A régóta apadó állami források és az átláthatóság hiánya teljes létbizonytalansághoz vezetett a független színházaknál, amelyekre a korábbiaknál is keményebb év vár. Társulati és érdekképviseleti vezetők mondták el lapunknak, mekkora a baj, és hogyan kellene átalakítani a rendszert, hogy ne zárjanak be sorra értékes műhelyek. A minisztérium is válaszolt kérdéseinkre – tervek helyett némi brüsszelezéssel.
A független színházak és táncegyüttesek egyre kilátástalanabb helyzetbe kerültek az elmúlt években, hiába emelték fel többször is a hangjukat a források csökkenése, késlekedése, a folyamatos létbizonytalanság és a támogatási rendszer átláthatatlansága miatt. A jelek szerint nemhogy javulás nem várható idén, inkább tovább romlik a helyzetük. Nemrég derült ki például, hogy a minősítéssel nem rendelkező fővárosi színházi és táncművészeti előadó-művészeti szervezetek számára kiírt működési pályázat keretösszege 2023-ban mindössze 315 millió forint lesz a tavalyi 533,5 millió helyett. Ez 41 százalékos csökkenés, miközben a szcéna szereplői eddig is a végzetes következményekkel fenyegető alulfinanszírozottságra panaszkodtak. A szakmai vészjelzéseknek nagy múltú, meghatározó társulatok megszűnéséről szóló hírek adtak súlyt az elmúlt időszakban.
„A Proton Színház, a Tünet Együttes már bejelentette, hogy évad végével abbahagyják. Ha nem lesz elegendő forrás, akkor hamarosan a független színház, mint olyan, talán egy-két kivétellel megszűnik az országban” – összegezte a kilátásokat a 24.hu-nak Zsedényi Balázs, az Átrium színház produkciós igazgatója, aki arra a kérdésünkre is lényegre törő választ adott, hogy szerinte miben kellene változnia a jelenlegi támogatási rendszernek ahhoz, hogy átláthatóbban és kiszámíthatóbban működjön a társulatok számára:
Mindenben. Jelenleg ugyanis nincs támogatási rendszer, nincs koncepció, nincs semmi, amit rendszerszinten biztosan lehetne tudni a 2023-as kulturális források kiosztásával kapcsolatban. Az elmúlt években pedig az érdemi kultúrafinanszírozásra szánt állami támogatást kérelmek és nem pályázatok útján osztották ki (sokszor olyanoknak, akik nem is voltak jogosultak rá, minden következmény nélkül), zéró transzparenciával.
A helyzet értékelésére megkértük a több mint 120 színházi- és tánctársulatot, befogadóhelyet, produkciós házat és személyt képviselő Független Előadó-Művészeti Szövetséget (FESZ) is. Szerintük a források csökkenésének mértéke olyan arányú, a rezsiköltségek és az infláció emelkedése pedig olyan magas, hogy azt nem lehet a költségek csökkentésével ellensúlyozni, sem a nézőkre hárítani. Az tehát már nem megoldás, hogy művészeket vagy háttérdolgozókat küldenek el a társulatok, esetleg kevesebb bemutatót tartanak.
„Éppen ezért a FESZ a működési pályázat keretének emelését kezdeményezte azzal, hogy rámutatott: a meglévő támogatások átstrukturálásával az előadó-művészet ezen területe megmenthető és életben tartható. Ehhez képest 41 százalékos csökkenés kezelhetetlen. A minisztérium vezetésének többször is jeleztük, hogy a működési pályázati forrás olyan mértékben alultervezett, hogy az tovább nem szűkíthető. Ráadásul az összeg, amelyről beszélünk, a minisztérium költségvetésében, de pláne államháztartási szinten szinte észlelhetetlen, nem old meg semmiféle állami likviditási problémát” – nyilatkozta lapunknak Nagy Zoltán, a FESZ ügyvezetője.
Emlékeztetett arra is, hogy a független szférában nem egymástól elszigetelten tevékenykedő szervezetek működnek: a társulatok, befogadóhelyek, valamint infrastrukturális és menedzsment-szolgáltatásokat nyújtó szervezetek tevékenysége egymásra épül, egyik nélkül nincs a másik. Az elapadó források léptékét jól érzékelteti, hogy tavaly a MU Színház, a Szkéné és a Jurányi összesen több mint 90 millió forint támogatást kapott, és így is nehezen húzták ki az elmúlt évet, idén pedig ugyanebben a kategóriában összesen 80 millió osztható szét, miközben legalább további tíz meghatározó szervezet vár támogatásra. Ha egy befogadóhely forrásai májusig teszik lehetővé a nyitva tartást, szeptemberben pedig már ki sem nyit, a befogadott társulatok nem tudnak játszani, így a pályázatban vállalt kötelezettségeiket sem tudják teljesíteni.
Ezen a területen az egy főre jutó állami támogatás összege átlagosan nem több mint 3000 forint, szemben a nemzeti minősítésű színházak egy székre jutó 10-30 ezer forintos támogatásával. Különösen igaz ez azokra az alkotóműhelyekre, színházi nevelési társulatokra, amelyek munkájukkal különböző hátrányos helyzetű csoportokkal dolgoznak együtt.
Ez a forrás nincs
A kulturális tao 2018-as eltörlése óta kialakult, folyamatosan változó támogatási rendszeren sokszor még az érintettek is nehezen igazodtak ki, így érdemes röviden beazonosítani a fő elemeit. Ahogy korábbi cikkünkben írtuk, a hatályos előadó-művészeti törvény a szervezetek két nagy csoportját különbözteti meg:a minősítetteket (ezen belül vannak a nemzeti és a kiemelt minősítésűek),
illetve a nem minősítetteket.
A minősítettekről a miniszter dönt, ezek jellemzően önkormányzati fenntartásúak, de akadnak köztük magánszínházak is. Ezeknek a működtetéséről külön állapodik meg az érintett önkormányzat és az állam. Speciális helyzetben van Budapest, itt a színházak önkormányzati tulajdonban maradtak, egyes intézményeket az állam, másokat a fővárosi önkormányzat működtet, de vannak közös fenntartásúak is. A fentieken kívül minden egyéb nem minősített szervezetnek számít.
A szervezeteknek három fő bevételi forrásuk van:a működési támogatás,
a taót felváltó többlettámogatási program,
illetve a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) pályázatai.
A többlettámogatási program 2019-ben meglehetősen nagy, 37,4 milliárdos keretösszeggel indult, ám 2022-re már ezen belül is jóval kevesebbet, 13 milliárd forintot osztottak ki. A FESZ már az indulás évében javasolta a minisztériumnak, hogy a többlettámogatási program akkor még valóban óriási kerete terhére növelje meg inkább a működési pályázati keretet. Ezt támasztotta alá a pályázatokat bíráló egyik kuratórium minden évben kiadott értékelése is.
Tehát nem többletforrást kértünk, hanem a források észszerű átcsoportosítását egy szigorú bekerülési és támogatási feltételekkel működő pályázati struktúrába. Észszerű amiatt, hogy a kurátoroknak nem arról kellene dönteni, hogy egy több évtizede működő szervezetnek csippentsenek-e le a támogatásából 500 ezer forintot ahhoz, hogy egy »csak« tíz éve folyamatosan működő társulat ennyivel több támogatást kaphasson. Észszerű amiatt is, mert nem kellene ugyanazon pályázói körnek ugyanahhoz a támogatóhoz öt-hat pályázatot benyújtania egy adott évad projektjeihez. Ezt idén is javasoltuk, érdemi válaszként a pályázati felhívást tudjuk értelmezni.
A helyzetet szerintük az teszi kezelhetetlenné, hogy nemcsak a működési támogatás keretösszege zsugorodik, de ezzel egy időben az NKA sem fizet: tavaly őszi pályázatok kifizetése áprilistól várható, és úgy tudják, hogy a tavaszi pályázatok kiírása is elmarad. Ez azt jelenti, hogy az NKA-ból legalább fél év forrása eltűnt, és ennek nyoma van a kormányrendeletben is, amely alapján a kormány a 2023. évi költségvetési törvényt módosította: az NKA – az ötöslottó játékadójából és a szerzői jogdíjakból – tervezett bevétele ugyan 15 milliárd forint, ebből azonban csak 9 milliárd forintot használhat fel. Mint írják, mulasztásban van a kulturális kormányzat a 20 százalékos kulturális bértámogatási program teljesítését illetően is. A munkabéreket a szervezetek a rendelet végrehajtásaként megemelték, az ehhez meghatározott 2023. évi forrást viszont még nem kapták meg, sőt még az igénybejelentés módjáról sem rendelkeznek információval.
Az említett kormányrendelet amúgy a művészeti pályázati támogatásokat nyújtó Kulturális és Innovációs Minisztérium számára 34 milliárd forint befizetését írta elő. Ez az összeg nagyságrendileg megegyezik azzal a 37 milliárdos támogatási keretösszeggel, ami a kulturális tao-támogatás helyébe lépett. Nagy Zoltán válaszában hangsúlyozta, hogy ez tehát nem zárolás, amikor lehet reménykedni abban, hogy az év végén a források felszabadulnak: ez a forrás nincs. A szakma résztvevőit amúgy arról tájékoztatták, hogy a többlettámogatási program helyébe az idei évtől új pályázatok lépnek. A FESZ szerint ezek kiírását 2023. január elejére ígérték, ám ez nemcsak nem történt meg mindeddig, de a keretösszeg is egyre zsugorodik, „legalábbis informálisan így tudjuk, tájékoztatást február végére ígértek”.
Bizonytalanságban tartva
A rendszer egyik központi eleme éppen az állandó bizonytalanság, ami szinte lehetetlen küldetéssé teszi az előrelátást és a felelős tervezést. Szabó Réka, a Tünet Együttes vezetője is ezt hozta fő okként, amikor bejelentette húsz éve alapított társulata megszűnését. „Nem tudom, nem akarom folytatni jelen körülmények között a társulat napi szintű működtetésének szélmalomharcát. Nem akarok vezető, munkáltató lenni olyan helyzetben, amelyben lehetetlen felelősséget vállalni” – írta múlt heti búcsúlevelében.
Az elemi kiszámíthatatlanságot tartja az egyik fő problémának Takács Gábor, az 1996 óta működő Káva Kulturális Műhely alapítója és operatív vezetője is, aki több mint idegőrlőnek tartja az állapotot, hogy sokszor egy hétre vagy egy hónapra sem látják előre a várható változásokat, nemhogy egy teljes évre. A független színházi szcénát szerinte ezért régóta a résztvevők elhivatottsága – kevésbé romantikus megközelítésben: önkizsigerelése – tartja életben, az pedig csak még tovább súlyosbítja a helyzetet, ha állam tényleg kivonul erről a támogatási területről, ahogy arra számos jel utal.
Már csak azért sem lenne ez rendben, mert a magukra hagyott társulatok sokszor épp az állami felelősségvállalás hézagait töltik ki. A Káva például évtizedek óta foglalkozik színházi neveléssel: általános és középiskolás gyerekeknek tartanak részvételiségre épülő előadásokat, amelyek társadalmi és erkölcsi problémákat boncolgatnak. Tehát gyakorlatilag állami feladatot vállalnak át, ezért Takács Gábor szerint az államnak kutya kötelessége valamilyen formában jelen lenni a tevékenységük finanszírozásában.
Szándékosan nem mondom azt, hogy tartsa el a társulatot, hiszen nekünk is kutya kötelességünk megtalálni, milyen forrásokat tudunk még bevonni, ha már egyszer ennek szenteltük az életünket. Tehát nem gondolom, hogy mindent az államnak kell finanszíroznia, de azt sem tartom elfogadható koncepciónak, hogy egyik pillanatról a másikra egyszerűen levonul az állam a pályáról, és azt mondja ezeknek a színházaknak: oldják meg a finanszírozást, ahogy tudják.
Van, amikor az elhivatottság önmagában már nem elég, de innovatív és kétségbeesett megoldásokra is szükség van az életben maradáshoz. Tavaly nyáron – immár nem először – a bezárás veszélye fenyegette az Átrium színházat is, amelyet végül csak közösségi gyűjtéssel és önkormányzati segéllyel sikerült elkerülniük. A felajánlásokból eddig több mint 97 millió forint jött össze, ami egyfelől pozitív visszajelzés, de hosszú távon nyilván aligha fenntartható egy ilyen modell. Zsedényi Balázs szerint az a közösségi összefogás, ami az Átriumért létrejött, kulturális területen példátlan. „Előbb-utóbb fel fog merülni talán a tömegekben is, hogy miért kell az államival párhuzamos infrastruktúrát fenntartaniuk (magánegészségügy, magániskolák, magánszínházak), ha az adójukból ezt egyszer már kifizették” – mondta a 24.hu-nak a produkciós igazgató, hozzátéve, hogy forrás természetesen lenne minderre, az elosztás módját és arányait viszont már joggal érheti kritika.
Tényleg túl sok a színház?
Kérdéseinkkel a minisztériumot is megkerestük. Többek között olyanokra voltunk kíváncsiak,nem aggódik-e a kormány, hogy a radikális forráscsökkentések miatt további meghatározó társulatok szűnhetnek meg,
írnak-e ki idén többlettámogatási pályázatot – vagy helyette valami újat –, és ha igen, mekkora keretösszeggel,
illetve van-e tervük arra, hogy átláthatóbbá és kiszámíthatóbbá tegyék a rendszert?
A válaszokban kevés konkrétumot vagy tervet, annál több általánosságot és a kormányzati propagandából jól ismert szlogent kaptunk:
Az elhibázott brüsszeli szankciók okozta költségvetési nehézségek a kulturális ágazat összes szereplőjét érintik. Magyarország kormánya mindent megtesz, hogy a magyar emberek számára megőrizzük a biztonságot, a munkahelyeket, a megélhetést és egy normális élet feltételeit. Most az első, hogy az ország biztonságát, a magyar családokat, a munkahelyeket, a rezsicsökkentést, a családtámogatásokat, a nyugdíjasokat megvédjük. Bízunk abban, hogy mielőbb béke lesz, és pénzügyileg is abban a helyzetben leszünk, hogy újra nagy lépéseket tehetünk.
A FESZ-nél is érdeklődtünk arról, hogy zajlik-e mostanában érdemi párbeszéd a kormány és az előadó-művészeti szervezetek között. Azt felelték, hogy rendszeresen keresik a minisztérium munkatársait különböző vezetői szinteken, és nemcsak a problémákat sorolják, hanem megoldási javaslatokat is tesznek. Az a benyomásuk alakult ki, hogy a minisztériumi vezetők nem rendelkeznek kellő információval a területen működő szervezetekről. Felsővezetői szintű nyilatkozatokban például rendszeresen megjelenik, „hogy milyen sok, túl sok” a független színház. Nagy Zoltán szerint ez a kijelentés egyrészt ellentétes a művészeti szabadságot garantáló alaptörvénnyel, másrészt egyetlen adatra támaszkodik: a független színházként nyilvántartásba vett előadó-művészeti szervezetek számára. Nem veszi figyelembe azonban, hogy a nyilvántartásba vétel nem azonos a támogatottsággal. Pedig a FESZ úgy látja, hogy éppen a működő pályázati formák azok, amelyek szűrőként szolgálnak ahhoz, hogy csak a valós művészeti tevékenységet végző, objektíve – előadás- és nézőszámmal, foglalkoztatási adatokkal, áfabevétellel vagy pozitív mentálhigiénés, szociális hatással – is mérhető teljesítményt nyújtó szervezeteket támogassa az állam.
Amit nem tudunk elfogadni, hogy az elmúlt ötven évben a magyar előadó-művészeti struktúra szerves részévé vált független színházi és táncművészeti terület létezését és professzionalitását újra meg újra igazolnunk kell a kulturális politikai döntéshozók előtt. Nem tudjuk elfogadni azt sem, hogy elmúlt évek elhibázott kulturális támogatási politikájának következményeiért azt a független szférát tegyék felelőssé, amelyhez az előadó-művészetre jutó támogatási források egy-két százaléka jut el, és amely e szűkös forrásokat a leghatékonyabban használja fel. A területnek nem a nézőszám és előadásszám maximalizálás a célja, hanem az alulról (vagyis nem az állam és az önkormányzatok felől), az alkotók felől induló művészi kezdeményezések, a kísérletezés, a kockázatvállalás lehetőségének biztosítása, és különösen a társadalmi felelősségvállalás.
Ez a felelősségvállalás tetten érhető például a társadalom különböző csoportjainak valós idejű problémái felé forduló, tabutémákat feldolgozó előadásokban, illetve alkalmazott színházi, társadalmi fejlesztő és alkotási programokban egyaránt. Álláspontjuk szerint e munka finanszírozásának alapja nem lehet pusztán az előadásszám és nézőszám, és nem is lehet a nézőkre hárítani ennek költségeit, hiszen éppen azokhoz a csoportokhoz juthatunk el a támogatás révén, amelyek tagjai éppenhogy nem rendelkeznek olyan szabad jövedelemmel, amely lehetővé tenné számukra azt, hogy kulturális szolgáltatásokat vásároljanak.
„Nyitottak vagyunk arra, hogy a minisztérium számára kellő adatot és információt adjunk a finanszírozási modell újragondolásához, a költségvetési tárgyalásokhoz, a területre vonatkozó jogszabályok előkészítéséhez” – írják, hozzátéve, hogy ezt a nyitottságot és partneri hozzáállást szeretnék elérni a kulturális politikai vezetőkkel, így különösen Csák János miniszterrel, és aktuálisan a minisztériumba visszatérő új, kultúráért felelős államtitkárral, Závogyán Magdolnával való kapcsolatuk alakításakor.
forrás: https://24.hu/
