Október közepén mutatta be a tatabányai Jászai Mari Színház társulata Göttinger Pál rendezésében a Lars von Trier filmje alapján készült Főfőnök című darabot. Az előadás kezdetekor a rendező feliratos formában figyelmezteti a nézőt, hogy ettől a történettől semmilyen komoly mondanivalót ne várjon, és még az is előfordulhat, hogy az egész egy nagy katyvasz lesz, amelyben még az értelem is nehezen fedezhető fel. Hogy ez valóban így van-e, arra a lentebbi sorok adják meg a választ.
Lars von Triert a világ 2006-ig leginkább kegyetlen filmjeiről (A bűn lélektana, Hullámtörés, Táncos a sötétben, Dogville) ismerte, majd meglepetésszerűen megérkezett a Főfőnök, amely első pillantásra valóban egy könnyed irodai vígjátéknak tűnik. De ha kicsit a felszín mögé nézünk, akkor láthatjuk, hogy ez egy éles szatíra a hatalom természetéről és az emberi gyávaságról. A történet középpontjában egy dán informatikai cég áll, amelynek tulajdonosa, Ravn, évek óta egy fiktív „főfőnökre” hivatkozva hozza meg a kellemetlen döntéseket. A beosztottak szemében a láthatatlan főnök testesíti meg a távoli tekintélyt, akihez képest mindenkinek megvan a maga szerepe ebben a közegben.
Amikor Ravn el akarja adni a céget egy izlandi befektetőnek, a kitalált főnöknek hirtelen „testet kell öltenie”. Ezért felbérel egy színészt, Kristoffert, hogy játssza el a főfőnök szerepét a tárgyalások idejére. Innen indul az abszurd, többszörösen tükrözött történet, amelyben a valóság és a fikció határai fokozatosan feloldódnak: az a színész, aki csak egy szerepet kapott, végül valóban főnökké kezd válni, míg az igazi főnök mindinkább elveszíti a kontrollt és önazonosságát.
Az egyre abszurdabb helyzetek ellenére aki vérbeli, igazi térdcsapkodós komédiát vár az előadástól, az bizony csalódni fog, és erre maga Göttinger Pál, a rendező fel is hívja a figyelmet a darab legelején – az más kérdés, hogy a néző akkor már bent ül a színházteremben, így esélye sincs meggondolni magát. Göttinger azonban az idő előrehaladtával – Trier filmjéhez hasonlóan – egyre többször szól ki a közönséghez a Star Wars óta népszerűvé vált feliratos rendszerrel, amelyek során hol megnyugtat minket, hogy ha még nem értjük a történet lényegét, nem bennünk van a hiba, hol pedig megpróbálja felcsigázni az érdeklődést. Ennek persze elidegenítő szerepe is van, vagyis folyamatosan emlékezteti a nézőt arra, hogy színházban ül – és ezt kívánják aláhúzni a groteszk módon elnagyolt, bizonyos szempontból mégis visszafogott színészi alakítások is.
A történet központi alakja Kristoffer, egy lelkes, de kissé önámító színész, aki minden helyzetet igazi lehetőségként él meg, hogy gyakorolja színészi képességeit. A módszerszínészet híveként mindent meg is tesz, hogy megértse figuráját, a „láthatatlan hatalmat”, és idővel annyira azonosul a szerepével, hogy maga is elhiszi: ő az, akinek mások látni akarják. Mikola Gergő a tőle megszokott módon, kirobbanó energiával formálja meg a komikus karaktert, amely egyben tragikomikussá is válik idővel, ahogyan a játék kedvéért vállalt hazugság lassan eluralja az életét. Szerepe kettős: a néző előtt Mikola nemcsak a főnököt, hanem önmagát is játssza – így a fikció és a valóság közti határ még érzékenyebbé válik. Ahogy a történet halad előre, Kristoffer is átalakul: a szerep, amelyet csak el akart játszani, elkezdi formálni a személyiségét. Fokozatosan átveszi a hatalom gesztusait, felelősséget kezd érezni, sőt erkölcsi fölényt is tulajdonít magának. Ez a kettősség – az önreflexív játékosság és a naiv önazonosság – teszi őt a történet legösszetettebb alakjává.
Ravn, a cég igazi tulajdonosa hosszú évek alatt fejlesztette tökélyre a felelősség elhárításának művészetét. Kardos Róbert alkatilag is tökéletes választás volt a szerepre, hiszen első pillantásra is szimpatikusnak, bizalomgerjesztőnek tűnik, és csak később derül fény arra, hogy valóban egy gyáva manipulátor: mindig másra hivatkozik, ha kellemetlen döntéseket kell hozni. Az ő figurájában a modern menedzser archetípusa ismerhető fel – az a típus, aki retteg a konfrontálódástól, viszont a vezetés helyett a látszat fenntartásában jeleskedik. Amikor a Kristoffer által megformált „főfőnök” túl hitelessé válik, Ravn is kénytelen lesz szembenézni saját gyávaságával. Ez a konfrontáció a darab erkölcsi csúcspontja, ahol a hatalom kérdése már személyes tragédiává válik. A figura egyszerre kelt ellenszenvet és szánalmat, de igazán gyűlölni mégsem tudjuk, mert Kardos finom humorral érzékelteti mindvégig a gyengeség mögött rejlő emberi félelmet.
A cég munkatársai karikatúraszerű, de mégis ismerős figurák, akik nélkül a látszatbirodalom nem működhetne. Ők testesítik meg a kisemberi lojalitást, a félelmet és a kényszeres megfelelést, amelyet Göttinger egy-egy jellegzetes, groteszk vonással tesz még hangsúlyosabbá. Heidi (Urbán-Szabó Fanni) a naiv és lojális beosztott, aki rendületlenül hisz a tekintélyben és a rendben, tökéletes ellentétje Lise (Bakonyi Csilla), az erőskezű, határozott nő, aki igazi femme fatale-kisugárzással bír. Az érzékeny és állandóan sértett Mettét (Német Klára) a rendszer áldozatának érezhetjük, akárcsak Nallét (Honti György), a kétbalkezes, jószándékú, de örök vesztes figurát, aki állandóan félreért mindent. És ott van még a régimódi, dühkitörésekre hajlamos Gorm (Dévai Balázs), aki képtelen alkalmazkodni a modern céges viszonyokhoz, valamint Jakub (Maróti Attila), aki látszólag nemhogy a cég dolgairól, de a világáról sem tud. Ők alkotják a tipikus irodai közösséget, amelyben mindenki szerepet játszik, és akik számára kényelmesebb fenntartani a látszatot – a „főfőnök” mítoszát –, mint szembenézni a valósággal.
Ennek az irodai közegnek tökéletes ellenpólusa lehetne Finnur (Király Attila), hiszen az izlandi befektető egyenes, nyers és konfrontatív, aki nem érti és nem is fogadja el a dán udvariaskodás mögé bújt hazugságokat. Az ő megjelenése teszi elkerülhetetlenné előbb az álcát, utóbb pedig a lelepleződést. Király mind akcentusában (pontosabban a finnre hajazó halandzsanyelvében), mind testbeszédével erősen érzékelteti a másik világot (ami semennyivel nem abszurdabb a látottaknál), amelynek fényében az események csak még groteszkebbé válnak. A második felvonásban színre lép Kisser (Dobó Enikő) is, Kristoffer volt felesége, aki egyben Finnur ügyvédje is – vagyis a nő egyszerre kötődik személyesen és szakmailag is a konfliktushoz. Bár professzionális, tárgyalótermi viselkedése határozott és kimért, az ex-férjével való találkozásban a múlt sebezhetősége újra előtör. Kisser szerepe azért is hálás, mert ő az, aki a valóságot képviseli a fikcióban, ilyen formában az egyedüli hétköznapi karakter ebben az őrült kavalkádban.
A Főfőnök végső soron egy nagy szerepjáték: a főnök, aki eljátssza, hogy nincs hatalma; a színész, aki eljátssza, hogy neki meg van; és a beosztottak, akik eljátsszák, hogy hisznek benne. És ez válik a darab fő kérdésévé is: ki irányít valójában? Az, aki hisz a hatalmában, vagy az, akinek mások ezt elhiszik. A színpadi változatban ez a kérdés még erősebben hat, hiszen maga a színház is szerepjáték: a nézők ugyanabban a pozícióban ülnek, mint a cég alkalmazottai – tudják, hogy amit látnak, fikció, mégis elhiszik egy időre.
Így a Főfőnök nem csupán egy groteszk munkahelyi komédia, hanem tükörjáték a valóság és a színház határán: egy ironikus, mégis fájdalmasan ismerős történet arról, hogyan játsszuk el mindennapi szerepeinket – és milyen könnyen elhisszük, hogy azok mi magunk vagyunk.
Lars von Triert a világ 2006-ig leginkább kegyetlen filmjeiről (A bűn lélektana, Hullámtörés, Táncos a sötétben, Dogville) ismerte, majd meglepetésszerűen megérkezett a Főfőnök, amely első pillantásra valóban egy könnyed irodai vígjátéknak tűnik. De ha kicsit a felszín mögé nézünk, akkor láthatjuk, hogy ez egy éles szatíra a hatalom természetéről és az emberi gyávaságról. A történet középpontjában egy dán informatikai cég áll, amelynek tulajdonosa, Ravn, évek óta egy fiktív „főfőnökre” hivatkozva hozza meg a kellemetlen döntéseket. A beosztottak szemében a láthatatlan főnök testesíti meg a távoli tekintélyt, akihez képest mindenkinek megvan a maga szerepe ebben a közegben.
Amikor Ravn el akarja adni a céget egy izlandi befektetőnek, a kitalált főnöknek hirtelen „testet kell öltenie”. Ezért felbérel egy színészt, Kristoffert, hogy játssza el a főfőnök szerepét a tárgyalások idejére. Innen indul az abszurd, többszörösen tükrözött történet, amelyben a valóság és a fikció határai fokozatosan feloldódnak: az a színész, aki csak egy szerepet kapott, végül valóban főnökké kezd válni, míg az igazi főnök mindinkább elveszíti a kontrollt és önazonosságát.
Az egyre abszurdabb helyzetek ellenére aki vérbeli, igazi térdcsapkodós komédiát vár az előadástól, az bizony csalódni fog, és erre maga Göttinger Pál, a rendező fel is hívja a figyelmet a darab legelején – az más kérdés, hogy a néző akkor már bent ül a színházteremben, így esélye sincs meggondolni magát. Göttinger azonban az idő előrehaladtával – Trier filmjéhez hasonlóan – egyre többször szól ki a közönséghez a Star Wars óta népszerűvé vált feliratos rendszerrel, amelyek során hol megnyugtat minket, hogy ha még nem értjük a történet lényegét, nem bennünk van a hiba, hol pedig megpróbálja felcsigázni az érdeklődést. Ennek persze elidegenítő szerepe is van, vagyis folyamatosan emlékezteti a nézőt arra, hogy színházban ül – és ezt kívánják aláhúzni a groteszk módon elnagyolt, bizonyos szempontból mégis visszafogott színészi alakítások is.
A történet központi alakja Kristoffer, egy lelkes, de kissé önámító színész, aki minden helyzetet igazi lehetőségként él meg, hogy gyakorolja színészi képességeit. A módszerszínészet híveként mindent meg is tesz, hogy megértse figuráját, a „láthatatlan hatalmat”, és idővel annyira azonosul a szerepével, hogy maga is elhiszi: ő az, akinek mások látni akarják. Mikola Gergő a tőle megszokott módon, kirobbanó energiával formálja meg a komikus karaktert, amely egyben tragikomikussá is válik idővel, ahogyan a játék kedvéért vállalt hazugság lassan eluralja az életét. Szerepe kettős: a néző előtt Mikola nemcsak a főnököt, hanem önmagát is játssza – így a fikció és a valóság közti határ még érzékenyebbé válik. Ahogy a történet halad előre, Kristoffer is átalakul: a szerep, amelyet csak el akart játszani, elkezdi formálni a személyiségét. Fokozatosan átveszi a hatalom gesztusait, felelősséget kezd érezni, sőt erkölcsi fölényt is tulajdonít magának. Ez a kettősség – az önreflexív játékosság és a naiv önazonosság – teszi őt a történet legösszetettebb alakjává.
Ravn, a cég igazi tulajdonosa hosszú évek alatt fejlesztette tökélyre a felelősség elhárításának művészetét. Kardos Róbert alkatilag is tökéletes választás volt a szerepre, hiszen első pillantásra is szimpatikusnak, bizalomgerjesztőnek tűnik, és csak később derül fény arra, hogy valóban egy gyáva manipulátor: mindig másra hivatkozik, ha kellemetlen döntéseket kell hozni. Az ő figurájában a modern menedzser archetípusa ismerhető fel – az a típus, aki retteg a konfrontálódástól, viszont a vezetés helyett a látszat fenntartásában jeleskedik. Amikor a Kristoffer által megformált „főfőnök” túl hitelessé válik, Ravn is kénytelen lesz szembenézni saját gyávaságával. Ez a konfrontáció a darab erkölcsi csúcspontja, ahol a hatalom kérdése már személyes tragédiává válik. A figura egyszerre kelt ellenszenvet és szánalmat, de igazán gyűlölni mégsem tudjuk, mert Kardos finom humorral érzékelteti mindvégig a gyengeség mögött rejlő emberi félelmet.
A cég munkatársai karikatúraszerű, de mégis ismerős figurák, akik nélkül a látszatbirodalom nem működhetne. Ők testesítik meg a kisemberi lojalitást, a félelmet és a kényszeres megfelelést, amelyet Göttinger egy-egy jellegzetes, groteszk vonással tesz még hangsúlyosabbá. Heidi (Urbán-Szabó Fanni) a naiv és lojális beosztott, aki rendületlenül hisz a tekintélyben és a rendben, tökéletes ellentétje Lise (Bakonyi Csilla), az erőskezű, határozott nő, aki igazi femme fatale-kisugárzással bír. Az érzékeny és állandóan sértett Mettét (Német Klára) a rendszer áldozatának érezhetjük, akárcsak Nallét (Honti György), a kétbalkezes, jószándékú, de örök vesztes figurát, aki állandóan félreért mindent. És ott van még a régimódi, dühkitörésekre hajlamos Gorm (Dévai Balázs), aki képtelen alkalmazkodni a modern céges viszonyokhoz, valamint Jakub (Maróti Attila), aki látszólag nemhogy a cég dolgairól, de a világáról sem tud. Ők alkotják a tipikus irodai közösséget, amelyben mindenki szerepet játszik, és akik számára kényelmesebb fenntartani a látszatot – a „főfőnök” mítoszát –, mint szembenézni a valósággal.
Ennek az irodai közegnek tökéletes ellenpólusa lehetne Finnur (Király Attila), hiszen az izlandi befektető egyenes, nyers és konfrontatív, aki nem érti és nem is fogadja el a dán udvariaskodás mögé bújt hazugságokat. Az ő megjelenése teszi elkerülhetetlenné előbb az álcát, utóbb pedig a lelepleződést. Király mind akcentusában (pontosabban a finnre hajazó halandzsanyelvében), mind testbeszédével erősen érzékelteti a másik világot (ami semennyivel nem abszurdabb a látottaknál), amelynek fényében az események csak még groteszkebbé válnak. A második felvonásban színre lép Kisser (Dobó Enikő) is, Kristoffer volt felesége, aki egyben Finnur ügyvédje is – vagyis a nő egyszerre kötődik személyesen és szakmailag is a konfliktushoz. Bár professzionális, tárgyalótermi viselkedése határozott és kimért, az ex-férjével való találkozásban a múlt sebezhetősége újra előtör. Kisser szerepe azért is hálás, mert ő az, aki a valóságot képviseli a fikcióban, ilyen formában az egyedüli hétköznapi karakter ebben az őrült kavalkádban.
A Főfőnök végső soron egy nagy szerepjáték: a főnök, aki eljátssza, hogy nincs hatalma; a színész, aki eljátssza, hogy neki meg van; és a beosztottak, akik eljátsszák, hogy hisznek benne. És ez válik a darab fő kérdésévé is: ki irányít valójában? Az, aki hisz a hatalmában, vagy az, akinek mások ezt elhiszik. A színpadi változatban ez a kérdés még erősebben hat, hiszen maga a színház is szerepjáték: a nézők ugyanabban a pozícióban ülnek, mint a cég alkalmazottai – tudják, hogy amit látnak, fikció, mégis elhiszik egy időre.
Így a Főfőnök nem csupán egy groteszk munkahelyi komédia, hanem tükörjáték a valóság és a színház határán: egy ironikus, mégis fájdalmasan ismerős történet arról, hogyan játsszuk el mindennapi szerepeinket – és milyen könnyen elhisszük, hogy azok mi magunk vagyunk.
forrás: https://deszkavizio.hu
