A Budapesti Operettszínház közelmúltja
Kiss B. Atilla februári hivatalba lépésével minden jel szerint teljes korszakváltás várható a Budapesti Operettszínházban, mely játszóhely tán még a nevét is lecseréli nagy megújultában. A változás olyannyira radikálisnak ígérkezik, hogy lavinahatásával még azt is elfeledtetheti velünk: a Nagymező utcai teátrumban az elmúlt négy (pontosabban 3+1) év során megindult egy kisebbfajta, félfordulatos korszakváltás.
Így hát indokolt visszatekintenünk ezekre az évekre, felmérve, hogy voltaképpen minek is mond búcsút az operett- és musicaljátszás első számú magyarországi otthona, miközben épp „nemzetmegtartó csúcsintézménnyé” készül átlényegülni.
Kielégítően és kikezdhetetlenül aligha rekonstruálható okok következtében 2014 őszén a Budapesti Operettszínházban véget ért a névrövidítését márkajelzéssé formáló Kerényi Miklós Gábor főigazgatói epochája. Helyére régi, meghitt munkatársa, Lőrinczy György került, míg KERO hivatalosan művészeti vezetőként folytatta munkáját. A kádermozgást kísérő nyilatkozatok, túl a NER-konform üres lózungokon („nemzeti zenés népszínház”, „nemzeti értékek ápolása”, hungarikum stb.), már ekkor halványan sejtettek egyfajta iránymódosulást a színház jövőbeli működésében. „Igazából azt tartom fontosnak, hogy mai színházat csináljunk” – fogalmazott Lőrinczy a beiktatását kísérő társulati ülésen, ahol „örökölt liberális konzervativista szemléletét” is felemlítette, a másként gondolkodás iránti türelem és nyitottság jegyében.
A változatlanság fő tényezőjét az elkövetkező három évben fennállt képletben a legegyszerűbb s egyúttal a legindokoltabb Kerényi M. G. személyében és ténykedésében felismerni. A korábbiakban általa kimunkált és sikerre vitt főprofilt, vagyis a túlnyomórészt a nemzetközi másodvonalból kiválogatott és honosított nagyszínpadi musicalprodukciókat továbbra is az ő működése dominálta. Így ő rendezte 2015-ben a Fame – A hírnév ára, 2016-ban a Marie Antoinette és 2017-ben A Notre Dame-i Toronyőr bemutatóját, s mindhárom előadásban KERO szokott színházcsinálói erényei és fogyatékosságai váltak érzékletessé. Így mindhárom előadás tele volt a színpadot valósággal felszántó mutatós aktivitással, szárazjéggel, kiismerhetőségükben is hatásos effektusokkal, de éppígy előcsócsáló jellegű realizmussal, valamint túlspilázott s gyakran a jelenre igencsak kancsin tekintő üzenetekkel. (Mondjuk, amikor a Marie Antoinette előadása a nagy francia forradalom kitörését nagyjából az immorális bulvársajtó áldatlan működésével kapcsolta össze, jószerint a végletes leegyszerűsítésig.) KERO ekkori működésének fenékpontját mindazonáltal az alkalmasint még a főigazgatói esélyek reményében műsorra tűzött Csínom Palkó 2015-ös produkciója jelentette, méghozzá olyannyira, hogy annak kínos káosza voltaképp saját zenés színházi esztétikájával sem volt összebékíthető.
Amíg Kerényi, illetve a tanítványának tekinthető Somogyi Szilárd nagyszínpadi rendezései (Isten pénze, 2014; Lady Budapest, 2016; Luxemburg grófja, 2017) túlnyomórészt a korábbi éra szellemiségét idézték, hol több, hol kevesebb sikerrel, addig más, 2014 után megtartott bemutatók érezhetően új irányok felé tájékozódtak. Fontos jeleznünk, hogy ez nem jelentett feltétlenül és egyértelműen magasabb színvonalat, ám már puszta törekvés formájában érdekes változást körvonalazott a megelőző évekhez képest. Ilyen volt az abszurd iránti nagyobb hajlandóság és egyáltalán a felszabadultabb humor, s vele a merészebb, az aprólékos realizmustól ellépő színpadi fogalmazásmód markáns megjelenése Béres Attila, Szabó Máté vagy Réthly Attila rendezéseiben. A chicagói hercegnő (2016) Béres-féle bemutatóján vagy Szabó Máté Sybilljében (2015) mindenesetre a teljesítmény is visszaigazolta a kialakult gyakorlattól való eltávolodást – A víg özvegy ugyancsak Szabó által rendezett előadása (2017) már jóval kevésbé. Réthlynek az Átriumba koncipiált rendezése, a Nők az idegösszeomlás szélén (2016) pedig egy, az operettszínházi közegben egészen újszerűnek ható zenei világot és sztorit mutatott fel.
Az ekkortájt megindult változások talán legfontosabbika az új színházi alkotók és kreatív közreműködők megjelenése volt az Operettszínházban. A rendezői, koreográfusi, díszlettervezői, illetve szövegmagyarítói és karmesteri gárda felfrissítése már Lőrinczy és Kerényi közös vezérletének éveiben megindult, s ennek jótékony, de legalábbis színesítő hatása hamar érzékletessé vált. Ezt éppenséggel még KERO két utolsó rendezése is jól bizonyította, ha nem is azonos színvonalon. Így az új játszóhelyet, a véleményes alkalmasságú Kálmán Imre Teátrumot megnyitó Riviéra Girl (2017) körül Bolba Tamással, Horváth Csabával, Rákay Tamással és Závada Péterrel dolgozott együtt a művészeti vezető – a megújulás szándékát némi félszívű erőlködéssel elegyítette. Míg a Szentendrén bemutatott, s az Operettszínház színpadára már csak KERO bukása után eljutó Sevillai borbély– többek közt Galambos Attila és Dinyés Dániel közreműködésével – szinte felszabadult visszatalálást sejtetett Kerényi hajdani, több emlékezetes telitalálattal ékes operarendezői korszakához.
„Színészsors. – Az.” A 2017 őszén, KERO kínos botrányának és bukásának napjaiban bemutatott Luxemburg grófja színpadán számos alkalommal felhangzott ez a rezignált párbeszédrészlet, s ennyiben ez az amúgy jócskán félresikerült Somogyi-rendezés a pillanat hű tükrévé vált. S persze határpontot jelzett ez az előadás annak révén is, hogy a Luxemburg grófja lett az utolsó olyan operettszínházi produkció, amely még magán viselte a mások rendezéseibe következetesen bele-belenyúló művészeti vezető keze nyomát.
Akár Kerényi távozásától felszabadulva, akár a váratlanul megváltozott helyzetben önmagát szöktetve, de Lőrinczy egyszemélyi vezetésének 2017 novemberével megindult időszaka az addigi új, helyenként óvatoskodó kezdeményeket látványos elszakadássá változtatta át. Mielőtt ennek belső mozzanatait számba vennénk, utaljunk röviden arra a tényre, hogy nagyjából ekkor fordult érzékelhetően kedvezőbbre a Budapesti Operettszínház körüli színházszakmai és kritikai klíma is. Részint az ebben a körben meglehetős ellenszenvtől övezett KERO távozása, részint – legyünk őszinték – a politika által pénzosztói szerephez juttatott Lőrinczy személyének felértékelődése segítette ki a korábbi gettóból az Operettet, amely így egy bő esztendőre merészen kísérletező zenés színházi műhellyé minősülhetett át a közvélemény szemében – természetesen korántsem függetlenül Lőrinczyék törekvéseitől és működésük eredményeitől.
E sajnálatosan rövidnek és átmenetinek bizonyuló időszak emblematikus előadásává a Kékszakáll (2018) vált. A még nyilvánvalóan Kerényi részvételével kiválasztott Offenbach-operett eleve bátrabb lépést jelzett egy kevésbé ismerős irányba, elvégre a Nagymező utcai repertoáron a Kálmán- és Lehár-operettek tömegében nagyjából évtizedenként bukkan fel egy-egy darabbal a „Champs-Élysées Mozartja”. Ennél is nagyobb és merészebb ugrást jelentett a Katona felől érkező Székely Kriszta rendezése, Balázs Juli színpadképe, Máthé Zsolt dalszöveg-fordítói közreműködése és a Dinyés Dániel által összeállított zenei anyag változatossága. Éppenséggel nem ritka sérülékeny pillanataival együtt is egy újfajta, jelen idejű zenés színházi esztétika és egy rugalmasabb-szabadabb előadói hangulat köszönt be az Operett színpadára a Kékszakáll előadásaiban.
Székely következő nagyszínpadi rendezése, az István, a király (2018) immár haladó hagyomány gyanánt tudta felmutatni az említett erényeket, ráadásul egy, az Offenbach-operettnél jóval kényesebb zenés színházi mű bemutatásával. Távol a kerói előadásmodelltől, egyszersmind a volt direktor színházcsinálói drilljétől, a rendező és alkotótársai a lehetőségig kimozgatták a hajdan oly sietve kanonizált rockoperát a megszokás keretei közül. Hogy az István, a király egyenetlenségeit és megoldatlanságait csupán hellyel-közzel sikerült magába a műbe és annak értelmezésébe integrálniuk, az alkalmasint a darabról és annak kultuszáról többet árul el, mint a produkció alkotóinak képességeiről.
A múlt kötöttségeitől és elvárásrendszerétől való elrugaszkodás óhaja a Lőrinczy-periódus szinte mindahány más előadását is jellemezte. Ez különösen áll a Kálmán Imre Teátrumban, illetve a Raktárszínházban játszott produkciókra, amelyek immár nemcsak a korábban itt megszokott fogalmazásmóddal szakítottak, de jószerint az Operett addig kialakult profiljával is szembekerültek. (Ezt a tényt az egyes előadások alacsonyabb látogatottsága is igazolta, jóllehet nem éppen kedvező formában.) A legmesszebbre e téren okvetlenül Boross Martin kortársopera-rendezése, a Semmelweis (2018) jutott: egy jelentéktelen alapmű köré olyan stilizált előadásmódot és vizualitást teremtve, amely eredményesen fölébe licitált a darabnak csakúgy, mint a játszóhellyel kapcsolatos nézői vagy éppenséggel kritikusi elvárásoknak. Másként és más színvonalon, de éppígy messzire kalandozott a bevett praxistól Göttinger Pál Macskadémon-rendezése (2018) is: a kedves, azonban viccnek túlságosan hosszú és részben megíratlanul maradt kamaramusical így életképesen blőd előadássá lett, több szereplőt is kilazítva valamelyest rég megszokott manírjaiból.
A Macskadémon pár évvel ezelőtt a Madách Színház által meghirdetett musicalpályázat egyik helyezettje volt, s ez a tény a félfordulatos korszakváltás egy érzékeny pontjára irányíthatja figyelmünket: a színház arculatának vélt vagy valós elbizonytalanodására, mely vád a leghangsúlyosabban Szente Vajknak a szegedi Dóm téren bemutatott, majd 2018 őszén a Nagymező utcába is beérkező rendezésével, az Apáca Show-val kapcsolatban fogalmazódott meg. S mi tagadás, nem is alaptalanul, lévén az előadásnak nemcsak a rendezője meg a különféle színpadi megoldásai juttathatták a közönség eszébe a körúti rivális teátrum produkcióit, de mondhatni már maga a darabválasztás is. Igaz, a musical erősen másodvonalbeli jellege amúgy teljességgel megfelelt az Operettszínház repertoárjának.
A 2018-as esztendő utolsó nagyszínpadi bemutatója, Réthly Attila Maya-rendezése azután visszakanyarodást jelzett a KERO-korszak tradíciójához. Méghozzá annak is a tán legproblematikusabb vonulatához: az operettátírások körül sürgő szövegmunkások csúfosan rossz humorához és zavarba ejtő ízléshibáihoz. Így aztán a Maya bemutatója, minden jobb pillanatával együtt is, leginkább a korszakváltás befejezetlenségéről tanúskodott, a búcsú pillanatához közel még egyszer nagy büszkén felmutatva azt, aminek a vesztéért vajmi nehéz lenne könnyeket ejtenünk. Nem úgy, mint a Kékszakáll, az István, a király vagy éppen a Semmelweis előadásaiért.
forrás: http://szinhaz.net
"Így láttam:
Macskadémon - Kálmán Imre Teátrum
A sok negatív kritika ellenére nagyon vártam a darabot, egyszerűen izgatott, hogy rám speciel, hogyan fog hatni, milyen érzésekkel fogadom majd az előadást. Jelentem minden képzeletet felülmúlt nálam...
Nem kérdés számomra többször nézős kategóriát vívott ki a Kálmán Imre Teátrumban futó Göttinger Pál által jegyzett, albérleti revü kategóriában, a nézők kegyeiért versengő Macskadémon névre hallgató zenés műve ...
A különleges hangvételű alapjaiba véve komédia, pont annyira "más", megosztó, mint a szerzője maga a kiváló írói kvalitásokkal rendelkező Karafiáth Orsolya. Voltaképpen az írónőről (is) szóló, nyomokban saját önéletrajzi elemeket is felvonultató kamaradarab elképesztő abszurditásba áthajló humora valahol a való, és egy kitalált fantázia világ szüleményének.
Valamennyi szereplője, a napjaink valóságából érkező, eleven húsvér személyei kerülnek a szó szoros értelmében is az írónő fantazmagóriájával szembe, magával a Macskadémonnal összeütközésbe, amely egyébként a történet előre haladtával, mint kiderül, minden baj forrása is. A Teátrum méretéből adódóan, ez esetben is ismételten a minimalista díszlet elemek – Csanái Judit és Kiss Gabriella - kerülnek előtérbe. A fénytechnikai megoldásoknak, megvilágításoknak, és a csinos tetszetős jelmezeknek – Kovács Andrea - köszönhetően teremt még is nagyszerű összképet a parányi színpadon, kiegészülve az ezúttal csupán négy remek női tagból álló tánckarral. A remek, a helyet ismét maximálisan kihasználó koreográfiát, ezúttal Gulyás Annához köthetjük.
Peller Anna imádni való komika, aki kisugárzásával, bájával nagyszerűen kezeli a hétköznapi, állandó súlyproblémával küzdő, az újdonsült albérletébe költöző fiatal szingli lányt. Bálint Ádámnak is kiválóan fekszik a depresszív hajlamokkal megáldott, kezdetben negatívan beállított író karaktere. Oszvald Marika Bori nénijével lép ki a korábbi operett műfaj világ által nyújtott kényelmes komfortzónájából, és alkot remek párost Faragó András Máté bácsijával, akiknek egytől egyig hálás szerethető, ugyanakkor mulatságos, már-már groteszk karakterei ellenállhatatlanul beszippantja az arra vevő publikumot. S akkor még szót sem ejtettünk a címszereplőnk Szemenyei János fantasztikus multi szerepkörökben sziporkázó játékáról. Macskadémonunk leírhatatlan nagyszerű hangi adottságain túl, frenetikusan, energikus átváltozó művészként, bújik hat különböző karakter bőrébe, többek között a rosszindulatú szerelőtől elkezdve a szőke IKEÁS szatyorral tipegő irritáló feltűnő stílusú svéd lányon keresztül Bori nénit is elcsábító csodás Ellentábornokon át egészen a Macskadémonig. A címszereplő a számos szereplő megformálásakor kék zakójától soha sem válik meg, csupán jelzés értékűen a fejére rögzíthető arcokat változtatva, és nem utolsó sorban Szemenyei János kiváló előadó művészetének köszönhetően lehetünk fül, és szem tanúi a briliáns átváltozások eredményeként létrejövő több rétű szerepeknek. Az Operettszínház ismételten bebizonyította, hogy egyedi érzékkel képes hozzányúlni a szokatlan történetekhez, amelynek kivitelezésében extra eszköztárait sem rest segítségül hívni a nagyszerű szórakoztatás érdekében.
Az alkotók, a frappáns dalszövegek, és Bella Máté zeneszerzőhöz köthető többnyire fülbemászó zenéjével kiegészülve kölcsönöznek egy meghatározóbb, bízar, de annál emlékezetesebb humortól sem mentes különlegesebb légkört árasztó előadást.
Megosztó jellegénél fogva Macskadémont vagy szeretni, vagy nem szeretni lehet, itt nincs középút. Személy szerint minden percét imádtam, több mint nagyon kellemes szórakoztatást kaptam két óra időtartamban."
forrás: https://www.facebook.com
Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Hol van a világ vége? Hány éves a kapitány? Melyik az ember igazi barátja, a kutya vagy a macska? Nehezen eldönthető kérdések, de egy biztos: A Macskadémont a cicatársadalom felborzolt szőrrel, dühösen fogadná lejárató kampány címszó alatt. Na de ki ne tudná, hogy a rossz reklám is reklám?
Történetünk a budapesti mindennapok egyik ős fás, zöld övezetes, csalogatónak tűnő társasházában játszódik, ahova az új életet kezdő, félénk macskatulajdonos, Orsi költözik be Rigóval, a fekete cicával. A bérleti díj olyan pofátlanul alacsony, hogy az még Orsinak is szemet szúr, és elég hamar kiderül, miért kínálja a behízelgőnek tűnő pletykás házinéni, Bori néni áron alul a lakást: mert az egész épületre kiakaszthatnák a „Bolondok háza, belépés csak saját felelősségre” táblát.
Mert hát eleve ott vannak a szomszédok, akiket még soha nem sértegetett senki azzal, hogy vasból lenne az akaratuk, az első hívó szóra megadják magukat a gyengeségeiknek, legyen az az alkohol, a lustaság vagy az önfényezés. De ha Bori néni, Máté bácsi és András hármasa nem lenne elég sorscsapás, még ott vannak a házban váratlanul felbukkanó alakok is, akik mind arra késztetnének egy normális embert, hogy meneküljön. Orsi azonban nem olvas a jelekből, inkább evésbe fojtja bánatát, és már szinte mozdíthatatlanná dagad, mire a díszes kompániának leesik, hogy ennyire nem lehet elbaltázott az életük, valaki kavarja felettük a málnaszőrt – a Macskadémon! Végül azonban minden jóra fordul, az átok megtörik, és hőseink olyan giccses boldogságban élnek, hogy az már nekik is fáj!
Peller Anna Orsijával valószínűleg bármelyik nő könnyen azonosul, ha legalább egyszer közelítette már meg félve a mérleget (akár a konyhait is). Nincsenek vérmes álmai, csak békét, egy kis boldogságot szeretne, amikor nem kell kiállnia magáért. Merthogy arra képtelen. Szegény lányt folyamatosan dróton rángatják, akarata semmi, a szíve viszont óriási, nem csoda, hogy mindenki befolyásolja a többieken segíteni próbáló, de a kulimászba egyre inkább beleragadó Orsit. De végül csak összeáll a pszichológiához szokott agyában a kép, és éles eszének köszönhetően mindenkit megment a pusztulástól – el is nyeri jutalmát.
Oszvald Marika is brillírozik a cicomamániás Bori néni szerepében: intrikál, pöröl, macskát tüntet el, szerelemre vágyik, és sütit süt. A házsártosság élő, csillár-fejdíszes szobra egy zátonyra futott házasságban tengeti mindennapjait, ahonnan ki-kikacsintana a snájdigabbnál sármosabb udvarlói kar felé, de csak mostanra jutott el addig, hogy végleg lealjasodjon: az egész lakóközösséget kipenderítené a házból. Persze az ő indokai is érhetőek, Bori néni nem gonosz, csak az elvesztett boldogság kínzó képe készteti bosszúra, alapvetően egy aranyos, csípős nyelvű, karakán házinéni, akiről mindenki tudja: sosem szabad megsérteni, ha kedves az életünk!
Bori néni keresztje az alkoholista férje, Máté bácsi – Faragó András is lubickol a borvirágos orrú, állandóan zsörtölődő öregúr szerepében. Máté bácsi hamar rájött, hogy a füredi Anna-bálon megismert angyali kis virágszála valójában egy kifejlődésben lévő házisárkány, és az asszony haragja elől a kisüsti felé menekült – és jól ott is ragadt. A szépirodalmi nyelvet még hírből sem ismerő férfi egyetlen öröme az alkohol, és hiába tudja, hogy az állandó szeszeléstől annyira lezüllött, hogy már messziről szaglik, és mindenki kerüli, mégis mindig kísértésbe esik, még ha hathatós segítség is kell hozzá. De aztán csak előkerül a 80 fokos erdélyi pálinka gőze mögül az érző, szerelmes, féltékeny szív!
Bálint Ádám zseniális Andrása az életunt értelmiségi, akit taszított minden nagyobb erőfeszítés és gondolat, ezért a depresszió köntösébe menekült – merthogy elég hamar kiderül, hogy a fásultság oka kevésbé lelki eredetű, mint inkább ösztönös lustaságból fakadó. Az alagsorban élő írót megelőzi a rossz híre, sokáig csak egy kísérteties „Vérgörény” szellemalakként ismerkedhetünk vele, mielőtt hús-vér valójában betoppanna a színre – és igazolná, hogy a pletykákból szinte semmi nem igaz. Végül a szerelem lesz a katalizátora, és ki tud mászni az általa ásott gödörből egy szebb és tettekben gazdagabb élet reményében.
A címszereplő számtalan alakjában tündöklő Szemenyei János a korona a művön, a Macskadémon különböző álcáinak köszönhetően korlátok nélkül karikírozhat ki minden idegesítő embertípust, és ebben a szerepben nyugodtan ripacskodhat annyit, amennyit a kedve tartja. Láthatjuk őt mindent tudó szerelőként, gátlástalan, hódító hajóskapitányként, jógi-dokiként, de a két legjobb „fejék” mindenképp a pityókás vőfélyeket idéző erdélyi ivócimbora és a svéd bútorokkal szoros kapcsolatot ápoló Fjordok Szépe kisasszony. És persze ott van a valóság is, az átok sújtotta Macskadémon, aki visszahúzható karmaival szaggatja darabosra a szereplők életét, miközben remek kiszólásokkal szórakoztatja a zenekart és a nézőket is. Szemenyei olyan könnyen ugrál a karakterek között, mint iskolás gyerek az ugróiskola számain, mikor felsejlik a kék jelmez széle, a nézőtér már előre bekészített mosollyal várja, ezúttal mit süt ki a démon.
Bár az első felvonás után még úgy érezhetjük, hogy A Macskadémon olyan, mint egy havi bontású, képes falinaptár, amely megragad egy-egy életmorzsát, de nem keveri őket egy tartós masszába, a második etapra már összeáll a kép, és egy hihetetlenül szórakoztató, csillogó mázú sütemény sül ki belőle. Ha a dalok nem is túl fülbemászóak, az öt színész – és a lámpalázas technikus – zseniális alakítása kárpótol minket ezért, és ugyan kapunk egy figyelmeztetést, hogy csínján bánjunk a gyengeségeinkkel, annyit röhögünk az albérlet-revü alatt, hogy amennyiben a nevetés tényleg hizlaló, akkor Orsi simán elbújhatna mögöttünk!
forrás: https://esszineszbenne.blog.hu/
Idén tavasszal színpadra állította az Operettszínházban a "Macskadémont", a Belvárosi Színházban a "Mojot", majd a Kőszegi Várszínházban a "Hajmeresztőt", miközben az évadbeli kötelezettségei Nyíregyházához kötik, mivel ő a Móricz Zsigmond Színház főrendezője. A Művészetek Völgyéből indul az Ördögkatlanba, ahol ő felel Kisharsányban a Kovács Udvarház programjáért. Sűrű elfoglaltságai között szakított arra időt, hogy meséljen a Deszkavíziónak a júniusi beugrásáról, az évközi feladatairól, és hogy mivel várják idén az érdeklődőket a fesztiválra. Interjú Göttinger Pállal.
Nem tudom nem azzal kezdeni, hogy mennyire elképesztő volt a „Mojobeli” beugrásod.
Kedves tőled. Ez az a bátorságfajta volt, amibe az ember nem gondol bele, mert akkor megijedne. Én már csináltam ilyet a Belvárosiban korábban a „Családi játszmákban”, ott Ötvös Andris helyett ugrottam be, akinek a karaktere szintén bemegy az elején és kijön a végén, végig bent kellett lenni. Akkor gyakoroltuk ki Jánoska Zsuzsa súgóval ezt a füleses súgási módszert, tulajdonképpen most már rutinból csináltuk (mosolyog). Azt meg, hogy hova kell menni, mit kell csinálni… hogy úgy mondjam, több próbán voltam ott, mint Milán (Schruff Milán szerepét vette át a sajtóbemutatón – a szerk.). Nehéznek tűnik, de valójában ez egy szöveges darab, állnak-ülnek-jönnek-mennek, olyan nagyon bonyodalmas dolgokat nem kell benne csinálni, élvezetes volt, nem aggódtam. Utólag csak, hogy úristen, ez egy kicsit túl bátor volt, de addigra már lement (nevet).
Akkor jól érezted magad közben, nem volt feszültség benned ezek szerint?
Nagyszerű volt. A beugrás csodálatos dolog, mert olyankor a többiek nagyon vigyáznak az emberre, rengeteg támogatást kap, amennyit az üzemi színjátszásban esetleg nem is. Ilyenkor mindenki figyel, segít, pusmorog a Szabó Kimmel Tomi is, hogy most akkor felállunk, átmegyünk… és akkor én fölállok és átmegyek. Egyetlen nehézsége az, hogy az ember robotpilótán van, kritikátlanul elhisz mindent. Egy fokkal becstelenebb kolléga vagy figyelmetlenebb súgó akár félre is vezetheti a másikat (nevet).
Tavasztól több bemutatód volt, a „Macskadémon” az Operettben, utána a „Mojo”, most éppen Kőszegen rendezted meg a „Hajmeresztőt”. Hogy fér ez össze Nyíregyházával, ahol főrendező vagy?
Nagyon sok kilométert autózom… Friss jogsis vagyok ráadásul, pusztítóan nagy rutinra tettem most már szert. Tegnap éjjel voltam Nyíregyházán, csak falérintéssel, jöttem is vissza, ma Pest, holnap megyek vissza Kőszegre, aztán megint hazajövünk, de már jön is a Művészetek Völgye, onnan vissza Pest, aztán le Pécsre, vissza Pestre és vissza még egy előadásra Kapolcsra, és csak onnan fogok a Katlanba menni. Ez egy heti program. Sokat autózom.
Ugyanez lesz ősszel is?
Nem annyira. Az évad közbeni életem egyszerűbb egy fokkal, ugyan abban is sok az utazás, de a nyarat a fesztiválosdi kavarja meg ennyire.
Nyíregyháza mennyi időt igényel évad közben?
A főrendezőségnek van hivatali része is, tehát muszáj néha munkaidőben is ott lenni, nem csak színházi időben, ez mondjuk 2-3 munkanap egy héten, átlagosan. Ehhez jönnek a ottani főpróbahetek, 14 bemutató van egy évben, szóval az se kevés. Vannak más kiemelt időszakok is, a VIDOR fesztivál, az évadtervezés, a szerződtetés hetei, más jeles vagy köteles alkalmak az évben. És persze rendezek ott is egyet, olyankor minden nap próbálok, folyamatosan ott vagyok, olyankor ott is lakom. Mellette két-három bemutatóm van másutt rendezőként, és mondjuk évadonként 50-60 előadásom más projektekből közreműködőként. Szóval sok a dolog. Nagyon jó stáb van Nyíregyházán, nem az van, hogy ha kiteszem a lábam, akkor beomlik, de az baj lenne eleve is, meg hát azért nem is én vagyok az igazgató… egy csomó dologgal nem nekem kell megalkudni, ha meg kell (mosolyog).
Alaptagja vagy az Ördögkatlan csapatának hosszú évek óta, hogy jött ez neked?
Ez lesz a 10. évem, csak az elsőn nem voltam. A Bárka Színház tagjaként keveredtem bele, a Katlan eredetileg egy bárkás vállalkozás volt. A Művészetek Völgyében volt egy helyszín Pulán, a Bárka Kikötő. Aztán 2008-ban nem volt Völgy, a program viszont már készen volt, és a kész programot Bérczes László elkérte Márta Istvántól. A sajátjuk volt tulajdonképpen, amit a Völgynek állítottak össze. Összeszedték az egészet és levitték Dél-Baranyába. Az volt az első Katlan, abból nőtte ki magát. Következő évben megint volt Völgy, de a Katlan akkor már nem ment vissza. Mivel ez bárkás projekt volt, azzal a csapattal keveredtem oda, aztán benne ragadtam. Most már az a csapat sincs igazán meg, Bárka sincs már rég, de a Katlan megmaradt.
Mivel készültök idén?
A Kovács Udvarház nevű helyszínt csináljuk a csapatommal Kisharsányban, három évvel ezelőtt kaptuk meg. Caminusnak neveztük el a programsorozatot, ami kéményt, tűzhelyt, tűzrakóhelyt vagy kemencét jelent, otthonos hely vagy otthon melege, ilyesmi asszociációk fűződnek hozzá. Ez egy táborszerű együttlét fiatal alkotókkal, akikhez csatlakozva mindenféle társadalmilag érzékeny problémával foglalkozó önkéntesek, alapítványok és civilek sátoroznak ott együtt. Bármikor bejöhet és csatlakozhat a látogató. Mi tényleg ott lakunk, ott reggelizünk, reggel kilenctől hajnali háromig csináljuk minden nap a dolgainkat, és be lehet csatlakozni.
Vannak színházi előadások, van egy együttműködésünk a Pesti Magyar Színiakadémiával, így meg tudunk mutatni színészvizsgákat is. Pál András osztálya most végzett, ők már elsős korukban is ott voltak, idén a „Liliomot” fogják játszani. Konkrétan a katlanos látogatók szeme láttára váltak színészekké, látszik a különbség, a fejlődés az első éves munkájuk és a mostani előadás között. Erre vagyok talán a legbüszkébb – már csak azért is, mert én is tanítottam őket még elsős korukban.
Vagy egy együttműködésünk a Börtönrádióval, ők is állandó résztvevői a programsorozatnak. Pár hónapja kirakták őket a börtönből, így ott már nem tudnak dolgozni, de előtte évekig tanítottak rádiózást bent, szakmát és motivációt adtak a fogvatartottaknak. A szabadultak közül pedig ketten is, akiket mi is ismerünk, már el is helyezkedtek műsorvezetőként. Ez egy rettenetesen speciális élményanyag a magyar társadalom elképesztő szegmenséből, amiről alapvetően csönd van, vagy nagyon keveset hallani róla. Nyilván biztonsági okokból is, de valami rosszul értelmezett szeméremből is. Már az első évben is erőltettem, hogy ott legyenek, mert olyan hihetetlennek találom az egészet. Hogy nem bírt a világ nyugati fele jobbat kitalálni, egyszerűen nincs jobb ötletünk (nekem se), hogy mit csináljunk ezekkel az emberekkel… közben meg, hogy utána azzal mi lesz, aki leülte, aki tényleg megbűnhődött… hogy bent hogy telnek a hétköznapok… nagyon életszagú, rémisztő és nagytétű történetekkel lehet találkozni. Mindent meg lehet kérdezni, mert nagyon nyitottak, nagyon mesterkéletlenek, és nagyon gazdag anyagot hoznak minden évben. A zárka például nagy siker volt, amiben egy órát el lehetett tölteni, és valaki mindig mondta, hogy mi a teendő, mit lehet csinálni. Rengeteg ezzel összefüggő társadalmi természetű kérdésről szót lehet velük váltani.
Van egy együttműködésünk a Veled Kerek Egyesülettel, aminek Elek Ányos a szíve-lelke, sokat dolgozunk együtt, ő is színházas ember, aki színész szakon végzett Kaposváron, de játékmesterként, táborvezetőként és kaszkadőrként is dolgozik, illetve tart színésztréningeket is. Csodálatos gyermekbirodalmat épített oda az évek alatt. A közösségteremtés vágyával ilyen mélyen átitatott embert nem ismerek másikat. Jön-megy reggel 9-től mezítláb a tűző napon, minden gyereket ismer név szerint, velük is együtt lehet játszani, izgalmas anyaggal jönnek idén is.
Az állandók közül van még a Renaichance nevű projekt, ők tönkrement anyagokat hasznosítanak újra ruhának, hozzájuk is be lehet szállni. Aztán megint jön a TerraLegenda, ők ékszerészek, akik ott is dolgoznak a helyszínen, illetve kiállításuk is van a technika történetéről. Idén jön Joós Andrea, akinek élménybiológia néven van egy projektje, egy freskót fog készíteni az egyik falra, egy szívet, anatómiai pontossággal, de közben mégis művészi igénnyel és játékossággal.
Hogyan szokott összeállni a program?
A személyesség a kulcs. Az alany van nálunk előbb, mint a tárgy. Az egyes embereket hívjuk meg, és amivel egyébként is foglalkozunk, azt lapátoljuk össze egy udvaron belülre. Mi nem nagyon csinálunk olyasmit, ami az alkalomra készül, hanem valahogy az szervezi ezt az egészet, hogy a Caminus körül sündörgő 150-200 ember, színészek, zenészek, képzőművészek, civilek, ki-ki éppen hol tart azzal, amivel foglalkozik. Azt hozzák oda, és abba lehet becsatlakozni. Rengeteg népzene lesz idén, de jönnek sztárok is: a Wombo Orchestra, a Firkin… Ebben az évben a vendéglátás részét az Úri Muri fogja csinálni, ami a pesti színházasok híres-hírhedt gyűjtőhelye a Wesselényi utcában, ahol én is laktam sokáig.
Elég változatos.
Kicsit a szemünkre is hányják időnként, hogy kicsit kakofón, de közben meg azt érzem, hogy az Ördögkatlannál nem csak egy szólam az emberközeliség. Mi nem projekteket hívunk meg, hanem embereket, akik azt a projektet hozzák le, amin éppen dolgoznak. A személyességen alapul az egész. Nem a program sokszínű, hanem a csapat, aki összeköltözik öt napra.
Rendezőként ez neked elég jó töltekezési, inspirálódási mód, nem?
Van bevételi része lelkileg is, igen, bár most azért inkább a kiadás részét érzékelem a fesztivál előtt (nevet). Óriási kapcsolati tőke mozgósul ilyenkor, persze. De ami az érdekes számomra: rendezőként én kőszínházban dolgozom a legtöbbször, ahol nagyon sok mindent ki kell találni, végig kell egy folyamatot követni, de igazából más fogja meg és más csinálja, nem én. Az Ördögkatlannak az én saját szempontomból az nagyon fontos része, hogy amikor napokkal korábban megérkezünk, akkor ott semmi nincs. Lakatlan és romos a ház, egy nagy tarló van mögötte. Az én életemben egyébként nincs benne, hogy létrát szerezzek valahonnan, fölmásszak, szögeljek, kábelt húzzak végig a padláson, vívjak a TOI TOI WC-s emberekkel, hogy hová tegyék le, majd utána keressek valakiket, akikkel odébb tesszük, mert ott mégse jó… Ezek élvezetesek, nekem ez inkább kikapcsolódás.
Pénzt persze nem tudunk ezzel keresni, de nem is az ennek a dinamikája. Egyszerűen nyugalom önti el az embert – mindenféle rátartiság nélkül –, hogy tudunk ilyet is. Ráadásul ez nem is egy kivagyi rendezvény, nem valami ellenében van, hogy majd mi megmutatjuk, nincs semmilyen protest jellege, én nem érzek ilyeneket. Nyugalmat érzek, hogy akikkel össze vagyunk ott zárva egy hétre, azokkal minden rendben lesz. Elképesztő csodálatos dolgok születnek ebből, nem nyomasztják magukat az emberek, ha már ott vannak. Biztos vannak szervezési nehézségek meg elrontott dolgok, de ez nem egy üzleti vállalkozás, hanem a látogatókkal együtt egy közösség. Nagyon kevés kritikát kapunk a helyszínen, mert tulajdonképp mindent megoldanak az emberek, és egyszer csak pár száz emberrel vidáman gyalogolunk Kisharsányból Nagyharsányba hajnali 3-kor, mert elment az utolsó busz véletlenül. Megyünk a szőlők között és énekelünk (mosolyog).
Nagyon behúzza az embert a légkör valóban.
Oldott. A színházasdi, amit én csinálok év közben, az pláne olyan, hogy magukat gyötrő emberek vannak összezárva egy fekete falú helyiségbe, és ezt nyomjuk egész évben. Aztán úgy megyünk le az Ördögkatlanba, hogy azt is megállás nélkül végigmelózzuk, de az már mégsem hasonlít munkához valahogy, és nem is aggódunk miatta egyáltalán. Pedig biztos lehetne. Az a helyszín, amiért én felelek, alig nagyobb, mint egy átlagos kávézó, de tavaly itt is sikerült 84 km-t megtennem a telefonom lépésszámlálója szerint. Tehát sok munka, de közben meg mégis az hatja át az egészet, hogy jézusom, mi baj lehet… amikor elmaradt az egyik koncert tavaly, akkor körülnéztünk az udvaron, volt ott négy egymást alig ismerő zenész, akik aludtak, ettek, valamit csináltak éppen… mondtuk nekik, hogy elmarad a délutáni koncert, ti lesztek helyette, és akkor ők ott megalakultak és fél óra múlva adtak egy másfél órás koncertet. Az Ördögkatlan ezt valahogy nagyon tudja. Hogy: mi baj lehet?
Az Operabeavató is innen nőtte ki magát, ami jövőre Budapesten talált új helyszínt magának.
Igen-igen. Ez Dinyés Dani vállalkozása. Az Ördögkatlanban kezdték, templomról templomra jártak, minden faluban nyomtak egy másfél órás beavatót, beszélgetős koncertet. Ezt látta valaki a Katonából (Katona József Színház – a szerk.), megkeresték Danit, ő pedig szívesen bevitte oda, azzal a kikötéssel, hogy ez egy alapvetően színházi műfaj, tehát legyen valamivel színházszerűbb. Az elején Ascher Tamás volt a rendezője, de ő ritkán ért rá, így aztán egy ideig beugró voltam, majd én lettem a rendező. 38 koncertet én csináltam végig a Katonában. Két hosszabb sorozat után elkezdtük keresgélni, hogy hogyan lehetne ezt tovább folytatni, aztán egy év szünet után (más projekteket csináltunk ugyanezzel a csapattal), idén Dani talált neki helyszínt a Hatszín Teátrumban. Itt lesz a tervek szerint minimum 10 alkalommal a Figaro házassága ősztől. Most nem készül előadás a végén, csak az elemzős, beszélgetős koncertek lesznek. Egyébként most a Katlanban is lesz újra a templomokban, visszasírták a fesztiválozók. Ez nem színház lesz, csak a koncertek, lennének is skrupulusaim, hiszen az a tér az másra való (mosolyog).
forrás: https://deszkavizio.blog.hu
Karafiáth Orsolya nevével sűrűn találkozhatunk a sajtóban, hol egy megosztó tárca, egy elgondolkodtató publikáció, egy izgalmas lakásszínházi projekt, vagy egy megjelenő kötete miatt. Most az első musicaljének bemutatója kapcsán beszélgettünk, amely "A Macskadémon" címmel látható márciustól a Kálmán Imre Teátrumban, és persze szó esett a nemrég megjelent Szirénről is.
A Macskadémont a Madách Színház korábbi pályázatára írtad, hogy került most mégis az Operettbe?
Az egész projekt arról szólt, hogy Bella Mátéval (A Macskadémon zeneszerzője – a szerk.) csináljunk valamit közösen, a helyszín nem volt lényeges. Annak idején ezt a darabot felolvasószínházi verzióban zongorakísérettel jópáran látták, és nagyon hízelgő módon, mindig akadt valaki, aki tovább akarta vinni. Többször, konkrétan kétszer is, egészen közel voltunk már a bemutatóhoz, de mindenféle okok miatt ezeket el kellett engedni. Aztán kiderült, hogy több szálról is bombázták az Operettet, egy ideje minden évben előkerült, hogy akkor legyen itt, és most végre eljött az ideje. Minket lepett meg a legjobban.
Egyébként felmerült benned az Operett játszóhelyként, amikor írtad?
Túl nagy falat lett volna nekem, nem gondolkodtam nagyszínpadban, kamaradarabot szerettem volna mindenképp, a Madáchban is a kisszínpadra írtam alapvetően. Volt egy olyan gondolatom is, hogy kevés szereplős, utaztatható produkciót csinálok, amit át tudnak venni több helyen, ami valahol meg is valósult, hiszen játszották a Gyulai Várszínházban és a Szentendrei Teátrumban is. Mindenhol szerették. Aztán amikor még csak szerveződésben volt a Kálmán Imre Teátrum, már akkor voltak olyan hangok, hogy ott esetleg… és így is lett. Úgy érzem, hogy nagyon jó kis zugot lelt, nagyon neki való.
Kellett alakítani még rajta?
Csak egy picit, a Macskadémon dalát áthoztuk az első felvonásba, illetve volt három jelenet, amiket egybevontunk, a jógi és a doktor például két külön jelenet volt.
Gyorsítani kellett?
Igen, én egy picit mindent túlírok, és akkor így nem fáj a szívem, ha húzni kell belőle, ha az segít az előadáson.
Más színpadra írni, mint prózát?
Igen, de ugye a Macskadémonnak megvan a könyvverziója is, ami 2013-ban jelent meg Házikedvenc címmel. Eleinte egy felnőtteknek szóló mesét kezdtem el írni, már megvolt a negyede és két dalszöveg is, amikor Máté megtalált, hogy csináljunk valamit. Én elég lassan dolgozom, egyszerre egyet tudok csinálni, ezért mondtam Máténak, hogy másra nincs kapacitásom, próbáljuk meg ezt áttenni színpadra.
Egyébként hogy kerültél kapcsolatba Mátéval?
Megkeresett teljesen ismeretlenül, hogy szeretne velem dolgozni. Az első találkozónk egy bevásárlóközpontban volt, amire vicces módon mindketten kicsit másképp emlékszünk. Ő egy picit megijedt tőlem, mert nagyon ridegnek tűntem neki, pedig én közben meg azt éreztem, hogy mennyire örülök, hogy megkeresett, hiszen nekem nagyon fontos a kortárs zene, nagyon szeretem a komoly zenét is. Szóval én ott lelkesedtem, ő meg biztatgatta magát, hogy biztos jó lesz ez. Aztán belevágtunk, és tényleg jó lett (nevet).
Valahogy így képzelted el írás közben is, mint amit most látni a színpadon?
Alapvetően igen, de nagyon sokat alakult bennem magának a Macskadémonnak a figurája. Annak idején a pályázatnak voltak lépcsőfokai, először három dalt kellett elkészíteni és megrendezni, amiben nagy segítségünkre volt Almási-Tóth András, ő segített nekem képzelni. Teljesen más volt a szereposztás, azt is nagyon szerettem, de akkor állt bennem helyre minden, amikor Szemenyei János képbe került. Már akkor ő volt a Macskadémon, sőt a könyvbemutatón is később, és mondtam is neki, hogy ez azért lehet, mert amikor én kitaláltam, hogy musicalt akarok írni, akkor ő lebegett a szemem előtt. Láttam a vizsgaelőadását, abban is Peller Annával szerepeltek, és János szerezte a zenéjét, ez volt a Kis Magyar Démonológia, tehát itt most kicsit lelepleztem magam (nevet). Ez azóta működött már bennem, hogy szeretnék egy hasonlót csinálni és a Szemenyeivel. Fantasztikusnak tartom őt, már a próbákra is úgy jött, hogy tudta a dalokat, pedig ezek nagyon nehezek, zseniális… Ezért volt nagyon fontos, hogy annak ellenére, hogy János nem az Operett művésze, mégis lehetett ő a Macskadémon Homonnay Zsolttal kettőzve, mert nekem ez egyértelműen az ő darabja. Homonnay egyébként szintén nagyon tetszett nekem, másképp fogja meg a szerepet, kicsit elegánsabb, macskásabb, nem annyira ördögien jeleníti meg.
Peller Anna meg szerintem olyan, mint én. Nagyon szeretem őt, a Démonológia hősnőjeként szerettem meg. El kell mondanom, hogy az operett, mint műfaj, nem áll annyira közel hozzám, de ő szerintem valami olyan minőséget tud belevinni, amit kevesen. Láttam a „Nők az idegösszeomlás szélén”-ben, brillírozik benne. Egyik barátnőm mondta is, hogy gesztusaiban és finomságaiban nagyon hasonlít rám, emiatt is érzem, hogy telitalálat volt Orsi szerepére. És persze a többieket is imádom! Oszvald Marika… arról álmodoztunk Mátéval, hogy ha egyszer ezt előadják, akkor majd Oszvald Marika fogja emelgetni benne a lábát, és ezen nagyon nevettünk, és most meg… voilá (nevet)!
Milyen volt a bemutatón egyben látni?
Elsőre sokkoló, a főpróbán konkrétan kicsit rosszul lettem. Nekem sok volt a tánc, a kar, én egy sokkal puritánabb dolgot képzeltem el, de aztán rájöttem, hogy én már kiengedtem a kezemből, és mindenkinek az volt a célja, hogy ez szuper dolog legyen. Más az atmoszférája, de megszerettem, szerintem jó lett.
Ezek szerint nem vettél részt a próbafolyamatban?
Nem, én mindig úgy dolgozom, hogy egy ponton túl meg kell bíznom a többiekben. Mindenben ezt csinálom egyébként. A sminkesek, vagy akik a ruháimat tervezik szokták kérdezni, hogy mit csináljanak, de én mindig mondom, hogy te vagy a profi, amit jónak látsz. Ilyesmikbe soha nem szólok bele, akkor sem, ha saját projektem van egy színésszel. Én csak a víziómat mondom el, ő meg csinálja csak a legjobbat, hiszek abban, hogy a kreatív energiákat szabadon kell hagyni. Mátéval is így dolgoztunk, maximális bizalommal, ha én szorongok vagy akadékoskodok, az mindenkit csak bemerevített volna… nem akartam ott paráztatni a Göttingert (Göttinger Pál, a darab rendezője – a szerk.), ő egy nagyon jó rendező, saját gondolatokkal, tudtam, hogy meg fogja tudni oldani.
Egy nagyon könnyed szórakoztató darabról van szó, de azért a végén elhangzik egy veretes mondat, János mondja, hogy rendben, én vagyok a rosszindulatú démon, aki összekuszált itt mindent, de ez nem ment volna nélkületek, hiszen ti is ugyanúgy benne voltatok…
Persze, én erre fűztem fel az egészet, sajnos ebben a rendezésben ez annyira nem jött át, de az egész Freud depresszió elméletére volt felépítve. Az alagsorban lakik az elfojtott szexualitás, ez András, aztán Orsinak egy manzárdszobája volt, ez a szuper ego, az emeleten található az alkoholizmus és a pénzsóvárság… tehát vettem azokat a tulajdonságokat, amik megalkotnak egy embert és szétosztottam karakterekre, amelyeket a démon irányít, gyakorlatilag befolyásol mindenkit, aki gyenge, sőt felerősíti a rossz tulajdonságaikat.
Alapvetően arról szól a darab, hogy folyamatosan áttoljuk a felelősséget magunkról másokra, hogy hagyjuk, hogy a körülmények befolyásoljanak minket, ez tesz tönkre mindent… pedig csak rajtunk áll, hogy kézben tartsuk az életünket.
Muszáj vagyok Pintér Tiborra is kitérni, tudtál róla, hogy őt „kapod” a premieren?
Dehogyis (nevet)! Korábban egy vacsoránál mondtam, hogy operett bemutatót tartani egyszerűen nem lehet Tenya nélkül, és hogy nekem az lenne a legnagyobb élmény, ha ő ott lehetne és beszélhetnék vele, akár csak egy percet is. Így került a képbe, de szeretném azt itt is hangsúlyozni, hogy kikérem magamnak, hogy őt emiatt bántsák, hiszen ő nagyon kedvesen részt vett egy tréfában, nem érdemli meg, hogy a sajtó kellemetlenkedjen vele emiatt. Ez egy nagyon jópofa dolog volt, örültem neki, ki is raktam mindenhova a közös képeket.
Nem olyan régen jelent meg a Szirén című könyved. Nagyon érdekes a szerkezete, miért döntöttél úgy, hogy két különböző pontból indítod a történetet?
A Szirénnel szerettem volna megmutatni, hogy egy alkohol által befolyásolt ember emlékei nem feltétlenül igazak, ehhez a fajta történetmeséléshez ez a keret illett. Ha úgy vesszük, akkor ez a széttöredezettsége ellenére is egy lineáris történet, egymásra lehet rakni a fejezeteket, olyan, mint egyfajta optika.
A könyv végén egy konfliktushelyzet után Kisanna és a húga elmennek egymás mellett. Te viszont nagyon szoros kapcsolatban vagy a húgoddal.
Persze, de ez nem teljesen az én történetem. Sok gyerekkori élményemet beleírtam, de a felnőtt rész már eléggé fiction.
Egyfajta terápia volt a megírása?
Nem gondolom, hogy az írás terápia. Én csak akkor látok neki valaminek, amikor már azt érzem, hogy feldolgoztam, egyszerűen csak akartam írni egy történetet a függésről. Erről szól a Kicsi Lili is, és erről fog a harmadik rész is, amiből már jó sok meg is van. A függés arcait akartam megmutatni. Ez nekem már-már misszióm, hogy valamit próbáljunk meg csinálni a függőségeinkkel, próbáljuk meg túlélni, lássuk meg az igazi arcát, szembesüljünk vele… én egy abszolút függő típus vagyok magánemberként, és ezt szörnyűnek tartom.
Gondolkodsz a színpadi változatában?
Nem tudom. Megkerestek filmesek, szeretném, ha lenne belőle film, de nem tudom elképzelni, hogy hogyan. Ha lesz színpadi változat, akkor azt én szeretném megírni. Úgy érzem, hogy a Szirént nagyon szeretik és sokan olvasták, én még semmire ennyi levelet, visszajelzést nem kaptam életemben, döbbenetes számomra, hogy mennyire megérintett valamit az emberekben. Ez nekem teljesen új, szokatlan.
Te írnád a filmhez a forgatókönyvet is?
Nem, én ezt négy évig írtam, számomra ez így kompakt egész, nem tudnék belenyúlni, a filmhez meg egy konkrét történetszálat kellene találni hozzá. Annyit kértem csak, hogy szupervizor lehessek, azaz vétójoggal rendelkezzek, hogy mindent ne lehessen azért benne.
Mondod, hogy négy év, az rettenetesen hosszú idő. Miért kellett ennyi hozzá?
Jött a Szépművészetitől egy felkérés, ez volt a Textúra, amiben választani kellett egy képet és írni hozzá egy szöveget. Én Rippl-Rónai Kalitkás nőjét választottam, aminek a reprodukciója egész gyerekkoromban ott lógott a lakásunk falán, sokáig azt hittem, hogy az az anyám. Az van rajta, ahogy a nő viszi az ablakhoz a kalitkát, ehhez írtam meg a könyv első fejezetének első verzióját, aminek hihetetlen sikere volt. Annyira szerették, hogy még az utcán is megállítottak, ezért úgy döntöttem, hogy félrerakom, amin akkor dolgoztam, mert abból az egy fejezetből ki lehet bontani egy egész történetet. A húgom teljesen kiakadt, mert fura volt két oldalban látni neki a családunk borzalmas történetét, vagy legalábbis egy, a miénkhez eléggé hasonló családét, az én amúgy sem egyszerű optikámban, erre én mondtam neki, hogy fogod látni hosszabban is, és nekiálltam vázlatolni.
Eredetileg 46 fejezet lett volna, ezt szedtem le végül 24-re. Amikor nekiülök valaminek, akkor én elutazom 2-3 hétre, egy hónapra, és olyankor reggel 8-tól éjfélig csak írok. Aztán hazajövök, 1-2 hónapot itthon vagyok, ami alatt finomítom a megírt részeket. Itt volt olyan, hogy fél évre teljesen félretettem, ezért is tartott ennyi ideig. Tavaly február 4-én fejeztem be a könyvet Thaiföldön, ahová levittem az összes addigi anyagot, ami már megvolt, ezeket újraolvastam friss szemmel, és végül nagyjából egy hónap alatt összeraktam az egészet.
Forgattatok a könyvhöz egy videóklipet is, ami kvázi a promoja lett a Szirénnek, ez az ötlet hogy jött?
A Szirénben nagyon sok alkoholista történet van, illetve az alkohol lehúzó erejéről is szól. A baráti körömben nagyon sokan meghaltak az elmúlt 5 évben alkoholbetegségekben, ki delirium tremensben, ki májproblémákban, ki szépen lassan leépülve. Én ezt a dalt, Faltay Csaba és Legát Tibor szerzeményét, nagyon szerettem, és amikor írtam a regényt, akkor beleírtam Kisanna szájába, hogy „elénekeltem a kedvenc dalomat, az ADJ INNI-t”. Aztán arra gondoltam, hogy ha ezt mondja ez a csaj, akkor ezt meg kellene csinálni rendesen. Nem volt egyszerű, tisztázni kellett a szerzői viszonyokat, illetve financiálisan is össze kellett hozni, de amikor én elkezdek valamit, akkor már megyek előre bulldogként.
Ott volt az agyamban, hogy ezt egy alt hangú nőnek kell énekelni, nem egy férfinek, ahogy az eredetiben, és akkor megkerestem Petrik Andit, és ő végül igent mondott. Ő egy nagyon mély érzésű, gondolkodó művész. Andi csinálta a hangoskönyvet is, előtte bekérte hozzá az anyagokat, tudni akart mindent, komolyan készült az egész projektre. Jó munka volt nagyon.
Mesélhetsz már a harmadik részről?
Persze. Engem évek óta izgat a másoktól való függés, ami eléggé a saját élményeimből táplálkozik. Onnan jött, hogy egész életemben voltak körülöttem rám akaszkodó emberek, konkrétan pszichopaták, akiknek én kiszolgáltattam magam, hagytam, hogy az ő kényük-kedvük szerint működjek. Ennek is ugyanaz az eredője, mint a Macskadémon Orsijának, bizonytalan és könnyen befolyásolható vagyok. Közben persze foggal-körömmel igyekszem magamhoz ragaszkodni… Egyszer csak azt vettem észre, hogy valaki betelepedett a hétköznapjaimba, érzelmileg sakkban tart, manipulál, és én az ő hangulatainak függvényében voltam jókedvű, de általában inkább rosszkedvű. Minden ilyen más módon vett el belőlem valamit, és én ezt hagytam. Nyilván van bennem valami olyan naivság, ami miatt ezek megtörténhettek velem. Mondhatjuk, hogy a pszichopaták kedves játékszere voltam. Ez nekem mindig arról szólt, hogy szeressenek, elfogadjanak, tetszeni akartam ezeknek az embereknek, akik egyébként látszatra nagyon klassz valakik, olyan akartam lenni, mint ők. Tehát ez ilyen kettős játék, ennek a kettős dolognak szeretnék utána járni most prózában.
forrás: https://deszkavizio.blog.hu
Bella Máté - Karafiáth Orsolya: A Macskadémon / Budapesti Operettszínház
Rém vicces produkció az Operettszínház Macskadémonja. Az albérleti revüre alkalmazott jelző használatát nem elsősorban az alapanyag, hanem inkább az azt csak a szükséges arányban komolyan vevő előadók tették indokolttá. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.
Bella Máté és Karafiáth Orsolya közös darabja 2011-ben a Madách Színház musicalpályázatán harmadik helyezést ért el, jutalma felolvasó-színházi bemutató volt a Tolnay Szalonban. Néhány évig lappangott a horror-vígmusical, a 2017/2018-as évadban pedig a „szomszéd vár”, a Budapesti Operettszínház mutatta be a Kálmán Imre Teátrumban. A buja eleganciát és tiszta, hétköznapi praktikumot egyszerre sugárzó, technikailag képességes zsebkendőnyi tér jó helyszíne a kamaraprodukciónak, ebben a közelségben tudnak igazán működni a vállalt és önreflexív túlzások.
Mivel nem a musicalirodalom egyik alapművéről van szó, gyorsan foglaljuk össze a cselekményt. Főhősünk Orsi, a harmincas, molett, szingli pszichológus, aki új lakásba költözik. A ház lakói több, mint furcsák: Bori néni és Máté bácsi marják egymást, előbbi simán elviselhetetlen, utóbbi alkoholista (a két tény között némi összefüggés tapasztalható), az alsó lakó, András pedig depressziós. Aztán kiderül, hogy az egyedül nem járó bajok oka az alakváltoztató, orvos, svéd barátnő vagy épp szerelő alakjában megjelenő, a házba épp harminc éve beköltözött Macskadémon, aki mindenkinek a leggyengébb pontjára hajt. (Meg Bori nénire.) Orsit is eléri a rontás, de aztán rájön a megoldásra, összerakja a Tibetből egy jó nagy kanyarral Pestre érkezett Macskadémon nevét, megtöri az átkot, és megkapjuk a lélekkomfortosító happy endet.
Pesti a mese, amelynek közhelyes fordulatokkal előszeretettel élő mesélőjét, a szereplőket bemutató, a cselekményt kommentáló, azt továbblendítő narrátorát, valójában magát a rendezőt, Göttinger Pált csak halljuk, de nem látjuk. Ettől persze ott a várakozás – bennem legalábbis –, hogy a Macskadémon meg az előadás fölött álló hatalomként a fináléban ő is megjelenik. De nem, mert minden csak felvétel. Hát jó, így is jó. (Tényleg jó.)
Sok az átváltozás, amit egyetlen dolog ment, jelesül az, hogy szinte bármeddig elnézné az ember a címszerepet alakító Homonnay Zsolt csodálatos ripacsériáját. Nyoma nincs a nagyszínpadok bonvivánjának, itt a Csinibaba női ruhába öltözött, a Gézengúzt éneklő „csinos Echo vokál”-jának egyik tagja tolja azt, ami a csövön kifér. Affektál, selypít, búg, ha kell, elképesztő energiákkal vált alakot. A hangjával és a testtartásával játszik, a néző számára az egyes karaktereket a valós emberinél másfél-kétszer nagyobb, fejdíszszerűen hordott, kissé karikaturisztikus, a figura egy-egy tulajdonságát – az ivócimbora lompos bajuszát, a svéd barátnő szőke haját – pregnánsan kiemelő fejek jelzik. (Arra viszont figyelni kell a többieknek, kihez is beszélnek, hogy nem a színész, hanem a báb szemével kell tartani a kontakust.)
A Macskadémon a történet szereplőinek gyengeségét használja ki: a kompenzációs evést, az alkoholizmust, a beteljesületlen vágyakozást, a depressziót. Ezek szövegben és színpadi helyzetekben is fókuszba kerülnek, de egyetlen pillanatig sem bántóak az írói vagy rendezői túlzások, a humor az elfogadásé, az empátiáé. Peller Anna, Oszvald Marika, Faragó András és a Tim Minchin-hasonmásversenyen minimum dobogós Bálint Ádámlubickolnak szerep
eikben, nem átallanak – szerencsénkre és szórakoztatásunkra – olyan atelier poénokra kihegyezni a jeleneteket, mint a játszókat önironikusan jellemző könyvcím – az Oszvald Marikának tulajdonított szerzőségű A mikrorealista színjátszás – vagy Peller Anna jódlizása. Az már csak hab a tortán, ahogy KERO©-módra használják az emelőt és az egyéb színpadi hatáskeltő eszközöket a nagy egymásra találási duettben.
Játékban a színművészetis vizsgák magas szabadságfoka jellemzi a látványában is gazdaságos és komolyan komolytalan produkciót. Erős kis előadás A Macskadémon, amelyből azért kiderül, hogy szerencsésebb lenne alapanyagként egy kompaktabb Karafiáth-darab. Vagy legalább a Bella Máté által komponált, inkább melódiagazdag songokból álló, mint klasszikus musicaldramaturgia szerint épülő zene javára billenhetne az alapmű.
Szerző: Papp Tímea
forrás: http://revizoronline.com
Interjú Szemenyei Jánossal
Harminchat éves korára megállapodni látszik, nagyjából egyenlő távolságra lakik Kecskeméttől és a budapesti belvárosi színházaktól. A színész és a zeneszerző jól megfér benne, bár magának nem szívesen ír dalokat. Ha mégis úgy alakul, már tudja magát kívülről hallani. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.
Revizor: Színésznek vagy zeneszerzőnek tartja inkább magát? Szokták kérdezni a riporterek, és nem feltétlenül azért, mert jobb kérdés nem jut eszükbe, csak próbál egyértelműsíteni az ember, legalább kiindulópontként.
Szemenyei János: Végzettségem szerint is elsősorban színész vagyok, életem nagy részét a színpadon töltöm. Gyerekkorom óta írok zenéket, de azt, hogy színházak tűzzék műsorra őket, vagy rádiójátékban szólaljanak meg, nem gondoltam volna. Az egyetemen arra neveltek bennünket, hogy „multifunkcionálisak” legyünk, a vizsgákhoz mi terveztük a jelmezeket, a koreográfiát, én a zeneszerzést vállaltam. Majd egyre többször kértek fel, hogy írjak zenét, és nemcsak vizsgákhoz. Pár év múlva ki se láttam a felkérésekből, volt olyan évad, amikor több zeneszerzői munkám volt, mint színészi. Aztán ezek az arányok kiegyenlítődtek, sőt az elmúlt két év inkább színészi munkával telt. Zeneszerzőként sokszor kontárnak érzem magam, hiszen nincs hozzá végzettségem.
R: Lehetett volna zenei diplomája is…
SzJ: Éppen most, mikor elkezdődtek Webber Rocksuli című musicaljének próbái, meséltem erről Kocsák Tibornak, a Madách Színház zenei vezetőjének, hogy régebben sikeres felvételit tettem a Zeneakadémiára. Csak akkor éppen a Vígszínház tagja voltam, s ez összeegyeztethetetlen lett volna nemcsak a vígszínházi elfoglaltsággal, hanem bármi mással, hiszen az iskola teljes embert igényel. Ráadásul ez a második diplomám lett volna, és az intézménynek jobban megérte, ha egy államilag támogatott hallgatót vesz föl, mint valaki olyat, aki esetleg nem bírja a fizetni a tandíjat vagy halaszt.
R: Nem sajnálja?
SzJ: Gyorsabban megoldanék egy-egy zenei problémát, ha tanultam volna a zeneszerzést. Az idő nagyon fontos. Szeretek gyorsan dolgozni, türelmetlen vagyok, minél hamarabb hallani szeretném, ami a fejemben jár. Egyébként a klasszikus zene előadóként is egyre jobban érdekel, keresem is a lehetőségeket, és szerencsére azok is megtalálnak. Ilyen például Mundruczó Kornél rendezésében a Winterreise Schuberttől, melyet zenekari kísérettel énekelek. Vagy most mutattuk be a Játékszínben a Mennyei hangot, ami egy világhírű, ám dilettáns operaénekesnőről, Florence Foster Jenkinsről szól. A darabban én alakítom a zongoristáját, élőben játszom Bizet, Strauss, Mozart zenéjét. Egyszer én is szívesen írnék egy nagyobb volumenű alkotást, operát vagy más fajsúlyosabb művet. De szerencsésnek mondhatom magam, hogy az egyik munka jön a másik után. Nagyjából egy évre előre látom a felkéréseimet, arra viszont, hogy az ember belemélyedhessen egy ilyesfajta alkotói folyamatba, másféle idő kell. Két pici gyerekem van, s ha van kevéske szabadidőm, megyek haza a családomhoz. Kell a biztonság.
R: A kőszínházi biztonságra gondol, ami persze viszonylagos, de mégis…
SzJ: Nem feltétlenül. Ott van a Proton, egy korántsem hagyományos színház, aminek régóta tagja vagyok, amennyire ez lehetséges egy virtuális társulatnál. Nem a „kőszínháziság” érdekel, foglalkoztatnak az alternatív irányok is. Vettem már részt olyan produkcióban is, aminek különösebb hozadéka nem volt, csak egyszerűen jól esett más szellemiségű emberekkel dolgozni.
R: Milyen a színész és a zeneszerző viszonya?
SzJ: Nagyon különböző a kettő. Nem is igazán szeretek egyszerre mindkét minőségben részt venni egy produkcióban, mert teljesen máshonnan kell közelítenem. Zeneszerzőként sokkal racionálisabb a gondolkodásom, kívülről nézem a darabot. A színész inkább belülről kezd dolgozni. Zsótér Sándor A jóember Szecsuánból című Brecht-előadásának olvasópróbáján kérdezte meg tőlem, áthangszerelném-e, elzongoráznám-e az előadás zenéjét. A felkérés megtisztelő, persze. De nem is a saját zenémről volt szó, hanem Paul Dessau atonális dallamait kellett a rendezéshez igazítanom, miközben játszottam is az előadásban. Délelőtt próba volt, délután a zenével foglalkoztam, este vagy játszottam, vagy ismét Szecsuánit próbáltam. Vért izzadtam, de megérte. Ha mégis a kettőt együtt kell csinálnom, szerencsésebb, ha előbb megírom egy előadás zenéjét, majd később lépek be egy szerepbe, hiszen addigra már töviről hegyire ismerem az előadást. Mint a Demenciában, vagy a Nehéz Istennek lenni című Mundruczó-rendezésben, ahonnan a már hosszú kapcsolatunk datálódik a Protonnal. Amikor a régebbi zenéimet visszahallgatom, olykor észreveszem, hogy hajlamos vagyok a gyors váltásokra, hirtelen csavarokra, nehogy megunja a hallgató. Talán ebben is türelmetlen vagyok.
R: Színészként is?
SzJ: Színészként előadásról előadásra javíthatok, változtathatok, míg zeneszerzőként legföljebb a következő produkcióban hozhatok újat. Szeretem, ha szabadkezet kapok. Amikor megnyílt a felújított szombathelyi Weöres Sándor Színház, az igazgató Jordán Tamás felkért, hogy komponáljak zenét Az ember tragédiájához. Szívesen vállaltam, volt már viszonyom is a műhöz, belőle írtam ugyanis a diplomamunkámat. Mindegyik színében azt fogalmazhattam meg, amit én gondolok, alig módosítottunk rajta. Néhány hónap múlva hívott Alföldi Róbert, hogy a Nemzeti Színházban rendezi Az ember tragédiáját, írjak hozzá zenét. Mondtam, hogy most fejeztem be, megírtam a szerintem legjobbat, amit tudok, hogyan szerezhetnék másikat. Aztán meggyőzött, hogy sok szempontból másmilyen lesz, próbáljam meg. És tényleg mások voltak az inspirációk, másfajta zene született.
R: Nagyon sokféle szerepet játszik, sok rendezővel is dolgozott.
SzJ: A pályám kezdetén nehezen fogadtam be másfajta színházi attitűdöt, mint amit színinövendékként megszoktam. Azóta nagyon sok helyen, sokféle rendezővel dolgoztam, megtanultam, hogyan legyek nyitott. Zeneszerzőként viszonylag független vagyok. Színészként nyilván el kell fogadnom a rendezői koncepciót. Azokkal szeretek dolgozni, akik bíznak bennem, kíváncsiak a véleményemre. Ha olyan rendezővel találkozik egy színész, akit nem ismer, bizonytalanná válhat, mert - bár elsősorban önmagunknak kell megfelelnünk – az ő szűrőjén keresztül működik az előadás. Sok színésznek veszi el az energiáját, hogy a próbákon szorong, megfelel-e a rendezőnek. Az más, amikor ismerőssel hoz össze a feladat. Legutóbb a Mennyei hangban Bagó Bertalan rendezett, akivel négy közös évadunk volt Zalaegerszegen, barátok vagyunk. Nem arra kellett figyelnem, vajon elégedett-e azzal, ahogyan játszom. Nemrégiben az operettszínházi Macskadémonban Göttinger Pál volt a rendező, én voltam a címszereplő, még egyetemista koromban dolgoztunk együtt, s máig érzem a bizalmát. Béres Attilával először dolgoztam a kecskeméti Csárdáskirálynőben. Az első próbák után hazamenet azon gondolkodtam, miért nevetett még azon is, ami szerintem nem is volt olyan vicces. Mert én vagyok a Bóni, akinek mókásnak kell lennie? Így akarja, hogy feloldódjam? Egyszerűen bízott bennem. Aztán persze mondta idejében, mi sok, mi kevés.
R: Évek óta abban a kecskeméti színházban játszik, ami egyre izgalmasabb műhellyé vált az elmúlt időszakban.
SzJ: Kecskeméthez Bagó Bertalan volt a kapocs, aki az Amadeust rendezte velem, amiben Mozartot játszottam. Azután is komoly prózai szerepekre hívtak oda. Amióta Rusznyák Gábor a főrendező, kimondottan erős műhelymunka alakult ki. Bár Zsótér Sándorral voltunk korábban egy színpadon, itt rendezett először engem. Jó ehhez a színházhoz tartozni.
R: A politika mennyire szól bele a színházi életébe?
SzJ: Ahol normális színházi munka folyik, ott nem a politika a fő téma. Egyébként sem vagyok annyira fogékony rá, néha érzem is, jobban bele kellene mélyednem. Persze, olvasom reggelente a hírportálokat, szoktunk az eseményekről beszélgetni. De annyi munka van, hogy az köt le. Szerencsére olyan rendezőkkel dolgoztam, akiknek nem az volt az első, hogy politikai üzeneteket fogalmazzanak meg.
R: Dolga amúgy a színháznak politizálni?
SzJ: Jó, ha kérdéseket tesz fel a színház. De nem gondolom, hogy a klasszikusokat aktuálpolitikával kell felfrissíteni. Aki érzékeny a politikai felhangokra, úgyis azt hallja, amit hallani akar, talán még akkor is, ha az nincs is benne. Amikor a Winterreisét csináltuk Mundruczóval, ami a menekülésről, az állandó úton levésről szól, egyáltalán nem gondoltuk, hogy bármilyen aktuális utalása lenne, hiszen általános emberi problémákkal foglalkozik. Közben változott a világ, ma már teljesen másképp hat, mint a premier idején. A politika utolérte az előadást.
Szerző: Vlasics Sarolta
forrás: https://revizoronline.com
Ha új formák kereséséről van szó, a Budapesti Operettszínház nem fél olyan darabokhoz nyúlni, amiknek pozitív fogadtatása nem feltétlenül borítékolható előre, így volt ez a Riviera girl esetében – ami egy Csárdáskirálynő-átirat –, A chicagói hercegnőnél – ami ritkán játszott operett –, és így van ez a Macskadémon esetében is. Ám míg az előző két mű zajos sikert aratott, a Macskadémon, úgy tűnik, nem tudja beváltani a hozzá fűzött reményeket.
Pedig nem először kerül színre a musical, a Madách Színház drámapályázatának egyik döntőseként olvasószínházi formában már több helyen láthatta a közönség. Azt lehetetlen megítélni, hogy vajon a kőszínházba költözés, a formaváltás, vagy maga az anyag eredményezte azt, hogy az előadás nem tud a maga valóságában kiteljesedni, annyi azonban bizonyos, hogy a Macskadémon megmarad egy bátor kísérlet szintjén.
A történet, ami leegyszerűsítve a Macskadémon házmesterhez fűződő plátói szerelmén nyugszik, egy izgalmas, sejtelmes, már-már krimiszerű történetet ígér, ami aztán a cselekmény előrehaladtával unalomba torkollik. Nem a színészi játékkal van a baj, még csak a rendezéssel sem, a cselekmény, a dramaturgia nincs a helyén, ez pedig olyan mértékig rontja az előadás esélyét, hogy azt a hang- és fényeffektek, a kidolgozott színészi játék sem menti meg. Pedig Göttinger Pál mindent kihoz Karafiáth Orsolya és Bella Máté művéből, a rendre be-belépő kellékes nyomán kikacsint a nézőre, sőt a szereplőket több esetben egyenesen a nézőtéren játszatja, többfunkciós díszlete pedig kiválóan alkalmas lenne egy horror-musical létrehozására. Csakhogy ez nem horror-musical, nem is szabad akként nézni rá, az alkotói besorolás: albérleti revü, ami tulajdonképpen a legjobb jelző, ami ráhúzható. Még akkor is, ha ebből csupán az albérlet helytálló, a revüszerű zenei betétek még nem indokolják, hogy revüként is tekintsünk az előadásra.
Peller Annára nehéz feladat hárul, Orsiként – vagyis a Macskadémon-macska gazdájaként – a hátán kell elvinnie az előadást, hiszen bár látszólag az összes szereplő egyenértékű hangsúllyal van jelen, végső soron ő mégis egyenlőbb az egyenlők között. Anna mindent megtesz, hogy eleget tegyen a feladatnak, a rá bízott munkát becsülettel és fokozott színpadi jelenléttel végzi el. Még akkor sem zökken ki, amikor a történet dramaturgiája a leglogikátlanabb reakciókra és tettekre sarkallja. Mindemellett saját jelmezével is kénytelen megküzdeni, amibe az első felvonás végére annyi „kaját” tömködnek, hogy az is bravúr, hogy ki tud menni a színről. Van azonban egy jelenet, amit még a tűpontosan kidolgozott karakterábrázolás sem ment meg: a lassított felvételként megérkező duci-Orsi artikulálatlan, torz és lassított beszéde még a mélypontok sorában is mélypont.
Szerencsére a többi színésznek nem kell megküzdenie ennyire életidegen karakterformálással, kifejezetten üdítően hat például Bálint Ádám Andrása, aki mindent elsöprő depressziójával az előadás legemlékezetesebb alakítását nyújtja. Bár karakterében végig benne rejlik a krimi-szál kibontásának lehetősége, a disszociatív személyiségű András „másik” énje beváltatlan ígéret marad.
Nem marad viszont bennünk hiányérzet Faragó András Máté bácsijával szemben, aki talán még többet is hoz ki a karakteréből, mint ami elsőre látszik. A szerzők ugyanis elég fukaron bántak vele (is), amikor a tulajdonságokat osztották, Máté bácsi egyetlen jellemzője ugyanis kifullad a részeges disznóban. Hogy aztán ebből Faragó András mégis felépíti egy megromlott házasság történetét, az nem Karafiáth Orsolyán és Bella Mátén múlott.
És természetesen kellett hozzá a másik fél, Bori néni is, akibe a Macskadémon titkon szerelmes. Oszvald Marika, bár kezdetben hozza az operettekben oly bevált berögzült pillantásokat, gesztusokat, az előadás közepe táján azonban mintha elkezdené felvenni a musical – vagyis revü – műfajának ritmusát, játéka természetessé válik, és minden gond nélkül illeszkedik bele a történetbe.
A leghálátlanabb feladat kétségkívül a címszereplőnek, a Macskadémonnak jut, aki akaratán kívül válik önmaga paródiájává. Láthatóan Homonnay Zsolt sem tud mit kezdeni az Ikea táskával érkező svéd barátnő alakjával, vagy transzba eső sámán-kuruzslóval. Alakváltásai inkább a ripacskodás határát súrolják, és ez az elnagyolt önlejáratás hordozza magában a humor forrását. Ám mint minden cél nélküli vicc, ez is egy idő után unalmassá, mi több, fárasztóvá válik, és a történetből kilépő, a mikrofon előtt bánatukat elsíró szereplők revüszámai szolgálnak humorforrásul. Az „ide kötelező írni egy dalt” jelenségét az alkotók a saját hasznukra fordítják és fontos előadás-szervező elemként használják. Az indokolatlanságból hirtelen indokolt lesz, mi több, az előadás megkísérli saját magát is egyfajta paródiaként beállítani, ami a szerelmes számban csúcsosodik ki.
Az Operettszínház minden kísérlet ellenére azonban ezúttal nem tudta megcsinálni a bravúrt, és ennek legfőbb oka az erős alapanyag hiánya. Hiába a kiváló színészek, az értő rendezés, olyan sok helyen vérzik el az alapdarab, hogy egyszerűbb lenne az egészet újraírni, mintsem megpróbálni a dramaturgiai hiányosságokat újragondolni.
forrás: http://www.sugopeldany.hu/
A Macskadémont tekintettem meg a Kálmán Imre Teátrumban, kortárs musical. Mondta a szünetben Csuri barátnőm: – Ez olyan, mint a szerzője, Karafiáth Orsolya, gyakran utazik a váci vasútvonalon, olyankor látom-hallom, amint telefonál. (A zenét Bella Máté szerzette, rendező: Göttinger Pál, a tejfölvivő címszerepet Homonnay Zsolt játssza.) Tulajdonképpen lehetne gyerekdarab is, ha nem dúskálna csúnya szavakban. Alighanem rá is volt téve a trágárságokra személyes buzgalomból, így nevettették egymást is a fellépők, a nézőket pedig valósággal csiklandozták a baszkik és faszomok. Volt jelenet, amit a játszók annyira szétröhögtek, hogy alig tudtak kikeveredni belőle. Jókedvű estét töltött együtt a társulat és a közönség, annyi biztos. (Az egyik táncoslány „elefántot nyelt kígyó” tetoválást visel a felkarján.)
Én leginkább azt a kettőst szerettem, amikor Oszvald Marika és Faragó András száraz szemrehányással elénekelték egymásnak, hogy miért ment tönkre a házasságuk.
forrás: http://www.stuberandrea.hu/
A Budapesti Operettszínház az idei színházi évadban a premierek sorát Karáfiáth Orsolya és Bella Máté A Macskadémon című musicalével zárta. A Kálmán Imre Teátrumban bemutatott „albérleti revü” fergetes humort ígér – de ez sajnos csak üres ígéret marad, helyette megkapjuk az utóbbi idők egyik legunalmasabb előadását.
A Macskadémon 2018 márciusában tartott premierje egyben ősbemutató is volt, de azért a történet egy kicsit messzebbre nyúlik vissza. Egészen pontosan 2010-ig: Karafiáth Orsolya és Bella Máté közös darabja a Madách Színház musical pályázatán indult, ahol harmadik helyezést ért el. Ezt követően több vidéki városban tartottak felolvasó-színházi bemutatót, de az igazi premierre egészen mostanáig várni kellett.
A cselekmény középpontjában Orsi áll, aki a történet elején költözik be új albérletébe. A lány folyamatos súlyproblémákkal küzd, emellett egyetlen igazi barátja Rigó, a macskája. Orsinak nem csak a kilókkal kell megküzdenie, hanem a szomszédokkal (köztük a mindig szerelemre vágyó Bori nénivel, a ház tulajával, az alkoholista Máté bácsival és a depressziós Andrással) is, valamint ott van még a félelmetes Macskadémon, aki számos emberi arcot képes magára ölteni, hogy aztán tönkre tegye az ott lakók életét.
A színházban azt szeretem legjobban, hogy roppant összetett dolog, nehéz jó előadást készíteni. És itt nem csak a színészekre, a rendezőre, a látványvilágra és a háttérben munkálkodó emberekre gondolok, hanem magára a történetre is. Nem ritka, hogy az első felvonás kuszasága a második felvonásban kezd kibogozódni, a történet végén érti csak meg a néző, mit is akar üzenni a darab. Éppen ezért, ha egy előadás nem is fog meg rögtön az elején, minden alkalommal visszamegyek a folytatásra, mert kíváncsi vagyok, hova fut ki a cselekmény. Hosszú évek után most először fordult elő velem, hogy nagyon erősen elgondolkodtam, hogy hazamenjek-e a szünetben. Még ha nem is érthető elsőre, hogy mi a darab koncepciója, az nem árt, ha legalább valamit megmozgat bennem, hogy egyáltalán legyen kedvem visszaülni. A Macskadémonból azonban minden hiányzik, ami a folytatásra ösztönözné a nézőket.
Lehet, ha hivatalos színházi kritikus lennék, jobban tudnám értékelni az első felvonást, amely nagyjából hetven percig tart, és úgy hatvan perccel hosszabb, mint amennyinek kellene. Az Operettszínház által kiadott közleményekben szerepel a horror-vígjáték megjelölés – csak sajnos ez a darab se nem horror, se nem vígjáték, de még paródiának is csapnivaló lenne. „Fergetegesen mulatságos” – hirdeti a szórólap is, azonban ez sem állja meg a helyét. Akad egy-két jó poén a darabban, ugyanakkor senki ne számítson sírva nevetős vagy vihogós hangulatra. (Persze, akadnak kivételek, a megrögzött és elvakult Operett-rajongók azon is jóízűen nevetnek, ha az éppen aktuális kedvencük már csak megszólal – legyen az akár milyen kínos is.) A humor hiánya azért is fájó pont, mert itt van nekünk Peller Anna, Oszvald Marika és Faragó András, akik mindhárman bebizonyították már, hogy remek komikus vénával rendelkeznek. Most azonban – hasonlóan a többi szereplőhöz – végig olyan érzésem volt, hogy ők sem igazán értik, mi keresnivalójuk van a színpadon ebben a darabban.
A második felvonásban természetesen minden értelmet nyer, de a Macskadémon legyőzése (amely egy az egyben egy Grimm-mese szolid koppintása) inkább kínos, mint ötletes, habár ez is valamennyire felüdülést jelent. Egy nagyon erőltetett mondanivalót is kapunk (valóban másokat kell okolnunk a magunk hibáiért?), de ezt is olyan szájbarágósan teszik, hogy még a szövegkönyv is érzi, hogy ezt inkább hanyagolni kellene, ezért nagyjából két perc után ugrunk is. Értem én, hogy egy jó nagy adag társadalom-kritikát akart megfogalmazni az írónő, de sajnos ennél több kell ahhoz, hogy ez üssön.
De nem csak a sótlan, egysíkú és sztereotípiákkal megalkotott szereplők, valamint az unalmas, vontatott dialógusok és jelenetek miatt válik felejthetővé a darab, a zene sem nyújt maradandó élményt. Egyetlen fülbemászó dalt sem kapunk, egyedül Oszvald Marika első felvonásban elhangzó szólójára emlékezhetünk vissza jó szájízzel, erre is csak azért, mert kicsit kirántja a darabot a monotonitásból. A Macskadémon dala közben felsejlik Az Operaház Fantomja zenei világa, valamint Bálint Ádám (András) és Peller Anna (Orsi) kap egy jópofa duettet, amely hangzásban és látványvilágban is felidézi előttünk az Aladdinból az Egy új élményt. (Egyébként ez utóbbi dal is azon kevesek egyike, ami megmaradhat valamennyire a nézőben.)
Göttinger Pál rendezésében akadnak egészen jó ötletek, de sajnos ezek sem mentik meg a darabot. A fentebb említett problémákkal a rendező sem tud mit kezdeni, a színészeket nem tudja igazán vezetni, nem tud mélységet adni a karaktereknek. Kovács Andrea jelmezei az előadásnak otthont adó Kálmán Imre Teátrum belső díszítéséhez igazodnak, aminek igazából jelentőségét nem láttam (pontosabban azt nem értem, hogy mi indokolja, hogy pont ebben a darabban és ne egy másikban használják), viszont a Macskadémon különböző arcai ötletesen lettek megoldva. A látványában viszonylag egyszerű díszlet Csanádi Judit és Kiss Gabriella munkája – igaz, itt sem értem, hogy ennek megtervezéséhez miért volt szükség két emberre.
A címszerepben Homonnay Zsolt állt színpadra, aki – hasonlóan a korábbi szerepeihez – most is kettős érzéseket váltott ki belőlem. A Macskadémon szerepe igazi jutalomjáték lehetne a számára, de nem igazán tudott élni a lehetőséggel. Főszereplőnk több alakban (munkásember, szőke plázacica, erdélyi parasztlegény és tengerész) is megjelenik, ez pedig színészileg igen nagy kihívás. Homonnay a különböző karaktereket hangban és beszédben kiválóan elkülönítette, ha csukott szemmel hallgattam volna, a zseniális jelzőt használnám. A szemem viszont nyitva volt, így a gesztikuláció és mimika teljes hiányának tanúja lehettem, ami igen csak rontott a helyzeten. Ahogyan az sem segített sokat, hogy a színész több soron elmosolyogta magát, ezáltal kiesett a szerepéből.
Peller Anna többedjére játssza el a súlyproblémákkal küzdő lányt, amivel a legnagyobb baj, hogy a szerzők ezen az egy jellemvonáson kívül semmi egyébbel nem ruházták fel a karaktert, erre pedig igen nehéz egy főszerepet építeni. Hasonló a helyzet Bálint ÁdámAndrásával, aki az első fél órában sejtelmes zenére próbál meg kimászni a megemelt színpad alól, hogy aztán kiderüljön, hogy nem pszichopata, csak depressziós.
Oszvald Marika és Faragó András sem először alakít egy párt, ahogyan a karaktereiket is láthattuk a színpadon nem egyszer a munkásságuk alatt. Oszvald a kissé nárcisztikus, de azért szerelemre éhes lakástulajdonos bőrébe bújik, Faragó meg az alkoholista férjébe. Ezek a karakterek remek helyzetkomikumokra adnának okot – csak sajnos korábban már mindezt láttuk, sokkal jobb és összetettebb megvalósításban, így gyakorlatilag saját maguk halovány árnyékai csupán.
Összességében semmi pozitívumot nem tudok kiemelni, egy jó indokot sem tudnék mondani, miért erre darabra áldozzuk a szabadidőnket. Szokták mondani, hogy azoknak érdemes elmenni, akik valamelyik színész miatt ülnének csak be – de most ez sem lenne helyén való, mert nekik sem ajánlom, hogy kedvencüket így lássák. Sajnálom, hogy az Operettszínház ennyire gyenge darabbal zárt – de az idei bemutatókat tekintve, talán nincs is min csodálkozni. (De erről bővebben majd nyáron, az évadot összegző írásomban.)
Zeneszerző: Bella Máté
Író: Karafiáth Orsolya
Dramaturg: Lőkös Ildikó
Díszlettervező: Csanádi Judit, Kiss Gabriella
Jelmeztervező: Kovács Andrea
Koreográfus: Gulyás Anna
Rendező: Göttinger Pál
A bemutató időpontja: 2018. március 16-17. (Budapesti Operettszínház – Kálmán Imre Teátrum)
A cikk a 2018. április 28-án 19 órakor kezdődő előadás alapján íródott.
forrás: https://szinhazikritikak.blog.hu
2011-ben tűnt fel a pesti színházi kínálatban Bella Máté és Karafiáth Orsolya darabja, amely felolvasó színházi változatban is látható volt, majd a Madách Színházban került szélesebb nyilvánosság elé, most pedig néhány hete az Operettszínház Kálmán Imre Teátrumában ért meg újabb bemutatót, mégpedig Göttinger Pál rendezésében, aki hangfelvételről narrátorként is mindvégig jelen van. Nagyon szerettem a megszólalásait, feldobták az előadást - a sok operabeavató után mondhatom azt is: ez ő, mintha még a szöveg is a sajátja lenne, bár lehet ennek köze a dramaturghoz, Lökös Ildikóhoz is a szerzőn túl.
A darab minden rendezésében egy közös pont volt, mégpedig a macskadémont játszó Szemenyei János. Az Operettben épp a címszerepet kettőzték, és bár kifejezetten szeretem Szemenyei Jánost, és örültem volna, ha épp ő ma a soros, de bemutatója volt a Játékszínben ezen az estén, így helyette az Operettszínház saját művészéhez, Homonnay Zsolthoz volt szerencsém, aki mintha ebből az előadásból mostanában több előadást is játszana, így valószínűleg aki az én posztom alapján a megtekintés mellett dönt, szintén vele kerül össze. (Az Operettszínház jó előre kiírja a napi szereposztást, lehet tervezni.)
Most jártam először a Kálmán Imre Teátrumban, az Operett tavaly megnyílt játszóhelyén (ha jól emlékszem, de ha tavalyelőtt, akkor annál nagyobb a késésem, annál rosszabb), és tetszett a hely hangulata. (14 évesen egyszer megfordultam a nagybátyám társaságában a hely elődjében, a Moulen Rouge mulatóban, amelynek revüjét borzasztóan unalmasnak találtam, és azóta se vágytam semmilyen hasonló szórakozóhelyre, egyszeri élmény maradt.)
Az Operett eme harmadik játszóhelyére közel 170 széket is be tudnak tenni, ha muszáj – a jelenleg legnépszerűbb Dorian Grayre muszáj is – de mivel most a díszlet több helyet igényelt, most megközelítőleg csak 145 férőhely volt kialakítva, és szinte minden széken ültek is az első felvonás alatt.
A hellyel magával nekem csak egy problémám volt: nagyon kicsi és mégis mikroportoznak, és túl hangos (az erkélyen) a zene, helyenként zavaróan. Ennyire rossz lenne itt az akusztika? Nem lehet beénekelni egy ilyen kis teret? Lehet, hogy így van, de akkor a hangosítóknak kellene jobban figyelni a beállításokra.
Az előadás két és fél óra, a szünetben akár kényelmesen le lehet ülni a kávézóban, van még ingyenes és macera nélkül elérhető internet is, ha valakit ez érdekelne netán. Akár azért, mert ennyire jók a körülmények a nézőtéren kívül is, vagy mert az előadás nem hatott mindenkire, észrevehető mennyiségű ember (kb 15-20 fő) nem ült vissza a második részre, pedig ha már kiválasztotta valaki, érdemes lett volna a végső konklúziót is kivárni, különösen így, hogy ismeretlen darabról van szó.
De nem vagyunk egyformák, van aki feladja, amikor nem egészen tetszik neki az, amit lát, van aki kíváncsi és marad, ha másért nem, azért, hogy legyen alapja szidni az alkotókat.
Az előadásnak vannak erősségei, lehet benne olyan pontokat találni, amelyeken elgondolkodhatunk, és így van olyan nézői réteg, amely találni fog benne értékeket (pláne azok, akik a szereplők közül néhányat kedvelnek), de nem csodálkozom azon sem, hogy valaki a megoldatlanságok miatt jól felbosszantja magát. (Ez lehet a félig tele, félig üres pohár esete, és mivel a néző fejében születik meg az előadás, lényegében az adott személy elvárásai döntik el, hogy ez most inkább jó, vagy inkább rossz.)
Kiknek való? – ez itt a kérdés.
Pontosan ezért, mert ez a kortárs „albérleti revü” (így szerepel a színlapon, de mondhatnánk musicalnek is) tényleg rétegelőadás, valóban nem mindenkinek való, tehát ennek a bejegyzésnek más célja nem is lehet, mint lehetőleg a fő poénok, fordulatok elárulása nélkül megpróbálom valamennyire eldönthetővé tenni, hogy ez a legtöbb zenés színházi előadástól eltérő mű várhatóan valaki számára vonzó lesz-e, így bevállalandó, vagy pedig nem. Néhány jegy erre szokott maradni, erre nem lehetetlen a bejutás.
Ami talán a leglényegesebb: az előadás az Operettszínház kínálatába beilleszkedő darab, a saját művészei adják elő, a szórakoztató szándék nem kérdéses, sőt láttam nézőket, akik látnivalóan és jól hallhatóan nagyon élvezték, majdnem annyira, mint a karmester, Mihalics János, akit szintén tudtam figyelni, sőt az erkély sok székéről a kivetített képén is jól látszott, hogy végig élvezi az előadást.
A darabon érződik az is, hogy a szerzők nem csak szórakoztatni akarnak, hanem ezen túl ironikus-humoros formában mégis azt nyomoznák, hogy mitől érezzük magunkat olyan rosszul a bőrünkben, miért romlanak el a dolgok körülöttünk olyan kiszámíthatóan, és ennek folyományaként miért leszünk alkoholisták, depressziósok, magányosak. (És amikor az első rész második felében elunalmasodik az előadás, akkor fokozottan átéljük mi is a közérzetünk romlását.)
Az előadás persze részben megmondja nekünk, hogy mindent csak magunknak köszönhetünk, hogy nem vagyunk képesek jobban élni, másfelől kapunk egy igazi bűnbakot is a címszereplő személyében, aki fondorlatosan, több alakban is tönkreteszi a ház lakóinak életét.
Az, hogy miért is, milyen alakokban és mi lesz a vége (na jó, annyit mondok, hogy lesz egy „túlboldog happy end”, amikor úgy érezhetjük magunkat, mintha "agyonlőttek volna nyugtatóval") majd azok tudják meg, akik bevállalják az előadást. Homonnay Zsolt a démon, és nekem a legtöbb alakban erőltetett volt, mintha nem neki való lenne a koncepció. Mivel nem ismerem, de ránézésre bonviván-alkat, most meg karakterszerepeket kellene hitelesen megcsinálni, ezt feltételezem (!). Néhány kiszólása, ironikus gesztusa így is hat, illetve amikor énekel, és eltűnik a ráerőltetett figuránként eltérő, de egységesen zavaró beszédmód, azonnal jó is lesz. Vegyes ez a teljesítmény, de érzem, hogy egy operett-rajongó most sorolná azt a sok alkalmat, amelyben a művész meggyőzte. Ha ezt most egy Homonnay Zsolt-néző olvassa, akkor csak azt javasolnám, hogy a kedvencét nézze meg azért ebben a nem/nem egészen rászabott feladat megvalósítása közben is, ha másért nem, szolidaritásból. Sokat mutat valakiből ez is, ha olyasmivel próbálkozik, ami nem a profilja. A darab épp neki nem kedvezett, de könnyen meglehet, hogy Szemenyei Jánosnak nagyon fekszik ugyanez, és az előadás vele teljesen más – ezen a szombaton lényegében nagyon leült az előadás azokon a pontokon, amikor a macskadémon éppen átváltozott. A jelmeztervező, Kovács Andrea viszont elemében volt, és a kék öltöny (a más-más pótfejekkel) kifejezetten jól állt az énekesnek, sőt a többi jelmez is jól szolgálta a darabot.
Csanádi Judit és Kiss Gabriella díszlete ezzel szemben elgondolkodtatott. A szöveg végig egy kertvárosi jó környéket emleget, mi viszont egy lepusztult környezetet látunk, amely valóban nagyon elüt a színház kellemes hangulatától, és már ebből a bérházi közegből is árad a lepusztultság. Az, hogy a színpad alatti teret is használják, és meg tudják emelni a játszókat is elég váratlanul hat, nem gondoltam, hogy ilyen jó a felszereltsége ennek a pici színpadnak, és a rendező jól ki is használja ezt.
Összességében az előadásról tényleg az az emlékem maradt, hogy sok minden van a mérleg mindkét serpenyőjében, a produkció szinte minden részletében érvényesül a kettősség.
Oszvald Marika és Faragó András jeleneteiben is ezt éreztem, néha éppen jó – a kettősük és az, amikor énekelnek inkább tetszett, de helyenként mintha nem rajtuk múlna a dolog, hanem azon, hogy túl van beszélve a történet, és nekik sok jelenetben karikatúrákat kell játszaniuk. Oszvald Marikának elég nagy és elég hálás is a feladat, és ugyan nem „mikrorealista színészet”, amit nyújt, viszont sokak számára önmagában élmény lehet az is, ha színpadon látják. Csak azt nehéz megérteni, hogyha egyszer rendelkezésre állt, és ez egy „albérleti revü”, nem mellékesen jó koreográfiával (Gulyás Anna munkája) és négy jó, meg nem nevezett táncossal, akkor miért nem komponáltak bele Oszvald Marikának egy-két cigánykereket is, amely a védjegyének mondható, és még mindig biztosan meg tudja csinálni. (Nekem sose sikerült egy sem, úgyhogy annál nagyobb megilletődéssel néztem mindig, ahogy neki még nemrég is lazán ment.)
Peller Anna a fő-áldozat szerepében szinte végig jó, elhihető neki az, hogy egy teljesen átlagos fiatal nő, majd még az is, hogy pszichológusnak tanul és van benne mindenkivel szemben empátia, és ráadásul nagyon jól is énekel. Elformátlanodása is jó ötlet, de amikor neki is eltorzítva kell beszélnie, azt már nem tudtam szeretni, hiába próbálkoztam.
Bálint Ádám depressziós újságíróként szintén tetszett, jól előkészítettek a felbukkanásai, és van egy-két igazán sikerült jelenete is, amely arról győz meg, hogy egy jól kiválasztott címszereplővel lehet, hogy az egész darab is élne, pörögne, hatna.
Mivel ajánló blogot írok, arra vagyok beállítva, hogy ami érték fellelhető egy előadásban, azt megkeressem. (Az utóbbi két hetemet egy szintén felemás produkcióval foglalkozva töltöttem, amelyről szintén nemsokára kiteszem a bejegyzésemet.) Emiatt elég jól viseltem az előadás hullámzását, és a jó pillanatokat élveztem is.
Jó helyen ültem ahhoz, hogy nagyon sok nézőre rálássak, és ugyan csak a saját nevemben tudok nyilatkozni, ahogy máskor is, de a közönség reakcióiból azt észleltem, hogy bőven voltak olyanok, akik szintén inkább szerették az előadást, mint nem.
Ha nagyon akarjuk, akkor ezt az előadást a zavaró elemeivel együtt felfoghatjuk az élet jelképeként is, amely szintén nem csak pozitív és egyértelműen rajtunk múlik, hogy mit hozunk ki belőle, hogy érezzük magunkat menet közben.
Nekem mindenképp pozitív volt a mérleg, nem is kérdéses. Ehhez a külső körülmények is hozzájárultak. Ezen a helyen, ahova nem járok, ugyanúgy remekül el tudtam beszélgetni a különösen kedves és a színház iránt elkötelezett jegyszedő lányokkal, mint a törzshelyeimen, ráadásul megismerkedtem még a nézőtéri felügyelővel is, akit épp úgy hívnak, mint engem, és ilyen élményem se volt még soha, hogy bemutatkoztam egy másik Makk Zsuzsának. Nekem jó este volt, ha nem is „túlboldog”, ahogy a darab vége, így megártani nem ártott meg.
forrás: https://mezeinezo.blog.hu