Címke:
ha lenne valakim

Jól és szépen megírt történet

A Tiszaújvárosi Tavaszi Fesztivál nyitányaként Neil LaBute amerikai dráma- és forgatókönyvíró „Ha lenne valakim" című színdarabját tekinthették meg az érdeklődők május 7-én a Derkovits Művelődési Központban. Az Orlai Produkciós Iroda által Göttinger Pál fordításában és rendezésében színpadra vitt történet Barta Ágnes és férje, Mészáros Martin szereplésével világított rá arra, mennyire nehéz manapság az ismerkedés a fiatalok számára. Többek között ennek okairól és lehetséges megoldásairól kérdeztem a Junior Prima Díjjal is kitüntetett színművésznőt. - Tavaly kezdődött az együttműködése az Orlai Produkcióval, hogy érzi ott magát?

- Nagyszerűen, náluk jobb csapatot el sem tudok képzelni. Remekül ment a beilleszkedés is, úgyhogy jó érzés egy ilyen rendkívül kedves közösségben dolgozni.

- Minden tekintetben egy egészen új színdarabbal érkeztek hozzánk, ennek alapján milyenek a produkcióval kapcsolatos, friss benyomásai és élményei?

- Ezt az előadást különösen szeretjük játszani, és az is nagyon jó érzéssel tölt el bennünket, amikor megtalálja a közönségét. A visszajelzések alapján azt hiszem, ebben a másfél órában a nézők is szeretnek bekapcsolódni a két fiatal életébe.

- Ez a produkció mennyiben más az eddigi pályafutását tekintve?

- Nagyon más. Ezt megelőzően még nem játszottam kétszereplős darabban, ami meglehetősen eltérő koncentrációt igényel, például egy olyan előadáshoz képest, amiben több időt töltök takarásban, azaz nem vagyok végig a színpadon. Technikailag és színészileg egyaránt nehéz feladat ez. De minden produkciónak megvan a maga nehézsége, ami jelen esetben az, hogy nem tudunk nagyszínpadi díszletekbe, zenébe és koreográfiákba kapaszkodni. Tehát mindazt, amit el kell érni a színpadon, pusztán a színészetünkkel és a jelenlétünkkel valósíthatjuk meg.

- Hogyan írná le az előadást és a karakterét a saját szemszögéből?

- Nagyon szeretem, mert egy bonyolultabb, és talán első ránézésre nem is szimpatikus karaktert kell megformálnom benne, ami különben az egyik legkedvesebb számomra. A „Ha lenne valakim" egy igazán jól és szépen megírt színdarab, melyben hirtelen mutatkozik meg, mi is a valódi drámája annak a lánynak, akit alakítok.

- Mennyiben több ez az előadás egy szerelmi komédiánál?

- Nagyon sokkal több annál. Mivel manapság is tapasztalható problémákat boncolgat, és mai problémákra hívja fel a figyelmet, szinte nehéz is komédiának nevezni. Inkább azt mondanám: a valóság ábrázolása nevetteti meg a nézőket.

- Mi adja a produkció érzelmi töltetét?

- A fiatalok ismerkedése során felmerülő buktatók ábrázolása, ugyanakkor arra is rávilágít a darab, hogy miként lehet elengedni bizonyos sebzettségeket egy új, komoly szándékú találkozás során. - Ön szerint miként fordulhatna jobbra a helyzet a lelki sérüléseink eleresztését illetően?

- Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert az élet minden területén nagyon könnyen megsebesülhetünk. Ugyanakkor azt gondolom, többször meg kellene engedni magunknak a hibázás lehetőségét, és ugyanilyen fontos, hogy ne mindig magunkat okoljuk. Például, amikor nem jön össze egy kapcsolat.

- Ehhez viszont talán nagyobb hangsúlyt kellene fektetnünk az önismeret fejlesztésére…

- Igen, szerintem is egyre nagyobb szükség lenne arra, hogy a napi teendők mellett ezzel a témával is rendszeresen foglalkozzunk. Így könnyebben engednénk el a frusztrációkat, és minden hasonló érzést, melyek megnehezítik az életünket. Viszont az is tudvalevő, milyen nagyon fájdalmas felismerni mindazt, amivel küzdünk.

Ördögh István




OFF-programok az OSZT-on: Gálffi László, Oláh Ibolya és Vecsei H. Miklós is fellép

Az Országos Színházi Találkozó (OSZT) kulturális kavalkáddal várja a közönséget Szolnokon. Június 10. és 16. között rendezik meg a színházi mustrát, OFF-programok is szerepelnek a műsorban, ennek keretében látható lesz Göttinger Pál, Márfi Márk, Gálffi László, Oláh Ibolya és Vecsei H. Miklós előadása is.

Június 10-én kezdetét veszi az Országos Színházi Találkozó, amely Szolnok városát egy hétre a színházi világ pezsgő központjává változtatja. A rangos esemény iránt idén is hatalmas az érdeklődés: a kamaraszínpadi előadásokra szinte pillanatok alatt elfogytak a jegyek. A szervezők azonban mindenkit megnyugtatnak – a programkínálat ennél jóval gazdagabb.

A találkozó sokszínű OFF-programmal és többhelyszínes rendezvénysorozattal várja az érdeklődőket. A Szolnoki Szigligeti Színház mellett a Tisza Mozi, a Cserkészház, az Aba-Novák Agóra, a Városi Sportcsarnok és számos más helyszín is bekapcsolódik a színházi ünnepbe. A fesztivál ideje alatt több szolnoki középiskolába is ellátogatnak a társulatok, hogy előadásaikkal közvetlenül is elérjék a fiatal közönséget.


Ezen a héten összeszínházazzuk a várost!

Eljönnek Szolnokra a legizgalmasabb, leginspirálóbb előadások, és egy hétre mi leszünk a színházi világ közepe. Ez hatalmas megtiszteltetés és felelősség is egyben, ezért szívből remélem, hogy minél többen velünk tartanak ezen a különleges utazáson” – fogalmazott Barabás Botond, a Szigligeti Színház igazgatója.

OFF-programok az OSZT-on

június 10., kedd

Szigligeti Színház: 12.00 OSZT megnyitó és színháztörténeti kiállítás

Cserkészház: 16.00 Márfi Márk – Lassan (Játsszák: Für Anikó és Márfi Márk)

június 11., szerda

Cserkészház: 18.00 Lélekfitnesz (koncertelőadás Lackfi János verseire)

Tisza Mozi: 20.00 Mondjad, Atikám! (Vecsei H. Miklós és Balla Gergely József Attila-estje)

június 12., csütörtök

Cserkészház: 16.00 Spoon River-i holtak (az SZFE előadása)

június 13., péntek

Cserkészház: 16.00 Kitelepítés (az Óbudai Társaskör előadása)

Szigligeti Park: 16.00 Rászedett ördögök (a Napsugár Bábszínház előadása)

június 14., szombat

Szigligeti Park: 10.00 Nyomozás az erdőben (gyerekelőadás)

Szigligeti Park: 11.30 Csukás mese – Süsü barátai (gyerekelőadás)

Stúdiószínpad: 14.00 Telefondoktor (Göttinger Pál egyszemélyes bohózata)

Cserkészház: 16.00 Víziboszorkány (Meister Éva monodrámája)

június 15., vasárnap

Szigligeti Park: 10.00 Mesék a nagyvilágból (gyerekelőadás)

Szigligeti Park: 11.30 Bogyó és Babóca (gyerekelőadás)

Aba-Novák Agóra: 15.00 Ibolyán túl (Oláh Ibolya önálló estje)

Cserkészház: 16.00 Ha lenne valakim (Orlai Produkció, játsszák: Mészáros Martin, Barta Ágnes)

június 16., hétfő

Aba-Novák Agóra: 15.00 Feledi-projekt: Szálkák (Pilinszky János azonos című kötete inspirálta előadás)

Tisza Mozi: 16.30 A Darvas (Gálffi László önálló estje)

Cserkészház: 16.30 Parasztopera (az SZFE előadása)

Városi Sportcsarnok: 19.00 EDDA Musical – A KÖR

A legkisebbeket bábelőadások és gyermekprogramok várják a Szigligeti Parkban, többek között a Bogyó és Babóca – Utazás Álomországba, valamint a Csukás mese – Süsü barátai című előadás.

A találkozó minden estéjén a Dokk Terasz biztosítja a fesztiválhangulatot: hazai és határon túli színész-zenekarok adnak élő koncerteket, a közösségi élmény jegyében. Az előadások mellett beszélgetések, közönségtalálkozók, kiállítások és koncertek is színesítik a kínálatot.


További információ itt érhető el >>>



5 színházi előadás, amivel meglepheted a párodat Valentin-napra

Nincs még ötleted, hogy mivel kedveskedj szerelmednek Valentin-napra? A színházi élmény sosem rossz választás, hiszen egy romantikus előadás tökéletes hangulatot teremt szerelmetek ünneplésére.

Íme néhány színházi előadás, amely remek lehetőség a közösen töltött percek gyűjtésére.

Belvárosi Színház: Balkon kilátással 

Ha rajongtatok a Jóbarátok sorozatért, akkor ez a komédia garantáltan a kedvetekre lesz a Belvárosi Színházban, melynek helyszíne két egymásra néző erkély. Az egyik erkély Alvint rejti, aki elszigeteli magát a lakásában és könyvekkel és sportközvetítésekkel találja meg a vágyott nyugalmat. A szemben lévő erkélyen azonban egyszer csak megjelenik a mindig vidám Karen, így Alvin számára a világ újra kézzel fogható közelségbe kerül. A történetben összecsap két szemben álló nézőpont, férfi és nő, optimista és pesszimista, Jin és Jang. Kapcsolódjatok ki, hiszen a Jóbarátok egyik írójának komédiája rengeteg humorral mutatja be az emberi játszmák változatos természetrajzát.

hatszín Teátrum: Ha lenne valakim 

Te is előszeretettel ismerkedtél bulikban, amíg nem találtál rá a szerelmedre? Akkor ez a színdarab igazi nosztalgikus élményt fog nyújtani! A cselekmény lehető legegyszerűbb kezdése szerint egy fiú és egy lány megismerkednek egy összejövetelen, ahonnan ezután közösen távoznak és felmennek a lány lakására. Neil LaBute darabja játékosan mesél két, szinte egymást alig ismerő ember legszebb óráiról. Valamint azt is bemutatja,  hogyan próbálják egymást megismerni, és a felszín alatt kitapogatni a másik ember sebzettségét, szerethetőségét. A Hatszín Teátrum darabja egy igazán érzelmes színmű, ami tele van humorral és érzelemmel.  

Budapesti Operettszínház: A cirkuszhercegnő 

Ha kedvelitek az operettet, akkor a fantasztikus dallamok és a 21. századi színpadi látványvilág garantáltan fel fogja dobni az estéteket a Budapest Operettszínházban. Fedóra Palinszka a megözvegyült fiatal hercegné attól tartva, hogy csak a hitvesi öröksége miatt érdeklődnek iránta a férfiak, úgy dönt, hogy elzárkózik az újabb szerelemtől. Egy alkalommal azonban ellátogat a szentpétervári cirkuszba, ahol Mister X., a kitűnő műlovar csak a cirkusznak él, és egyre nagyobb kockázatot vállal a porondon. Vajon hőseink képesek-e őszintén egymás szemébe nézni és levetkőzni félelmeiket? Lehull-e az álarc, amit nap mint nap magukra öltenek? 

Thália Színház: A miniszter félrelép 

Ha egy népszerű vígjátékra vágytok, akkor a Thália Színház nagysikerű darabja tökéletes választás. A színmű középpontjában az angol kormánypárt egyik képviselője áll, aki éppen az ellenzék egyik hölgy tagjával csalja a feleségét, miközben a hotelszoba ablakában találnak egy férfi hullát. A képviselő a mindig ideges, de nagyon hatékony személyi asszisztensével próbálja megoldatni a helyzetet, a dolog elsimítása azonban további bonyodalmakkal jár. A zűrzavaros szituációban feltűnik a szerető férje, a képviselő felesége és a hotel igazgatója is, aki nem segít túl sokat a helyzet megoldásában. A színdarab akkor is tetszeni fog nektek, ha kedvelitek a komikus helyzeteket, ahol a karakterek próbálnak megbirkózni a helyzet feszültségeivel, melyek főleg félreértéseken alapulnak.

Jurányi Ház: Megyek utánad 

Hogyan is lehetne jobban elmesélni egy ember életét, mint a szerelmi történetén keresztül? Grecsó Krisztián 2014-ben megjelent zseniális regénye alapján készült előadás középpontjában Daru áll, akinek a történetén keresztül saját pillanatainkra, éveinkre, évődéseinkre emlékezhetünk. A főhős szerelmi leltárt készít, melyben felidézi régi viszonyait, önmaga régi verzióit, miközben visszaemlékszik a fiatalkorára. Az emlékezés azonban nem csak kellemes nosztalgiázást, hanem a homályos múlt és vágyott jövő bizonytalan kimenetelű küzdelmét is jelenti a belső konfliktusokon keresztül. Az érzelmek tengerének megannyi hullámával találkozhattok a Jurányi Ház közkedvelt darabjában. 

forrás: https://elle.hu

Egyéjszakás veszekedés – A Ha lenne valakim a 6szín színpadán

Balázs Bálint Tibor

Egy buli és a hozzátartozó lerészegedés után egy lány felvisz egy fiút magához. Ahogy hazaérve kijózanodik, úgy dönt: szeretné megismerni őt, így beszélgetni kezdenek. Az ismerkedésről, párkeresésről, múltjukról szóló beszélgetés során viszont állandóan ütközik a véleményük. Vajon ez csak egy kellemetlen éjszaka, vagy egy kapcsolat kezdete? Az Orlai Produkció Ha lenne valakim című előadásáról. Balázs Bálint Tibor kritikája.

A 6szín színpadja Kim (Barta Ágnes) stúdiólakásának szobáját jeleníti meg, melynek közepén egy rendetlen franciaágy áll gyűrött ágyneművel, ruhákkal. Ide érkezik haza részegen Jimmel (Mészáros Martin) és egy kis rekesz sörrel. Bár még nincs teljesen magánál, rögtön határhúzásokkal kezd: a srác maradhat még, de nem alhat nála, illetve leülhet az ágyának az egyik, pokróccal leválasztott végébe, de azon túl nem jöhet. Kérdezgetik egymást, és amellett, hogy folyamatosan véleménykülönbségekbe ütköznek, az is kiderül, a lány nem emlékszik az estére. Így Jimnek kell elmesélnie neki azt, hogy a buliban ő mászott rá a fiúra, ő csókolta meg először és ő is hívta fel magához. Ez a helyzet azonnal konfliktust szül: Kim megijed, hiszen tud róla, hogy sok lányt drogoznak be bulihelyeken, akik így nagy bajba kerülnek, és úgy tűnik, akár vele is könnyedén megtörténhetett volna ez.

Az előadás alapdinamikáját is ehhez hasonló helyzetek adják. Kimet gyermekkora óta több, súlyos trauma érte, nemrég ráadásul egy munkatársa is hosszú ideig zaklatta, ezért nagyon sok gondolat, gesztus félelmet vált ki belőle. Így Jim ártatlan mozdulatai (például a lány arcának megérintése) pánikot keltenek benne. Az előadásszöveg nagy hibája, hogy ezek a reakciók parodisztikus mértéket öltenek, ily módon hiteltelenítve az előtörténetében egyébként alaposan kidolgozott áldozati hangot. Érthetetlen módon lesz így elutasító és barátságtalan Jim karakterével, aki emiatt többször is hazaindulna már (de mindig visszamegy: végső soron tetszenek egymásnak). Jim karaktere sem kapott sokkal jobb szövegeket: egyszerűen nem tud tényleges empátiával fordulni Kim felé, a saját frusztrációi törnek belőle elő – például amikor arról beszél, hogy a jól kinéző férfiak közeledése imponál a nőknek, az átlagosaké pedig „nyomulás”, ami rögtön valami erőszakosságot is jelent. Illetve, bár kiderül, hogy pszichológus, még a lány saját múltjára való reflexióit is sértésnek veszi, és Kim traumáit akarná az első randin kitárgyalni.

Egyértelmű tehát, hogy nincs könnyű dolguk a színészeknek, hiszen törekednek arra, hogy mindkét karakter szerethető, megérthető legyen, úgy, hogy közben a szerzői szándék szerint meghatározott komikus jelleg is megmaradjon. A mindenre támadó Kim és az incel Jim karaktereiben ráadásul meg kell mutatkoznia a köztük létrejövő vonzalomnak is, ami mindig visszahúzza Jimet a lakásba.

A két színész nagyon igyekszik játékával szem előtt tartani az előbb felvázolt elveket. Az egymáshoz hajolásokban, a csókokban valóban létrejön valamiféle intim légkör, azonban ezeket a hirtelen kitörő és rendszeresen visszatérő vitajelenetek folyamatosan szétszaggatják, a viták utáni békülés pedig szinte indokolatlannak tűnik: rendben van, hogy tetszenek egymásnak, de mégiscsak kellemetlen szituációk sorát élik át azon az éjjelen. Mészáros Martin például nem tudja hitelesen bizonygatni újra meg újra a lánynak, hogy igenis marad, akkor is, ha nem történik semmi, mert szeretné jobban megismerni. Bartha Ágnes sem képezi meg kifakadásaiban azt az érdeklődést, ami azt sugallná, hogy karaktere vágyik arra, hogy a fiú minél később menjen haza. Részben emiatt is válhat a (már koncepció szintjén is nagyon fura, de a szpojlerveszély miatt most nem kifejthető) zárójelenet idilli helyett ijesztővé.

Neil Labute Ha lenne valakim című darabja Göttinger Pál rendezésében látható a 6színben. Az eredetileg komédiának szánt szöveg azonban pár perc után középfajú drámává válik, frusztrált, elrajzolt karakterekkel, ahol a nézőben felmerülhet a kérdés: miért fordul vissza négy alkalommal a férfi, hogy visszamenjen beszélgetni a nővel?

Neil LaBute: Ha lenne valakim

forrás: https://elteonlinenew.elte.hu

A Ha lenne valakim-ről az Art7 oldalon

Nem a mi problémáink

Neil LaBute: Ha lenne valakim – Orlai Produkciós Iroda

A Ha lenne valakim (If I need someone) című darab leírása alapján  olyan szórakoztató előadásra számítottam, amelyben egyrészt a két főszereplő között kialakul egy olyan dinamika, ami képes lefoglalni másfél órára, másrészt hogy részben a generációm néha banális, csetlős, botlós, és az online tér miatt leginkább elidegenítő randikultúrájáról fog valamilyen kézzelfogható üzenetet megfogalmazni. Ehhez képest  egyes pillanatokban egész vicces, míg máskor egyenesen kínos, a társadalmi változásokat sarkító, átgondolatlan előadást voltam kénytelen megtekinteni.

Az amerikai darab alaphelyzete nem mondható atipikusnak, vagy újítónak, de mégis izgalmas: egy lány, Kim, éjszaka enyhén ittasan felhívja magához Jimet, akit aznap este szólított le a lány a kocsmában.

Nem szorul igazán bővebb magyarázatra, mi következik ilyenkor, mégsem mennek olyan gördülékenyen a dolgok, mint ahogy a nézők vagy azt Jim elképzelte: mikor a fiú közeledni próbál Kimhez, a lány az utolsó pillanatban elhárítja a fiú érintéseit, majd a takarójából egy vonalat formázva egy szeméremöv funkcióját ellátó határt is elhelyez kettőjük közé. A parancs világos: Jim nem lépheti át a takaró vonalát, különben indulhat haza. Ennek ellenére Kim folyamatosan kettős jeleket küld a fiú felé, amivel az este folyamán Jimet (és a nézőket is) szinte az őrületbe kergeti.

Aztán beszélgetnek, vagyis inkább vitáznak, civakodnak, szívatják egymást és a vitában mindig a lány, Kim a veszekedés kirobbantója. Kim mindig a legrosszabbat feltételezi Jimről, folytonosan egy negatív, támadó háttérjelentést feltételez a fiú szavai mögött, ezzel szemben a fiú vagy rá szeretne mozdulni a lányra, vagy amikor már látja, hogy semmi esélye,  normális beszélgetést próbál kezdeményezni. És már az első negyed órában felsejlik Neil LaBute darabjának egyik legnagyobb hibája: a hisztérikus, a nézők idegein táncoló női karaktere. Kim, ahogy telik az este, aligha tud pozitív jellemvonásokat felmutatni, egyre inkább felsejlik a támadó, dührohamokkal telített és cinikus személyisége. Egy antipatikus szereplő behozatala egy színházi darabba nem újdonság, és nem is tilos, azonban egy olyan kamaradráma esetén, amiben csupán ketten szerepelnek, ha az egyik szereplő ellenszenves, nehéz megteremteni azt a dinamikát a két karakter között, amiben a vitájuk inkább szórakoztatóvá válik, mintsem idegőrlővé.

Kim hisztérikus, támadó megszólalásait Jim kedves, türelmes és megértő hozzáállásával próbálja kompenzálni. Kim nem csupán kiforgatja a fiú szavait, de amikor Jim kitárja előtte a lelkét, akkor lekicsinyíti, és lesajnálóan beszél a fiú érzéseiről, és magalázóan beszél a problémáiról. Ekkor érünk el a darab másik fontos kérdéséhez: Milyen motivációi vannak Jimnek arra, hogy maradjon, ha az este folyamán Kim minden megszólalása után porig alázza őt? Jim többször megpróbál hazaindulni, de Kim az érzelmi játszmáival folytonosan maradásra készteti: „Én nem mondtam, hogy menj, de ha menni akarsz…” – mondja Kim minden egyes alkalommal.

A két karakter toxikus dinamikája mellett még egy fontos téma köré építette fel LaBute a történetet: a metoo-mozgalomra, a feminizmusra és a férfi-női elnyomás egymáshoz való viszonyára. Így ahelyett, hogy a fiatalok valódi problémáit tárná a nézők elé – mint például az online ismerkedés nehézségei, a situationshipek, illetve az elköteleződési problémák– egy elképzelt „általános társadalmi problémák” elnevezésű listán szereplő témák közül igyekszik minél többet kipipálni. Például: a felszínre került zaklatási botrányok miatt a nők többé nem bíznak a férfiakban (pipa), a nők több száz évig szenvedtek, és még most is lenézik őket (pipa), minden férfi csak szexet akar a lányoktól (pipa), már nem bízunk a rendes fiúkban a több száz bunkó után (pipa). Emiatt olyan érzésünk van, mintha a szerző ezeknek a témaköröknek egy sarkított és átgondolatlan verzióját adná a szereplői kezébe.

Ebből fakadóan a metoo-mozgalom kapcsán is igencsak melléfog a szerző. A darab egy pontján az egyik vita hevében Kim kifakad, hogy egy munkatársa egy évig zaklatta őt a munkahelyén. Az a zaklatássorozat, amely a nőket nap-nap éri a munkahelyükön vagy bárhol,  komoly téma, amellyel többen is azonosulhattak a nézők között, de mivel a monológ előtti részben egy antipatikus karakterként tűnt fel Kim, így nehéz vele a darab ezen pontján együtt érezni.

A másik fél, Jim pedig ezzel szemben próbálja a metoo árnyoldalára is rávilágítani a figyelmet, és több alkalommal az ő érvelésével és személyes történeteivel könnyebben tudunk azonosulni, mint Kim támadó, ellenséges kirohanásaival. Mivel a metoot képviselő szereplőt, Kimet antipatikusnak és túlzónak látjuk, az ellenérveket képviselő Jim pedig egy pozitív karakternek tűnik fel, így a darab inkább egy metoo-ellenességet áraszt magából. Ami nem azt jelenti, hogy a metoo kapcsán nem lenne érdemes a mozgalom negatív hatásairól is beszélni – mint például a nőktől érkező hamis vádaskodásokat a férfiakkal szemben – viszont a metoo és a feminizmus mellett kiálló női karaktert hisztérikusnak bemutatni nem egy feltétlen átgondolt döntés volt LaBute-től.

Míg nem veszi azt figyelembe, hogy a zaklatási botrányokat tárgyaló pereskedések sorozata előtt is kerültek már a nők olyan helyzetbe, hogy egy elnyomó, mérgező munkahelyi környezetben kelljen dolgozniuk, most viszont az a különbség, hogy már beszélhetnek is róluk. Kérdés, hogy valóban az erről való beszéd változtatta meg az ismerkedést, vagy az, hogy a munkahelyi és akár interneten történő szexuális zaklatások miatt, a nők már egy fokkal óvatosabbak a férfiakkal szemben, vagy valamilyen teljesen más miatt „ilyen nehéz manapság ismerkedni” a szerző szerint. A darab írója viszont mintha nem gondolt volna bele sem a metoo-mozgalom hatásaiba, sem az Z generációt érintő ismerkedési nehézségeibe, csupán egy-egy poén erejéig felvillantotta a témákkal kapcsolatos ezerszer átfutott prókat és kontrákat.

A történetben az oda-vissza adott verbális pofonok elkezdenek alábbhagyni, és a végére a két huszonéves elkezd egymáshoz közelebb kerülni. Megértjük, hogy Kim a korábban ért traumái miatt ilyen támadó Jimmel szemben, és egy pillanatig megcsillan a lány törékeny, szerethető oldala. Ez pillanat viszont gyorsan el is száll, és Kim újra visszatér a régi önmagához, nem képes megnyílni számára. Igen, mondhatnánk, hogy Kim ellenszenves természete a korábbi negatív tapasztalataival magyarázható, azonban legyünk akár megértőek és kedvesek, vagy hisztérikusak és gonoszak, nem attól vagyunk azok, akik, ahogyan korábban a traumáinkat és minket ért élményeket kezeltük? Nem lehet Kim attól aki, mert korábban sohasem próbált meg igazán megküzdeni a démonjaival? Ezekkel a kérdésekkel nem igazán foglalkozott az előadás, a röpködő társadalmi problémák megvitatása mellett, nem igazán maradt idő a karakterek kibontakozására.

Az író papírra vetett komédiájának hibáit, azonban nem lehet a Kimet és Jimet megformáló színészek, Barta Ágnes és Mészáros Martin szemére vetni. A darab nem adott igazán teret színészi készségeik megvillantására, de bizonyos gesztusaikkal sokat hozzátettek egy-egy poén sikeréhez vagy a karakterek érzelmi kirohanásaihoz. Az, hogy a poénok hol viccesek, hol inkább kényelmetlenek voltak, szintén inkább az író számlájára lehetne írni, mintsem az övéikre.

Végső soron színészeknek és a rendezőnek, Göttinger Pálnak sem egy élvezhetetlen darabból kellett építkezni, LaBute darabja bizonyos pontokon valóban szórakoztató, viszont a nagy részében a női karakter ellenszenvessége miatt, inkább idegtépőnek érződik ez a véget nem érő huzavona, mintsem egy csattanókkal, és izgalmakkal teli dinamikának a két karakter között. A generációm ismerkedési nehézségeihez sem kerültem közelebb, de ehhez képest a metoo-mozgalom ezerszer lerágott kliséin lehetőségem volt újra végigrágni magam.

forrás: https://art7.hu/

A HVG írja a Ha lenne valakim-ről

Neil LaBute: Ha lenne valakim

Egy házibuliban megismerkedik Kim (­Barta Ágnes) és Jim (Mészáros Martin), onnan hajnalban a jócskán ittas lány lakásán kötnek ki. A kis garzonban csak az ágy szélére tudnak leülni. Nem mondható el a kezdésre, hogy egyértelmű lesz a folytatás, mert a darab szembemegy a szokványossal. Neil LaBute amerikai író-rendezőt a netflixezők a Tíz ember a szigeten című sorozat egyik alkotójaként ismerhetik. Ebben az idegen környezetben felébredő, emlékezetüket vesztett embereknek a víztől ugyanúgy kell rettegniük, mint kilenc társuktól. A színdarabbeli két fiatal is fél. Nemcsak egymástól, de önmagától is. Tele vannak frusztrációval, feszültséggel. Kezdetben akadozó párbeszédükben korábbi mély sérelmek és megaláztatások kerülnek felszínre, és nyilvánvalóak az önbizalomvesztés jelei. Apró félreértésekbe kapaszkodva játszmákat indítanak. Szóba kerül a me too mozgalom, még férfiszemszögből is: Jim szerint a lány bármikor riaszthatná a rendőrséget, hogy erőszakot követtek el rajta, és senki sem tudná annak az ellenkezőjét bizonyítani. Időnként paranoiába csap át a diskurzus, amikor például feltételezik, hogy bármelyikük lehetne pszichopata gyilkos. A Göttinger Pál által fordított és rendezett darab jól mutatja, milyen nehézségekbe ütközik napjaink online világában a személyes ismerkedés, pedig mindenki szeretné, ha lenne valakije. Az Orlai Produkciós Iroda új bemutatója a minimális díszlet miatt jól utaztatható, és így majd vidéken is több helyen láthatják, hogy Kim és Jim a beléjük rögzült aggodalmak ellenére sem akarják elengedni egymást. A harmincas éveihez érkezett színészházaspár otthonosan mozog a nála tizenvalahány évvel fiatalabb karakterek első randevúja adta szituációban.


forrás: https://hvg.hu/

Nehéz manapság ismerkedni, még egy franciaágyban is

Mi történik, ha egy fiú meg egy lány megismerkedik egy buliban, majd felmennek a lány lakására? A válasz nem is olyan kézenfekvő, legalábbis Neil LaBute amerikai drámaíró, filmrendező és forgatókönyvíró Ha lenne valakim című darabjában egyáltalán nem kiszámítható, hogy merre kanyarodik a történet. A művet az Orlai Produkciós Iroda állította színpadra a 6SZÍN-ben, Göttinger Pál rendezésében.

Bridget Jones óta tudjuk… Nem, valójában már Jane Austen óta tudjuk, hogy párt találni bizony nem is olyan egyszerű. Ám míg az utóbbi idején a szigorú társadalmi normák nemcsak nehezítették, hanem meg is könnyítették, hogy minél több frigy köttessen, az előbbinél pedig a szabadság adott lendületet az ismerkedésnek, mára mindkettőnek nyoma veszett.

Hogy mikor változott meg minden körülöttünk, ami a randizást, pasizást, csajozást, ismerkedést illeti, azt nehéz megmondani. Nyilván mint minden történelmi korban, napjainkban sem érint ez mindenkit, van, aki beleszeret a gimnáziumi padtársába, aztán élnek, mint hal a vízben – most nem róluk van szó, hanem a korszellemről, ami már a digitalizáció beköszöntével kezdett átalakulni, de talán a MeToo adta meg a kegyelemdöfést.

Demarkációs vonal az ágyban

Adott két fiatal, egy fiú (Jim) meg egy lány (Kim), akik egy buli után a lány lakásán kötnek ki. Eddig oké. A lakás elég kicsi, gyakorlatilag egy franciaágy fér el benne, az Orlai Produkció Ha lenne valakim című előadásában ezen kívül csak egy ruhafogas és egy lemezjátszó van a színpadon. Hőseinknek tehát nincs más választásuk, mint hogy letelepedjenek az ágyra – ami viszont ezután történik, arra tényleg senki sem számít. Elkezdődik ugyanis egy véget nem érő „húzd meg, ereszd meg” a két fiatal között, és 

nézőként nehéz eldönteni, hogy az ember úgymond kiknek a pártjára álljon.

Kimére, aki nem tud annyira részeg lenni, hogy ne vizsgálja nagyítóval Jim minden mondatát, ne keressen mögöttes szándékot, lecsapva minden, félreértésre okot adó megjegyzésre? Érthető a gyanakvása, gondolhatjuk, hiszen történt már vele és a környezetében élőkkel is olyan, ami jó alap a bizalmatlanságra. Vagy inkább fogjuk Jim pártját, aki elmeséli, hogy egy fiú is kerülhet megalázó helyzetbe, és valójában fogalma sincs, mit vár tőle Kim, mert bármit tesz, az úgy biztosan nem jó? Mindenesetre tiszteletben tartja a demarkációs vonalat, amit a lány egy pokrócból épített az ágy végébe.

Miért olyan nehéz ismerkedni?

A darab jól körüljárja azokat a dilemmákat, amelyekkel a mindennapjainkban találkozhatunk: nőuralom van vagy férfiuralom? Ha bármi történik, vagy nem történik, ki vádolhatná meg könnyebben a másikat? Melyik nem a kiszolgáltatottabb, miért olyan nehéz ismerkedni bárhol? Jim többször is kijelenti, hogy na, akkor ő most már tényleg elmegy, de aztán mégis marad, és folytatják az évődésnek vagy ismerkedésnek is bajosan nevezhető szópárbajt.

Mígnem egyszer csak történik valami.

Hogy mi, azt nem csak a spoiler miatt nem írjuk le, hanem mert megfoghatatlan, mitől oldódik a görcs, fordul valódi érdeklődésbe egy beszélgetés, kezd kicsírázni a bizalom. Ezt látni kell, de még inkább érezni.

Nem tudjuk meg, hogy a történet hol játszódik, lehetne bárhol a világon. Az viszont biztos, hogy a jelenben vagyunk, még akkor is, ha a lánynak bakelitlemez-gyűjteménye van és Beatles szól, hiszen a történet egy pontján a telefonjukat nyomkodják. A zene meg a fekete korongok talán egy olyan kort idéznek meg, amikor nem kellett attól félni, hogy 

az egyik kiír valami rágalmat a Facebookra, és a másik nem tehet ellene semmit.

Mert bármennyire is próbálják megkeményíteni magukat a lányok és bizonytalanodnak el egyre jobban a fiúk, végül csak felsóhajt mindenki: ha lenne valakim...

Épülő-lebomló fal

A 6SZÍN-ben látható előadásban Barta Ágnes és Mészáros Martin játszik: a két fiatal tavaly hagyta ott a Nemzeti Színházat – jó látni, ahogy a színpadon folytatódik az életük, illetve már filmben is láthattuk őket –, és mivel az életben is egy párt alkotnak, különösen izgalmas ezekben a szerepekben látni őket. Rajtuk kívül nincs más a színpadon, nincsenek nagy akciók, látványos jelenetek – azokat az apró mozzanatokat kell szórakoztatóan és elgondolkodtatóan előadniuk, amelyek zömmel egy ágy szélén ülve megadatnak.

Nagy segítség ebben Göttinger Pál, az előadás rendezője, a sziporkázó szópárbajok nagymestere, aki egyben a darab fordítója is. Mindig akad egy-egy meghökkentő fordulat, váratlan mondat, amire nem számítunk: hova lehet ezt még fokozni? Az viszont biztos, hogy két szerethető fiatalról van szó, akik részben építik, részben bontják a köztük lévő falat: egy tégla fel, egy tégla le. Hogy a végén meglátják-e egymást, azt csak remélni lehet.

forrás: https://index.hu/

„Jót tett a váltás a szakmai életünknek”- interjú Barta Ágnessel és Mészáros Martinnal

Tíz év után, az évad végén, együtt jöttek el a Nemzeti Színházból. Azóta számos új ajtó nyílt meg előttük, és próbálják ügyesen kihasználni a kínálkozó lehetőségeket. Készítettek ketten egy előadást, és egy dokumentumfilmben is együtt dolgoztak. A szakmai terveik mellett az ünnepre való hangolódásról is beszélgettünk a Barta Ágnes – Mészáros Martin színészházaspárral.

December közepén mutattátok be a Ha lenne valakim című előadást, amit ketten játszotok. A darab talált rátok, vagy ti kerestetek darabot?

Mészáros Martin: Tavasszal kezdtünk el beszélgetni, egyeztetni Orlai Tiborral a közös munkáról, szerettünk volna csatlakozni a csapatához, ekkor merült fel ez az ötlet a részéről, hogy keressünk egy olyan darabot, amit ketten játszhatnánk, valami olyan anyagot, ami érdekel minket. Elkezdtünk keresgélni, így találtuk meg Neil LaBute Ha lenne valakim című lendületes, sokszínű darabját, ami humorral és kertelés nélkül tud beszélni az ismerkedés nehézségeiről, és arról, hogy mennyire vágyunk arra, hogy kapcsolódhassunk valakihez. Göttinger Pállal még nem dolgoztunk korábban együtt, és nem is ismertük egymást, de jó jel volt az első személyes találkozónkon, hogy tőlünk teljesen függetlenül ő is ezt a darabot ajánlotta.

Barta Ágnes: Volt még pár cím, ami szóba jött, de ez volt az, aminél azt éreztük, hogy mindhárman szívesen foglalkoznánk vele.

Ez volt az első előadás, amiben csak ketten vagytok?

Ágnes: Van egy közös gyerekelőadásunk, a Matricás Laci és a nagy zenebona, ami Vadadi Adrienn mesekönyve alapján készült, és amiben szintén csak ketten játszunk. Az egy könnyedebb, rövidebb próbafolyamat volt, ez az első komolyabb előadás, amit ketten játszunk.

Kívülről nézve ez nagyon könnyednek és lazának tűnt, de gondolom próbálni nem volt annyira egyszerű.

Martin: Az jó, ha könnyűnek látszik! Egy nagyon jó metódust talált ki a Pali, hogy hogyan osszuk fel a darabot, hogyan fogunk tudni jól haladni a rendelkezésre álló próbákon, és így nagyon gördülékenyen ment minden.

Ágnes: Igazából a nehézség a feladat nagyságában rejlett. Mind a kettőnkön nagy volt a nyomás, mert azt tudtuk, hogy itt most nem lesznek népszerű kollégák, akik a hátukon viszik a darabot, vagy segíteni tudnának. Hogy itt minden a mi felelősségünk lesz. Azt érzem, hogy szerencsés csillagzat alatt született a produkció, miden nap örömmel fogtunk neki a munkának. Egy szuper ministáb állt össze, négyen dolgoztunk együtt, az egész folyamat harmonikusan alakult.

Otthon le tudjátok ilyenkor tenni a munkát?

Ágnes: Otthon főleg a szövegtanulással foglalkoztunk. Egyrészt mert nagyon hatékonyak voltak a próbák, másrészt mert a rendező személye nem kihagyható a képletből. Volt olyan, hogy eszünkbe jutott egy gesztus vagy egy játék-ötlet tanulás közben, akkor azt megbeszéltük, hogy a következő próbán kipróbáljuk.

Martin: A tanulás része viszont csak közösen ment, mivel nagyon rövid megszólalásokból áll az egész darab. Néha egy-egy hosszabb monológ felszakad valamelyik szereplőből, az szakítja meg ezeket a nagyon sűrű és pörgős dialógusokat.

Milyen visszajelzéseket kaptatok az előadás után?

Ágnes: Azt lehetett nagyon érezni a közönségen, hogy figyeltek, tudtak menni a darabbal, és hogy jókat nevettek, élénken reagáltak. Utána beszélgettünk a barátainkkal is, akik megnéztek minket, az ő tapasztalatuk is az, amiről a darabunk beszél, hogy mennyire vágyunk a kapcsolódásra, mégis mintha ez lenne a világ legnehezebb dolga.

Martin: Mert a korábbi tapasztalataink vagy traumáink sokat formálnak rajtunk, átírják az egész működésünket. Nehéz ismerkedni, mert teljesen más szabályai vannak a randizásnak, mint akár egy évtizeddel korábban. Szerintem kivételes lazasággal, humorral, arányérzékkel írt erről Neil LaBute.

Ebben az évben nem csak ez az előadás volt a közös munkátok, hanem az 1968 – Egy szerelem rekonstrukciója című film is, amiben szintén egy pár vagytok.

Ágnes: Ez is egy szép feladat volt, sok izgalmas tanulsággal a szakmánkról, magunkról.

Martin: Sokat játszottunk már korábban is együtt, de szerelmespárt még soha, ez a film volt az első ebből a szempontból.

Ágnes: Nekem furcsa is volt egyébként.

Nehezebb párként egy párt alakítani?

Ágnes: Bizonyos szempontból ugyanolyan, mint bármilyen más munka, bizonyos szempontból pedig sokkal nehezebb. Nehezebben oldódtam fel bizonyos szituációkban, hirtelen sokkal gátlásosabbá váltam. Az intimitásnak, a lelki kitárulkozásnak ez más szintje, furcsa ebbe beavatni a közönséget.

Martin: De most átestünk ezen a tűzkeresztségen is.

Az idei évad a közös film és előadás mellett egy másik újdonságot is hozott a számotokra: lezártatok egy komoly szakmai szakaszt az életetekben. Mennyire volt nehéz ezt a döntést meghozni?

Martin: Ez egy nagyon nehéz döntés volt, és az a folyamat sem volt könnyű, amíg eljutottunk odáig, hogy lépnünk kell.

Ágnes: Az elválás nehéz volt, mégiscsak több mint tíz évet töltöttünk ott. Nagyon sok minden kötött oda, az emberekhez, a munkákhoz. Nehéz döntés volt, de nem bántuk meg! Azóta nagyon sok minden történt velünk, kinyílt nekünk egy csomó ajtó. Nagyon sok új emberrel ismerkedtünk meg, és ez már nagyon kellett a felfrissüléshez szakmai értelemben, hogy találkozunk más alkotókkal is.

Martin: És más nézőpontokkal.

Vakvilágba ugrottatok, vagy megvoltak a főbb csapásirányok, amikor eljöttetek?

Ágnes: Tudatos döntés volt, alaposan előkészítettük. Tudtuk már jó pár hónappal a felmondás előtt, hogy el fogunk jönni, és nem szerettünk volna a véletlenre bízni semmit.

Hol és milyen előadásokban dolgoztok azóta?

Ágnes: Nekem az idei évad elején volt új bemutatóm a szolnoki Szigligeti Színházban. Dicső Dániel rendezte a Jó estét nyár, jó estét szerelem című darabot. És átvettem egy szerepet a Pinceszínházban Sztarenki Dórától, amíg vissza nem tér a babája mellől a színpadra.

Martin: Én játszom az Orlai Produkciónál a Brooklyni mese című darabban, ez is idei bemutató volt. A Jurányiban játsszuk a közös gyerekelőadásunkat, ami Füge Produkció, és leszünk együtt közösen februártól Szolnokon, és aztán újra az Orlainál.

Akkor most is elég komoly összefonódás van a szakmai életetekben.

Ágnes: Igen, most is vannak közös feladataink, de nem az volt a célunk, hogy minél több közös bemutatónk legyen, vagy, hogy csak együtt játszunk. Ez most így alakult, amit természetesen nem bánunk.

Martin: Az idei évadunkban például az kifejezetten izgalmas volt, hogy mindketten új helyen, és külön kezdtünk próbálni. Nem volt ott mögöttünk a megszokott ismerős közeg, környezet.

Ágnes: És ha egyedül van az ember, akkor egy másik, egy új oldalát is felfedezi magában.

Könnyen alkalmazkodtok új emberekhez, új szituációkhoz?

Ágnes: Szerintem igen. Rugalmas, könnyen alkalmazkodó típusok vagyunk mindketten. Ha az alapvető kölcsönös tisztelet megvan egy csapatban, akkor már van mire építkezni szakmailag. Én hiszek abban, hogy ha munkáról van szó, akkor nem kell mindenáron a legjobb barátoknak lenni, mindent tudni egymás életéről.

Martin: Mindenhol nyitottan és kedvesen fogadtak bennünket.

Akkor az élet igazolt benneteket, jó döntést hoztatok?

Martin: Abszolút! Látom Ágin is, meg magamon is érzem, hogy mennyivel felszabadultabbak vagyunk, hogy mennyivel nyitottabbá váltunk.

Ágnes: Két fontos szempont volt a válltásunk kapcsán, az egyik, hogy szakmailag fejlődjünk, hogy minél több hatás érjen minket. Célunk volt, hogy minél több mindenben ki tudjuk próbálni magunkat, megismerjünk másokat is a magyar színházi szakmából és ez mind beválni látszik. A másik szempont pedig egy nagyon személyes dolog, a lelki és mentális egészségünk megőrzése volt.

Martin: Idén játszunk kétszemélyes darabot, vígjátékot, zenést, gyerekdarabot. Szóval nagyon színes lett a paletta. Ez a sok szín rengeteg kreatív energiát szabadít fel.

Ágnes: De ehhez kellettek azok a munkatársak, akikkel most összesodort bennünket az élet. Mint például Göttinger Pál, aki nagyon jókor jött az életünkbe. Nagyon sokat tud a szakmáról, és nagyon sokat tudtunk tőle tanulni. Kivételesen jó humora van, ismeri a színészt, egy pillanatig nem volt köztünk feszültség, nem volt bennünk megfelelési kényszer, nem kellett semmin görcsölnünk a vele való munkában.

Martin: Nagyon felkészült színházi szakember, nyugodt szívvel bíztuk rá magunkat.

Van tervben a jövőben újabb közös munka?

Ágnes: Nyilván nagyon szeretünk együtt dolgozni, és nagyon szeretnénk még sokszor együtt dolgozni, van is egy ilyen hosszú távú tervünk, de hát azért az is kell, hogy másokkal találkozzunk, más impulzusok érjenek. Mert mégiscsak arról szól a mi szakmánk, hogy belenézünk egymás szemébe, hatással vagyunk egymásra, az a jó, ha az impulzus, ami ér minket az minél többféle. Nagyon jó érzés egyébként ez a bizalom, hogy ismerjük egymás tekintetét. Hogy tudjuk, hogy melyikünknek milyen párhuzamos megélései vannak éppen. A rendezőtől is nagyon sokat lehet tanulni, de a színészmesterséget mégiscsak a színészkollégáktól lehet ellesni, eltanulni a színpadon, vagy a próbák alatt. Insprirálóak számomra az idősebb kolléganők, akik már nem az én korosztályom, tehát már mást tudnak az életről, más életszakaszban járnak.

Martin: Igen, abszolút így van! Nekem például nagyon jó volt a Brooklyni mesében találkozni Mészáros Mátéval, nagyon sokat tanultam tőle, hogy hogyan lehet kérdezni egy próbán, hogyan képviseld magad a produkcióban.

Mennyire vagytok kritikusak egymással?

Martin: Egészséges mértékben, de egyébként el is várom, hogy Ági mondja, és ő kíméletlenül mondja is, mert nekem erre szükségem van.

Ágnes: Szerintem úgy is lehet az ember nagyon őszinte, hogy közben kíméletes és óvatosan fogalmaz. Én azt gondolom, hogy az egymás iránt érzett szeretetünknek, vonzalmunknak is az egyik alapja az, hogy nagyon szeretjük azt, ahogy a másik dolgozik, így nem nehéz ezzel kapcsolatban kommunikálnunk. Olyan is van, amikor egész egyszerűen nem látunk bele a másik előadásának próbafolyamatába, és akkor nyilván abba nem dumálunk bele, nem osztogatunk, ha kell, ha nem tanácsokat.

Próbafolyamat közben szerettetek egymásba? Vagy még az egyetemen?

Martin: Egy egyetemi vizsgaelőadásomat nézte meg Ági, és megengedte, hogy utána hazakísérjem. Jó beszélgetés volt, de utána évekig nem volt semmilyen interakció közöttünk. Aztán pár évvel később véletlenül összefutottunk a folyosón a Nemzeti Színházban. Én próbáltam egy előadást a kaposvári osztályommal és a Színművészetisekkel, és meghívtam rá Ágit.

Ágnes: Több hónapig randizgattunk, például kiállításokra jártunk.

Martin: Volt egy Modigliani-kiállítás a Várban, amit többször is elindultunk megnézni, de mindig olyan hosszú sor volt, hogy nem volt türelmünk kivárni, inkább elmentünk helyette sétálni. De az, hogy bejussunk mi is a tárlatra, jó apropó volt a következő randikra is.

Ágnes: De nem csak a Nemzeti Galériába jártunk, az egyik randin például megtanított Martin gördeszkázni. Viszonylag hamar éreztük, hogy együtt szeretnénk élni, és közös jövőt tervezünk, de nem volt égető kérdés számunkra az esküvő. Öt év után kötöttük össze hivatalosan is az életünket.

Bemutattátok a közös darabot, a következő próbafolyamatotok pedig majd februárban fog kezdődni, így kicsit most hátra tudtok dőlni és az ünnepekre készülni. Hol töltitek a karácsonyt?

Ágnes: Beosztottuk, mindkettőnk családjánál leszünk a karácsonyi napokban, majd elutazunk kettesben. Ez lesz a mi ajándékunk egymásnak.

Martin: Londonba megyünk, egyikünk sem volt még ott.

Ágnes: Most úgy alakult, hogy a két ünnep között nem játszunk, egyébként előtte és utána is nagy a dömping. Most már több hete nem volt szabadnapunk, ránk fog férni a pihenés. Nagyon várjuk, a feltöltődés szellemi és lelki szinten is kell már. A kötelező turistás programokon kívül, megyünk majd múzeumokba, és el szeretnénk jutni színházba is.

Martin: Csak pár napunk lesz, de igyekszünk minél több mindent megnézni. Szilveszterkor már itthon leszünk, nekem aznap dupla előadásom lesz a Belvárosi Színházban.

Mennyire fontosak és hangsúlyosak az ünnepek nálatok?

Ágnes: Én nagyon szeretek ünnepelni, és fontos maga a várakozás is. De nem csak a karácsonyt, a születésnapokat, esküvőket, babaváró bulikat is szeretem megélni. Én a buli lelke vagyok ilyenkor, az ünnep fontos a közösség és a család szempontjából, de az emlékek miatt is.

Martin: Az én családom külföldön él, ezért is van különösen nagy jelentősége az ünnepeknek. Sajnos nagyon ritkán tudunk találkozni, ezért tényleg ünnep, amikor mind együtt vagyunk. Utoljára az egész családdal az esküvőnkön voltunk együtt, ami már két éve volt, így jó lesz újra összegyűlni.

Közeleg az év vége, szoktatok ilyenkor fogadalmat tenni?

Ágnes: Én inkább azt szoktam átgondolni, hogy mik a terveim és miket szeretnék megvalósítani. Az egészen hétköznapi, személyes dolgoktól kezdve, mondjuk, hogy többet tréningezek a kutyával. Nagyon nagy fogadalmakat nem szoktam tenni.

Martin: Engem már az frusztrál, hogy valamit meg kell fogadjak, amit lehet, hogy nem fogok tudni betartani. Létszükséglet számomra a sport, a mozgás mégis gyakran a lista végére kerül. Biztos, hogy törekedni fogok rá, hogy jobban egyensúlyba kerüljön a munka és a feltöltődés, a regenerálódás a mindennapjaimban. És pont ezért nagyon mázlink van, hogy így jött ki a december, hogy el tudunk utazni, mert ennyi feltöltődés nagyon ránk fér már.

forrás: https://deszkavizio.hu

„Drámaíróként a kereskedelmi szempontoknak kevésbé kell megfelelnem” – Interjú Neil LaBute amerikai drámaíróval

Az amerikai drámaíró, filmrendező, forgatókönyvíró, producer aktívan ingázik a színház és a film világa között, mindkettőben egyedi látásmóddal és nem szerény sikerrel. Most az Orlai Produkció mutatta be Ha lenne valakim című kétszereplős színművét: a darab azt járja körül, mennyire ellehetetlenült a Me too utáni világban férfi és nő ismerkedése. A premier apropóján a drámaíróval Zoomon beszélgettünk.

A 2020-ban írt, nálunk most bemutatott darabja egy lány és egy fiú buli utáni, igencsak nyögvenyelős ismerkedését helyezi fókuszba, és már a párbeszédek szintjén is nagyon erősen érződik, mennyi szorongás van a fiatalokban az ilyen helyzetekben. Hogy már semmi sem azt jelenti, amit korábban, se verbálisan, sem fizikailag, sem sehogy. Ennyire megváltozott az ismerkedés folyamata a Me too-mozgalom után? Ennyire nem megy ez ma nekünk?

Ennyire. Mivel semmit nem tudunk a másikról, minden feltett kérdés, ami a névvel, a származással, a genderügyekkel vagy a nemi irányultsággal kapcsolatos, olyan kényes lett, hogy egyetlen perc alatt akár utolsó mondattá válhat egy beszélgetésben. Ha a másiknál érzékeny pontot érintünk, azonnal véget érhet a találkozás, az ismerkedés. Mára kiszámíthatatlan lett egy beszélgetés. A múltban sokkal könnyebb volt: az ember egyszerűen fizikailag jobban érezte, benne van-e az ügyben vagy sem, volt egy flow, most meg annyi szabály van, annyi mindenre kell odafigyelni. Ez nem feltétlenül baj, de rengeteg különböző próbálkozásra és tévedésre ad lehetőséget, és ettől az emberek sokkal óvatosabbak és kevésbé nyílnak meg. Tulajdonképp már vicces is ez a helyzet, akár romantikus komédiaként is olvasható.

Hat darabját mutatták be eddig Magyarországon, A szentek csevegését, A kegyelem napját, A modellt, A Valami csaj(ok)at, A kövér disznót, legutóbb pedig a Ha lenne valakim címűt. Amerikában melyik darabnak volt a legélénkebb visszhangja? Melyiknek volt a legerősebb társadalmi üzenete?

Mindegyiknek élénk visszhangja volt, de mindegyiknek más. A Kövér disznó akkor, amikor írtam, fontos volt számomra, A modell is. A szentek csevegése pedig szerintem az egyik legérdekesebb darabom, mivel monológokból áll össze. Én magam nem tudok választani közülük, ahogy a gyerekei közül sem tud választani az ember, de szeretem a kétszemélyes színműveket, és gyakran írok monodrámákat is. Ez a színészeknek is nagy kihívás, mert rajtuk múlik, megragadják-e a közönséget vagy sem.

Mit gondol, miért olyan sikeresek a színdarabjai? Azért, mert a jelenkorra reflektálnak, vagy mert általában van a szerkezetükben egyfajta csavar?

Az mindenképp fontos, hogy a mai kor problémáira reflektálok. Néha persze meglep a közönség, amikor valamit viccesebbnek vagy szomorúbbnak gondol, mint én, de egy színdarab sikere mindig a nézőkön múlik. Talán a Kövér disznó a leguniverzálisabb darabom. Mivel a gyávaságról szól, valamennyien beleláthatjuk magunkat. Két ember találkozik, megszereti egymást [egy nagyon kövér nő és egy jóképű fiatal férfi – K. A.], de a társadalmi nyomás, a környezet miatt mégsem elég magabiztosak ahhoz, hogy felvállalják egymást és saját döntésüket. Meglehet, ez a legszomorúbb befejezésű darabom, tulajdonképp egy karaktertanulmány. A két ember külön-külön elég erős, de végül sajnos mégis realizálniuk kell: olyan erős a környezet elvárása, a társadalmi nyomás, hogy ki kell mondaniuk, az erejük nem elég ehhez a kapcsolathoz, bármennyire is szeretik a másikat. Számomra ez szomorú felismerés volt.

Neil LaBute darabjait több mint két évtizede játsszák Magyarországon. A szentek csevegését Margitai Ági rendezte a Thália Színházban, a Pesti Színház A modellt tűzte műsorra nagy sikerrel, közel húsz éve pedig Schilling Árpád a Krétakörrel mutatta be a szerző A kegyelem napja című színművét. Az angolul a The mercy seat című darab érdekes, kicsavart nézőponttal reagál a szeptember 11-ei tragikus eseményekre. A Valami csaj(ok)at a Rózsavölgyi Szalon, a Kövér disznót A Karinthy Színház mutatta be. LaBute darabjai erősen kutatják a férfi-női kapcsolatok titkait, az Orlai Produkció által bemutatott Ha lenne valakim is ezt teszi. A modell (The shape of things) című színdarabját filmes verzióban is megírta és rendezte, a magyar származású Rachel Weisszel a főszerepben.

 

Valóban nagyon szomorú, hogy ennyire kondicionál minket a környezet, a társadalmi elvárások.

Ez univerzális, mindenhol így működik. Én is találtam magam hasonló helyzetben, volt egy barátnőm, akit a szüleim nem fogadtak el, és fordítva is előfordult, amikor a barátnőm szülei mondták, na, ki ez a „zsidó fickó”? Nem vagyok zsidó, de ezzel akarták kifejezni a nemtetszésüket. Valahol mindannyian gyávák vagyunk, ilyen az emberi kapcsolatok erődinamikája, legyen az üzleti, családi, baráti, szerelmi vagy bármilyen kötelék. De ezt kezelni kell, kezdeni vele valamit.

Magyarországon a drámaírók, a színdarabok nagyon lassan reagálnak a jelenkori történésekre, szinte alig születik kortárs színdarab, ellenben az amerikai drámairodalom, innen nézve legalábbis, nagyon gyors reagálásúnak tűnik. Ön szeptember 11-e után is írt darabot, a Me too-mozgalomra pedig már 2020-ban egyfajta választ adott a Ha lenne valakimmel. Mi lehet a magyarázata annak, hogy az amerikai drámaírás ennyire gyorsan reagál az eseményekre?

Nem hiszem, hogy az amerikai drámaírók gyorsabban reagálnának, egyszerűen csak nagyobb ország vagyunk, jelentősebb a piaci volumen, több a platform, a megnyilvánulási lehetőség, és ez kitermel válaszokat. Több darab születik, van, aki magánerőből szedi össze az anyagi forrást, és egyszerűen kiteszi valamilyen médiumra. Mi nem igazán vagyunk politikus színház abban az értelemben, ahogyan például az angol színház az – persze nem a West Endről beszélek, amely elsősorban a musicalekre és Shakespeare-átiratokra fókuszál –, amelynek van egy erős, az aktuális problémákra, közéletre fókuszáló politikai vonulata. Nem tudom, önöknél hogyan működik, de tavaly nyáron Romániában dolgoztam, és úgy tapasztaltam, az állami színházak teljesen másképp működnek a nagy társulati tagsággal, én itthon egészen más közegben, máshogy dolgozom.

Még mindig tanít drámaírást?

Most már inkább workshopokat tartok szerte a világban, illetve az Egyesült Államokban.

Mit gondol, a színdarabírás mennyire tanítható, illetve mennyire tehetség, zsenialitás kérdése?

Mint a legtöbb dolog, bizonyos fokig ez is elsajátítható. A drámaírás művészet, ugyanakkor mesterség is, ami annál jobban megy, minél inkább gyakorolja az ember. Csinálni kell, írni, újraírni, beszélni róla, és persze kitartás is szükséges. Meg természetesen szerencse. Két típusú drámaíró van, az őrületes tehetség meg az, aki nem annyira tehetséges, de kitartó. Az utóbbi is lehet sikeres.

Az ön pályáján is sokat számított a szerencse?

Rengeteget. A szerencse óriási szerepet játszik az életben, aki ezt tagadja, hazudik. Én inkább úgy mondanám, a „ha” helyett a „mikor” fogalmára kell fókuszálni. Nem azt kell hajtogatni, hogy „ha ezt meg ezt meg tudnám csinálni”, hanem azt, hogy „mikor fogom megtenni”. Vagyis, ha a helyzet adott, készen kell állni és élni a lehetőséggel. És ha hiszel benne, meg is fog történni. Dolgozni kell, írni a következő darabot és a következőt.

A saját darabjait mindig ön rendezi?

Nem mindig, mondjuk úgy fele-fele arányban. Attól függ, van-e rá lehetőségem. Ha éppen filmet rendezek, nem tudok a színházban dolgozni, de nagyon nyitott vagyok arra, hogy más megrendezze. Nem gondolom, hogy az én fejemben van a legpontosabb verzió. Örülnék, ha az összes darabomat megrendezhetném, de így is jó.

Hogy tudja az írói kreativitást a pénzügyi sikerrel egyensúlyban tartani?

A színházban azért sokkal kisebb a nyomás, bár, ha musicaleket írnék, más lenne. Íróként a kereskedelmi szempontoknak kevésbé kell megfelelnem. Amikor az ember megrendelésre dolgozik, számos tényezőnek, a producer, a stúdió elvárásainak kell megfelelni. A stúdió diktálhat, legyen ez a jelenet rövidebb, legyen a női szereplő nagyobb sztár, satöbbi, satöbbi, s a végén mindig a pénz számít. Ilyenkor nem biztos, hogy a legjobb verzió valósul meg, de hát ez van, ez így működik. Mindenesetre nem úgy indulok munkába reggelente, hogy miként lehet ebből minél több pénzt kihozni, én a történetet akarom elmondani, méghozzá a lehető legjobban. Persze ebben a felállásban előfordul, hogy nem sikerül a legjobban.

Önnek ki a kedvenc drámaírója?

Csehov.

És a kortársak közül?

Claire Kiechel [New York-ban élő amerikai drámaíró – K. A.]. Fantasztikus, ahogy folyamatosan megújul, mindig újabb és újabb dolgokkal rukkol elő. Néhány darabjára azt mondom, bárcsak én írtam volna. Bizonyára jómódú férje van, vagy gazdag családból származik, mert megteheti, hogy csak színházzal foglalkozzon. Csodálom.

forrás: https://www.artisbusiness.hu

Egyéjszakás kalandnak indult, a legmélyebb sebek szakadtak fel a Ha lenne valakim című darabban

Neil LaBute Ha lenne valakim című színdarabját az Orlai Produkciós Iroda a 6színben mutatta be.

Tele vagyunk sebekkel. Kisebb-nagyobb lelki sérüléseink legalább olyan erővel határoznak meg bennünket a világban, mint sikereink. Temérdek döntés hátterében ott lebegnek halványan, sokszor előttünk sem felfedve magukat a félelmek, a gátak, a tüskék, a megalázottság, az önbizalomvesztés. Emberi kapcsolatainkban épülünk, fejlődünk, de sokszor súrlódunk is, sérülünk, félreértjük egymást, megalkuszunk, megszégyenülünk. Az pedig senkire nincs ráírva, milyen sebeket cipel a lelkében, és milyen csomagok nyomják a hátát.

Neil LaBute Ha lenne valakim című színdarabja, melyet az Orlai Produkciós Iroda a 6színben mutatott be, eleinte láthatatlan, majd egyre mélyebb sérülésekbe enged betekintést a közönség számára két fiatal, Kim és Jim fesztelennek induló viszonyában.Ha lenne valakim a 6színbenAz alaptörténet teljesen hétköznapi: a fiatal lány és fiú megtetszenek egymásnak egy házibuliban, majd éjszaka a lány lakásán kötnek ki egy rekesz sörrel, egy önfeledt este reményével és az azt szabotáló gátlások tömkelegével.

Hol határokat húznak, hogy a hibákat elkerüljék, hol játszmákat indítanak, rigolyákhoz ragaszkodnak, vagy apró félreértésekbe hergelik magukat, miközben feltépik, és lassan akaratlanul is feltárják egymás előtt a sebeiket. A már-már zavaróan esetlen gátlásosság így sokkal mélyebb értelmet nyer, és a néző számára is kezd összeállni a kép arról, hogy Kim és Jim hiába szomjazzák az őszinte, tiszta szándékot, a túlzott óvatosságnak, a magát paranoiává kinövő gyanakvásnak, egy-egy ártalmatlannak tűnő szó vagy mozdulat traumatikus erejének jó oka van.

A darabban olyan releváns témák is előkerülnek, mint a metoo mozgalom pró és kontra, a kis híján őrületbe kergető, szüntelen zaklatás, az épelméjűség nyilvános megkérdőjelezése, az áldozathibáztatás, az önbántalmazás vagy a csoportos megszégyenítés, sőt, bár mindvégig kimondatlanok maradnak, a hirtelen feltörő félelmek még ezeknél is súlyosabb megrázkódtatásokra engednek következtetni.Az emberi mélységeket feltáró botladozást Göttinger Pál rendezésében Barta Ágnes és Mészáros Martin viszi színpadra igazán szívet melengető stílusban, magával ragadó humorral. Az idegtépő félreértéseket, a mindig rosszkor feltörő aggályokat és az egyre komolyabbá váló téteket a szerethető karakterek hozzák igazán közel a közönség szívéhez. Az események, dialógusok érzelmeket mozgatnak meg, ügyesen takargatott sebeket tépnek fel bennünk is, gondolataink még hosszasan cikáznak az este után.

A vastaps hangjával a fülemben szállok fel a villamosra, hangosan siklik a kocsi, rajta tömegnyi ember: valaki elcsigázottan az ablakon kifelé révedezik, más a telefonjába bújik, megint más ismerős társasággal cseveg. Egy dolog viszont biztosan közös bennük: a legmélyebb sebeik kívülről láthatatlanok.

forrás: https://femina.hu/