Kell-e mások fejével gondolkodni? Mikor magától értetődő a teatralitás? Miért macerás az opera? Miért igényel új definíciót a színház? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Göttinger Pál rendezővel, aki az idei évadtól a Bárka Színház tagja és épp a Magyar Színházba kirándul, no meg külföldre a Firkinnel. Hogy mi az? Interjúnkból kiderül.
- Hogyhogy egész nap bent vagy a színházban?
Göttinger Pál: A Bárkán más dolgom is van ettől az évtől kezdve, nem csak próbálok. Olvasok, beszélgetek a Seressel és a Bérczessel a jövő évadról, csinálom a színház honlapját, segítek a kommunikációban - meg mindenben. Kevesen vagyunk, nálunk ezt érteni most családias hangulat alatt. A sajtós is pakolja a székeket.
- Miért lettél rendező?
Göttinger Pál: Fennkölt a válasz: úgy tapasztaltam, jobban sikerül az, amit mások hoznak létre rajtam keresztül. Valahogy nekem is nagyobb élményt okoz az együtt elvégzett feladat, mint amikor én állok ki és magyarázok.
- Pedig rendezőként is magyarázol..
Göttinger Pál: Igen, de hálistennek csak a bizalmasaim hallják. Tehát a konkrét okot nem tudom, biztos a rádió miatt. Gyerekstúdiós voltam, akkoriban sok hangjáték készült, és egyszerűen fertőzésveszély volt. Nagy színészek, rendezők jöttek-mentek.
- Valaki nemrég említette, hogy nagyon jól kerestek a rádiós gyerekek...
Göttinger Pál: Ez nem maradéktalanul igaz. Én ötszáz forintot kaptam egy szerepért a kilencvenes évek közepén. Gábor Miklós és Tolnay Klári szaladgált a folyosón, de engem azért főleg a rendezők nyűgöztek le. Akkor ez az emberfajta bölcs, csodálatos figurának tűnt, ami elegendő tizenéves korban ahhoz, hogy megkívánd ezt a pozíciót. 2002-ben egyből felvettek a főiskolára hatunkat, több mint százból. Hamar rájöttem, hogy a rendező éppúgy kiszolgáltatott a színészeknek, mint fordítva.
- Értetted, hogy miért sikerült a felvételi?
Göttinger Pál: Nem. A Székely (Székely Gábor, a szerk.) nagy figyelmet fordított arra, hogy ezeket a kérdéseket ne tegyük fel, önértékelési, azonossági problémákra nem jutott idő, az számított, amit csinálni kell és sürgősen hozzá kellett látni, mert „már rég le voltunk maradva".
- Valló Péterrel olvastam egy nagyon jó interjút, amiben arról is mesél, egy ideig nem tudta mire vélni, hogy bizalmat szavaztak neki a tanárai. Emlékeztet arra is, hogy "rengeteg hullámvölgy, kaotikus pillanat, csődhelyzet adódik egy ilyen pályán - nem minden ok nélkül való, hogy a művészetekkel foglalkozó embereknek több mint fele idő előtt tűnik el".
Göttinger Pál: Könnyelműségnek tűnhet amit gondolok, de bőven elég, ha meghozom a saját döntéseimet, nem kell mások fejével is gondolkodnom. Ez valójában felelős hozzáállás. Az Esterházy-darabból tudok erre példát hozni, az író nagyvonalúan beleszőtte a szövegbe: „a zenére vonatkozó megjegyzéseink még csak nem is jelképesek, van a színházban ember, aki ezeket a döntéseket meghozza, illetőleg legyen". Tehát csak azzal foglalkozik, ami rá tartozik. Én is így járok el sokszor. Amikor végeztem az egyetemen, egyszerre sok helyre kezdtek hívni. Például megkeresett Vince (Zrinyi Gál Vince, a szerk.) a Komától, bár szemlátomást nem csináltam olyasmit, mint a társulat, csak részt vettem végtelen beszélgetéseken, amikor alakultak. Egy ideig tépelődtem, miért döntöttek mellettem, majd rájöttem, ezt nekik kell mérlegelni. Akkor született meg Nyíregyházán a Líra és Epika, ahol a Koma részesült is az összes kőszínházi vircsaftban.
- Ennek az is lehet az oka, hogy a legutóbbi produkcióikban nem volt szó szoros értelmében vett rendező, alkotók működtek közre az előadás létrehozásában.
Göttinger Pál: Nem tartom elengedhetetlennek a rendezőt, inkább szolgáltatásnak látom. Rendelkezésre áll, mint főállású néző a próbák során, lehet benne bízni. Kezdeményezéseknek a színészek felől is kell érkeznie. Sokan az egyetemből indulnak ki, ahol furcsa mester-tanítvány viszonyban léteznek, ezért azt gondolják, egy rendező majd mindig közli a teendőket. Volt olyan korszaka a világnak, amikor ez így ment, és ma is fordul elő, de azért változik közben minden, autonóm színészekre van szükség. Valójában én tekintem magam az ő alkalmazottjuknak, aki gondoskodik arról, hogy a készülő alakításuk, mondanivalójuk célba érjen, a többiekével rímeljen.
- Mégis te szabod a korlátokat, határozol például a térről.
Göttinger Pál: Világos beszéd, de szerintem ezek mind alárendelt ügyek ahhoz képest, hogy a színész a szerepben közölni akar valamit. Elhivatottságot várok el, mert tőlem is ezt várják el. Szemrebbenés nélkül nekem szögezi a kritikus, „mi szükség volt erre vagy arra az előadásban", vagy esetleg magára az előadásra. A színészektől ilyesmit nem kérdeznek, mert úgy gondolják, ők csak végrehajtanak egy akaratot. Hallani olyat, hogy pocsék volt a rendezés, de ez és ez remekelt benne. Olyat azonban nem hallani, hogy minden színész borzalmas volt, pedig jó volt a rendezés.
- A Bárkán ennek szellemében működtök?
Göttinger Pál: Igyekszünk, bár itt csak tizenhat színész van. A Magyar Színházban, ahol pár nap múlva kezdek dolgozni, biztos fogok szemben ülni olyan tapasztalt emberrel, akinek a szerep egy lesz a feladványok sorából. Megengedem: ilyenkor az én dolgom, hogy felkeltsem benne a mániát iránta.
- Miután végeztél, valaki azt kérdezte tőled, mikor élted „aranykorod", azt válaszoltad, „most" éled. Ugyanarról az időszakról azt is nyilatkoztad, a levegőben lógtál.
Göttinger Pál: Valójában sosem aggódtam túlságosan -vagy eléggé?-, nem kellett házalnom ötletekkel, mert hívtak. Ez kegyelmi helyzet.
- Pedig végzősként az osztálytársaid kőszínházban készítették a diplomarendezésüket, míg te a Merlinben.
Göttinger Pál: Ez igaz, de olyasmit csináltam, amit nagyon akartam, azokkal, akiket választottam, a Pokol című darabot Ötvös Andrissal, Sipos Verával, Zrinyi Gál Vincével. Utólag eszembe jutott, hogy illett volna aggódnom. De utána hívtak Debrecenbe.
- Ott Mágnás Miskát rendeztél.
Göttinger Pál: Rólam ismeretes, hogy zenélek. Éppen akkor kerültek oda a "jordánosok", ők bulizták ki ezt a munkát, ami azóta is a legdrágább és legnagyobb szabású darabom. Épp a legelején.
- Vágyként fogalmaztad meg, hogy zenéset, operát rendezz. Számomra ez nagyszabásúbb vállalásnak tűnik, mint egy prózai mű.
Göttinger Pál: Szeretem az operát, tehát ez ízlésbéli kérdés is. De az a fajta absztrakció, elemeltség, amit az ember részletesen, szorgalommal akar egy prózai előadásban kimunkálni, az operában azért mégiscsak rögtön rendelkezésre áll. Ha tudsz kottát olvasni, akkor a szerepelemzés, a darab dinamikája egyértelműbbé válik, így mohón elkezdheted kifejezésre juttatni azt, amire rábukkansz. Ráadásul a zene biztos, hogy célba talál. Emellett rettenetesen teátrális, ha valaki ért valamihez. Engem lenyűgöznek a zenészek munka közben. A Haydn-hez fantasztikus zenekart válogatott össze Dinyés Dani. Leültek, kirakták a kottákat és elsőre rázendítettek, ezért úgy éreztem, új minőség születik. Szeretem a táncszínházat is -bár soha nem vágnék bele-, vagy a cirkuszt, mert mellbevágó, hogy az az állítmány a színpadon, hogy valaki képes valamire. Minden alkalommal letaglóz, hogy Kolonits Klárinak milyen hang fér ki a torkán a Haydn-ben. Biztos vannak olyan fotósok, akik óriási tömböket, hatalmas betonrengeteget fotóznak szívesen, léteznek festők, akik tízszer négyméteres csatajelenetekben szeretnek gondolkodni, engem pedig lenyűgöz hatvan éneklő ember. Rettenetesen vágyakozom nagyoperát rendezni, de az macerás ügy.
- Várnod kell még rá, de kisoperát a Bárkán is csináltál, a Párkákat.
Göttinger Pál: Ebben a színészek az énekesek, ezért nem volt magától értetődő a teatralitás, önfeledt a dal, de megdolgoztunk érte. Nem sietek sehova. Annyi része van a mesterségnek, amit a Bárkán lehet megtanulni, mert fantasztikus hely egy kezdőnek, még akkor is, ha nélkülözünk. Amiatt, hogy ez egy feketére festett falú tornaterem, és nincs nézőtér, alternatív hangulat költözött be, szabadon képzelhetem el az előadásomat. A körülmények tökéletlenek, de a lelkesedés és a rutin nagyon inspiratív keverékével találkozom itt. A társulat tagjai már végigzongorázták a kőszínházakat és a Bárka mellett döntöttek, mert úgy érzik, szellemileg állandóan próbára teszik őket. Élvezem, hogy lehet hosszan dumálni velük. De azt is élvezem, hogy Kálid Artúr azért közben tud úgy bejönni, hogy azt azonnal megjegyezd. És közben ha egy tehén zuhanna a színpad közepére, Kapa (Mucsi Zoltán, a szerk.) miatt akkor sem állna meg az előadás, mert megoldaná.
- Nemrég azt mondtad, hogy otthont keresel. Most úgy tűnik megtaláltad, de csak egyet rendezel évente, különben vendégnek szegődsz.
Göttinger Pál: A vendégeskedésnek nagyon jó része, hogy a rendező távolságban marad a színháztól, ezért furcsa módon, kevesebb erőt kell bedobnia, hogy elérjen valamit. A Magyar Színházban lediktáltam, mely napokon óhajtok próbálni, és művészeti titkárok jegyzetelték. Ez persze jó. Itthon viszont mindent figyelembe kell venni, így nehéz elérni valamit, mert úgyis tudom, miért nem lehetséges. Ugyanakkor hibázhatok, és utána le tudok ülni a Seressel és a Bérczessel beszélgetni, nem az következik, hogy nem számítanak rám. Emellett iszonyú sok közös muníció gyűlik, ami nagy élmény, hiszen csak 27 éves vagyok, és kevés színésszel dolgoztam kétszer.
- Hogy találtak rád a Bárkában?
Göttinger Pál: Bérczes Laci látta a Pokol című darabot a Merlinben és azt a barokk operát, amit a Frankel Leó utcai elhagyatott törökfürdőben rendeztem: Cupidó és a Halál volt a címe, hatvanan szerepeltek benne. Az első Bárkás munkámhoz szabad kezet kaptam, ez lett a Tengeren, ami egy elég bátor vállalás volt, mert a szerző ismeretlen és csak öt férfi játssza. A következő évben megkaptam az Esterházy-darabot, ami akkor még nem készült el, ott az íróval kellett vacakolni.
- Hogyan vacakoltatok?
Göttinger Pál: Viccesen. Esterházy jó fej volt, megcsinált mindent amit kértünk.
- Mit kértetek?
Göttinger Pál: Azt, hogy ne az összes szereplő legyen Esterházy Péter. Továbbá meghúztuk száz oldalról ötvenre, Péter megvarrta a szöveget ott, ahová lukat ütöttünk. A Párkáknál már igyekeztem kimaradni az írói folyamatból, nem akartam olyan helyzetbe keveredni, ahol úgy tűnik, mindenhez értek. Ne bízzanak meg bennem maguknál jobban.
- Egyet rendezel évente a Bárkán...
Göttinger Pál: Kicsi a fizetés, ezt a bárkások is tudják, engednek vendégeskedni. Rendezőként is szükségem van rá, felelősségem is, hogy a betanuló évek alatt minél több új helyzetnek tegyem ki magam. Meg kell is másra az idő, zenélek is.
- A Firkinben..
Göttinger Pál: A Firkin üzleti vállalkozás, elég fiatal. Múlt nyáron már most több pénzt kerestem vele, mint a színházasdival, idén pedig turnéra indulunk Kanadába. Örülök az együttesnek, mert igazi marháskodás csinálni, megvan belőle a kajapénzem, és közben a lehetőség, hogy felszabaduljak egy olyan mesterség gyakorlásának szüneteiben, aminek minden másodpercét nagyon komolyan kell venni.
- Mit rendezel a Magyar Színházban? Mire számítasz ott?
Göttinger Pál: A Magyar Színház ismeretlen terep számomra. Egy Háy János-darabra vállalkozom, amit kifejezetten nekünk írt. Ez egy elég szikár, kemény szövegű házassági-válási dráma. Mivel a Pokollal diplomáztam, gondolok már valamit erről, egymás bezabálásáról, bár nyilván kevés az élettapasztalatom. A színészekre nagyon számítok - Horváth Lajos Ottóra, Kubik Annára, Holecskó Orsira, Császár Angelára.
- Nemrég úgy fogalmaztál, a színház új definícót igényel majd. Hogy értetted ezt?
Göttinger Pál: Én, mint pályakezdő szívesen csatlakoznék működő rendszerekhez, de volt, hogy úgy éreztem, arra kérnek, lennék szíves új korszakot nyitni. Ebből is arra következtetek, hogy nehéz idők járnak a szakmára, ha meghatározó színházak azzal keresnek meg, hogy meg kell újulniuk, és ehhez pont én kellek. Bár az állam brutálisan sok pénzt költ színházra, ez mégsem elég a létbizonytalanság megszüntetéséhez. A struktúráról való gondolkodás ezért nem csupán agytorna, hanem életbevágó. Ugyanakkor örülni kell annak is, hogy még létezik társulatos repertoárszínház, láthatjuk működni, benne is lehetünk. Szerintem ez eltűnik még a mi életünkben.
- Ez elég radikális gondolat.
Göttinger Pál: Reális is. Felelősségünk, hogy a követező lépésben gondolkodjunk, plántálni kell a közlésvágyat, de ki kell találni milyen körülmények közé tudjuk majd szorítani. Kell, hogy tervet találjunk arra az időre, amikor átalakulnak a dolgok. A színház most még arra sincs felkészülve, hogy nem olyan fontos, mint volt. Sokszor arról beszélgetünk, „mekkora durranás lesz" egy-egy formai megoldás, de valójában csak tépjük a szánkat, mert semmi sem szól nagyot. Ugyanaz a háromszázezer ember veszi meg a négy és fél millió jegyet. A nagysikerű Katona József Színházba párezren járnak, miközben tízmillióan laknak itt.
- Mindez befolyásol az évadtervezésben?
Göttinger Pál: Szerencsére nem az én feladatom stratégiában gondolkodni. Még. Mindezt most tanulom, és közben keresem, mi mentén folytassam a saját munkámat. Nagy drukkere vagyok Schilling Árpádnak, aki épp megpróbálja újrafogalmazni, mi a színház. Magamat nem látom az övében, de hát ez nem is baj - az az övé, nagyon jól teszi, hogy csinálja. Jó lenne, ha a változás gondolata nem nyomasztó, hanem felszabadító lenne a mi generációnk számára. Derülten gondolok erre.
- Ez eddig nem vált egyértelművé számomra.
Göttinger Pál: Az aggasztó helyzet ellenére nem állunk rosszul, csak teendők sorakoznak előttünk. Magam is tartok a radikális váltástól, mert önző vagyok, szeretnék továbbra is tárgyalni például egy jelmeztárvezetővel, ami egy marha jó, delikát dolog, de ettől még lehet, hogy harminc év múlva ez már nem vár rám. Azt már nem tudom, produkciós szemlélet következik-e kishazánkban vagy maradnak exkluzív társulatok, és sokezred magunkkal kívülrekedünk a struktúrán. De tudnom kell akkor is valamit csinálni.
(Közben a színházi büfében a hangosbemondóban elhangzik: Kovács Dorottyát várják szülei a jegypénztárnál.)
Göttinger Pál: De jó! Látod, van itt gyerek!
