Molnár Levente gyerekkora óta, harminc éve szinkronizál. Hangját már a gyermekei is felismerik a mesefilmes karaktereknél épp úgy, ahogy a filmekben és reklámfilmekben is. Több mint tíz éve filmeket és sorozatokat is fordít. Ezek mellett a Momentán Társulat oszlopos tagja, a rögtönzés szerelmese. Egyik legeredetibb előadása a Lev&Te, amelyben nincs forgatókönyv, se próba, mindig egy meghívott színésszel improvizál. Az impró nemzetköziségéről és a nyelvi leleményességről is beszélgettünk vele.
Több mint három évtizede szinkronizálsz. Még a legendás Pannónia Filmstúdióban kezdted. Mikben változott leginkább a szakma?
Rengeteg dologban. Főleg a technikai fejlődés volt hatalmas. Annak idején mikor a húgommal, Molnár Ilonával elkezdtünk szinkronizálni, még csak két hangsávval tudtak venni anyagot. Nem használtunk fülhallgatót, papírra volt kinyomtatva a szövegünk. A technikai fejlődés következménye, hogy felgyorsult a munkatempó. Annak idején egy filmet akár egy hétig is vettek, ez ma már két-három napra csökkent le. Az is lényeges változás, hogy minden karakter szövegét külön veszik fel, szinte mindig egyedül állunk a mikrofon mögött.
Van olyan film, mese, amiben a gyermekeid felismerik a hangodat?
Nagy kedvenc nálunk a Grincs animációs film. 2018 óta minden karácsonykor megnézzük, ebben én vagyok a narrátor, Nagy Ervin pedig a Grincs hangja. A Madagaszkárt is szeretik, ismerik, de például a reklámokban is felismerik a hangomat.
Fordítasz is. Sorozatokat, filmeket. A szinkronos tapasztalataid is befolyásolnak, segítenek ilyenkor?
A szövegírásnál segítség az, hogy aktívan szinkronizálok. Ami nehézségek okoz a dramaturgoknak, fordítóknak, hogy egy szöveget megfelelő hosszúságúra írjanak. Nekem ebben segítségemre van a tapasztalatom. Annak idején, a kilencvenes években sok kereskedelmi csatorna megjelent, rengeteg filmet kellett szinkronizálni. Azért kezdtem el fordítani, mert érdekelt, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy valaki jó szöveget írjon a filmhez. Kíváncsiság hajtott. A felgyorsult munkatempó azt is magával hozta ugyanis, hogy a szövegek minősége romlott. A technikai paramétereken túl az én fő szempontom, hogy mondható legyen a szöveg. Az érdekel, hogyan lehet átültetni magyar nyelvre a szöveget. Az is foglalkoztat, hogy hogyan kerülnek be szavak a nyelvünkbe, hogy használjuk őket, hatnak-e a filmes fordítások a szókincsünkre.
Külön figyelmet érdemel, hogy megtaláld a korosztályhoz illő szavakat, kifejezéseket is?
A negyvenes éveim elején járok, harminc éve szinkronizálok, sok szöveggel volt dolgom. Fordítóként kihívás, ha olyan film kerül a kezembe, amit fiatalok szinkronizálnak. Egyfelől kerülni szeretném az olyan szavakat, amelyeket már nem használnak, ugyanakkor meg kell a szövegnek felelnie egy országos köznyelvnek is. Filmekben régóta velünk van az a szó, hogy király, de nem biztos, hogy a mai fiatalok ezt még használják. Figyelni kell arra, hogy életszerű legyen a szöveg.
A nyelvi leleményesség a színházi munkádban is fontos.
A munkáim kölcsönhatásban vannak egymással. A szinkronban is felgyorsult a munkatempó, gyorsabban kell felfogni, miről szól a film, mit mond a karakterem. Ebben sokat segít az improvizáció. Az improvizációban pedig az, hogy különböző műfajú szinkronos munkáim vannak. Például a dokumentumfilmekből tanult ismereteim jól jönnek egyes jelenetek eljátszásánál. Improvizációban gyakran rögtönzünk dalokat is, ez segít mondjuk a fordításban. Minden mindennel összefügg.
Ha már kapcsolódás, kölcsönhatás, akkor a Lev&Te előadásod abszolút ezekről szól. Mindig egy ismert színészt hívsz meg játszani, akivel szövegkönyv és próba nélkül rögtönöztök. Hogy jött az ötlet egy ilyen játékhoz?
Egy kísérletként indult. Imprósokként gyakran elhárítjuk a kérdést, hogy színészek vagyunk-e. Az érdekelt, hogy színházi közegben hogyan tudunk együtt játszani, egy profi színész és egy profi imprós. Foglalkoztatott, hogy hol vannak a mi határterületeink. Mi az, amiben én másként működöm, mint egy színész, és mi az, amiben egy színész működik másként, mint én. A színészek ebben az előadásban egy csomó mindentől meg vannak fosztva, amihez hozzászoktak: a díszlettől, a jelmeztől, a szövegtől, a rákészülési időtől. Én játszani hívom a színészeket. Az érdekel, hogyan tudunk művészként és emberként összekapcsolódni. Játszott már velem többek közt Kovács Patrícia, Hartai Petra, Nagy Zsolt, Lengyel Tamás is. A következő játszótársam márciusban Kálid Artúr lesz.
Képzed magad. Nem túlzás azt mondani, hogy az ország legnagyobb imprós szakirodalmi könyvtárával rendelkezel.
Több mint száz könyvem van itthon a szakmáról. Mindig van mit tanulni. Az improvizációban technikai oldalról is mindig lehet fejlődni: hogyan építek történetet, hogyan formálok meg karaktereket, hogyan lehet minél gyorsabban minél jobb rímeket kreálni. Van egy lelki, emberi oldala is. Mi az, amit az improvizációban megengedek magamnak, mennyire tudok megnyílni.
Külföldön is szereztél tapasztalatokat. Nemzetközi csapat tagja is vagy. Más eszköztárat kell alkalmazni, ha nem az anyanyelveden játszol?
Várady Zsuzsival 2013 tavaszán kezdtünk egy nagy utazást, tapasztalatgyűjtést. A Berlini Improvizációs Fesztivál fordulópont volt a szakmai fejlődésemben. Megismerkedtünk Randy Dixon-nal, aki meghívott minket a Seattle-be. Itt különböző országokból jött imprósokkal ültünk egy színházteremben és mindenféle gyakorlatokat csináltunk, fejtegettük, hogyan működik a kapcsolat a nézők és a színpadon játszók között. Így kaptam meghívást egy európai fiatalokból álló imprós közösségbe, az Ohanába. Az Ohana családot jelent. Rengeteg helyen jártam, például Indiában, Barcelonában, Chicagóban, Londonban, Frankfurtban.
Angolul improvizálni egészen új élmény volt, hiszen nem tudtam az anyanyelvemen megszólalni. Ha nem jutnak ilyenkor eszedbe a megfelelő szavak, kézzel, lábbal kommunikálsz, más kommunikációs csatornákat vetsz be. A nyelvről áthelyeződik a hangsúly a nonverbális kommunikációra. Felszabadító élmény volt számomra, másként improvizálok angolul, mint magyarul.
A testbeszéd esetén, a reakciókban érezhető kultúrába ágyazottság?
A kulturális különbségek megvannak, észlelhetőek. Az improvizáció olyan közös nyelv, ami összeköt minket. Bármilyen imprós közegbe kerültem, mindig érdeklődés, szeretet vett körül. Nyitottsággal fogadjuk egymást. Ha az angol mint közvetítő nyelv közöttünk van, még akkor is van egy harmadik nyelv, a testbeszéd. Mindig az érdekel ebben a műfajban, hogy mi történik azután, mikor egymás szemébe nézünk. Hogy tud létrejönni egy olyan kapcsolat, ami bizalommal teli, és hogyan jutunk el odáig, hogy együtt játszunk.
Írta: R. Szabó Zsuzsa
forrás: https://pepitamagazin.com
