillanatai vannak a Katona Laci-Kovács Krisztián kettősnek, hatalmas odaadással nézik egymást, és Scherer is kap néhány poént, mellesleg ő lenne az előadás motorja. 

A legjobb jelenet az, amelyben a négy piti gengszter együtt van: teljes átéléssel nézik a Zorro című filmet. Ez a néhány perc sokat mondó. Felmerülhet bennünk, hogy minek az egymillió euró, egy jó film is elég a boldogsághoz. Sok hűhó semmiért az egész gengszteresdi.

Mondanom sem kell, hogy bár Ausztria a helyszín, nem Magyarország - ez hangsúlyozott, néhány motívum mintha erősen a magyar viszonyokra utalna. A három főből álló képviselőtestület mindhárom tagját meg kell vesztegetni, mégpedig a többszörösével annak az összegnek, amiért a köztulajdonban lévő kastélyt eladja a település. Ezek a visszaélések persze poénként hatnak, de ismerős poénként - semmi váratlan leleplezésnek nem vagyunk a tanúi. Új a darab, de mégis csak azt érezzük, hogy nincs új a nap alatt.

forrás: http://mezeinezo.blog.hu/