Benedek Miklós a polgári miliőről, évtizedes barátságról, a rettenetes kettészakadásról, nagy színészekről és az állva tapsoló közönségről is nyilatkozott a Magyar Hangnak.
A teljes interjú a Magyar Hangban olvasható.
“A kabaré ugyanúgy elfelejtődik, mint a cirkusz, a pantomim vagy az operett. Másfelé fordultunk, minden megváltozott, a mozi, a filmezés, a színház, ami nem baj, mert így megy előre a világ. Azt gondolom, az újat úgy kellene használni, hogy beleszőjük a régit, enélkül nem lehet új művészetet csinálni” – mondta a Magyar Hangnak Benedek Miklós Kossuth-díjas színész, aki szerint nehéz megkülönböztetni a mai fiatal színészeket.
Manapság is sok tehetség van, csak nem úgy használják őket, ahogy kellene. A mai világnak más a ritmusa, ráadásul itthon “görcsösen készülnek a kereskedelmi sorozatok és a politikai kurzusfilmek, mégis mindegyik feledhető, valahogy egyik sem marad meg az emberben”.
Sokszor beszél Szacsvay Lászlóhoz fűződő több évtizedes barátságáról. A kérdésre, mi köti őket össze, azt felelte:
“A hetvenes évek óta tart a barátságunk, nagyon sok mindenen mentünk keresztül. (…)
Amikor lemegy a kutyájával, sétálgat a Duna-parton, majd beül egy sörözőbe, általában mindig ugyanabba, és onnan felhív. Ő is hiányzik nekem, de mostanában inkább telefonon beszélgetünk. Otthonülő lettem, ha nem játszom, akkor nem igazán mozdulok ki, amit sosem gondoltam volna. Sok mindent nem vállalok, sok mindent visszaadok. “Elefántcsonttoronyban” élek.”
Pályafutásának meghatározó helye volt a 40 éve alapított budapesti Katona József Színház, amelynek szinte az első pillanattól tagja volt egy évtizeden át. Azt is elárulta, mit gondol, mit adott a Katona a magyar színházművészetnek: “Nagyon nagy elismerés egy színésznek, ha életének egy részét a Katonában töltheti el. Itt tettem magamévá annak az alapjait, ahogyan gondolkozom a színházról. Sok fontos darabban játszhattam, sok érdekes rendezővel dolgozhattam. Különösen fontos volt számomra a két Gábor: Zsámbéki és Székely. Ők arra vezettek engem, amit tulajdonképpen ma is tartok: soha jobb és érdekesebb színház nem lesz az életemben, mint a Katona.”
Docensként közel húsz éven át tanított a Színház- és Filmművészeti Főiskolán: “Minden energiámmal a tanításra akartam koncentrálni, de ez talán nem volt a legjobb döntés, hisz nem tudtam a színházban mit megmutatni magamból a növendékeknek.”
Hosszú ideig, mélyen belelátott az egyetem működésébe. Arról szólva, hogyan látja az egyetem körül évek óta dúló komoly harcokat, azt nyilatkozta: “Rettenetes ez a kétfelé szakadás a színházi életben. Annak idején itt voltam azon az István, a király bemutatón a Pesti Magyar Színházban, amit Kerényi Imre rendezett. A Himnusszal zárult az előadás, mindenkinek fel kellett állnia. Aki nem állt fel, azzal ordítottak, de volt, akit le is köptek. Ez nagyon régen volt, még bőven az Antall-kormány idején. Akkor vettem észre először, hogy nagy baj lesz. Később a főiskolán csináltunk egy előadást Molnár Ferenc cikkeiből, amelyben rengeteg, az épp aktuális politikai környezetre illő jellemzés szerepelt. Megdöbbenve hallgatták a diákok, mert teljesen mértékben az akkori életet írta le a Nemzeti Színháztól a politikai életig, a parlamentig – de ugyanígy igazak ezek a szövegek a mai történésekre is. A gyerekeknek meg kellett magyarázni, hogy ez a történelmünk, hogy semmi nem változott. Szó volt arról, hogy a televízió felveszi azt a Molnár-előadást, de végül letiltották. Vitray Tamás és Málnay Levente akkori tévés osztályával aztán éjszakánként mégis rögzítettük, mint a vizsgájukat. Megvan, de soha nem ment le.
Egy színész így politizáljon, nincs értelme kiállni a tribünre. Ennek sincs sok, de annak aztán pláne semmi. A közélet és a színházi élet ma a béka segge alatt van. Kerényi megmondta akkor, hogy ők jönnek majd, és így is lett. Hihetetlen, milyen emberek vannak ma színházi pozíciókban. Közülük nagyon sokkal dolgoztam együtt, engem nem tudnak átverni, ismerem őket. Mint mondják, a pénz nagy úr. Mindennek az a mozgatója: a pénz – lásd A velencei kalmár, és a nők – lásd Szép Heléna. Bár utóbbi a politikában nem annyira mérvadó.”
Az interjú készítésének hetében a Hárman a padon mellett a József Attila Színház Az imposztor, illetve a Vígszínház Játék a kastélyban cím előadásában is játszott. Ennek kapcsán elárulta:
“Izgatott ez a mostani hét, amikor beszélgetünk, mert mindhárom előadást játszottam. Háromszáz oldal szöveget mondtam el, aggódtam, hogy hetvenhét évesen menni fog-e, de sikerült. Nagyon nagy siker volt mindenhol, soha nem hittem volna, hogy a közönség ennyire tud szeretni. A Vígszínházban állva tapsoltak, virágot is kaptam. De még a műszak is meg volt döbbenve azon, hogy egy prózai előadásnak ekkora sikere lehet. Nyilván szokás, hogy A Pál utcai fiúk után éljenezzen a közönség, de hogy egy Molnár-darab miatt? Nagyon jólesett az az este, elgondolkodtatott, valóban mennyire fontos is az életünkben a szeretet.”
A teljes interjú a Magyar Hangban olvasható.
Szerző: Makrai Sonja
forrás: https://szinhaz.online
2018-ban nyilatkozta: “Mindig kiábrándítónak találtam egy zeneszerző műsorfüzetben való leírását a darabjáról. Ugyanis elvész a zene által felkínált titok, titok, amely semmiféle más módon nem mondható el. Verbálissá tenni a miértet, nem zeneszerző dolga.”
Dinyes Dániel 1980-ban született Budapesten. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnázium zeneszerzés szakán tanult, Fekete Győr István tanítványaként. Zeneszerzői diplomáját a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen 2006-ban szerezte, ahol Vidovszky László volt a mestere. Már tanulmányai alatt a Magyar Állami Operaházban dolgozott korrepetítorként. 2004-2012 között a Nemzeti Színház több előadásának zenei vezetője, karmestere. 2008-2010 között a Bárka Színház, 2010-2012 között a kaposvári Csiky Gergely Színházban dolgozott zenei vezetőként. Évekig a Színház- és Filmművészeti Egyetem és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára volt. 2017-től a Budapesti Operettszínház karmestere volt, majd 2020-tól a Szegedi Nemzeti Színház zeneigazgatója. Rendszeresen dolgozik több színházban és produkcióban is. Felesége Kolonits Klára operaénekes.
NYITÁNY – Szerémi Nórával
Adás: 2022.02.01.
Civil ügyekben aktív, ugyanakkor élvezi az elcsendesülést. Szeret a természetben sétálni, megélni az elzártság nyugalmát, ugyanakkor élőben játszana már… Boldog a magánéletében, de a nagypolitikától herótot kap. A Momentán Társulat jólléti biztosával, Várady Zsuzsival beszélgetünk. Igen, mesél arról is, hogy mi az a jólléti biztos!
ZSUZSI, A JÓLLÉTI BIZTOS
A nézők nem tudják, hogy a Momentán Társulatnak van jólléti biztosa… Mi ez a munkakör, hogyan alakult ki? És 2020-2021-ben hogy változott meg?
A Momentánnál művészileg demokratikusan működünk. Tehát nincs egy művészeti vezető, soha nem is volt, akinek az ízlése, a véleménye vagy a víziója határozza meg a társulatot. Hanem az emberek, személyiségek és ízlések sokfélesége határozza meg. Ez a színpadon egy áldás. A háttérmunkában és a hétköznapokban viszont olykor nehézséget okoz, amikor a szerteágazó személyiségeinket próbáljuk összehangolni.
És ezért pár éve van egy művészeti felelős, akit évről évre újraválasztunk. Aki együttműködik az ügyvezetőnkkel, megcsinálja a színházi beosztásokat, foglalkozik az egyedi kérésekkel, kérdésekkel művészeti szempontból: elvállaljuk-e, mi fér bele, mi nem stb. De ezt a munkakört is kettéválasztottuk két éve, mert túl sok feladata volt. És a másik feléből lett az úgynevezett jólléti biztos. Ez vagyok én.
Két dologért vagyok felelős, egyrészt a társulati tréningekért, azaz szakmai programjainkért, másrészt pedig a jóllétünkért. Ez egyfajta HR dolog: érezzük jól magunkat együtt, ha valakinek konfliktusa van, akkor legyen lehetősége, kerete, formája annak, hogy ezt hogyan, kivel beszélje meg. Én tervezem meg azt is, hogy menjünk kirándulni, hogy karácsonykor angyalkázzunk.
Szóval ez a jóllét-rész arról szól, hogy legyen dedikált idő és ember arra, hogy ne csak munkatársként, szakmai társakként jöjjünk össze, hanem annak öröméért is, hogy együtt vagyunk.
És a szakmai programok, társulati tréningek hogyan néznek ki?
Egy héten egyszer, hétfőn összegyűlünk és együtt töltünk egy bő fél napot, és tréningezünk. Ezek nagyobb része kifejezetten imprószakmai tréning: előadásokat fejlesztünk vagy valamilyen szakmai készséget; és ezt valamelyikünk tartja a társulatból. A tréningek másik része pedig egy külsős meghívottal zajlik, akit azért hívunk, hogy tanuljunk tőle valamit, ami nem konkrétan impró, de mégis gazdagít minket.
Ilyen volt tavaly Molnár Zsófi beszédtechnika tanár, előtte Bakó Gábor tánctanár, előtte Elek Ányossal színpadi verekedést, harcot tanultunk, amit be tudunk építeni az előadásokba.
Ennek a kettőnek a szervezése, logisztikája, igények begyűjtése, emberek találása az én feladatom jólléti biztosként.
Hogyan változtak a tréningek az utóbbi évben?
Az előző évadban márciusban leálltunk, megszűntek a beszédórák… Augusztusban egy intenzív háromnapos belsős szakmai tréninget tartottunk, ennyit tudtunk csinálni tavasz-nyáron. Szeptember végén pedig indult volna az újfajta képzés: pantomimeztünk volna. Ami nagyon hasznos, hiszen az imprószínpadon mi láthatatlan dolgokkal dolgozunk… De ugye a vírushelyzet ezt elmosta, ráadásul megértettük, hogy a technikai részt kell fejlesztenünk, hogy át tudjunk állni online előadásokra. És ezért most ősz óta ez van: az online előadásainkat fejlesztjük mind technikailag, mind színpadilag. Nagyon más műfaj: máshogy kell játszani, meg kell szokni, hogy kamerákba kell nézni, kisebb mozdulatokkal játszani stb. Ezért most nincs külsős fejlesztés, hanem az online formáinkon dolgozunk. Illetve pont most kezdünk valami újba, márciustól egy történelmi tematikájú impróelőadást kezdünk próbálni.
És ezt is élvezed szakmailag, vagy csak „kényszer”, amit megpróbálsz szeretni?
A külsősök által adott tréningek engem mindig nagyon inspiráltak, mert sokat tett hozzánk, hogy tanultunk valami újat. De hozzáteszem, hogy most ősz óta a technikai átállás kapcsán is tanulunk rengeteg új dolgot. Nagyon sokféle újdonságot fedeztünk fel ezekkel az előadásokkal, hogy mit lehet megcsinálni a színpadon, a képernyőn. Az elmúlt egy hónapban például a Rendezők Viadalát áttettük online-ba, azért nagyon izgalmas volt felfedezni olyan filmnyelvi dolgokat, amit online meg tudunk csinálni, egyébként élőben a nézőkkel pedig nem lenne rá lehetőség.
Tehát ez is egy tök jó tanulás, persze! De az élő együttlét örömét nem tudja megadni. Azon belül, ami van, ez a legjobb helyzet, amiben lehetünk, de azért nem ez az álomállapot…
Egy előadás, amit nézőknek játszol, az feltölt. Látod, hogy adtál, érzed, hogy örülnek, jókedvű embereket látsz, akik visszadobják neked a szeretetüket. Tehát egy energiaáramlás van oda-vissza, amivel egy jó előadás után mind a nézők, mind a játszók feltöltődve érnek haza. Egy online előadásnál furcsa és nehéz, hogy nincs visszajelzés.
Mármint persze van egy csomó pozitív impulzus a csetfelületen, köszönömök a végén, ami nagyon fontos is és nagyon jólesik. De az, amit megtanultál, hogy a színpadon érzed, hogyha tartasz egy szünetet, akkor hirtelen mindenki rád figyel, és ott megáll a levegő, vagy bemondasz egy poént és nevetnek. Tehát hogy együtt lélegzik ott egy közönség, magának a színháznak a varázsa, ami egy jelenléti műfaj… Hogy ez nincs meg, hát ez baromira hiányzik. Annyira el voltunk eddig kényeztetve, erre is megtanít ez a vírus, hogy ezt készpénznek vettük, most meg ez nincs…
És nincs bennem sem harag, sem bármi, hogy ez miért nincs, de attól még hiányzik és várom, hogy majd legyen újra persze!
Igen, értem. Mondjuk furcsa is lenne, hogyha nem várnád :)
ZSUZSI, A CIVIL
Mondtad, hogy kettős érzés van benned most. Van, ami felhúz és van, ami lehúz. A nagy társadalmi változtatási igény és ami egy kicsit ellentmond ennek, hogy a magánéletben megéled a meghittséget, nyugalmat… Hogy van ez benned? Mesélsz a „civil” szerepvállalásaidról?
Mindig volt bennem egy igény a társadalmi szerepvállalásra vagy „civilkedésre”. És valójában az történt, hogy ez megtalált most engem. Tehát nem magamtól csaptam fel aktivistának, hanem az SZFE-t elkezdték ellehetítleni, és én mint aki oda jártam, ott doktoriztam, ott tanítok, része lettem ennek a természetesen és organikusan alakuló ellenállásnak. És akkor ott egy nagy kérdés persze, hogy mennyire szippantódsz be és mennyire veszel magadra felelősséget, és én eléggé beszippantódtam. Ami persze relatív, mert azt látom, hogy vannak olyan emberek, akik fél éve napi 14 órákat ezért dolgoznak ingyen és bérmentve…
De belekerültem, és ott is maradtam, mert oda húzott a szívem. És lett ez a Sztrájk TV, amiben szerkesztő lettem. Már a sztrájkszervezésben is lelkesen benne voltam, mert ez nekem nagyon tetszett, hogy ez jogilag teljesen tiszta, és közben világosan kifejezzük az ellenállásunkat, tehát ez nekem nagyon kedvemre való forma. Ez az idealizmusomat mutatja (nevet) – semmit nem is értünk el vele, tehát konkrétan le sem ültek velünk tárgyalni…
Szóval jött a Sztájk TV, ami egy online szabadegyetem. Az egyetem tanárai nyilvános előadásokat adnak, amit mi streamelünk. És ezt szerkesztem. És akkor ezen a nehéz, mocskos, terhelt dolgon belül ez egy izgalmas, kulturális szerkesztői feladat.
Egyébként ez az SZFE csapat valahogy mindenre ezt választja – de ebben a Momentán is hasonló –, hogy nehéz helyzetben a kreativitás kapcsol be. Hogy akkor ebből mit lehet csinálni, alkotni. Így ezekből a nehéz dolgokból állandóan születik valami szép. És hát nagyon durva hónapokon vannak túl a diákok is, az oktatók is, és a munkatársak is.
Anno Pintér Béla mondta 8-9 éve, hogy: Az előző kormány pénzt adott nekünk, a mostani pedig témát… És a többi „civilkedés”?
Benne vagyok egy szivárványcsaládos csoportban. Kb. másfél éve lettem benne aktívabb, pár másik lelkes emberrel közösen párhavonta eseményeket, találkozókat szerveztünk szivárványcsaládoknak, ahol ismerkedtünk, beszélgettünk a jogi helyzetről, lehetőségekről, tapasztalatokról stb. És közben gyorsan változott a közélet: elkezdtek nonszensz megjegyzéseket tenni kormányon lévő emberek, minősíteni a melegeket, és olyan törvényt előkészíteni, ami szerint nem fogadhattak örökbe homoszexuálisak vagy egyedülállók… A jobboldali sajtó is bedurvult. Tehát olyan támadások indultak el, amire egy önvédelmi reakció volt, hogy kezdjünk el beszélgetni arról, hogy mit lehet tenni ebben a helyzetben.
És akkor az augusztusi rendezvényre odajött 30 szélsőjobbos, akik fenyegetőleg léptek fel. Te csak éled az életedet, de valahogy szembejön a közélet meg a politika, és akkor azon el kell gondolkodni, hogy hogyan tovább.
És hogyan lett tovább?
A szivárványcsaládos atrocitás ott tart, hogy voltam a rendőrségen, mert feljelentést tettünk, elindult egy ügy, de ki tudja, mikorra lesz bármi fajta ítélet. A további aktivizmustól viszont elment kicsit a kedvem, meg főleg az energiám is: merthogy mindez ugye párhuzamosan zajlik az SZFE üggyel. De szerencsére páran fantasztikusan tolják ezt, hihetetlen intelligenciával, türelemmel, kitartással, én most ebben az ügyben kicsit zárójelbe tettem magam.
Beköszön állandóan az ablakon a politika, a nagypolitika, és ezzel küzdök napi szinten, hogy mi a jó döntés: teljesen kizárni, inkább nem is foglalkozni vele, csak a saját kis békés burkomban élni...
Mert én egy olyan szerencsés helyzetben és emberekkel körülvéve élek, hogy megtehetném, hogy nem foglalkozom semmivel. Ez az SZFE kapcsán mondjuk pont nem igaz… (kicsit nevet) De úgy egyébként: hogy mi a jó arány… Engedjek is, de közben adjak is ebbe a térbe erőt, miközben nem lehet, hogy ez felemésszen. Tehát nagyon fura ez a helyzet, és nyilván sokan küzdünk ezzel…
Igen, valószínűleg… És mi a harmadik aktivista projekt, amiben részt vettél/veszel?
Az egy csodálatos felkérés volt: a Független Előadóművészeti Szövetségnek, a FESZ-nek volt egy nagyköveti kampánya, hogy a független színházakban dolgozók, elsősorban a háttérmunkásoknak induljon egy közösségi kampány (kellékesek, díszítők, öltöztetők, dramaturgok – akiknek jelen helyzetben alig van munkalehetőségük).
Én voltam az egyik nagykövet, akit felkértek. Ez egy nagyon jó kaland volt, januárban két héten keresztül vittük hírül ezt a kampányt. És csodálatosak voltak az emberek, annyira sokan segítettek adománnyal, csomóan színházi szakmából, akiknek szintén semmi pénzük… De például volt általános iskolai osztálytársam is adományozott, akiről azt sem tudom, hogy mi van vele. Sokan ott voltak, figyeltek, segítettek.
Sosem jutott eszembe pénzt kérni valamire, de másnak pénzt kérni nagyon jó érzés. Ez egy nemes ügy, aminek a szolgálatára voltunk mindannyian. Hajtott az adrenalin is, hogy minél több pénzt gyűjtsünk össze, és persze fontos a játék-jellege is. Sok pénzt sikerült összegyűjteni, nem is vártunk ennyi támogatót, ez nagy öröm. És ha már így előkerült, továbbra is lehet támogatni a FESZ Segélyalapot.
ZSUZSI, A MAGÁNEMBER
Hú, azt érzem, hogy nagyon negatív voltam az interjú alatt. És ez azt hiszem, olyan, amivel nem szívesen szembesülök, mert általában én vagyok a jókedvű, a pozitív, az üdvöske, az energiabomba, a tele vagyok tervekkel… És furcsa ezzel szembesülni, hogy most nem tudom betölteni ezt a szerepet. Persze nem is biztos, hogy dolgom mindig ezt a feladatot ellátni, valószínűleg most jutottam el idáig az önismeretben.
Érdekes, hogy a jólléti biztos pedig te vagy, ez is végül is egy ilyen feladat.
Hát én ezen már annyit röhögtem decemberben, amikor meg voltam kicsit zuhanva, hogy lehet-e úgy valaki jólléti biztos, hogy amúgy ő nincs jól...
Igen, felmerül a kérdés, hogy a saját jóllétedet hogy biztosítod?
Hm, életvezetési tippeket szeretnétek? (nevet)
Igazából egyszerű dolgokat tudok mondani. Például meditálok reggel, ez fontos és nagyon szeretem. A természet. Sokat kirándulunk. Finomakat eszünk. Többet itthon vagyok, a házimunkában felfejlődtem. (Volt honnan.)
Tanítok is, a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumnak van egy OKJ-s képzése, ott tanítok fiatalokat improvizálni. Nagyon szeretem őket, iszonyatosan energikusak, jókedvűek, szerethetőek, ez például mindig abszolút feltölt.
Március végével szabadtéren vagy valamilyen módon szeretném újrakezdeni az imprós csoportomat is. És persze a Momentán, hogy be lehet menni minden héten, együtt játszani, próbálni. Ez egy tök nagy csoda szerintem, hogy az így felállt. Átképeztük magunkat valamivé sok háttérmunkával és segítséggel: sikerül jelen lennünk. Ez nagy öröm. És büszkeség is, és kihívás is, mert annyira más dolgokat kell csinálni így a színpadon, ami jó feladat. Ez is nagy öröm.
forrás: https://momentantarsulat.hu
A második életmű.
Székely Gábor és a színházcsinálás iskolája
(Szerkesztette Jákfalvi Magdolna – Nánay István – Sipos Balázs)
Mennyi titok, mégis milyen egyszerű, magától értetődő itt minden! Vagy mégsem? Különös könyv ez A második életmű című kötet, amely már címe és alcíme – Székely Gábor és a színházcsinálás iskolája – szerint is rendhagyó kalandra invitál, mintegy bepillantást ígérve a kulisszák kulisszái mögé, a színházi rendezőképzés ördögkonyhájába, hogy kellőképp romantikusan fejezzem ki magam, de épp e bepillantás annyit azonnal sejteni enged, hogy a szó intellektuális értelmében valóban egyfajta boszorkányos műhelyről van itt szó. Úgy tűnik, a rendezőpedagógus Székely az ismeretek átadásában már-már matematikailag precíz és egzakt, ám e pontossággal épp azt kívánja felszabadítani a hallgatóban, ami a legkevésbé racionális, az alkotó erőt, ami csak úgy bontakozhat ki, ha egyszerre működik benne a spontaneitás és a fegyelem. De máris túl előreszaladtam. Tudniillik a Jákfalvi Magdolna, Nánay István és Sipos Balázs szerkesztette kötet – mások mellett mindhárman szerzői is e gyűjteménynek – ha akarná, sem tudná, de nem is akarja elvonatkoztatni a Székely-féle színházcsinálás iskoláját attól a Székely Gábortól, aki az elmúlt félévszázad magyar színházművészetének egyik kimagasló, korszakos, nemzetközileg is elismert alkotója, ám akiről a kötetben megszólaló, ráadásul nem is a legifjabb évjáratot képviselő Székelynövendék, Göttinger Pál a lehető legtermészetesebben kijelenti, hogy „ahhoz a nemzedékhez tartozom, akik már nem láttak igazi Székely-előadást” (152.). Hogyhogy? Micsoda égbekiáltó paradoxon! Egy ifjú rendező, akit a kor nagy rendezőegyénisége avat be a mesterség titkaiba, tanítómestere egyetlen munkáját sem láthatja? Igaz, tudjuk jól, Székely nem önszántából vonult vissza a színházi rendezésből közel két évtizede, alkotói ereje teljében, legfeljebb az nem látható máig tisztán, hogy az a bizonyos bürokrata testület – a Fővárosi Önkormányzat kulturális bizottsága –, amelynek e brutális tetthez természetesen megvolt a joga, tényleg pusztán szakmai inkompetenciából és hatalmi gőgből szorította-e le őt a pályáról azáltal, hogy eltávolította a négy évvel korábban általa alapított Új Színház éléről, azaz hogy mennyi politikai és szakmai ármány rejlett a háttérben.
Ez lenne az egyik Székely-rejtély, ami azonnal további rejtélyeket indukál. Miért mondott le Székely 1989-ben a Katona József Színház igazgatói posztjáról, és miért vált meg a társulattól, ha nem támadt lényegi szakmai konfliktus köztük Zsámbéki Gáborral, akivel együtt alapították a Katonát, és akivel példamutatóan szolidárisak maradtak a szakítás után is? Egyáltalán hogyan sikerült nekik 1982-ben színházat alapítani, ráadásul a pártállami korszak megmerevedett struktúrái közepette egy színháztörténetileg is egyedülálló elittársulatot csupa tehetséges klasszisból? És hogyan sikerült taccsra tenniük a Nemzeti Színházban a fejükre ültetett, ügynöknevén „Borisz” Nagy Pétert, aki a kultúrpápa Aczél kulcsembere volt? De már ezt megelőzőleg is, mitől nevezték ki őket szinte egyszerre, alig néhány évvel rendezői diplomájuk kézhez vétele után Szolnokra, illetve Kaposvárra főrendezőnek, majd igazgatónak? Stb., stb. Ring Orsolyát, aki az ELTE történettudományi doktori iskolájában behatóan foglalkozott a késő Kádár-kori Nemzeti Színházzal, elsősorban a Nemzetiben töltött négy év és a Katona alapítása érdekli a jelen kötetben is olvasható 2008-as Székely-interjújában (az összegyűjtött dokumentumok külön kiadványként is megjelentek: Imre Zoltán–Ring Orsolya: Szigorúan bizalmas. Dokumentumok a Nemzeti Színház Kádár-kori történetéhez, Ráció Kiadó, 2010.), ami nem véletlen, hisz a történetnek ez a politikailag legélesebb, vagyis a nyilvánosság előtt leginkább ködösített fejezete. Ring tehát felteszi a maga kérdéseit, ám Székely interpretációjában minden magától értetődően egyszerű. Zsámbékival a főiskolán évfolyamtársak, bár egyikőjük Major Tamás, a másik Nádasdy Kálmán növendéke, ám a közös dramaturgiai órán épp Csehov Ivanovja hozza össze őket (később a drámát mindketten megrendezik, 1977-ben Zsámbékinak ez a kaposvári búcsúja, Székelynek 1996-ban az Új Színházban ez pályája utolsó előadása). Arról nem beszél, amit annak idején sokan tudni véltek, hogy ők ketten pályafutásuk legelején megfogadták, pesti pozíciót csak együtt vállalnak, de elmondása szerint is következetesen ennek jegyében cselekedett, a neki felkínált ajánlatokat visszautasította, és amikor a Nemzeti élére hívják, ragaszkodik Zsámbékihoz „folyamatos kapcsolatunk meg a várható feladat szükségletei miatt” (286.). Nekik Nagy Péter csupán protokolláris főnök, a szakmai feladatokat tekintik saját reszortjuknak, ami „nyilván a naivitásunk vagy ostobaságunk” (290.), mert a helyzet pillanatok alatt botrányos lesz. Rá kell jönniük, hogy „ez az egyébként jelentős kultúrával bíró ember a színházi élet alapvetéseivel sincs tisztában” (290.), mégis megidézteti raportra őket a párt teljes kulturális vezetése elé, ám „amikor ez a grémium megtudta a történet igaz változatát, érezhető volt, hogy Nagy Péter kegyvesztett lett” (291.). A feljelentések és az aknamunka azonban nem marad abba, Vadász Ilona, a színház párttitkára és a VII. kerületi pártbizottság nem adja fel a küzdelmet a Gáborok ellen, ahogy a színházi zsargon nevezi őket. Később az is felvetődik, hogy Vámos László venné át a Nemzeti igazgatását, aki „szeretett bennünket, és közölte, hogy igényt tart ránk”. „Vámos nem volt a tanárunk, de nagyon becsültük, viszont stilárisan teljesen különböztünk, esztétikailag nagyon nagy távolság volt köztünk.” Ekkor tehát „mi közöltük, 643 hogy nem maradunk, […] és erre jött a zűrzavar […], döntésünk kritikai és nemzetközi fogadtatása erős volt” (298.). Itt lép színre Pozsgay Imre, Székely régi mentora, aki már a szolnoki színházat is látogatta: felajánlja nekik a Katona önállósulását, és mielőtt leváltanák miniszteri posztjáról, még aláírja az alapító okiratot. „Konokok voltunk, és ezt jól tettük. Abban az időszakban az elvek melletti kiállásnak eredményei lehettek, ez most nem mondható el” (298.) – vonja le a következtetést Székely, tíz évvel az Új Színház-ügy után, mintegy arra is utalva, hogy az igazi titkok, ha szabad így fogalmaznom, nem a hatalmi és politikai játszmákban rejlenek.
Engedtessék meg e sorok írójának itt egy-két mondat erejéig a szokásosnál személyesebbnek lennie. Jómagam is nagyjából Székely és Zsámbéki színre lépésével egy időben tűntem fel afféle botcsinálta színikritikusként, azaz bölcsész diplomával, minden színházi szakmai előélet nélkül, de azt azonnal megállapítottam, hogy vannak előadások, amelyek alkalmasint, minden jól megcsináltságukkal együtt vagy anélkül, muzeális, életidegen mivoltukkal képtelenek megérinteni, míg mások kiforratlanul is, de jobb esetben korszerű érettségükkel mintegy személyesen megszólítanak, felráznak, pofon vernek, felkavarnak. Jól emlékszem, kezdő kritikusként ez a titok izgatott a legjobban. Mitől vitálisabbak és érdekesebbek a szolnoki és kaposvári előadások, mint a fővárosiak? Ez volt a hetvenes évek Budapest–vidék színházi vitája. Székely ezt egyik, a nyolcvanas évek derekán készült interjújában úgy látja, a művészileg egyre inkább stagnáló fővárosi színházak „főként olyan színészeket kerestek, akik kedvező adottságaik, lekerekített személyiségük, ügyességük, »kész voltuk« miatt »gyorsan megtérülő befektetésnek« ígérkeztek”, míg „a vidékre került színészek – éppen elrajzoltságuk, rendhagyó egyéniségük és tehetségük folytán – inkább azonosak voltak a korral” (165.). Így aztán idővel egy-két vidéki társulaton belül kialakult az az úgynevezett „kemény mag”, „amely már a színházi munkáról azonos nézeteket valló színészekből és rendezőkből állt”, „jelentős teljesítmények” születtek, amit „több színikritikus megpróbált a budapesti színházi élet »állóvizének« fölkavarására fölhasználni” (166.). E kritikusok közt tartom számon magamat is, s bár elismerem, hogy ifjonti hévvel és éles helyzetekben néha vastagon fogott a tollunk, a lényeg mégis az, hogy néhányad magammal már akkor meg voltunk győződve, hogy a magyar színház korszakos fordulatának vagyunk tanúi, s azt hiszem, ezt később a Katona, a Babarczy László által továbbvitt kaposvári színház és Székely, sajnos, rövid életű Új Színháza meszszemenően igazolta. Azt nem volt nehéz belátni, hogy a Gáborok többet tudnak, szakmaibb, hitelesebb, személyesebb színházat csinálnak, mint amit korábban megszoktunk, mégis feltűnő volt, hogy a kritikának mennyire nincsenek se mentális, se fogalmi tartalékai e színházi nóvumok elemzésére. Emlékszem a saját igyekezetemre, hogy legalább a kérdésfelvetésüket meghalljam, és ahhoz igazítsam a magam mondandóját; most mégis, olvasva a jelen kötetben, ahogy a Székely-tanítványok beszélnek a mesterükről, csak pironkodom egykori zsenge próbálkozásaim miatt.
Maga a könyv, A második életmű négy blokkból áll. Bodó Viktor Mániák és kérdések című írása nyitja a kötetet, teljes joggal, utóvégre az ő kezdeményezése indította el ezt az egész vállalkozást, ráadásul – ahogy maga megállapítja – „én vagyok az egyetlen, aki nemcsak tanult Székelynél, de társ-osztályvezetőként tanított is mellette” (14.). Ez a Metódus mappa, amelynek a második darabja Sipos Balázs mintegy ötíves tanulmánya Székely pedagógiai munkásságáról (Figurák a játéktérben), alapvető, rendszerező mű, amelyet összeállítás egészít ki Bodó Viktor, Schilling Árpád és Rusznyák Gábor hallgatóként készített Boldogtalanok-elemzéseiből. Majd Székely Gábor hangsúlyozottan csak „sorvezetőként” használt 1998-as tanmenete következik, utána a kurzustartásra meghívott Halász Péter (1996) és Turai Tamás (2012) levele. A Tanítványok mappában a négy Székely-osztályból az első kettő tagjaival külön-külön beszélgetnek a kötet szerkesztői, ezt követik Bagossy László, Hargitai Iván, Simon Balázs, Rusznyák Gábor, Forgács Péter és Schilling Árpád 644 visszapillantásai, a harmadik osztályból Göttinger Pál és Dömötör András írásai. A 2015- ben végzett negyedik osztály itt nem kap szót, de Sipos Balázs az ő színeiket is képviseli. A rendezés pedagógiája két terjedelmes anyagot tartalmaz: a Mozgó Világban 1986-ban megjelent, az imént idézett Székely-interjút (A mai magyar színházról – tíz tételben), valamint Nánay István beszélgetését Székely Gábor tíz színész és tervező munkatársával. Az utolsó mappa, a Színházak az első életműre, azaz a rendezői pályára vet néhány pillantást. Radnóti Zsuzsa Örkény Istvánnal folytatott munkájáról kérdezi Székelyt, Nánay a szolnoki előadásokat idézi fel, saját emlékei és a korabeli kritikák alapján, Ring Orsolya már említett interjúja a Nemzeti Színházban töltött éveket, majd a Katona három Székelyelőadása kapcsán Duró Győző, Nánay István és Kékesi Kun Árpád, az Új Színház bemutatóiról Forgách András és Jákfalvi Magdolna teszi hozzá a magáét a rendezői portréhoz.
„A mi szakmánknak van megtanulható része. Ebből azonban nem lehet fontos és hasznos színházat »előállítani«. Ahhoz több kell: személyesség” (175.) – mondja Székely 1986- os interjújában. Majd amikor négy év múlva az első osztállyal elkezdi a munkát, úgy tűnik, ez a magabiztosság is meginog benne a szakma taníthatóságát illetően, hisz – az egykori tanítványok egybehangzóan így emlékeznek – mindjárt az elején kijelenti, hogy „nem tudja megítélni, lehet-e tanítani a színházrendezést”. De ez csak a látszat. Novák Eszter szerint „lehetett érezni, hogy valamit eltervezett”, nagyon is megvolt benne a késztetés, hogy „valamit következetesen és számon kérhető módon építsen fel”. „Nem tág rendszert akart mutatni nekünk, hanem valami nagyon konkrétat: azt, ahogyan ő rendez” (107.) – fűzi hozzá Hargitai Iván. És ennek ered a nyomába húsz esztendővel később Sipos Balázs nagy ívű tanulmányával, amely könyv a könyvben, a vállalkozás nagyságrendjét illetően is, nem pusztán terjedelmi okokból. De Sipos nem a régi Székely-tanítványokat faggatja (később a kötet szerkesztőjeként azért ezt is megteszi, de az már más lapra tartozik), hanem Székely és Bodó Viktor közös osztályának növendékeként felidézi az ötéves képzést, arra törekedve, hogy ebből saját alakulásán, élményein, impresszióin túl a struktúra is körvonalazódjék. És az eredmény meghökkentő. Azt hihetnők ugyanis, hogy ahol ilyen fontos szerepe van a személyiségnek és a személyességnek, ott minden szubjektív és viszonylagos lesz, ennek azonban épp az ellenkezője derül ki. „Hiába létezik pontosan megalkotott feladatsor, a Székely-féle képzés legfontosabb összetevője maga Székely Gábor. Állandó figyelme, folyamatos jelenléte – állítja Bodó Viktor. – Székelyt mint jelenséget, mestert, autoritást majdhogynem lehetetlen rögzíteni. Bármikor hívhattuk próbát nézni. Délután kettőkor és hajnali egykor, kora este és késő hajnalban egyforma koncentrációval volt jelen. […] Mindig értékes, termékeny, empatikus reflexiókra számíthattunk” (14.). Ezt jószerivel mindnyájan, akik szólnak róla, megerősítik, itt most csak Göttinger Pált idézem: „Mit mondana Székely? Nem volt olyan próbaterem az eddigi rövid pályám során, fővárostól vidéki színházon át határontúlig, alternatív pincétől az Operaházig, ahol ez a mondat ne segített volna összeszednem magam, ha elvesztettem a fonalat. Még akkor is, ha végül olyan megoldást választottam, amit ő nem helyeselt volna. […] Azt kell gondolnom tehát, hogy ez volt a tananyag.” (159) Sipos Balázs jól érzi, hogy e megragadhatatlan Székelyjelenség megragadásával nem tanácsos bíbelődnie, ama pontosan megalkotott feladatsorral, vagyis a gyakorlatokkal többre jut, az ugyanis leírható, és ha képes rekonstruálni a maga bejárta utat, abból jó esetben a rendezőpedagógus portréja is kirajzolódik. Az a meglepő, hogy amit rögzít, nemcsak az előtte járó Székely-tanítványok tapasztalataival, emlékeivel cseng egybe (néha oly erős a szinkron, hogy el se hisszük a tíz-tizenöt évnyi különbséget), nemcsak a pedagógus Székelyt állítja elénk, hanem a rendezőt is, akinek a jelek szerint egyetlen előadását sem látta. Ami azt illeti, nem is az előadásokról beszél, hanem Székely alkotói észjárásáról, módszeréről, mániáiról, ám ezekről oly kézzelfogható és szenzibilis képet nyújt, amivel nemcsak a saját érzékenységét tanúsítja, hanem Székely Gábor alkotói természetéről is sokat elárul. Magyarán épp azt a megragadhatatlan integritást éri 645 tetten e kivételes színházi személyiségben, azt a komplexitást, amit aligha lehet szétszálazni és racionalizálni. Cserhalmi György, aki megnézve egy-egy Székely-előadást, felkiáltott: „hűha, itt minden a helyén van!”, úgy emlékszik, Székelyben már annak idején „éreztük a pedagógiai vénát, csak azt nem tudtuk, hogy rossz vagy jó pedagógus-e” (214.); Sipos Balázsnál enyhén szólva is nem esik nehezünkre felfedezni benne a rendezői vénát, noha a tanulmány csupán azt kívánja dokumentálni, hogy színházpedagógiájában minden a helyén van. Nem túlzás hát, rendezőként is pedagógus volt, pedagógusként is rendező. Mondhatnám, semmi meglepő sincs abban, amit az imént meglepőnek neveztem. Így fest egy integráns, fajsúlyos alkotói személyiség jelenléte.
Ezzel visszaértem oda, ahonnan elindultam: Székely Gábor kulcsfontosságú, nehezen rögzíthető jelenlétéhez. A színházban, a próbán, az oktatásban. Hogyan működik, mit jelent, kérdhetném. Csak egyetlen momentumot emelek ki ízelítőül, azt is vázlatosan, a hallgatókkal íratott egyoldalas történeteket. Ez a Székely-féle rendezéspedagógia alapja. „Hiába zseniális a dráma, ha az értelmező nem tudja a maga számára megfogalmazni, konzisztenssé tenni a szöveget, figurákká alakítani a karaktereket, sorsokká emelni az eseménysort” (39.) – írja Sipos Balázs. Elmondása szerint első feladatul Csehov Ivanovjának történetét kellett leírniuk, szigorúan egy oldal terjedelemben. Hetekbe került, amíg megértették, mi a gyakorlat tétje. Nem Csehov eredeti szándékainak rekonstrukciója, nem a stiláris eszközkészlet megvilágítása, nem a dráma helye a csehovi életműben, az irodalmi vagy a színházi kánonban stb., hanem annak a történetnek a megfogalmazása, amiről majd az előadás szólni fog. Más szóval rendezői értelmezésnek is mondhatnánk, de az még messze van. A hallgatónak egyelőre arra kell ügyelnie, hogy a történet logikusan, „intenzív amplitúdók között” mozogjon, a figurák végletes utat járjanak be, a drámai fokozás következetesen érvényesüljön, végül beálljon „a csúcspontként értett végleges döntéshelyzet” (40.). Jól látható, hogy Sipos, miközben részletesen ecseteli a hallgatók hétről hétre folyó küzdelmét a feladattal – két hónap Ivanov után következett a Boldogtalanok, „amelynek még látszólag sincs eredeti, egészleges és lineáris története” (60.) –, Székely rendezői módszerébe is beavat. Amikor arról ír, hogy az egyoldalas szintézis „az előadás játékterét alkotja meg, ez a játéktér azonban mindig valakiknek a játéktere; a benne létező, de tőle elváló figurák alkotják”, abból világosan kihallatszik a rendezőtanár ars poeticája (is), a folytatás pedig mintha egyenesen az egykori emlékezetes Székely-rendezések elemzéséhez kínálna kiindulópontot azzal, hogy a játékteret „a darabban előforduló figurák viszonyainak és tetteinek, akcióinak és dikcióinak logikusan felépített, útvonalszerű hálózata adja meg”. A játéktér e „kapcsolati hálója” sorssá teszi a drámai eseménysort, a szándékok és a tettek egymást követik, „a Székely-féle elemzés logikussá teszi az irracionálist” (43.), elmélyült, hosszú párbeszédet folytat a darabbal, amihez természetesen „kortársunkká kell tennünk a szöveget” (49.), az „aktív és aktívvá tehető mondatok” (57.) maximumára törekszik, azaz „olyan játékról van szó, amelynek a játéktere a játszása közben jön létre” (87.). A rendező a maga tudását kérdések formájában fogalmazza meg, „a játéktér konzisztenciáját ezeknek a kérdéseknek az egy irányba hangolása adja”, a munka kezdetén „sem a rendező, sem a színész nem tudja, pontosan mi is az, aminek megértése a próbafolyamat végére létrejön. Nem a darabot érti meg a színész, hanem […] a darab felvetette kérdéseket”, és ez hozza őt döntéshelyzetbe. „Ennek az eseménynek a létrehozását készíti elő az értelmezéssel és megértéssel töltött néhány hét” (82.) – állapítja meg Sipos Balázs, aki a Székely-színházat „a megértés színházának” (35.) nevezi.
A fentiekkel el is szakadtam konzekvens, aprólékos, tudatosan felépített tanítványi tanúságtételétől. A helyszűke miatt is, de nem kevésbé azért, mert a Székely-pedagógia e kézikönyvét akaratlanul is az egykori Székely-előadások felől olvastam, és nem tagadom, megérte, olyan dolgok váltak világossá számomra, amelyeket annak idején megfejthetetlen művészi titkoknak könyveltem el. Említhetném Székely sajátos térlátását – most már 646 úgy mondanám, a fizikai és a drámai játéktér egyéni szimbiózisát –, hisz Cserhalmi még azt is elárulja, hogy Székely eredetileg festőnek készült (214.), említhetném a „zabolázatlan játék, a legális fegyelmezetlenség mérnöki pontosságú megszerkesztését” – ahogy Bodó Viktor írja (19.) –, amiből „valódi csodák” születtek, nemcsak a próbán, hanem az előadásban is, az önpusztítással határos odaadást, aminek bélyege rajta volt az előadáson, ha nem is tudtuk, hogy „minden rendezésébe belebetegedett”, mint Bodnár Erika mondja, és nem csupán ő, Szakács Györgyi (206.), Cserhalmi (217.), Udvaros Dorottya is (222.). Nem beszélve lenyűgöző alaposságáról, „az európai kultúra csúcsteljesítményein csiszolt szenzibilitásáról”, hogy ismét Sipos Balázst idézzem: „Amikor bejáratosak lettünk a lakására, kiderült, hogy Székely az összes általa elemzett darabhoz őrületes mennyiségű és mélységű háttértanulmányt halmozott fel”, aminek „szisztematikusságától elállt a lélegzetünk. Mintha a drámák értelmezéséhez a teljes nyugati műveltséget mozgósítani kellene” (58.).
A színészek nem voltak hozzászokva ehhez az elmélyültséghez, ami természetesen követelményként jelent meg számukra. Cserhalmi György, aki első alkalommal, amikor Székely szerepre hívta, megszökött a közös munka elől, a Nemzeti Színházban ébredt rá, hogy Székely próbamódszerét, „ezt a nyelvet ugyanúgy el kell sajátítani, mintha angolul vagy szanszkritül tanulnék. Nagyon nehéz volt – és nem mindenkinek sikerült – megtanulni Székelyül” (213.). Amikor Székely és Zsámbéki – tucatnyi szolnoki és kaposvári színész társaságában – átvették a Nemzeti művészeti vezetését, „olyan meló kezdődött, amilyet azelőtt, de azóta se láttunk”, tudniillik „más rendezők ott hagyják abba, ahol a két Gábor elkezdi” (213.). Iszonyatos ellenállás volt velük szemben. „Megjöttek a jetik” – mondta Zsolt István, a főügyelő, ami a színházon belül szállóige lett. Kaposvárott és Szolnokon akkor már évek óta más természetű munka folyt, más intenzitással, mint az ország többi színházban. Úgy tűnt, ez most a döntő pillanat, a színháztörténeti fordulat elérte a színházi hierarchia csúcsát, a Nemzetit. Ismerjük a fejleményeket. Mai szemmel mégis tanulságos az az akkori életkép, amit Cserhalmi megörökít: „Székely a rendelkező próbák idején csupán egy-két oldalt próbált legalább egy hétig. Ezalatt olyan megjegyzéseket tett, amelyek nem feltétlenül arra a két oldalra, hanem az egész darabra érvényesek voltak. Sokszor nem is nagyon értettük, hogy amit mond, minként tartozik oda, aztán kiderült: az egészre vonatkozik, […] bele kell égnie az idegrendszerünkbe, az agyunkba. Kállai Feri ezzel nagyon sokat kínlódott, mert nem tudta felfogni, hogy mi az, amit ő nem tud, ezek a jetik meg igen” (212.).
Úgy érzem, ez a vaskos kötet, amely szép számmal tartalmaz még anyagokat, amelyekről itt nem is esett szó, igazából ezt a kérdést feszegeti: valóban megjöttek-e azok a jetik? Megtörtént-e az áttörés? Ha a Katona történetét, hazai és nemzetközi szakmai rangját tekintjük, akkor igen. De mi lett a kaposvári színházzal? Az Új Színházzal? Schilling Árpád Krétakörével, ami a legígéretesebb folytatásnak tűnt? Megértette-e, magáévá tette-e, megemésztette-e a magyar színjátszás azt a szakmai fordulatot, ami a hetvenesnyolcvanas években két vidéki színházban elkezdődött? Vagy az egészet elnyeli az a közöny és regresszió, ami ma egyre érezhetőbben fenyegeti kultúránkat? Úgy tűnik, a magyar színházművészetben amúgy is ez a hagyomány, időnként történtek jelentős kezdeményezések, színre léptek kiemelkedő alkotók, mint Hevesi Sándor vagy Németh Antal, ám az örökségükkel nemigen tudtunk gazdálkodni. Hozzáteszem, Székely Gábor esetében nemcsak az örökségnek, hanem az aktív éveknek is rossz sáfárai voltunk. Élő felkiáltójelként hat a könyv utolsó oldalán a lapalji lábjegyzet, Cserhalmi György szavai egy tizenhét évvel ezelőtti interjúból: „Magyarország egyik legértékesebb emberét taccsra tenni, partvonalon kívülre helyezni, több mint pimaszság” (385.).
Pályi András
forrás: Jelenkor
Tizenkilenc évesen kerültem oda, a főiskolai kollégiumba. Főiskolának hívtuk mi is, pedig akkor már egyetem volt. Új szobatársaim (Orosz Dénes, azóta forgatókönyvíró és filmrendező lett, és Szabó Máté, azóta rendező lett, egy ideig színházigazgató is) vártak az ajtóban, és felkiáltottak: dr Göttinger Pál, a forradalmi bizottmány elnöke! Merthogy szakállam volt. Ott helyben megalakultunk.
Öt évig éltem itt, a tetőn. Ez egy kis kutrica volt, ami kimagaslott a Vas utca 2/c egyébként lapos tetejéből, mintha egy kis állomásházat pöttyintettek volna oda, a város fölé – odafenn már csak ez az egy szoba volt, meg a mosókonyha. Az ablakon át ki lehetett mászni, és a háztetőkön át kijutni egész a Rákóczi útig, és végignézni Budapesten. Eggyel alattunk, az utolsó igazi emeleten, a hetediken, Tiszeker Lajos akkori főtitkár éldegélt, lejjebb sorakoztak a kollégiumi szobák egészen a negyedikig, aztán a harmadikon a gazdasági, a másodikon a Padlás és a könyvtár, aztán lejjebb a büfé, aztán lejjebb az Ódry. (Ennél lejjebb nem mentünk, mert ott öltözők voltak, és mi rendezőhallgatók voltunk, nem voltunk oda bejáratosak.)
Ennek az egész építménynek a legtetején az a világító ablakú kis őrház még egyszer annyit ért, mint az egész iskola. Az éjszakába nyúló viták és röhögések, az emelkedett eszmecsere és a sziporkázó marháskodás összenemesült keveréke, egymás görcseinek, félelmeinek kigúnyolása (és közben mély megértése), egymás vizsgáinak végtelen lelki-szellemi masszírozása, egymás alakulásának végigkísérése faragott belőlem felnőttet. A legfontosabbakat, hogy legyen saját véleményünk, ne essünk hasra a mesterek előtt, ne hagyjuk magunkat megnyomorítani, hozzuk ki a legtöbbet az egészből, és kapaszkodjunk össze, ahogy csak erőnkből telik – ezeket ott tanultam.
És mert én is ott voltam, ebből tudom, hogy nincs olyan, hogy valakik felhasználták volna a diákságot valamire, ilyen-olyan (pláne politikai) célokra. Nincs. Aki ott volt, tudja, hogy nem is lehetett volna. Mert nem a tanárainkkal voltunk elfoglalva (persze voltak, akiket tiszteltünk, de még azokat is kinevettük), hanem saját magunkkal. Azaz egymással. Életünk legfontosabb öt évével.
A képeket döglött filmre fotóztam, valamikor 2003-ban vagy 2004-ben, és kézzel hívtam elő, a Szentkirályi utcában. A laborban a tálca, amiben tapicskoltam, az a tárgy maga is vagy ötven éves lehetett – ki mindenki tapicskolhatott már benne addigra, tejóég! Sajnos emiatt aztán, mivel csak akkor egyszer próbáltam ezt ki, és nem gyakoroltam, a gépet is alig tudtam kezelni, a fixírt sem mostam le rendesen… a fotók tönkrementek mostanra – de így még talán jobb is. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer fontosak lesznek.
Mindenkinek, aki valaha megfordult a 81-es szobában, ezúton küldöm ezeket. Ők is a tanáraim voltak. Nem fogom elfelejteni.
2021. február 7.
Máté Gábor Kossuth-díjas színész, rendező, a Katona József Színház igazgatója reméli, hogy a fiatalok elsöprik azt a hallatlan ostobaságot, ahová sikerült belavírozni a magyar színházi szakmát. Nem érzi meghátrálásnak, hogy felmondott a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.
Amikor felhívtalak, hogy gratuláljak az igazgatói mandátumod meghosszabbításához, és megbeszéljem veled ezt az interjút, nem éreztem nagy boldogságot, hogy újabb öt évig direktor lehetsz.
Sose könnyű színházigazgatónak lenni, de ez most nem olyan időszak, amikor valaki azt gondolhatja, hogy komoly gondok nélkül, és csak a színházzal lehet foglalkozni. Inkább a járványügyi felelős munkakörét érzem most magaménak, és nem tudom, hogy meddig.
Nyilván a politikai környezet is nehezíti a helyzetet.
A járványüggyel karöltve nehezíti. A politikai helyzet is rettenetes. Én erről eddig úgy gondolkodtam, hogy például a Nemzeti Színházat vezetni politikai kérdés. Az soha nem lehet független a politikától. Most minden színházpályázat politikai üggyé silányult. Nézetem szerint kizárólag kulturális ügyként kellene kezelni a színházvezetést.
Most, hogy a Katona József Színház fővárosi fenntartású lett, ahol ellenzéki többségű önkormányzat van, különösebben nem kellett izgulnod, hogy igazgató maradhatsz-e?
Egyedül én pályáztam, ezért olyan fajta izgatottság, mint amilyen akár esélyesként is elfoghat egy világbajnok futót, nem volt bennem.
Azért láttuk Bán Teodóra esetét, egyedül pályázott a Szabad Tér Színház vezetésének újabb ciklusára, mégis érvénytelenítették a pályázatát.
Kétségtelen, hogy ilyen is előfordulhat. De én azt szűrhettem le, hogy az új városvezetés megbízik bennem.
Nyilván ezért is vették át a színházat, ami anyagi áldozatot jelent Budapestnek. Többen abszurdumnak tartottuk, hogy a teátrumok jelentős része viszont elkerült a fővárostól, és állami fenntartásúvá vált. Sejthető volt, hogy ezért majd hamarosan kérnek valamit. Ahogy a mostani vidéki igazgatói pályázatoknál is látható, hogy a közös fenntartás sem fenékig tejfel. Hiába szavazta meg például a helyi önkormányzat Egerben, hogy Szőcs Artúrt akarja direktornak, fölül közölték, ha nem az ő jelöltjük a befutó, akkor vissza kell fizetni az idei támogatást, jövőre pedig semmit nem adnak. A kivérzett önkormányzat pedig úgy gondolta, nincs erre a célra elbukni való hatszázmilliója.
Ennyit arról, hogy kérjenek bocsánatot azok, akik a decemberi tüntetést szervezték. Többször elhangzott bizonyos kulturális vezetők szájából, tollából, hogy azok, akik az új színházi törvénnyel kapcsolatos tüntetést szervezték, kérjenek bocsánatot, mert semmi probléma nincs a törvénnyel.
Azon a tüntetésen nem voltál ott…
Nem beszéltem, de ott voltam. Szerepel a nevem azon a rendőrségi papíron, amelyen a tüntetés engedélyeztetését kérjük. Három színház és a függetlenek indították ezt el.
Miért tartottad fontosnak a tüntetést?
Azért, mert átverték a szakmát. Minden egyeztetés nélkül, azt hazudva, hogy történt egyeztetés, ötleteltek egy teljesen új színházi törvényt. Tíz évig az Emmi-ben összehívott Nemzeti Érdekegyeztető Tanács tagja voltam, ebben ott ülnek a különböző művészeti ágak képviselői. A miniszternek elküldhetik a véleményüket, amit ő aztán mérlegel. Az elnök jelezte, hogy összehívná a tanácsot, mert tudomására jutott, készül egy új színházi törvény. A NEÉT szabályzatában szerepel, hogy minden ülés előtt öt nappal meg kell kapnunk a törvénytervezetet. A tüntetés napjának délutánján ültünk össze, és egy államtitkár ledorongolt pár embert, többek között engem, hogy hogyan képzeljük, hogy tüntetést szervezünk. Ez az új törvény semmi rosszat nem tartalmaz. Eközben osztották ki a törvény szövegét. Így hogyan véleményezhettük volna?
A vélhetően a tüntetés hatására módosult színházi törvényt milyennek tartod?
Ez most kiderült a vidéki igazgatóválasztásokkor. Feltételezhetjük persze, hogy az újonnan megválasztott igazgatók jól végzik majd a munkájukat, de nem véletlen, hogy bizonyítottan színházteremtő képességűek nem kapták meg azokat a színházakat, amelyeket megpályáztak. Már a szakmai bizottságokat úgy állították össze, hogy előre kódolható legyen a végeredmény. A pécsi győztessel, Lipics Zsolttal például semmi bajom, anno itt volt a Katonában gyakorlaton, nagyon kedveltem. De akár Bodor Johanna, akár a K2 Színház pályázatát nézem, mindkettő újfajta progresszivitást ígér. A szombathelyi győztest, Szabó Tibort is kedvelem, de ott pedig Mohácsi János nem kapott meg egy olyan lehetőséget, amire az eddigi pályája alapján bőven rászolgált volna. Egerről ne is beszéljünk, Szőcs Artúr pályázata abszolút ígéretes volt. Nyilvánvaló, hogy egyfajta bebetonozása történik valaminek a színház területén is. Ott Blaskó Balázs, az addigi igazgató, még néhány hónappal ezelőtt azt közölte, hogy nem is indul. Most viszont megint ő lett az igazgató.
Ez azt jelentheti, hogy minden új pályázat esetén, kivéve azt a négy színházat, amelynek a főváros a tulajdonosa, elfoglalnak egy-egy színházat?
Nem elfoglalnak, hanem nem adják oda az újító szándékúaknak. Ha azok ültek volna a szakmai bizottságban, akik az egri, a pécsi, a szombathelyi teátrum sorsát eldöntötték, akkor könnyen lehet, hogy az én pályázatom is másként alakul.
Feltehetően a Színház- és Filmművészeti Egyetem sorsával kapcsolatban sem az objektivitás a döntő. Abból, ami ott történt, és még történik, sikerült talpra állnod?
Ha film lennék, akkor azt válaszolnám, hogy még tart az „utómunka”.
A nyár közepén még azt nyilatkoztad, nem adod fel.
Így van. Nem is hátráltam meg. Nézőpont kérdése, hogy mit nevezünk meghátrálásnak. Úgy is lehet értelmezni azt, hogy felálltam, hogy meghátráltam, de úgy is, mint egy gesztust: ez annyira nincs rendben, hogy így nem tudom vállalni.
Többen dühösek azokra, akik felálltak, azt gondolják, hogy ez taktikai szempontból nem volt szerencsés. Ha még mindig állásban lennétek, sokkal nehezebb lenne oda vonalas embereket betenni, és az ellenállás is még erősebb lehetett volna.
Ha maradunk, akkor is mindent be lehet darálni, ahogy ez már részben sikerült is. Nem arról volt szó, hogy elismerik azok munkáját, akik maradnak, hiszen kígyót-békát kiabáltak ránk. Miért akarnék maradni egy olyan helyen, ahol a kuratórium tagjai azt állítják, hogy ami az egyetemen folyt, az szakmai szempontból „alacsony színvonalú”. Ezzel azt üzenték, hogy ezt nem tartják jó iránynak.
Te meg ezzel szemben üzenhetted volna azt, hogy teszel a kuratóriumra.
De ha maradok, azzal azt üzentem volna, hogy elfogadom a kuratóriumot. Persze ez nem azt jelenti, hogy megkérdőjelezem azokat, akik maradtak. Jól teszik. Felelősséget vállalnak a diákjaikért. Én ilyen szempontból könnyű helyzetben voltam, hiszen a tanítványaimnak már csak másfél évük van hátra. Remélem, sikerül elfogadtatni ezt a félévüket, ha nem, az újabb arcátlan disznóság. Ilyenkor már a fő hangsúly a színházi gyakorlaton van. Olyanfajta tanítást ebben a szituációban nem tudnék végezni, aminek valódi értelme lenne. Járványban, online már tanítottam eleget tavasszal.
Gondolom, azért tartjátok a kapcsolatot.
Persze. Hetente, tíznaponta vannak a Zoomon keresztül ülések, megbeszéljük, mi történik velük, és hogy szakmai szempontból mit kellene éppen csinálni. Székely Kriszta pedig vállalta, hogy elviszi az osztályt a tanulmányaik végéig. Az osztályvezető feladata ebben a periódusban konzultálni, megnézni, hogy mit dolgoznak. Ha nem lenne járvány, most az időm egy részét azzal tölteném, hogy nézném az éppen készülő vizsgákat. Járnám az országot és a várost, hogy lássam a diákjaimat azokon a helyeken, ahol éppen fellépnek. Ezt így is meg tudom tenni, csak nem kapok érte fizetést.
A Katona József Színházban időnként konkrét aktualitásokhoz is hozzászóltok a produkcióitokkal. Általában ezekből lesznek a balhék, miközben többek szerint már túl kevés nálatok az ilyen ütős aktualitás. De Elfriede Jelinek A királyi úton című műve abszolút ilyen. Ebben a populizmus természetrajzát adjátok, Elek Ferenc pedig Donald Trumpot alakítja erősen karikírozva.
Általában nem azt nézzük, hogy mi az aktuális, hanem társadalmi folyamatokat figyelünk, és azt, hogy mi az, ami ezekből színpadon jól jeleníthető meg. Természetesen szükség van a jelenre reflektáló darabokra. Ha valaki elolvassa Bulgakovnak a Molière úr élete című remekét, akkor megérti, hogy Molière is így dolgozott. Volt egy időszak, amikor elment borbélyhoz munkafelvevőnek. Ma is vannak olyanok, akik a fodrászoknál beírják, ki hányra megy, és fogadják a vendégeket. Molière ebben a minőségében leginkább fülelt. Figyelte, hogy miről beszélnek, mi foglalkoztatja az embereket, sztorikat lesett el. Ezeket később beépítette a darabjaiba. A nézők pontosan tudták, hogy mire akar reflektálni. Ez a színháznak mindig is életszagú feladata volt. Mindig figyelni kell a környezetünket, ebből merítünk.
Egy korábbi interjúban mondtad, ha idáig jut a helyzet, hogy bármit el lehet hitetni az emberekkel, azért a társadalom is felelős, az értelmiség pedig különösen, hogy hagyta ezt. Mennyiben felelős az értelmiség?
Hú, de nehéz kérdés ez! Talán nem volt elegendő szava, és talán nem voltak eléggé érvényesek azok az értelmiségi figurák, akik megpróbálták a problémákat megfogalmazni, vagy sok esetben rosszul ítélték meg, hogy mi lehet a helyes cselekvési irány.
Azt is érzed, hogy bizonyos helyzetekben te sem szólaltál meg, amikor kellett volna? Színházigazgatóként, a társulat érdekeit is szem előtt tartva, óvatosabbnak kell lenned, mint amikor nem feleltél másokért.
Ez kétségtelen. Hibás felfogásnak tartom, ha valaki egyfajta politikai térbe tereli a saját színházát. Alkotó művészekről vagy őket kiszolgáló emberekről van szó, akiknek a világról való gondolkodását nem uniformizálhatom. Hadd gondoljon mindenki mást. Lényeges az is, hogy a nézők nyitottan gondolkodó művészi közeggel találkozhassanak, ne szekértáborral. A produkcióink is különféle súrlódások, konfliktusok, művészi eszmények és igazságok összecsapásaiból jönnek létre. Akkor lesz az előadás élő, ha abba mindenkinek a gondolata, a világról való elképzelése belekerül.
Mégis vádoltak titeket azzal, hogy az SZFE-n nagyon egyféle ideológiát képviseltek, nevezetesen liberális nevelés zajlik. A Katona és környékéről pedig túl sokan tanítanak. Ebben semmi igazság nincs?
Az utóbbiban nyilván van igazság, mert ez tényszerű. A Katonából biztos, hogy többen tanítanak, mint más színházakból. De mondjál nekem olyan színházat, ahol szerződtetett rendezők vannak! Ha nem lennének szerződtetett rendezőink, akkor ez már nem is igen lenne igaz. Kétségtelen, hogy látható egy műhely, amely főleg az egykori kaposvári és szolnoki színházból eredeztethető. Ez a színházi ízlés, amely leginkább befolyásolta a magyar színházat. Ennek meghatározója a Katona volt, vagy valamilyen értelemben talán még mindig az. Ez az ízlés, játékmód, gondolkodásmód, ami erőteljesebben van jelen. De az nem igaz, hogy kizárólagosan. Mondjuk, egy Horváth Csaba- vagy egy Zsótér Sándor- osztály közel sem fedi le a Katona gondolkodásmódját. Novák Eszter és Selmeczi György sem köthető hozzánk. A most éppen osztályt indított Hegedűs D. Géza és ifj. Vidnyánszky Attila színházeszménye megint csak más. Arról, amivel megvádolták a színművészetit, hogy liberális képzés zajlik benne, szó sincs. Erre idő sem lenne. Hogy az ember hogyan gondolkodik, mi történik a világban, arról természetesen színdarabokon keresztül beszélünk. Leginkább a gondolkodás sokszínűségét igyekeztem megértetni a különböző darabokból, szerepekből. Mindenkinek a szerepe igazságát kell képviselnie, nem pedig valamelyik politikai oldalnak a túlzott elfogadását. Ezzel együtt az SZFE nem csupán a színházi intézetből áll, sokféle képzés folyik, amihez a Katonának és úgymond a „körének” végképp semmi köze nincs.
Szerinted mi lesz most az egyetemen és a színházi életben?
Nagyon rossz előérzetem van. Annyi reményem van, hogy esetleg a fiatalok elsöprik azt a hallatlan ostobaságot, ahová sikerült belavírozni a magyar színházi szakmát. Remélem, hogy ezt úgy, ahogy van, fölül fogják tudni írni. Mire ez bekövetkezik, megjósolható, hogy én már nem leszek aktív.
forrás: https://168ora.hu/
Egy héttel a tízezres tömeget megmozgató élőlánc után újabb eseményt szervezett az Színház- és Filmművészeti Egyetem Hallgatói Önkormányzata. Most azonban egy jóval kisebbet és családiasabbat. Nyílt napot, mivel sokszor éri az egyetemet az a kritika, hogy az egy zárt közösség, meg az is, hogy ideológiai képzést kapnak a hallgatók.
Ne egy klasszikus egyetemi vagy iskolai nyílt napot képzeljünk el, hiszen a barikád és a járványhelyzet miatt most csak az egyetem polgárai léphetnek be az épületbe, na meg az oktatás sem kezdődik el, mind a tanárok, mind pedig a diákok ellenállása miatt. Inkább volt ez egy utcafesztivál, egy családi piknik. Családias nemcsak azért volt az, mert kevesebben voltak – egyszerre legfeljebb talán ezren, de inkább kevesebben –, mint egy hete, hanem azért is, mert rengeteg gyerekprogram is volt, bábozás, különféle játékok. Alapvetően azonban azért a fókusz a nagyobbakon volt, vagyis a felnőtteken vagy majdnem felnőtteken, az egyetem oktatói és hallgatói egy kis betekintést engedtek az egyetem életébe, méghozzá elég sokféleképpen. Piknik meg azért volt, mert végig volt egy asztal, rajta keksz, gyümölcs, kenyér és üdítő.
A program meglehetősen erős volt, már ha csak a programokat tartók névsorát végigvesszük. Csak pár példa: Enyedi Ildikó, Hajdu Szabolcs, Ascher Tamás, Dargay Marcell, Bagossy László, Novák Eszter, Zsótér Sándor, Dinyés Dániel, Fekete Ádám, Mélyi József vagy éppen Horváth Csaba.
A helyszín alapvetően az egyetem Vas utcai épülete előtt volt, itt alakítottak ki „színpadokat”, a legnagyobbat a bejáratnál, egy másik nagyobbat a szomszédos Stáhly utca felőli parkolóban, egyet nagyjából a két utca sarkán – bár ez inkább csak pár összetolt pad volt –, még egyet az egyetemmel szembeni menzán és egyet a Szentkirályi utcai épületnél, ahová bevallom, nem is sikerült eljutnom.
Elég sűrű volt ugyanis a program, és így is nehezen tudtam dönteni, melyiket is nézzem meg, bele-bele hallgatni pedig nem volt túl jó ötlet. Hogy csak egy példát említsek: miközben Hajdu Szabolcs a bejáratnál A minket körülvevő valóság újrateremtése címmel azt mutatta be „élesben”, kamerával, mikrofonnal, színészekkel, hogyan is épül fel egy filmes jelenet, mennyi rengeteg dologra kell figyelni közben, mit célszerű elkerülni és a többi, addig Dargay Marcell a zene motívumok kezeléséről tartott előadást magyar filmek (egyebek mellett a Szindbád és a Valahol Európában) zenéin keresztül. És nem csak ez a két program volt, hiszen egy harmadik helyszínen, ahová be se fértem, a talán a legtöbbek által most már a YouTube-csatornájából, a Tajgetosz Show-ból ismert dramaturg-rendező, Fekete Ádám tartott Hazugság-workshopot, egy negyediken az eddig a Színházművészeti Intézetet vezető Bagossy László beszélt A mesterséges intelligencia színházáról, egy ötödiken pedig Forgács Péter tartott színészgyakorlatot. Ez mind egyszerre volt 11-től 11:45-ig.
11-től egyébként egészen délután 3-ig voltak az órák: Enyedi Ildikó az E.T. példáján keresztül mutatta be, hogyan teremthetünk szerethető hőst, Dinyés Dániel Mozart Don Giovanniját elemezte, ahogy azt tőle már megszokhatták azok, akik az Ördögkatlanon nyáron, évközben pedig mostanában leginkább a Hatszín Teátrumban énekesekkel, valamint Göttinger Pál rendezővel kiegészülve az Operabeavatókon látták. Megint sokan voltak rajta, és megint szórakoztató volt.
Interjú Dinyés Dániel zenei vezetővel operáról és arról, csak a művészvilágban létező probléma-e a szexuális zaklatás.
Egy képzeletbeli „egyetemi sétát” tartott Jákfalvi Magdolna, az SZFE-n oktató történész, ő Termek, történetek című előadásában az egyetem történetének legfontosabb oktatóiról beszélt, anekdotázott. Hogy kik azok, azt onnan lehet tudni, hogy kikről van terem elnevezve az épületekben: Ódry Árpád, Nádasdy Kálmán, Várkonyi Zoltán, Hevesi Sándor. Illetve például arról, hogy az egyetem történetével nagyjából egyidős az a panasz, hogy nincs elég helyük (és az Ódryra járó színházlátogatók jó példákat látnak az előbb említett termekben, kicsik is, és nem egyben a szoba közepén oszlopok tartják a plafont.)
Ascher Tamás a sydneyi Ványa bácsi rendezéséről beszélt. Ez így nem feltétlen tűnik érdekesnek, de akkor már inkább – és az is volt –, ha hozzátesszük ebben a darabban volt a színésze Cate Blanchett, aki most már kétszer is kiállt az SZFE mellett, egyszer a kezére felírt „free SZFE” felirattal, egyszer egy #freeszfe-s felsőt viselve. Blanchett nemcsak a színésze volt ott Aschernek, hanem a munkaadója is, hiszen ő vezette akkor férjével a színházat, a Sydney Theatre Companyt. És ennek a kapcsolatnak köszönhetően van a színésznőnek frissebb emléke a budapesti egyetemről, és az Ódry Színpadról, mint sokaknak azok közül, akik most az egyetem tanárait, hallgatóit kritizálják (már ha egyáltalán van bármilyen emlékük is róla).
Blanchett ugyanis pár éve, karácsony után ide utazott családjával, itt töltötték a szilvesztert, és ekkor megnézték az Ódry Színpadon a Diótörőt, amelyet az akkor még ott tanuló ifj. Vidnyánszky Attila és osztálya adott elő.
Azok közül, amiket láttam, Zsótér Sándor órája tetszett a legjobban. Ő – ahogy Hajdu egy filmjelenettel – egy drámarészlettel mutatta be, vagy játszadozott el azzal, hogyan is lesz egy drámából színdarab. Főként a saját másodéves hallgatói segítségével kezdett el dolgozni Bertolt Brecht Állítsátok meg Arturo Uit! című drámájának egy részével. Ez a darab Adolf Hitler hatalomra jutásáról szól, szimbolikusan, mert a darab cselekménye Arturo Ui és gengszterbandájának chicagói felemelkedését mutatja be. Egyrészt nagyon érdekes volt látni, Zsótér mennyire energikusan dolgozik, mennyire együtt él a darabbal, azt gondolom, nagyjából fejből tudhatja a szöveget, mert lehetett látni, ahogy motyogja, másrészt a darabválasztás egyáltalán nem lehetett véletlen, és nem csak azért, mert szórakoztató. Ő egyszer már megrendezte ezt a darabot, még 2009-ben az Örkény István Színházban, akkor a Fideliónak adott interjút, ahol a történetet így foglalta össze:
Arturo Ui egy gengsztervezér, aki mindenáron be akar kerülni a zöldségtrösztbe. Védelmi pénzeket követel a tröszt vezetőitől. A szándékai a saját szempontjából tisztességesek – legalábbis én onnan közelítem meg –, mindenkinek fölajánlja, hogy működjenek együtt. Természetesen úgy gondolja, hogy aki nincs mellette, az ellene van, a következményekért pedig nem vállal felelősséget. Tények és erkölcs nincs, ez az alapállapot.
Mint előbb már írtam, Ui Brechtnél Hitler, és egészen könnyen találunk a mai magyar színházi életben, vagy még szűkebben fókuszálva a Színház- és Filmművészeti Egyetemnél, akinek Uit meg lehet feleltetni.
Akit érdekel az egyetem, a színház- vagy a filmművészet, azoknak ez egy remek vasárnapi pár óra volt, mert betekintést nyerhettek olyan dolgokba, amibe azért nem mindennap lehet: alkotási folyamatokba, gondolkozásokba, elemzésekbe.
Igaz, most ez a rendezvény az intézmény zárt mivoltát bíráló kritikákra adott válasz volt, de jó lenne, ha ebből egy évente megrendezett hagyomány indulna ki.
forrás: https://24.hu/
Ránki Juli vendége volt a Tilos Rádióban Upor László, Novák Eszter, Horváth Csaba és Almási Tamás.
A kormány jövő januártól a Színház- és Filmművészeti Egyetemet is alapítványi fenntartásúvá kívánja tenni – nyilatkozta lapunknak Upor László, az SZFE rektorhelyettese, aki szerint az egyetem nem egy liberális csúcsintézmény, de ettől még nem hívnák meg tanítani Kálomista Gábort. Interjú.
Ön harminc éve dolgozik a SZFE-n, mekkora ott a fluktuáció, tényleg rabul ejtették néhányan évtizedekre?
Hála a jó égnek, a színházi és filmes „nagy generációból” sokan máig aktívak. A legerősebb, legértékesebb hagyományainkat képviselik, nélkülük értéktelenebbek volnánk, de szó sincs arról, hogy más rovására uralnák a terepet. Mindenki azért dolgozik, hogy folyamatos legyen az utánpótlás, de ez nem mindig sikerül. Nagyon nehéz úgy generációt váltani, hogy tizenöt éve nincs elég pénzünk új kollégákat fölvenni, vagy előbbre mozdítani az arra érdemeseket. Ezzel együtt nem nagyon tudok olyan színvonalas színházi vagy filmes alkotót, aki ilyen vagy olyan formában ne fordult volna meg az egyetemen – legalább alkalmi előadóként, kurzusvezetőként.
Kálomista Gábor?
Tudtommal őt még nem hívtuk.
Nem kellett volna?
Friss önjellemzése szerint ő egyszerű ember, szakmai és közéleti háttérrel. Az oktatóink nagy része a művészeti területről kerül ki. A tévés, színházi és filmes tanáraink a szakmánk legjobbjai. Ha megnézzük az életművüket, nehéz ezt vitatni. A képességfejlesztő tanárok a szakmájuk élmezőnyét képviselik, a kevés klasszikusan „egyetemi ember” – mondjuk így: elméleti oktató – a színház és filmtörténet jelesei közül kerül ki. Szeretném, ha másfélszer ennyi tanárt, köztük legalább négyszer ennyi fiatalt lehetne bevonni, de annak, hogy ez nem megy, sok oka van.
Mi?
A tanári pálya nem mindenkit vonz, és amúgy is nehezen összeegyeztethető a művészi munkával. Vannak halvány elképzeléseink, merre keressük a kiutat, de könnyen belátható, hogy egy színházi rendező vagy egy hangmester nem hagyhat ott egy próbát vagy forgatást azért, mert órája van, egy tanár pedig nehezen mondja azt, hogy elhagy egy órát, mert próbára kell sietnie – szóval folyamatosan egyensúlyozni kell, komoly terheléssel. De a fiataloknak egyszerűen anyagi okokból sem perspektíva azt a rengeteg időt oktatásba ölni. A színművészetin ugyanis az órarendben szereplő számokat nyugodtan meg lehet szorozni hárommal-néggyel, hogy valós képet kapjunk arról, mennyit foglalkozik ténylegesen egy tanár a hallgatókkal.
Vagy nem akarnak „ideológiai tananyagot” tanítani. Milyen ideológiai képzés folyik a SZFE-n?
Semmilyen. Szakmát tanítunk. Esterházy Péter írta le vagy harminc éve, hogy „ha a tollam hegyére nemzeti színű pántlikát kötök, azzal ugyanúgy nem lehet írni, mintha sarló-kalapács lenne ott vagy sábeszdekli. A tollam hegyén a tollam hegyének kell lenni, meg némi téntának”. Az ideológia nem lehet művészet.
Pedig ez sokszor elhangzó vád. Nem lehet, hogy olyanokat is meg kellene hívni, tanítani, akik deklaráltan nem „liberális alkotók”?
Ez egy szakmai csúcsintézmény, nem liberális vagy illiberális. Egyetlen szempontból folyik „ideológiai” képzés: a humanizmust tanítjuk, ami szerintem mindennek az alfája és ómegája. Szóval nem liberális vagy nemliberális oktatóink vannak, hanem humanisták. Amire mi oktatjuk a diákokat, az két dolog. Egyrészt a szorgalom – elképesztően sokat dolgoznak –, másrészt hogy tartsák a hagyományokat, de közben újítsanak, ha úgy érzik, erre van szükség. Így működik, így halad a tudomány is. A tudománynak és a művészetnek szabadnak kell maradnia. Ha ezt valaki liberalizmusnak hívja, lelke rajta.
Akkor nem liberális csúcsintézmény az egyetem?
Akik annak akarják láttatni, azok a liberális jelzőt szitokszóként használják. Én nem. De ettől függetlenül állítom, hogy az egyetemnek nincs színe vagy ideológiája, ezt feltételezni önmagában alaptalan és szakmaiatlan vád. Plutarkhosz idézi a politikai intrika remek alaptételét: vádaskodj nyugodtan, valamennyi biztosan rajta ragad majd azon, akit megvádoltál. Vannak emberek, akik szorgosan azon igyekeznek, hogy ilyen-olyan bélyeget üssenek az egyetemre. Jellemzően olyanok, akiknek fogalmuk sincs a nálunk folyó oktatásról, a hallgatóink filmjeit és színházi alkotásait véletlenül sem látják, rozzant épületeinkben nemigen fordulnak meg. És persze ha tényleg a jobbítás szándéka vezetné őket, nyugodtan fölhívhatnának, hogy „figyelj, nálatok az egyetemen…” Ehelyett végigturnézzák a sajtót, és makacsul hajtogatnak sandán megfogalmazott valótlanságokat. Ennek az értelmét próbálom nem felfedezni. Mintha egy kevéssé szórakoztató türelempróbát játszanánk, hogy addig-addig beszélnek rólunk ostobaságokat, amíg ki nem fut valami nagyon csúnya a szánkon, amin látványosan megbántódhatnak, mire meg lehet minket büntetni. Hát nem, nem fogok csúnyát mondani.
Decemberben még azt mondta, nem gondolja, hogy összehangolt támadás zajlana a SZFE ellen. Még mindig így látja?
Tudom, hogy vannak, akik nem véletlenül mondanak ezt vagy azt. A korábban emlegetett Kálomista Gábor igen intenzív és széles körű kommunikációja például megalapozatlan, manipulatív és súlyosan ártalmas – nemcsak ránk, de a széles értelemben vett színházi és filmes szakmára nézve is. Ugyanakkor nem akarok összehangolt mesterterv alapján véghez vitt támadásról beszélni. Igen, sok minden történt az utóbbi másfél-két évben, ami kellemetlen helyzetbe hozza a SZFE-t, és mindez mintha egy bizonyos irányba mutatna, de fogjuk ezt föl szerencsétlen véletlenek sorozatának. Hogy fókuszban vagyunk – és olykor kereszttűzben –, az normális, hiszen itt van a színház- és filmművészet mértani közepe, itt tanít és tanul a döntő többsége mindazoknak, akiknek a munkáját a nagyközönség ismeri. Aki minket támad, az is jórészt a nálunk képzett szakembereket, művészeket szerződteti – nyilván azért, mert megbízik a szaktudásukban és tehetségükben. Bennünket pocskondiázva groteszk és árulkodó módon a saját munkatársairól, alkalmazottairól állítja, hogy képzetlen, buta, önállótlan, jellemgyenge alakok – hisz ilyennek kell lenniük, ha a nálunk töltött nyomorúságos tanulóéveket zokszó nélkül tűrték. De ha ilyenek volnának – nem pedig azok a tehetséges, jól képzett és nyitott emberek, akiknek mi látjuk a hallgatóinkat –, miért alkalmazná őket?
Na jó, de azért az elmúlt időszak színházi botrányai azt üzenték, hogy a színházi rendező, akinek hatalma van, bármit megtehet a színésszel. Abúzálhatja verbálisan és fizikálisan is. Többen is beszámolnak arról, hogy a próbák alatt milyen sérüléseket szenvednek. Akkor itt azért valami nem stimmel. Vagy megváltozott a világ?
Nem eléggé. Sajnos olyan patriarchális szerkezetekben éljük az életünket, amelyek teret adnak és lehetőséget nyújtanak mindenféle hatalmi visszaéléshez – és ez messze nem korlátozódik a szűken vett abúzusra. A kórházakban, a gyárakban, a multiknál, a színházakban vagy akár a szakmai kisközösségekben, a családban számtalan ember él vissza a helyzetével, erőfölényével. Mindenhol, ahol a hierarchiának szerepe lehet. És a politikai közbeszéd, az úgynevezett közéleti „norma” az utóbbi jó néhány évben nemhogy ez ellen menne, de éppen hogy mintha ezt erősítené. Egy lépés előre, kettő hátra.
Az SZFE felkészíti a hallgatóit, hogy mire mondjanak nemet, amikor kikerülnek a falak közül?
Szerintem elindult valami, ez egy fontos téma közöttünk, és jóval régebb óta, mint ahogy előkerültek ezek az esetek. De lassabb a folyamat, mint szeretném, mint kellene. Az egész társadalomban.
Nem kellene katalizátornak lennie az egyetemnek?
Jobban állunk, mint a környezetünk, de nem állunk elég jól, ez tény.
Van a tantervben erre program vagy óra?
A tanrendünk tele van zsúfolva szakmai tárgyakkal, nehéz bármit belepréselni, a hallgatók máris túlterheltek, de próbálkozunk. Először is nagyon komoly az együttműködés a hallgatói önkormányzattal – és messze nem csak azokban a kérdésekben, ahol „muszáj” –, másodszor pedig tervezünk társadalmi felelősséget erősítő programokat, workshopokat. A hagyományos szemeszterkezdő kurzusheteinken pedig bevezettünk kifejezetten erre a témacsoportra fókuszáló, különféle közelítésű speciális kurzusokat. Amúgy pedig a tan- és alkotómunkánk középpontjában az ember és az emberi kapcsolat áll – a dráma- és filmtörténet tele abúzussal –, az elemzésnek természetes része, hogy ezekkel a problémákkal is foglalkozunk. Ma talán többet, mint azelőtt, és talán más szemlélettel.
Korábban szó volt egy művészeti csúcsintézmény létrehozásáról. Sok problémájukra megoldás lehetne egy ilyen összevonás.
Egymás mellé nem illeszthető dolgokat nem szabad összeragasztani. Tőlünk független elemzők sokszor kimutatták, milyen sok szempontból észszerűtlen volna az összevonás, és ez az elképzelés – noha ismételten előbukkant – le is került a napirendről.
Új terv van kibontakozóban. Más egyetemek nyomán minket is alapítványi fenntartásúvá készülnek alakítani, méghozzá erőltetett tempóban, már jövő januártól. Számtalan a kérdés, a tisztázatlan pont. Kérvényeztük, hogy legalább az előkészítésre szánt veszélyesen rövid időt hosszabbítsa meg a fenntartó. Friss hír, hogy erre nem kapunk lehetőséget. A vezetőség most egy sor kérdést intézett a miniszterhez, várjuk a fejleményeket.
Kis pénzért nem érdemes lemondani a függetlenségről, hogy legyenek új oktatók?
A függetlenségről nem érdemes – nem is kell – lemondani. Az egyetem finanszírozását kellene kicsit rendbe tenni – például a tanítás lényegéhez tartozó színházi és filmes produkciók költségeinek elismerésével –, rögtön tudnánk fejleszteni. Vagy ha lenne hová és mire leültetni a hallgatóinkat, ha a folyamatos campus-terveinkkel végre történne valami, az nagyot lendítene.
A fővárosi önkormányzat megtartott öt színházat, ezzel rásütve egy politikai bélyeget ezekre a társulatokra. Hogyan hat ez vissza a színműre? A kimondott kettészakítottsággal mit kezd az egyetem, mit a diákok?
A bélyeget, azt hiszem, nem az önkormányzat sütötte rájuk. Noha nem látok bele a politikába (tényleg nem), és nem tudom, mi a jó döntés, károsnak látom, hogy sikerült végleg kettéosztani a színházi világot. Is. Hogy ez mennyiben a főváros és mennyiben a kulturális kormányzat vétke, azt nem firtatom. A jelenség azonban biztosan nem pozitív. Nincs sok értelme, semmi nyereséget nem hoz, viszont okoz sok kárt. Értem, hogy kényszermegoldás, de nem örülök neki – és a hallgatók miatt sem tesz boldoggá. Képzeljük el, ha a művészek az alapján kezdik el megítélni egymást, hogy melyik színházban lépnek színre, és nem az alapján, hogy hogyan teljesítenek. A közönségről nem is beszélve.
Mondjuk ez a folyamat jóval korábban elkezdődött már. A teátrumi társaság kontra színházi társaság szembenállással. Ahogy Jordán Tamás fogalmazott: a Magyar Teátrumi Társaság, ahogy betette a lábát a magyar színházi életbe, mindent tönkretett.
Ez egy nagyon erőszakos, nagyon ártalmas folyamat, ráadásul sokadszorra ismétlődik. Kettéosztjuk az embereket jókra és rosszakra, „ők”-re és „mi”-re – a társadalom összes szegmensében. Jó húsz-huszonöt éve ez megy Magyarországon, szinte minden területen. Csúcsra jár a politikai marketing. Árnyalt fogalmazások, vizsgálódás, problémamegoldás helyett eldöntendő kérdések. Mindenre igennel vagy nemmel kell válaszolni, és már a kérdés sugallja a „helyes” választ, amely tulajdonképpen csakis azt jelzi, hogy „velem” vagy, vagy „ellenem”. Nagyon nagy baj, hogy ettől a színházi világ sem tud mentesülni.
Nem lehet, hogy sokan úgy érzik, nem férnek a fontos helyekre, mert nem engedik őket oda?
De, biztosan van ilyen.
Tehát ha azt érzi valaki, hogy lenézik, átnéznek rajta, akkor nyilván dühös lesz, nyilván mindent megtesz majd a saját boldogulásáért. Ezért a helyzetért nem felelős-e egy csomó ember, akik az elmúlt harminc évben valamilyen pozícióban volt?
Kisebbrendűségi érzéssel nagyon nehéz vitatkozni. Nem tudhatom, ki miért és honnan érzi magát kiszorítva. Lehet, hogy csőlátású vagyok, de a színházban és a mi egyetemünkön is azt látom, hogy a kollégáim irdatlan intenzitással keresik a tehetséget, és boldogok, ha értékre bukkannak. Olyannal sosem találkoztam, hogy tehetséges embereket erőszakkal távol akarnak tartani. Én egy rendes vidéki srác vagyok, Pécsről jöttem, és egy fővárosi intézményt vezetek– nehéz volna ezt diszkriminációnak megélni. Eredetileg matematikusként végeztem, aztán dramaturg, műfordító lettem – még csak nem is rendező –, semmiféle csoport vagy „belső kör” tagja nem voltam és vagyok, az egyetem szenátusa mégis engem választott, és most itt ülök, ebben a székben. Hol kellene diszkriminációt látnom? Hogy a kinevezésem lassan fél éve nem érkezik meg, azt a szerencsétlen véletlenek sorozatához számítom.
forrás: https://24.hu/