Tíz év után, az évad végén, együtt jöttek el a Nemzeti Színházból. Azóta számos új ajtó nyílt meg előttük, és próbálják ügyesen kihasználni a kínálkozó lehetőségeket. Készítettek ketten egy előadást, és egy dokumentumfilmben is együtt dolgoztak. A szakmai terveik mellett az ünnepre való hangolódásról is beszélgettünk a Barta Ágnes – Mészáros Martin színészházaspárral.
December közepén mutattátok be a Ha lenne valakim című előadást, amit ketten játszotok. A darab talált rátok, vagy ti kerestetek darabot?
Mészáros Martin: Tavasszal kezdtünk el beszélgetni, egyeztetni Orlai Tiborral a közös munkáról, szerettünk volna csatlakozni a csapatához, ekkor merült fel ez az ötlet a részéről, hogy keressünk egy olyan darabot, amit ketten játszhatnánk, valami olyan anyagot, ami érdekel minket. Elkezdtünk keresgélni, így találtuk meg Neil LaBute Ha lenne valakim című lendületes, sokszínű darabját, ami humorral és kertelés nélkül tud beszélni az ismerkedés nehézségeiről, és arról, hogy mennyire vágyunk arra, hogy kapcsolódhassunk valakihez. Göttinger Pállal még nem dolgoztunk korábban együtt, és nem is ismertük egymást, de jó jel volt az első személyes találkozónkon, hogy tőlünk teljesen függetlenül ő is ezt a darabot ajánlotta.
Barta Ágnes: Volt még pár cím, ami szóba jött, de ez volt az, aminél azt éreztük, hogy mindhárman szívesen foglalkoznánk vele.
Ez volt az első előadás, amiben csak ketten vagytok?
Ágnes: Van egy közös gyerekelőadásunk, a Matricás Laci és a nagy zenebona, ami Vadadi Adrienn mesekönyve alapján készült, és amiben szintén csak ketten játszunk. Az egy könnyedebb, rövidebb próbafolyamat volt, ez az első komolyabb előadás, amit ketten játszunk.
Kívülről nézve ez nagyon könnyednek és lazának tűnt, de gondolom próbálni nem volt annyira egyszerű.
Martin: Az jó, ha könnyűnek látszik! Egy nagyon jó metódust talált ki a Pali, hogy hogyan osszuk fel a darabot, hogyan fogunk tudni jól haladni a rendelkezésre álló próbákon, és így nagyon gördülékenyen ment minden.
Ágnes: Igazából a nehézség a feladat nagyságában rejlett. Mind a kettőnkön nagy volt a nyomás, mert azt tudtuk, hogy itt most nem lesznek népszerű kollégák, akik a hátukon viszik a darabot, vagy segíteni tudnának. Hogy itt minden a mi felelősségünk lesz. Azt érzem, hogy szerencsés csillagzat alatt született a produkció, miden nap örömmel fogtunk neki a munkának. Egy szuper ministáb állt össze, négyen dolgoztunk együtt, az egész folyamat harmonikusan alakult.
Otthon le tudjátok ilyenkor tenni a munkát?
Ágnes: Otthon főleg a szövegtanulással foglalkoztunk. Egyrészt mert nagyon hatékonyak voltak a próbák, másrészt mert a rendező személye nem kihagyható a képletből. Volt olyan, hogy eszünkbe jutott egy gesztus vagy egy játék-ötlet tanulás közben, akkor azt megbeszéltük, hogy a következő próbán kipróbáljuk.
Martin: A tanulás része viszont csak közösen ment, mivel nagyon rövid megszólalásokból áll az egész darab. Néha egy-egy hosszabb monológ felszakad valamelyik szereplőből, az szakítja meg ezeket a nagyon sűrű és pörgős dialógusokat.
Milyen visszajelzéseket kaptatok az előadás után?
Ágnes: Azt lehetett nagyon érezni a közönségen, hogy figyeltek, tudtak menni a darabbal, és hogy jókat nevettek, élénken reagáltak. Utána beszélgettünk a barátainkkal is, akik megnéztek minket, az ő tapasztalatuk is az, amiről a darabunk beszél, hogy mennyire vágyunk a kapcsolódásra, mégis mintha ez lenne a világ legnehezebb dolga.
Martin: Mert a korábbi tapasztalataink vagy traumáink sokat formálnak rajtunk, átírják az egész működésünket. Nehéz ismerkedni, mert teljesen más szabályai vannak a randizásnak, mint akár egy évtizeddel korábban. Szerintem kivételes lazasággal, humorral, arányérzékkel írt erről Neil LaBute.
Ebben az évben nem csak ez az előadás volt a közös munkátok, hanem az 1968 – Egy szerelem rekonstrukciója című film is, amiben szintén egy pár vagytok.
Ágnes: Ez is egy szép feladat volt, sok izgalmas tanulsággal a szakmánkról, magunkról.
Martin: Sokat játszottunk már korábban is együtt, de szerelmespárt még soha, ez a film volt az első ebből a szempontból.
Ágnes: Nekem furcsa is volt egyébként.
Nehezebb párként egy párt alakítani?
Ágnes: Bizonyos szempontból ugyanolyan, mint bármilyen más munka, bizonyos szempontból pedig sokkal nehezebb. Nehezebben oldódtam fel bizonyos szituációkban, hirtelen sokkal gátlásosabbá váltam. Az intimitásnak, a lelki kitárulkozásnak ez más szintje, furcsa ebbe beavatni a közönséget.
Martin: De most átestünk ezen a tűzkeresztségen is.
Az idei évad a közös film és előadás mellett egy másik újdonságot is hozott a számotokra: lezártatok egy komoly szakmai szakaszt az életetekben. Mennyire volt nehéz ezt a döntést meghozni?
Martin: Ez egy nagyon nehéz döntés volt, és az a folyamat sem volt könnyű, amíg eljutottunk odáig, hogy lépnünk kell.
Ágnes: Az elválás nehéz volt, mégiscsak több mint tíz évet töltöttünk ott. Nagyon sok minden kötött oda, az emberekhez, a munkákhoz. Nehéz döntés volt, de nem bántuk meg! Azóta nagyon sok minden történt velünk, kinyílt nekünk egy csomó ajtó. Nagyon sok új emberrel ismerkedtünk meg, és ez már nagyon kellett a felfrissüléshez szakmai értelemben, hogy találkozunk más alkotókkal is.
Martin: És más nézőpontokkal.
Vakvilágba ugrottatok, vagy megvoltak a főbb csapásirányok, amikor eljöttetek?
Ágnes: Tudatos döntés volt, alaposan előkészítettük. Tudtuk már jó pár hónappal a felmondás előtt, hogy el fogunk jönni, és nem szerettünk volna a véletlenre bízni semmit.
Hol és milyen előadásokban dolgoztok azóta?
Ágnes: Nekem az idei évad elején volt új bemutatóm a szolnoki Szigligeti Színházban. Dicső Dániel rendezte a Jó estét nyár, jó estét szerelem című darabot. És átvettem egy szerepet a Pinceszínházban Sztarenki Dórától, amíg vissza nem tér a babája mellől a színpadra.
Martin: Én játszom az Orlai Produkciónál a Brooklyni mese című darabban, ez is idei bemutató volt. A Jurányiban játsszuk a közös gyerekelőadásunkat, ami Füge Produkció, és leszünk együtt közösen februártól Szolnokon, és aztán újra az Orlainál.
Akkor most is elég komoly összefonódás van a szakmai életetekben.
Ágnes: Igen, most is vannak közös feladataink, de nem az volt a célunk, hogy minél több közös bemutatónk legyen, vagy, hogy csak együtt játszunk. Ez most így alakult, amit természetesen nem bánunk.
Martin: Az idei évadunkban például az kifejezetten izgalmas volt, hogy mindketten új helyen, és külön kezdtünk próbálni. Nem volt ott mögöttünk a megszokott ismerős közeg, környezet.
Ágnes: És ha egyedül van az ember, akkor egy másik, egy új oldalát is felfedezi magában.
Könnyen alkalmazkodtok új emberekhez, új szituációkhoz?
Ágnes: Szerintem igen. Rugalmas, könnyen alkalmazkodó típusok vagyunk mindketten. Ha az alapvető kölcsönös tisztelet megvan egy csapatban, akkor már van mire építkezni szakmailag. Én hiszek abban, hogy ha munkáról van szó, akkor nem kell mindenáron a legjobb barátoknak lenni, mindent tudni egymás életéről.
Martin: Mindenhol nyitottan és kedvesen fogadtak bennünket.
Akkor az élet igazolt benneteket, jó döntést hoztatok?
Martin: Abszolút! Látom Ágin is, meg magamon is érzem, hogy mennyivel felszabadultabbak vagyunk, hogy mennyivel nyitottabbá váltunk.
Ágnes: Két fontos szempont volt a válltásunk kapcsán, az egyik, hogy szakmailag fejlődjünk, hogy minél több hatás érjen minket. Célunk volt, hogy minél több mindenben ki tudjuk próbálni magunkat, megismerjünk másokat is a magyar színházi szakmából és ez mind beválni látszik. A másik szempont pedig egy nagyon személyes dolog, a lelki és mentális egészségünk megőrzése volt.
Martin: Idén játszunk kétszemélyes darabot, vígjátékot, zenést, gyerekdarabot. Szóval nagyon színes lett a paletta. Ez a sok szín rengeteg kreatív energiát szabadít fel.
Ágnes: De ehhez kellettek azok a munkatársak, akikkel most összesodort bennünket az élet. Mint például Göttinger Pál, aki nagyon jókor jött az életünkbe. Nagyon sokat tud a szakmáról, és nagyon sokat tudtunk tőle tanulni. Kivételesen jó humora van, ismeri a színészt, egy pillanatig nem volt köztünk feszültség, nem volt bennünk megfelelési kényszer, nem kellett semmin görcsölnünk a vele való munkában.
Martin: Nagyon felkészült színházi szakember, nyugodt szívvel bíztuk rá magunkat.
Van tervben a jövőben újabb közös munka?
Ágnes: Nyilván nagyon szeretünk együtt dolgozni, és nagyon szeretnénk még sokszor együtt dolgozni, van is egy ilyen hosszú távú tervünk, de hát azért az is kell, hogy másokkal találkozzunk, más impulzusok érjenek. Mert mégiscsak arról szól a mi szakmánk, hogy belenézünk egymás szemébe, hatással vagyunk egymásra, az a jó, ha az impulzus, ami ér minket az minél többféle. Nagyon jó érzés egyébként ez a bizalom, hogy ismerjük egymás tekintetét. Hogy tudjuk, hogy melyikünknek milyen párhuzamos megélései vannak éppen. A rendezőtől is nagyon sokat lehet tanulni, de a színészmesterséget mégiscsak a színészkollégáktól lehet ellesni, eltanulni a színpadon, vagy a próbák alatt. Insprirálóak számomra az idősebb kolléganők, akik már nem az én korosztályom, tehát már mást tudnak az életről, más életszakaszban járnak.
Martin: Igen, abszolút így van! Nekem például nagyon jó volt a Brooklyni mesében találkozni Mészáros Mátéval, nagyon sokat tanultam tőle, hogy hogyan lehet kérdezni egy próbán, hogyan képviseld magad a produkcióban.
Mennyire vagytok kritikusak egymással?
Martin: Egészséges mértékben, de egyébként el is várom, hogy Ági mondja, és ő kíméletlenül mondja is, mert nekem erre szükségem van.
Ágnes: Szerintem úgy is lehet az ember nagyon őszinte, hogy közben kíméletes és óvatosan fogalmaz. Én azt gondolom, hogy az egymás iránt érzett szeretetünknek, vonzalmunknak is az egyik alapja az, hogy nagyon szeretjük azt, ahogy a másik dolgozik, így nem nehéz ezzel kapcsolatban kommunikálnunk. Olyan is van, amikor egész egyszerűen nem látunk bele a másik előadásának próbafolyamatába, és akkor nyilván abba nem dumálunk bele, nem osztogatunk, ha kell, ha nem tanácsokat.
Próbafolyamat közben szerettetek egymásba? Vagy még az egyetemen?
Martin: Egy egyetemi vizsgaelőadásomat nézte meg Ági, és megengedte, hogy utána hazakísérjem. Jó beszélgetés volt, de utána évekig nem volt semmilyen interakció közöttünk. Aztán pár évvel később véletlenül összefutottunk a folyosón a Nemzeti Színházban. Én próbáltam egy előadást a kaposvári osztályommal és a Színművészetisekkel, és meghívtam rá Ágit.
Ágnes: Több hónapig randizgattunk, például kiállításokra jártunk.
Martin: Volt egy Modigliani-kiállítás a Várban, amit többször is elindultunk megnézni, de mindig olyan hosszú sor volt, hogy nem volt türelmünk kivárni, inkább elmentünk helyette sétálni. De az, hogy bejussunk mi is a tárlatra, jó apropó volt a következő randikra is.
Ágnes: De nem csak a Nemzeti Galériába jártunk, az egyik randin például megtanított Martin gördeszkázni. Viszonylag hamar éreztük, hogy együtt szeretnénk élni, és közös jövőt tervezünk, de nem volt égető kérdés számunkra az esküvő. Öt év után kötöttük össze hivatalosan is az életünket.
Bemutattátok a közös darabot, a következő próbafolyamatotok pedig majd februárban fog kezdődni, így kicsit most hátra tudtok dőlni és az ünnepekre készülni. Hol töltitek a karácsonyt?
Ágnes: Beosztottuk, mindkettőnk családjánál leszünk a karácsonyi napokban, majd elutazunk kettesben. Ez lesz a mi ajándékunk egymásnak.
Martin: Londonba megyünk, egyikünk sem volt még ott.
Ágnes: Most úgy alakult, hogy a két ünnep között nem játszunk, egyébként előtte és utána is nagy a dömping. Most már több hete nem volt szabadnapunk, ránk fog férni a pihenés. Nagyon várjuk, a feltöltődés szellemi és lelki szinten is kell már. A kötelező turistás programokon kívül, megyünk majd múzeumokba, és el szeretnénk jutni színházba is.
Martin: Csak pár napunk lesz, de igyekszünk minél több mindent megnézni. Szilveszterkor már itthon leszünk, nekem aznap dupla előadásom lesz a Belvárosi Színházban.
Mennyire fontosak és hangsúlyosak az ünnepek nálatok?
Ágnes: Én nagyon szeretek ünnepelni, és fontos maga a várakozás is. De nem csak a karácsonyt, a születésnapokat, esküvőket, babaváró bulikat is szeretem megélni. Én a buli lelke vagyok ilyenkor, az ünnep fontos a közösség és a család szempontjából, de az emlékek miatt is.
Martin: Az én családom külföldön él, ezért is van különösen nagy jelentősége az ünnepeknek. Sajnos nagyon ritkán tudunk találkozni, ezért tényleg ünnep, amikor mind együtt vagyunk. Utoljára az egész családdal az esküvőnkön voltunk együtt, ami már két éve volt, így jó lesz újra összegyűlni.
Közeleg az év vége, szoktatok ilyenkor fogadalmat tenni?
Ágnes: Én inkább azt szoktam átgondolni, hogy mik a terveim és miket szeretnék megvalósítani. Az egészen hétköznapi, személyes dolgoktól kezdve, mondjuk, hogy többet tréningezek a kutyával. Nagyon nagy fogadalmakat nem szoktam tenni.
Martin: Engem már az frusztrál, hogy valamit meg kell fogadjak, amit lehet, hogy nem fogok tudni betartani. Létszükséglet számomra a sport, a mozgás mégis gyakran a lista végére kerül. Biztos, hogy törekedni fogok rá, hogy jobban egyensúlyba kerüljön a munka és a feltöltődés, a regenerálódás a mindennapjaimban. És pont ezért nagyon mázlink van, hogy így jött ki a december, hogy el tudunk utazni, mert ennyi feltöltődés nagyon ránk fér már.
forrás: https://deszkavizio.hu
