“MEGTANULTAM NEMET IS MONDANI” – INTERJÚ VINCZE ERIKA PÁLYAKEZDŐ SZÍNÉSZNŐVEL

Vincze Erika sokáig operaénekesnek készült, mégsem tudott soha teljesen elszakadni a színháztól. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen idén kap színművészeti mesterdiplomát Berekméri Katalin és Harsányi Zsolt osztályának hallgatójaként. Kernetzky Hanna harmadéves teatrológus beszélgetett vele.

Nagyon szerettem a Félelemkeresőkben azt a jelenetet, amikor tátogva szólózol. Hogy született az a koreográfia?

Balázs Zoltánnak fixa ideája volt, hogy legyen az előadásban valamilyen módon tátogás. Többünkkel végeztetett ilyesfajta gyakorlatokat. Valószínűleg azért ment kifejezetten jól, mert hat évig jártam zeneiskolába, klasszikus éneket tanultam, kórusban is énekeltem és tudom, hogy a test hogyan működik éneklés közben,.

Zenei vezetője is lettél az előadásnak, Bajkó Edinával ketten.

Igen, ez egy nagyon szép gesztus volt Zolitól. Így honorálta a befektetett munkát, hisz az előadás kórusrészeit ketten tettük össze Edinával. Volt, amit egészében mi találtunk ki, és voltak meglévő dalok, amelyeket átalakítottunk.

Említetted, hogy megkérdezte tőletek Balázs Zoltán, hogy mit vártok a próbafolyamattól, a te válaszod pedig az volt, hogy szeretnéd a határaidat feszegetni. Megkaptad, amit kértél?

Igen, számomra meghatározó volt a próbafolyamat Balázs Zolival. Nagy hangsúlyt fektetett például a koreográfiákra, és nem csak meg kellett tanulnunk őket, hanem többször kaptam azt a feladatot, hogy másoljak le felvételről koreográfiát és tanítsam be a többieknek. Nekem ez hatalmas arcon csapás volt, sokkolódtam. Ráadásul volt, hogy fél órát adott a feladatra és öt percenként mondta, hogy még mennyi időm maradt, már csak tizenöt, már csak tíz perc. Ott, azt hiszem, megugrottam önmagam. Nagy tapasztalás volt és a saját magam elé görgetett felesleges gátak legyőzése.

Az éneklést soha nem szeretted volna professzionális karrierré formálni?

Apám zenész volt, zongorista. Elég sokáig úgy kereste a kenyerét, hogy esküvőkön zenélt. Ötéves lehettem, amikor először odaálltam mellé, anyám tartotta nekem a mikrofont, és onnantól kezdve sokszor énekeltem vele. Meg akartam tanulni zongorázni is, de apum azt mondta, hogy addig nem tanít meg, amíg nem tudom a szolfézst. Ezért elmentem a dabasi zeneiskolába, klasszikus éneket tanulni. Időközben apum meghalt, szóval nem tanított meg zongorázni. Otthon ott van a szintije, ha ránézek, eszembe jut, hogy ez még egy feladat, bakancslistámon van megtanulni rajta játszani. De az ének mindig fontos volt az életemben, nagyon sokáig operaénekes akartam lenni.

A színház mikor jött az életedbe?

A dabasi gimiben egy csomó versmondó versenyre jártam. Én voltam a tipikus versmondó kislány, díjakat nyertem és éreztem, hogy ez fekszik nekem. Apum halála után a család visszaköltözött Vácra, hogy közelebb legyünk a családi gyökerekhez. Ott kezdtem el színjátszózni a Boronkayban (Boronkay György Műszaki Technikum és Gimnázium. A szerk.). Addig semmi közöm nem volt a színházhoz, talán a Macskákat láttam a Madáchban még kisebb koromban. A Boronkayban az énekléstől egy kicsit eltávolodtam, átvette a helyét más. Borzasztóan kíváncsi és stréber voltam akkoriban.

Soha nem féltél a szerepléstől?

Amikor kislány voltam, hiába imádtam énekelni, a zeneiskolai hangversenyeken olyan lámpalázam volt, remegtem, mint a kocsonya és anyukámmal elmentünk homeopátiás nyugtatót venni nekem. Úgy remegett az egész testem, hogy nem tudtam énekelni, a magas hangoknál elment a hangom, elcsuklott. Ezzel szemben a versmondó versenyek előtt izgultam egy kicsit, de amikor kiálltam, akkor minden elmúlt. De akkor ez csak egy jó bulinak tűnt. Ugyanez volt Vácon is a színjátszó körben, nagyon bírtam, ahogy működik ez az egész manipuláció, ami a színház.

A gimi után mégsem színire mentél.

Mindenki azt mondta nekem, hogy a színészetből nem lehet megélni, nem egy komoly szakma. Nem mondom, hogy szegények voltunk, de kevés pénze volt a családnak, ezért szerettem volna olyan szakmát választani, amiből meg tudok élni. Elmentem az ELTE-re. Aztán egy filmrendező tartott nekünk valamilyen kurzust, ahol monológokat kellett hoznunk és előadnunk. Olyan jó visszajelzéseket kaptam, hogy onnantól nem hagyott nyugodni, ott volt bennem a kisördög, hogy ezzel kellene foglalkoznom. Akkor mentem el felvételizni a színműre. Egyáltalán nem voltam felkészülve, nem vettem komolyan, és le is égtem, mint az állat. De arra jó volt, hogy egy kicsit belelássak ebbe a világba. Utolsó pillanatban beadtam a jelentkezésem a Pesti Magyar Színiakadémiára és oda felvettek egyből. Végigjártam a három évet, és közben befejeztem az ELTE BTK-n a Szabad bölcsészet alapszakot is.

A szabad bölcsészeten belül mivel foglalkoztál?

Kommunikáció, médiatudomány volt a majorom, de főleg filmesztétikát tanultam, hiába volt csak mellékszakom, sokkal több filmes órát vettem fel. A gengszterfilmes kurzust például imádtam.

Akkor biztos szerepeltél néhány vizsgafilmben is!

Igen, játszottam ELTE-s, színműs, meg Werk Akadémiás vizsgafilmekben. Mai fejjel nézve kedves kis szárnypróbálgatások voltak ezek. Az első igazi nagy falat a London Film Schoolban végzett Sinkovics Andi diplomafilmje volt, amiben Lillit, az A Lovely Life főszereplőjét alakítottam. Nagyon jó élmény volt, sokat tanultam belőle.

Ezek után nem akartál full-time filmszínésznőnek állni?

Egészen sosem. Nagyon szeretem mindkettőt, de az a jelenidejűség, ami olyan veszélyes, mert minden azon áll, vagy bukik, az a filmben nincsen meg. Volt egy reklámszerepem, amelyben sírnom kellett a fürdőszobában a kádnál. Nagyon furcsa érzés volt, hogy egy pici térben ott van pár centire tőlem a hangosító, az operatőr, a világosító, mindenki. És akkor a rendező azt mondja, hogy „na most!” Amíg a színházban nézők előtt, fokozatosan kell eljutni egy ilyen magas rezgésszintű jelenlétre, a filmben sokszor csak azt a pillanatot veszik fel, ami már a legmagasabb rezgésszint. Ez az igazi nehézsége, azt hiszem.

Szeretnél még filmekben játszani? Vagy esetleg rendezni?

Játszanék még filmekben, igen. A rendezést nem érzem annyira magaménak. Pesten van egy társulatunk, a Kelet-Nyugati Alkotóműhely, mondhatni szerelemgyerekünk. Marosvásárhelyen végzett emberekkel alapítottuk, Létmányi Attilával és Rákosy Anikóval. Általában Attila álmodja meg a koncepciót és rendezi az előadást, viszont sokszor közös az alkotói folyamat, és olykor még a rendezésbe is bele tudok szólni, vannak ötleteim. Van is bennem egy ilyen kis, valahol nagyon mélyen dédelgetett vágy, hogy majd egyszer, talán tíz év múlva rendezzek. De egyelőre elég az, hogy folyamatosan találok magamnak megoldandó színészi feladatokat.

Az egyetemen most az egyéni műsorod készül a zenés színészmesterség vizsgátok keretein belül. Hogy boldogulsz a feladattal?

Elfriede Jelinek Árnyék(Eurüdiké mondja) c. monodrámáját csinálom. (Az interjú májusban készült, Vincze Erika egyéni műsorának június 2-án volt a bemutatója. A szerk.) Bélai Marcel segít benne, ő itt rendező szakos hallgató. Egyelőre annyit tudok, hogy nagyon személyes nekem ez a szöveg, a magaménak érzem. Minimálban gondolkodom, csak én és a szöveg, ennek a kettőnek a kapcsolatán. És remélem, sikerül átadnom azt a sok-sok gondolatot, ami ebben a nőben megszületik. Rengeteget beszél Eurüdiké.

A pároddal, András Gedeonnal egy osztályba jártok. Milyen vele dolgozni?

Nagyon jó, hogy van egy őszinte, külső szem, aki meg tudja mondani, ha sok voltam, vagy hogy mire kellene jobban odafigyelnem. Jól látjuk egymást kívülről, vesszük egymás kritikáját és erős támaszok tudunk lenni egymásnak egy-egy próbafolyamatban. Eléggé megszoktuk már a közös munkát. A Félelemkeresőket is együtt csináltuk végig, és Sardar Tagirovsky a Film című előadását is.

A Laboratorium Animae társulattal megcsináltatok egy kilenc órás Az ember tragédiáját. Hogy bírtad a strapát?

Azt hiszem, a kilenc órányi folyamatos színpadi jelenlét kulcsa az volt, hogy a tíz színésszel végig segítettük egymást, jelenléttel, energiával. Sardar kérte, hogy Izóra az egyik jelenet végén jézusi pozícióban kitárja a két karját, és jó 15 percig úgy kellett állnom. Nyilván akkor remegett a karom, és borzasztóan megterhelő volt, de volt benne valami katartikus érzés is, ahogy a saját határaimon túllépek.

A nézők hogy fogadták az előadást?

Meglepő módon sokan végig ott maradtak. A nézők szeretik látni, hogy a színész beledöglik abba, amit csinál. Persze ez a beledöglés sok mindentől függ, a jó ízlés határain belül. Mindkét fél számára felszabadító ezeket a fájdalmakat megélni.

A Pesti Magyar után hol folytattad?

Felvételizni akartam a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz ének szakára. Ott akartam hagyni a színészi pályát, mert nem éreztem nekem valónak, és azt hittem, hogy színésznek születni kell. Értek sikerek a Pesti Magyarban, de úgy voltam vele, hogy ha nem lehetek a legjobb, akkor inkább nem akarom. Azt viszont tudtam, hogy jól énekelek, hát akkor belevágok ebbe, gondoltam. A jazzt mindig is szerettem, elkezdtem készülni a felvételire. Aztán jött a Kelet-Nyugati Alkotóműhely, a Kenya. Bemutattuk a Felejtőt. Ez akkora löketet adott újból, hogy nem tudtam otthagyni a színházat. Akkor találkoztam Sardarral is egy workshopon és megalapítottuk a Laboratorium Animae-t. Szóval többször előfordult, hogy a zene el akart vinni magával, de végül mégis visszajöttem.

Mi vezérelt Budapestről Marosvásárhelyre mesterképzésre?

Kanyargós út vezetett ehhez az egyetemhez. Miután 2011-ben leérettségiztem, folyamatosan dolgoztam, hogy fenntartsam magam. Voltam csendbohóc, árufeltöltő, casting director asszisztens, pultos és még sok más munkám volt. Tudtam, hogy sokan beszélik Marosvásárhelyen a magyart, de valamiért nem láttam annak lehetőségét, hogy én ide kijöjjek, és az egyetem mellett dolgozni is lehetőségem legyen. Ezért meg se próbáltam felvételizni. Később megtudtam, hogy Katus (Berekméri Katalin. A szerk.) indít osztályt. Nagyon vonzott, hogy egy ilyen színésznőtől tanuljak, és akkorra már csomó ismerősöm végzett itt. Már nem tűnt olyan félelmetesnek eljönni ilyen messzire. Az első félévet a pandémia miatt kvázi online csináltuk végig, eközben még Pesten voltam, dolgoztam.

Rengeteg mindent csinálsz egyszerre.

Igen, általában túlvállalom magam. Vásárhelyen egy kicsit le tudtam nyugodni és a munkára koncentrálni. Egy társulatnak tagja lenni és közben befejezni egy egyetemet talán kicsit túlvállalás. Sokat ingázom. Többen mondják, hogy nem vagy normális, hogy még a pedagógia modult is felvetted. Szerintem ez gyerekkoromból jön, mert mindig ezer dolgot csináltam, sokféle szakkörre jártam, sosem unatkoztam. Most valószínűleg azért is van így, mert ha van időm gondolkodni, akkor hajlamos vagyok túlagyalni mindent és az befeszít. Ezért kihasználom az adódó lehetőségeket.

Pozitív kölcsönhatással vannak egymásra a projektjeid?

Igen, abszolút. Viszont nagyon kell arra vigyázni, hogy a mennyiség ne menjen a minőség rovására. Volt egy időszak, amikor a Nyitott Körrel csináltunk egy drámapedagógiai előadást, a Pöttyöket, és a rendezője, Varga Norbert akkor mondta, hogy tanuljak meg letenni egy dolgot, mielőtt felveszem a következőt. Azt hiszem, ez baromi hasznos tanács volt, és hogy sikerült megfogadnom, mégis eléggé stresszként élem meg a mostani végzős időszakot. De van ez a mondás, hogy teher alatt nő a pálma, ez most rám nagyon igaz.

Volt olyan előadás, amit annyiszor játszottál, hogy meguntad?

Nem. Talán a Magyar Színházban, a színház életében legtöbbet játszott előadás, a My Fair Lady volt az, amelyben én is a legtöbbször játszottam eddig. Statisztáltam benne, énekeltünk, táncoltunk, még neve se volt a szerepemnek, csak annyi, hogy virágáruslány, de akkor is minden előadást nagyon szerettem. A társaimmal mindig arra mentünk rá, hogy hogy lehet még valamilyen kis poént belecsempészni, hogy lehet a ma esti előadás más, mint a múltkori.

Mondtál már vissza szerepet?

Pár évvel ezelőtt még nagyon erős volt bennem a gondolat, hogy nem akarok semmiről lemaradni. Most már megtanultam nemet is mondani, ami hasznos. Egy-két éve volt először, hogy egy nagyon izgalmas szerepre nemet mondtam, mert nem fért bele az időmbe. Érdekesen jó érzés volt, hiszen sok a színész, kevés a munka. Na de osztódni nem lehet. Aztán szerencsére a sors úgy hozta, hogy mégis bekerültem az előadásba, mert az egyik szereplőt le kellett kettőzni, és most már mind a ketten játsszuk a szerepet.

A peda modult azért végzed, mert szívesen tanítanál is, ha úgy hozza az élet?

A drámapedagógia érdekel. Még az ELTE-n elmentem gyakornoknak a Káva Kulturális Műhelybe, mert nagyon érdekelt a téma. Később a Nyitott Körrel megcsináltuk ugye a Pöttyöket, amit óvodásokkal játszottunk, és az baromi izgalmas folyamat volt. Kizárólag drámapedagógus egyelőre nem akarnék lenni, de ez egy nagyon jó határterülete a színháznak, ami borzasztóan hasznos is. Tervben van, hogy még foglalkozzak hasonlókkal Pesten.

Az interjú a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem teatrológia szakának harmadéves színházi sajtó tantárgya keretében készült. Irányítótanár: Boros Kinga.

forrás: https://szinhaz.online

KÓNYA MERLIN RENÁTA: NEM ÉRKEZTEM MEG SEHOVA, DE JÓ ÚTON VAGYOK

A bűbájos, tehetséges fiatal színésznő, Kónya Merlin Renáta utolsó generációs jugoszláv, szabadkai születésű, vajdasági lány. Négyszer született újjá előttem, először Nyíregyházán a Meseautóban, Kovács Vera szerepében, másodszor Az órák című monodrámában, amelyben három nő történetét elevenítette meg, harmadszor egy évvel ezelőtt az autóbalesete után, negyedszer pedig a József Attila Színházban, a Portugál című Lengyel Ferenc rendezésben, mint Masni.

– Hogy indult nálad az a ’gyomormocorgató’, mindent elsöprő felismerés, hogy színésznő szeretnél lenni?

– Érdekesen, hirtelen. Minden mást elfelejtetve. A magyarkanizsai amatőr színtársulatba járt a bátyám, Kónya Róbert. Egy alkalommal, amikor a bemutatójukat megnéztem, beleszerelmesedtem abba a világba, amely elém tárult. Annyit tudtam, hogy ez nekem nagyon jó lesz. Oly annyira, hogy feladtam érte a teniszkarrieremet, pedig tizenöt éves koromig komolyan edzettem és versenyeztem. Édesanyám, Kónya Merlin nagybátyja Németországban teniszedző, aki Wimbledonra készítette a tehetségeket, nekem egyenes utam vezetett volna hozzá. Ezzel együtt a családom soha semmit nem kényszerített rám, hagyták, hogy próbálgassam a szárnyaimat, így nem volt elvárás sem az, hogy teniszező legyek, sem az, hogy színésznő.

– Mégsem ugrottál fejest ebbe a világba...

– Ha csak rajtam múlt volna, lehet így történik, de sokat gondolkodtunk édesanyámmal azon, hogy Szentesre menjek-e a drámaiskolába, vagy a Zentai gimnáziumba, ahol egy erős általános képzést kapok. Meggyőzött, ha abban a négy gimnáziumi évben is kitartanak színészi álmaim, akkor onnan simán dobbanthatok afelé. Viszont, ha időközben meggondolom magam, ebből a gimiből bármerre nyitva áll előttem az élet. Kitartottam. Laza boldogságomban színötösre érettségiztem, hisz akkor már felvettek a Pesti Magyar Színiakadémiára, Lengyel Ferenc, Rubold Ödön és Ruttkai Laura osztályába. Egy nem akármilyen színházban voltunk gyakorlaton, de Lengyel Ferenc határozottan kért mindenkit, hogy minél kevesebb darabban legyünk benne.

– De miért?

– Hogy valamit tanuljunk is! Nehogy az legyen, hogy bekerülünk a színházba, játszunk a darabokban és már azt gondoljuk, hogy micsoda nagy színészek vagyunk. Miután elvégeztem ezt az iskolát, azonnal felvettek Kaposvárra.

– Kaposvárra?

– Van ám nekem életutam! A Színház- és Filmművészeti Egyetemen kiestem harmad rostán, másod rostán, mégsem hagytam ki egyetlen évet sem, hisz szerencsére bekerültem a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának színművész szakára Uray Péter osztályába, aki az egyéniségünkre odafigyelve fejlesztett minket.

– Most jó úton jársz?

– Nagyon elégedett vagyok azzal az utammal, amit az élet és a pálya most adni tud. Nem érkeztem meg sehova, de jó úton vagyok. Nem tudom, hogy egy színész megérkezik-e valahova egyáltalán? Rögös az utam, szép kitérőkkel, de jó a helyzetem.

– Milyen zenei álmaid voltak és mi valósult meg belőlük?

– Mindig álmom volt, hogy csellózzak. A kaposvári zeneiskolával kötött szerződést az egyetem, oda jártunk zenei fejlesztésre. Voltak köztünk gitárosok, dobosok, énekesek, és lettek szaxofonosok, trombitások. Én is boldog voltam, hogy eljött az én időm, megtanulhatok csellózni. Mikor megérkeztem az első cselló órámra és a lábam közé vettem a hangszert, rám nézett a tanárnő, majd megkérdezte, hány évig teniszeztem. Kikerekedett a szemem. Nem akart összetörni bennem semmit, mégis sikerült, mert azt mondta, hogy ezekkel a masszív, erős kezekkel soha nem fogok tudni csellózni. Valóban nem tudtam rendesen kinyújtani az ujjaimat…

– És akkor ennyi volt a zenei karrier?

– Áh dehogy! Tovább jártam az órákra és már tudok csellóval effekteket alkalmazni, majd autodidakta módon basszusgitározni is megtanultam. Zsótér Sándor rendezésében Nyíregyházán bemutattuk Agatha Christie Gyilkosság meghirdetve című darabját, ahol nyílt színen orgonázni kellett. Tudták, hogy mindent bevállalok és megvan az alapképzettségem is hozzá. Elvállaltam. Annyira izgultam, hogy hallottam az egyik néző azt mondja a másiknak, hogy remeg szegénykének a keze! Az első előadás ilyen remegve ment le, de aztán belejöttem. A József Attila Színházban az Ágacska című darabban a pösze egeret alakítom, aki harmonikázik. Így megtanultam harmonikázni is.

– És a hangod?

– Mindig nagyon szerettem énekelni. Magyarkanizsán nőttem fel, ott jártam zeneiskolába. Nem volt külön énekóra, de én a nagymamámnál a bakelit lemezek hallgatása közben állandóan áriáztam. Borzasztóan tetszett, ahogy a művészek kiengedték a hangjukat. Hát én is megtettem néhányszor. Nagymamám egyből szólt az édesanyámnak, hogy jó lenne kezdeni valamit, az általa csiszolatlan gyémántnak nevezett hangommal. Évekkel később tudtam meg, hogy azért nem tudtuk fejleszteni a hangomat, mert nem volt rá lehetőség. A Pesti Magyarban volt először ének oktatásom. Táborosi Maragaréta rendezte a Don Juan menyasszonyai diplomamunkáját Dunaújvárosban és akkor történt meg először, hogy egy darabban egyedül kellett énekelnem, mi mást, mint egy haláltusát. Szerintem nagyon szabad, nyitott volt a hangom. Az egyetemen viszont egy szakmainak nevezett, de számomra terrorisztikusra sikerült beavatkozás miatt sokkot kapott a hangom, így ez a folyamat sajnos megszakadt. Elkerültem Nyíregyházára, ahol diplomásként megkaptam első főszerepemet, a Meseautóban én voltam Kovács Vera. Azt mondtam, hogy csak akkor fogom tudni végigénekelni ezt a szerepet, - mert a hangom nem áll erre készen – ha kapok egy hangképző tanárt. Kazár Irénke néni gyógyította meg a hangomat.

– A zene tehát kell?

– Nagyon. És a mozgás is. Nagy József, táncművész és koreográfus, a világhírű Jel Színház megalapítója, szintén Magyarkanizsa szülötte és egy új, sajátos színházi nyelvet talált ki. 14 évesen, mivel benne voltam a színjátszó csoportban, lehetőséget kaptam arra, hogy ingyenesen részt vegyek Nagy József workshopjain. Addig nem is tudtam, mi az a mozgásszínház. Azt tudtam, hogy nagyon különleges és nagyon más, mint amit a színjátszókörben csináltunk. Abban az évben készült el Magyarkanizsán a Nagy József Regionális Központ, ami egy világszínvonalú táncterem, egy hatalmas színtér, profi padlóval, technikával. (Mára megváltoztatták a művészeti műhely nevét.) Ott mindenféle nemzetiségű emberrel találkoztam. Nagy József javasolta, hogy semmiképp ne menjek csak táncosnak, hanem tanuljak színésznek, aztán ha utána is táncolni akarok, ám legyen, hisz jó vagyok benne. Az akkori táncbemutatónk után, a koreográfusunk, Jaszmina szeretett volna elvinni a csapatával egy világkörüli turnéra. Viszont akkorra engem már felvettek Budapestre, ezért úgy döntöttem, inkább elkezdem az iskolát. Ugyanebben az időszakomban Nina Dipla a balett alapokon nyugvó kortárs tánc egyik legnagyobb alakja, szintén a magyarkanizsai Nagy József Regionális Kreatív Műhelyben tartott kurzust, amelyen nyáron szintén részt vettem. Mikor Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjait próbáltuk Budapesten, elszakadt a bokám és két hónapig gipszben voltam. Ekkor hívott Nina Dipla, hogy megüresedett egy állás és szeretne engem magával vinni Párizsba. Itthon maradtam megint. Valamiért nem kellett fizikai színházasnak lennem, viszont az sem volt véletlen, hogy Uray Péter osztályába kerültem, aki fizikai színház rendező, mégis prózai színészeket tanított.

– Egy ilyen testudatos lány, akinek egy éve megsérült a gerince egy autóbalesetben, hogyan építkezik újra?

– Valami azért megtört a pályámban. Az nem múlt el nyomtalanul, hogy úgy kellett kivágni a kocsiból. Akkor nem tudtam megmozdulni. Valamennyire vissza tudtam hozni önmagam, de nem vagyok az a lány, aki voltam. Ez ugyan nem látszik a színpadon, de én tudom, ki voltam belül. Az még sérült. Abból állt a Covidos időszakom, hogy rendbe jöjjek, de a terápiát nem tudtam végigcsinálni éppen a Covid miatt. De nem adom fel!

– Mitől érzed jól magad?

– Minden feladatom kihívás. Nincs olyan előadás, amely teher lenne. A József Attila Színház társulatának vagyok a tagja. 15 év után van újra társulata a színháznak. Nemcsák Károly az igazgatónk, Hargitai Iván a művészeti vezetőnk, tudatos kísérletezésben van a színház. Mivel egy új hullámot csinálnak, így sok jó és nehéz feladaton vagyok túl. Most van az első olyan időszakom, hogy véget ért az évadom és nem próbálok nyár végéig, hanem játszani járok be a színházba.

Írta: Tarnócai Éva

forrás: https://pepitamagazin.com

„Nem fordítok hátat a színészi pályának” – Interjú Schmidt Sárával

Az Egynyári kalandban ismerte meg a szélesebb közönség, majd Gryllus Dorka és Simon Kornél lányát alakította az Ízig-vérig című sorozatban. Legutóbb az Apatigris két évadában láthattuk Scherer Péter oldalán. Ha éppen nem forgat, Schmidt Sára akkor sem unatkozik: a színészi feladatok mellett civil munkákat is vállal, ezúttal pedig külföldre költözik.

Az utolsó pillanatban csíptelek el egy interjúra, nemsokára külföldre költözöl. Új szakmai lehetőség?

Nem, ez most teljesen más. Néhány éve elkezdtem újévi fogadalmakat tenni, ezek közül az egyik, hogy szeretnék hosszabb időt külföldön tölteni. Most alakult úgy, hogy ezt megtehetem. Egy Bournemouth nevű angol városban, egy különböző mértékű fogyatékossággal élő fiatalokkal foglalkozó szervezetnél fogok dolgozni egy évig. Ez nem az első ilyen jellegű munkám, korábban már önkénteskedtem egy gyermekvédő szervezetnél, a Gyermekhíd Alapítványnál, ami nagyon sokat adott. Egyébként pár napja tudtam meg, hogy Bournemouth-ban van egy filmiskola. Ez teljesen véletlen, de örülök, hogy lesznek művészek is a városban.

Nem félsz, hogyan érinti majd az egyéves kihagyás a színészi karriered?

Amikor visszajövök, remélem, hogy ott folytatom majd, ahol abbahagytam. Szabadúszóként már hozzászoktam a bizonytalansághoz. Vannak időszakok, amikor nekem kell egy kicsit kopogtatni, hogy „ráérek és hívjatok”, máskor több lehetőség is megtalál egyszerre.

Nem fordítok hátat a színészi pályának, de úgy érzem, jót fog tenni egy kis vérfrissítés. Eddig is sok különböző dolgot csináltam a színészet mellett.

Nem szeretem az üresjáratokat, mindig kitalálok valamit, amikor éppen nem köti le minden időmet a forgatás. Mióta lezárult az Apatigris 2. évada, forgattam a Cellamesék című, még bemutatásra váró tévésorozatban, nemrég fejeztük be a Magány című kisfilm forgatását, szerepeltem elsőfilmes és magánfinanszírozásból készült projektekben, de emellett bébiszitterkedtem is, dolgoztam kávézóban és voltam öltöztető egy táncos film forgatásán. Elkezdtem próbálkozni angol nyelvű castingokkal is, csak hogy trenírozzam magam.

Eddig általában a korodnál fiatalabb vagy naiva szerepeket osztottak rád törékeny, kislányos alkatod miatt. Hogyan viszonyulsz ehhez?

A filmezésben van egy ilyen, hogy mit jelentek a képernyőn, és tudom, hogy ennek meg kell felelni, de azért most már nagyon szívesen játszanék egy kicsit őrültebb karaktert, valami egészen mást, mint amiben a nézők eddig megszoktak. Várom, hogy kipróbáljanak szélsőségesebb szerepekben is, mert készen állok nagyobb kihívásokra. Nagyon örültem, hogy legutóbb a Cellamesékben egy drámai szerepet játszhattam. Minden forgatási napon „össze kellett roppannom”, de nagyon jó volt ezen dolgozni.

„Egy rész Audrey Hepburn, egy rész őzgida, egy rész Lisbeth Salander” – ezt Zomborácz Virág, az Egynyári kaland rendezője mondta rólad egy korábbi, HVG-nek adott interjúban. Ezek szerint ő már a legelején meglátta benned a tetovált lány keménységét is.

Az Egynyári kaland volt az első sorozat, amiben játszottam, és eleinte nagyon sok kétség volt bennem magammal kapcsolatban. Virág nagyon sokat segített akkor. Sokat beszélgettünk a forgatáson, fontos visszajelzéseket kaptam tőle. Olyan is volt, hogy a tudtán kívül segített. Például nekem iszonyú görcsöt okozott, ha egy jelenetben sírnom kellett. Ahogy megláttam, hogy nekem majd sírni kell a jövő héten, onnantól kezdve ezen szorongtam és nyilván ezzel meg is öltem a dolgot. Egy forgatási napon valaki megkérdezte, hogy „Mennyire fog sírni a Sára ebben a jelenetben?” „Amennyire tud” – Virág ennyivel intézte el. Ez nekem akkor úgy levette a terhet a vállamról, hogy simán potyogtak a könnyeim a jelenetben, és azóta se görcsölök ilyeneken.

Az Apatigrisben Scherer Péter középső lányát alakítottad, de eredetileg nem erre a szerepre hívtak be. Mit éreztél, amikor a castingon azt mondták, hogy most menj ki a folyosóra és gyorsan tanuld meg Laura szerepét?

Azt, hogy szuper! (nevet). Mázli, hogy iszonyú gyorsan tanulok szöveget, így nem okozott gondot az azonnali átállás. Egyébként igazuk volt, Laura karaktere sokkal jobban passzol hozzám, mint a legidősebb nővéré, akit végül Rujder Vivien játszott.

Én – sok színésszel ellentétben – egyébként is szeretek castingokra járni.

Talán az lehet az oka, hogy nagyon fiatalon megismerkedtem ezzel a műfajjal, még csak 18 éves voltam, amikor Székesfehérvárról elkezdtem budapesti castingokra járni. Először nagyon kevés munka jött össze, korán megszoktam a visszautasítást. Olyan kis dolgokon tud múlni egy casting sikeressége… ez nekem felszabadultságot ad. Kapok egy szöveget, és igazából azt csinálok vele, amit akarok, élvezem, hogy megmutathatom, én mit gondolok az adott jelenetről vagy karakterről. Fura, hogy éppen a színművészeti egyetemi felvételin nem tudtam ezt megcsinálni, ott izgultam és végig azon gondolkodtam, hogy mit várnak tőlem, milyennek kéne lennem.

Végül nem vettek fel a Színművészetire. Érezted ennek valaha hátrányát?

Sokáig frusztrált, hogy nem végeztem el az egyetemet. Attól féltem, hogy a kollégák majd nem tekintenek egyenrangú partnernek, de igazából sosem tapasztaltam ilyet, ez csak a saját belső félelmem volt. Még akkor is elmentem újra felvételizni, amikor már elvégeztem a Pesti Magyar Színiakadémiát, és túl voltam egy évadon a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban. Akkor egy színésznő, akivel korábban együtt forgattam, azt mondta, hogy „Ez nem a te utad. Csináld úgy, ahogy eddig”. Akkor úgy döntöttem, hogy ezt elengedem.

Az Akadémia elvégzése után több vidéki színházban is játszottál, mielőtt beszippantottak volna a fővárosi sorozatok. Milyen élmény volt?

Zalaegerszeg azért volt fontos állomás, mert énekes szerepet játszottam, pedig az Akadémián én voltam az, aki „nem tudott” énekelni az osztályban. Valójában nem volt hozzá elég bátorságom és önbizalmam. Aztán elkezdtem járni egy énektanárhoz, aki úgy felhozta az énektudásom, hogy elmentem a Dzsungel könyve musical castingjára, és megkaptam egy szerepet. Hihetetlen érzés volt, korábban el sem tudtam képzelni, hogy egyszer majd egy musicalben fogok énekelni a színpadon. A Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházhoz Göttinger Pál hívott, aki ismert az Akadémiáról. Ez a társulat nagyon szoros közösség volt, összetartó csapat, ráadásul a színészházban laktam, szemben a színházzal. Azóta is hiányzik az életemből ez a fajta társulati lét.

Ennek ellenére maradsz a szabadúszásnál?

Ahogy végignézem az elmúlt éveket, úgy érzem, mégis inkább a szabadúszás a nekem való. A bizonytalanság mindig ad egyfajta vibrálást, hogy menni kell, keresni az új dolgokat, a következő lehetőséget. Nyilván vannak időszakok, amikor megijedek, hogy most mi lesz, de általában át tudom ezt fordítani pozitív energiába, ami mindig új lendületet ad.

forrás: https://www.noklapja.hu - (kép: Gerencsér Anna)

Földesi Ágnes: ami bennem munkál, amit szeretnék megosztani, annak értéke van

Interjú Földesi Ágnessel, a Békéscsabai Jókai Színház 28 éves színésznőjével. 

Az a kislány voltál, aki szeretett különböző versenyeken rendezvényeken szerepelni, megjelenni? 

Az óvodában és később az általános iskolában is félénk és visszahúzódó, mondhatni szorongó alkat voltam. Leginkább egyedül szerettem játszani, erről nagyon sok emlékképem van. Otthon viszont felszabadultam. Én például nagyon sokáig babáztam a többi lányhoz képest. A húgommal, Csengével órákig „alkottunk”. Ruhákat varrtunk a babáknak és bálokat rendeztünk nekik. Mindenféle szerelmi szálakat szőttünk a sztorikba, de rendszerint össze is vesztünk, ha nem a megbeszéltek szerint haladtunk a történetben. Nálunk a kilencvenes évek elején jött be a családi- videókamerás- időszak. Kicsempésztem a kamerát apu cuccai közül és elkezdtünk filmeket forgatni. Ezek véresen komoly munkálatok voltak ám. A hivatást illetően azt mondják, már nagyon korán meghatározóvá válik, milyen játékokat játszunk. A testvérem most fejezi be az egyetemet és leginkább írással foglalkozik, érdekli a fotózás és nemsokára megjelenik az első novelláskötete. Én pszichológus akartam lenni. 

Nemigazán érdekeltek a versenyek, félénk voltam az ilyesmihez, a tanítónéni szerint meg pösze voltam (csak „csorbacsík”, hullottak a tejfogaim), ezért az első vers- és prózamondóversenyemre a szintén pedagógus nagymamám készített fel, elsős koromban. Nem tudtam, mi történik velem, de első helyezést értem el. Valahogy mégsem értettem a rendszert, hogy ki mi alapján jobb, mint a másik. A verseny után úgy éreztem, hogy neheztelnek rám a többiek. Emlékszem, amikor a napközis tanárnéni meséltetett a félelmetesen nagy negyedikesek előtt, de én mindent szívesebben csináltam, mint a leckét, hát meséltem. Rettenetesen zavarban voltam, aztán láttam rajtuk, hogy tetszik nekik. Hamarosan negyedikesekkel lógtam a szünetben…

Aztán anyukám beíratott néptáncra. Hatalmas drámákat rendeztem, amikor menni kellett próbára. A fellépéseket viszont nagyon élveztem, de nem értettem, miért kell meghajolni. Ez az egész színpadi világ rettentő kozmikus volt nekem. 

Szerintem nem létezik olyan nő, aki élete korai – vagy későbbi - szakaszában, legalább titkon ne szeretett volna színész, táncos, énekes vagy modell lenni. Ezt a jelenséget megmosolyogjuk, de azt gondolom ez teljesen természetes dolog, az egészséges fejlődésünkhöz tartozik. Később kiderül, melyik terület és azon belül ágazat az, amelyikben leginkább ki tudunk teljesedni, de ez nagy mértékben függ attól, hogy például milyen impulzusokat kapunk a szüleinktől, társainktól és pedagógusainktól, milyen jellegű reakciókat váltunk ki korai, ösztönös megnyilvánulásainkkal és ezek hogyan hatnak ránk. Később imádtam – többek közt- verseket olvasni és tanulni, hiába nem értettem még például József Attila verseit, újra és újra elolvastam tőle, amit otthon találtam. Közben figyeltem az érzéseimet, hogy miket váltanak ki az olvasottak. Rengeteg versenyen részt vettem, de azt gondoltam, hogy az, amit csinálok, csak akkor lehet jó, ha az minimum okleveles elismerésben részesül. Ez később nagyon sok frusztrációt hozott. A szeghalmi Péter András Gimnázium 0. évfolyamos angol tagozatára jártam, angolt, németet és egy kis oroszt tanultam. Aztán beiratkoztam a szeghalmi színjátszókörbe, később pedig felvételiztem a békéscsabai színistúdióba. Szerettem volna Szentesre vagy Debrecenbe drámatagozatra járni, de nagyon „rapszodikus” kamasz voltam, a szüleim féltettek- és szerintem igazuk volt -, szerették volna, ha még nem költözöm el otthonról, Füzesgyarmatról. Ha nem lennék ilyen makacs- mint amilyen vagyok- most nem hiszem, hogy pályán lennék. 

Mikor döntöttél véglegesen a színészet mellett? Tanulmányaidat hol végezted? 

Még akkor sem hittem el teljesen, hogy alkalmas vagyok rá, amikor a Békéscsabai Jókai Színház Színitanházában voltam másodéves. Érettségi előtt lehetőséget kaptam, hogy megkezdhessem a tanulmányaimat a színházban, ahol színész II. OKJ-s képzés folyik immár 25 éve. Ez is egy „véletlen” volt, mert nem volt kedvem kóruspróbára menni, így Békéscsabán csellengtem, és elnéztem a nyílt napra, ahol egész napos műhelymunkák folytak, és ottragadtam. A nyílt napot tartó rendező felfigyelt arra, ahogyan dolgozom és leültetett a büfében, ahol azt mondta, ha komolyan szeretném, akkor jövőre elkezdhetem. Rendesen felvételiztem és elkezdtem az első évet, közben hazajártam különbözeti vizsgákat tenni és érettségizni. Volt olyan, hogy mesterség vizsga után mentem reggel busszal szóbelizni. Leérettségiztem és a következő évben felvételiztem a Színművészetire és Kaposvárra. Utóbbin továbbjutottam, de az egy hetes másodrosta végén kiestem. Megkérdeztem a csoportvezetőmet (fontos rendező a magyar színházi palettán, de nem szívesen írok neveket), hogy mit javasol, azt mondta, ha többet akarok látni és ezzel tanulni, esetleg fejlődni a következő felvételiig, járjak többféle színházba, nézzek különböző típusú előadásokat, vagyis váltsak várost. Bár én nagyon jól éreztem magam Békéscsabai Jókai Színházban, és azt vallom, hogy itt tanultam meg a színházi lét alapjait, nagyon szerettem volna egyetemen tanulni a szakmát és megfogadtam a tanácsát. Felvettek a Pesti Magyar Színiakadémiára és elölről kezdtem az egészet. Utólag megtudtam, hogy harmadévesen már számított volna rám a színház, de nem bántam meg. Egy nagyon nehéz, de tanulságos 7 éves ciklus következett. 

Az akadémiától napjainkig nem volt egy egyszerű utad. Milyen is volt ez az út? 

Miután felköltöztem Budapestre, évekig azon voltam, hogy bekerüljek az egyetemre, de közben valahogy akaratlanul folyton magam alatt vágtam a fát. Eleve nem szerették, hogy már nem vagyok „nyersanyag” és eleinte modoros lehettem a felvételiken, utána pedig rettenetesen rágörcsöltem. Általában szeptemberben már készültem, és ha nem sikerült továbbjutni, egy hétre ágynak estem. Előadásokra, vizsgadarabokra, performanszokra jártam, művészfilmeket néztem, de állandó hiányérzet volt bennem. Nagyon jó vizsgadarabokat csináltunk az akadémián, közben más iskolák tanulóival meg szabadúszó színészekkel „alternatívkodtam”, mindezt még az akadémia alatt, de minél több dolgot láttam és habzsoltam, annál inkább elbizonytalanodtam, hogy képes vagyok-e rá. Nem tudtam mit akarok, de közben mindent. 

Másodévben elkísértem a barátnőmet egy válogatásra és ha már ott voltam, behívtak engem is egy felvételre, és bekerültem egy napisorozatba. Már a telefonban rákérdeztem, hogy biztos, hogy nem lesz hátrányos a szakmai szempontból, ha bevállalom a sorozatot? A telefon másik végén a hölgy azt mondta: „Egy ország fog téged szeretni.” Nagyon baljósnak hangzott, de tetszett a gondolat, hogy magam finanszírozhatom a budapesti létemet és nem kell a szüleimet sem terhelnem vele. Egy évig forgattam egy kereskedelmi televíziónál, miközben az akadémiára jártam. Az iskola helyzete nagyon elkezdett billegni, jótékonysági műsort szerveztek a fenttartásáért, eleve nagy volt a feszültség. A tanáraim nehezteltek rám, amiért a forgatások miatt olykor hiányoztam. Ebben az időszakban a vizsgaelőadásokban kisebb szerepeket kaptam, de megpróbáltam kihozni belőlük a legtöbbet. Nagyon sokat tanultam a forgatásokon, hiszen azelőtt sohasem csináltam ilyet. Gyorsan alkalmazkodni kellett és nagyon sok kedves, segítőkész kollegával találkoztam. Udvarias Annától például rengeteget tanultam, mint embertől, mint színésznőtől egyaránt. Volt, hogy este 11-ig külső helyszínen forgattunk, utána hazabuszoztam, reggel 8-ra suliba mentem. Egyszer figyelmetlenségből és fáradtságból a forgatáson hipós vizet ittam. Szerencsére azonnal észrevettem és rohantam a mosdóba. Szóltam a rendezőnek és (egy felvétel után) vittek a toxikológiára. Nem történt baj, de egész nap bent voltam, késő estig. Utólag vicces, jó pár ilyen élményem van, de ez is tükrözi, mennyire szertelen voltam, és legalább jó sok karakteres időben volt részem... Másnap reggel taxi jött értem, vitt forgatásra. 

Akkor még nem tudtam helyén kezelni a média világával járó feszültséget és szakmai lelkiismeretfurdalást - talán ez a legjobb szó rá. Úgy látom, ma már az ehhez való szakmai hozzáállás is változott. Az akadémia után vállaltam még epizódszerepet napisorozatban, de az már egészen más volt. Sokan lenézik ezt a műfajt, pedig engem honnan hívtak például kisebb szerepre nagyjátékfilmbe. Mindenben meg kell találnod a saját igazságodat, máskülönben minek csinálod az egészet. Ezek szerintem nagyon jó alkalmak a fejlődésre. Az akkori helyzetem ellenére azért volt, hogy mondtam nemet is munkára. 

Harmadévre valahogy lecsillapodtam. Göttinger Pál rendezett nekünk egy vizsgát Dennis Kelly: Love and Money című darabjából. Nagyon felszabadult, emlékezetes munkafolyamat volt. Akkor éreztem először biztosan, hogy ezt akarom csinálni. Aztán Rába Roland látott egy mozgásvizsgában, amit Gyöngyösi Tamás rendezett és elhívott a Protonhoz egy előadás erejéig. Ezzel nagy álmom teljesült. Utána jöttek a „szabadúszó” évek. Kisebb szinkronmunkák, epizódszerepek, mellékszerepek. Játszottam itt- ott, két és fél hónapig a Fővárosi Nagycirkuszban is. 

Aztán egyre kevesebb alkalommal kaptam munkát és még mindig az egyetemmel próbálkoztam, hiszen még benne voltam a korhatárban, miért ne. De már megfordult bennem ez az egész. Akár tudatos, akár nem, és azt gondolom, ebben a korban még inkább ösztönösségről beszélünk, de ha az elköteleződés írmagja sincs meg benned és ezt ráadásul összetéveszted a megfelelni akarással, nem sokan kíváncsiak a művészetedre, hiszen az nem belőled jön. Hiába pattintasz ki egy verset vagy monológot, ha nem lelked bugyraiból szólal meg. Nagyon mélyre kell menni hozzá, nekem pedig nagyon kemény páncéljaim voltak. 

Az akadémia után országszerte szétküldtem az önéletrajzomat, mint azt rendesen szokták. Egyik évben jelentkeztem Veszprémbe, drámapedagógiára, fel is vettek, de az alacsony létszám miatt nem indult el. Castingokra jártam, sőt volt olyan, hogy beugrottam egy angol nyelvű előadásba és utólag derült ki, hogy nem fizet. Civil munkára nem szívesen alkalmaztak volna, mert a szakmai önéletrajzomat látva féltek, hogy az első adandó alkalommal lelépek. Aznap, amikor feladtam az egészet, és a körúton söröztem a barátaimmal, felhívott egy volt osztálytársam, aki akkor már az egyetemre járt. Azt mondta, ne akadjak ki, de el kell mesélnie, hogy épp azzal a rendezővel dolgozik, akihez tavaly felvételiztem, és valahogyan szóba kerültem, és hát méltatott és azt mondta, nekem nem felvételizgetni kéne, hanem színpadon dolgozni. Picit tényleg kiakadtam, mert aznap este nem sajnálhattam magam…. 

Abban biztos voltam, hogy fejben valamit nagyon gyorsan rendbe kell tenni. Elkezdtem befelé indulni és nagyon sok mély önismereti folyamaton keresztül jutottam el a legkülső burokhoz. Tele voltam sérelmekkel, de már eleve hoztam is. Sok ilyen ironikus helyzet kellett, hogy végre rábírjam magam, hogy „vetkőzzek”. Újra kaptam szerepeket. Na nem folyamatosan, de komoly feladatokat és azok mindig feltöltöttek egy kis időre. Többek közt elvégeztem egy jógaoktatói tanfolyamot és elkezdtem egy stúdióban dolgozni. Amikor így engedtem el mindent, akkor jött egy újabb telefon. 

Pályafutásod legfontosabb 5 szerepe? 

Előbb említett vizsgadarabból, amit Göttinger Pali rendezett, Jess szerepe volt az, ami nagyon sok kétséget félresöpört bennem. A lánynak van egy majd’ 10 perces monológja a végén a világ keletkezéséről és a szerelemről. Az egész egy nagy gondolatfolyam írásjelek nélkül. Miközben csináltam, egyszerűen rátaláltam a saját hangomra. Pedig volt olyan próba, ahol behúztam a satuféket, de Pali nem engedte, hogy abbahagyjam. Könnyek közt végigdöcögtem a monológon és valami olyan feszültség oldódott fel bennem, amivel aztán nem kellett többet foglalkoznom. Visszatért az önbizalmam. 

Aztán jött Bánk Bán Melindája. Az esélytelenek nyugalmával mentem Békéscsabára a meghallgatásra. Már csak azért is, mert anno „megléptem” innen, most miért választanának pont engem a sok jelentkező közül, másrészt pedig nem hittem, hogy egy rövid hajú, tetovált lány fogja játszani Melindát. Egyszerűen csak „haza” akartam jönni. Szabó K. István kiválasztott, de azt mondta, van egy feltétele: csak ha levágatom a hajamat kopaszra. Sajnáltam volna- az akkor öt centis- frizurámat, de belementem. Később meggondolta magát, vagy lehet, hogy tesztkérdés volt, egyszer majd megkérdezem tőle. Szóval ez volt az első nagyszínpados szerepem, ráadásul az anyaszínházamban.

Ebből a munkából következett Molnár Ferenc Üvegcipőjének Irmája. Tege Antal hívott vissza a Bánk Bán után. Nagyon szeretek Tónival dolgozni, nemcsak azért, mert az osztályfőnököm volt, hanem mert nagyon finom érzéke van az emberi kapcsolódások dinamikájának színházi ábrázolásához oly módon, hogy az a legtöbb közönségréteg számára abszolút befogadható legyen. Általában a feleségével, Kiss Katával együtt alkotnak és olyan miliőt tudtak létrehozni, amiben az Üvegcipő mindannyiunk szerelemgyerekévé vált. Erről a darabról egyébként is rébuszokban beszélnek, nem hiába. Bennem viszont olyan rétegek szakadtak fel ismét, amik után – jó értelemben- gyermeki lelkesedéssel tudtam ismét játszani. Addig folyton kemény, fiús lányok vagy tragikák találtak meg- az akadémián mindenkinek én voltam az anyja meg a nővére. Aztán 27 évesen eljátszhattam egy 19 éves két lábon járó szeretetbombát. Nehéz magánéleti időszakom volt, Tóni pedig az egyik próbán azt mondta; „Ági. Kezdd el magadat irgalmatlanul szeretni.” Ez betalált. 

Ezután még sok dolog történt, mielőtt visszakerültem Békéscsabára, 2018 októberében pedig leszerződtek és januárban volt az első bemutatóm, azóta a harmadikra készülök és még lesz egy ebben az évben. Februárban bemutattuk a Vénusz nercben című darabot David Ives- tól, szintén Tege Antal rendezésében. Az eddigi lefontosabb szerepem, pedig a darabbéli Vanda karaktere. Egyrészt technikai szempontból jelent kihívást megformálni, mert nemcsak „darab a darabban darab”, és ketten játsszuk másfél órán keresztül a régi, most már raktárként szolgáló színészbüfében 40 nézőnek, akik karnyújtásnyira vannak tőlünk, hanem mert az én olvasatomban szinte minden női archetípus megjelenik Vandában a darab során. Úgy érzem, ezalatt a másfél óra alatt lehetőségem van az eszköztáramból mindent használni, ha csak fél pillanatra is. Ez van, hogy sikerül, van, hogy kevésbé. Utóbbival nem könnyű megbirkózni, de ettől csodálatos lehetőség. 

Dennis Kellynek van egy After the End című kétszereplős darabja, amit az akadémia után egy volt osztálytársammal és barátommal, Héricz Patrikkal szerettünk volna megcsinálni. Az akadémia után Marosvásárhelyen tanult és az ott elsajátított módszerek alapján tartott tréninget nekem és Kovács Olivérnek, aki a másik szereplőként később csatlakozott hozzánk. Sem pénzünk, sem próbahelyünk nem volt. Sokáig egy pincében próbáltunk, télen jó rétegesen felöltözve, vagy nálam, a lakásban. Aztán két előadás erejéig sikerült megszerezni az Aurórát. Akkora már nem érdekelt, ki nézi a darabot. Az egész egy kísérlet volt, és nagyon mély nyomot hagyott bennem. Azt hiszem, ott született meg az a bizonyos elköteleződés. 

Játszunk el a gondolattal, hogy holnap kapsz egy lehetőséget egy színháztól, hogy csinálhatsz egy előadást. Te döntesz abban, hogy mi lenne ez a darab, miről szóljon, kik szerepeljenek bennne, ki lenne a rendező. Akkor miképp döntenél? 

Először kutatókat keresnék különböző területekről, mondjuk fizikust, biológust, csillagászt, irodalomtörténészt, filozófust.. stb, és leültetném őket egy asztalhoz. Ugyanide művészeket több területről, mondjuk festőt, zenészt, táncost, rendezőt hívnék, lehet, hogy mindezt több országból. Csinálnék velük egy többhetes brainstormingot, hogy olyan darab vagy mű születhessen, ami során olyanfajta katarzist él el bármelyik ember, kivétel nélkül, ami után rádöbbennek a létezés valódi okára, szeretetben és egységben élnek és jó értelemben befejezik földi pályafutásukat. Na most ezt az egészet kamerákkal és mikrofonnal felvenném, hogy mi történik az emberek közt összezárva, ezekről a dolgokról vitatkozva, és ebből írnék – persze segítséggel- egy darabot. És Jorgosz Lantimosz rendezné. Az előadás filmes elemeket is tartalmazna, és egy valaki biztos énekelne is benne. 

Amúgy milyen darabok, szerepek, karakterek állnak hozzád közel? 

Igazán nem akarok, vagy nem is tudnék kiemelni egyet sem, mert jó esetben minden szerepformálási alkotófolyamat során van egy „heuréka”- élményem. Egy Csehov darabban viszont nagyon szívesen játszanék. 

És a színpadi meztelenség mennyire áll hozzád közel? 

Ezen mindig elgondolkodom, valahányszor meztelenséget látok egy filmben, vagy a színpadon. Ebben még nem volt részem. Volt azonban olyan helyzet, hogy közönségesnek tartottam a szexus egyfajta kinyilatkoztatását és visszautasítottam az illetőt és elképzeléseit, hiába volt az pusztán „szakmai” elgondolás. Alapvetően szemérmesnek tartom magam, a magánéletben is az vagyok, de persze, a testemmel dolgozom, ez is hozzátartozik olykor. Most Vandaként fehérneműben vagyok néhány jelenet erejéig, állandóan öltözöm és vetkőzöm, de ízlésesen van megoldva, egyáltalán nem kényelmetlen, inkább erőt ad, ez (is) vagyok én. Ez a jelenség amúgy is más benyomást kelt már, mint régebben. Kérdésedre válaszolva nagyon helyzetfüggő. 

Mikor tiniként elképzelted magadat a színpadon, az a színésznő lettél, vagy nagyon más? 

Nyíltak bennem olyan kapuk, amikről fogalmam sem volt, így persze, más, hiszen a személyiségem is sokat formálódott és még mindig azt érzem, hogy intenzíven zajlik a változás. Érdekes, mert pont azokat a tulajdonságokat, hitrendszereket szeretném elengedni, amik akkoriban segítségemre voltak, de most már inkább hátráltatnak. Jobban szeretnék bízni, szakmai értelemben is. De már nincsenek elvárásaim magammal szemben azonkívül, hogy amit épp meg kell oldani, azt a lehető legjobb úton- módon tegyem és ne a „hiány teréből” dolgozzak. A szerepek erre mindig segítségemre vannak. Ami megtetszik, azt igyekszem belőlük integrálni, hiszen nem véletlenül kaptam. 

Közeli távoli célok, mint színészként, mint nőként/civilként? 

Színészként folyamatosan fejlődni szeretnék, és most azt tapasztalom, hogy ez az „igényem” a szerepek alkotása és az előadások során abszolút ki van elégítve. Eddig minden energiámat egy előadásra, vagy forgatási időszakra koncentráltam, lement, aztán jött a munkavadászat, a „szabadfulldoklás”, ez most már nincs. Meg kell tanulnom az évad során beosztani az energiámat, hiszen miközben este játszom, már egy másik darabban egy teljesen más jellegű karakteren dolgozom és néha tájolunk is, régebbi előadással. A Színművészeti drámainstruktor- drámajátékos szakának következő indulására várok, bár inkább arra törekszem, hogy maximálisan ott legyek abban, amit éppen csinálok. Májusban bemutatjuk az Alul semmi című nagyszabású musicalt, amiben Estelle-t játszom és- bár kollegákkal együtt – itt- ott én is énekelni fogok. Inkább prózai alkatnak vallom magam, és bár például Horgas Ádámmal volt zenés darabunk az akadémián, sőt, elsősként az operettkarban énekeltem és táncoltam itt, Békéscsabán (jézusom, 10 éve), tehát nem vagyok teljesen szűz a műfajban, azért egy picit izgulok. 

A budapesti Mandala Jóga Stúdióban szereztem 2017 végén astanga jógaoktatói képesítést Manju Jois mester jóváhagyásával. Ebben is szeretnék még fejlődni és szívesen tartanék ismét órákat. Megígértem már néhány kollegámnak, de még mindig nem tudtam egységes ritmust kialakítani az életemben- talán nem is kell. Én mindenesetre beiktatom, ha tehetem, napi szinten, mert most már elengedhetetlennek tartom ahhoz, hogy jól érezzem magam a bőrömben. 

Szeretnék ismét írni, de csak hobbiból, mint régen. Illetve évekkel ezelőtt több tanfolyamot is elvégeztem Szilasi Mártinál, az Anahita Temple alapítójánál, amin keresztül rengeteg csodálatos nővel ismerkedtem meg és segítettük egymást. Ez után az önismereti út után egy időszakot lezárandó, volt egy önálló estem a Szarvasi Vízi Színházban, ami után nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam, leginkább hölgyektől jött pozitív visszajelzés, A nyár végén pedig telefonáltak, hogy az estet Józsa Mihály-díjjal jutalmazták. Számomra nagyon erős visszaigazolás volt arról, hogy ami bennem munkál, amit szeretnék megosztani, annak értéke van. Manapság többféle női körhöz van lehetőség csatlakozni, szeretnék egyszer hasonlót magam is létrehozni, csak még keresem a formát és gyűjtöm a tapasztalást.

forrás: http://sportportre.com/

„BEST OF” PROGRAMOK A TIZEDIK ÖRDÖGKATLANON

Érkezik a tizedik Ördögkatlan Fesztivál, ahol ebben az évben is számos kiállítás, zenei, színházi, irodalmi és filmes program, valamint cirkusz is várja az érdeklődőket. Az idei rendezvény, amely augusztus 1. és 5. között látogatható, egyfajta jubileumi Best of Katlan is lesz, miközben új műsorokkal, projektekkel is készülnek a szervezők.

Az ötnapos mulatság díszvendégei között lesz idén Krasznahorkai László Kossuth- és Man Booker-díjas író és Hajdu Szabolcs (Ernelláék Farkaséknál) rendező, színész, valamint a Szkéné Színház, a Fonó Budai Zeneház és a Kolonits Klára-Dinyés Dániel páros is.

Az Ördögkatlan Fesztivál idén is több helyszínen várja a mindennapokból kiszakadni vágyókat Baranya megyében: Beremenden, Kisharsányban, Nagyharsányban, Villánykövesden, Palkonyán, a Mokos Pincészetben, a Vylyan Pincészetben és a Szársomlyói Szoborparkban. A rendezvény a két védnökétől, Törőcsik Maritól és a 2009-ben elhunyt Cseh Tamástól kölcsönzi az értékrendjét; fontos a nyitottság, a kíváncsiság, a személyesség, a minőség, az emberség és a szeretet.

Ízelítő a 2017-es programból:

Cirkusz: Galapiat Cirkusz és workshop

Színházi előadások: Szkéné Színház (A halottember, Kutyaharapás, Eztrád, Kohlhaas, Szívszakadtig), Orlai Produkció (Kétely, Egy őrült naplója, Az étkezés ártalmasságáról) Vígszínház (Kelet-Nyugati Pályaudvar), Csiky Gergely Színház (Rivaldafény, Kövek a zsebben, Prah), Faluturisták, K2 Társulat (Beremendi lakodalom, avagy utoljára kirúgjuk az oldalát), a Vaskakas és az ESZME közös előadása (Az időnk rövid története), Ördögkatlan Produkció (Mulatság), Ördögkatlan – Művésztek völgye Produkció (Színészautomata) – Nézőművészeti Kft. (Testvérest), Forte Társulat (Toldi), Hajdu Szabolcs (Kálmán- nap, Ernelláék Farkaséknál), Jordán Tamás: Szabad ötletek jegyzéke, Tünet Együttes (Sóvirág), In memoriam Kaszás Attila (Szarvas József), Aradi Kamaraszínház (Hess), A NŐ illata, (László Boldizsár és Schell Judit), Jövőtánc (Kovács Gerzson Péter – Alexander Balanescu, Gergye Krisztián – Zombola Péter, Krámer György – Kovács Gábor, Gera Anita – Gera Gábor, Lőrinc Katalin – Lőrinszky Attila), Kaposvári Színművészeti Egyetem (Romeo és Júlia), Budapesti Színművészeti Egyetem (Roberto Zucco, Fondor és szerelem)…

Gyerek- és családi programok: Bóbita: Bűbájos lakat, Halász Judit: Csiribiri, Rutkai Bori: Pizsamátor, Jankovics Anna: Világgá mentem, Szalóki Ági: Körforgás, Bóbita: Ördögszántotta hegy, Meseladik, Gólyalábasok…

Koncertek: Quimby, 30Y, Kiscsillag, Wombo Orchestra (FR), Besh O Drom, Péterfy Bori & Love Band, Irie Maffia, Hiperkarma, Másik János Heart Rock Company, Summer Rebellion, Rengeteg, Szabó Benedek és a Galaxisok, Barabás Lőrinc Quartet, Ferenczi György és a Rackajam, Csík Zenekar, Light in Babylon, Bezzegakurvabeckek, Müller Péter Sziámi And Friends Zenekar, Lajkó Félix és Alexander Balanescu, Sárik Péter trió, Singas, Both Miklós, Cabaret Medrano, Budapest Bár, Cohen-Cseh Tamás est, Dresch Vonós Quartett, Kollár-Klemencz László, Muzsikás, Góbé, Cimbaliband, Romunglo Gypsy Band, Újzenekar

Komolyzene: Verdi Reqiuem, Verdi operagála, Vocapella – Bartók nőikarok, Zalaegerszegi Leánykar…

Caminus: Göttinger Pál, Grisnik Petra, Elek Ányos és Pál András – valamint: Börtönrádió, Veled Kerek Gyerektábor, Móricz Zsigmond Színház, Momentán Társulat, Pesti Magyar Színiakadémia, Vinnai András és a Dumaszínház, Wombo Orchestra, Besh O droM, Jordán Adél és a Puszi, Hajdu Szabolcs, Dés András Trió, Nublao, Kale Lulugyi, Romungro Gipsy Band, BEKVART színészzenekar, Á la cARTe, Szarvas József, Szőke Szandra Quintet, Asaran Earth Trio, Ed Is On

Irodalom: Krasznahorkai László, Háy János, Jelenkor beszélgetések – Kiss Tibor Noé, Térey János, Margó beszélgetés – Peer Krisztián, Slam Poetry, Petri-est

Kiállítások: Stekovics fotók, Németh Levente: Képregény, Pina Bausch emlékkiállítás, Kisteleki Dóra: „Csillaggal behintett terek”, Kaszás Attila fotókiállítás, Révai Sári, Rutkai Bori, Simon Edina, Wahorn András, Cseh András, Matt B (francia képzőművészeti Live Performance)

Film: Ernelláék Farkaséknál, Malter-vetítések (kisjátékfilmek), Sziklavetítés (Szoborpark)

forrás: http://kulter.hu

Akadémia a Katlanban

Az idén 50 éves Pesti Magyar Színiakadémia növendékei teljesen belakják a Kovács Udvarházat ebben az évben, a Caminus programsorozat keretein belül. Közös játék, workshopok, előadások, beszélgetések, találkozások. Nekik és annak, aki arra jár: edzőtábor, nyári kurzus.

Várunk mindenkit szeretettel:

Az Akadémia növendékei, valamint a Katlanban felvonuló tanárok: 

Benkő Nóra, Elek Ányos, Felhőfi-Kis László, Gémes Antos, Göttinger Pál, Herczeg Adrienn, 

Pál András, Rétfalvi Tamás, Takács Géza, 

Takács László, Wagner-Puskás Péter

Kész az idei Ördögkatlan-műsorfüzet!

Íme, az idei műsorfüzet! Ez a kis előnézet persze csak dicsekvésre való - az igazi böngészéshez érdemes letölteni. Vagy, ami még jobb: lenn, az igazi Ördökatlanban kézbe venni!
Várunk titeket!

A Katlan legénysége

50 éves az Akadémia - csoportkép

Bérczes László: Megmutatni a jobbik részünk

A Művészetek Völgye szervezői 2008 júniusában pénzhiányra hivatkozva lemondták a Bérczes László által akkor már hat éve szervezett pulai programokat. A dramaturg-rendező és párja, Kiss Mónika nem sokáig szomorkodott, mertek nagyot álmodni, és másfél hónap alatt megalkották saját fesztiváljukat a villányi szőlőhegyek szomszédságában. Az elmúlt nyolc év alatt az Ördögkatlan ártatlansága ellenére is profivá érett, az idén minősített európai fesztivállá választották. Bérczes Lászlót az idei programok és egy Törőcsik Marival készülő beszélgetős könyv kapcsán kérdeztük.

– Kicsit meséljen az Ördögkatlan indulásáról. Szerelemgyerek, ha jól tudom.
– 2001-ben keresett meg Márta István, hogy a Bárka Színház társulatával, ahol akkor dramaturg-mindenes voltam, nem lenne-e kedvünk a Művészetek Völgyében, Pulán egy saját portát vinni. Hat éven át lelkesen szerveztük a színházi előadásokat, koncerteket, irodalmi beszélgetéseket. 2008-ban, másfél hónappal a fesztivál indulása előtt kiderült, hogy Márta Istvánék nem kaptak kellő támogatást, lefújták a Völgyet. A levegőben lógott a percre pontosan összeállított programunk. Valahogy mégsem csüggedtünk, hajtott minket a lelkesedés. Persze szerencsénk is volt. Ismeretségen keresztül jutottunk el Nagyharsányba, ahol Balassa Gyula polgármester tárt karokkal fogadott minket, de a környező településeken is nyitottak voltak az Ördögkatlan ötletére. Visszatekintve csenevész pár nap volt, de nagyon jól sikerült. Az első pillanatban tudtuk, hogy kell védnök. Olyan makulátlan két embert kértünk fel, akik támadhatatlanok, jó értelemben vett tekintélyek. Cseh Tamás és Törőcsik Mari, azt hiszem, az Ördögkatlan esszenciáját testesítik meg. Nekik szeretnénk megfelelni. Emberségükkel és azzal a minőséggel, amit az életükkel megteremtettek, igazi példaképek. Amikor az Ördögkatlant szervezzük, valahova oda szeretnénk felérni, ahova őket képzeljük. Bár Tamás már nincs köztünk, de ez még mindig így van.

– Az Ördögkatlan védjegye az ártatlanság. Az elmúlt nyolc év alatt meg tudott maradni tényleg mezítlábasnak a fesztivál, vagy ez ma már csak egy jól hangzó frázis?
– A kezdeti időszakban nagyon szabadon, kedvünk szerint szerveztük. Ahogy egyre nagyobb intenzitást követel meg tőlünk, úgy veszítjük el lassanként a szabadságunkat, egyre inkább felelőssé válunk. Persze bármikor mondhatjuk, hogy abbahagyjuk, de amikor ötven-hatvan ezer ember várja a fesztivált, ehhez időzítik a szabadságukat, akkor ezt képtelenség megtenni. Lopva a gondolatot Bereményi Gézától, azt szeretnénk, ha itt kicsit a jobbik részünket mutatnánk meg. Öt napra egy másik Magyarországot szeretnénk felmutatni. Azt, ami talán elveszett. Ahol az emberek derűsek, szeretettel néznek egymásra, ahol kíváncsiak vagyunk a másikra. A fesztivál végével talán mindenki visz haza valamit ebből az érzésből, ami a többi napon is vele marad. Ez az öt nap kivételesnek tűnik a 365-ből, utalva pedig Törőcsik Marira, ez nem normális. Ennek kellene természetesnek lennie. Vadromantikusan hangzik persze. De ha nem lennénk a magunk módján tudatosan naivak, akkor már rég véget vetettünk volna az Ördögkatlannak.

– Az idén milyen programok várják a hasonló lelkületű látogatókat?
– Most is Beremend, Nagyharsány, Kisharsány, Palkonya és a Vylyan Pincészet ad otthont a programoknak. Vannak fellépők, akik mellett kitartunk, akik az első Ördögkatlannál is önzetlenül ott voltak. Ilyen többek között a Quimby, Kolonits Klára, Mucsi Zoltán és Scherer Péter. De a mostani, nyolcadik Ördögkatlanon fel fog lépni Palya Bea, a Besh o droM, a 30Y, a Kiscsillag, Little G Weevil és a Pribojszki-duó, a Franciaországból érkező Wombo és a Brother Kawa, Szirtes Edina Mókus. Elég nagy lesz az egy négyzetméterre eső Kossuth-díjasok száma. Elfogadta a díszvendégséget Ránki Dezső világhírű magyar zongorista is, aki a beremendi Megbékélés kápolnánál a Hungarian Studio Orchestra kíséretében adja elő Beethoven egyik zongoraversenyét. Az idén hatvanéves Dresch Mihály, a magyar dzsessz kiemelkedő alakja két kvartettel lép fel a Vylyan Teraszon, műsorában olyan számok szerepelnek, amelyek a népzene és a dzsessz egymásra hatását kutatják. Jön Wahorn András: ő barátaival, a Tapasztalt ecsetek nevű festőművészekből álló formációval, valamint a Búcsúkoncert Zenekarral is fellép, sőt falfreskót fest a nagyharsányi legendáról is. Darvasi László is ellátogat hozzánk. A Csurgói Református Gimnázium és a Jelenkor irodalmi estjein rajta kívül vendég lesz Kemény István és Nyáry Krisztián, tartanak kritikai szalont és slam-poetry esteket is. Ebben az évben folytatva a művészszínházi vonalat, az Örkény Színház egész társulata vendégeskedik nálunk. Műsoruk fókuszában a színház névadója, Örkény István lesz: látható lesz a Tóték és az Azt meséld el, Pista! Bemutatják az Anyám tyúkja című produkciót, a teljes társulat Esztrád címmel ad koncertet. Mellettük ott lesz még a kaposvári Csiky Gergely Színház, a Szabadkai Népszínház, a K2 Színház, a Pintér Béla és Társulata, a Hoppart és a Pesti Magyar Színiakadémia is.

– Törőcsik Marival, a fesztivál védnökével szoros barátságot ápol. Mostanában hosszú órákat beszélgetnek múltról, emlékekről.
– Már írtam néhány beszélgetős könyvet, Cseh Tamással például. Évekig tartott, amíg Marit rá tudtam venni, hogy kötélnek álljon. Negyven-ötven órányi anyagot már felvettünk, csak meg kell írni. Kiadót is találtunk, de Mari dönti el, hogy mikor jelenhet meg. Sokszor mondja, hogy csak a halála után. Úgy lesz, ahogy ő kívánja. 

 

forrás: http://mno.hu

Castel Felice vizsga - képek

Castel Felice vizsga - plakát

Hamvai Kornél: Castel Felice - akadémista vizsgaelőadás

Szereplők:
Férfi: Kisari Zalán 
Nő: Vincze Erika 
Hölgy: Kovács Dézi 
Magyar: Rubóczki Márkó 
Vándor: Seprenyi László 
Szépség: Hollósy Nóra
Öregaszony: Frank Ágnes 
Öregember: Kovács Olivér 

A rendező munkatársa: Elek Ányos 
Látvány: Badacsonyi Brigitta 
Rendezte: Göttinger Pál 

A Pesti Magyar Színiakadémia harmadéves növendékeinek mesterségvizsgája.
Osztályvezető tanárok: Pál András, Őze Áron

Nyolc magyar Ausztráliába utazik a Castel Felicén, egy kivándorlókat szállító óceánjárón, 1958 októberében. Négy férfi és négy nő utazik reményekkel telve az ismeretlenbe. Az egy hónapig tartó út alatt közös pontot keresnek egymásban, szerelmesek lesznek, szimatolnak, mellébeszélnek, nevetnivalóan esendőek és kegyetlenek. Amikor kiderül, hogy nemcsak a saját múltjukat hozták magukkal, hanem egymás múltját is, egy régvolt gyilkosság nyomán megindul a hajtóvadászat... mikor egymástól is menekülnének a menekülők, már nincsen hová.

A Pesti Magyar Színiakadémia végzős osztályának vizsgaelőadását Göttinger Pál rendezte.

SZÍNHÁZAK ÉJSZAKÁJA

Szeptember 20-án a Magyar Színházban is várjuk a Színházak éjszakájára érkezőket!

Színházunk programja:

14.00–16.00 és 18.00–20.00: Színházbejárás – Indulás a színház főbejáratától, s körbe-körbe a „labirintuson"!

16.00 Rumini előadás – Regisztrációhoz kötött! (50 fő) Információ: szervezes@mszinhaz.hu

Az előadás után és annak szünetében játszóház a nézőtéri büfében.

16.00–18.00: Nyílt színésztréning a Sinkovits Imre Színpadon Elek Ányossal, Göttinger Pállal és a Pesti Magyar Színiakadémia növendékeivel.

19.00 Vonalhúzás – felújítópróba az előadás szereplőivel és alkotóival. Hogyan készül egy nagy pofon a színházban?

22.00 Vonalhúzás előadás – Regisztrációhoz kötött! (80 fő) Információ: szervezes@mszinhaz.hu

24.00–2.00 Harmadik figyelmeztetés koncert – Bulizz a színészekkel, ameddig bírsz!

forrás: http://www.magyarszinhaz.hu/

Második nap a katlanban

Mintha az égiek is vigyáznának az Ördögkatlanra, mert amíg Budapest környékén és a Dél-Dunántúl több pontján is felhőszakadások és folyamatos esőzések voltak kedden és szerdán, Nagyharsányban és környékén csak fenyegetően borús volt az idő. Eső egészen szerda estig nem zavarta meg a programokat, akkor is csak rövid időre. 

Szerencsénkre így a Nagyharsányi menyasszony délutáni szabadtéri előadását zavartalanul végignézhettük. A k2 színház – Ördögkatlan produkció színrevitelében. A darab hangos kakaskukorékolással kezdődött számunkra és mély – fenyegetően mély – csönddel zárult. A mű Nagyharsányban volt a leghatásosabb, itt élt, hiszen valóban ide íródott, itt mondott el a legtöbbet magáról. Egy színtársulat készülődött az előadásra, az utolsó próba volt hátra a nagy bemutatóig, ahol a falubéliek mellett a párttitkár is jelen lesz. Vidám borsószedés, lánykérés, dal, kakas.. helyett.. végül betiltott színtársulat, menyasszony nélküli mennyegző, kommunista „húzdmegmagad”, „örüljhogynemzárjákbeabányát”, és halál várta a nézőt. A színészek a darab színhelyéül szolgáló udvart teljesen betöltötték, az előadás nem szűkült színpadra, és olyan igaz volt, hogy a meghajló színészek már javában a vastaps közepén tudtak csak először mosolyogni és örülni a sikernek, mert a tragikum súlya csak idővel száll el még a profik szívéről is.

Színházzal folytatódott a programunk, az iskola épületében Göttinger Pál rendezésében a Pesti Magyar Színiakadémia harmadéves vizsgaelőadásának osztálytermi változatát láthattuk.

Találó helyszínválasztás volt az iskola egyik tanterme, hiszen akik játszották, nemrég még tanulták a mesterséget. Ahogy bevezetőjében Göttinger Pál osztályfőnök, az előadás rendezője elmondta, egy ilyen vizsgán nagyon sokféle szempontból értékelik, hogy a végzős színművészek mennyire felkészültek a pályára. Talán emiatt előnyös az, hogy minimál díszletekkel (összesen néhány szék, egy asztal és egy virágállvány) és csaknem kellékek nélkül játszottak.Így minden figyelem a színészi játékra irányult, a színdarab világát a színészeknek saját magukból kellett megteremteniük. Ők pedig, helyzetüket is illusztrálva ezzel, az iskolapadból álltak fel és mentek ki játszani, majd a jelenet végén ugyanoda ültek vissza. A taps után pedig maguk mögött hagyva az osztálytermet indult mindenki a saját útján.

A Love and Money kortárs angol színmű, időben visszafelé haladó jelenetekből rajzolódnak ki emberi sorsok. „Én már nem hiszek Istenben. Én a pénzben hiszek” mondja ki az egyik szereplő. Igen, ezek az életek nem arról szólnak, amiről szólniuk kellene. Az emberi kapcsolatok minden rétegében jelen van a pénz, eltorzít régi barátságokat, tönkretesz házasságokat, megmagyaráz gyilkosságokat. Közben nincsenek nagy érzelmek az arcokon, mert mindez már természetessé vált. Hagyták, hogy a pénz maga alá gyűrje a mindennapjaikat, sorsukat, kapcsolataikat, életüket. Képesek miatta sírt rombolni, gyilkolni, vagy a bugyijukat levenni. És közben megmagyarázni maguknak, hogy mindennek így kell lenni. A színészeknek pedig sikerült ezt közvetíteni, nálunk jelesre vizsgáztak. Sokféle szempontot figyelembe véve is.

Ezután a Narancsliget dombocskáin ücsörögve vártuk, hallgattuk, hogy BEZZEGAKURVABECKEK egyfajta baráti együttlét során meséljenek mélyet, ordítót, suttogót és gyermekit. A fel-felnyíló esernyők közül a vörös fényben ránk mosolygó Szűz Mária bizakodó tekintetével tekintettünk mi is a fesztiválra és a Beck fivérek produkciójára. Az eső épp addig türtőztette magát, amíg a koncert tartott, hogy aztán nagy vehemenciával töltse fel a műanyagpoharunkban nyomaveszett sör helyét. Miután egy nem-teljesen-vízhatlan anyag alatt ráeszmélve arra, hogy „bekatlantunk”, és már olyan vizesek vagyunk, hogy az eső ezen nem oszt, nem szoroz, úgy döntöttünk, ideje a Nagyszínpadhoz bandukolnunk. Ott aztán az előző nap már megismert ukrán-észt Svjata Vatra mozgatta a tömeget.

Tömeget, mert az esővel mit sem törődő közönség az eső miatt Nagyharsárnak átkeresztelt falu utcáin átverekedve magát szép számmal jelent meg a nagyszínpad előtt. És mozgatta, mert állva még elázva sem sokan bírták: a csúszós talajjal is megküzdött a hallgatóság, hogy élvezze ezt a rendkívül profi módon megszólaltatott népzenei motívumokon alapuló zenét. Európa sok országában lépett már fel a zenekar, itt, Magyarország déli részén sem hangzottak idegenül a dalaik. Sőt, a szövegekben néha mintha magyar szavakat véltünk volna felfedezni. Valójában persze nem volt egy sem, viszont érezhető volt egyfajta meghatározhatatlan közösség, egybeolvadás a közönség és a zenészek között. Ennek alapja a kelet-közép (észak?) európai közös sors, a földrajzilag és kulturálisan meghatározott hasonlóságok lehetnek. Amelyek talán még a különbségeknél is erősebbek. A végére még az ukrajnai helyzetre reflektáló, szolidaritást kifejező dal is belefért, érthetően nagy átéléssel előadva.

Az estét a Csík zenekar zárta. Először léptek fel a nagyszínpadon, de már nem először az Ördögkatlanon. Saját dalok és a már ismert alternatív zenei feldolgozások váltották egymást. Ezekből kicsit sok volt, úgy érzem, hogy a kezdeti nagyon ötletes Quimby és Kispál feldolgozások után talán túlságosan is ráálltak erre a vonalra. Kicsit idegen tollakkal ékeskedésnek érzem az egyre több csíkosított alterslágert. A Hobo féle közép-Európai Hobo Blues átdolgozás viszont kiemelkedett a többi közül. Összességében színvonalas produkció volt a Csík zenekaré, de Ukrajna és Észtország egyesített erői ezúttal egy jó testhosszal nyertek.

És ezúttal még a koncertbuszt is sikerült elérnünk.

forrás: http://kulturgyom.hu

Meglepetés-koncert, új helyszín: mindjárt indul az Ördögkatlan

Kissé belebújt az ördög az Ördögkatlan sajtótájékoztatóján a technikába, de sok galibát nem okozott: családias hangulatú beszélgetés kerekedett, amin a három éve visszatérő vendég Wombo Orchestra is fellépett. A 7. Ördögkatlan Fesztivál idén sem ígér mást, mint eddig, öt napig "nem leszünk normálisak", a Pécsi Bölcsész Udvar pedig új helyszínként lép be Palkonyán.

Úgy tűnik, az ördögnek is tetszik az Ördögkatlan Fesztivál, mert a pécsi sajtótájékoztatón belebújt a technikába - kis csúszást tudott csak okozni, de mindenki lazán kezelte a dolgot. 

A repülő bugyi és a majonézes kávé igaz története

Bérczes László, a rendezvény társ-főszervezője nyitásként kicsit húzta az időt (közben elmondta, a fesztivál a Művészetek Völgye köpönyegéből nőtte ki magát), majd a Katlan három éve visszatérő vendégeinek számító francia Wombo Orchestra toppant be a Nappali Bárba, és csapott egy kis fesztiválhangulatot idéző fellépést. Mint a zenekar képviselőitől megtudhattuk, nyári turnéjuk kapcsán vannak most Pécsen, de az Ördögkatlan mind az öt napján fel fognak lépni, és emellett bármikor kaphatóak egy kis örömzenélésre is, a Katlan után augusztus 10-én pedig levezetésképp muzsikálnak a Nappalinál.

Bérczes László rákérdezett az együttes énekesnőjénél a két évvel ezelőtti bugyiledobásra, mire kiderült, a csapat egy húszoldalú dobókockával szokott egymásnak vicces feladványokat adni, így jött létre az ominózus eset. Mama J. még hozzátette, pár napja így sikerült majonézes kávét innia. 

Beckek és bor

Beck Zoli az öt napos programját sorolta el: lesz Rájátszás (költők verseit dolgozzák fel zenészek, és vice-versa), Háy Come Beck (Háy János és Beck Zoli közös verselős-zenélgetős estje), Bezzegakurvabeckek (ez testvérél közös, kétszemélyes kis zenekara, idén csak a Katlanban játszanak), de a 30Y is koncertezik majd. Mindezek mellett még lánya is beáll a sorba, ő az egyik lengyel együttest kíséri majd önkéntesként - tette hozzá az énekes/egyetemi tanár, így a Beck-família idén leköltözik az Ördögkatlanba. 

Iványi Emese a Vylyan Pincészet képviseletében először elmondta, honnan a név, és miért két y-nal írandó: a 15. században így szerepeltették Villányt az okleveleken. A Vylyan Teraszra idén visszatérnek a slammerek, de a festői környezetben lesz kortárs táncelőadás is. 

Hrabal-vurstli, Cseh Tamásra emlékezés, és a Faluturisták

Göttinger Pál rendező arra tért ki, hogy a hetedik Ördögkatlanon mihez lesz köze (a honlapon túl, amit ő szerkeszt): két rendezését hozza a fesztiválra (A csemegepultos naplója című friss előadása Ötvös Andrással, mely a szegedi Thealter fesztiválon már nyert egy díjat; valamint a Pesti Magyar Színiakadémia végzőseinek vizsgadarabja), de ezek mellett két évforduló kapcsán létrejövő produkciót is ő szervez. Az egyik a Hrabal-vurstli (pesti, pécsi és kaposvári színészekkel), ahol minden megtörténhet és minden előfurdalhat Nagyharsányban, amit a száz éve született Hrabal megírt, és lesz nyereményjáték is, ahol még egy színészt is haza lehet vinni díjként. A másik Cseh Tamás halálának ötödik évfordulójára rendezendő kórusmű, ahol a közönség bevonásával a Budapest, 10 Years After és a Csönded vagyok dalai csendülnek fel augusztus 7-én 17:04 perckor a nagyharsányi focipályán. 

Köles Ferenc a Pécsen és Nagyharsányban is nagy sikert aratott Faluturistákról beszélt, akik idén interaktív "szájtszíingjüket" Kisharsányban tartják. A színművész elmondta, némi nehézségnek tűnik, hogy a falu életében van párszáz év, amiről nincsenek feljegyzések - de majd improvizál a Várnagy Kinga, Ács Norbert, Matta Lóránt, Ottlik Ádám (és Köles Ferenc) alkotta társulat.

Pécsi Bölcsészek a Katlanban

Új helyszínnel is bővül idén az Ördögkatlan, a Pécsi Bölcsész Udvar Palkonyán a faluházban rendezkedik be. A programokat P. Müller Péter, a Pécsi Tudományegyetem bölcsészkarának tudományos dékánhelyettese mutatta be. Augusztus hetedikén a kisebbségek és a vidéki lét helyzetéről tartanak beszélgetést Borbély Szilárd Nincstelenek című regénye nyomán (antropológus, szociológus és egy irodalmár közreműködésével), aznap az Improvokál Társulat is ebben a témában fog alkotni, és Bogdán Árpád rendezővel Havasréti József beszélget. 

Augusztus nyolcadikán a 450 éve született Shakespeare köré szerveződnek a programok: reneszánsz főzőcskézés és táncház, a Sopianae Slam Poetry az öreg dárdarázó szellemében szabadversel, lesz beszélgetés Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója és mások részvételével Shakespeare mai olvasatairól is, a Simply English pedig koncertet ad. 

Az utolsó nap a Z-generációé, beszélgetnek Janne Teller Semmi című regényéről, valamint ekkor hozzák nyilvánosságra az egész fesztivál alatt folytatott kutatásaikat a Z-generáció digitális technika felhasználásáról. A felmérést a PTE szociológus hallgatói végzik az Ördögkatlan ideje alatt a fesztiválozókkal. A Pécsi Bölcsész Udvar utolsó napját az Escargo Hajója színtársulat Balkán című darabja zárja, melyet a West Balkán tragédia kapcsán készítettek.

Nem leszünk normálisak - de ez így a jó

Kiss Mónika, a fesztivál társ-főszervezője zárszóként még elmondta, nagy öröm, hogy a díszvendégek - így például a budapesti Katona József Színház - elfogadták a meghívásukat, nagyon várja az előadásaikat, mint ahogy a Pintér Béla és Társulata Titkaink című darabját is, vagy a beremendi komolyzenei koncertet. A sajtótájékoztatót a Wombo Orchestra zárta. 

Az idei Ördögkatlan Fesztivál részletes programjait, jegyárait itt lehet megtalálni, a Pécsi STOP két szubjektív programsorolóját (ez a cikkkomolyzene-kiállítás-film hármasából ajánl nézni és hallgatni valót; ebben a cikkben a könnyűzene, színház és irodalom területéről csemegéztünk) is érdemes meglesni - itt pedig a tavalyi beszámolónk olvasható.

forrás: http://www.pecsistop.hu/

DENNIS KELLY: LOVE AND MONEY

a Pesti Magyar Színiakadémia harmadéves növendékeinek vizsgaelőadása

Várady Zsuzsa fordítása

Szereplők: Kurucz Dániel, Takács Zsuzsanna, Józsa Bettina, Héricz Patrik, Hunyadi Máté, Földesi Ágnes.

Rendező: Göttinger Pál
A rendező munkatársa: Elek Ányos
Osztályvezető tanár: Gémes Antos

16 éven felülieknek!

A Love & Money egy szerelemmel és illúziókkal teli kapcsolat teljes amortizációjának története egy olyan társadalomban, ahol az önazonosságot csak a tulajdon képes megtestesíteni. Az egyre súlyosabb adósságokba keveredő Jess és David személyisége fokozatosan esik szét a számlák ellen folytatott élethalálharcban. Vajon van-e esélyük visszafordítani a visszafordíthatatlant? Dennis Kelly Tony- és Olivier-díjas brit szerző, a londoni Royal Court és Nemzeti Színház munkatársa.

DUNCAN Mi az, amit a legjobban szeretsz a modern életben? 

DEBBIE Ööö...

DUNCAN Ne ööözz

DEBBIE Mondjuk a... 

DUNCAN Igen? 

DEBBIE Nem tom. 

DUNCAN Gondolkozz. 

DEBBIE Hát, talán az utazás; hogy el lehet menni nyaralni 

DUNCAN Nem, nem az utazás. 

DEBBIE Nem? 

DUNCAN Nem, valami más. 

DEBBIE A tévé, az elég 

DUNCAN Valami más. 

DEBBIE Hát ööö...

DUNCAN Nem ilyen megfogható. 

DEBBIE Az jó, hogy, azt hiszem, hogy van, hogy van választásunk 

DUNCAN Nem a választás az, Debbie.

DEBBIE Jó, akkor mi az?

DUNCAN Ezt kérdezem. Ezt kérdezem, hogy mit szeretsz a legjobban. 

DEBBIE Ja, aha, azt hiszem, ja igen, azt hiszem a kommunikáció az, hogy annyi, ma már annyiféleképpen lehet - 

DUNCAN Nem. 

DEBBIE Nem a kocsmák meg a bárok? Hogy jobb, egy csomó jobb, így beülni, egy csomó helyre, sokkal jobb, mint régebben Nem? 

DUNCAN Nem, nem ez az. A hit. A hit az. A teljes meggyőződés, hogy ez az egész, hogy mindez rendben van.

Love and Money vizsga a Facebookon.

Diószegi Éva képei

Varga Bernadett képei