Találkozás Nyári Szilvia színművésszel - Csupa szem ez a nő. Nem lehet nem észrevenni. Ha a színészlét helyett más hivatást választott volna, akkor is magára vonzza a szemet. Különös fény csillog tekintetében, és nem csak a színpadon. Egy újonnan nyílt „kultúrkocsmában” randevúzunk, s míg törékeny ujjaival körbefonja a forró teáscsészét, el-elméláz. Múltról, szerepekről, jövőről faggatom.
Nyári Szilvia első szerepét a Thália Színházban kapta, a Fame-ben, ám tizenöt éve a kaposvári Csiky Gergely Színházba szerződött, ahol többek között volt Julcsa a Hippolyt, a lakájban, Mirabella a Cigánybáróban, Rica Maca a Csókos asszonyban, szabad szájú barátnő a Fahimban, Elizabeth A király beszédében, Iringó a Bányavakságban, Madeleine a Bál a Savoyban című operettben, s még vagy ötven énekes és prózai szerep talált rá. A Madách Színházban Anna Karenina, a Nemzetiben az Egerek című darab Lidi mamája. A publikum gyorsan megszerette a kortalan szőke színésznőt. A kaposvári színházban 2011-ben, 2012-ben és 2015-ben közönségdíjasként „Az év színésznője” lett. Színésztársai pedig már jóval korábban megszavazták neki a teátrum egykori direktorára emlékeztető Komor-gyűrűt. Legutóbb megkapta a Domján Edit-díjat. Szakonyi Károly, a kuratórium elnöke nyújtotta át, akinek külföldön is népszerű darabjában, az Adáshibában is játszott.
Egy helyütt azt nyilatkozta: nem primadonnának jött Kaposvárra, hanem színésznek.
– Igen, ezt a közelmúltban is emlegettem, amikor Babarczy László, a színház egykori igazgatója néhány napot Kaposváron töltött, s megnézte a stúdióban a Bérczes László rendezte Bányavakságot is, amit harmincadszor játszottunk. Egy drámai szerepet alakítok benne. Azt mondta, régebben is tudtuk, hogy ez a nő képes ilyen szerepekre. Amikor tizenöt éve Kaposvárra szegődtem, akkor így fogadott a tanár úr: „Rendben, szerződtetlek, de nehéz dolgod lesz, Balla Esztert is leszerződtettem, és tudnod kell, ez a színház nem bír el két primadonnát.” Akkor jegyeztem meg: „Nem primadonnának jövök, hanem színésznek.”
Miért ragaszkodott a kaposvári társulathoz?
– A szerelem hozott ide, az 1996/97-es évadban megismerkedtem Nyári Oszival. A kaposvári társulatot odáig csak a televízió színházi közvetítéseiből ismertem. Onnantól megnéztem minden darabjukat, és közéjük vágytam.
Aztán szerepek sora várt és talált Önre, kezdetben szinte csak „rossz nőket” alakított…
– Sok olyan szerepet osztottak rám, amelyekben olyan nőket játszottam, akiknek a viselkedése rendesen próbára teszi a környezetük tűrőképességét. Szórakoztató ilyen karaktert megformálni, mert távol esik a természetemtől. Most már több mint félszáz nő bőrébe bújtam. Szerettem, ha szélsőséges lehettem egy-egy szerepemben: Saci nevetése az Adáshibában, Tigris Niki gesztusai a Finitóban, ahogyan Oresztész járt, ült a Szép Helénában…
Molnár Piroska, amikor még Kaposváron láthattuk, azt mesélte, ha végigment a sétálóutcán, akkor ő egyben figuralesen is volt.
– Ezt én is elmondhatom magamról, szemlélődő típus vagyok. Nemcsak Somogyban, Budapesten is, ahol szívesen utazom metróval, busszal, villamossal. Olykor elcsípek és megjegyzek magamnak egy-egy karaktert.
Felismerik az utcán?
– Dehogyis! Kaposváron kívül csak nagyon ritkán, ám az jólesik. Azért fogalmaztam egyszer úgy, hogy nagy titokban eljátszottam hatvan szerepet. Nem jutok filmszerephez, nem vagyok képernyős arc sem.
Legtöbbet Kaposváron játszott, s a kiváló színészi teljesítmény mellett a vidékiség nyomott a latban, amikor tavaly év végén Önnek ítélték a Domján Edit-díjat.
– Szeretem a színházamat és Kaposvárt is, ahol a hivatásom iránti szerelemmel, alázattal megyek színpadra minden előadásban. Társulati tag vagyok, elfogadom a szerepeket, amiket kapok, a színház darabválasztásait, és a legjobbra törekszem. Boldogság és megtisztelő számomra, hogy a Domján Editről elnevezett díjat átvehettem.
Anna Kareninaként is láthatjuk a Madáchban…
– Sajnos csak nagyon ritkán. 2002-ben mutattuk be a darabot, de egy kicsit úgy érzem, mostanra mostohagyerek lett ez az előadás, hiszen alig három-négy alkalommal megy évadonként. Szomorú, hogy senki nem gondol bele, micsoda erőfeszítés a színész számára ilyen nagy kihagyások után újra előásni magából egy szerep minden rezdülését. Mindig megkérdőjeleződik bennem, vállaljam-e ilyen körülmények között a következő fellépést, hiszen úgy érzem, idegileg felőröl ez a fajta koncentráció, és megnehezíti, hogy szárnyaljak a játékban. Aztán mégis igent mondok. Mert Annát nem lehet csak úgy elengedni.
Azt tartják, minden politika, még a színház is. Sajnos ez alól a Csiky sem kivétel. Schwajda György idejövetele kapcsán, majd halálát követően, kívülről-belülről egyaránt szították a tüzet; köztük olyanok is, akiknek semmi közük nincs a szakmához. Nem csak az alakítás színvonalával kellene törődnie egy színésznek?
– Nem értek a politikához. A játék érdekel, persze, hogy az a lényeg! De van egy társadalmi ideám: ahol az emberek kíváncsiak egymásra, elfogadók mindenféle mássággal kapcsolatban, ahol fontos a kultúra, a gondolat, a szellemi érték és a lelki tartalom.
Honnan eredezteti a tehetséget?
– Isteni adománynak tekintem, de hogy aztán ki miként próbál élni vele, az már más kérdés. Felfedezi-e, hogy kapott valami pluszt, és ebben erősíti, támogatja-e a környezete – ez mind-mind fontos momentum. Engem szeretettel és támogatással vettek körül a szüleim, a testvéreim és a tanárok, akikhez fordultam. Amikor diákként a kőbányai Szent László Gimnázium bálján életemben először színpadra léptem, keresztet vetettem. Az Evita című musical Miért kell, hogy sírj, Argentína című dalát énekeltem el. Sok évvel később már a Dóm téren, a Szegedi Szabadtéri Játékokon sok ezer ember előtt tettem ugyanezt két nyáron át a darab címszereplőjeként.
A keresztvetés azóta is megmaradt, jóllehet nem tudják rólam, hogy tizenhét éves korom óta minden színpadi fellépés előtt keresztet vetek a „takarásban”. A Vörös és fekete című musical kapcsán – amelyben de Rénal polgármester feleségét, Louise-t alakítom – rám is kérdeztek: meggyőződésből teszem-e? Azt feleltem, igen. Az előadásokat követően pedig csöndes hála van bennem.
Ha már a Vörös és feketét említette, amit kétszer láttam, hadd jegyezzem meg: az ősbemutatón is remekül, ám visszafogottabb vággyal játszotta a polgármesternét. Néhány nappal később már sokkal nagyobb szenvedéllyel adta át magát a szerelemnek… A premieren talán nem is tudott mosolyogni a meghajláskor, mert a könnyeivel küzdött, később pedig azt vettem észre, már ez is könnyebben megy…
– Nincs két egyforma előadás, jóllehet az embert belülről égeti a szerep, s a vágy, hogy a legtökéletesebbet nyújtsa. Bármit is játszunk, az egész napomat meghatározza az esti előadásra való készülés. A színészet rendkívüli módon veszi igénybe a lelkemet, idegrendszeremet, és mivel minden nap más, így a rezdüléseim sem egyformák. Két ember él bennem. A magánéletben egy zárkózott, gyakran visszafogott, s egy másik, aki a szerepeiben a legmélyebbre ás a lelkében, nem kímélve magát, hogy minden színpadi pillanata igaz legyen. Az az ember, aki a tapsrendnél meghajol, valahol a kettő között van. Nem könnyű ki-be járkálni az emberi sorsok között.
Ki az első kritikusa?
– Az aktuális rendezőn kívül a férjem, Nyári Oszkár és a nővérem, Krisztina, aki kamaszként rám ragasztotta az ő már lüktető színházszeretetét. Míg a kortársaim diszkóba mentek, én a nővéremmel színházba, később pedig már néhány barátnőm is hozzám csapódott.
Itt a nyár, jut idő a pihenésre, vagy a szabadság is munkával telik?
– Is-is. A tavalyi nyarat végigdolgoztuk a Karaván Művészeti Alapítvánnyal, idén viszont egy kicsit szellősebbre tervezzük. Roberto Ruspanti felkért az Itália égboltja tükröződött a Duna vizén – Magyar költők Olaszországról című, június elején rendezett irodalmi estjén való közreműködésre az Olasz Intézetben. A Városmajorban bemutatjuk a Magyar Elektrát, a Bányavaksággal egyszer Balatonbogláron, négyszer pedig az Ördögkatlan Fesztiválon lépünk fel. Egyébként én egy-egy szabadnapot is remekül ki tudok használni. Budapesti lakásunkhoz tartozik egy parányi kert, ott kertészkedem. A csigákat már összegyűjtöttem, nehogy felfalják az árnyékliliomot…
Szerencsére idén a tavalyinál több idő jut a családomra, testvéreimre, valamint keresztlányomra, Veronikára is. Fontos, hogy együtt legyünk. Nekem gyönyörű gyerekkorom volt, amire mindig jó visszagondolni. Egy négyszintes panelházban éltünk asztalos édesapámmal, műszaki rajzoló édesanyámmal és két testvéremmel, akikkel nagy szeretetben nevelkedtünk, s ezt őrizni, ápolni kell.
Nyilván tudja már, mely előadásokban számítanak Önre…
– A Két Lottiban – amelyet Kővári Katalin állít színpadra – én leszek az ikertestvérek anyukája, a Bozsik Yvette által rendezendő Jézus Krisztus Szupersztárban Mária Magdolnát alakítom, aztán a Luxemburg grófja következik Somogyi Szilárd rendezésében – néha mégiscsak jön egy primadonnaszerep –, és a Horváth Csaba által rendezendő Száz év magányban is számítanak rám.
forrás: http://ujember.hu
Sikeres évadot zárt igazgatója szerint a kaposvári Csiky Gergely Színház.
Rátóti Zoltán a szerdai társulati ülésen felidézte a két évvel ezelőtti pályázatában megfogalmazott célkitűzéseket. Kiemelte: továbbra is a társulat megerősítését és az alkotói légkör megteremtését tekinti legfőbb feladatának.
A sikeres évad bizonyítja, hogy ebben már történt változás – mondta az igazgató.
Mint elhangzott, a 2012/2013-as évadban a 233 saját előadás mellett a befogadó színházi és a vendégjátékokat is beleszámolva 264 előadást tartottak, voltak drámapedagógia programok, hallássérülteknek szóló előadások. Noha az évadnak hivatalosan vége, hátra van a pénteki gálaest, továbbá nyáron Balatonbogláron, az Ördögkatlan fesztiválon és a Városmajorban is fellépnek.
Az igazgató osztályzatokkal is értékelte a bemutatott előadásokat. E szerint a Szép Heléna és A helység kalapácsa kettest, a Cigánytábor az égbe megy és az Adáshiba négyest, az Éjjeli menedékhely, azOthello Gyulaházán, a Tündér Lala, a Holnemvoltfa és a Vaknyugat pedig jelest ért, ami 4,2 átlagnak felel meg. Rátóti Zoltán összességében elégedett volt az eredménnyel, a csaknem 61 ezres nézőszámot azonban kevesellte, és azt mondta, utólag úgy látja, volt olyan darab, amit nem lett volna szabad színpadra engedni.
A következő évadban az idei tíz után tizenhárom előadással várják a nézőket Kaposváron. Szeretnék a színházat a mindennapok részévé tenni, a társulat a nagyszínpadon hat, a stúdióban öt bemutatót tervez, továbbá két gyerekdarab bemutatójára készül.
Szita Károly, a város polgármestere nézőként a maga és a város színházbarátai nevében gratulált a társulatnak, külön megköszönve Nyári Oszkárnak, hogy „a város nagykövete” volt a Kaszás Attila-díj esélyes jelöltjeként. A városvezető kitért arra, hogy elfogadták a színház 2012. évi 700 millió forintos költségvetését és zárszámadását, valamint a 2013-as üzleti tervet.
A következő évad szeptemberben Zágon István és Nóti Károly Hyppolit, a lakáj című zenés vígjátékával indul a nagyszínpadon, majd Lessing Bölcs Náthán című drámai költeménye következik, és egy Oscar-díjas film, David Seidler A király beszéde színpadi változata is elkészül. A folytatásban Molnár FerencEgy, kettő, három / Az ibolya címmel két egyfelvonásos komédia, egy újabb film színpadi változata, Reginald Rose Tizenkét dühös embere következik, és egy komédia, Osztrovszkij Jövedelmező állás című darabja zárja a sort.
A stúdióban ugyancsak szeptemberben mutatják be Schwajda György Csoda című tragikomédiáját, ezt követi Tomasz Man 111 című darabja, majd a Pécsi Nemzeti Színházzal együttműködésben Székely Csaba Bányavakság című tragikomédiáját, Marius von Mayenburg A csúnya című komédiáját és a Magyar Színházzal együttműködésben Jon Fosse Tél című darabját viszik színre.
A gyerekeknek két zenés előadást kínálnak: Litvai Nelli Világszép nádszálkisasszony és Váradi R. Szabolcs Továbbisvan című mesejátékát.
MTI
forrás: http://7ora7.hu
2013.02.16 00:01
Mire jó igazából a görögdinnye? Kinek a kezében van a Spártai Nemzeti Bank, és mihez kezd vele? Miért sötétben jó összeesküvést szőni? Mi a lúdjáték és ki a legjobb játékos? Ki villant állandóan sarkat?
A válaszokat a kaposvári Csiky Gergely Színház Szép Heléna című előadása rejti.
Mindannyian azt gondoljuk, hogy tudjuk a trójai háború kitörésének okát, azonban a színház jelenleg is játszott Offenbach operettjéből kiderül, hogy ez nem így van. A szereplők ismertek: megelevenedik Agamemnón, Menelaósz, Akhilleusz, Parisz, na meg minden férfi vágya, Szép Heléna is. Szerepet kap még Kalkhasz, a főpap, valamint Ajax I-II, és Oresztész.
A darab sötétben kezdődik és rögtön egy összeesküvésben találjuk magunkat. Kiderül, hogy a jelenlevő görög királyok sérelmezik, hogy Menelaosz kezében van minden pénz, emellett pedig még remek lúdjátékos is. Senki sem tudja, hogyan nyer folyton. Ezért összeállnak a pénzügyi teljhatalom ellen.
Ha nem derült volna eddig ki számunkra, bizony nehéz az összeesküvők élete. Tervet kell készíteni, nem árt akár többet is (B és C lehetőséget is). A szerencse sem elhanyagolható tényező, arról nem is beszélve, hogy teljes titokban kell tartani mindent. Erre pedig a legjobb megoldás, ha a Mitoszban, a kor újságjában, különféle ellentétes híreket közlünk a valóságról. Végül az sem baj, ha van egy kis sütnivalónk, ami jelen esetben csak Kalkhaszról mondható el.
Az mindenképpen segíthet, ha egy olyan hős, nemzeti kincs, a nők bálványa tart velünk, mind Akhilleusz. Ő azonban folyton sarkat villant, nem az eszéről híres, állandóan panaszkodik valamint verekszik. Ha azonban az egyik csetepatéban egy pásztort tesz rövid időre ártalmatlanná, akiről később kiderül, hogy ő Parisz, a trójai herceg, akkor minden gond megoldódik.
Már ha nem ebben az operettben vagy összeesküvő. Mert ha igen, akkor számodraa bonyodalmak csak most kezdődnek.
A színészeken látszik, élvezik a szerepüket. Kolonits Kláráról könnyen elhisszük, hogy ő Szép Heléna, a friss igazolás, Hüse Csaba is jól mutat Pariszként, megvan a karaktere a szerephez. Fándly Csaba pedig jól hozza Akhilleusz karakterét, aki merőben más, mint ahogyan elképzeljük a hőst: állandóan panaszkodik, még többször pózol, néha nyegle, és sütnivalója sincs sok.
Nyári Szilvia által alakított Oresztészt viszont nehéz megszeretni. Ez azonban nem a színésznő hibája, hanem a szerepé. Offenbach ezt a karaktert eredetileg is egy színésznőre szabta, ami a mai világban elég furcsán hat. Nem tudjuk hova tenni a furcsa mozgást, ami sokáig kísérteni fog minket. Az énekhang itt is remek, a művésznő hozza a tőle megszokott minőséget.
A jól megírt és eljátszott szerepeken kívül még miért érdemes beülni a nézőtérre? A megszokott operett műfajjal ellentétben itt nincsenek jól megjegyezhető dallamok, nem fakadnak állandóan dalra, és csak az igazán szükséges esetben zendül fel a zene. A zenekar jól játszik, sokszor megmozdul a lábunk.
Ami mégis különlegessé teszi Offenbach darabját, az a fanyar humor. Aki szereti a Monty Pythont, illetve van egy csepp humorérzéke, nem fog csalódni. Az is előfordulhat, hogy könnyeket fog majd ejteni nevetés közben. Szabó Borbálát külön dicséret illeti, amiért naprakésszé tette a szöveget, sok aktualitást fellelhetünk, ezek azonban nem mennek az előadás rovására.
Az előadás nem túl hosszú, a díszlet pedig csak jelzésértékű, de ez egyáltalán nem zavaró. A Somogy Táncegyüttes és a Vikár Béla Vegyeskórus tagjai pedig nagyszerűen beépülnek a szereplők közé.
Ajánlom mindazoknak, akik nem várnak egy operettől túl sokat, egy jót akarnak kacagni, kikapcsolódnának és el akarják felejteni a mindennapok taposómalmát. Ez a darab mindennemű ilyen elvárásnak megfelel. Ami azonban fontos, humorérzék nélkül ne üljünk be. Na meg persze egy csipet cinikusság sem árt.
forrás: http://www.frappa.hu/
A színházi zeneszerzők titokzatos világa
Talán nincs is olyan prózai színházi előadás az országban, amelyben egyetlen hangnyi zene sincs. De mitől lesz a zene több, mint a díszletek tologatásának zaját elnyomó trükk vagy a krokodilkönnyeket bús hegedűnyűvéssel megtámogató blöff?
"A színházi környezethez a hangok ugyanúgy hozzátartoznak, mint a látvány, a színészek vagy a szöveg. Ha egy előadás zeneként kezdi használni őket, a környezeti zajokat lehet ritmizálni, erősíteni vagy halkítani. De a zajnak, legyen az kopácsolás vagy hegedülés, a nagy egész részének kell lennie: ha zenész kerül a színpadra, annak érdemes megcsinálni a történetét, hogy pontosan ugyanolyan oka legyen a jelenlétének, mint egy ablaknak vagy képkeretnek a díszletben. A színház az érzékszervekre hat - fontos, hogy a zene se csak kíséretként jelenjen meg" -, véli Kovács Márton zeneszerző (Egyszer élünk...; Liliomfi stb.). És valóban: egyre gyakoribb, hogy a rendezők nem csak a két jelenet közti szünetek kitöltésére vagy amúgy is egyértelmű érzelmek sulykolására használják a zenét.
Dinyés Dániel zeneszerző (Harminchárom változat Haydn-koponyára; Szabadesés stb.) meglátása szerint azért "a rendezők 95 százaléka ma is kíséretnek használja a zenét, és nem törekszik arra, hogy az
mint szereplő jelenjen meg
a színpadon. A zene sok mindent elvisz a hátán, sok megoldatlan dolog, ha nem is oldódik meg, de jobban elmegy zenével. Mesélik, hogy amikor a Korda fivérek egész nap csatajelenetet forgattak egy westernhez, és este visszanézték a felvételt, egy asszisztens szólt, hogy kvarcóra van az indiánokon. Nem számít, mondta Korda, zene lesz alatta."
Matkó Tamás (Merlin avagy Isten, Haza, Család; Korijolánusz stb.) elmondása szerint leginkább klasszikus díszletek közt, klasszikus darabok kőszínházi előadásaira jellemző, hogy "a nézőket segíteni kell a megértésben a zenével, szorosan követve a történetet - ez a legkevésbé érdekes. Én nem segíteni szeretném a nézőket, hanem gondolkodásra bírni őket. Jobb, ha nagyobb absztrakciót használhatok, ha a zene nem lineárisan követi, amit látunk, és más módon kapcsolódik a darabhoz, mint hogy szomorú hangulathoz szomorú dallamot játszunk."
A kortárs magyar színházi trendek mindenesetre arra utalnak, hogy a "zene mint illusztráció" elvét lassan talán felváltja egy másfajta szemlélet; egyre több rendező és zeneszerző tekint a zenére mint az előadás többi részével folyamatos párbeszédet folytató elemre. Két éve a Színházi Kritikusok Céhe is bevezetett egy új, a legjobb színházi zenéért járó kritikusdíj-kategóriát. "Nem olyan régen megjelent néhány nagyhatású rendező - Zsótér Sándor, Balázs Zoltán, Vidnyánszky Attila, Mohácsi János -, akik konstrukcióként tekintettek a színházrendezésre; úgy próbálták felépíteni az előadásaikat, mint a zeneműveket. Amikor rájöttek, hogy ez nem igazán működik a kizárólag prózát használó színházban, nagyon könnyű volt eljutniuk a zenéhez, amihez kíváncsian és alázattal nyúltak. A közönség pedig vevő volt erre" - emlékszik vissza a folyamat kezdeteire Dinyés.
A zeneszerző jellemzően már a próbafolyamat legelején - vagy akár hónapokkal korábban - bekapcsolódik a munkába, és az előadás alakulását figyelve, az egyes jelenetekből, a rendezői alapkoncepcióból kiindulva írja a kottát. "Nekem az a tapasztalatom, hogy élőben lehet igazán jól létrehozni a zenét, mert így tudunk reagálni a színészek ritmusára, így tudjuk jól használni az ellenpontozást - véli Kovács Márton, a Mohácsi testvérek állandó alkotótársa. - Egyszer egy felújító próbán kivételesen zene nélkül játszottak a színészek, és az azonnal egészen mást kezdett jelenteni. Nagyon óvatosan kell eltalálni, hogy mi tud erősíteni egy jelenetet. A Nemzetiben azÖrdögöknek a próbákkal párhuzamosan készült a zenéje, és egymás mellé téve derült ki igazán, hogy mire van szükség: brummogott a zenekar, a színészek pedig egyszer csak ráültek a zenére, elkezdték használni, majd mentek tovább a saját útjukon, ahogyan a zene is. Nagyon jó, ahogyan a két egymásról tudomást nem is vevő ág újra meg újra összeolvad."
Persze nem csak komponálás közben hathat egymásra zene és színjáték - ennek leglátványosabb formája, ha a zenekar
nem az árokban
ül, hanem maga is része az előadásnak. "Ilyenkor a zenész arra van kényszerítve, hogy figyeljen, részese legyen az egész történetnek, és ahhoz zenéljen hozzá - magyarázza Kovács Márton. - Nem az az érdekes, ami a kottában van, azt egy idő után félre kell tenni, és azt kísérni, ami éppen ott és akkor történik. Imádom, hogy miközben pilinckázunk, kifigyeljük a színész beszédének ritmusát, és így találjuk meg azt a helyet, amikor egy beleütés valami olyat jelent, amit szavakkal nem lehet kifejezni. Interaktív dolog ez: oda-vissza dumálunk egymásnak."
Dinyés mindehhez hozzáteszi: a zene önmagában is a beszédhez hasonló lehetőség. "Ha egy Schumann által megzenésített Goethe-verset hallgatsz, a szöveges rész után van még harminc-negyven ütem; majdnem ugyanannyi, mint addig összesen. Abban a zenében szöveg nélkül is nagyon pontosan el van mondva valami - valahogy így, kommentárszerűen szeretek zenét írni én is egy-egy előadáshoz. Abban hiszek, hogy a zenének mindig az adott darabból kell következnie, még akkor is, ha ehhez száz meg száz álarcot kell felvennem, mert ez sokkal fontosabb, mint hogy felismerhető legyek a zeném mögött."
S amennyire az előadás formálja a zenét, elméletileg ugyananynyira formálhatja a zene a majdani előadást - noha ez azért ritkábban fordul elő. Mohácsi János rendező elmondja például, hogy a tavalyi, kecskeméti Buborékok című előadásnak a végét Kovács Márton zenéje "csinálta meg": már korábban megvolt az erős hatású, lírai zene, s csak ezután készült el a befejezés. Hasonló volt a nemzetis Egyszer élünk: Mohácsi egy hosszú színpadrendezéshez kért zenei betétet, ám amikor kiderült, hogy mégis máshogy kell megoldani az átszerelést, változott a helyzet. "Megkért, hogy húzzam meg azt a részt, én meg mondtam neki, hogy hát, János, én ezt nem rövidítem le - pedig nem szoktam ragaszkodni a zenéimhez, ha nincs értelme. Végül eljátszottuk a végén, és János nagyon hálás volt érte - emlékszik vissza Kovács Márton. - A zene egy színházi ajánlat; kérdés, hogy a rendező mit tud kezdeni vele. Hogy meg tudja-e rendezni a zenét."
Ha mindebből úgy is tűnne, azért nem a zeneszerző a legszabadabb madár a színházban. Felkérés után kapásból szembe kell néznie például az anyagi lehetőségekkel: milyen hangszerei vannak a színháznak, mit tud azokon kívül megvásárolni, hány zenészt hajlandó estéről estére kifizetni, ha pedig - mint Matkó Tamás és a HOPPart több együttműködésében - netán maguk a színészek ragadnak hangszert, az ő zenei tudásuk is igencsak meghatározó. "Ilyenkor az önbizalmi kérdések is nagyon fontosak: ki mit hisz el magáról, hogy mire képes" - fűzi hozzá Matkó. S persze a spórolást is sokaknak csábító a zenén kezdeni - hiszen mégiscsak prózai színházról van szó. "Sztravinszkij azt mondta, és teljesen igaza volt, hogy a korlátokat mint inspiráló erőt kell felfogni" - idézi fel az aforizmát Dinyés. Hasonló véleményen van Matkó Tamás is: "A mennyiség nem arányos a behatároltsággal. Ha például egy zenekarban van egy zongora is, az csak egy zongora, de ha mindössze ennyi áll a rendelkezésemre, akkor a zongora maga lesz a zenekar."
És persze a zeneszerző sem kivétel a színházi aranyszabály alól, miszerint
mindig a rendezőé
az utolsó szó. "Ha a rendező nem anyanyelvi szinten beszéli a zene nyelvét, sokszor olyasmikkel próbálkozik nálam, hogy legyen a zene itt egy kicsit szomorúbb, ott egy kicsit vidámabb - meséli Dinyés. - Ilyenkor azt kérem, hogy engem is úgy instruáljanak, mint egy színészt: az adott jelenetben mi a szándékuk, mi a dolog lélektana, feladata? A szomorúnak van kétmillió árnyalata - melyikre van szükség? Akkor sincs baj, ha nem tetszik neki, amit másnapra hozok: a zeneszerzés tulajdonképpen az irodai munkára hasonlít, hiszen ebben is ülsz, és írsz."
És persze lehetséges, hogy a rendezőnek konkrét elvárásai vannak: korszakhoz, stílusirányzathoz kívánja kötni a zenét, esetleg ragaszkodik egy-egy dalhoz. "Én először mindig azt próbálom kideríteni - így Kovács Márton -, hogy a zenének tud-e lenni valamilyen története; hogy mint egy jó díszlet vagy kellék, az előadás során eljusson valahonnan valahová. Ha pedig konkrét zenét kell beilleszteni, ahhoz, azt gondolom, mindig hozzá kell tenni valamit, mert enélkül úgysem tudjuk az eredetinél jobban eljátszani. A kaposvári Csak egy szögnél szempont volt, hogy ne cigányzene legyen benne, mert ha elkezdünk azt játszani, soha nem lesz más, mint másolat. Viszont a cigányok nyitottságának, szabadságának megjelenítését nagyon fontosnak tartottam." Kovács a meglévő számok felhasználásáról szólva hozzáteszi: "Nagyon idegesít, ha csak egy kész trekket vesznek elő: az nem jelent mást, csak önmagát, így nem biztos, hogy össze fog találkozni azzal, amit az adott előadásban jelentenie kell. Fontos, hogy gondoljunk róla valamit; ahogy a szöveget, úgy a zenét is értelmezni kell."
És persze nem is a rendező az egyetlen ember, akivel a zenész a próbafolyamat során találkozik. "Zeneszerzőként minden prózai színházban nyűgnek vagy ott. A színészek gyakran mondják, hogy prózai darabról van szó, tök mindegy, mi szól alatta. Ritka az olyan rendező, aki megbecsüli, és szereplővé tudja tenni a zenét - sorolja Dinyés Dániel. - Az igazgatónak csak bajt jelentesz, mert viszed a pénzt, a gazdaságisnak meg pláne, mert egyeztetni kell a zenészeket, sőt fizetni nekik esténként. Végül pedig a kritikus, mivel nem ért hozzá, nem ír semmit a munkádról, és ezzel meg is szűntél alkotóként jelen lenni az előadásban."
Kovács Bálint
Kovács Bálint
forrás: http://magyarnarancs.hu/
Csáki Judit
A nép nem hisz semmiben, mert demoralizálta őt a gazdasági válság. Görögország államcsődben, és különben is, "le a sárga csekkekkel". Nekem tényleg semmi bajom azzal, ha aktualizálnak egy réges-régi opust, belelopják a hic et nuncot, az agyakat lágyító olcsó bulvárt meg az Index vezető híreit. Csak jól kell csinálni.
Ez a szegény Agamemnón (Nyári Oszkár) - még mielőtt élete általunk jobban ismert fordulataihoz érkezett volna, vagyis testvére, Menelaosz oldalán beszállt volna a trójai háborúba, ezzel megalapozván például az Elektra-történeteket - még Spártában szervez összeesküvést tulajdon testvére ellen, mégpedig éppen azt, amelyik Helénát Párisz karjába és ágyába taszítja, vagyis ő provokálja a trójai háborút, melynek aztán maga is közvetett áldozatává válik. Ott sertepertél körülötte a fia, Oresztész (Nyári Szilvia): vézna, kicsit nyomorék, de legalábbis furcsa tartású emósfiúcska, aki egyrészt a már agyonoperált Michael Jacksonra hasonlít, másrészt kortársi hedonizmusban utazik, ezért mindig ott van vele két ledér erkölcsű csaj valamelyik lebujból; semmi jelét nem adja, hogy egyszer majd, nem is olyan sokára, bosszút fog állni apja gyilkosán, meg még a saját anyját is megöli. Ott van azután Kalkhasz, a főpap (Kőrösi András), aki az államilag vezérelt és csalásra épített "lúdjáték" szerencsétlen gamblere; meg persze Akhilleusz (Fándly Csaba), aki érzékeny sarokpontját bakanccsal védi, míg másik lábán korhű saru is lehet. Megannyi paródia a könnyen érthető, repetitív poénokkal operáló, felszíni fajtából.
Ebből az összeesküvés-játékból - amely, ahogy mondani szokás, habkönnyű és vegytiszta színpadi viccelődés, nyilván azért, mert az alkotók szerint esetleges mai allúziói is ilyenek - van jó néhány, hiszen ennek kéne lennie az egyik szálnak. A másik a Heléna-Párisz-történet, Offenbach vígoperájának masszívabb része; hogy ugyanis Heléna miért és hogyan keveredik Párisz ágyába, és hogy érzi ott magát, mit sem törődve a következményekkel. A közismert áriák Kolonits Klára előadásában kifogástalanok, a köztes játékos részek erősen kifogásolhatók; Kolonits színészileg semmit nem tud kezdeni a figurával. Hüse Csaba Párisza snájdig fickó, bár súlya csekély - egy ekkora háborút nőcsábász mivolta biztosan nem ér meg.
Szabó Borbála írta a szöveget, a pillanatnyi hatásra - nevettetésre - kihegyezve, hullámzó színvonalon. Egyes olcsóságok - mint például a korabeli bulvárlap - egészen megizmosodnak a többszöri megjelenítés alkalmával, de ettől nem lesznek jobbak, mint valódi társaik, csak éppúgy elunjuk őket, mint amazokat. A replikák szellemességének szintje is a humor alsó sávjában otthonos - és ezen sem segítenek a gyakori ismétlések, legyen szó akár Akhilleusz fájdalmas sarokpontjáról. Az antik mondakörök devalválásában persze mutatkozik alapos eredmény: ennyi idióta, alkalmatlan marha ritkán kerül egy kupacban onnan ide, és milyen klasszikus nevük van nekik... És mutatkozik színházi haszon is: itt egy ideig sem Oresztészt, sem Elektrát nem kell játszani; igaz, volt nemrég, és a jelek szerint elég volt belőle. Most mehet az "Agi" meg a "Meni" - milyen vicces becenevek egy bohózatban, igaz?
Göttinger Pál rendezésében egy Kaposváron régóta nem honos, más városokban viszont tipikusnak mondható "mondom-mutatom" játékstílus dominál. Fantáziátlan és kellemetlenül ízléstelen Cseh Renátó díszlete is, kényszeredett a koreográfia (Katona Gábor), és megannyi sebből vérzik az egész.
Mert nyomok már nem, legföljebb aprócska nyomelemek lelhetők föl ebben a kínos előadásban abból, amit nem olyan régen még tipikus kaposvári zenés színháznak gondoltunk. Amikor legelőször az előadás egészéről gondoltak valamit az alkotók, és ehhez igazították az egyes elemeket; és ehhez igazodott az az érzékeny, adott esetben az énekesi képességek hiányát tartalmas játékkal elfedni tudó színészgárda, amelynek maradványait most rosszkedvűen, kényszeredetten szerepet letudni látjuk a színpadon.
És hát Göttinger Pál pályája is furcsa kanyart vett; másutt a jó előadásaira emlékszünk, itt pedig gyors egymásutánban szalad a "vonal" alá. Hogy a nagy tér, vagyis a nagyszínpad, esetleg a nagyszínházi környezet idegen neki, vagy az a teher túl sok, hogy főrendezőként kell meghatároznia egy vidéki - sőt: a kaposvári - színház művészi arcélét, nem tudom. Csak az eredményt látom: nem megy.
A direkció sikerpropagandával próbálja elfedni a részint koncepciózus, részint kapkodós takarítást: innen ugyanis módszeresen, szisztematikusan és ostobán hajtották el mindazokat, akik a kaposvári színház fényes korszakát művelték. Legutóbb Babarczy László fordított csöndben végleg hátat a városnak és színházának - egy folyamat vége ez is. És nem kell már tartani Rusznyáktól, Mohácsitól, Réthlytől, Kocsistól sem.
Aztán jön majd megint egy Komor István, aki megtalálja az akkori huszonéves Zsámbéki Gábort - és nekilátnak színházat csinálni, közönséget teremteni Kaposváron. Mégis kár.
Csiky Gergely Színház, november 13.
forrás: http://magyarnarancs.hu/
„This is Sparta” – áll a görög oszlopokra erősített plazmatévén a nyitóképben, már amikor felkapcsolják a villanyt. Persze az ókorban se plazmatévé, se villany nem volt, és nem jelent meg a Mítosz című fiktív bulvárlap sem, ellenben az alkotók (díszlet: Cseh Renátó, rendező: Göttinger Pál) mozgóképes műveltségében nyilván mérföldkövet jelentett a 300 című alternatív ókori opusz, és ez jó alapot is teremthetne ahhoz, hogy Offenbach vígoperáját (avagy, ahogy Kaposváron a színlapon áll: nagyoperettjét) kortárs formában és fogyasztható módon vigyék színre.
De nem teremt. Ugyanis az előadás tökéletesen két síkra szakadva működik tovább. Van a prózai rész, amelyet elvileg Szabó Borbála szövege teremtene előadáskompatibilissé. Azonban vígopera-szövegkönyv helyett sematikus bohózat kerekedik a görög adóságválság elkerülését szorgalmazó összeesküvés kapcsán fejét felütő szerelmi történetből. Összetett és több szinten értelmezhető színpadi tevékenység helyett a cselekmény humoros, ám igen felületes ismertetése zajlik. Van furmányos főpap (Kalkhasz: Kőrösi András), testvére ellen fenekedő erőszakos főkirály (Agamemnón: Nyári Oszkár), műveletlen és üresfejű Akhilleusz (Fándly Csaba), egymást kiegészítő ikerkirályok (Ajax I. és II.: Hunyadkürti György és Szvath Tamás), valamint egy gyönyörűen éneklő emós Oresztész (Nyári Szilvia, aki az előírt hangfaj biztosítása okán bújt nadrágszerepbe), ők a buffók, és valamely oknál fogva ők válnak az előadás főszereplőivé. Ne köntörfalazzunk: azért, mert az összeszokott társulati tagok úgy viselkednek, mintha színházi előadásban vennének részt, kibélelik a jeleneteket, ötleteket találnak, egyszóval dolgoznak azon, hogy valami történjen. Az, hogy végül is nem történik semmi, nem az ő felelősségük.
Hanem a dramaturgé (ilyen munkatársat nem jelöl a színlap) és a rendezőé. Ugyanis a szerelmi szálat nem igazán lehet eldolgozni a darabszerű valami szövetében, sőt igazából csak a második felvonásban kezd úgy tűnni, hogy ennek a történetnek Szép Heléna (Kolonits Klára amennyire erőteljes az éneklésben, annyira kevéssé meggyőző a prózai részekben) és Párisz (Hüse Csaba e szerepben mutatkozva be a kaposvári nézőknek ad számot kétségtelen énekesi és színészi tehetségéről) egyaránt a két kulcsszereplője. Az igen epizodikus hatású előadásban azonban mindvégig kiegyenlítetlennek érződnek a különböző történetszálak, csak az egyértelmű, hogy mindenképpen habkönnyű fogyaszthatóra van véve a produkció. Ne legyen félreértés: nem az a baj, hogy „görög adósságválság” közepette játszódik a történet, hogy bulvárlap-kivágatok (Heléna megcsalta Meneláoszt! Akhilleusz sarkat villantott! stb.) jelzik az átkötéseket, hogy Akhilleusz és Párisz tévévetélkedőben küzdenek meg egymással, hanem az, hogy ez nem alkot szoros és egyértelmű formát, a történet nem válik színházilag izgalmassá, ráadásul az egész leesik Offenbach légies, szellemesen játékos, azonban rétegzett, a Dinyés Dániel vezette nagyzenekarnak jelentős és méltó feladatot adó zenéjéről. Persze nem arról van szó, hogy ne lehetne az Offenbach-muzsikát összeházasítani a modern, korszerű vagy akár popos formákkal, hogyne lehetne. De mintha ez esetben a nagy könnyedség közepette az előadás alkotóelemei széthulltak volna, és semmi nem tartaná össze az egészet.
Arról nem is szólok, hogy egy színházban furcsa ennyire széttartóan kezelni a görög mitológiát. Ha egyszer a színház fent, a stúdióban az Antigoné által érvényes és releváns, komoly dolgokat fogalmaz meg, akkor nem lehet egy ahhoz kapcsolódó sztorit reflektálatlanul bohózattá tenni a nagyszínpadon. Nem a sokszínűség elvének kizárásáról van itt szó, hanem egyszerűen valamifajta szervező erejű szemléletről, ami elemien hiányozni látszik a Csiky Gergely Színházból – de az is lehet, hogy inkább párhuzamosan több jelen lévő, egymást bizonyos szinten kioltó szemléletről van szó.
Azt sem teszem hozzá, hogy az operett/vígopera zenei bonyolultságát nem föltétlenül kell végletesen leegyszerűsített sztorival egyensúlyozni. Éppen a kaposvári színház történetének példája bizonyítja, hogy a másik irány igenis járható út. Még az is elképzelhető, hogy ez esetben a páholyok fele sem lenne üres.
(2012. október 20.)
Ugrai István
forrás: http://7ora7.hu/
Vas András
Sportnyelven szólva két ellentétes félidőt láthatott a nagyérdemű a kaposvári Csiky Gergely Színházban. A Szép Heléna első felvonása közelített a tökéleteshez, a szünet után azonban érthetetlenül ellaposodott a produkció.
Ezt most ki kellene hagyni, motoszkál bennem a kisördög, s nem is piríthatok rá azonnal, hogy kussoljon, hiszen van némi alapja a húzódozásnak: a közelmúlt Cigánybárója és a tavalyi A régi nyár után valahogy egyetlen porcikám sem kívánja a Szép Helénát. Pontosabban semmiféle operettet. Ha Offenbach, akkor már inkább a Kickers Offenbach a Bundesliga 3-ból, viszont, ha már futball, akkor Heléna éppen ütközik az észt-magyarral. Oké, persze, utóbbi sem Broadway-esélyes produkció, de mégis...
Aztán valahogy mégsem a Noszlopy utcai egység teraszán, hanem a színház nézőterén találom magam, de még a nyitány közben sem vagyok róla meggyőződve a döntés helyességéről. Ennek megfelelően erőteljes hendikeppel indul az előadás, de hamar felvillan a This is Sparta reklámtábla, az alján az apró betűs Caution – óvatosan – kiegészítéssel, s egy bunyót imitáló piktogrammal… Nohát, ebből még lehet is valami, meg aztán a meccs úgyis nagyjából a második felvonással együtt kezdődik, adjunk egy esélyt.
S az előadás első fele meg is szolgálja a bizalmat.Göttinger Pál rendező Szabó Borbála szövegének köszönhetően kiemeli a darabot a görög mitológia világából, s szépen letörölgetve-aktualizálva áthelyezi a mába. A gazdasági válság sújtotta Görögországba – vagy csak egyszerűen: egy országba, ahol létezik sárga csekk... –, ahol Agamemnon mükénéi király – egyeseknek csak Agi – és társai, fia, Oresztész, a két Ajax – a szinte sebezhetetlen görög harcos és Lokrisz királya –, a rettenthetetlen Akhilleusz, valamint Kalkhasz főpap azon mesterkednek, hogy valahogyan megszabaduljanak Menelaosztól, Spárta királyától, akinek mindannyian adósai, s főként a lúdjátékban verhetetlen.
A banda azonban nélkülözi a homéroszi tulajdonságokat, az Iliászból megismert társaság inkább rejtői kocsmák vagy légió mélyén szövetkező ügyefogyott összeesküvők gyülekezetének tűnik, tagjai eredeti jelleme kiradírozva, s ráaggatva helyettük megannyi kicsinyes és sötét 21. századi tulajdonság. Csetlenek és botlanak, köszönhetően az összeesküvést, de kitágítva a kort is jellemző, s a lekapcsolt lámpával a vaknak is jelzett sötétségben, de ekkor még kifejezetten szerethető és élvezhető az átértelmezés, ülnek a gegek, a jelenetek. Mint ahogyan a világszépének kikiáltott Szép Heléna is megfelelően túljátssza szerepét – bár azt hiszem, kevesen képzelik a Ms., illetve Mrs. World Number One-t klasszikus operaénekes alkatú hölgynek… Ezek után már nem is meglepő, hogy Párisz sem egy Orlando Bloom A Trójából, hanem, ahogy a történet egyes elemeit – időnként kivetítve szó szerint –megvilágító Mythos bulvárújságból kiderül: az almás sztár. A pásztor, aki eldöntötte, az istennők közül kinek jár Érisz aranyalmája, s ezzel Aphrodité ajándékaként elnyerte a legszebb nő szerelmét. Elegye a siker biztos tudatával felvértezett, ám kissé együgyű jampecnek és a beszari hősszerelmesnek.
A történet ezek után természetesen alig-alig marad meg az eredeti fősodornál, s meglehetősen nehéz elképzelni, hogy a végkifejlet az ókor egyik legnagyobb, megannyi költő által megénekelt háborújába torkollik. Főként, hogy a szünet– az észt-magyar kezdősípszava... – után hirtelen elfárad a produkció. Leül a darab, úgy tűnik, mintha a rendezés megpróbálna visszatalálni a klasszikus, offenbachi vonalhoz, a poénok, szójátékok, színpadi csetlés-botlás a Mikroszkóp Színpad legrémesebb korszakát idézi, már azon sem lepődne meg az ember, ha valahol a színpad szélén a táncosok gyűrűjében feltűnne Hacsek és Sajó...
Szerencsére helyettük a Somogy Táncegyüttes remek produkciója köti le a figyelmet, s el kell ismerni, a színészek is kihozzák a maximumot a jelenetekből. Nyári Oszkárlubickol Agamemnon szerepében, erőszakos, nyers, uralkodó, kegyetlen, ám egyben bumfordian esetlen, akiről azért nehéz elképzelni, hogy majdan diadalmas-győztes hadvezérként tér haza Trójából... Fándly Csaba remekül formálja meg az együgyű szuperhőst, Akhilleuszt, s a két Ajaxot is elismerés illeti, hiszen Szvath Tamás és Hunyadkürti György jóval többet nyújt, mint az kevéssé megírtnak tűnő szerepükből adódna. Zseniális rendezői húzás viszont Oresztész szerepét Nyári Szilviára osztani, aki a link királyfit egyfajta életunt Michael Jacksonnal ötvözi. Kőrösi András főpapja a hatalomvágyó és telhetetlen egyházfi hű tükörképe, Lugosi György Menelaosza viszont messze nem olyan agyafúrt és legyőzhetetlen, mint az az összeesküvők elbeszéléséből felsejlene. Nem úgy a kvízjáték-vezető figurája: Tóth Géza kifejezetten életszerűen hoz egy meglehetősen ismerős, mondhatni friderikuszi alakot.
Sipos György Philokomusz szerepében a kabosi-latabári csetlő-botló inasféle, csak éppen nem ébreszt semmiféle érzelmet, a néző tudomásul veszi, hogy van még valaki a színpadon.
Melynek hangban egyértelmű ura Kolonits Klára. Az Operaház szopránja természetesen az énekes szerepekben érzi otthon magát, játékos produkciója feledhető, viszont javára írandó, hogy egyetlen partnerét sem akarta leénekelni a színpadról, s láthatóan jól érezte magát egy számára meglehetősen idegen környezetben. Hasonlóképpen egy másik debütálóhoz: az Egerből a Csikybe szerződött Hüse Csaba jó érzékkel egyensúlyozott Párisz különféle arcai között, s remekül megbirkózott az énekes szakaszokkal, pedig neki jutott legtöbbször az első blikkre nem túl hálás feladat: duettezni egy profi szopránnal.
Ám hiába az amúgy erős színészi produkció, mégis valahogy nyögvenyelősen araszolunk előre, várjuk, hogy Menelaoszt felszarvazzák végre, szöktessék meg Helénét, s törjön ki az a rohadt háború. Vagy legalább sikerüljön megérteni a lúdjáték szabályát, ahol a kékre és a bordóra tehet az ember, majd… Na, könnyebb elmagyarázni egy futball ellen beoltott feleségnek a lest... Van idő ilyeneken morfondírozni, ugyanis a produkció Eric Moussambaniként evickél előre, míg végre sikerül a nagy szöktetés, s Menelaosz készülhet Trója ostromára.
De ez már – szerencsére – egy másik történet...
forrás: http://www.sonline.hu/
Offenbach Szép Helénája dallamos előszó. A görögség legnagyobb drámáját felvezető preambulum, a heroikus vérontás eposzi szubzsánerének megágyazó karneváli kamara-love story.
A hadba vonulás előtti utolsó görbe este meséje, a romlást hozó kicsinyesség krónikája. Csacska kánkánján eleve nem kérhető hát számon a magát hamarosan halálba táncoló nép vakságának felmutatása. Göttinger Pál rendezése ezt mintha megpedzette volna mégis. S tán ezért még fájóbb, hogy az előadás – mintha csak egy másik mítosz útvesztőjébe tévedt volna – korán elvesztette saját fonalát.
A közelgő vihar ígéretét hordozó, valamint az orrukig sem látó intrikusok tanácstalanságát megjelenítő sötétség remek metafora az előadás kezdetén, amelyet a lámpakapcsolgatás olcsó börleszki humora sajnos hamar kiolt. Színen az összeesküvők. Kedélyes bénázásukból hamar kisül: az oligarchaként viselkedő Menelaósz megbuktatására törnek. De látszik az is, hogy nem igazi hősök ők sem, sajátjukért aggódó, álruhába bújt alantas sunyítók csak. A „görög válság” emlegetésétől fogva pedig világossá válik, Szabó Borbála bátran kever a mítosz anyagába némi aktuális matériát. S bár az első felvonás végére az ötlet kifullad, elsikkad, a jobbára mókás anakronizmusok, valamint a görög és római hitvilág isteneinek következetlen használata az egész előadáson végigvonul.
Akárcsak a vizuális gegek, túlpörgetett helyzet-, illetve jellemkomikumok okozta eklektika. Előbbiek közül az összeesküvők által viselt Agamemnón-maszk, illetve a Párisz nyakában lógó, brill-mozaikból kirakott Apple-logó vicces, az Akhilleusz sarkára tett sorozatos utalások, illetve a Safraneket idéző Philokomuszt érő töméntelen – és többnyire előkészítetlen, motiválatlan – csapás már kevésbé. A színen időről időre feltűnő – képzeletbeli hellén pletykalapot idéző – vetítések ahelyett, hogy színesítenék az előadás formanyelvét, ismétléseikkel inkább butítják, dadogóvá teszik az elbeszélést.
A jelenetek közül a hajó érkezése volt számomra az egyik legemlékezetesebb. Na nemcsak azért, mert Spártába – szárazföldi polisz lévén – hajó bajosan futhat be (ez láthatóan nem aggasztja az alkotókat), hanem mert a finoman világított háttérvászon előtti fekete papírsziluett által körülrajzolt hajótest, és a köré sereglő szereplők kompozíciója tényleg kiemelkedik a széttartó vizuális sokarcúságból.
Előző két kaposvári rendezése alkalmával (A kéz, Finito) Göttinger bravúrosan bánt a térrel, ezúttal viszont jobban meggyűlik a baja a színpadi hangsúlyok meglelésével. Bár a népes jeleneteket ismét remekül viszi színre, a kevesebb szereplőt mozgató részeknél maradnak holt terek. A kiváló táncbetéteket bemutató Somogy Táncegyüttest, illetve az ugyancsak príma Vikár Béla Vegyeskar tagjait ötletesen építi be az előadásba a rendező, Katona Gábor koreográfiái pedig felpezsdítik a színt.
Jól sikerül a nyáron a társulathoz került Hüse Csaba debütálása is. Páriszként Hüse ügyesen egyensúlyoz a vidéki hipszter, az önbizalomtól duzzadó csinicsávó és a megriadt hősszerelmes között, akinek mégiscsak a világ legszebb nőjét kell elbűvölnie. A csodás hangú Kolonits Klára különösebb kunszt nélkül hozza Helénát. Játékában több a nyafka tinilány, mint a hűvös díva. Nyári Szilvia gótikus-emó Oresztész. Emlékezetes, ahogy lendkerekes Michael Jacksonként, zsebre vágott kézzel végigbiceg a színpadon. Hunyadkürti György és Szvath Tamás párosa megíratlan, ám amit lehet, így is kihozza a szerepből a két színész. Fándly Csaba Pán Péter után ismét zöld kosztümös szuperhőst alakít. Izomagyú Akhilleusza lassú, agresszív és roppant laza. Agamemnón sem kíván extra kvalitásokat, Nyári Oszkár mégis mulattató, mint mindig, Kőrösi András pedig nyájas-fondorlatos ortodox pópához hasonlít Kalkhasz főpap szerepében. A Dinyés Dániel vezényelte zenekar biztos kézben van, végig friss és lendületes. Az előadás mégsem egységesül, így nem lesz több sekélyes médiakritikát megfogalmazó színes ötletek görögtüzénél.
forrás: http://kaposvarmost.hu
Beszélgetés Dinyés Dániellel és Göttinger Pállal
Sokadszor dolgoztok együtt. Jól gondolom, hogy ti szerettek együtt dolgozni?
DD Jól gondolod.
GP Hosszabban is tudok erre válaszolni, s a válasz összefügg a rendezéssel kapcsolatos személyes problémámmal. Amikor elkezdtem tanulmányaimat a színművészetin, és azóta is mindig, a színházról folytatott komoly és nem komoly beszélgetésekben újra és újra elhangzik a mondat, minden dolgok summája: „de hiszen ez egy szakma, aminek vannak kézzelfogható konkrétumai, elsajátítható fogásai”. Ötödik évadomat kezdve tartok már ott, hogy noha e fogásokat alkalmazni még nem mindig tudom, létezésüket készséggel elismerem. Azért szeretek Danival dolgozni, mert az általa képviselt zene mindig konkrétum, tehát kapaszkodó ahhoz a maszatos, lebegő, bizonytalan világhoz képest, amit a próza jelent. Szoktam idézni az általunk színpadra vitt Haydnt megidéző Esterházy-darab mondatát: „a zene egyfelől az Ég ajándéka, másfelől gyakorlat”. Ritmust, hangmagasságot, hangszínt, hangszert és még sok mindent megkövetelő abszolút konkrétum, aminek, tudhatjuk, van jó megoldása. Felfrissülés tehát Danival dolgozni azok után, hogy az ember prózai darabok mondatait csűri-csavarja egy homályos terepen, ahol semmi sem biztos.
DD Van egy kotta, vannak hangjegyek, ha ezt lejátszod, fél siker. A munka persze ezután kezdődik. De valóban, a kottaolvasás megtanulható, a zene lényege meghatározható, mégpedig időben meghatározható. A kotta pontosan megmondja, mennyi időd van egyes lépésekre. Ez szemben áll mindazzal, ami a színház. De éppen ez a szabadság, a legalábbis látszólag improvizációra épülő személyes megszólalás, amit a színház kínál – nos, éppen ezek találkozása a zenével hozhatja meg a zenés előadás kiteljesedését. Ezt a szabadságot kapom meg Palitól, aki ráadásul azon kevés rendezők közé tartozik, aki tud kottát olvasni, ami nagyon sok kérdést leegyszerűsít.
A rendező a szabadság ijesztő végtelenségében biztos pontként tekint a zenére, míg a zenész ettől a ponttól szeretne elszakadni a szabadság felé.
DD Ez így van, és jól van így. Ezáltal gazdagodik a létrehozandó előadás.
Válaszotok érthető abból a szempontból, miért van szüksége a rendezőnek zenei vezetőre és fordítva. De miért van nektek személy szerint szükségetek egymásra?
GP Kimondhatjuk, hogy nekem bárki zenei vezetőre elemi szükségem van, de Danival mégiscsak erősebb szövetség ez többek között azért, mert nagyjából egyidősek vagyunk. Azonos években azonos zenei-színházi élményekkel találkoztunk, az opera-bérletünk akár ugyanazon napokra szólhatott…
DD Mindketten jártunk Lukin tanár úr Mesélő Muzsika foglalkozására…
GP Mindez mégiscsak gazdagabb muníciót ad a közös munkához, mintha egy mégoly tehetséges, de ismeretlen zenésszel dolgoznék együtt. De az tény, hogy arra az ismeretlenre is nagy szükségem lenne, és ha elvégzi a dolgát becsülettel, baj már nem lehet. Ez kapcsolódik ahhoz a vélekedésemhez, ami konfliktusokhoz szokott vezetni: én a létrehozás folyamatában kisebb jelentőséget tulajdonítok a rendezőnek, mint az megszokott. A színházi előadás a benne gondolkodó-dolgozó emberek, kik közé magam is tartozom, egy irányba mutató akaratának végeredménye. Nem azzal az öntudattal kezdem el a próbát az alkotótársaimmal, hogy én eleve többet tudok, mint ők. Persze mindenki hozzám beszél, tehát nálam gyűlik össze a legtöbb információ, és nekem az a dolgom, hogy ezek ismeretében folyamatosan döntést hozzak a készülő előadás érdekében. Számomra a színházasdi elsősorban bizalmi kérdés. A színházi előadások, noha mindannyian nagy kívánjuk az igazi, időigényes műhelymunkát, általában úgy készülnek, hogy az ember nehézségeken vágja magát keresztül, a kőszínházban ilyeneken, a struktúrán kívül meg olyanokon. Problémákra bukkan, amiket megkísérel megoldani. Akkor tudok szembenézni a nehézségekkel, ha a hátam mögött rend van, azaz ha bízhatok azokban, akikkel dolgozom. Dani és köztem magától értetődő a bizalom.
Egyenrangú munkatársak haladnak egy közös irányba. Jelen esetben Offenbach szabja meg az irányt?
DD A végcél az előadás létrehozása, ebben legfőbb segítőnk a szerző, Offenbach.
GP A középpontban Párisz és Heléna története áll, ezt kell minél pontosabban elmesélni. Amikor ehhez Offenbach kell, hát jöjjön ő, amikor a szövegíró, Szabó Bori kell, jöjjön ő. És minden színpadon lévő személy hozzátehet ehhez valamit, mindenki befolyásolhatja az irányt, melynek mindenképpen azt kell megcéloznia, hogy kiderüljön, mi történt ezen a bizonyos napon Helénával. Elolvastunk-meghallgattunk egy művet, mely segít bennünket abban, hogy zenével, szöveggel, tánccal szabadon elmeséljük, amit mi tudunk.
DD Ez a célirányos szabadság közel áll Offenbach-hoz. Tudni lehet róla, hogy a cél érdekében, legyen az dramaturgia, hatás, meseszövés…, saját zenéjét is kidobta, ha a végcél ezt kívánta. Állandóan változtatott, hogy az adott körülmények között a legerősebb hatást fejtse ki. A Szép Helénának is létezik legalább nyolc változata – vonatkozik ez a szövegre is, a zenére is. Párizsban megírta, nézte a hatást, és változtatott, a müncheni bemutatóra megint módosított, Kölnben, majd Bécsben újabb változattal jelentkezett… Íme, az alapanyag, gyúrjátok, ahogy csak tudjátok, hogy az adott körülmények között a legjobb operett megszülethessen – Offenbach így gondolkodott. Én a bécsi változatot választottam, amin a próbákon a mi előadásunk érdekében természetesen változtatunk, mind a zenén, mind a szövegen.
GP Offenbach alkalmazott zenét írt – a készülő előadás zenéjét. Tudta, hogy az előadás a legfontosabb. Rímel ez a drámairodalom örök problémájára: szent és sérthetetlen irodalom születik, ami elfoglalja méltó helyét a polcokon - vagy előadásszöveg születik, ami szabadon alkalmazható a konkrét munkában. A bemutatóig két hetünk van még, mostantól próbálunk a nagyszínpadon, és Dani számára az lesz a kihívás, hogy az adott zenei egységeket hol kell húzni, változtatni, ismételni a nagyszínpadi hatás érdekében.
DD De ez természetes az operairodalomban: Verdi megírta az alapművet, aztán megnézték, mit kell rajta változtatni a milánói színpadon, az adott énekes el tud-e énekelni valamit vagy sem és így tovább. Offenbach pedig, aki magát népszórakoztatónak tartotta, az aznapi hatást igyekezett szolgálni.
GP A mi korunkban a történetmesélés nagyobb hangsúlyt kap, mint Offenbach idejében. Akkor a dekorativitás önmagában is cél volt. „Jöjjön most egy nagy szám, mert lennie kell egy nagy számnak”. Ha akkor ezt leírták, dicsértek – ha ma leírják, hibaként említik. A történetmesélés érdekében nekünk funkcionálisabban kell használnunk mind a zenét, mind a szöveget. Ugyanakkor bizonyos igényeket, hiszen azok a mai néző igényei is, ki akarunk elégíteni: legyen bravúros táncos szám, legyen finálé…
DD Voltak bizonyos követelmények: opera és operett tánc nélkül nincs. Mellesleg ez Moliére-nél is így volt. „A negyedik felvonás tánccal kezdődjön!” Miért? Mert a táncot szeretik.
Normális érv.
DD Abszolút! Vagy ott volt az Offenbach-hoz köthető kánkán. Az Orpheusz az alvilágban pokol-jelenetének szövegét addig csűrték-csavarták, hogy egyszercsak kánkánozhassanak az istenek. Miért? Mert az emberek kánkánt akartak látni. „Adjatok két szép nőt, és megírom az operettet!” – Offenbach mondja ezt – és komolyan.
Az operettet a szövegíró is írja. Ám miközben - még ha az adott előadáshoz igazodik is - Offenbach zenéje állandó, a librettó folyton változik. Jelen esetben Szabó Borbála írt egy teljesen új szöveget.
DD A Szép Heléna története az újabb és újabb szövegváltozatok történetét is jelenti. Kerestem az „érvényes” magyar szöveget, természetesen nem találtam – mert sok ilyen van. Már a 19. században született kézírásos verzió, de az Operettszínház librettójának semmi köze nem volt ehhez, persze az ősbemutató francia változatához sem.
Pedig Offenbachnak volt két legendás szövegírója, Meilhac és Halévy.
DD De folyamatosan gyepálta őket – szigorú volt önmagához, hogyne lett volna szigorú az alkalmazott librettistákhoz. A zene állandó, a szöveg változó.
GP Ez műfaji sajátosság is. A bécsi, a pesti operett is ilyen. Ahány előadás, annyi szöveg. Amikor a Mágnás Miskát rendeztem, természetes volt, hogy új szöveget „rendelek”.
És már azt is Szabó Boritól.
GP Borinak van képessége ahhoz, hogy felmérje az adott pillanat súlyát, akár szükséges súlytalanságát. A történetmeséléshez, a hatás eléréséhez tudnod kell, melyik szereplő melyik mondata ott és akkor mennyit ér. Ehhez kell „könnyű kézzel írni” – ami nem is olyan könnyű. Borinak ez menni szokott. Prózai előadásban belép valaki az ajtón, eljut az asztalig, és addig szöszmötölünk, amíg ebbe nem tudunk minél több árnyalatot belopni. Az operett műfaja ezt nem tűri. Az adott célra van mondjuk, tíz másodperc, azaz három rövid mondat – ezt megmutatja a próba, és az író ehhez alkalmazkodik.
Mit mutatnak a próbák egymásnak? Hol Göttinger próbál, hol Dinyés, hol a koreográfus, Katona Gábor. De mindannyian ott ültök, figyeltek. Csak vártok a sorotokra vagy „egymásból építkeztek”?
DD Közösen készülünk, vagyis a próbán már nemigen történhet köztünk konfliktus. És ahogy Pali mondta, ez egy bizalmi kérdés. Számos helyzet bizonyította már, hogy érdemes figyelnünk a másikra. Ezért javasolhatok én is olyasmit, ami elvben a rendezőre tartozik, de ő is megajánlhatja, hogy itt esetleg ne fisz, hanem cisz legyen.
GP Azt tapasztalom, ez újdonság a társulat számára. Gyakran előfordul, hogy Danival, de főleg Bakával (Katona Gábor) próba közben megbeszélünk valamit – addig a színészek várakoznak. És türelmetlenek, mert nem értik, hogy végülis mi is próbálunk. Mi sem természetesebb: az előadás a próbán készül – nem otthon az íróasztalnál, nem a büfében, hanem a közös próbán. A rendező, a koreográfus, a zenész is próbál, és ez így van jól.
Tehát egy kottaolvasó rendező merészel olyat javasolni, hogy „fisz meg cisz”.
GP Nem kell „merészelni”. Főleg hangszereléssel kapcsolatban szoktam kérdezni: ezt vagy azt itt meg lehet-e csinálni? És elhiszem az Igent is, a Nemet is.
DD Nem tud rosszul kérdezni. Részben mert ért a zenéhez, részben mert tudom, amit kérdez, az az előadást szolgálja.
Azt az előadást, ami egy operai igényességű nagyoperett megvalósítását jelenti. Gondolom, az is feladatot ad a zenei vezetőnek, hogy ezt a nagyon igényes zenei anyagot egy prózai társulat adja elő.
DD Csakhogy én pontosan ezért választottam Offenbachot! A kaposvári társulat híres az ensemble-játékról. Márpedig a Szép Helénában erre van szükség. „Legyen két énekes, a többit megoldják a színészek” – mondja a szerző. Énekeseink vannak, társulat van, és az utóbbi nem korlát, hanem lehetőség. Azt a bizonyos operai igényességet a nagyzenekar tudja erősíteni. Offenbach idejében maga a szó: operett, azt jelentette, kis opera. Ő az összes színpadi művét opera comique-nek hívja, mondhatjuk, vígoperákat írt. Ő a műfajt arra használta, amit a klasszikus opera nem tudott megfogalmazni, jelesül: társadalomkritika, kipellengérezés – mégpedig sok humorral. Kortársai minden tekintetben komoly zenészek voltak: Schumann, Berlioz, Liszt, Brahms… Náluk a humor és a zene nem találkoztak, miközben Offenbach éltetője éppen a humor volt.
Ha jól értem, van egy a klasszikusokkal azonos tehetségű zeneszerző, akinek balszerencséjére – és a mi szerencsénkre – humora is volt.
DD Végülis igen. A legnagyobb fegyvere a humor. Általa és a szöveg által korának papságát, uralkodóit gúnyolja ki – az akkori közönség pontosan tudta, ki az a két Ajax, kit képvisel Kalkhasz… Ezért is kell a szöveget a mához igazítanunk. Ha most viszont elhangzik a kifejezés: görög válság, bizonyára mindenki érteni fogja az utalást.
GP Természetesen nem fogunk politikai kabarét írni, de ha egy szereplő motivációjának akkori töltetét kitöröljük, mert azt nem értené a mai néző, pótolnunk kell mai üzemanyaggal.
DD Maga a kabaré is, a hozzá tartozó kuplékkal, Párizsból érkezett hozzánk. És a kuplé is Offenbachtól jön! Az a kuplé, ami aztán az Edith Piaf-dalok gyökerét is jelentette. Szóval nem akárkiről beszélünk.
Az Offenbachi formátum igényességet követel a színháztól. De egy vidéki magyar színház 2012-ben megengedheti-e magának – kérdezem álságosan művészeti vezetőként – azt a luxust, amivel ez jár: nagyzenekar, kórus, táncosok…?
GP Az, amit ma luxusnak tekintünk, valaha a minimum volt. De realisták vagyunk, tudjuk, milyen évet írunk. Éppen ezért meg merem kockáztatni, igazi szenzáció lesz majd, hogy 24 (!) kiváló zenész ül majd a zenekari árokban, és a próbák alapján, a színészek játékkedve és odaadása láttán minden remény megvan arra, hogy a kórussal, táncosokkal kiegészült csapat olyan előadást visz majd színre, ami 2012-ben Kaposvárott revelációnak számíthat.
Bérczes László
Megjelent a kaposvári Szép Heléna műsorfüzetében - 2012. október
operett
Ön hogy’ tudja: miért tört ki a trójai háború? Utazzunk vissza az időszámításunk előtti időkbe, és nézzük meg, mi is történt az ókorban! Politikai puccs? Majdnem titkos összeesküvés? Házasságtörés? Gazdasági válság? Az istenek játéka avagy csak álom és látomás? Igaz, hogy az Égei-tenger legjóképűbb hercege szemet vetett Meneláosz király feleségére, a szépséges Helénára? A MÍTOSZ című hetilap most lerántja a leplet, vagy inkább beles a lepel alá! Az e heti számból megtudhatják, miért vesznek az államférfiak mind görögdinnyét, ki nyerte az esti lúdjátékot szemérmetlen befarolással, és hogy vajon összedől-e a világgazdaság! Továbbá feltesszük a kérdést: Mi történne, ha az a bizonyos trójai háború mégsem törne ki? Kire fogadnak? A villanó mosolyú és csibészes pásztorfiúra vagy a rettenthetetlen és… rettenthetetlen hadvezérre? Vagy találunk még játékosokat a háttérben? Könnyű erkölcsök az udvarban! De nem csak ott! Parasztlegénytől királyig mindenkinek vaj van a füle mögött! Kérdés, hogy kinek milyen és mennyi!Jacques Offenbachot az 1860-as évek Párizsában csak úgy emlegették: a "Champs-Elysées Mozartja". Nyugodtan mondhatjuk, hogy korának sztárja volt. A ma ismert francia kuplék és sanzonok mind az általa megteremtett műfajból, a francia operettből származnak. Nem utolsó vonzerő darabjaiban a híres francia pikantéria: történeteit áthatja a rendkívül finom erotika. Nem csoda, hogy ő honosította meg a színpadokon a legilletlenebb táncot: a kán-kánt is.
Heléna: Kolonits Klára m. v.
Páris: Hüse Csaba
Kalkhasz: Kőrösi András
Oresztész: Nyári Szilvia
Partenisz: Lestyán Luca
Leona: Piti Emőke e.h.
Bacchisz: Kovács Zsuzsanna
Ajax I .: Hunyadkürti György
Ajax II .: Szvath Tamás
Menelaosz: Lugosi György
Agamemnon: Nyári Oszkár
Achilleusz: Fándly Csaba
Philokómusz: Sipos György e.h.
Műsorvezető: Tóth Géza
Az előadásban közreműködnek a Vikár Béla Vegyeskar, valamint a Somogy Néptáncegyüttes tagjai.
Szöveg: Szabó Borbála
Díszlettervező: Cseh Renátó
Jelmeztervező: Kovalcsik Anikó
Koreográfus: Katona Gábor
Súgó: Kirsch Veronika
Ügyelő: Bors Gyula
Segédrendező: Mészáros Csilla
Zenei vezető: Dinyés Dániel
Rendező: Göttinger Pál
Rendező: Göttinger Pál
Bemutató: 2012. október 5.
„Ön hogy' tudja: miért tört ki a trójai háború? Utazzunk vissza az időben, és nézzük meg, mi is történt az ókorban! Politikai puccs? Majdnem titkos összeesküvés? Házasságtörés? Gazdasági válság? Az istenek játéka, avagy csak álom és látomás? A MÍTOSZ című hetilap most lerántja a leplet, vagy inkább beles a lepel alá!” - így szól a kaposvári Csiky Gergely Színház legújabb bemutatójának kedvcsinálója. Rengeteg a kérdés, izgalmasak a válaszok.
A teátrum Jacques Offenbach Szép Heléna című operettjét viszi színre. A komponistát az 1860-as évek Párizsában csak a „Champs-Elysées Mozartja”-ként emlegették, korának sztárja volt. A ma ismert francia kuplék és sanzonok mind az általa megteremtett műfajból, a francia operettből származnak. Művei bővelkednek pikantériában, történeteit áthatja a rendkívül finom erotika. Nem csoda, hogy ő honosította meg a színpadokon a létező legilletlenebb táncot, a kán-kánt is.
Szabó Borbála egy ízig-vérig mai komédiát fabrikált az Offenbach-operettből, és a zseniális szerző zenei humorának és életkedvtől duzzadó melódiáinak megfelelőjét alkotta meg egy friss és mulatságos darabbal, mely aztán Göttinger Pál rendezői és Dinyés Dániel zenei vezetésével igazi lendületet a színpadon kap majd.
forrás: http://www.pestiest.hu/
Az új évadot új mottóval és új reményekkel kezdi a kaposvári Csiky Gergely Színház. A keddi évadnyitó társulati ülésen Rátóti Zoltán igazgató a színház évek óta esedékes felújításának megkezdését ezúttal sem jelenthette be, mégis számos kedvező hírrel szolgált.
A jó hírek egyike, hogy a következő évadban két év után öt helyett ismét hat nagyszínpadi bérletes bemutatóval várják a közönséget. Mottót is ehhez igazodva választottak. “ÚjraHat” – ez az új színházi szezon szlogenje, amely egyrészt utal a bemutatók számára, másrészt jelzi, hogy továbbra is szeretnének hatni a nézőkre.
A nézőkre gyakorolt hatás az igazgató szerint lemérhető abban is, hogy sokan járultak hozzá a tavasszal elindított civil kezdeményezéshez, amelynek keretében a színházszerető közönség téglajegy vásárlásával járulhat hozzá a tervezett felújításhoz. Rátóti Zoltán úgy vélte, ez csupán jelképes hozzájárulás a teljes költséghez képest, és nem is az összeg nagysága, mint inkább a vásárlók száma fejezheti ki a színház iránti elkötelezettséget.
A közönség által jól fogadott felolvasó-színházi előadások sikerén felbuzdulva az évad újdonsága lesz az is, hogy a kassai és a szabadkai színházzal közösen pályázati támogatással háromnapos felolvasó-színházi fesztivált rendeznek. A három társulat külön-külön, majd együttesen áll a közönség elé.
A következő évadban is lesz “akadálymentes” előadás hallássérülteknek, és ismét lesz nyílt nap, amikor a közönség bepillanthat a kulisszák mögé és színháztörténeti érdekességekkel gazdagíthatja ismereteit.
A tavaly alapított örökös tagság címet, amelyet elsőként Babarczi László korábbi igazgató vett át, ezúttal Tóth Béla kapta meg, aki 1955-ben alapító tagként szerződött a kaposvári társulathoz. Ugyancsak köszöntötték a régiek a négy új társulati tagot: Takács Katalint, az Új Színház egykori művészét, Váncsa Gábort, a Kaposvári Egyetem színész szakán most végzett fiatal kollégát és az Egerből Kaposvárra szerződött színészházaspárt, Mészáros Sárát és Hüse Csabát, miként Gyuricza Istvánt is, aki az előző évadban nyújtott teljesítménye alapján a kollégák titkos szavazata alapján kiérdemelte a színház egykori igazgatójáról, Komor Istvánról elnevezett gyűrűt, amelyet 37. alkalommal adtak át.
A jövő évad repertoárjában 11 bemutató szerepel, ebből a nagyszínpadon hat felnőtt darab és egy ifjúsági mesejáték, a stúdióban pedig négy, köztük egy kicsiknek szóló népmese-válogatás. Lesz dráma, operett, vígjáték, zenés ballada, vásári komédia, mesejáték és népmese, közülük hatnak a szerzője magyar. Mint elhangzott, a kiválasztásnál az elsőleges cél az volt, hogy minél színesebb és szélesebb kört megszólító darabokat kínáljanak a közönségnek, mindezt változatlan jegyárakkal, sőt kedvezményekkel a kaposvári és a vidéki bérletvásárlóknak.
A nagyszínpadon Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című álomjátékát Vidnyánszky Attila, a debreceni színház igazgatója, a Kaposvári Egyetem Színházi Intézetének ez év tavaszán kinevezett igazgatója állítja színpadra; ez lesz az első rendezése a kaposvári teátrumban. Göttinger Pál, a színház immár állandó rendezője Offenbach Szép Heléna című operettjét és az Othello Gyulaházán című vígjátékot rendezi. Az Emil Lotjanu filmje alapján készült A cigánytábor az égbe megy című zenés balladát Szőcs Artur rendezi, Gorkij Éjjeli menedékhely című drámáját – húsz évvel Ascher Tamás rendezése után – ezúttal Valló Péter állítja színpadra.
Egy másik filmfeldolgozás, a Hannibál tanár úr című dráma Vidovszky György rendezésében a színház jövő évadbeli ősbemutatója lesz. Ugyancsak a nagyszínpadon mutatják be Szabó Magda Tündér Lala című zenés mesejátékát Kelemen József rendezésében.
A stúdió négy tervezett előadása közül Szabó Máté rendezi Petőfi Sándor A helység kalapácsa című zenés vásári komédiáját, amelyhez a zenét Ferenczi György írta és a nyáron már bemutatták az Ördögkatlan fesztiválon. Bérczes László, a színház művészeti vezetője rendezi McDonaugh Vaknyugat című komédiáját, Szakonyi Károly Adáshiba című darabját pedig Funtek Frigyes. A Népmesék kicsiknek című gyerekelőadást Váradi R. Szabolcs, a színház segédrendezője viszi színre.
Az évad szeptember 18-án a Tündér Lala című zenés mesejátékkal indul.
MTI
Újra felfedezni a színház szellemi, érzelmi hatásának erejét - ez a célja a Csikynek a 2012/2013-as évadban. A közönség újra hat előadással találkozhat a felnőtt nagyszínpadi bérletben. Nézze meg, mit érdemes megnéznie!
A keddi évadnyitó üléssel megkezdődik az újabb színházi idény. A Csikyben az alábbiakban röviden bemutatott előadásokkal találkozhat a nagyérdemű. Cikkünk alján keretben megtalálják a bérletárakat és olvashatnak az igénybe vehető kedvezményekről is.
NAGYSZÍNPADI BÉRLETES ELŐADÁSOK
Jacques Offenbach:
SZÉP HELÉNA
operett, rendező: Göttinger Pál
A francia operett olyan, mint egy bon-bon, szétolvad a szádban. Ínyencfalat, finomság, nem táblás csoki, hanem fondeau, nem lecsó, hanem ratatuille. Ízlelgetni kell. A Szép Helénában egy pásztorfiú döntheti el, ki a legszebb nő a világon. Hát persze, hogy ez a kérdés, hisz nem utolsó vonzóerő a francia operettben a híres francia pikantéria: a történetet áthatja a rendkívül finom erotika. Ne feledjük: Offenbach honosította meg a színpadokon a legilletlenebb táncot: a kán kánt!
Makszim Gorkij:
ÉJJELI MENEDÉKHELY
dráma, rendező: Valló Péter
A drámaíró Gorkij világhírét ez a dráma alapozta meg. Az éjjeli menedékhelyen a társadalom számkivetettjei tengetik életüket, ebbe a világba érkezik Luka, az idős vándor, aki mindegyikük életének fontos szereplője lesz. Bölcs tolsztojánus ő, akinek szép szavai segítenek elviselni az élet nehézségeit, vagy illúziókeltő, aki megakadályozza az igazság kirobbanását, és annak megtisztító erejét? Több mint száz éve vitatkoznak ezen a darab olvasói és nézői. Mi az igazság? Milyen az ember? Hogyan lehet becsületesnek, tisztességesnek maradni a kegyetlen és szenvtelen világban? Máig a lelkiismeretünk mélyén parázsló kérdések.
Gádor Béla – Tasnádi István:
OTHELLO GYULAHÁZÁN
komédia, rendező: Göttinger Pál
Othello vagy Csárdáskirálynő? Hamlet vagy Marica grófnő? Shakespeare vagy operett? Gyulaházára ambiciózus fiatal főrendező érkezik, aki minimum megváltani kívánja Gyulaházát, ami azért nem lesz olyan egyszerű. Működésbe lép a főszereptől fosztott Vezető Színésznő. Az élete lehetőségét kapó, Desdemonát játszó fiatalka kezdő mindent belead, míg fröccstől fröccsig próbálja Othellót a rég eltunyult Vezető Színész. És mindenhez mindenki hozzászól, portástól az igazgatóig, gazdaságistól a táncos komikusig… Beleshetünk a függöny mögé, a próbára, az öltözőbe, a színházi büfébe, és azt látjuk, hogy minden baj ellenére, egyszer csak elkezd megszületni egy előadás!
Emil Lotjanu filmje alapján:
A CIGÁNYTÁBOR AZ ÉGBE MEGY
zenés ballada, rendező: Szőcs Artur
Hová megyünk folyton? Se vége, se célja. Még a szerelemre se marad időnk. És közben: olyan szörnyen szeretünk – teljes szívünkből. Lujko Zobar, a lótolvaj gyerekkorában holdharmatot ivott, a hegyek védelmezik, és elkerüli a puskalövés. De a végzetes szerelmet nem kerülheti el. Ahogy Rada, a boszorkányos szépségű cigánylány sem. Mert a vadlónak acélzablára van szüksége. De nincs az a ló a földön, melyen az ember elmenekülhetne önmaga elől.
A cigánytábor az égbe megy című előadás hangulatának a Söndörgő együttes tagjai adnak különleges ízt: élőben játszanak autentikus cigányzenét a színpadon.
Vörösmarty Mihály:
CSONGOR ÉS TÜNDE
álomjáték, rendező: Vidnyánszky Attila
A Csongor és Tünde rejtély, amelyet lassan kétszáz éve próbálnak írók, irodalomtörténészek, színházművészek, esztéták, filozófusok megfejteni. Mese? Szerelmi románc? Színdarab? Filozófiai traktátus? Drámai költemény az emberi életútról?
Csongor férfi: kincse nincs, hatalomra nem vágyik, a tudásról azt gondolja, valójában senki nem tudja, mennyit ér és mire jó. De küzd, harcol, verekszik: keresi a boldogságot. S boldog, amikor embert próbáló kalandok után megtalálja asszonyát, Tündét, s földi létükben, égi szerelemben örökre összeforrnak.
Móra Ferenc – Fábri Zoltán – Tasnádi István:
HANNIBÁL TANÁR ÚR
dráma, rendező: Vidovszky György
ŐSBEMUTATÓ
A történet főhőse Nyúl Béla, egy óbudai gimnázium szürke kis tanára, aki a semmiből egyszer csak az érdeklődés középpontjába kerül egy Hannibálról szóló, évek óta fiókban lapuló értekezésével, mely egy véletlen folytán kerül nyilvánosságra. Egy parlamenti interpellációban említik Nyúl nevét, erre meglátogatja őt egy újságíró, a kollégák is befolyásos emberként tekintenek rá, sőt egyik éjjel – álmában – maga Hannibál, a híres hadvezér ül le vele beszélgetni... Másnap jön a kijózanodás, és mi megláthatjuk, hogyan darálja be a hatalom a kicsi embert. Akkor is, most is, mindig is. Mert „az elvtársak és fajvédők cserélődnek, a butaság azonban örök. A buták csapatba verődnek, szavalnak és ordítanak, trappolva menetelnek, botokat suhogtatnak, köveket ragadnak”, ki tud velük szembeszállni?
GYEREKBÉRLET
Nagyszínpad
Szabó Magda – Egressy Zoltán:
TÜNDÉR LALA
zenés mesejáték, rendező: Kelemen József
Lala más, mint a többi tündérgyerek. Látja ezt mindenki Tündérföldön, tudja ezt édesanyja, Írisz királynő is. Van ebben valami nyugtalanító. Persze túlzás volna azt állítani, hogy egyedül Lala az elindítója azoknak a hihetetlen eseményeknek, amelyek teljesen felkavarják Tündérföld békéjét, hiszen a szálak Aterpaterhez, a tudós varázslóhoz vezetnek. De ítéljetek magatok. Ha nyomon követitek azokat az izgalmas bonyodalmakat, amelyek Írisz királynő, Amalfi kapitány, a kis Gigi és Csill patikus körül támadtak, talán megértitek Lalát, aki nem rossz tündérgyerek – csak éppen más, mint a többi.
Stúdió
NÉPMESÉK KICSIKNEK
rendező: Váradi R. Szabolcs
A mese fontos. Minden nép mesél gyermekeinek, este, napközben, alvás előtt, munka közti szünetekben. Vannak vándormotívumok, amiket majd’ minden nép mesél, és vannak egyedi, csak egy adott népcsoportra jellemzőek. Egy dologban azonban minden nép meséi közösek: minden történet – még az állatmesék is – az emberről szól, a bukdácsolásáról, arról, hogy hogyan él, élhetne, hogyan kellene élhetőbbé tennie saját és a közössége életét. A mesélők mindig beleszövik életük történeteit, megpróbáltatásait és bölcs tanácsaikat ezekbe a történetekbe, hogy átadják tapasztalataikat a kicsiknek, a felnövekvő generáció tagjainak.
Három mese egy előadásban: három nép, három kultúra történetei: magyar, cigány és indiai népmese várja a kicsiket.
STÚDIÓELŐDÁSOK
Petőfi Sándor – Ferenczi György:
A HELYSÉG KALAPÁCSA
zenés vásári komédia, rendező: Szabó Máté
Fölébred álmából egy fogoly, s szabadulást tervez. Nade: hogy került fogságba? Ha ki akarjuk deríteni, további kérdésekbe botlunk: kié a helység leglátogatottabb kocsmája? Mily ékes e kocsma birtokosnéja? Miben sántikál a kántor? Ki buzdítja merényének végbevitelére?...
„Ha Petőfi élne, Chuck Berry-rajongó lenne. Aki a rock and rollt életformájának vallja, az nem mehet el Petőfi mellett úgy, hogy ne ragadja meg a belőle sugárzó energia és életöröm.” – Petőfi vígeposzához Ferenczi György blues-betyár ír belevaló zenét.
Martin McDonagh:
VAKNYUGAT
komédia, rendező: Bérczes László
Coleman és Valene. Két testvér. A nap huszonnégy órája Coleman és Valene kisszerű gyűlölködésének terepe. Most éppen apjuk temetéséről érkeznek. Coleman ölte meg az apát, mert az kifogásolta Coleman frizuráját. A faluban persze titok nincs, de a tettnek jelentősége sincs, szülő-, gyermek- testvérgyilkosságokkal és öngyilkosságokkal teli múlt és jelen. A ház mindennapos látogatója az alkohollal ápolt-eltakart lelkifurdalás élő szobra, a lepusztult férfi, Welsh tiszteletes. A whiskysüveg, a kés és a puska pedig mindig kéznél van…
Szakonyi Károly:
ADÁSHIBA
komédia, rendező: Funtek Frigyes
A Bódog család együtt ünnepli a legkisebb fiú, a 19 éves Imrus születésnapját. Albérlőjük is van, Krisztosznak hívják, gyakorta meglátogatja tizenkét tanítvány. Az idősebbik lány, Vanda válás után, frusztrált magányban azzal a hírrel érkezik, hogy kirúgták munkahelyéről. Egyébként 1969. július 20-at írunk, és Neil Armstrong az első lépéseket teszi a Hold felszínén. És miközben mindez így-úgy kiderül, a Bódog család estéjének egyetlen főszereplője van: a televízió.
2012/2013 évad – bérletárak
Főpróba bérlet: 8.000 ft (a bérlet másik időpontra nem cserélhető) Teljes árú bérlet vidékieknek 10.390 ft (Csiky kártya-váltással)
Csoportos vidéki diák bérlet: 8.000 ft
Gyerek bérlet 2 előadás (Tündér Lala, Népmesék kicsiknek): 2.500 ft
Jókai ifjúsági bérlet 2 előadás (Csongor és Tünde, Hannibál tanár úr): 3.200 ft
Stúdió bérlet 3 előadás: 5.500 ft, diák-nyugdíjas: 4.000 ft
Karzat bérlet 6 előadásra: csak diákoknak!
Kaposváriaknak: 4.000 ft, vidékieknek. 3.500 ft
Részletre történő bérletvásárlás 2012. június 20-ig, első részlet 3.000 ft, a további fizetés szeptember 15-ig. A bérletek átvétele a teljes ár fizetésekor történik.
Kedvezmények:
Kaposvár Kártya kedvezmény minden fajta bérletnél érvényesíthető, értéke: 10%
Csiky kártya 15% csak a teljes áru bérletből
Csiky kártya a teljes bérletárból -15% +1 szabadjegy. Ára: 1.990 ft.
Vásárláskor Cadhoc művelődési csekk, Ticket Accor Kultúra utalvány, Sodexho pass Kultúra utalvány, Üdülési csekk és SZÉP Kártya felhasználható Bérletértékesítés a szabad helyekre: 2012. augusztus 21-től
Csiky Gergely Színház Jegyirodája
Kaposvár, Fő u. 7. (Európa Park)
Telefon: 82/511-207, 511-208, 511-209
E-mail: jegyiroda@csiky.hu
web: www.csiky.hu
Pénztári órák:
hétfő-péntek: 9.00 - 17.00
szombaton: 9.00 - 12.00
vasárnap: zárva
A nézőtéri pénztár felnőtt előadások előtt 1 órával, gyermek, ifjúsági és stúdió előadások kezdete előtt fél órával nyit. Telefon: 82/528-458