„BÍZOM ABBAN, HOGY NEM VAGYOK ANNYIRA UNALMAS”

Beszélgetés Cziegler Balázs díszlettervezővel

2016.09.15.

Cziegler Balázs szerint a jó rendezőnek határozott elképzelése van, de nem nyomja el a tervezőt, vizuális kérdésekben feltétel nélkül hallgat rá, és képes rá alkotótársként tekinteni. PAPP TÍMEA INTERJÚJA.

Revizor: A te életrajzod úgy kezdődik, hogy Pécsi Művészeti Szakközépiskola, aztán Magyar Képzőművészeti Egyetem. Fontos ez még? Kilenc éve vagy a pályán: mikortól van az, hogy már csak a munkáid határoznak meg?

Cziegler Balázs: Azt, hogy eltelt lassan tíz év, nekem is fel kell fogni. Van az emberben egy csomó görcs, amit beleraknak a tanárok, az élet, és egyfolytában van egy bizonyítási kényszer. Amikor ötödévesen először színpadra engedtek, azt akartam, hogy olyan jól, olyan igazán odategyek valamit, valami nagyot.

R: És ma?

CzB: Ma már talán kevesebb a görcs, a megfelelni vágyás. A saját utamat járom, és ha ez az út nem lenne jó, biztosan kapnék az élettől pofonokat. Szóval azt érzem, hogy a helyemen vagyok. Inkább attól félek, hogy megunnak. Pár idősebb kollégával erről már beszéltünk, hogy általában van egy tízéves kifutás, aztán jön vagy jöhet egy pillanat, amikor elég lesz belőled. De én bízom abban, hogy nem vagyok annyira unalmas. Mármint a munkáim nem azok.

R: A kezdetek óta dolgozol Máté Gáborral. Sokat dolgoztál-dolgozol Csizmadia Tiborral, Bérczes Lászlóval, Hargitai Ivánnal, Keszég Lászlóval vagy Szabó Mátéval, viszont a saját korosztályodból senkivel. Bár ha jobban belegondolok, kevés kivételtől eltekintve nem is nagyon van a te harmincas generációd rendezőként helyzetben. A tervezőkről mi mondható el ebből a szempontból?

CzB: Valamivel szerencsésebb a helyzet: Tihanyi Ildi, Bujdosó Nóra, Balázs Juli, Kálmán Eszter, Izsák Lili, Zöldy Z Gergő… Amikor negyedévesek voltunk a Képzőn, összehoztak bennünket az akkori rendezőosztállyal. Annyi volt a két egyetem között az irányított kapcsolatfelvétel, hogy terveztünk az ő egyik vizsgájukhoz. Később közülük én csak Göttinger Palival dolgoztam Kaposváron. Persze azt, hogy a pályám elindult, a látványtanszéknek köszönhetem: negyedévben a Csehov-kurzuson a négy meghívott rendező közül Máté Gábort kaptam, akivel a Cseresznyéskertet csináltuk, és ezt követően hívott meg a Pisztrángötösre. Ami részemről sajnos nem sikerült igazán, utólag visszagondolva nagyon rossz díszletet csináltam. Szerintem ez volt az ok, amin az előadás elment. Nem mentség, de nem volt színpadi gyakorlatom. Az első két évem díszleteiből hiányzik az a tudásanyag, amit azóta magamra szedtem praktikus és művészi értelemben is. A Pisztrángötösnél minden próbán benn ültem, mert fogalmam se volt és meg akartam tanulni, hogyan jön létre egy előadás. Erre az egyetem nem tud felkészíteni.

R: Azóta is jársz próbákra?

CzB: Ha csak tehetem, igen. Van, hogy ott jut eszembe egy megoldás, és ha a rendezővel vagyok olyan viszonyban, akkor ezt meg merem tenni ajánlatként. Az Olaszliszkainál ilyen próbán született ötlet például az, hogy az Áldozat zakóját mint egy körmeneti zászlót hozzuk be. 

R: Addig viszont el kell jutni. Ez a tér elsőre megvolt, vagy egész máshonnan indultál?

CzB: Gábor egy évvel a bemutató előtt, novemberben küldte el a darabot. Épp Marosvásárhelyen próbáltam A Pál utcai fiúkat. Első olvasásra, még akkor éjjel, csodálatosnak gondoltam, bár főleg az Áldozat szövegeit túl patetikusnak éreztem. Aztán májusban kezdtünk foglalkozni vele újra. Elolvastam megint, és tulajdonképpen azonnal beugrott ez a kép a földdel, az ásatással, a kiemelt térrésszel. Kigyűjtöttem szövegbeli említéseket – kik vonultak el itt, ezen a tájon, mi van a földben, hogyan rakódnak egymásra a különböző korok és kultúrák, a sár mint motívum, a kiszáradt fű hogyan tér vissza –, vittem képeket ásatásokról, a Húsvét-szigetek szobrairól, amiknek a teste több méter mélyen van a földben. Szóval alapvetően minden elsőre kialakult. A végleges díszlethez képest annyiban volt csak más az első terv, hogy abban még egy szinttel lejjebb is volt egy emelt térrész, de azt Gábor már soknak tartotta. Aztán még egy változás volt. Eredetileg három kocsiülést akartam berakni, azzal is próbáltunk, csak a jelzés kereke kitört, és két hokedlit meg egy zsámolyt tettünk be helyette. Aztán úgy maradt, mert nagyon megtetszett nekem is, neki is.

R: Az előadást kísérő ellenérzés vagy támadás téged mennyire érintett meg?

CzB: Megérintett, mert el tudom képzelni azt, hogy egy nem színházi közegben ez vihart kavarhat. Ugyanakkor nem értettem, hiszen itt van egy művészeti alkotás, egy dráma archetipikus alakokkal, amelynek van egy szerzője, Borbély Szilárd, volt egy rádió-színházi ősbemutatója, a főszereplője pedig nem egy konkrét személy, hanem sokkal inkább egy görög tragédia főhőse. Mindezek által jóval tágabban, általánosabban értelmezhető a történet.

R: Kommentálnád Az Olaszliszkai-kritikák díszletre vonatkozó részeit? 

CzB: „Csodálatosan sokat mondó díszlet.” „Az előadás szövegközpontú, ám nem mehetünk el a tér mellett.” Ezekkel a mondatokkal nem tudok mit kezdeni. Talán valahol a mi szakmánk bűne is, mert nem hallatjuk eléggé a hangunkat, hogy legyen értő kritikája a látványnak. Ha visszanézed, hogy kik kaptak kritikusdíjat a díszlet kategóriájában, azt látod, hogy a legjobb előadás vagy rendezés tervezője lett jórészt itt is a legjobb. Mintha szűk lenne a keresztmetszet, és nem tudnák az előadás alkotóelemeit egymástól elválasztani. Nem vitatnám el Az Olaszliszkai érdemeit, de – és ez nem valamiféle álszerénység – ha csak a díszletet nézem, ennél szerintem volt erősebb az évadban.

R: A látvány kritikájára visszatérve: nem lehet, hogy a magyar színház szövegközpontúságából gyökerezik az, ami neked problémát jelent? Hogy egy üres teret nem ismerünk fel vagy el? Hogy Nagy Fruzsina vagy Szűcs Editék látványszínházi törekvései, kísérletei nem a mainstream részei?

CzB: Képző- és alkalmazott művészetről van szó. Lehet, hogy értő kritikát a látványról csak egy másik tervező tudna megfogalmazni. Vagy ki kell nevelni egy új kritikusgenerációt, amelyik nem csak leírja, mit lát a színpadon. Jó esetben van egy ilyen felszínes, közhelyes mondat, mint ezek, ami nagyon erősen jelzi a szerző vizuális kultúrájának szintjét. Tisztelet a kivételnek, azonban annak az elemzése, értelmezése, továbbgondolása jórészt hiányzik a kritikákból, hogy a díszlet mit jelent, szimbiózisban van-e a darabbal, milyen jelentésrétegei vannak. Hiszen amikor fölmegy a függöny, a néző először a látványt kapja meg, azzal szembesül, azt a nyelvet fordítja le magának, és szinte ott el is dől, bekerül-e az előadás mikrokozmoszába.

R: Épp egy gyerekelőadáson dolgozol, nem először. Nem műfajilag, de vizuális szempontból más követelményei vannak egy kisiskolásoknak készülő népmesének?

CzB: Alapvetően nem akarunk lila ködökbe esni. Nem szeretném korlátozni a gyerekeket, mert nekik van a legizgalmasabb fantáziájuk, de meg kell találni azt a stilizációs határt, ahol még értelmezni tudják a színpadi jelet. Azzal az irodalmi-művészeti előképpel, ami egy felnőttnek megvan, ő hatévesen még nem rendelkezhet. Azt a világot, amelyben él, annak a vizuális hatásait, ritmusát sem hagyhatjuk figyelmen kívül, viszont azt kell megmutatnunk, a színház miben más, miben több, mint mondjuk egy 3D videojáték. Úgyhogy kicsit máshonnan indulva kezdek el gyerekdarabot olvasni, de a minőségből nem engedek. Sőt. Azt mondják, valahol minden művész egy nagy gyerek. Szóval tulajdonképp most csak egy kicsit másképp játszom.

R: Dolgozol a Katonában, a Nemzetiben és Kaposváron is, és dolgoztál az Operában. A színházi szakma átpolitizáltsága szabadúszó tervezőként téged nem érint? Mész, ahova hívnak?

CzB: Megyek, de nem bárhova. Egyrészt függ attól, hogy ráérek-e, mi a darab, milyen a csapat, viszont ezek leginkább személyes kötődések, ami függ a rendezőtől, a jelmeztervezőtől, a színháztól, a műszaktól, a műhelyektől. És igen, néha érzek neheztelést X részéről, hogy Y-nal dolgozom. Amellett, hogy vannak színházak, ahova visszajárok, és az ad egyfajta otthonosságérzetet, a szabadúszásban az az izgalmas, hogy több embert ismersz meg, több impulzus ér, és folyamatosan inspirál. Van viszont színház, ahova hiába hívna egy olyan rendező, akivel gyakran dolgozunk együtt, mégsem megyek. Alapvetően a minőségben hiszek: abban, hogy egy előadás jó vagy rossz, nem pedig szekértáborokban. 

R: Külföldön nem lenne ebből a szempontból egyszerűbb az életed? 

CzB: A rendezőt hívják meg, ők viszik a tervezőiket, az úgy nem működik, hogy elküldöm a munkáimat színházaknak, mert mindenütt csapatok dolgoznak együtt. Semmi nem késő, persze. Ha egyetem után nem indul el a karrierem, valószínűleg megpróbálkozom külfölddel, de én szeretek itthon alkotni. 

Szerző: Papp Tímea

forrás: http://www.revizoronline.com/

ízelítők

Vidéki színházak Budapesten

A fesztivál alapvetően remek találmány. Még akkor is, ha a megnevezés ma már elsősorban reklámcélokat szolgál. Csak annyit jelent, hogy csomagban mindent könnyebb eladni. De a csomagnak praktikus haszna is lehet. Sok előadás egyszerre, egy helyen megkönnyíti az érdeklődő dolgát. Még akkor is, ha nem érzékelhetők olyan nagyra látó fesztiválcélok, hogy az egy csokorba gyűjtött produkciók valamiféle szellemi irányt, stiláris vagy eszmei közösséget, esetleg éppen a stílusok és eszmék sokféleségét kívánnák megmutatni. Alighanem bele kell törődnünk, hogy napjainkban – éveinkben – a legtöbb fesztivál nem jelent többet, mint a jegyeladás egy sajátos módját. Ez a szó is, akár a többi, elvesztette hajdani jelentését, értelmét. De ettől még addig, amíg legalább annyit jelent, hogy másképpen elérhetetlen előadásokat közelünkbe vagy akár csak közelebb hoz, addig valami értelme maradt. Ha nem is szellemi, de materiális.

Ha például vidéki színházi előadások Budapesten láthatók, az mindenképpen jó dolog. Még a magamfajta ingyen utazó vénség sem juthat el mindenhová, ahová szeretne, vagy ahová kötelességének érezné, ha már kritikusnak állt. Sok minden elkerülhetetlenül kimarad. Az olyan előadások például, amelyeket nem játszanak délután, vagy ahol a színház nem tud, vagy nem akar szállást adni a színészházban, eleve elérhetetlenek. Rá van tehát utalva az érdeklődő a mégoly esetlegesen összeálló rendezvényekre.

A városmajori szabadtéri sorozat persze csak annyira fesztivál, amennyire a Szabad Tér Színház egész műsora is, amelyet Budapesti Nyári Fesztiválnak neveznek. A Városmajori Színházi Szemle így fesztivál a fesztiválban. Ráadásul előadásai el vannak szórva az egész nyári programban, tehát valóban se nem találkozó, se nem igazi fesztivál. Annyiban viszont az idén hasonlított egy fesztiválhoz, hogy szörnyen komolyan vette magát: zsűrit hívtak meg, amely díjakat adott, még ha a díjazottak listáját csak szeptember közepe felé, jó néhány héttel az utolsó előadás után tették is közzé – ki tudja miért. Mindenesetre a legjobb előadás és rendezés díját Vidnyánszky Attila akkor még Illyés Gyula nevét is viselő társulatával 2007-ben Beregszászon, Gyulán és Debrecenben is bemutatott, és azóta az országban mindenütt, Kisvárdától Zsámbékon át Kapolcsig, Szarvastól a Magyar Színházig, sőt még a Városmajorban is játszott Liliomfija nyerte el, holott állítólag a 2012/13-as évad előadásaiból válogatták a programot.

Bár valószínűleg ez a válogatás legkisebb hibája, ez legalább valóban remek produkció. Bosszantóbb, hogy a Városmajorban a koncepció és az esetlegesség sajátosan erősíti egymást. A játszóhely jellegéből, egész műsorából, az ebből is fakadó közönségigényből szükségképpen következik, hogy a legjobbnak vélt szórakoztató előadásokat várják a sorozatba, mégpedig a színházak, tehát az igazgatók javaslatai szerint. Az egyetlen közös pont tehát a mulattató célzat. Mondhatnám erre, hogy nem mindenki ugyanazt találja mulatságosnak, ám valamirevaló igazgató nyilván jól tudja, mire gondolnak a Szabad Térnél, amikor szórakoztatást emlegetnek. Ehhez képest akár merészségnek is vélhetjük, hogy Veszprémből Valló Péter Csalódások-rendezését küldték. Kisfaludy Károly ugyan vígjátékot írt, ám az előadást inkább az igényességre törekvő unalom, a kimódolt stíljáték jellemzi. Valóban nem szórakoztatóipari tucattermék, de nem is korszerű, a mai embert megszólító, lelkébe hatoló komédiázás. A Tündérlaki lányok ugyancsak Veszprémből mindössze Guelmino Sándor mesterkélt rendezői megoldásaival és Eperjes Károly rég elunt modorosságaival bosszantott. A nyíregyházi Black Comedyt Lendvai Zoltán valószínűleg eleve minden eredeti elképzelés nélkül állította színpadra, a Városmajorban viszont kegyelemdöfésként is felfogható lehetett volna az a körülmény, hogy a szabad téren, pláne június közepén még a szokásosnál későbbi kezdés esetén sem lehet sötétet csinálni. Sajnos azonban ettől az előadás nem halt meg egészen, hanem a teljes játékidőn át végvonaglott. A kínlódást csak fokozta, hogy a hangerősítés következtében egy természetes szót sem lehetett hallani. Másik rendezését, a Család ellen nincs orvosságot Székesfehérvárról aztán már mikroportok nélkül játszatta Lendvai, jobban is sikerült, bár alighanem eleve is jobb volt. Igaz, a gyengébb, főképp női hangokat nem mindig lehetett érteni a nézőtér első tíz sorában sem, de ettől még tisztességesen lepergett Ray Cooney professzionális bohósága.

A legbosszantóbb előadásnak a kaposvári Cigánytábor az égbe megy című zagyvaságot gondolom. Az, hogy a színlap szerint minden szó Szőcs Arturtól való, nyilván inkább hízelgő, mint sértő akár a Makar Csudrát író Gorkij, akár a darab eredetijét a 2004-es temesvári bemutatóra író Csemer Géza számára. Valóban kár lett volna őket ebbe a blamázsba belekeverni, még ha a történet lényege, meg hosszabb szövegek is tőlük valók. A díszlettől a maszkokig, a játékstílustól a táncokig (a koreográfia ifj. Zsuráfszky Zoltáné) mindent teljes stíluszavar, nyíltabban mondva, ronda rendetlenség jellemez.

A valóban az utóbbi évadból származó előadások közül az én szívemhez a kecskeméti Chioggiai csetepaté állt a legközelebb. Rusznyák Gábor eleven élettel és szellemes derűvel átitatott rendezése, Porogi Ádám remeklése a jegyző szerepében nagyjából megfelel annak, amit igényes szórakozáson értenék.

Komolyabban vehetőnek látszik a Tháliában minden szeptemberben megrendezett Vidéki Színházak Fesztiválja. Nem korlátozódik a szórakoztatóiparra, egyébként éppoly esetleges a program összeállítása, arról nem is szólva, hogy még csak a komoly színházi városok sincsenek mind képviselve. Az idén hiányzott Győr, Miskolc, Eger, Székesfehérvár, Szombathely, Sopron. A részt vevő színházak itt is önmagukat ajánlják, s ezzel minősítik is. Bereményi Géza igazgatói köszöntője sem ígér többet, mint hogy „a 11 előadás méltóan bizonyítja vidéki színházi életünk sokszínűségét”. Valóban: témában, stílusban, műfajban, világlátásban éppoly változatos a kínálat, mint színvonalban. Van tragédia és vígjáték, realista társadalmi dráma és abszurd bohózat, szórakoztató horror és elmélyült lelkizés. A szerzők közt van Shakespeare és Petőfi, Kaffka Margit és Bíró Lajos, meg több mai magyar szerző is. A játék a szövegillusztráló semmitmondástól a markánsan időszerű rendezői társadalombírálatig, a realisztikus ripacskodástól a modernkedő művészkedésig terjed. Azt persze nem tudom, hogy e valóban színes skála képes-e betölteni azt a szerepet is, amelyet Bereményi idézett előszavában remél tőle: „A színházszerető közönség számára lehet ez kedvcsináló ajándék, hogy az új évadban is szívesen válogasson színházunk kínálatából.”

Évek óta van viszont a Thália vidéki fesztiváljának egy praktikus hibája, amely lehetetlenné teszi, hogy a néző valóban fesztiválként, de legalábbis formálisan egységes műsorként tekinthesse át a programját. Mindent csak egyszer játszanak, függetlenül a várható érdeklődéstől, és néhány esetben nem kerülik el az ütközéseket sem. Ilyenkor vagy szerencsém van, és az egyik előadást már láttam korábban, vagy előre tudom, hogy bármelyiket választom is, meg fogom bánni, azt fogom hinni, a másik jobb lett volna. Más kérdés, vajon szerencsének mondhatom-e, hogy miután a nyíregyházi Tigris és hiénát, Koltai M. Gábor izgalmasan időszerű, hatásosan politikus rendezésében már láttam, így habozás nélkül választhattam a veszprémi Adáshibát. Ezt ugyanis a szünetig is nagyon nehezen bírtam. A jól ismert darab ásatag unalma, a hatvanas–hetvenes évek közhelyeinek felkérődzése, tetézve Eperjes Károly önismétlő ripacskodásával, végül is meghaladta tűrőképességemet. Nem sikerült kivárnom, hogy a második részben végre történjen is valami. Nem tudtam hinni benne, hogy ami a cselekményben bekövetkezik, az színházi értelemben is meg fog történni. Ugyancsak egy felvonásra futotta teherbírásomból a szolnoki Sárga liliom esetében. Ennyi érdektelen, rossz színészt egyszerre színpadon ritkán látni. Akik semmitmondó, üres ágálásukkal már sok nehéz percet, órát szereztek nekem Szolnokon, most szinte jónak látszottak. Barabás Botond és Karczag Ferenc legalább alapfokon hozott egy-egy felismerhető figurát. Hanem akik most még ott ügyködtek, bizonyára a rendező igazgató, Balázs Péter elképzelése szerinti realizmus jegyében, azoktól menekülnöm kellett. Molnár Nikolett egyszerű természetességében ugyan ez alkalommal is éreztem valami hitelesen emberit, ez azonban kevés volt ahhoz, hogy még két felvonásra vállalkozzam.

A debreceni Jászaival jártam úgy egyébként, hogy kijőve azt éreztem, igazam lett, tényleg a másikat kellett volna választanom, az Üveganyát Zalaegerszegről. Csak hát erről már valószínűleg sohasem fogok megbizonyosodni. Galambos Péter a száz évvel ezelőtti színházi nagyság ürügyén elismétli mindazt a modorosságot, amit az utóbbi években fölszedett. Mindent átlátszó hálók mögött játszat, mintha ettől minden kép, gesztus, megszólalás valamilyen többletértelmet vagy hangulatot, sajátos fénytörést kapna, mintha ez a trükk elfedhetné a darab struktúrájának, a műtéti narkózisban folyó múltidézésnek, számvetésnek az alapvető közhelyességét és persze a szöveg, a cselekmény felszínességét. A Jászai naplóiból és Borbély Szilárd darabjából összerótt anyag nagyon egyenetlen, jó, ahol nyilvánvalóan emlékeztet a naplóra, ám sokszor közhelyesen triviális. A címszereplő hálóingére festett meztelenség meg nem is túlságosan gusztusos, bár ezt Ráckevei Anna finoman technikás, kiegyensúlyozott alakítása olykor feledtetni képes. És Bakota Árpád, Olt Tamás, Csikos Sándor sem tud rosszabb lenni önmagánál. Dér András kecskeméti Hangyabolya ugyancsak a múlt század elejét idézi Kaffka Margit regénye alapján, a tatabányai Édes Anna meg az első világháború utáni éveket, Kosztolányi Dezső műve nyomán. A három alkotást persze a véletlen vetette egymás mellé, nincs is sok közös bennük azon túl, hogy egymást követő időkben játszódnak Magyarországon. A kolostori nyüzsgésben, a modernizációs belharcokban kibukó emberi, női sorsproblémák, az emancipációs társadalmi és a kamaszkorral járó lelki-morális válságok, választások szép gyűjteményét halmozza Kiss Borbála ügyesen stilizált stúdiószínpadi díszletébe Németh Virág átirata és Dér András rendezése. Hargitai Iván Závada Pál Kosztolányi-átiratát egy arénát övező amfiteátrum lépcsőire állította, a regényt mintegy társadalmi küzdőtérre helyezve. Ám nem tud meggyőzni arról, hogy ott a helye, hogy a hallgatag cselédlány halmozódó és gyilkosságban kirobbanó indulatait ez a hierarchia igazán megvilágítaná. Igaz, a címszerepet játszó Törőcsik Franciskában sem nagyon halmozódik semmi az előadás folyamán, végül a nagy tragikus robbanást zenei hangerő lenne hivatott pótolni.

A békéscsabai Lear királyt elsősorban a színház előtt felállított biztonsági beléptető rendszer imitációja teszi emlékezetessé, esetleg még az első részt záró követhetetlen kavalkád, valószínűleg mindkettőben nagy része van Fekete Péter igazgató játékos kedélyének. Az angol rendező, Chris Rolls nem árul el különösebb gondolatokat a darabról. Kovács Frigyes jelentékeny, tekintélyes, őrületében finom szívhangokat megszólaltató címszereplője ezért sem lehet több derék színészi munkánál. Pozsgai Zsolt csekély igénnyel megírt Pipás Pistájának szegedi előadását – történetesen éppen Kovács Frigyes rendezésében – viszont Szabó Gabi a címszerep technikailag kifogástalan megformálásával emeli valamivel a tét nélküli, felelőtlen szórakoztatás szokványszintje fölé. Az Othello Gyulaházán kaposvári előadása, Göttinger Pál kimunkált rendezésében főképp azzal szerzett örömet, hogy az operettbetétek régi szép kaposvári emlékeket idéztek, néhány színészben még úgy látszik elevenen él a szegényes vidéki színjátszás finom öniróniája. A magas szintű, szakmailag igényes blöfföt, szebben mondva posztmodern játékosságot pedig – mint az idei POSZT-on is – Méhes László precízen megdolgozott Picassója képviselte.

Végül is ízelítőnek megteszik ezek a szemlék. A mai világban nem csak anyagi lehetőség, de talán szellemi igény sincs többre.

ZAPPE LÁSZLÓ

forrás: https://www.criticailapok.hu/

Koltai Tamás a Vidéki Színházak Fesztiváljáról az ÉSben

A "Mezei Méző" blog az Othello... vendégjátékáról

Thália - Vidéki Színházak Fesztiválja - 6. Gyulaháza Kaposváron?

Gádor Béla-Tasnádi István: Othello Gyulaházán | MakkZs | Szólj hozzá!

Bevezető (nem rövid, sok a kitérő - bocsánat – át lehet ugrani, lsd.Konkrétan az előadásról)

Az elmúlt tíz évben a kaposvári a hatodik társulat, amelyik elővette (2012 decemberében) a darabot, amelyet Tasnádi István írt Gádor Béla kisregényéből. (Készült 1966-ban egy népszerű filmváltozat is, Zsurzs Éva rendezésében, emiatt is sokan ismerik.)

Arra, hogy miért nyúlnak hozzá előszeretettel a vidéki igazgatók ( a 2008-as rendezés a József Attilában volt, a többi öt vidéken), könnyen magyarázatot lehet találni. Indokait ki is fejtette az előadás előtti interjúban Rátóti Zoltán, aki 2010-ben Schwajda György halála után lett Kaposváron igazgató és azóta próbálkozik a színház új arculatának kialakításával és az ehhez alkalmazkodó, koncepcióját elfogadó társulat összekovácsolásával. Kevés hálátlanabb feladata lehet egy új igazgatónak, mint egy ilyen radikális váltás levezénylése, hiszen bár a kaposvári társulat többszörös átalakuláson ment át, de 1971 és 2008 között egy irányba haladt és elég sikeresen, művészszínházi igényekkel, de műsorát tekintve a népszínházakéhoz hasonló választékkal dolgozott. Pusztán a darabcímeket nézve nehéz lenne azt megállapítani, hogy radikális változás ment végbe.

Rátóti Zoltánnak annyi szerencséje azért volt, hogy már Schwajdától vette át a stafétát, aki megkezdte Kaposvár átformálását, mégpedig a Szolnokon már bevált populárisabb színház mintájára. Két-három év nem elég markáns átalakításra, mondta Rátóti, annak a bizonyítására pedig főleg nem (teszem hozzá én), hogy jól mérte fel a közönség igényeit és a kaposváriak valóban új korszakra vágytak. Ha két ciklusban is igazgathat, akkor fog látszani igazán, hogy honnan hová jutott el. (Megjegyzem: sosem értettem, hogy egy jó színész miért akar igazgatni, adminisztrálni, amikor így egyértelműen kevesebbet léphet a deszkákra. A vándorszínészet korában a direktorok és a rendezők is azokból váltak, akik éppen gyengébb színészek voltak…) Én a kaposvári társulat pillanatnyi állapotáról teljes képet formálni már azért sem tudok, mert mindössze egy tavalyi produkciójukat, a Tháliával együttműködve készült Vaknyugatot láttam, az pedig sok régi előadásnál is színvonalasabb volt, amelyekhez mondjuk a kilencvenes években volt szerencsém, amikor még vidékre is el tudtam utazni egy-egy előadás miatt.

Az Othello Gyulaházán épp az igazgatói dilemmákról szól: mit mutassanak be, Marica grófnőt vagy Shakespeare-t? Ahogy a címből is látszik, némi szelíd minisztériumi ráhatás eredményeként az Othellora esik a színház vezetőségének a választása. Az olvasópróbától a bemutatóig tartó hat hét a cselekmény ideje. Azzal nem érdemes most szőrözni, hogy egész évadot v. bérletet szoktak tervezni, ezt hagyjuk. Rátóti elmondása szerint sávokban gondolkodnak Kaposváron, azaz minden kiválasztott műfajból évadonként rendeznek egyet, így kiegyenlítetten van klasszikus, zenés darab, vígjáték, színmű, stb. (Az igazgatói interjúkból kivétel nélkül ez derült ki, másként nem is lehet, ha talpon akarnak maradni. Bár van egy érzésem, hogy egy csak zenés darabokat játszó együttes azért nagy ellenérzésbe nem ütközne sehol, csak szörnyen költséges lenne a zenekar-tánckar-énekkar használata minden egyes estén. Melyik vidéki város tudná az Operettszínházat működtetni?)

Az Othello Gyulaházán a vígjáték kategóriája, amely bónuszként még kicsit zenés is. 19 bérlet van Kaposváron, és ha nagyon megy valami, akkor még 2-3-szor „szabadon” is eljátszható. Ez a legtöbb, amire törekedni lehet. Óriási dolog, hogy a decemberi bemutató át tudott kerülni erre az évadra is, amely egyértelműen jelzi, hogy a közönség szereti nézni és jól szórakozik.

Én is jól szórakoztam, majdnem ugyanolyan jól, mint 2008-as Méhes László-féle rendezésen, a József Attilában. Akkor is és most is egy váltáson átmenő társulat vett részt a produkcióban. Méhes rendezésében önirónia jelent meg, hiszen ebben az időszakban kezdte felváltani a színház közönségbarát vígjátékait és bohózatait Zsótér Sándor és Horváth Csaba néhány munkája, ráadásul a nagyszínpadon és nem a stúdióban, ahol addig is voltak „komoly” előadások. Erre a profilváltásra és ennek buktatóira reflektált a színház, és eléggé ültek is a poénok. (A reformer rendező Zöld Csaba alakításában lényegében egy jópofa Zsótér-karikatúra volt.) Ennyi idő után is nyilvánvaló, hogy ezek az új szellemiségű előadások nem mind voltak jók, de az is valószínűsíthető, hogy Mácsai Pálhoz hasonlóan, Méhesnek is sikerült volna a váltás, ha kap hozzá időt. A harmadik ciklusra már biztosan.

A darab a giccses népszínház és a rossz rendezői színház paródiáját is hozza (Gádor Béla humorista volt, így ez nem meglepő). Kaposvár esetén már nemigen működik a megfeleltetés. Nem jut eszünkbe az előadásról az aktualizálás, így nem ül a választás szerencsésen, esetleg egy „magyarázom a bizonyítványomat” –helyzetnek tűnik. Ez a darab mindig nagyszerűen szájbarágja, hogy bizony, a közönség igénytelen és a vacak zenés blődlire inkább vevő, mint az igényes művészdarabokra. (Milyen igaz. Minden betétnél tapsolunk, hiába, a Csárdáskirálynő slágerei hatnak, még ha sablonos a tánc és nem elég szép az énekhang, akkor is.)

(És itt már végre konkrétan az előadásról lesz szó, valamivel kevesebb csapongással):

Amint az igazgatói tájékoztatón kiderült, a rendező, Göttinger Pál készen kapta a darabot, nem az ő vágyálma volt, hogy éppen ezt színpadra vihesse. Mit kezdett vele?

Ebben az előadásban a rossz színház paródiáját látjuk mindkét műfajban, annyi különbséggel, hogy másként rossz az operett és másként a dráma. Utóbbi a „fizikai színház” bírálatának tűnik, amely valóban szörnyen unalmas, ha semmi kapcsolat nincs a darab és a mozgás között. Az irányzat Magyarországon leginkább Horváth Csabához kapcsolódik, akinek én láttam rossz és zseniális alkotását is, éppen attól függően, hogy az adott darabhoz mennyire volt alkalmas a választott formanyelv. (A nagy füzetet mindenkinek látnia kellene, az a JÓ példa, amikor igazán működik.) És itt jön a tájékozatlanságom, elkezdtem azon gondolkodni, hogy ugyan a Kaposváriaknak az utóbbi időben mennyi tapasztalatuk lehetett épp ezzel a színházi iskolával. Egészen más az, ha az előadás premierje előtt volt egy-két ilyen kísérlet, amely látványosan becsődölt. Ez esetben szervesen kapcsolódna a paródia a közönség élményeihez. (Szerintem nem volt, de akár lehetett is.) Az Othello-próbákon a színpadra tett mozgássorok olyan mértékben öncélúan értelmetlenek, hogy ehhez képest valóban csak a Marica grófnő felújításra szavaznánk mi is. Ha ez volt a cél, ezt elérte az előadás.

A rutinosan lebonyolított Csárdáskirálynő előadás-részletei is túl hosszúak voltak, hagyta a rendező, hogy a közönség élvezze a jól ismert dallamokat. Mind a próbákból, mind ezekből a betétekből kevesebb szerencsésebb lett volna, ha kicsit karcosabb előadást akartak volna létrehozni. Ami „igazi” színház lehetne: ami még előadás és próba között van, a büfé-jelenetek illetve mindaz, ami a takarásban történik.

Nagyon jó megoldás a Csárdáskirálynő közben elforgatni a színpadot és megmutatni a civil nézőknek, hogy milyen a színház hátulról. (Rátóti a darabnak ezt a vonzerejét is kiemelte, hogy ezáltal beleláthat a közönség a színészek valódi életébe.) Cziegler Balázs alkalmas díszletet tervezett a koncepcióhoz, ott az operettes lépcsősor, ahogy kell, az meg nem számít, hogy az oszlopok kicsit sem látszanak valódinak. Ez is a szándék, ezzel is kiemelődött, hogy ez mindössze egy alacsony költségvetésű színház díszlete.

Látjuk a súgót, aki egykor színésznő akart lenni, most pedig munka közben is köt és intrikál (Takács Kati), halljuk, hogy a két vezető művész (Sarkadi Kiss János, Csapó Virág) a szerelmi kettős közben is privát beszélgetést folytat. Rombolják az illúzióinkat rendesen. Ezeknek a jeleneteknek az lehet a jó üzenete, hogy a néző jobban teszi, ha a saját érdekében nem megy hátra a művészbejárón. Ugyanolyan kisszerű emberek a színészek is, fúrják egymást, könyökölnek, helyezkednek. A színészek egyedül az új rendezővel szemben alkotnak társulatot, összezárnak, kivéve az elnyomott drámai szendét, aki eléri, hogy ő legyen Desdemona (Grisnik Petra).

Az ütött-kopott büfé nem tudom, hogy hasonlít-e illetve mennyiben a kaposvári színházéra, de néhány vonásában az itt folytatott jelenetek így is felidéztek régi legendákat. Az „aranykorban” a társulat elvileg minden idejét itt töltötte, a frissen szerződötteket csak egy próbaév után fogadta be, stb. Akkor még talán itt volt a legjobb vidéki színésznek lenni. Az, hogy most a „kaposváriság” értékelése megváltozott, hogy most a Csiky Gergely egy a sok azonos helyzetű vidéki színház között, nem lehet könnyű a régi tagok számára. Legalább a vidéki színészlét problémáit most kijátszhatják ezzel az előadással, miközben sikerük is van.

A darabban van néhány színházon kívüli jelenet is. Otthonukban látjuk a színház vezető művészét harmadik feleségével, aki még pályakezdő. A szereplőválasztással a rendező el is dönti az üzenetet: ez a két ember Sarkadi Kiss János és Grisnik Petra alakításában össze nem illő pár. Ahogy Desdemona és Othello sem az, ránézésre. Sarkadi néhány mondatánál először azt hittem, hogy lesz az előadásba beépítve Vidnyánszky-paródia is (nem lett, a színész alkatilag némi hasonlóságot mutat ugyan a kaposvári egyetem rektorhelyettesével, de ennyi). Grisnik Petra színésznője jobban illene az új főrendezőhöz (Takács Géza), de az előadás mégis megpróbálja elhitetni, hogy a magas szőke fiatal lány az eltunyult és már kissé pocakos vezető színészt szereti még mindig, hiába van ráadásul még elhanyagolva is. Ez azért nem válik hitelessé. A két szereplő legerősebb jelenete kétségtelenül az, amikor Desdemona megfojtását játszanák el. A közönség, amelyik giccses operettekre vágyik, mint tudjuk, most az Othellóra azért tölti meg a premieren a színházat, mert elterjesztik a városban, hogy a féltékeny hősszerelmes valóban meg fogja fojtani a feleségét a színpadon. Ezek szerint a giccsnél a nézők még inkább vágynak valódi érzelmekre és valódi vérre. Az intrika olyannyira sikerül, hogy még a színésznő maga is elhiszi a szóbeszédet. Ebben a felfokozott várakozásban, ráadásul premier estéjén igazi színház születhetne, a szereplőkről lefoszlik minden sallang, de aztán beavatkozik a tűzoltó és mégis jönnie kell a Hajmási Péternek, hogy lezárják a félbeszakadt előadást.

A paródia ezzel a cselekmény-bonyolítással kifejezi, hogy nincs esély, marad a provincializmus, marad az operett és nem lesz újabb próbálkozás. A művészszínházasdi csak zsákutca.

Eddig némileg ide-oda szökellve, szó esett sok mindenről, a színészi alakításokról kevésbé. Ez hálás darab, sok színész arathat benne sikert, vannak tapsos táncszámok és jó poénok. Valószínűleg élvezik is a játékot, különösen azok, akik mind a Csárdáskirálynőben, mind a próbákon kapnak esélyt a ripacskodásra. Gondolok elsősorban Nyári Oszkárra, aki táncoskomikusként is elemében van. A kiemelt főszereplők korrektül eljátszották a figurát, de Sarkadi esetén többnek éreztem volna, ha az általa játszott vezetőszínészben sikerül megmutatnia a régi tehetsége szikráit is. Az általa játszott karakter, benyomásom szerint már túlságosan lezüllött ahhoz, hogy még visszafordítható lenne a lejtőn. Az az egy ágy-jelenet a végén ehhez kevés volt. Igazán mélynek és igazinak egyetlen szereplő játékát éreztem, aki beletette azt a pluszt, amelytől – ha mindenki más is így tesz – az egész előadás többé válhatott volna egy szórakoztató, kellemes színházi esténél. Kelemen József direktora az. A szocializmus idején játszódik az előadás, amikor még nagyon számított, hogy mit szól a párttitkár, a minisztériumi képviselő a színház munkájához, támogatja-e a felsőbbség vagy nem. Az igazgató sokat veszthet, őt tudják a leghamarabb kidobni, a színészek pedig a váltás ellenére is a helyükön maradnak. Ő az, akinek felelnie kell a gazdálkodásért is, tehát szakmailag és anyagilag is sikeres, nézett színházat kell vezetnie, sőt színészként játszani – az is költségcsökkentő tényező. Ezeket a súlyokat, az örökös alkalmazkodás nehézségeit is érezzük, de azt is, hogy ez az igazgató voltaképp színész, aki megbír a legdilettánsabb rendezői instrukcióval is. A színész mindig túlél, megússza az összes őrületet és reménykedik, hogy a következő bemutatóval több szerencséje lesz. Kelemen József éppolyan minőségű színházat játszik, amilyet korábban is. Mindig jó volt nézni, nem adja alább a szintet, minden mondatát igaznak érezzük. Csak miatta is érdemes volt megnézni az előadást. 

Benyomásom szerint ezzel az előadással nincs pechje se a színészeknek, se a nézőknek, mert jó este volt ez a csütörtök, ez még most hétfőn is világos. De az is az, hogy ennél sokkal több is lehetett volna. Majd legközelebb, meglátjuk mi lesz a következő vidéki fesztiválon, mit hoznak a kaposváriak.

forrás: http://mezeinezo.blog.hu/

Roppan a gerinc

Két szórakoztató könnyedségbe, a Kaposváron műsorra tűzött Othello Gyulaházán című bohózatba, és a Sárga Liliom szolnoki előadásába betüremkedik a valóság. Ezek a darabok, bár alapvetően laza szórakoztatásnak szánták őket, elkezdenek arról a káoszról, fásult megfáradtságról szólni, amiben élünk.

Az Othello Gyulaházán a Kaposvári Csiky Gergely Színház előadásában, melyet most a Vidéki Színházak Fesztiválján, Budapesten, a Tháliában is láthattunk, a magyar színház egyik alapkérdéséről beszél, ha fölöttébb könnyed, bohózati formában is. A darab története szerint az isten háta mögötti, rutinos, ripacskodó színházba odahelyeznek egy fiatal főrendezőt, aki túlbuzgón, tapasztalatlanul, de nagy kezdőlendülettel, Shakespeare-t akar játszani begyepesedetten előadott operettek helyett. Fel akarja rúgni a hierarchiát, melyben mindig ugyanazok kapják az ugyanolyan típusú szerepeket. Felkavarja az állóvizet, jut is némi eredményre, de erősen kérdéses, hogy ebből lehet-e tovább építkezni, vagy minden marad a régiben, visszatér a rutin és a fásultság.

Rögtön a kezdőjelenetben a Csárdáskirálynőből látunk részletet, jó dagályosan, giccsbe hajlóan, kulisszahasogatóan, a társulat primadonnája, Csapó Virág megszemélyesítésében, kiereszti, közben akár röcögteti a hangját, hamisan széles gesztusokat használ, mindenre rátesz több lapáttal. Röhejes. Azon nyomban ízelítőt kapunk belőle, hogyan is játszik ez a gyulaházi társulat. Gádor Béla annakidején meglehetősen mulatságosan írta meg a témát, Zsurzs Éva a hatvanas évek közepén frenetikus és igencsak sikeres, gyakran ismételt tévéfilmet forgatott belőle, olyan nagy színészekkel, mint Básti Lajos, Törőcsik Mari, Feleki Kamill, Bilicsi Tivadar, Domján Edit. Színpadon szintén sikert aratott ez a könnyed, mégsem tartalmatlan história, például úgy öt éve Méhes László rendezte laza profizmussal, nem minden áthallás nélkül, a József Attila Színházban. Ahová már Tasnádi István írta színpadra Gádor kisregényét, nagyjából ezt a verziót használják most is. 

Göttinger Pál kaposvári rendezése ugyancsak gördülékeny. Bár nem mindig kellően parodisztikus, túl sokat hagyatkozik operett részletekre, olykor nem is kellő iróniával, hadd andalodjon a publikum, abból olyan nagy baj azért nem lehet. 

De közben képet kapunk egy vidéki társulatról, amelynek tagjai bár ellustultan megmerevedtek, olcsó eszközökkel élnek, kedvelhetők. Sarkadi Kiss János egészen elsőrangúan hozza az öblös hangú drámai hőst, akit az új főrendező féltékennyé tesz, így mindenki attól tart, hogy a premieren megfojtja a Desdemonát alakító feleségét, aki féltékenységének oly heves tárgya. Sarkadi Kiss megmutatja hogyan megy föl az eltespedt színészben a pumpa, hogyan száll el az agya, és tényleg megvan a kockázata, hogy vadállattá válik. Grisnik Petra az addig néhány mondatos szerepeket játszó, háttérbe szorított kis szende, akinek éppen az új főrendező nyitja fel a szemét. Emiatt a féltékenység. 

Takács Géza adja a főrendezőt, aki világmegváltó hevülettel, buzgómócsing módjára igyekszik ripsz-ropsz száznyolcvan fokos fordulatra rábírni a társulatot. És ebből aztán lesz ne mulass! Kelemen József egészen remek olyan igazgatóként, aki mindent próbál kiegyensúlyozni, és ezért ide is, oda is kényszeredetten mosolyog. Takács Katalin a minden lében kanál, kotnyeles súgó. Nagyszerű figurák sorjáznak. Végül nincs tragédia, de azért valami létrejön Gyulaháza színpadán, ami már-már az igazi színházra hasonlít, majd úgy fejeződik be a produkció, hogy az Othello előadása abszurd módon, mindenféle bakik folytán, "átúszik" a Csárdáskirálynőbe, vagyis visszatér a társulat a régi, bevált, elaggott játékstílusához. Nem lehetett megváltani a világot, sőt még Gyulaházát sem. 

Helyi világmegváltó szándéka van a Sárga Liliom című, több mint száz éve keletkezett Bíró Lajos színmű Peredy Jenő nevű orvosnak is. A szolnoki Szigligeti Színház produkcióját szintén a Tháliában láthattuk. Peredy lázad benne a konzervatív úri klikk panamái ellen. Az elégedetlenkedők, a radikális polgári progresszió képviselői őt akarják vezérüknek. A hatalom pedig, ahogy sokakat, meg akarja vásárolni, hogy kiiktassa a küzdőtérről. Ez nem rögtön ilyen drámai, ahogy elmondom, sem a darabban, sem Balázs Péter rendezésében. Főleg szórakoztató elemek követik egymást, népszínműves momentumok, cigányzenekarral, mulatozással, nótázással, hangoskodással, mintha nem is járnánk különösen messze Gyulaházától. Ehhez társul egy szerelmi szál, a főkorrupt, magát szinte minden szempontból törvényen kívül helyező főherceg totálisan szerelmes lesz a doktor húgába. 

Aki végül majd be is adja a derekát, de az apja csak nem akarja ugyanezt tenni. Amíg végső választás elé nem állítják, lassacskán csörgedezik a cselekmény, fölvonulnak a korabeli Magyarország figurái, akik feltehetően olyan nagyon nem is különböznek a mostaniaktól. Karczag Ferenc főkapitányként annyira erősen grimaszolva érkezik a színpadra, mintha egy rossz gyerekelőadásba belépve azt akarná kapásból jelezni, hogy ő aztán gonosz a javából. Hát mit mondjak, ármánykodik eleget. Dósa Mátyás a nagyhercegként mintha mindenre rátenne még egy lapáttal, erősebben dülöngél, mint a valódi részegek szoktak, hadonászik, túlgesztikulál, látványosan, első ránézésre romlott fajta ő is. Molnár László doktora sem hagy kétséget afelől, hogy ő meg a született jóember. Ebben a típusú színházban szeretik hamar tájékoztatni a nézőt, hogy mihez is tartsa magát. Molnár Nikolett a doktor húgaként pedig szép, okos, de a szerelem miatt végül is, erőteljesen eltér attól, amit a bátyja kívánna tőle. 

Mindez a legvégén válik meglepően izgalmassá, feszültté, az élet, mintha kéretlenül is bekövetelné magát a deszkákra. Arról van szó, hogy a már letartóztatott, megalázott orvost kiélezett helyzetben, végső választás elé állítják, hogy vagy fölfelé buktatva kórházigazgatónak nevezik ki, vagy mindenkitől elzárva mehet az idegbetegek közé, a totális süllyesztőbe. Körülállják a hatalmasok. Először behízelgő szóval, majd fenyegetve győzködik. De ő úgy tűnik, nem hajlik, nem és nem. Beszélni akar a barátaival, akikkel vállvetve lázadt, arra hivatkozik, hogy őket nem árulhatja el. Azok csitítják, bíztatják, fogadja el, amit felajánlottak neki. Kiderül, hogy ők már rég elfogadtak valami sarzsit, és cserébe búcsút mondtak az elveiknek. Hivatkoznak mindenféle körülményekre, családra, megideologizálják, hogy megroppant a gerincük. A doktor csak csodálkozik, nem akar hinni a fülének, de még mindig ellenáll. A hatalmasságok már kimennek a helyiségből, egy főhadnagy, a lehető legzártabb ajtók mögött még bízik a rábeszélő képességében. 

Barabás Botond játssza, felháborodás, dörgő hang helyett, hideg ésszel elmagyarázza, hogy vagy behódol, vagy visszafordulhatatlanul kicsinálják. Csak jobb sikeresnek és jómódúnak lenni, mint elevenen elrohadni. Az egyenes gerincnél előnyösebb a siker és a jómód. A doktor még próbálkozik, hogy de mi lesz a szegényekkel, akikért igyekezett kiállni, a cinikus válaszból megtudhatja, hogy velük olyan nagyon soha, senki nem törődött azok közül, akik fölül voltak. Árulásért, klikkbe tartozásért, korrupcióért, azért, ha valaki beáll a sorba, jókora jutalomfalat jár, szól a tanmese, ami manapság abszolut aktuálisnak tűnik. 

A könnyed szórakoztatás, tán minden szándék nélkül, keményen rólunk kezd szólni. Megáll a levegő. A produkció végén, valahogy szembe kell néznünk önmagunkkal.

Bóta Gábor / Népszava

forrás: http://www.nepszava.hu/

Különdíjat kapott az Othello Gyulaházán

Vas András

A kaposvári Csiky Gergely Színház Othello Gyulaházán című produkciója a Kultúra.hu portál különdíját érdemelte ki a Vidéki Színházak Fesztiválján.

A kaposvári Csiky Gergely Színház társulata sem maradt elismerés nélkül a budapesti Thália Színházban a hétvégén véget ért Vidéki Színházak Fesztiválján (VSZF): a teátrumOthello Gyulaházán című produkciója – Göttinger Pálrendezése – a Kultúra.hu portál különdíját érdemelte ki. A fővárosi teátrum második alkalommal szervezte meg a VSZF-et, hogy bemutatkozási lehetőséget biztosítsanak a Budapesten kívüli teátrumoknak. A fesztiválon tizenegy produkciót – nyolc nagyszínpadi és három stúdióelőadást – láthatott a fővárosi közönség.

A legjobb előadásnak járó díjat végül a kecskeméti Katona József Színház Hangyaboly című produkciója kapta, a legjobb férfi szereplőnek Besenczi Árpádot választották a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház Üveganya című előadásában nyújtott teljesítményéért. A legjobb női alakítás díját Ráckevei Anna vehette át a debreceni Csokonai Színház Jászai című előadásának címszerepéért, a legjobb mellékszereplő pedig díjat Kerekes Éva lett a tatabányaiJászai Mari Színház Édes Anna című előadásában nyújtott alakításáért.

A Jókai Anna író, Molnár Piroska színművész, Szekeres Adrien énekesnő, Jónás István, a Magyar Rádió Zrt.vezérigazgatója és Kovács István olimpiai és világbajnok ökölvívó alkotta zsűri különdíját a Pécsi Nemzeti SzínházPicasso kalandjai című produkciója nyerte el. A Magyar Teátrum című lap a legígéretesebb fiatal színészt jutalmazta, az elismerést a nyíregyházi Móricz Zsigmond színház Tigris és hiéna című előadásában nyújtott alakításáért Vaszkó Bence kapta, aki 2009-ben végzett a Kaposvári EgyetemenMohácsi János színészosztályában. A Vidéki Színházigazgatók Egyesülete Szabó Gabinak, a szegediNemzeti Színház Pipás Pista című előadásának címszerepéért ítélte oda díját. Az MTVA díját – megosztva – a Veszprémi Petőfi Színház Adáshiba, valamint aBékéscsabai Jókai Színház Lear király című produkciója kapta.

forrás: http://www.sonline.hu/

A kecskemétiek előadása nyerte a Vidéki Színházak Fesztiválját

A kecskeméti Katona József Színház Hangyaboly című produkciója lett a Vidéki Színházak Fesztiváljának legjobb előadása. A szombaton késő este tartott budapesti díjkiosztón a házigazda Thália Színház öt elismerése mellett különdíjakat is kiosztottak.

A legjobb férfi alakítás díját Besenczi Árpád kapta a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház Üveganya című produkciójában nyújtott teljesítményéért.

A legjobb női alakítás díját Ráckevei Anna vehette át a debreceni Csokonai Színház Jászai című előadásának címszerepéért.

A legjobb mellékszereplőnek járó díjat Kerekes Éva kapta a tatabányai Jászai Mari Színház Édes Anna című előadásában nyújtott alakításáért.

A zsűri különdíját a Pécsi Nemzeti Színház Picasso kalandjai című produkciója nyerte.

A zsűri tagjai Jókai Anna író, Molnár Piroska színművész, Szekeres Adrien énekesnő, Jónás István, a Magyar Rádió Zrt. vezérigazgatója és Kovács "Kokó" István olimpiai és világbajnok ökölvívó voltak.

A Magyar Teátrum című lap a legígéretesebb fiatal színészt jutalmazta: az elismerést Vaszkó Bence a nyíregyházi Móricz Zsigmond színház Tigris és hiéna című előadásában nyújtott alakításáért kapta. A Vidéki Színházigazgatók Egyesülete Szabó Gabinak, a szegedi Nemzeti Színház Pipás Pista című "tanyawestern" előadásának címszerepéért ítélte oda díját.

A Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) díját megosztva kapta a Veszprémi Petőfi Színház Adáshiba című előadása, valamint a Békéscsabai Jókai Színház Lear király című produkciója. A Kultúra.hu a Kaposvári Csiky Gergely Színház Othello Gyulaházán című produkcióját jutalmazta.

A fővárosi teátrum második alkalommal szervezte meg a Vidéki Színházak Fesztiválját azzal a céllal, hogy bemutatkozási lehetőséget biztosítsanak a Budapesten kívüli teátrumoknak. Az egy hete kezdődött fesztivál ideje alatt összesen tizenegy produkciót - nyolc nagyszínpadi és három stúdióelőadást - láthatott a Thália Színházban a fővárosi közönség. A fesztivált 22 millió forinttal támogatta a Nemzeti Kulturális Alap.

forrás: http://index.hu/

Nem történik mindig varázslat

A színházi függöny mögé enged bepillantást a kaposvári Csiky Gergely Színház Othello Gyulaházán című darabja, melyet szeptember 12-én játszanak a Vidéki Színházak Fesztiválján. A közönség szemtanúja lehet annak, hogy a féltékenység és a versengés kereszttüzében végül hogyan születik meg egy előadás. Grisnik Petra színésznővel beszélgettünk.

Az Othello Gyulaházán a közönség számára ismeretlen oldaláról mutatja meg a színházi világot, mely sokszor bővelkedikféltékenységben, intrikákban, versengésben, míg szépen lassan megszületik egy előadás. Milyen erről, a csak általatok ismert színházi közegről játszani?

Érdekes volt, nagyon sokat kellett tanakodnunk a jeleneteken. Van például egy konkrét próbajelenet a darabban, amely rengeteg humoros dolgot tartalmazott számunkra és csak később jöttünk rá arra, nem biztos, hogy ezt a közönség is érteni fogja majd. Mert, amit mi belülről jól ismerünk, értünk és amin remekül tudunk szórakozni, az nem feltétlenül lesz számukra is világos. Ezért igyekeztünk inkább egy olyan nyelvet találni, amellyel egyértelmű jelzéseket adunk; néhol picit groteszk, néhol pedig idealizált módon ábrázoljuk, hogyan próbálnak a színészek. Igyekeztünk meghagyni az emberek fejében azt a képzetet, hogy milyen fantasztikus varázslat történhet a színpadi próbákon.

Miért, legtöbbször nincs varázslat?

Nem minden esetben. Van, hogy hosszú időbe telik, míg megszületik, illetve van, amikor ajándékba érkezik egy váratlan, délelőtti próbán.

Mi jelent számodra Pálmai Viola, a drámai szende szerepe? Milyen ő?

Mint minden drámai szende, ismertebb nevén naiva, ő is az a fajta törékeny, érzékeny, de nagy drámai erővel bíró karakter, aki általában olyan darabokban fordul elő, amelyekben a férfi főszereplő a hangsúlyosabb.

Színészként az ember kétféle szituációval találkozhat: amikor az eljátszandó karakter nagyon hasonlít rá, illetve amikor nem. Viola szerepében épp az az érdekes számomra, hogy összecsúsznak a határok: sokban hasonlítunk, ugyanakkor tőlem rendkívül távol állnak azok a fajta bután, rosszul szerető emberek vonásai, akik minden megaláztatás ellenére még a párjuk mellett maradnak. Viola másfelől nagyon harcos nő, akivel épp abban az életszakaszában találkozhatunk, amikor megelégeli, hogy béna, és elkezd kiállni magáért. Az, hogy sikerül-e elérni a célját vagy sem, titok marad.

Miért ajánlanád a közönségnek a darabot? Mi szeretsz benne?

Adott egy izgalmas és szórakoztató történet remek karakterekkel, és közben még becsúszik egy kis Csárdáskirálynő is. Emellett az előadás azért lehet érdekes, mert olyan részét mutatja meg a színháznak, amely a közönség számára egyébként láthatatlan.

Személy szerint azért áll hozzám közel a darab, mert olyan konfliktusokat tudok általa színpadon feloldani, melyek civilként megnehezítenék a helyzetemet.

A darabban az új igazgató megjelenése felvet egy központi kérdést: milyen műfajjal folytassák, Othellót vagy Csárdáskirálynőt látna szívesebben a közönség a színpadon? Játszottál többek közt népszínművekben, zenés, prózai, gyerek- és ifjúsági előadásokban egyaránt. Melyik műfaj állt hozzád a legközelebb?

Nem ragaszkodom műfajokhoz és kimondhatatlanul hálás vagyok, hogy nem skatulyáztak be: előfordult, hogy kis eltéréssel játszottam kedves kislányt, egy másik darabban pedig megerőszakolt szovjet prostit. Ez a sokszínűség annyi kihívást állít az ember elé, hogy mindig frissen tartja az agyát és örök izgalommal tölti el. Nagyon szeretem, hogy ilyen sokszínű palettán mozoghatok és mindent kipróbálhatok – kalandos.

Pályádat a Pécsi Horvát Színházban kezdted. Milyen tapasztalatokat szereztél ott? Milyen volt az első érintkezésed a szakmával?

Tizenhárom éves voltam – nagyon kicsi és nagyon szerelmes a „színházasdiba” –, amikor elkezdtem ott dolgozni. Ami rendkívül vonzó volt, és a mai napig is az, hogy a társulat 99 százaléka teljesen amatőr színészekből áll, így mindenki szívszerelemből csinálta ezt a munkát és ez elképesztő energiákat szült. Hatalmas felszabadultságot lehetett megélni az által, hogy nem voltak kényszerek: azért vettünk részt a próbákon, mert szerettünk volna, nem pedig, mert muszáj. Emellett persze missziós ügy életben tartani a horvát kultúrát, nyelvet és színjátszást az anyaországtól távol. A távolból ugyan, de nagyon szurkolok nekik, hogy ez még sokáig sikerüljön.

2011-ben Junior Prima Díjat kaptál, korábban vidéki színésznő még sosem részesült ebben az elismerésben. Hogyan befolyásolta a pályádat a díj? Milyen célt tűztél magad elé a pályával kapcsolatban?

A szakmai életemen nem sokat változtatott, azonban nem is voltak ezzel kapcsolatos elvárásaim. Számomra már az hatalmas megtiszteltetés, hogy Molnár Piroska jelölt a díjra – ennél nagyobb elismerésre nem is számítottam. Nagyon hálás vagyok a bizalmáért.

Céljaim között szerepel, hogy egyszer Pesten dolgozzam. Lehet, régimódi vagyok, de én még mindig hiszek a kőszínház intézményében. Felemelő lehet egy olyan társulathoz tartozni, ahová mindennap örömmel megy be az ember. Emellett szeretnék még vagy 100 évig játszani.

Miben láthat téged legközelebb a közönség?

A következő bemutatóm szeptember 19-én lesz, Kaposváron. Tóth Géza rendezésében a kortárs lengyel író, Thomas Mann 111 című művét visszük el középiskolákba, kollégiumokba egy tantermi előadás keretében. A darab a családon belüli erőszakról, a devianciáról, a kommunikáció csődjéről és a szeretetlenségről szól. A történet során megfigyelhetjük, hogyan juthat el egy teljesen átlagosnak gondolt, panelben élő család odáig, hogy a fiú meggyilkolja a saját szüleit. Ez egy teljesen új kihívás az életemben, sosem játszottam még úgy, hogy a közönség egy karnyújtásnyira legyen tőlem. A másik dolog, ami félelmetes számomra, az a kamaszok reakciója: ők egy rögtön ítélő bíróság, és ha valami nem tetszik majd nekik a játékunkban, azt azonnal érzékelni fogjuk.

(Szerző: Filákovity Radojka)

forrás: http://www.kultura.hu/

Belépő c. műsor

A Belépő 2013. szeptember 12-i adása, benne az Othello Gyulaházán is szóba kerül.

Komédiával szerepel a kaposvári társulat a Tháliában

Göttinger Pál rendezésében az Othello Gyulaházán című zenés vígjátékot adja elő a Vidéki Színházak Fesztiválján.

Egy nem létező vidéki színház, a gyulaházi társulat kulisszatitkaiba enged betekintést a kaposvári Csiky Gergely Színház csütörtökön este a budapesti Thália Színházban.

Gádor Béla és Tasnádi István darabjában a nézők megismerhetik, hogy milyen "dilemmák közt billeg" egy vidéki színházigazgató, milyen érvek és ellenérvek sorakoznak fel egy színházi évad műsortervének összeállításakor - olvasható a teátrum MTI-hez eljuttatott közleményében.

Vajon az Othello vagy inkább a Csárdáskirálynő, a Hamlet vagy a Marica grófnő kerüljön be a programba? Shakespeare vagy operett, azaz a "magas művészet" közvetítése, vagy szórakoztatás legyen a cél? - áll a dokumentumban, amely szerint a darab írói "huszárvágással oldották meg a csomót": mindkettő egyszerre, aminek eredménye egy "fergeteges komédia" lett.

A szeptember 7. és 14. között zajló Vidéki Színházak Fesztiválján tizenegy teátrum mutat be egy-egy előadást - nyolc nagyszínpadi és három stúdióprodukciót - a fővárosi közönségnek. Az idén második alkalommal megrendezett fesztivál a Nemzeti Kulturális Alap 22 millió forintos támogatásával valósul meg.

forrás: Balcsi24/MTI

Tizenegy előadás a Vidéki Színházak Fesztiválján

Tizenegy teátrum mutatja be egy-egy előadását a Vidéki Színházak Fesztiválján a Thália Színházban, ahol szeptember 7-e és 14-e között nyolc nagyszínpadi és három stúdióprodukciót láthat a budapesti közönség.

Bereményi Géza, a Thália Színház igazgatója a rendezvény szerdai budapesti sajtótájékoztatóján kiemelte: második alkalommal szervezik meg a Vidéki Színházak Fesztiválját. A tavalyi rendezvény színes programot kínált és sok nézőt vonzott - idézte fel, hozzátéve: reméli, hogy a fesztivál sikere az idén is megismétlődik.

Lantos Anikó, a Thália Színház fesztiváligazgatója elmondta: a teátrum évada előző nap, szeptember 6-án indul Szekeres Adrien Négy évszak című zenés színházi előadásával. A Vidéki Színházak Fesztiválja kapcsán kiemelte: minden színháztól kértek ajánlatot, és a velük való egyeztetés nyomán alakult ki a program. "Az elkészült műsort látva derült ki, hogy a fesztivál tizenegy produkciójából kilenc magyar szerző műve".

A fesztivál zárónapján a Thália öt díja mellett a kiemelt médiatámogatók - a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) és a Kultúra.hu - díját, valamint a Magyar Teátrumi Társaság és a Vidéki Színházigazgatók Egyesületének elismerését, összesen kilenc díjat adnak át. A zsűri tagja Jókai Anna író, Molnár Piroska színművész, Szekeres Adrien énekesnő, Jónás István, a Magyar Rádió Zrt. vezérigazgatója és Kovács "Kokó" István olimpia és világbajnok ökölvívó.

"Azért különlegesen fontos ez a fesztivál, mert nekünk hangsúlyoznunk kell, hogy nemcsak Budapesten van élet, hanem vidéken is, és művészi, színházi élet is van" - mondta Jókai Anna. Úgy vélte, mindent meg kell tenni azért, hogy az a művészet, amely a jelenben él és működik, mint a színészet, a közönséghez jusson. Szólt arról, hogy zsűritagként az élményszerűséget keresi az előadásokban: amelyik a sorozat végén is eszébe fog jutni, az volt az igazán jó előadás. Fekete Péter, a Békéscsabai Jókai Színház igazgatója, a Vidéki Színházigazgatók Egyesületének elnöke elmondta: a békéscsabai teátrum szeptember 10-én kedden, azon a napon, amikor fellép, már délutántól programokkal várja a közönséget és a szakmát.

Gazsó L. Ferenc, az MTVA tartalomért felelős vezérigazgató-helyettese felidézte, hogy a Thália Színházzal stratégiai szerződést kötött az MTVA. Kiemelte: a fesztivál lehetőséget kínál arra, hogy olyan előadásokat is rögzítsenek és elvigyenek a képernyő segítségével a magyar otthonokba, amelyek felvételére egyébként nem lenne mód. Jónás István, a Magyar Rádió Zrt. vezérigazgatója elmondta: a fesztivál valamennyi napján - a színházban lévő stúdióból sugározva adást - követik az eseményeket, bemutatják az alkotókat.

Az M1-en az Aranymetszés, a Kossuth Rádió kulturális műsorai, közéleti magazin műsorai foglalkoznak a fesztivállal, több előadást rögzítenek, ezeket későbbi időpontban láthatják a tévénézők. A rendezvényről a Kultúra.hu is tudósít, minden este beszélgetnek az adott produkció egy-egy alkotójával. A fesztivál a debreceni Csokonai Színház Jászai című előadásával nyílik meg, amelynek rendezője Galambos Péter, a címszerepben pedig Ráckevei Anna látható. A nagyszínpadi program a Pécsi Nemzeti Színház abszurd játékával, a Picasso kalandjaival folytatódik, amelyet Méhes László állított színpadra.

A Veszprémi Petőfi Színház Tordy Géza rendezésében az Adáshiba című komédiával érkezik Budapestre, a darab főszerepét Eperjes Károly és Esztergályos Cecília játssza. A Békéscsabai Jókai Színház a fesztiválra Shakespeare klasszikusát, a Lear királyt hozza el Chris Rolls rendezésében. A produkció színpadi megjelenítéséért Sean Crowley felel, aki számtalan film, opera és színházi előadás díszlet- és jelmezterveivel szerzett hírnevet.

A tatabányai Jászai Mari Színház Kosztolányi Dezső Édes Annájával vendégszerepel Törőcsik Franciska, Kerekes Éva és Csankó Zoltán főszereplésével, a kaposvári Csiky Gergely Színház pedig az Othello Gyulaházán című vígjátékkal mutatkozik be a fesztiválon. A Szolnoki Szigligeti Színház kínálatában Bíró Lajos színműve, a Sárga liliom szerepel Balázs Péter rendezésében, a Szegedi Nemzeti Színház produkciójaként a Pipás Pista című "tanyawestern" látható, a címszerepben Szabó Gabival.

A nagyszínpadi darabok mellett három stúdióelőadást is láthat a közönség. A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház a Sztarenki Pál által rendezett Üveganya című tragikomédiával vesz részt a fesztiválon. A kecskeméti Katona József Színház a Hangyaboly című színművet mutatja be, amelyet rendezőként Dér András jegyez, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház pedig legfrissebb előadását, a Koltai M. Gábor által színpadra állított Tigris és hiéna című drámát mutatja be. Lantos Anikó az MTI-nek elmondta: a fesztivál a Nemzeti Kulturális Alap 22 millió forintos támogatásával valósul meg.

Forrás: MTI/SZÍNHÁZPORT24 http://www.szinhazport24.hu/

Vidéki Színházak Fesztiválja

SZEPTEMBERBEN ÚJRA VIDÉKI SZÍNHÁZAK ÉRKEZNEK A THÁLIÁBA

A 2013/2014-es évadot szeptember 6-án a Négy évszak - zenés színház Szekeres Adriennel című produkcióval nyitja meg a Thália Színház, majd ezt követi szeptember 7-től a Vidéki Színházak Fesztiválja, ahol összesen 11 vidéki színház mutatja be egy-egy darabját a közönségnek.

A fesztivál a Debreceni Csokonai Színház Jászai című előadásával nyílik, melynek rendezője Galambos Péter, címszereplője pedig Ráckevei Anna, majd a nagyszínpadi program a Pécsi Nemzeti Színház abszurd játékával, a Picasso kalandjaival folytatódik, amelyet Méhes László rendezett.

A Veszprémi Petőfi Színház az Adáshiba című komédiájával érkezik Tordy Géza rendezésében, a főszerepben Eperjes Károllyal és Esztergályos Cecíliával, a Békéscsabai Jókai Színház pedig Shakespeare klasszikusát, a Lear királyt hozza Chris Rolls rendezésében. A produkció különleges színpadi megjelenítéséért Sean Crowley felel, aki számtalan film, opera és színházi előadás díszlet- és jelmezterveivel szerzett hírnevet magának.

A Tatabányai Jászai Mari Színház Kosztolányi Dezső Édes Annájával vendégszerepel, Törőcsik Franciska, Kerekes Éva, Csankó Zoltán főszereplésével, a Kaposvári Csiky Gergely Színház pedig a Gábor Béla és Tasnádi István szerzőpáros klasszikus vígjátékával, az Othello Gyulaházán című darabbal mutatkozik be. A Szolnoki Szigligeti Színház kínálatában Bíró Lajos színműve, a Sárga liliom szerepel Balázs Péter rendezésében, a Szegedi Nemzeti Színház pedig a Pipás Pista című tanyawesternt hozza fővárosba, a címszerepben Szabó Gabit láthatjuk.

A nagyszínpadi darabok mellett három stúdióelőadás is bemutatkozik: a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház tragikomédiája, az Üveganya Sztarenki Pál rendezésében, a Kecskeméti Katona József Színház Hangyaboly című színműve, melyet rendezőként Dér András jegyez, valamint a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház legfrissebb bemutatója, a Tigris és hiéna című dráma, melynek rendezője Koltai M Gábor.

A Thália Színház, a szeptember 7. és 14. között megrendezésre kerülő fesztivállal újra szeretne lehetőséget adni a budapesti, illetve a főváros vonzáskörzetében élő, színházkedvelő közönségnek, hogy olyan előadásokat is láthassanak, amelyekért egyébként hosszú utat kellene megtenniük. A kedvező jegyárakkal pedig igyekeznek még elérhetőbbé tenni a színvonalas szórakozást. Jegyek a fesztiválra július 8-tól lesznek kaphatók.

forrás: http://szinhaz.hu/

Kaposvár: Évadzáró 2013

Tegnap tartotta évadzáró társulati ülését a kaposvári Csiky Gergely Színház – bár a társulat még készül a pénteki évadzáró gálaműsorra.

Rátóti Zoltán igazgató sikeresnek ítélte az évadot, és elmondta, hogy a legfontosabbnak a társulat építését, megerősítését, jó munkahangulatának megőrzését tartja, mert ez kiáramlik a nézőtérre, az előadásokon is érződik. A közönség érzékeli, ha egy színházban „valami jó történik”. A jól működő alkotóközösség létrehozása és megtartása a legfontosabb és egyben a legnehezebb feladat. Az idén újonnan érkezett tagok az évad során beilleszkedtek a társulatba. A három évvel ezelőtt megkezdett közös munkát szándékozik a vezetés továbbvinni a következő évadban is.

Az elmúlt évadban számos előadás nyerte meg a közönség tetszését. Rátóti Zoltán évadértékelésében elmondta, hogy a nézők által legsikeresebbnek tartott és szakmailag is a legjobban sikerült előadások az Éjjeli menedékhely, az Othello Gyulaházán, a Cigánytábor az égbe megy, a Hannibál tanár úr és a Vaknyugat, a Tündér Lala és a Holnemvoltfa című előadások voltak idén. Gyors osztályozás után az „évad-átlag” 4,2-re lett. Büszkeséggel töltheti el a színház dolgozóit, hogy ebben az évadban újra szerepel egy előadás (Vaknyugat) a Pécsi Országos Színházi Fesztivál versenyprogramjában.

Az évadban 233 saját előadása volt a teátrumnak, a befogadott előadásokkal (független társulatok előadásaival a Vendéghétfő sorozatban és az Opera-beavató előadásokkal) együtt összesen 246, a tájelőadásokkal együtt összesen 264 előadást láthatott a közönség – azaz 60.743 néző. Az előadások mellett 67 egyéb eseményen vettek részt a színház művészei és munkatársai, a színház maga is számos városi szinten is kiemelkedő rendezvényt szervezett – köztük egy nemzetközi fesztivált, a Felolvasó-színházi Fesztivált is. A Cimbora-akció keretében magánszemélyek, vállalkozók, cégek, vállalatok idén 100 darab gyerekbérlettel ajándékozták meg a rászoruló gyerekeket.

Az évad során örökös taggá avatták Tóth Béla és Molnár Piroska színművészeket, Tóth Eleonóra és Fándly Csaba nyerték a Nagymama díjat, majd Tóth Eleonóra Aase-díjat, Cselényi Nóra jelmeztervező Jászai Mari-díjat, Kamarell Márta művészeti titkár Bánffy Miklós-díjat, Rátóti Zoltán Vámos László-díjat és Mészáros Sára Domján Edit-díjat nyert, Nyári Oszkár pedig Kaszás Attila-díj első három várományosának egyike volt. Ebben az évadban adta ki a színház mese cd-jét, melynek bevételét Karácsony Tamás családjának javára fordították. A nyílt nap, a versnap, a kilométerfalás – amely akcióhoz rengeteg civil csatlakozott –, a drámapedagógiai foglalkozások, a Csiky Műhely és a drámaműhely megléte mind azt mutatják, hogy a megfeszített tempójú művészeti munka mellett a társulat tagjai rengeteg energiát fordítanak a színház és a város kulturális életének felpezsdítésére. A következő évadra még több bemutatót tervez a teátrum: az idei 11 után 13 előadást. A sokszínű műsorral a családok, generációk színházaként kíván működni. A nyár folyamán a teljes nézőtér kicserélődik, és szeptemberben már egy megújult, kényelmesebb környezettel várja a nézőket a Csiky. Az igazgató megemlítette a nyári vendégjátékokat (Balatonföldváron, a Városmajori Szabadtéri Színpadon, a Balatonboglári Nyári Színpadon és az Ördögkatlan Fesztiválon is fellépnek a színház művészei). 2013 őszére pedig az Othello Gyulaházán című előadás kapott meghívást a Vidéki Színházak Fesztiváljára.

Szita Károly, Kaposvár Megyei Jogú Város polgármestere a színházszerető emberek nevében köszönte meg a társulat egész évados munkáját, külön köszönetet mondott Nyári Oszkárnak, aki az országos körű nemes versengésben Kaposvár nagykövete is volt; elmondta, hogy nézőként végigkövette az évad előadásait és eseményeit, polgármesterként pedig ellátta feladatát, s biztosította a színház 700 millió forintos költségvetését. Megemlítette, mennyire fontosnak tartja, hogy a színház nyitott a város felé, és aktívan részt vesz Kaposvár életében.

Rátóti Zoltán jó pihenést kívánt a társulat tagjainak nyárra – az augusztus 21-i találkozásig.

Köszönjük távozó művészeinknek a velünk való munkát, és sok sikert kívánunk a további pályájukon: Takács Géza színésznek, Göttinger Pál rendezőnek és Dinyés Dániel zenei vezetőnek.

Egyúttal örömmel köszöntjük új tagunkat, Mohácsi Norbertet, akit már többször láthattak színházunkban, és az egyetem elvégzésével a jövő évadtól társulatunkhoz szerződik.

Szemerédi Fanni

forrás: http://csiky.hu/

Volt olyan darab, amit nem lett volna szabad színpadra engedni – évadzáró Kaposváron

Sikeres évadot zárt igazgatója szerint a kaposvári Csiky Gergely Színház.

Rátóti Zoltán a szerdai társulati ülésen felidézte a két évvel ezelőtti pályázatában megfogalmazott célkitűzéseket. Kiemelte: továbbra is a társulat megerősítését és az alkotói légkör megteremtését tekinti legfőbb feladatának.

A sikeres évad bizonyítja, hogy ebben már történt változás – mondta az igazgató.

Mint elhangzott, a 2012/2013-as évadban a 233 saját előadás mellett a befogadó színházi és a vendégjátékokat is beleszámolva 264 előadást tartottak, voltak drámapedagógia programok, hallássérülteknek szóló előadások. Noha az évadnak hivatalosan vége, hátra van a pénteki gálaest, továbbá nyáron Balatonbogláron, az Ördögkatlan fesztiválon és a Városmajorban is fellépnek.

Az igazgató osztályzatokkal is értékelte a bemutatott előadásokat. E szerint a Szép Heléna és A helység kalapácsa kettest, a Cigánytábor az égbe megy és az Adáshiba négyest, az Éjjeli menedékhely, azOthello Gyulaházán, a Tündér Lala, a Holnemvoltfa és a Vaknyugat pedig jelest ért, ami 4,2 átlagnak felel meg. Rátóti Zoltán összességében elégedett volt az eredménnyel, a csaknem 61 ezres nézőszámot azonban kevesellte, és azt mondta, utólag úgy látja, volt olyan darab, amit nem lett volna szabad színpadra engedni.

A következő évadban az idei tíz után tizenhárom előadással várják a nézőket Kaposváron. Szeretnék a színházat a mindennapok részévé tenni, a társulat a nagyszínpadon hat, a stúdióban öt bemutatót tervez, továbbá két gyerekdarab bemutatójára készül.

Szita Károly, a város polgármestere nézőként a maga és a város színházbarátai nevében gratulált a társulatnak, külön megköszönve Nyári Oszkárnak, hogy „a város nagykövete” volt a Kaszás Attila-díj esélyes jelöltjeként. A városvezető kitért arra, hogy elfogadták a színház 2012. évi 700 millió forintos költségvetését és zárszámadását, valamint a 2013-as üzleti tervet.

A következő évad szeptemberben Zágon István és Nóti Károly Hyppolit, a lakáj című zenés vígjátékával indul a nagyszínpadon, majd Lessing Bölcs Náthán című drámai költeménye következik, és egy Oscar-díjas film, David Seidler A király beszéde színpadi változata is elkészül. A folytatásban Molnár FerencEgy, kettő, három / Az ibolya címmel két egyfelvonásos komédia, egy újabb film színpadi változata, Reginald Rose Tizenkét dühös embere következik, és egy komédia, Osztrovszkij Jövedelmező állás című darabja zárja a sort.

A stúdióban ugyancsak szeptemberben mutatják be Schwajda György Csoda című tragikomédiáját, ezt követi Tomasz Man 111 című darabja, majd a Pécsi Nemzeti Színházzal együttműködésben Székely Csaba Bányavakság című tragikomédiáját, Marius von Mayenburg A csúnya című komédiáját és a Magyar Színházzal együttműködésben Jon Fosse Tél című darabját viszik színre.

A gyerekeknek két zenés előadást kínálnak: Litvai Nelli Világszép nádszálkisasszony és Váradi R. Szabolcs Továbbisvan című mesejátékát.

MTI

forrás: http://7ora7.hu

KÉZFOGÁSOK - INTERJÚ BÉRCZES LÁSZLÓVAL

A kaposvári Csiky Gergely Színház Vaknyugat című előadása is versenyez a 13. POSZT-on. A rendezővel Bérczes Lászlóval, a teátrum művészeti vezetőjével, az Ördögkatlan Fesztivál egyik főszervezőjével beszélgettünk az előadásról, a társulatról és kézfogásokról.

Bérczes László: Hallom, most volt az esküvőd. Gratulálok!

Köszönöm.

Bérczes László: Én is huszonéves voltam, amikor megházasodtam, de esetemben ez végtelenül korainak számított, mert még gyerek voltam. Semmit sem tudtam a nőkről, a színházról, meg egyáltalán, semmiről. Nem baj, lett egy fantasztikus lányom, most meg már egy fantasztikus unokám.

Meg egy fantasztikus kedvesed, akivel együtt szervezitek az Ördögkatlan Fesztivált. Sokat dolgoztok és terveztek együtt. Ez őrli vagy segíti a kapcsolatot?

Bérczes László: Segíti. De ha ez volna a kovász a kapcsolatban, az nagyon kevés lenne. Az viszont igaz, hogy nagyon jól tudunk együtt dolgozni, bár munkává már csak a szervezés idején válik. Az első felét szeretjük igazán, a közös álmodást. Aztán közösen hozzuk a döntéseket, azt hiszem, kimondhatom: egyenrangúak vagyunk. Csak az a gond, hogy ebben a Bérczes Laci - Kiss Mónika párosban én vagyok a „celeb”, és ez igazságtalan. (Nevet.)Ketten vagyunk főnökök és szolgák együtt. Sőt, Móni a fesztivál kitalálásában, szervezésében talán több szerepet is vállal, mint én, de a mikrofonnal mindig engem szólítanak meg. Próbálok rajta változtatni, de van két akadály: a kérdező, aki engem ismer (te is engem szólítottál meg), és Móni, aki elrejtőzik.

Legutóbb, amikor megtalált a mikrofon azt nyilatkoztad, hogy az Ördögkatlan Fesztivál is csatlakozott a Magyar Művészeti Akadémia idei pályázatainak bojkottjához…

Bérczes László: Mónival már rögtön a kiírás megjelenése után abban maradtunk, hogy nem pályázunk az MMA-nál, mert nem tudunk egyetérteni Fekete György kijelentéseivel és a Műcsarnok körüli méltatlan történésekkel. Később, amikor a FESZ megírta, hogy bojkott lesz, nem tagadhattam le, hogy mi már korábban így döntöttünk. Ugyanakkor azt is megfogalmaztuk, nem értünk egyet azzal, ha nyomást gyakorolnak a csapatokra, mert az, hogy valaki csatlakozik-e vagy sem, személyes ügy. Pályázni nem szégyen, nem pályázni nem érdem. Ebből a kis történetből következik, hogy az újságok az Ördögkatlan kapcsán kizárólag az MMA-bojkottról akarnak velem beszélgetni. Ha azt mondom, inkább a programról beszélnék, az a válasz, hogy a „balhé” nélkül nem tudják elsütni a programot… Ez pontosan leképezi azt, ami történik ebben az országban: nem a dolog maga a fontos, hanem a körülötte zajló politikai események. Én vállalt naivitással továbbra is a dolgot magát, esetünkben a fesztivál minőségét akarom fontosnak látni.

Örkény István mondja: sokszor erőszakolnak ki minket a rendből, és ez megteremti az alkotást. Milyen programot terveztek?

Bérczes László: A program még alakul, de az már biztos, hogy idén beteljesül, amiről 11 éve álmodom: rendezünk egy nagy, oratórikus koncertet. Mozart Requiemjét a csillagos ég alatt, a fűben hallgathatja sokszáz, azt remélem, ezer ember Beremenden. Persze lehet, hogy vihar lesz... (Nevet.) Szeretnénk, ha minél több egyszeri, itt és most akcióra kerülhetne sor a fesztivál alatt. Ennek jegyében hívjuk például Bukta Imrét, lehet figyelni majd, ahogy ő dolgozik. Nemsokára találkozunk Kisharsányban, körbe fog nézni a faluban, és eldönti, hogy a búzamezővel, vagy a kukoricással szeretne viszonyba kerülni. (Mosolyog.) Többek között érkezik hozzánk egy kórus, a Soharóza, mely flashmobszerűen fog megjelenni különböző helyeken, mondjuk, váratlan koncertet ad az utcasarkokon vagy a buszon. Folytatódik a házfestés Kiss Tibiékkel, idén Nagy Jóska (a Trafó igazgatója, a szerk.) is beszáll. Most találkozom a Hatok nevű képzőművész csapattal, akik a palkonyai vasútállomást varázsolják újjá. A terv szerint az egészet beborítják, hogy senki ne lássa, mire készülnek, majd augusztus 1-én ünnepélyesen felavatjuk az épületet. Az avatáson, ha sikerül, néhány feneket is lepecsétel majd Jiri Menzel. Köles Feri vezetésével lesznek Faluturistáink, akik a maguk vicces módján, sok-sok improvizációval idegenvezetést tartanak Nagyharsányban, megmutatják a nevezetességeket, benne a nagyharsányi csata emlékművét, Brigi boltját, Szabó Gábor feleségének pogácsáját, a nemrég rendbehozott temetőt, Kanász Imre fantasztikus gyűjteményét meg mondjuk, Kiss Tibi ecsetét... Ezek a történések talán fontosabbak, mint egy világsztár beszerzése. Mindenesetre több örömet tartogatnak a számomra.

A munka mostanában mennyi örömet tartogat számodra? Múlt évben azt mondtad, mértéktartó vágyaid vannak, például az, hogy el tudd magad fogadtatni a kaposvári társulattal...

Bérczes László: Már több az öröm, mint a kétség, de még nem érzem, hogy a csapattal igazán egymásra találtunk volna, hogy sikerült volna kibontakoztatni azt az energiát, amit közösen tudnánk mozgósítani. Az a nagy kérdés, adatik-e erre elég idő és türelem? – hiszen Rátóti Zolinak, aki engem hívott, másfél éve van még. Időre azért volna szükség, mert apránként építkezünk, Zolival is csak most kezdünk összecsiszolódni. Türelemre pedig azért volna szükség, mert én egy szöszölős, matatós, piszmogó, egyáltalán nem látványosan működő személy vagyok. Egy erős, lendületes, sikeres nagyszínpadi rendezéssel nem tudom megfogni a társulat java részét, mert soha nem rendeztem nagyszínpadon, és nem akarom az ő bőrükön megtanulni azt. Két éve vagyok ott, azóta tanulom a türelmet, azt, hogy ne azonnal akarjak aratni. Az előző évadot most utólag csak közepesre értékelem, az idei majdnem jeles. A cigánytábor az égbe megy, a Hannnibál tanár úr, Az éjjeli menedékhely, az Othello Gyulaházán nagyszerűen sikerültek, a két meseelőadás (Tündér Lala, Holnemvoltfa) kaposvári szinten, azaz egyenrangúan a felnőtt előadásokkal, a Stúdióban készült Adáshibával és Vaknyugattal is elégedettek lehetünk. – és igazából ez az, a jó munka, ami egy társulatot összefog, erővel, energiával és kreativitással jutalmaz. Mondom, lassan, de araszolunk.

Az, hogy beválasztották a POSZT versenyprogramjába az általad rendezett Vaknyugatot, milyen jelentőséggel bír számotokra?

Bérczes László: Remélem, hogy a társulatot egy kis büszkeséggel tölti el. Nekem boldogság, hogy bekerültünk. Biztos nem illik bevallani, de észrevettem, hogy másként megyek a folyosón. Nem peckesen, de nem surranok, nem a fal mellett bújok, hanem normálisan közlekedem. Halvány magabiztosság költözött belém abban az épületben, ahova a régi nagy élményeim miatt még mindig görccsel lépek be. Tudom, hogy a POSZT válogatás szubjektív dolog, mégis jó, hogy ott lehetünk. Abban, hogy természetesebben tudok létezni, minden egyes jó előadás segít, hiszen valamiképpen mindhez közöm van – ahogyan persze az esetleges bukáshoz is. És sokat segített a hatnapos felolvasószínházi találkozó is, amit nemrég szerveztünk. Olyan hangulat áradt szét a színházban, amit az elmúlt két évben nem tapasztaltam. Ráadásként a büfében vállalkozó kedvű színészek koncerteket adtak, kellemes beszélgetések és gyertyafény mellett. Beköltözött a derű egy olyan helyre, ahol sokszor csak a betegség kipárolgását éreztem. A kaposvári egy sokat sérült társulat, lassan gyógyuló sebekkel, ezért nagy szükségük lenne arra, hogy szeretetben, egymás iránti drukkban létezzenek. Efelé tettünk egy kis lépést, és büszke vagyok, ha ebben bármi szerepem van.

Egy évben egyet rendezel, azt is soknak tartod. Mi ennek az oka?

Bérczes László: Az, hogy egy csomó szakmai dolgot személyességgel pótolok, és ez az elkészült előadás és a benne lévő emberek „kiszolgáltatottjává” tesz. Csak úgy tudok dolgozni, ha a kellékestől, a színészen át az asszisztensig egymást szerető, tisztelő közösséggé alakulunk. Tudom, hogy ezt sokan elutasítják, „amatőrnek” titulálva megmosolyogják, és sokan vannak, akiknek módszere a konfrontációra épül. Én nem tudok konfliktusban létezni, nekem a végeredménynél fontosabb az út. Ezt mondom most, miközben tudom, hogy a kudarcot nem tudnám kezelni. A Vaknyugat egyik előadása előtt észrevettem, hogy a négy színész, az ügyelő, meg aki még a közelben van, összegyűlik, és a 70-es évek romantikáját idéző módon megfogják egymás kezét, így próbálnak energiát adni a másiknak színpadra lépés előtt. Nem mertem volna ilyesmit javasolni nekik, maguktól kezdték el ezt a rituálét. Persze most már én is odamegyek hozzájuk. (Mosolyog.) Ez a kézfogás sugárzik belőlünk és a produkcióból, amikor sikeres esténk van. Mert be kell vallanom, nagyon változó az előadás minősége.

Miért?

Bérczes László: Például azért, mert egy idős ember a főszereplője, Kovács Lajos, aki már 70 éves. De nem találsz még egy olyat, mint ő! Tudjuk, a férfiak hamarabb leépülnek, elpusztulnak… Hasonlítsd össze a nagyszerű, idős színésznőket, és a valaha nagyszerű, idős férfi színészeket: 65 fölött nem nagyon találsz férfit, aki megtanulja rendesen a szövegét és képes megújulni. Kovács Lajos képes erre. Tehát a Vaknyugat áldozatot követel Lajostól, de a többiek jól kezelik az ő esetleges megingásait, bizonytalanságait. Ajándék az élettől, hogy velük dolgozhatok: Hunyadkürti Gyuri, Mészáros Sára, Rátóti Zoli. Fogalmam sincs, hogy a POSZT-on felszárnyalunk-e, vagy megbukunk. Az kevés, ha mindent megteszünk. A kérdés az, meghaladjuk-e magunkat. Mindig ez a kérdés. Valahogy úgy írta meg McDonagh ezt a darabot, hogy pont arról a reménytelen katasztrófahelyzetről szól, amiben mi is küszködünk a világnak ezen a pontján. Van két testvér, akik már több mint hatvan éve gyűrik egymást, az életük merő konfliktus, de nem szakadhatnak el egymástól, már csak azért sem, mert a negatív kötés ugyanolyan szorosan fűzi össze őket, mint a pozitív. Be kéne látniuk, hogy az út nem az ellenségeskedés, hanem az összefogás. De olyan reménytelen a helyzet, hogy sokszor azt hiszem, ehhez valami csodára lenne szükség... Ez a csoda akar megtörténni az előadásban.

Egyszer azt mondtad, nehezen engedsz el egy előadást...

Bérczes László: Amikor már elkészült, nem sok hasznosat nem tudok hozzátenni, legfeljebb egy-egy praktikus tanácsot adok a kollégáknak, de azt hiszem, a színészeknek is fontos, hogy abban a kézfogásban ott legyek, hogy fél nyolctól tízig együtt költözzünk el valahová, a történet terébe. Épp ezért borzasztó, hogy nem tudok a Bárkára a Nehézre, meg a Mulatságra, vagy Szabadkára, a Cseresznyéskertre visszajárni. Ráadásul jövőre két darabot is tervezek, persze két picit, kevés szereplős stúdióelőadásokat. Ez részemről hatalmas vállalkozás. Ezt sokan megmosolyoghatják. Azok, akik ügyesebben, praktikusabban kezelik önmagukat. Nem baj. Kezdem elfogadni magam. Ideje már. Ezt szokták felnőttségnek tekinteni.

Mit tervezel a jövő évadra?

Bérczes László: A Bányavakságot szeretném megrendezni. Nem merem megnézni a POSZT-on (a Bányavakság Sebestyén Aba rendezésében látható a versenyprogramban, a szerk.). Ha jó, megijedek, ha nem, akkor elbízom magam. Ha pedig látom, miről szól, akkor én direkt nem arról akarok beszélni. Nem. Ártatlanul akarom megcsinálni. Azt tudom, a Bányavakságban nem a román-magyar konfliktus, a korrupció és a nacionalizmus témáját akarom kihegyezni, az benne van a szövegben. Egy ember útja, az út vége, az életben tartó kötelékek elvesztése érdekel, vagy az például, milyen gátlás, görcs, kisebbségi érzés, kitaszítottság taszít valakit a hatalom felé. Elsőre könnyű azt mondani, hogy egy baromságokat csaholó vadbaromhoz semmi közöm. Természetesen a „csürhét” képtelenség empátiával fogadni, amikor például keresi, hol lehet a Nemzeti Színház épülete. De ha egy-egy embert kiemelünk és megvizsgáljuk, hogyan jutott oda, ahova, egészen más szemszögből tudjuk nézni az illetőt. Nem fogadjuk el, de értjük azokat az erőket, amelyek mozgatják, és amelyeket, ha kellően szigorúak vagyunk, akár magunkban is felfedezünk. Egyébként a Vaknyugatot és a Cseresznyéskertet is beépítette Székely Csaba a Bányavakságba, ezt nem is tagadja. Én meg pont ezt a két művet rendeztem az elmúlt két évben. Választottam jövőre egy Fosse-darabot is, Tél a címe, kétszereplős. Ha valaki nekem való, az Fosse.

Miért?

Bérczes László: (Mosolyog.) Nem használ se vesszőt, se pontot. Teljes értelmezési szabadságot biztosít, látszólag, komoly nyomozómunkára késztet, melynek során néha azon vitatkozunk, a férfinak 20 évvel ezelőtt vajon fájt-e a bal fölső hatos foga… De azt a boldogságot nem tudom neked leírni, amikor rájövünk, hogy az igen után kérdőjel van! (Mosolyog.) A Bányavakság közös produkcióban készül a pécsiekkel, Köles Feri, Urbán Tibi, és három kaposvári, Szula Laci, Nyári Szilvi, Grisnik Petra lesznek a szereplői. A kétszereplősben pedig Őze Áron (a Magyar Színház igazgatója, a szerk.) és Mészáros Sára fog játszani.

Miért pont Áron?

Bérczes László: Azért, mert titka van. Nagyon zárt személyiség, de az ő zártsága olyan tégla, amiből lehet építkezni. Megtalálni, mit fed ez a zártság. De ezt elég észrevenni, nem kell felmutatni. Észrevenni és észrevétetni a láthatatlant. A titkot nem leleplezni kell, merthogy nem is lehet. Pont elég oda eljutni, hogy kimondjuk: van titok. Erre vágyom, a „láthatatlan” színházra.

A mezsgyén című köteted kapcsán idézted néhány soros életrajzodban: „…minden mezsgye volt az életemben, mindent ott csináltam.” Azt mondtad, a mezsgye valójában magatartást jelöl, a helye változó. Most éppen hol a helye?

Bérczes László: Mindig a szélen, ami most épp középen van, a két oldal szélén, a kettő között. A mezsgye vagy vállalt terepe az embernek, vagy odalökdösik. Azt hiszem, esetemben nem csak vállalásról van szó, hanem arról, hogy a mezsgyén való létezés belőlem következik. Nem tudok máshogy viselkedni, csak azt tudom mondani, mint a Vaknyugatban: van két testvér, akik nem értenek szót sehogysem, pedig muszáj szót érteni, kezet fogni. Nekem most ez a muszáj-attitűd jelenti a mezsgyét. Lehet rám mondani, hogy ’se hús, se hal’, hogy ’nincs határozott véleménye’, meg ’egyszerre bátor és beszari’, és ez talán mind igaz is. Nem baj. Tulajdonképpen a feladat ennek a mezsgyének a kiszélesítése volna, hogy egyre több embert lehessen ide behívni... Tegnap együtt utaztam Rozs Tamással (csellista, zeneszerző, a Szélkiáltó együttes oszlopos tagja, különböző színházi, bábszínházi produkciókban muzsikál, a szerk.) a vonaton, kicsit beszélgettünk, és jól egyetértettünk. Azt mondta, ő csak annyit tud, hogy a fisz az fisz. Hát igen, fiszből még csak egy van. Kérdés, hogy meddig.

Tóth Berta / Színház.hu

forrás: http://szinhaz.hu/