Címke:
erkel színház

Az én operaigazgatóim XII. – Ókovács Szilveszter, a narcisztikus

- zéta -

Rendhagyó direktori pályaképek nagyon szubjektíven megfogalmazva: ahogyan én láttam őket, a nézőtérről. Rendhagyó abban az értelemben is, hogy időben visszafelé haladunk. Egyfajta időutazás lesz, aminek a végére érve majd az Olvasó egy folyamaton tekinthet végig. Egy folyamaton, ami nemcsak a rendszerváltás előre kiszámíthatatlan operai útvesztőin vezeti végig, hanem a műfaj strukturális és művészeti változásain is. Látni fogjuk, mi változott meg visszavonhatatlanul és mi csak átmenetileg. A mai írás hőse Ókovács Szilveszter.

Ókovács Szilveszter 2011. augusztusában lett a Magyar Állami Operaház kormánybiztosa.

Kinevezését a megelőző vezetés(ek) okozta felfordulás indokolta (lásd majd a korábbi időszakot feldolgozó cikkeket). Tény – s ezzel Ókovács is sokszor példálózott az első időkben – hogy a döntés kormánybiztosi kinevezéséről magasabb helyen született, mint korábbi politikai kinevezett elődjeié (Vass Lajos és Horváth Ádám „csak” miniszteri biztosok voltak). Tény, hogy Ókovács mindvégig (vagy csak nagyon sokáig?) biztosan maga mögött tudhatta a legfelső politikai vezetés támogatását.

Ókovács Szilveszter a győri Zeneművészeti Főiskolán végzett, mint magánénektanár és kamaraművész, később a Zeneakadémián operaénekes, énekművész és művésztanár szakon diplomázott 1997-ben. Szakmabélinek tekinthető tehát.

Énekesi minőségben számos koncerten vett részt, bár az igazán fajsúlyos feladatok elkerülték, s színpadhoz csak periférikus helyszíneken jutott. Számos akkori ismerőse szerint énekesi pályáját masszív kudarcként élte meg.

A Wikipédián fellelhető életrajza szerint 1996–2000 között a váci konzervatórium magánének- és operatörténet-tanára volt. 1998-tól fejlesztési tanácsadó az Oktatási Minisztériumban, 2000–2002 között a miniszterelnöki kabinet parlamenti tanácsadója. 2002–2005 között pedig már a Magyar Állami Operaház tagja, kommunikációs igazgatói minőségben.

Ez utóbbi egy fontos momentum, mert alacsonyabb vezetői szinten tehát már Szinetár Miklós második főigazgatósága idején megjelent az intézményben, így volt kellő rálátása az intézmény belső életére és működésére. Kapcsolata (köztük számos baráti) volt művészekkel és adminisztratív munkatársakkal egyaránt.

1998-tól cikkei jelentek meg a média különböző fórumain, melyek közül a legtöbb zenei témájú volt. Recenziók és rövidebb lélegzetű zenei elemzések, beszámolók születtek tollából. 2002 év végétől, a HírTV megalakulásától a csatorna műsorvezetője, elsősorban kulturális és belpolitikai műsorok fűződtek a nevéhez. 2010 novemberétől a Duna Televízió vezérigazgatója lett, mely posztjáról operaházi kormánybiztosi kinevezése miatt – alig tíz hónap után – lemondott.

Ugyan sokáig lebegtette, hogy indul-e a másfél évvel később kiírandó főigazgatói pályázaton, ez a hozzá közelállók szerint egy pillanatig nem volt kétséges (miként Vass Lajosnál és Horváth Ádámnál sem). Mivel operaházi működése 2011 óta egyenes vonalú folyamatot ábrázol, érdemes kormánybiztosi időszakát és a két főigazgatói ciklust egyben áttekinteni.

Jelen sorok írójának 2011 óta összesen négy alkalommal volt szerencséje interjút készíteni Ókovács Szilveszterrel, s párszor egyéb alkalommal is váltottunk néhány szót, e-mailt, amikor összefutottunk véletlenül vagy szándékosan. Az interjúk itt:
olvashatók.Az utolsó interjú 2018-ban készült, addigra a kezdeti szimpátia részemről teljesen elveszett. Ez kölcsönös lehetett, mert egy évvel később már – a sajtóval foglalkozó munkatársán keresztül – elhárította az újabb interjúkérést.




A vezető



Ókovács Szilveszter messiásként érkezett az Operaházba. A napisajtóban általános volt az a megfogalmazás, hogy a Duna TV vezérigazgatójára azért volt itt szükség. hogy elhárítsa az intézmény „elhúzódó vezetői válságát”. Az újdonsült direktor egyébként első interjúiban karcsú Operaházat ígért. Nagyratörő tervei miatt a szakmában általános szimpátia fogadta, ráadásul különböző minőségben gyakorlatilag mindenkit ismert a szakmában, szinte mindenkivel dolgozott együtt, színpadon vagy íróasztal mellett valamilyen formában. Ehhez fantasztikus adalék volt, hogy tényleg bírta a politikai vezetés támogatását, a dalszínház elképesztő méretű, soha nem látott méretű anyagi dotációhoz jutott az elmúlt 12 esztendőben, melynek segítségével tényleg adva volt a lehetőség – ahogy a főigazgató oly sokszor hangsúlyozta eleinte – világszínvonalú dalszínház lehessen az Operaház.

Volt Ókovács Szilveszternek egy érdekes nyilatkozata az MTI részére még 2011. augusztus 23-án, melyben elmondta, hogy szeretné, hogy Kovács János, mint első karmester részt vállaljon a műsortervek kidolgozásában Ekkor hangzott el az is, hogy ugyan a „megörökölt” Győriványi Ráth Györgyöt remek karmesternek tartja, az a véleménye, hogy vezényeljen az Operaházban is, de nem érdemes idebéklyózni fő-zeneigazgatóként, ergo menesztette. Szeptember 12-én már meg is nevezte új vezetőtársait: Héja Domonkos fő-zeneigazgatót, Solymosi Tamás balettigazgatót és Mozsár István ügyvezető igazgatót – egyelőre megbízotti formában. (Kovács János sem akkor, de később nem került vezetői pozícióba, vélhetően koncepcionális dolgokban nem tudtak közös hangot találni.)

Az intézmény művészeti vezetése ezt követően érdekes átalakuláson ment keresztül.

A vezetőtársi „trojkából” mára egyedül Solymosi Tamás maradt, ami összefügghet azzal, hogy Ókovácsot par excellence nem érdekli a balett. Mozsár István 2014 őszén hagyta el az Operaházat (a feladatkör is megszűnt). Héja Domonkos két évadot bírt ki, később fő-zeneigazgatóként Ókovács elfogyasztotta Halász Pétert is (2013 szeptemberétől), s legutoljára, 2016-ban Kocsár Balázs érkezett.

2013 novemberétől új, ún. művészeti vezetői poszt létesült, melyet előbb Anger Ferenc, majd 2018 júliusa óta Almási-Tóth András tölti be. Ezzel a feladatkörrel Ókovács maga alatt egy ellenpólust hozott létre az amúgy sem erős fő-zeneigazgatói státusz gyengítésére. A mindenkori fő-zeneigazgatók, illetve a művészeti igazgatók elvitatkozhattak egymással a szereposztásokon, a próbakiírások szervezésén, illetve kaptak fontos művészeti feladatokat egy-egy dalmű színrevitelében, de az intézmény első számú művészeti döntéshozója mindvégig a főigazgató lett. A szervezeti felépítésben ráadásul a rendkívüli mértékben felduzzadt adminisztratív állományú intézmény második embere a főigazgató-helyettes (a jogi végzettségű dr. Főző Virág) lett.

Ugyan voltak/vannak művészeti vezetői az intézménynek, de kifelé, a nagyközönség és a szakma irányába folyamatosan csak egyetlen személy jeleníti meg a Házat mind a mai napig: Ókovács Szilveszter.


A művészi arculat



Ebben az időszakban az intézmény alapműködését meghatározó művészeti döntések egyesével racionálisan még megmagyarázhatóak, sőt olykor egyenesen zseniálisnak nevezhetők voltak. Mint egy végtelenül sziporkázó ötletbörze, számtalan jól hangzó elképzelés látott napvilágot, jóval több, mint a megelőző időszakokban. De együttesen nem álltak össze koncepcióvá, évek hosszú sora alatt inkább hektikus, kapkodó, öncélú, helyenként Augiász istállójaként üzemelő ötlethalmazt alkottak, amit ráadásul egyre növekvő adminisztratív állomány próbál kezelni, egyre sikertelenebbül. Az ötletek pedig csak jöttek garmadával. De az egyik nem vezetett tovább a másikra, nem épült rá semmi, nem lett folytatása, hanem majd jött egy újabb bombasztikus, önmagában maradó ötlet. Bombasztikus, ez a kulcsszó.

Mielőtt belemélyedünk az elmúlt közel 12 esztendő művészi értékelésébe, két felettébb pozitív változást mindenképpen a főigazgató javára kell írnunk: az Opera DigiTár létrehozását és az OperaTrezor programot. Az előbbi a komolyabb operai fellegváraknál mind működik, s most már nálunk is lehet személyre, darabra, időpontra fókuszálva kutakodni az operai múltunkban. Az utóbbi is a hősi múlt része, hiszen korábbi sikeres produkciók jelentek meg, CD vagy DVD formájában.

Első interjúiban Ókovács viszonylag kevés művészi célt nevezett meg, később ezek évről évre változtak. Jöttek újabbak és a régiek elfelejtődtek. Az elmúlt időszak hozott számos szép előadást is és rengeteg problémásat. Hely hiányában csak a legjellemzőbb produkciókra térünk ki.

Mindenképpen sikernek lehet tekinteni, hogy az Operaház régi adósságot törlesztve végre bemutatta Az árnyék nélküli asszonyt, R. Strauss rendkívüli összetettségű dalművét (2014). Az időszak szakmai szemmel talán legsikeresebb produkciója Aribert Reimann operájának, a Learnek hazai bemutatója bizonyult (2016), melyben egy eredeti Ponnelle-rendezés kerülhetett az Operaház színpadára. Hasonló sikernek tekinthető Thomas Adès kiemelkedő színvonalú Shakespeare-adaptációja, A vihar is (2016). Jelen sorok írója mindenképpen a mérleg pozitív oldalához sorolja a német opera régóta hiányzó láncszemét, A bűvös vadászt is (2014), mégha a publikumnál a Weber-opera rendezése ki is verte a biztosítékot.

Az új Ring színrevitele elsőre szép ötletnek tűnt, de a szereposztás megnevezésétől szaglott, hogy a MÜPÁ-s sikerprodukció konkurenciája akarna lenni. Persze a versenyt a világsztárok felhozatalában az Operaház nem bírta, s a rendezői koncepció is premierről premierre egyre haloványabbra sikerült (a bemutatók évei: 2015, 2016, 2017, 2022). Az idén őszre jutott el a színház az egyedül üdvözítő megoldásra, az első tisztán hazai szereposztásra – a társulat szétverésének tizedik évfordulóján. (Erről majd később.)

R. Strauss operáinak visszatérő színrevitele talán az egyetlen vonulat, melyet a teljes időszakot átívelő művészi célként nevezhetünk meg az Operaházban. Ennek nem mond ellent az sem, hogy némelyik mű csak közepes minőségben szólalt meg. Tény, hogy a német mester darabjait az Ókovács-érában kiemelten játszották, a korábbi repertoárdarabok (Salome, Elektra, A rózsalovag) mellé új bemutatók/felújítások csatlakozhattak: Arabella – 2012, Ariadné Naxosz szigetén – 2013, Az árnyék nélküli asszony – 2014, új Salome – 2020. A jó koncepció durva túltolása volt az a blőd ötlet, hogy adjuk elő a Mester összes jelentős dalművét két héten belül. Szép elképzelés, de mindenki belehalt, a ritkaságra éhes közönség és az a kevés R. Strauss-specialista énekes is (2014 májusában). Ez a gyatra megvalósítás is mutatja, hogy az íróasztalon született, művészinek hitt döntések mennyire nem voltak sem a művészi kivitelezhetőséggel, sem a közönség érdeklődésével összhangban, viszont elsőre jól hangzottak.

Ókovács Szilveszter pedig nem tanult az esetből, a következő években tematikus évadok egész sorát zúdította a gyanútlan nagyközönségre. Csak néhány ötlet, a koncepcióvá össze nem állt évados elképzelésekből:

A Shakespeare Évad (2015/16) során összesen 32 premiert hirdetett, melyek többsége csak érintőlegesen kapcsolódott a névadóhoz, s zömük a következő évadot sem érte meg.


A Magyar Évad (2016/17) koronájának tekintett, egy hónapba belesűrített MagyarFeszten összesen 56 művet tálaltak fel, melyre az említett publikum már felkészülten – ahogy mondani szokták – a lábával szavazott, azaz otthon maradt.


A Reformáció Évada (2017/18) néhány erőltetetten belemagyarázott darab mellett egyedül a hazánkban régóta nem játszott Meyerbeer-opusz, A hugenották felújításával tudott emlékezetes lenni – elsősorban az is csak néhány jelentős énekes produkció jóvoltából.


A 2019/20-ra hirdetett ún. Francia Évad jórészét a járvány elvitte, s az idénre megnevezett Mítosz & történelem pedig önmagában már senkit nem mozgatott meg, már bombasztikusnak sem volt elég bombasztikus.

De mindezen túl Ókovács Szilveszter vizsgált időszaka sokkal inkább mennyiségi, mintsem művészi mutatókról szólt. A főigazgató is előszeretettel dobálózott számokkal, gyakran hozzátéve, hogy ennyi produkció még sosem került egyetlen operaház színpadára ilyen rövid idő alatt. (S a példálózásban olyan városnevek is elhangoznak gyakorta, mint Bécs, Berlin, London, Milánó stb.)

Mintha ezek a számok bármit is jelentettek volna. Mennyiségben tényleg elértük a világszínvonalat, de sajnos ebben a műfajban nem az előadásszámok és nem a másodpercek számítanak.

A repertoár végtelenül kibővült, bár vannak alapművek szép számmal, amelyek ez alatt az idő alatt nem kerültek színpadra. Számos méltán elfeledett opera került elő és néhány érdekesség, sajnos az előbbi volt erős túlsúlyban. E produkciók sokszor hetek-hónapok keserves munkájával jutottak színpadra, hogy azután a gyér tapsot követően ismét visszamerülhessenek a felejtés tengerébe.

Szinte válogatás nélkül valósultak meg produkciók, melyek ilyesféle győzelmi jelentésekkel kerültek napvilágra: „33 premier, köztük 12 hazai bemutató, összesen 500 nagytermi előadás, benne 45 repertoárprodukció, 100 hangverseny, kamaraelőadás, gála, rendezvény és fesztivál-előadás, 200 gyermekprogram, 600 épülettúra, több mint 1100 nagyköveti prezentáció – összességében 2500 attrakció várja a közönséget.” A közönség azonban látványosan kerülte az attrakciókat, a kortársat és a régen elfeledettet egyaránt, az alapműveket látogatta, úgy ahogy. A bőkezű állami apanázst pedig elvitte a néhány hasznos és temérdek felesleges program.

A közönség távolmaradására Ókovács Szilveszter nem igazán operai választ adott: beengedte a musicalt az Erkel Színházba, a Billy Elliot (2016), majd később a Puskás, a musical (2020) c. darabot is, indokolatlanul magas előadásszámmal. A Billy Elliot némi szaftos botránnyal is keveredett, de ettől még többnyire negyed-félházzal mentek az előadások. A botrányok más művek kapcsán is elérték a Házat, ilyen volt a Porgy és Bess (2018), mintha a főigazgatónak csak az számított volna, hogy beszéljenek róluk. (Maga az ügy szimpla szerzői jogi tranzakció volt, melyben az Operaház kihúzott mellkassal lépett az általános nemzetközi jog ellenében.) Balhé volt az ország legrégebb zenei együttesével a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarával is, meg a Táncművészeti Főiskolával (Állami Balettintézettel) is, s általában a balettművészek képzésével számos méltatlan csörte zajlott a nyilvánosság oktalan bevonásával. Szembekerült a vidéki operatársulatokkal is, akik a saját működésüket veszélyeztető hektikus szervezési anomáliákra hívták fel a közvélemény figyelmét.

Ókovács Szilveszter a megszámolhatatlan mennyiségű új bemutatóhoz (volt olyan év, amikor ad abszurdum minden héten volt valami újdonság) az intézménnyel (és sokszor a műfajjal) korábban kapcsolatban nem álló rendezők sorát szabadította művészeire. Ugyan a premierek tömege a beszámolókban mind-mind csak egy szám, de több ízben előfordult, hogy a friss rendezés eltűnt az első-második sorozat után (még népszerű darabbal is előfordult), de olyan is, hogy kis idő múltán újra a korábbi rendezéssel találkozhattunk, ami a kudarc ki nem mondott beismerése. S jócskán virultak a rendezői színház vadhajtásai is, ami szintén kiváltotta a konzervatívabb közönség elmaradását. (Le lehet váltani a közönséget? Aligha.) Ez az időszak az outsider rendezők egész sorát vonultatta fel. Volt köztük operával soha nem foglalkozó, jóindulatúan dilettáns irodalmár, film- és rajzfilmrendező, valamint prózai színházcsinálók egész hada egyaránt. Akkor még nem tudtuk, hogy a sor végén majd 2022-ben ott lesz a Hunyadi László és a Tosca rendezője is.

Számos – amúgy jó ötlet – a megvalósításon bukott el. A felújítás előtti Operaház kisebb befogadóképességű Székely Bertalan termében megvalósuló délutáni dalestek jó ideig telt házakkal mentek. A misszió következő állomásaként az Eiffel Csarnokba, illetve később a felújított Operaházba kerültek efféle koncertek, mely már ingadozó közönségszámmal zajlottak. Másfél hónapja az Operaházat megtöltötték a világsztár Anna Netrebko rajongói, de nem sokkal később a neves bariton Simon Keenlyside a jóval kisebb Bánffy Teremben lépett fel már-már kínos félház előtt, s jelen sorok írásakor a két hét múlva várható Waltraud Meier-dalest jegytérképe ásítozik fájóan üresen.

Ide sorolható az OperaKaland, mely az ifjúság operai megcélzására és bevonására hivatott létrejönni, erős felfutását magam is dicsértem (egy némileg vitatható Hunyadi és egy egészen érdekes Háry János kapcsán), később a sorozat inkább egy kaptafára készült ismeretterjesztő diákbeterelésre korlátozódott. A hasonlóan nagy lendülettel újjáélesztett Gördülő Opera pedig mára ismét teszthalott állapotba zuhant vissza. A „frenetikus sikerű” New York-i Sábát nem is említem és ez a sor korántsem teljes…

A főigazgató és az adminisztráció észlelve a hibás döntések sorozatából fakadó anomáliákat és ezeket általában kézivezérléssel, kapkodó átcsoportosításokkal próbálta orvosolni. Pontosan úgy, mint az a gépkocsivezető, aki a balesetveszélyesen felgyorsult autót nem fékezéssel, hanem a kormány rángatásával próbálja meg stabilizálni. Soha ennyi lemondott előadás nem történt (még bőven a koronavírus-járványt, vagy az energiaválságot megelőzően is).


Épületfejlesztések és visszafejlesztések


Ha már szóba kerültek, ejtsünk szót az időszak igazán jelentős épületfejlesztéseiről, annál is inkább, mert a működés jelentősen megemelt állami támogatásán túl elsősorban ezek kaptak komoly támogatást és egyben sajtóvisszhangot is.

Ókovács ebből a szempontból határozottan jó belépőt vett, már az első héten előszedte az Erkel Színház újranyitásának témáját és ezt akkor – a tizenkét esztendő alatt egyedül – határidőre teljesíteni is tudta. Az Erkel Színház meghozta a nagyközönség kedvét is az operákhoz, ezekben az években határozottan nőtt a látogatottság és a teltházas előadások száma.

A főigazgató jól mérte föl, hogy a továbblépéshez kevés lesz az Operaház és az Erkel Színház elavult strukturájú épületrendszere. A MÁV egykori üres Járműjavítójában találta meg a megoldást ahhoz, hogy a különböző (a városban elszórtan működő) tárakat közös helyszínre telepítse, s egyben alternatív játszóhelyet létesítsen a kortárs- és a kamaraprodukciók számára. Az idáig szép ötlet megint a megvalósításon hasalt el, időben és minőségben egyaránt. Az épület legalább háromszor került átadásra, s működés közben hangszigetelési és akusztikai problémák egyaránt jellemzik, s nem utolsósorban a nagyközönség (eddig) nem szerette meg a problémás tömegközlekedésű kőbányai helyszínt.

Az elmúlt időszak legnagyobb méretű fejlesztése a patinás Operaház felújítása lett. Ókovács váratlan pillanatban kapta elő ezt a kártyát, nyilván volt egy kegyelmi pillanat, amikor a fenntartó finanszírozni tudta az elképzelést. Az eredetileg másfél évre tervezett felújítás négy évig húzódott, pedig közben már volt olyan oda meghirdetett produkció, amire árulták a jegyeket. A legfelső vezetés is rájöhetett, hogy Ókovács ujjai közül kifolyik a pénz és az idő, ezért menetközben kivették onnan a felújtás irányítását. Az idei év tavaszán sikerült végre átadni az épületet, bár előadásról előadásra a mai napig kísértenek műszaki zökkenők, olykor kínos leállások is. (Éppen úgy, mint a sokat szidott, 1984-es felújítás után.)

Mivel a látogatottság a korábbiakban vázolt művészi hanyatlás és a koronavírus-járvány következtében is drámaian visszaesett, Ókovács Szilveszter kapva kapott az energiaválság kínálta alkalmon és az idei évadtól (kicsit suttyomban) visszazárta az Erkel Színházat arra hivatkozva, hogy komplett nagyfelújításra szorul. Az energiaárakra hivatkozva bezárt az Eiffel Csarnok is, legalábbis töredékére csökkentek az ott megtartott előadások számai.

Elméletben ugyanott tartunk, mint amikor Ókovács átvette a parancsnokságot: van egy Operaházunk, igaz, felújítva. De a tizenegy év alatt szétzilálódott a közönség és a szakma is.


A társulat


A társulatról 2011-es belépésekor Ókovács ezt találta mondani: „Szeretném szeretni az énekeseket, ha hagyják magukat szeretni.” Különös mondat ez egy egykori magánénekes-jelölttől.

Operaigazgatói interjúink alkalmával visszatérően hosszan vitatkoztunk azon, hogy az Operaház arcai-e azok a vezető művészek, akik a főszerepek által vállukon viszik a Ház működését. Akikért (jó esetben) bejön a nagyközönség, megveszi a jegyet és tapsol nekik. Vitáink elsősorban a társulat léte vagy nemléte körül forogtak. Ókovács már belépése után elindult a társulatiság végső felszámolásának rögös útján. Közalkalmazotti státuszban lévő magánénekeseit elbocsájtotta, s számlás vállalkozóként foglalkoztatta vissza őket, már akit. 2013-ban még így nyugtatott: „Nagyon hamar kialakul újra a ’társulat-érzet’, egy kissé más közegben.” Sajnos ez sosem következett be.

Ez a döntés több problémát vetett fel. A művész innentől nem volt semmilyen védőernyő alatt, ha meg akart élni, bármit el kellett vállalnia. Kedvenc (szomorú) példám az a tenorista, akinek hangi kvalitásainál két számmal nagyobb szerepeket kellett elvállalnia, gyakorlatilag megbukott bennük, s azóta már saját eredeti szerepkörében sem éri el egykori színvonalát, így nem is nagyon tűzik ki benne. (Ezen nem enyhített az sem, hogy a színház cinikusan kitüntette az illetőt saját bukott évadjának végén.)

A színház olyannyira elengedte szólistáinak kezét, hogy az évszázados tradíció alatt kicsiszolódott műhelymunkát is felszámolta egyetlen, a szerződésbe beírt mondattal: a művész köteles a próbaidőszakra tökéletes szereptudással megérkezni. Azaz, nem érdekel, hogyan tanulsz, oldd meg! Miközben persze számos művésznek ehhez nem volt meg a szükséges művészi tudása és kapcsolatrendszere, s anyagi fedezete sem.

Ókovács döntésének lettek távolabbi „eredményei” is. Az utóbbi években drámaian lecsökkent a fiatalok körében a magánénekesi pálya iránti vonzódás. Ez érthető, hiszen az érdeklődő fiatal azt látja, (valamint azt hallja a saját példaképeitől is), hogy a pályát általános kiszámíthatatlanság lengi át, s nem lehet hosszú távon tervezni, hiszen minden döntés egyetlen ember kezében van, aki a hektikus művészi ötleteivel bizonytalanságban tartja még a kedvenc művészeit is. A főigazgató a társulat brutális felszámolásával nem mérte fel, hogy neki Magyarország művészeti értékeivel kell(ene) gazdálkodni, s most a tehetséggondozás helyett a művészi képességek mielőbbi kiszipolyozása zajlik. Mostanra már női szakokon is hiányokkal kell számolni, vannak fachok, ahol szinte nincs negyven alatti minőségi énekes az országban.

Nem mond mindennek ellent az, hogy az elmúlt 12 esztendőben Ókovács több döntése segítette a művészeinek elismerését. Ilyen volt a Kamaraénekesi poszt és a Magyar Nemzeti Balett Étoile-ja kitüntetés létrehozása, de ez sovány tapasz a korábbi vérfürdőre. Ehhez hasonlóan dicséretes kezdeményezés Opera Nagykövetei feladatkör létrehozása (egykori vezető művészek foglalkoztatását is szolgálva), de ennek nem ilyen áron kellett volna létrejönnie.

A főigazgató olyan, korábban kőbe vésett szabályokon is változtatott, mint az örökös tagok kinevezési rendje. Korábban az Örökös Tagok maguk választották meg azokat, akiket maguk közé fogadnak, mára már ez csak minden második döntésnél zajlik így, mert Ókovács Szilveszter a lehetőség másik felét magához rendelte.


A narcisztikus ember


Ókovács Szilveszterről a régi ismerősei rendre azt mondják, hogy akkor volt helyén, amikor 20 évvel ezelőtt az intézmény kommunikációs igazgatója volt. Ez az a terület, ahol ezt a sziporkázó ötletbörzét hosszan lehet művelni. Az efféle intézmények első számú vezetőként történő irányítása olyan magas szintű csapatjátékost, irányítót kíván, aki felépíti a struktúrát, majd finom mozgásokkal terelgeti azt.

A jelenlegi helyzet nagyon nem ilyen. Ókovács operaháza egyszemélyes intézmény, ahol mindent egyes feladatot egyedül Ő határoz meg és Ő nyilatkozik. Ő egyedül dönt az örökös tagokról, a kitüntetett művészekről, s hogy kiket terjeszt fel állami kitüntetésre.

A művészet szolgálata helyett saját személye folyik ki a médiából, ha kell, ha nem. Már rá is mondják a háta mögött, mint az egykorvolt politikusra: ha lát egy ipari kamerát, rögvest nyilatkozik. A mikrofon beteges szeretete főigazgatói évei kezdetétől jellemző, szinte ok sem kellett hozzá, hogy kezébe ragadja. Az utóbbi években ez már nem elégíti ki, amolyan személyes önmegvalósítási láz tört ki rajta, kontrollvesztett hajóágyúként csapkod össze-vissza, a stílusérzék erős hiányát mutatva. Beköltözött a patinás Székely Bertalan Terembe, nevetséges névadásokkal traktálja a sajtót és az egyre érdektelenebb nagyközönséget, Vajda János új operájában kreáltatott egy prózai szerepet magának, s nem kisebb személyiségét, mint a Napkirályét. Mindennek tetejébe maga is belépett az önjelölt, dilettánsan ötletelő operarendezők sorába.

Közben maga is érezheti, hogy gáz van, mert képzelt Tatjana nénijéhez íródó leveleiben (gondosan olyan térfélen, ahol csak kinyilatkozni lehet) egyre kétségbeesettebben, egyre monomániásabban magyarázza a magyarázhatatlant, a fölöslegeseket, a miérteket. Nem jut eszébe Szilver Ottóként 2005 táján fogalmazott örök gondolata: „A rend kulcsa, hogy mindenki tudja a helyét a társadalomban. És hogy jól tudja.”

László Boldizsár: Én legbelül mindig tenorista voltam…

Régóta készültem László Boldizsárral beszélgetni. Érdekelt a szabálytalan, mondhatni rendhagyó pálya íve a művész szemszögéből. Hogy milyen tanulságok szűrhetők le a kései operai megjelenésből, az okok és okozatok különös összefüggéseiről. Valahogy a tervezett interjú sosem jött össze. Amikor most megláttam László Boldizsár Vírusírtás című klippjét, egyből beugrott, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom. A helyzetből adódóan Skype-on bonyolítottuk a beszélgetést.

- Mi volt a legelső énekesi élményed?

- Lehet, hogy furcsának fog hangzani, de 18 éves koromig nem nagyon énekeltem. Volt ugyan egy funky-pop-rock zenekarom még Pakson (odavalósi vagyok), de annak nem sok köze volt a színpadi énekléshez. 1989-ben kerültem el a Kecskeméti Katona József Színház kórusába. A színház legendás direktora, Lendvay Feri bácsi vett föl, s Kézdi Zoltán Pál volt a zenei vezető. Ott fogott meg a dolog, és az érzés, hogy ez az éneklés nekem könnyedén megy. Sokkal könnyebben, mint a trombitálás.

- Mert eredendően azzal foglalkoztál…

- Igen. Addig trombita jelentette számomra a zenét. Itt viszont beleszerettem az éneklésbe és azon lendülettel jelentkeztem is a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, operett és musical szakra. Az első két fordulóra a Cirkuszhercegnőből vittem egy buffó-belépőt, simán tovább is jutottam. A harmadik meghallgatásra ketten maradtunk, és akkor egy más részlettel próbálkoztam, így nem engem vettem föl.

- Maradt a színházi kórus?

- Szeptemberre megkaptam a behívómat a katonaságra, Nagyatádra. A dolog pikantériája, hogy ott hallottam még decemberben a hírt, hogy a Kollégát, akit végül felvettek, addigra ki is rakták a főiskoláról. Nagyon ettem a kefét emiatt akkor, de azóta rájöttem, hogy az a rögös út, ahogy eljutottam idáig, sokkal több lehetőséget adott a kezembe. Ha végigjárom a szakmát az operett-musical szakról indulva, nagyon lehet, hogy mára már egy kiégett emberrel beszélgetnél. És 100 %, hogy a Cotton Club Singers nem jött volna létre. Így be tudtam járni a saját utamat, találkoztam Sík Olga tanárnővel. Most sokkal kerekebb a történet, s nem biztos, hogy az akkori huszonéves énem bírta volna azt a terhelést, amit a színházi világ manapság rátesz egy viszonylag jól éneklő fiatalra. Találkoztunk már olyan tehetségekkel, akiket harmincéves korukra sikeresen kinyírtak.

- Az éneklés akkor egészen felnőtt korodig nem fogott meg.

- Nem is volt rá fórum Pakson. A diákszínjátszás megérintett, meg különböző rendezvényeken (nőnap, március 15-e, ilyesmik…) rendszeresen szavaltam, trombitáltam. A nagy váltást az életemben a színház jelentette.

- Katonaként a Honvéd Együttes nem merült fel?

- Nem is tudtam róluk. A katonaságnál dandárkürtössé fölküzdöttem magam, az viszonylagos védettséget jelentett és az az egy év hamar elment. Nem bántam meg. Később a trombitával még volt egy gyenge félévem, amikor felvettek jazz tanszak előkészítőre és Tomsits Rudolfhoz jártam, de kiderült, hogy az nem az én utam.

- Iskolák?

- Felvettek a Gór Nagy Mária Színitanodába, olyan nevek tanítottak, mint Mensáros Laci bácsi, Koltay Róbert, Pogány Judit, Szurdi Miklós. Jó iskola volt, sok alapot adott, amit a mai napig vissza tudok idézni azokból az évekből.

- Színházak?

- Többfelé megfordultam (Kecskemét, Zalaegerszeg, Veszprém), még az Operettszínház kórusában is, de amikor megalapítottuk a Singerst, az annyira bejött, hogy elvitt egy más irányba. 24-25 évesek voltunk és 15 évig rettentő nagyot futott a szekér velünk.

- Most ugorjuk át azt a tizenöt évet! Mi volt az ok, ami egy sikeres jazzformáció vezető alakját, meghatározó emberét változtatásra, irányváltásra késztette?

- Ez nem egy pillanat műve volt. 35 éves voltam, amikor jelenlegi tanáromat, Berle Sanford Rosenberget megismertem.

- Jó tenorista volt, emlékszem az Erkel Színházban Pillangókisasszonyban láttam, egy időben sokat szerepelt nálunk.

- Alkata nem kedvezett a karrierjének, ami betegség miatt félbe is szakadt, akkor kezdett el tanítani. Láttam egy interjú vele, annyira tetszett, hogy megkerestem és az azt követő nyarat végigdolgoztam vele. Harmincöttől harmincnyolc éves koromig, három éven át jártam hozzá. És közben semmit nem énekeltem ebből a műfajból.

- Még nem érezted erősnek Magadat hozzá?

- Nem, egy koncertem tényleg volt, de abba majdnem belehaltam. Kiderült, hogy megvannak a magas hangok, ki tudok állni, de a teherbírás az még nincs meg. Hollerung Gáborékat megkerestük Falusi Mariannal, hogy szeretnénk egy olyan estet (még gázsit sem kérünk), ami rólunk szóljon. És kaptunk egy estet a Zeneakadémián. Kiderült, hogy én erre még nem vagyok kész, így rátettünk még egy évet a tanulásra.

- Közben a Singers ment változatlanul…

- Így van. És a következő évben jött a füles, hogy Szegeden meghallgatás van. Gyüdi Sanyi és Pál Tamás akkor kezdtek és tetszettem nekik. Emlékszem a meghallgatás utáni első találkozásra, amin Sanyi mondott valami olyasmit, hogy majd igyekeznek a Singershez alkalmazkodni. Mondtam, hogy állj, állj. Ha olyan munkát adtok nekem, amivel meg tudom tanulni a repertoárt és még az alap megélhetésem is biztosítva lesz, akkor én a Singersből kilépek. Ez így is történt. Kiléptem, eredetileg úgy volt, hogy a helyemre jön valaki, de azután egy évvel később csináltunk egy búcsúkoncertet és a Singers megszűnt állandó együttesként létezni. Onnantól egyértelmű volt, hogy ezt kell csinálnom.

- Leköltöztél Szegedre, a színház társulata befogadott.

- Sőt, párkapcsolatomban is egy nagy váltás történt, egy teljesen új élet kezdődött.

- Mi adott ehhez erőt? Harmincöt-negyven táján már nem gyakori az efféle váltás, ráadásul Téged mindenki beskatulyázott a könnyű műfajba.

- Én legbelül mindig tenorista voltam, az egy elvarratlan szál volt az életemben. Tetszhalott állapotban ott volt mindig. Teljesen mindegy, hogy harmincöt éves koromban kapartam onnan elő, az ugyanolyan frissen ott volt, mintha huszonnégy lettem volna. Onnantól kezdve ugyanazt az életet éltem, mint mindenki más, csak később kezdtem el. Én ezt nem bánom.

- Mennyi idő alatt hoztad be ezt a „lemaradást”?

- A teherbírásomnak hála, öt-hat év alatt meglett az alaprepertoárom. Kialakult az állandó bázisom, Szeged mellett Pozsony és Kassa és utána ez egyre terjedt, szép lassan a koncertélet is rám kapott.

- Operaház hogy indult?

- Az első megkeresés még Ókovács előtti vezetéstől indult. Győriványiék kértek fel a Trubadúrra, de ahogy közeledett és egyre kevesebb próbát kaptam volna, inkább visszaléptem.

- Nem akartál félsikert?

- Nem akartam kudarcot, s hogy kialakuljon egy helyszín iránti félelmem. Akárhogy is nézzük, a fiatal tenorok általában úgy csusszannak be a Házba, hogy kis szerepeket kapnak, s amikor megszokja a légkört, akkor adnak neki nagyobbat. (Most néztem, Boncsér Gergő öt évvel ezelőtt Hirnök volt az Aidában, most meg az egyik vezető tenor.) Nekem viszont megvolt a repertoárom a nagy szerepekből és nem akartam a pozsonyi Kalaf után visszamenni Pesten Goroba. Így Győriványiékkal abban maradtam, hogy kitűznek a következő évadra Bánk bánra és Pinkertonra. Ezután viszont menesztették őket és átvette az évadot Ókovács. Az első levele felém arról szólt, hogy Bánk bánt módosítják Ottóra. Én meg visszaírtam, hogy bocsánat, de ha a Bánkra kértek fel, Ottóval nem szívesen debütálnék. Így maradt Pinkerton. Ennek a szerepnek kisebb a tétje és be volt énekelve (A trubadúr meg nem). Így volt ez jó.

- Azt mondtad, hogy mindig élt benned egy tenor. Volt benned egy élmény a tenorlétről gyerek-, vagy kamaszkorból, esetleg még későbbről, ami meghatározó volt?

- Én nem voltam ilyen tudatos. Ez részben fakadt abból, hogy ahol én felnőttem Pakson, nem volt ilyen lehetőségem. Nem volt benne a családban, hogy feljárunk operát nézni. Megfogott, ha hallottam valamit. Nagyon érdekes, volt egy Tom Jones-kazettám, amit rojtosra hallgattam és énekeltem vele együtt a dalokat.

- És Ő rendesen énekel magas fekvésben.

- Igen és feltűnt, hogy bírtam a magasságot, de ezzel nem foglalkoztam akkoriban. Gór Nagy Máriánál volt olyan musical záróvizsga, ahol mindenki nézett, hogy milyen jól szól ez vagy az a dal. De Olga néni volt, aki ezt kikaparta belőlem.

- Sík Olga, az első énekmestered…

- Ő nyitotta meg azokat a lehetőségeket, amik a biztos magasságok felé vezettek. Nagyon szomorú volt, amikor látta, hogy Singers sikeres. Kiakadt, hogy én kocsmákban énekelek, ahelyett, hogy rendes tenorista lennék. Már nem tanított, a halála előtt egy-két évvel elmentem hozzá meglátogatni. Emlékszem, megfogta az arcomat és odahúzott magához: „ígérd meg, hogy egyszer operaénekes lesz belőled”. „Megígérem”. Nyilván nem csak ez, de ez is közrejátszott.

- Ez egy elég zárt szakma, hogy fogadták a Singers sztárját? Nem volt olyan, hogy mit keres ez az operaszínpadon?

- A szakma kivárt, hogy ez nem csak egy múló hóbort-e. Mert a lényeget nem közöltem velük, hogy én már 35 éves korom óta ebben élek. Csak azt látták, hogy egy hónappal a szegedi premierem előtt még a Singersben énekeltem. Az átmenetet nem látták. De magam sem voltam olyan biztos a dologban.

- Az Adriana Lecouvreurral indultál, ugye?

- Igen, majdnem minden összejött. A premier nagyon jól sikerült, de két napra rá, a második előadásra meg elment a hangom. Ez volt januárban, de a nagy áttörés májusban történt, amikor egyedül maradtam a Faust elkárhozására. Ott muszáj volt felszívnom magamat, mert kilenc nap alatt hat előadás ment. Az emberpróbáló sorozat volt és bírtam. Nem csináltam semmit, elvonultam és csak az előadásokra jöttem ki a szállodából. A következő évadtól kezdve haraptam a szerepeket. Bohémélet, Álarcosbál, Tosca, stb… Onnantól világos volt, hogy lehet rám számítani.

- Pozsonyban előbb mutatkoztál be, mint Pesten.

- Akkor egy olyan igazgató volt Pozsonyban, aki hangokban gondolkodott: Peter Dvorsky. Olyan füllel hallgatott, mint egy énekes. Jártam én Pestre akkoriban is meghallgatásokra, de egy sem volt sikeres.

- Ha kapsz egy új szerepet, hogyan ugrasz neki? Kotta vagy hangfelvétel?

- Korábban többnyire összevagdostam valamelyik nagy tenor felvételét. Hallgattam, hallgattam és utána álltam csak neki. De akkor gyakran „rámragadtak” az illető megoldásai, manírjai, ez általában nem állt jól nekem. Mostanában az első használható órát felveszem és magamat hallgatom. Mostanában gyakran párhuzamosan kell tanulni, ami nehezíti a dolgot. De bizonyos fokig bezárult a kör, legtöbbször olyanokra kérnek föl, amit már énekeltem. Régebben volt egypár munkás feladatom, például a Rajnai sellők vagy Busoni Doktor Faustusa, alig néhány előadást játszottunk belőle és másfél, kéthónapnyi munka volt benne. De nem bántam meg, mert sok érdekes darabot megismerhettem. Ilyen volt például a Sly. Az ismeretlenségből Carreras vette elő a betegsége után, a kedvéért átírták egy egész hanggal mélyebbre, és ha már volt transzponált verzió, Domingo is ráröpült. Amikor én beálltam a darabba, az eredeti fekvést énekeltem, amire nagyon büszke is voltam. Azt gondolom, hogy az az előadás az eddigi szakmám csúcsa volt, Göttinger rendezése is elsöprő volt.

- A mostani karanténhelyzet miatt nem derül ki, milyen lehet két hónapon belül énekelni a Szöktetés Belmontéját és a Tannhäuser címszerepét (hiszen ez utóbbi elmarad). Nem féltél elvállalni? Nagyon más hangadást kíván a két szólam…

- Mindig mindent a saját hangomon énekelek. Ahhoz hogy bírjam a Tannhäusert, el kell előtte énekeljem a Belmontét, így a wágneri szerepet is jobban bírom, mivel a lírai hangvétel felől közelítem meg. Nekem ez mindig bejött. Azonkívül Gyüdi Sanyi mondta egyszer rólam, hogy olyan vagyok mint a Hosszú Katinka. Ha van egy nehéz világversenye, akkor nem visszavonul, és csak arra koncentrál, hanem bevállal köré jó pár kisebbet. Így a tétmeccs egy lesz a sok közül. Nálam ez is működik.

- Hogyan tovább, mennyire tudatosan tervezed a pályádat?

- Ez a helyzet, amiben most itt ülünk, még inkább arra késztet, hogy nem tervezek. Remélhetően ez a szituáció csak a rövid távú életünket blokkolta csak, de véleményem szerint alaposan átrajzolja majd a piacot. Lesz szerintem egy olyan átrendeződés, hogy mindenki jobban meg fogja becsülni a munkáját, ami van. Nem lesznek olyan lehetetlen különbségek énekes és énekes között gázsiban és elismertségben. Hogy nevet is mondjak, egy Kaufmann is meg fogja becsülni, ha minőségi helyre felkérik. Az a helyzet, hogy Milánó, Bécs, München és a többiek sorra dőltek be kártyavárként. Az énekesek pedig otthon ülnek. Ha az énekes két hetet nem énekel, két hét plusz munka vár rá, ha két hónapig, akkor is legalább egy hónap, mire visszatornázza hangját a megfelelő minőségre. De egyébként tervezek, hiszen az Operaház például meghirdette a jövő évadját.

- Nemzetközi karrier?

- Nagy házak esetében azért nem vonz, mert akkor komolyabban kéne egy ügynökséggel szerződni, és onnantól az ügynök mondja meg, hogy mit vállalhatok el és mit nem. Én ilyet nem szeretnék, az állandó utazások sem vonzanak. Nekem ez így bőven elég. Meghallgatásokra sem szeretnék már járkálni.

- Nemrég múltál ötven éves. Volt valamiféle számvetés, hogy mit szeretnél még elérni?

- Itthon felkérnek, de nem azért, mert kell nekik egy tenor, hanem, mert László Boldizsár kell nekik. Az ötven év meghozta azt az érzést, hogy elkezdett a nevem működni. Ez jó, de nem akarok ezzel visszaélni sem. Féltem a január 6-i „jubileumi” koncerttől. Ráadásul visszanyúltam a régi műfajomhoz is, izgultam, hogy az Erkel Színház nem lesz-e túl nagy. Ez a nevem próbája volt és csak voltak ezerkétszázan. Ez tehát működik, nekem ennél több nem kell. Ezt még szeretném hatvan-hatvanötéves korig működtetni. Ahol elnézik nekem, hogy huszonéves szerepeket alakítok. Mert engem akarnak.

- Sok koncerted maradt el?

- Alapvetően készültem erre a helyzetre, mert eléggé agyalós típus vagyok. Január közepén kaptam a hírt, hogy egy zeneszerző barátom, Keresztes Zoli, akiről addig csak azt tudtam, hogy Kínában él, Vuhanban maradt karanténban. Azóta tudtam, hogy ez be fog ide gyűrűzni, amikor Európában először felbukkant, tudtam, hogy mire kell készülnöm, Zoli mondta is. Nagyjából az jött be, amit számoltunk. Még reménykedtem, hogy a Mester és Margarita valahogy eljut a premierig, de nem jutott. Ha számszerűsíteni akarom, akkor az egész évad kb. harmada elúszni látszik. Ha júniust is viszi, akkor még több. Ha konszolizálódik a helyzet, az Operaház, mint legfőbb játszóhely nyugodtan tehetne olyan lépést, hogy júliusban-augusztusban lejátssza az elmaradt előadásai egy részét. Közönség is akadna rá, ezen a nyáron senki nem fog vadul utazgatni. Én főleg azokért a zenészekért izgulok, akik a haknikból éltek elsősorban. Nekik nincs sok tartalékjuk.

- Hogy jött ez a Vírusírtás klipp?

- Valamiképpen szerettem volna jelt adni. Figyelgettem, ki hogyan szólal meg. Láttam az embereket nem otthon maradni és egyszer csak bevillant a Nessun dorma. Ültem itt a nappaliban és elkezdtem írni a szöveget. Egy idő után tovább küldtem Éger Lacinak, aki a januári koncert új dalainak a szövegét írta. Tudtam, hogy egy nap után kirázza a kisujjából, így is lett. Kicsit kellett a szövegen finomítani, de az üzenet változatlan. Másnap itt Szegeden felénekeltem az egyik barátom stúdiójában, természetesen szeparáltan voltunk. Utána kiküldtem Vuhanba Zolinak, hogy keverje meg. Majd egy napsütéses napon felvettem itthon kamerával a képet. Az egészet feltettem egy szerverre, felküldtem Pestre a lányomnak, aki összevágta a végleges változatot, a volt feleségem pedig aláírta az angol szöveget. Négy napja tettem fel. Hogy ennyien megnézik, nem is gondoltam, most már [március 25-én – a szerk.] százezernél járunk.

- Miért érezted fontosnak a megszólalást?

- Sok művész nem úgy tekinti a médiát, hogy azon neki meg kell jelennie, sőt olyan is van, aki irtózik az efféle nézettségtől. Meg kell nyilvánulni, mert kevés az, ha simán melléállunk egy ügynek és mondjuk, hogy maradj otthon. Csak akkor lehet hatásos, ha ezt le tudod vinni a saját személyes szintedre. Mert nem lehet eljutni oda, mint Olaszországban. Nekem a szüleimet is óvnom kell, ők hetven felettiek, sőt a nagymamám is köztünk van 97 évesen. Nagyon bízom abban, hogy az emberiség tanul ebből a dologból. Lám, lehet élni fele ekkora energiafelhasználásból. Hogy mindenki megéljen, de az ember ne szipolyozza ki a Földet, de egymást se. Ennek össze kell jönnie, mert különben tönkremegyünk!

forrás: http://momus.hu/

Wolf-Ferrari Sly című operája az M5 műsorán 2020. január 26-án


2020. január 26-án (vasárnap) 22:10-től látható felvételről Ermanno Wolf-Ferrari Sly című operája az M5 HD csatornán.

Wolf-Ferrari műve a tavalyi Shakespeare Fesztivál egyik csemegéje volt. A zeneszerző sikeres vígoperáival vált híressé; a Sly azonban más: vígjátéknak indul, ám szomorú tragédiába fordul át. A librettó alapja Shakespeare A makrancos hölgy című vígjátékának prológjában előadott történet; a zene pedig magán viseli a korábbi verista operák jegyeit, és erős párhuzam vonható Offenbach Hoffmann meséi című operájával is. Az Erkel Színház és a Szegedi Nemzeti Színház közös előadását Göttinger Pál rendezte.

Díszlettervező: Horgas Péter
Jelmeztervező: Bujdosó Nóra
Koreográfus: Katona Gábor
Karigazgató: Kovács Kornélia

A főbb szerepekben: László Boldizsár, Kelemen Zoltán, Kónya Krisztina, Cseh Antal.
Közreműködik a Szegedi Szimfonikus Zenekar, a Szegedi Nemzeti Színház Tánckara és Énekkara
Vezényel: Gyüdi Sándor

A felvétel a 2016. május 27-i bemutatón készült az Erkel Színházban.

Fotó: Pályi Zsófia


“A NAGYSZÍNHÁZ NEMCSAK OPERAHÁZ” – MI VÁRJA A NÉZŐKET A SZEGEDI NEMZETIBEN?

Novemberben és decemberben egyetlen operaprodukciót se tűztek műsorra, januárban pedig egyetlen előadása lesz a Slynak. Gyüdi Sándor igazgatót a Délmagyarország faggatta.

“Alapvetően egyetértek azokkal, akik hiányolják az operát. Számszerűen ráadásul eggyel több premierünk és néggyel több itthoni előadásunk van tavalyhoz képest ebből a műfajból. Azt azonban nem tudjuk garantálni, hogy egyenletesen osztjuk el az évadban” – mondta Gyüdi Sándor a Délmagyarországnak, hozzátéve: a nagyszínház nemcsak operaház, hanem könnyűzenés és gyerekdarabok, balettprodukciók játszóhelye is, valamint próbaszínpad és koncertterem. A helyszín kérdése mellett a vendégművészekkel is folyamatosan egyeztetni kell, mikor tudnak a szegedi teátrumban fellépni.

Február elején bemutatják Donizettitől a Don Pasqualét, majd a tagozat gyerekdarabját, a Parázsfuvolácskát. A Bánk bánból március közepére terveznek előadást. “Nem tehetjük meg, hogy a délutáni gyerekprodukció után este 7-kor már Bánk bánt játsszunk. A színpadépítéshez, rakodáshoz, szereléshez több idő kell, főleg mivel Dorozsmán van a raktárunk. Az anyagi lehetőségeink is szűkösek, hiszen egyetlen előadás költségeit sem fedezik a jegybevételek; az áremelést viszont nem tartom reálisnak. Nem az Andrássy úton vagyunk, ahol húszezerért is elviszik a jegyeket” – fogalmazott a direktor, aki a tervek szerint kérdőívet készít a Szegedi Operbarátok Egyesületének, hogy felmérje, milyen produkciókat szeretnének látni, és mennyit hajlandók rá áldozni.

A 2017-es évet a Sly című operával, újévi operettgálával és Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdő című színművével kezdi a Szegedi Nemzeti Színház. Wolf-Ferrari Sly című operáját – amely librettójához A makrancos hölgy előjátéka szolgált inspirációul – a Shakespeare halálának 400 évfordulója alkalmából Budapesten szervezett fesztiválon állította színpadra Göttinger Pál rendezésében a szegedi operatársulat májusban. A címszerepet László Boldizsár énekli, Dolly szerelmét Kónya Krisztina alakítja. A szegedi bemutatót január 11-én láthatja a közönség, ezt követően január 13-án és 15-én Budapesten, az Erkel Színházban is játsszák a darabot.

Január 14-én hagyományos Újévi operettgálát tartanak a Nagyszínházban. A produkció sztárvendége Koós János lesz. A színész-énekes évekig játszott A víg özvegyben, így felcsendülnek majd részletek a Lehár-operettből, de különleges új számok is várják majd a nézőket.

Főrendezőként Keszég László Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdő című színművével debütál Szegeden 2017. január 27-én. Spiró Görgy, a teátrum művészeti vezetője úgy fogalmazott, a darab a Magyarországra és az egész világra ma is jellemző agresszív közöny nagyszerű bemutatása. Keszég Lászlóelmondta, a színművet egy bő évtizede játszották Szegeden. A Mészöly Dezső fordításában színpadra kerülő tragikomédia egyértelműen olyan archetípusokról szól, akik közöttünk rohangálnak, így tökéletesen alkalmas arra, hogy szembesüljünk önmagunk gyengeségeivel és erényeivel.

Operával, operettel és színművel kezdődik az év a Szegedi Nemzeti Színházban

A Sly című operával, újévi operettgálával és Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdő című színművével kezdi a 2017-es évet a Szegedi Nemzeti Színház.

Gyüdi Sándor főigazgató a januári műsort bemutató csütörtöki sajtótájékoztatón elmondta, hogy Ermanno Wolf-Ferrari Sly című operája - amely librettójához A makrancos hölgy előjátéka szolgált inspirációul - nem tartozik az ismert művek közé. A szegedi operatársulat a művet Shakespeare halálának 400 évfordulója alkalmából Budapesten szervezett fesztiválon állította színpadra Göttinger Pál rendezésében májusban.

Az opera címszerepét László Boldizsár énekli, Dolly szerelmét Kónya Krisztina alakítja. A szegedi bemutatót január 11-én láthatja a közönség, ezt követően január 13-án és 15-én Budapesten, az Erkel Színházban is játsszák a darabot.

Január 14-én hagyományos Újévi operettgálát tartanak a Nagyszínházban. A produkció sztárvendége Koós János lesz. A színész-énekes évekig játszott A víg özvegyben, így felcsendülnek majd részletek a Lehár-operettből, de különleges új számok is várják majd a nézőket - közölte Kollár Péter Erik művészeti vezető.

Főrendezőként Keszég László Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdő című színművével debütál a Tisza-parti város teátrumában 2017. január 27-én. Spiró Görgy, a teátrum művészeti vezetője úgy fogalmazott, a darab a Magyarországra és az egész világra ma is jellemző agresszív közöny nagyszerű bemutatása.

Keszég László elmondta, a színművet egy bő évtizede játszották Szegeden. A Mészöly Dezső fordításában színpadra kerülő tragikomédia egyértelműen olyan archetípusokról szól, akik közöttünk rohangálnak, így tökéletesen alkalmas arra, hogy szembesüljünk önmagunk gyengeségeivel és erényeivel.

forrás: http://hirek.ma

A Magyar Narancs a Sly-ról

Mily álmok jőnek
Adès: A vihar; Wolf-Ferrari: Sly
szerző: László Ferenc

Egy eset még lehetett véletlen, de kettőn már érdemes elgondolkodni: úgy tűnik, az operaházban jó idők járnak a kortárs operákra.


Ugyanis alig néhány hónappal Aribert Reimann 1978-as Learjének egyértelmű sikere után most Thomas Adès 2004-es műve, A vihar is kedvező fogadtatásra talált, méghozzá az előadók és a közönség körében egyaránt. Pedig Adès igazán nem írt könnyű zenét Prospero történetéhez: se Puccini-imitálással, se filmzenés hatáskeltéssel nem találkozunk az operájában, s még az itt-ott felsejlő zenetörténeti allúziók (mint a 3. felvonásbeli passacaglia) sem kínálnak királyi utat a hallgatók számára. Melodikus részletek is jobbára csak a két fiatal szerelmes, Miranda és Ferdinand szólamaiban bukkannak fel, ám A vihar így is mindenestül valódi, drámai sodrású opera. Olyan opera, amelynek van érvényes mondanivalója a varázsló szigetén megtapasztaltakról: az egymás mellett létező, egymással össze-összecsúszó világokról, a reményről és a rezignációról, s persze a varázslatról. A varázslatról, melynek természetfeletti végrehajtója, Ariel olyan szólamot kapott, amely a valószerűtlenség (és a már-már gépies tökéletesség) koloratúrszoprán fekvésében radikálisabbnak bizonyul Az éj királynőjénél, a Hoffmann meséi robotbabájánál, Olympiánál, de Ligeti Ávónőjénél is: a hagyományos értelemben vett operaéneklést csiviteléssel és szinte mechanikus zajokkal feldúsítva.

Az üdvösen naprakész budapesti bemutató zenei kivitelezése több indokoltan magabiztos vendégművész, a melléjük felzárkózó hazai erők s egy a produkciót imponálóan összefogó karmester közös remeklése volt. Halász Péter már nem fő-zeneigazgatója az Operának, ám hogy karmesteri tehetségét és rangját legkevésbé sem a hivatali címnek köszönheti, azt fényesen igazolta a premier estéjén, átlátva, uralva és megszólaltatva Adès félelmesen gazdag partitúráját. A legnagyobb énekesi bravúr a fentebb már említett tündérlény, Ariel alakítójáé, Laure Meloyé volt, aki hol ijesztően magas sarkú-magas talpú cipőben egyensúlyozva, hol a zsinórpadlásról belógatva énekelt, csicsergett és nyiszitelt. A magas szólamok (a koloratúrszoprán mellett vagy négy tenor és egy kontratenor) által dominált opera középpontjában egy pulóveres bariton Prospero állt bosszút – és mondott le egyszersmind a bosszúról: a lemondásában is markánsan férfias Franco Pomponi, komoly énekesi teherbírásról és példás muzikális fegyelemről tanúbizonyságot téve. Volt még két szimpatikus, az öregek tegnapi (és mai) harcairól mit sem tudó fiatal szerelmes Szántó Andrea és Balczó Péter megformálásában, pár jól fésült intrikus spíler (Tarjányi Péter, Haja Zsolt), valamint egy ijesztő-komikus trió, szigeti veszedelemként törve Prospero hatalmára. Caliban és két emberi szövetségese, Trinculo és Sebastian egyként remek énekesi és énekes színészi alakításban tántorgott elénk: Gábor Géza és a kontratenor vendég, Armin Gramer meggyőző párosa mellett-előtt a szigetlakó Horváth István talán a szegedi Ory grófja óta nem lubickolt annyira a színpadi játékban, mint most Caliban tragico-buffo szerepében.

Ludger Engels rendezése és Ric Schachtebeck díszletei erős jelzésekkel, de mégis szájbarágó didaxis nélkül tették hozzá a magukét Shakespeare és Adès (valamint a librettót jegyző Meredith Oakes) munkájához. Prospero kis értelmiségi kuckója éppúgy jól érvényesült a színpadon, akárcsak a varázsszigetre szeméttel érkező és maga után szemetet hagyó civilizáció képe. Az ember, ez a járvány – írta Márai, s Engelsék is valami ilyesmit jeleznek számunkra az öltönyös-kisestélyis horda be-, majd kivonulásával. A pulóverét végül ugyancsak zakóra cserélő, rezignált Prospero átadja száműzetésének helyét öccsének, a sziget jogos, őseredeti birtokosa, Caliban pedig elkezdi felszedni a szemetet a távozók után. Új kor, új kezdet – de van-e új kor, lehet-e új kezdet? S ha lehet, hát van-e hozzá elég erőnk és reményünk?



*

„Műveikben csak az operára irányuló akarat evidens – minden, ami hangzik, másodlagos, harmadlagos, sőt sokadlagos operai műanyag” – mondott szigorú, de korántsem teljesen igazságtalan ítéletet Fodor Géza a Puccini-kortárs olasz operaszerzők második-harmadik vonala felett. Umberto Giordano meg Francesco Cilea mellett ebbe a vonulatba tartozott az apja révén német származású Ermanno Wolf-Ferrari is, aki ma leginkább csak egy kedves vígoperai nyitány (Susanna titka) révén lehet ismerős a közönség számára. Jóllehet írt vagy egy tucat operát, s ezek a maguk korában tisztes sikert arattak, egy részük még Pestig is eljutott. Azután szép lassan a nemzetközi repertoár szélére szorultak, s ha minden igaz, nálunk is vagy fél évszázad telt el az utolsó Wolf-Ferrari-bemutató (A négy házsártos) óta.

1927-es operája, A makrancos hölgy prológjától elrugaszkodó Sly azért megélt egy kisebbfajta föltámadást az ezredfordulón: a színpadtól fájdalmas későn búcsúzó José Carreras és a hangfaj-váltásra még épp csak készülő Plácido Domingo is magára öltötte a kegyetlenül megtréfált kocsmai poéta címszerepét. Döntésük érthető volt, hiszen Christo­pher Sly szerepe igényes, mutatós, de azért nem lehetetlenül nehéz, s tán nincs még egy tenorhős, akinek a színrelépését akkora zenei-dramaturgiai felvezetés és jelentőségteljes serteperte előzné meg, mint e szegény boldogságkereső alakét. És igaz, ami igaz: az operában akad néhány valóban értékes, a közhelyes zsánerezéstől szerencsésen elszakadó, szép emberi pillanat.

A Sly (…avagy történet az alvóról, akit felébresztettek) ez utóbbi erénye az Opera Shakespeare-fesztiválján megrendezett és a Szegedi Nemzeti Színház döntő részvételével tető alá hozott friss bemutatón is érzékletessé vált. Göttinger Pál enyhén túlmozgásos, díszleteiben túlméretezett és olykor bizonytalanul pozicionált rendezése ugyanis azt minden­esetre jól észlelte, hogy hol is kell bölcsen a háttérbe húzódnia. Ott, ahol a történet mégoly szimpla, de kikezdhetetlen igazsága szárnyakat ad az amúgy tényleg csupán sokadlagos frissességű Wolf-Ferrari-zenének. Ott, ahol a szeretet nélküli élet reménytelenségéről és a szerelem mindent értelmessé varázsoló erejéről énekel Sly és az előbb csak színre, majd szívből mellé szegődő boldogtalan grófné, Dolly. Itt s a „szerelmét felfaló szerelem” képénél értelmet nyer a dekadens mű, s értelmet nyer a máskülönben még tán puszta számszaporításnak vélhető pesti premier is.

A produkció résztvevői, Gyüdi Sándor karmester és társai rokonszenves igyekezettel fáradoztak azon, hogy Wolf-Ferrari operája meggyőzze a közönséget. A címszerepben László Boldizsár teherbíró tenorjával és a harsányabb gesztusoktól sosem idegenkedő, erős játékkészségével aratott zajos sikert. Másfél évtizede, egy szilveszterestén ugyanitt, az Erkel Színházban még füttykoncert kíséretében kellett levonulnia a színpadról a Cotton Club Singers többi tagjával együtt, ám azóta nagyot fordult a világ: Lászlóból mára az egyik legjobban használható magyar tenor vált, szolidan működő felső kvarttal. Az álmában főúri körülmények közé átcipelt költő ellenlábasát, a tréfa kiötlőjét, Westmoreland grófját Kelemen Zoltán alakította, s nemes baritonja ezúttal sem okozott csalódást, ahogyan helytállt szólamáért a Dolly grófnét éneklő Kónya Krisztina is. A sokszereplős operához nemhogy Szegeden, de alkalmasint Pesten sem lenne elegendő kiváló énekes, így a szerep­osztás kisebb szeplőivel méltánytalan lenne hosszasabban foglalkozni. Írjuk le inkább a néhány hete a Simándy-énekversenyen diadalmaskodó fiatal Hanczár György nevét, aki kis kettős szerepében nemcsak ígéretes lírai tenorját hallatta, de képes volt észre is vétetni magát a színpadon, ami még egy operaénekes számára sem mellékes erény.

Magyar Állami Operaház, május 21.; Erkel Színház, május 27.

A "mezei néző" blog évadértékelője

A tegnap kiposztolt prózai értékelő után ugyanabban a szellemben folytatom az operákkal. Még egyszer kiemelem, hogy ez egyetlen színházi nézőnek a vállaltan szubjektív listája, alapvetően KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS szándékával mindazoknak - a szervezőknek, háttérmunkásoknak is a produkciókban résztvevő énekkari tagok, zenészek és külön meg nem jelölt szólistáknak is!!! - akik ezeket létrehozták. Én ezeket az előadásokat szerettem a legjobban és örültem, hogy megnézhettem őket egyszer vagy némelyiket tízszer is.

Az idén általam megtekintett 241 előadásból 145 volt zenés, jellemzően opera. Még soha nem billent át ilyen jelentős módon a mérlegem és ennek nagyon egyszerű okai vannak. Az Operaház 33 bemutatót és számos felújítást tűzött ki, én pedig megpróbáltam felvenni a tempót és lehetőség szerint többször is megnézni ezeket. Az Úrhatnám szolgáló kimaradt egyeztetési okokból (jövőre pótolom), egyébként az összes frissen bemutatott operát láttam, legalább egyszer. Az évad végén aShakespeare-fesztivál ráadásul többségében nagyon színvonalas előadásokat is kínált, két hét alatt tíz megtekintése erős dózisnak bizonyult.

Azért is ilyen magas ez a szám, mert sok volt az újranézés – kedvenc operáimat vonzó szereposztással vették elő, így képes voltam teljes vagy majdnem teljes sorozat megtekintésére is (Figaro házassága, Kékszakálllú, Don Giovanni, A bűvös vadász). (A jövő évi műsor alapján nem gondolom, hogy folytatódni fog a sorozat-nézés, mindössze két olyan darab van betervezve, amelyikről ezt el tudom képzelni egyáltalán.) Idén lett volna még több olyan opera is, amelyikből szintén teljes sorozatot néztem volna, ha nincsenek ütközések (lsd. Farnace, A tündérkirálynő, Sly). Sok esetben a rendezés elvette a kedvem attól, hogy az újranézés megtörténhessen, de csak két esetben éreztem katasztrofálisnak a látottakat, bár ekkor is voltak olyan énekesi teljesítmények, amelyek némi kárpótlást nyújtottak. Különösen sajnáltamLétay Kiss Gabriellát, akinek módja volt mind az Otellóban, mind aTrubadúrban főszerepet énekelni, egészen méltatlan helyzetben. (AzAngelica nővér címszerepe talán kárpótolta, remélem.) Nekem ez a két előadás jelentette az operai évadom abszolút mélypontját, „a mélygarázs” szintet. Ehhez képest minden mást jobban tudtam viselni, mert többségben voltak bennük a pozitívumok, bár az egész évad hullámvasutazásnak tűnt, amely gödörből indult és a tetőponton ért véget. Persze, ha a "minden jó, ha a vége jó" gondolatot vesszük alapul, akkor ez egy jó operai évad volt. Unalmasnak semmiképp nem nevezhetem, és ingerszegénynek sem.

Az én évadom két előadás köré épült, amelyeket végig akartam követni. Így terveztem és így is lett, és ezért nagyon hálás vagyok azoknak, akik segítettek abban, hogy ez így megtörténhessen. Az egyik Hábetler András és Köteles Géza lassan három éve elkészült Figarója, amelyiket ősztől Figaro 2.0 címen játszott az Operaház, de csak vidéken, a Gördülő opera program keretében. Ez még lesz jövőre is, később bekerül az Erkel Operakalandjába, így pestieknek is nézhető lesz. (Szereplői voltak még:Cser Krisztián, Kovács István, Fodor Beatrix, Keszei Bori, Farkasréti Mária, Szvétek László, Mester Viktória, Kun Ágnes Anna, Megyesi Zoltán, Pataki Bence, Bucsi Annamária) Nagyon szeretem ezt a Figaro-verziót minden összetevőjével együtt, az évadom legjobb estéi fűződtek hozzá. Jó lenne, ha az idén kimaradt színházak jövőre ráébrednének, hogy nekik is kell ez az előadás. (Következő alkalom: szeptember 26-án Sopronban.)

Az évadom másik vezérfonala és biztos örömforrása Dinyés Dániel és Göttinger Pál Cosí fan tutte-beavatója volt. A nyílt próbákat és a kész előadást is sikerült megnézni és szintén végig beszámolni róluk. (Szereplők: Kolonits Klára, Szolnoki Apollónia, Cseh Antal, Varga Donát, Pálmai Anna, Kulka János, majd helyette Kálid Artúr)

Ebben az évadban külföldi előadást mindössze kettőt láttam, novemberben egy Figaro házasságát és egy Ruszalkát Prágában. Ez a Ruszalka mindenképp benne lenne a legnagyobb élményeim között, hiszen majdnem két éve vágyakoztam egy élő előadás után és Pesten ez még mindig nincs - sose volt, nekem hiányzik, fel kellene újítani Novák Eszter 2009-es debreceni rendezését, ez lehetne a megoldás.

Mivel a 145 megtekintett előadásból több olyan is volt, amelyeket nem idén láttam először, most az ismétléstől tartózkodom és csak olyan alakításokat fogok itt méltatni, amelyek újdonságot jelentettek ebben az évadban és a korábbi évadértékelőkben nem szerepeltek.

A legjobb előadás és a legjobb rendezés kategória, amelyeket a hivatásos kritikusok használnak, mintha arra szolgálna, hogy több előadást jelölhessenek meg. Mivel ez egy nézői blog, csak saját magamat képviselem, nem ragaszkodom mereven ezekhez a kategóriákhoz. Én kettőnél több előadást láttam az idén, amelyek kellemesen leptek meg, amelyekben éreztem a rendezői leleményt is és azt is, hogy sikeresen összeállt az egész. Számomra az alábbiak voltak az idén először látottak közül a legizgalmasabbak:
Sly, Cosí fan tutte (Göttinger Pál)
Szentivánéji álom, Sybill (Szabó Máté)
János passió (Gábor Sylvie)
Egy pohár víz (Nagy Viktor)

Az énekesek közül jó eséllyel tudtak meglepetést okozni azok, akiket sosem vagy nagyon ritkán láttam korábban, így Xavier Sabata aFarnace főszereplőjeként, vagy Jeffrey Thompson a Poppeában,Erwin Schrott pedig Don Giovanniként hagyott maradandó emlékképet. Mindhármukat várnám vissza. (Bo Skovhust is mondanám, de három éve a Mesterdalnokokban már egyszer megragadott ugyanígy Beckmesserként.) Szintén idei felfedezésem Sándor Csaba, akiLeanderként és Papagénóként is figyelemre méltó volt, szerencsére több szerepben jövőre is visszatér, már október elejétől a Bohémélet 2.0-ban.

Én nagyon szeretem azt a pillanatot, amikor látok egy számomra új tehetséget megnyilatkozni és 2900 megtekintett előadás fölött is érnek meglepetések. Ennél csak az jobb, amikor 8-10 éve tudatosan figyelt művészekről is újfent kiderül, hogy még mindig tudnak új impulzusokat adni, és ehhez "csak" az kell, hogy meg is kapják a nekik való lehetőségeket.

Ebben a kategóriában három markáns élményem tolakszik minden más elé: Molnár Levente januárban bebizonyította, hogy a Bohéméletfőszereplője Marcello, és nemcsak, hogy nézhetővé tette számomra ezt az operát, amelyiket a lehetőség szerint igyekszem elkerülni harminc éve, amióta először megnéztem, de olyan energiákkal vett részt a játékban, amely meggyőzött arról, hogy néha muszáj kivételt tenni. (Néha muszáj, ha az illető másban nem nézhető itthon. Attól tartok, hogy a következő évadban is visszaülök rá.)

Ennél jóval frissebb a másik: Kálmán Péter a Müpában A Rajna kincsecímű előadásban Alberichből csinált abszolút főszereplőt és még napokig a hatása alatt voltam ennek a kétszer is látott alakításnak. Jó, hogy jövőre a Ring három részében is feltűnik Alberichként, még jobb lenne, ha az Operaház úgyszintén benne gondolkodna. Kálmán Péter egyébkéntGianni Schicchi szerepében is tündökölt, decemberben. Több előadásra kellene itthon tartani őt is.

Ebben a meglepetés-kategóriában kell még megemlíteni azt az énekest, akit most már harmadik évada a legtöbb előadásban néztem, mert nézhettem a műsornak köszönhetően, hiszen a két kedvenc operám címszerepét (Figarót és Kékszakállút) kiválóan énekelte és viszonylag sokszor, amelyeket akár hetente is szívesen megnéznék újra meg újra a következő évadban is, ha ki lennének tűzve. Nem lesznek. De az idei nagy meglepetés - nekem - mégsem ezekhez a jelentős alakításaihoz kapcsolható, hanem egy koncerthez. Cser Krisztiánnak Berlioz Rómeó és Júliájában egy negyedórányi szerepe volt, Lőrinc barátként. Egy másik felvételt megismerve, különösebb lelkesedés nélkül, lényegében rutinszerűen mentem a helyszínre, ilyen revelatív énekesi teljesítményre nem számítottam.

Az énekesnők esetén még könnyebb előszedni, hogy mi volt fontos, ez a felsorolás egyetlen elemében sem változott meg, miután tételesen is végignéztem az összes megtekintett előadás listáját.

Az évad elején és végén Pasztircsák Polina egy-egy nagyon tökéletesen kidolgozott alakítással ajándékozott meg minket. Valószínűtlenül éteri módon szólalt meg Daphnéként és nemrég az Istenek alkonya kisebb szerepében, Gutruneként is azt éreztem, hogy vele tudok legjobban azonosulni, nem Brünhildével, akivel szoktam. (Utóbbi szerepét már énekelte, de mivel friss az élmény, azért csak megemlítem ezt is.) Mimiként idén láttam a Bohéméletben és a Figaro grófnéjaként is meggyőző.

Baráth Emőkét idén jobb eséllyel lehetett a külföldi koncerttermekben megtalálni, de három jelentős operaszerepe miatt sem maradhat ki erről a listáról. Engem ezek közül is legjobban Poppeaként nyert meg, deOronteaként és Tündérkirálynőként is emlékezetes. Az, hogy a jövő évadban egyáltalán nem énekel az Operaházban elég rossz hír, de valószínűleg az évad műsorának jellege miatt alakulhatott így csupán. A Mozart-repertoárban folyamatosan helye lenne, de az nem nagyon lesz jövőre…

Nagy élmény volt néhány nagy énekest a saját maguk által is megszokottnál kisebb volumenű szerepben látni, amelyekben viszont talán még annál is sűrítettebben tudtak tündökölni. Mellékszereplő kategóriában sokakat lehetne emlegetni a számtalan bemutatóból, és ezen belül is talán a legtöbb (35) szólistát felvonultató Triptichonból. Aki elsőként jut eszembe az Komlósi Ildikó hercegnője, akinek ugyan 13 perces mindössze a jelenete az Angelica nővérben, de mindkét megtekintéskor a székembe szögezett és még a Trubadúr rendezés miatt sem sajnáltam annyira Létay Kiss Gabit, mint éppen ekkor, amikor ez a hercegnő kínozta. Schöck Atala szintén énekelt főszerepet aWertherben, de még ennél is intenzívebbnek éreztem a Ringben Fricka szerepében, a Rajnában és a Walkürben egyaránt.

A befutott művészek mellé kívánkozik a még mindössze első éves zeneakadémista, Kiss Judit Anna, aki elképesztően izgalmas mezzoszoprán hangjával a Jolánta cipője rövid jelenetében is levett már a lábamról, viszont azóta az Oronteából már az is kiderült, hogy nagyszerű humorérzéke is van, hatásos színpadi jelenléte. Nekem egyértelműen ő a legígéretesebb pályakezdő is, bár mellette még mindenképp érdemes megemlíteni legalább a zeneakadémiai koncertszerű Cosí fan tutté-ban látott Theodora Raftist, aki nagyszerű Despina volt nagyszerű mezőnyben, remek színpadi kvalitásai megmutatkoztak még így is.

Végül, de elsősorban feltétlenül méltatni kell Kolonits Klárát, aki idén négy olyan karaktert is megformált, amelyek közül egy is elég lenne arra, hogy a legek között szerepeljen. Donna Anna volt decemberben Erwin Schrott partnereként, Éj királynője kétféle rendezésben is, Fiordiligi az Operabeavatóban a teljes évadon át és számomra még ezeknél fontosabb volt Violetta alakítása, amelyet Debrecenben tudtam megnézni. A megtekintett 145 operából ha egyetlen egyet kellene választanom, akkor ez lenne az, amelyik számomra a legfontosabb volt idén, teljes mivoltomban megrázott és éppen ezért, mert láttam, hogy mennyire tökéletesen belülről hozza ezt a nőalakot Kolonits Klára, jelenlegi pályaszakaszában mennyire ráillik a szerep, teljesen értetlenül nézem, hogy Traviátaként egyáltalán nincs kitűzve a pesti operaműsorban. (Nemigen szeretek a pálya széléről kinyilatkoztatni, de kevés dologban vagyok ennyire biztos, mint abban, hogy most Violettát kellene Kolonits Klárának énekelnie. Sokszor.) Jövőre jön a Lammermoori Lúcia premierje, jön Kolonits Klára bel canto önálló estje, ezeket az eseményeket lehet kétségtelenül bizakodva várni.

Ha lenne különdíj-kategóriám, akkor bajban lennék, mert három díjazottam is lenne. Aczél András kettőben is érintett, aki idén másodszor is megszervezte az Éjszakai vetélkedőt, amely persze életem élménye volt, nem pusztán az évadomé, és emellett az énekkari művészekkel egy félig prózai-félig zenés előadást is készített, amelyben nálam sokkal hatásosabban az évadot is értékelték (Sok hűhó, vagy amit akartok). A harmadik különdíjasom pedig a Lear teljes előadói gárdája lenne, beleértve a zenekari művészeket is. Óriási teljesítmény volt ez, átéreztem egy megtekintés után is és ezek után attól tartok, hogyRálik Szilvia és Sümegi Eszter számára jövőre Brünhilde szerepe sem lehet igazi kihívás.

Nehéz évad volt ez, valószínűleg az énekkar és a zenekar tagjainak még sokkal inkább, mint azoknak a szólistáknak, akiknek itt-ott besűrűsödött a programja, de voltak lazább heteik is. A jövő év a tervezett 28 (vagy 26?) bemutatóval, nem tűnik sokkal könnyebbnek, a magyar évadban még több lesz a különleges esemény is, jön a Ring harmadik estéje, megnyílik az Eiffel-csarnok az új játszóhellyel és végül az évad végén megkezdődik az Operaház újabb rekonstrukciója, amely által ha szerencsénk van, visszakapja majd az épület több mint harminc éve elveszített kitűnő akusztikáját. Legyen így, kivárjuk a folytatást.

Olaszok Szegeden II.

Ermanno Wolf-Ferrari: Sly – a Szegedi Nemzeti Színház produkciója az Erkel Színházban, 2016. május 27. 
BÓKA GÁBOR kritikája

Alkalom szüli a tolvajt – szól egy Rossini-vígopera címe; ezúttal azonban az alkalom csupán részeges kocsmatölteléket szült. Az Operaház Shakespeare-fesztiválja és a Szegedi Nemzeti Színház együttesének verista műveket sorozatban felkaroló programja (az elmúlt években Cilèa-, Zandonai- és Giordano műveket is hallhattunk tőlük) vélhetően külön-külön is megfelelő apropó lett volna az 1927-es világpremierje után pár évig szép sikereket arató, majd az ezredforduló táján néhány évre feltámadó Sly bemutatására. Bő évtizedes csúszással – írhatnánk maliciózusan, utalva arra, hogy Ermanno Wolf-Ferrari operája manapság máshol nem téma, amikor az volt, akkor pedig nálunk nem törődtek vele. Írhatnánk, de nem írjuk, mert a hazai operaéletnek sem akkor, sem most nem volt Domingója vagy Carrerasa, akik a Zürichtől New York-ig tartó bemutatókat inspirálták; így egy esetleges budapesti vagy szegedi előadás nagyon rossz kontextusba került volna. Ennyi idő elteltével azonban az emlékek elhalványultak, az esetleges szenzáció visszhangja lecsengett; a Slynak – mind a műnek, mind az előadásnak – immár lehetősége van jótállni magáért. Kérdés, tud-e élni ezzel a lehetőséggel?

Giovacchino Forzano librettója – ahogy Puccini Gianni Schicchije esetében is – a világirodalom egy közismert művének továbbgondolásából keletkezett. Míg Puccini számára az Isteni színjáték néhány homályos mondatából kerekített fergeteges komédiát Forzano, addig Wolf-Ferrarinak egy vígjátékból írt – verista tragédiát. A forrás ezúttal Shakespeare Makrancos hölgye, annak is keretjátéka, pontosabban előjátéka – merthogy a bevezető történetet Shakespeare a várakozással ellentétben nem kerekíti le. A darab úgy indul, hogy Christopher Sly-t (Lévay József fordításában a Ravaszdi, Jékely Zoltánnál a csokonais ízű Huncfut nevet kapja) megviccelik: miután berúg és elalszik, egy gróf palotájába vitetik, elegáns ruhákba öltöztetik, és elhitetik vele, hogy ő maga a gróf. A makrancos hölgy közismert cselekménye voltaképpen a Sly számára előadott színdarab, arról azonban nem értesülünk, hogy mi lesz Sly sorsa a tréfa végeztével.

Hogy ez miért van így, azzal rengeteget foglalkozott a Shakespeare-filológia – annyit megemlíthetünk, hogy A makrancos hölgyegyik előképének számító, pár évvel korábban bemutatott, ismeretlen szerzőtől származó vígjátékban, melynek cselekménye szinte szóról szóra megegyezik a shakespeare-i verzióéval, még ott a befejezés Sly eszméléséről. Forzanót azonban jobban érdekelte a maga verziója, és a tőle megszokott módon izgalmas és szórakoztató librettót alkotott az alapanyagból. Hogy aztán ez hatásában mégsem vetekedhet a Puccini számára írtakéval, annak vélhetően épp ez, vagyis a zeneszerző személye az oka – s ezt még akkor is le kell írnunk, ha az összehasonlítás gyűlöletes, és értelmetlen is. A kiváló felkészültségű Wolf-Ferrari, akit elsősorban klasszicizáló stílusú vígoperák szerzőjeként ismerünk (ha egyáltalán), nagy elánnal veti bele magát a harmadik felvonás szerelmi duettjébe, de a Nagy Dallamot hiába keresgéli, s így a hallgató a kielégítetlenség érzésével távozik az előadásról. No meg – de ilyet már végképp félve ír le a kritikus – a zene hozzáadott értéke is hibádzik ezúttal: Wolf-Ferrari kitűnő mester, de nem zseni, keze alatt a Sly nem lesz több és más, mint Forzano történetének zenébe ültetése. Bezzeg mennyivel gazdagabb világot bont ki Puccini a két, hasonló elvek mentén készült Forzano-szövegből!

Mindez egyszerre könnyíti és nehezíti meg az előadás alkotógárdájának dolgát. Megkönnyíti, mert a mű „egy az egyben” könnyen adja magát; megnehezíti, mert hogy utóvégre miért is adják elő a darabot, az egy mégoly élvezetes produkció esetében is könnyen homályban maradhat. Göttinger Pálszakmailag korrekt rendezése is adósunk marad e kérdés megválaszolásával, de mivel ez részben a mű hiányosságaiból fakad, komoly kifogás helyett legyen ez most csak halk észrevétel. Értékeljük inkább a pozitívumokat: a színészvezetés pontosságát, a tömegjelenetek beállításának profizmusát, egyáltalán: a darab hangvételének és a mű sajátos jellegének pontos közvetítését. Rendezői téren egyetlen komolyabb hibát jegyezhetünk csak fel: az öngyilkosság hogyanja – lévén ezúttal a színfalak mögött zajlik – sokak számára rejtve marad. Hiába a gondosan elhelyezett vérfoltok, a távolabb ülő nézők közül sokan távoztak abban a hitben, hogy Sly tíz másodperc alatt halálra itta magát. A brutális, naturalista öngyilkosság amúgy is hozzátartozna e stílus lényegéhez: kár finomkodni. Horgas Péter díszlete túl általános: talán a produkció létrejöttének bizonyos fokú motiválatlansága hatott rá is, de nehéz lenne megmondani, hogy miért épp ilyen, amit látunk – ám ezen túlmenően konkrét hiba, hogy a szélső felvonásokéval szemben a második kép díszlete mint játéktér, mint térkompozíció sem funkcionál.

Az előadás egyetlen igazán problematikus, ám így az összhatást jelentősen befolyásoló tényezője a karmesteri–zenekari produkció. ASzegedi Szimfonikus Zenekar ezúttal a tolerálhatónál jóval több gikszerrel játszik: a konkrét hanghibák mellett gyakori az összjátékbeli pontatlanság – sokszor az avatatlan fül számára is egyértelmű, hogy a szólamok nincsenek együtt. A teljesítményre nyilván rányomta a bélyegét Gyüdi Sándor vezénylése, akinek munkájával szemben az eddigieken túl egy globálisabb kifogás is támasztható: nem csak a hangok megszólaltatása szintjén, de formai szempontból sem tudta megteremteni a darab egységét – az első felvonás szétforgácsolódásra hajlamos jelenetsorai, vagy (a mikroszintet nézve) ritka és rövid zenekari belépései egymás mellé hányt, de össze nem illesztett mozaikkockák képét vetítik elénk, nem pedig koherens műegészt. Wolf-Ferrari ennél jobb és megbízhatóbb zeneszerző: az anyag meghódítása, noha talán nehéz és szokatlan feladat, de nem lett volna lehetetlen.

A szereposztás viszont kiváló. A nagy dobás ezúttal László Boldizsáré, akit a szerep telibe talált. Hangi kvalitásai operaénekesi karrierjének elejétől fogva egyértelműek, technikája, kultúrája, mely már a kezdet kezdetén is biztató, hazai keretek között pedig igen jó volt, azóta töretlenül fejlődik. Alakításainak egyetlen korlátja van: a hangfaja és színészi alkata közötti ellentmondás. Aligha vitatható, hogy László Boldizsár színpadra termett egyéniség, de a sztenderd repertoárban kevés az olyan tenorfőszerep, ahol komikusi vénáját, iróniáját csillogtathatná, vagy éppen karakterénekesként brillírozhatna – az a kevés, ami eddig megtalálta (mint tavaly Busoni Doktor Faustjának Mefisztója), vitathatatlanul eddigi pályafutásának csúcsa. Miként a mostani Sly is, ahol hősiesség helyett bőven élhet az imént felsorolt adottságaival, kiegészítve ezt az elesettség, mi több: a gyámoltalanság színpadi megformálásával – miközben mindezt vokálisan is kifogástalanul fogalmazza meg.

Mellette a többiek ezúttal valamelyest untermann-szerepbe kényszerülnek – ezt azonban magas színvonalon teszik. Kónya Krisztina nem mindig kifogástalan, de mindig megkapóan hiteles vokalitással alakítja Dollyt;Kelemen Zoltán Westmoreland grófjának viszont épp az éneklés az erőssége – kár, hogy szólama ezúttal nem olyan látványos, hogy csak ebben a vonatkozásban kiteljesedhessen.

A rendkívül népes szereplőgárda további részét illetően csak néhány észrevételt tehetünk. Cseh Antal Plake-je figurálisan pontos, de vokális produkciója elfogadhatatlan. Vele szemben a más szerepkörben sokszor problematikus Réti Attiláról egyszer csak kiderül, hogy karakterbaritonként kiváló kabinetalakításra képes – máskor is szívesen lennénk tanúi. Laczák Boglárka minden vonatkozásban meggyőzően hozza az első felvonásban jelentős szereppel bíró Fogadósnőt. S végül: más kritika is kiemelte, de magam is csatlakozom azon megállapításhoz, hogy Hanczár György két apró szerepben a hangi kvalitásokat mérő versenygyőzelmet követően most színpadi létezésből vizsgázott jelesre.

A végére kívánkozik egy technikai megjegyzés: a közelmúltban látott két szegedi produkció közül kettőt Budapesten, az Erkel Színházban tekinthettem meg, s mindkétszer feltűnt, hogy az énekesek tekintélyes részét sokszor rosszul vagy egyáltalán nem lehetett hallani. Ez alól mindig kivételt képeztek azok a művészek, akik rendszeresen énekelnek az Erkelben is. Gyanítom, hogy nem az adottságok vagy a felkészültség különbségei állnak a háttérben, sokkal inkább az, hogy ezeket a produkciókat a Szegedi Nemzeti Színház teljesen más akusztikai viszonyaihoz, jóval kisebb teréhez kalibrálták – ami ott sok lenne, az itt a hallhatósághoz szükséges minimum. A probléma valamivel több helyszíni próbával és odafigyeléssel, úgy vélem, orvosolható lenne – hiszen jövőre is lesz Sly és Primavera-fesztivál egyaránt.