Mintha az égiek is vigyáznának az Ördögkatlanra, mert amíg Budapest környékén és a Dél-Dunántúl több pontján is felhőszakadások és folyamatos esőzések voltak kedden és szerdán, Nagyharsányban és környékén csak fenyegetően borús volt az idő. Eső egészen szerda estig nem zavarta meg a programokat, akkor is csak rövid időre.
Szerencsénkre így a Nagyharsányi menyasszony délutáni szabadtéri előadását zavartalanul végignézhettük. A k2 színház – Ördögkatlan produkció színrevitelében. A darab hangos kakaskukorékolással kezdődött számunkra és mély – fenyegetően mély – csönddel zárult. A mű Nagyharsányban volt a leghatásosabb, itt élt, hiszen valóban ide íródott, itt mondott el a legtöbbet magáról. Egy színtársulat készülődött az előadásra, az utolsó próba volt hátra a nagy bemutatóig, ahol a falubéliek mellett a párttitkár is jelen lesz. Vidám borsószedés, lánykérés, dal, kakas.. helyett.. végül betiltott színtársulat, menyasszony nélküli mennyegző, kommunista „húzdmegmagad”, „örüljhogynemzárjákbeabányát”, és halál várta a nézőt. A színészek a darab színhelyéül szolgáló udvart teljesen betöltötték, az előadás nem szűkült színpadra, és olyan igaz volt, hogy a meghajló színészek már javában a vastaps közepén tudtak csak először mosolyogni és örülni a sikernek, mert a tragikum súlya csak idővel száll el még a profik szívéről is.
Színházzal folytatódott a programunk, az iskola épületében Göttinger Pál rendezésében a Pesti Magyar Színiakadémia harmadéves vizsgaelőadásának osztálytermi változatát láthattuk.
Találó helyszínválasztás volt az iskola egyik tanterme, hiszen akik játszották, nemrég még tanulták a mesterséget. Ahogy bevezetőjében Göttinger Pál osztályfőnök, az előadás rendezője elmondta, egy ilyen vizsgán nagyon sokféle szempontból értékelik, hogy a végzős színművészek mennyire felkészültek a pályára. Talán emiatt előnyös az, hogy minimál díszletekkel (összesen néhány szék, egy asztal és egy virágállvány) és csaknem kellékek nélkül játszottak.Így minden figyelem a színészi játékra irányult, a színdarab világát a színészeknek saját magukból kellett megteremteniük. Ők pedig, helyzetüket is illusztrálva ezzel, az iskolapadból álltak fel és mentek ki játszani, majd a jelenet végén ugyanoda ültek vissza. A taps után pedig maguk mögött hagyva az osztálytermet indult mindenki a saját útján.
A Love and Money kortárs angol színmű, időben visszafelé haladó jelenetekből rajzolódnak ki emberi sorsok. „Én már nem hiszek Istenben. Én a pénzben hiszek” mondja ki az egyik szereplő. Igen, ezek az életek nem arról szólnak, amiről szólniuk kellene. Az emberi kapcsolatok minden rétegében jelen van a pénz, eltorzít régi barátságokat, tönkretesz házasságokat, megmagyaráz gyilkosságokat. Közben nincsenek nagy érzelmek az arcokon, mert mindez már természetessé vált. Hagyták, hogy a pénz maga alá gyűrje a mindennapjaikat, sorsukat, kapcsolataikat, életüket. Képesek miatta sírt rombolni, gyilkolni, vagy a bugyijukat levenni. És közben megmagyarázni maguknak, hogy mindennek így kell lenni. A színészeknek pedig sikerült ezt közvetíteni, nálunk jelesre vizsgáztak. Sokféle szempontot figyelembe véve is.
Ezután a Narancsliget dombocskáin ücsörögve vártuk, hallgattuk, hogy BEZZEGAKURVABECKEK egyfajta baráti együttlét során meséljenek mélyet, ordítót, suttogót és gyermekit. A fel-felnyíló esernyők közül a vörös fényben ránk mosolygó Szűz Mária bizakodó tekintetével tekintettünk mi is a fesztiválra és a Beck fivérek produkciójára. Az eső épp addig türtőztette magát, amíg a koncert tartott, hogy aztán nagy vehemenciával töltse fel a műanyagpoharunkban nyomaveszett sör helyét. Miután egy nem-teljesen-vízhatlan anyag alatt ráeszmélve arra, hogy „bekatlantunk”, és már olyan vizesek vagyunk, hogy az eső ezen nem oszt, nem szoroz, úgy döntöttünk, ideje a Nagyszínpadhoz bandukolnunk. Ott aztán az előző nap már megismert ukrán-észt Svjata Vatra mozgatta a tömeget.
Tömeget, mert az esővel mit sem törődő közönség az eső miatt Nagyharsárnak átkeresztelt falu utcáin átverekedve magát szép számmal jelent meg a nagyszínpad előtt. És mozgatta, mert állva még elázva sem sokan bírták: a csúszós talajjal is megküzdött a hallgatóság, hogy élvezze ezt a rendkívül profi módon megszólaltatott népzenei motívumokon alapuló zenét. Európa sok országában lépett már fel a zenekar, itt, Magyarország déli részén sem hangzottak idegenül a dalaik. Sőt, a szövegekben néha mintha magyar szavakat véltünk volna felfedezni. Valójában persze nem volt egy sem, viszont érezhető volt egyfajta meghatározhatatlan közösség, egybeolvadás a közönség és a zenészek között. Ennek alapja a kelet-közép (észak?) európai közös sors, a földrajzilag és kulturálisan meghatározott hasonlóságok lehetnek. Amelyek talán még a különbségeknél is erősebbek. A végére még az ukrajnai helyzetre reflektáló, szolidaritást kifejező dal is belefért, érthetően nagy átéléssel előadva.
Az estét a Csík zenekar zárta. Először léptek fel a nagyszínpadon, de már nem először az Ördögkatlanon. Saját dalok és a már ismert alternatív zenei feldolgozások váltották egymást. Ezekből kicsit sok volt, úgy érzem, hogy a kezdeti nagyon ötletes Quimby és Kispál feldolgozások után talán túlságosan is ráálltak erre a vonalra. Kicsit idegen tollakkal ékeskedésnek érzem az egyre több csíkosított alterslágert. A Hobo féle közép-Európai Hobo Blues átdolgozás viszont kiemelkedett a többi közül. Összességében színvonalas produkció volt a Csík zenekaré, de Ukrajna és Észtország egyesített erői ezúttal egy jó testhosszal nyertek.
És ezúttal még a koncertbuszt is sikerült elérnünk.
forrás: http://kulturgyom.hu
