Ha csak annyit tudtunk volna meg a Budapesten öt napig élvezhető színházi esemény során, hogy monodráma fesztiválok épp úgy vannak szerte a világban, mint egyéb színháziak, már akkor is közelebb kerültünk volna a lényeghez: a műfaj él! - Bárdos Deák Ágnes beszámolója a Bárka Színházban rendezett Nemzetközi Monodráma Fesztiválról.
A műfaj él és számos formában megújulni képes, ha olyan lelkes közösségek állnak mögé, mint most a Bárka színház társulata, s a számos meghívott alkotó, akik szakmai beszélgetések során engedtek bepillantást az előadások és műfaj kulisszatitkaiba.
A kortárs monodráma fesztivál hazai története Csizmadia Tibor Jászai Mari-díjas színházrendező nevéhez, pontosabban az Egri Gárdonyi Géza Színház élen töltött időszakához fűződik. Az égből pottyant hagyomány 2013-ban a Bárka Színház igazgatójának, Seress Zoltánnak, és társulatának az ölében landolt, az ő jóvoltukból láthattunk nagyszerű és olykor meghökkentő előadásokat öt napon át.
A kapcsolódó események egyikén, melyeket Lőkös Ildikó és Kozma András dramaturgok szerveztek-moderáltak, dr. Király Nyina színháztörténész arról is beszámolt, melyek voltak élete legnagyobb monodrámaelődás-élményei. Irigyeltem is kicsit, elsősorban a Bob Wilson játszotta Becket Utolsó tekercséért(Krapp's Last Tape), mivel rajongója lettem három éve az amerikai rendezőnek, aki korszakalkotó tehetségén túl sokoldalúságáról híres, lévén esetenként színésze, drámaírója és dramaturgja, sőt, díszlettervezője is a maga által rendezett színháznak. Ez a sokszínűség persze nem egyedülálló a szakmában, – hogy ne menjünk Shakespeare-ig, ilyen többek közt Pintér Béla is – bár az ő méltatása messzire vinne a jelenlegi tárgyamtól.
Hogy kik voltak a magyar monodráma nagyjai, arra is fény derült a fesztivál öt napja során. Ha színész, akkor először is Darvas Iván az Egy őrült naplójával, erről szólt többek közt az a kerekasztal-beszélgetés, mely a Darvas játékát megörökítő filmet követte. A Popriscsinok hazai megszemélyesítőinek történetével is foglalkozó beszélgetés egyik résztvevője, Körtvélyesi Zsolt jelenleg is játssza a Gogol-műből készült előadást, amelyről megtudtuk, hogy Franciaországban állították először színpadra. Az is kiderült a beszélgetésekből, hogy kortárs magyar monodrámából, ha nincs is túltermelés – többek közt, mert színészközpontúsága révén elég macerás színházi műfajról van szó –, azért nem marad a magyar színpad nélküle üresen: szóba került az Ibusár Parti Nagytól, Visky Andrástól a Pornó, valamint a beszélgetés egyik résztvevőjének, Szabó Borbála író-dramaturgnak a Telefondoktor című drámája (ami a szerző szerint csak félig mono, lévén van a vonal végén – még ha virtuálisan is – egy másik szereplő is).
Egy nemzetközi fesztiválon önkéntelenül is összehasonlítja a néző a hazai és külföldi felhozatalban megmutatkozó különbségeket, a hazai és külföldi színházi hagyományok eszköztárában, rendezői és színészi felfogásában, magában a játékban mutatkozó hasonlóságokat és másságokat – többek közt, az adott színházi tér azonossága, vagy a témák egymásra rímelése okán. Nem mondom, hogy idehaza feltétlenül ragaszkodnánk a járt úthoz – hiszen két magyar monodráma is született idén a kísérletező kedvtől vezérelten, mindkettőt a darabot játszó színésznők hozták létre - a maguk örömére, kifejezetten erre a fesztiválra.
Mivel a három külföldről meghívott előadás közül kettő a reveláció erejével hatott – s mivel óhatatlanul egyféle versenyhelyzetet sugall minden fesztivál, még ha nem is „pontozásra" megy a játék -, a hazai pályán játszók igen szoros mezőnybe kerültek.
A „női vonalon" nagyjából ugyanazt az utat járta a moszkvai Praktyika Színház előadásával a kortárs lengyel szerző, Krzysztof Bizio Siralmak című munkáját színre vivő orosz rendező, Viktor Rizsakov, mint Spolrics Andrea A vízzel szemben című alkotással. Mindkét esetben a középkorú nő kétségeit, önmagával való meghasonlását taglalja egy váratlan krízishelyzetben. Amott (a moszkvaiak előadásában) a hirtelen jött munkanélküliség okozta pánikrohamban felsejlő, a család női ágának három generációját érintő kommunikációs zavarnak is betudható elidegenedés okozta szakadék felett imbolyognak a „hősnők" (az anyát, a lányt és a nagymamát egyazon színésznő, Szvatlana Ivanova-Szergejeva játszotta). Spolarits Andrea előadásában (az általa írt és rendezett műben) egy trendi menedzserasszony omlik össze élete jelentősnek ígérkező termékbemutatóján a benne zajló, a fogyasztói társadalom diktálta tempó szorításában feldolgozatlan lelki problémák - az öregedéstől való félelem, a férjjel és a családi fészekből kirepülni készülő gyermekkel való kapcsolati konfliktus okozta magára maradottság, etc. - súlya alatt.
Mondhatni szinte behozhatatlan előnnyel indult (volna, ha versenyről lett volna szó) a ljubljanai Jure Novak által írt és előadott Ezért vagyok boldog című előadása, a dramaturgia lelemény jóvoltából egy meghökkentő csavarral, hogy ugyanis egy rákbetegség történetét egy rák-vacsora felszolgálása és elfogyasztása közben, egy bensőséges, lakásszínháznak berendezett térben, limitált számú, tehát egy szolid méretű vacsoravendégnyi nézőközönség tagjaiként követhettük végig. Az Orfeó színházi csoport egyik hetvenes évek végi Voyzeck előadása során átéltekhez tudnám hasonlítani a Jure Novák nyújtotta „kiszolgáltatottság-élményt", ahhoz a pillanathoz, mikor Gaál Erzsi Marie-ként a lavór vizet a Kapitányt játszó Angelus Ivánnak szánva – de egyben a közönséget is provokálva – ránk loccsantotta. Bár a fesztivál ismertetőjében az áll, hogy Jure Novak a Glej (színház) rendezője, színésze, írója és fordítója az Ezért vagyok boldog önéletrajzi performanszában a depressziót (vagy a boldogságot?) állítja középpontba, az is nyilvánvaló hozadéka az előadásnak, hogy - a színházat eredeti funkciója szerint működtető Jure Novak, korunk emblematikus betegségével kapcsolatos egyéni tehetetlenségérzetünket egyfajta kollektív élménnyé teszi, így szembesítve minket a kiszolgáltatottság örök emberi élményével, amivel szemben csak a sokat emlegetett, de annál ritkábban átélhető katarzis adhat megbékélést.
Egy ízelítőnyi tudósításban, mint az enyém is, nem futja hely a fesztiválon látott összes, kritikára érdemes előadás megidézésére, pedig érdekes dramaturgiai és színházi kísérlet volt Varjú Olgáé is, aki Kiss Anna-művekből montírozta össze Másik idő című előadását. Ugyanígy, remélhetőleg szakmai górcső alá kerül majdA csemegepultos naplója is, amit Göttinger Pál rendezésében Ötvös András adott elő az egyre népszerűbb, immár színházi szerzőként is jegyzett Gerlóczy Márton írásából készült adaptációban. S, ne tűnjön érdektelenségnek a harmadik vendégjátékos, a DAH Színház ( UK – Kijev) előadása feletti látszólagos elsiklásom se, mert igenis rettentően élveztem a „Dosztojevszkij regényének nem létező fejezetei nyomán" készült Harmadnap / Én... ő... ők... ő... avagy bukott angyal című előadást. Biztatnám hát a kritikusokat: tájékoztassanak, hogy tájékozódhassanak mindazok, akik a színház szerelmeseiként bármely okból mégsem tudtak jelen lenni ezen a kivételes erőfeszítésekkel létrejövő fesztiválon.
S, az se tévesszen meg senkit a monodráma-fesztivál nyitóeseményének minőségét illetően, hogy csak zárszóként említem a színpadi társszerzőként debütáló Beck Zoltán, zeneszerző-szövegíró-énekes zenekarának rendhagyó, 30Y MONO című „nem koncert, nem színház" műfajú, a Bárka színészeinek (Szorcsik Kriszta, Dévai Balázs, Pásztor Tibor) triászával és a vendég alkotótárs Kiss Tibor Noéval közös előadását.
forrás: http://www.litera.hu/
