– Ti most akkor ilyen… végvár vagytok? – kérdezte egy vendégtársulat nagyszerű fiatal színésznője tőlem a VIDOR Fesztivál ideje alatt a büfében. Mire mondod ezt? Merthogy mindenütt milyen nehéz, meg milyen bizonytalan, és nálunk biztonság van, jó rendezők, izgalmas évad és a többi.
Tudtam, hogy mit szeretne hallani, hogy nekünk is nagyon kemény (egyébként az), hogy minket is szorongatnak (nem szorongatnak).
Hogy például biztos nem könnyű a várossal. Gondoltam magamban, hogy hát senkivel se könnyű, de ami a várost, mint nézősereget illeti… százezren jönnek egy százhúszezres városban, tele vannak a kíváncsisággal, és ami a legfontosabb: nagyon gondosan választanak nagy sikert maguknak. Idén Mohácsi lett a legnépszerűbb a nagyszínpadon – egyszerre a POSzT-jelöléssel és díjjal, meg a városmajori díjjal. És nem valami nagy őrület (pedig volt idén az is, több is), hanem egy szelíd-szolid áttetsző vígjáték, az Illatszertár. Egyébként pont a VIDOR-on van az a játékos hagyomány, hogy a zsűrinek csak az elnöke szaktekintély, a tagjai az itteni nézőseregből kerülnek ki, sorsolás útján. Az „egyszeri nézők” az Örkény Színház-féle Hattyút hozták ki a legjobbnak, az összes közül a legdelikátabbat. Szóval nem hogy nem nehéz velük, sőt… fel kell kötnünk a gatyánkat.
Hogy akkor biztos a fenntartó. Itt valami dühöset kellett volna mondanom, gondolom, van egy ilyen néphagyomány, hogy ilyenkor dühösködünk, de az van, hogy az egyébként is vaskos támogatáshoz még az előbb kaptunk tőlük egy vadonatúj, ezerfős szabadtéri színpadot pluszba, meg egy teljesen felújított, emeletes, századfordulós villát, és jövőre kapunk még egy épületet, pont a színház mellett, egy rendezvénytermes, pódiumszínpados, kávézós, éttermes, kiállítóhelyes komplexumot.
Hogy akkor a távolság. Hogy nehéz a rendezőket idehívni. Gondoltam, Mohácsi, Zsótér, Keresztes Attila, Szente Vajk, Horváth Illés, Simon Kornél, Verebes, Szikszai Rémusz, Halasi Dani, Bal József, Tasnádi Csaba… olyan nagyon egyiküket sem volt nehéz, a naptárazás persze tud az lenni, de azon túl… csak úgy eljönnek és kész. Aki meg már volt, szívesen visszajönne.
Hogy akkor a nézőket nehéz idehívni máshonnan. Gondoltam, ebben van valami, de hát ez nem múlik rajtunk, meg hát alig is férnének be, hála a jóistennek, a máshonnan (Pestről) beeső vendégnek általában úgy kell helyet szorítanunk valahol oldalt-felül.
Panaszkodj már – próbáltam fegyelmezni magam, valamit mormogtam a tizennégy bemutatóról, meg a négyszáz fölötti előadásszámról, meg a majdnem száz reggeli ovisbérletes meséről, de le lettem legyintve: de hát az a jó, nem?!
Késő este volt, dübörgött a VIDOR nagyszínpada és az előtte bulizó ötezer ember a tér felől, közben lenn Molnár Piroska fogadta épp a tapsot a kamarában, Hernádi és Gálffi a nagyszínpadon, tele volt a ház társulati tagokkal, akikkel együtt dolgozunk egész évben, és vendégekkel, akik az ország és a szakma legkülönfélébb távoli pontjairól jöttek ide a hívásunkra, évfolyamtársak, korábbi kollégák, mesterek, doyenek.
Ne most beszéljük meg, jöttem rá hirtelen. Tudom, hogy meg kell majd, már eleve az egy külön nagy téma, hogy ez a végvár-dolog miről jutott eszedbe… de ne ma.
És mivel végül is az olyan végvárias, hogy messze vagyunk a királyi udvartól, a nagy játszmáktól, az intrikus hoppmesterektől, és mivel végül is jó ez, hogy végvár, mert ebben van valami romantika, mint a Koppányi aga testamentumában, hősiesen nyargalunk, vitézkedünk, dalolunk, kardozunk, erősek vagyunk, jó a koszt, és ugyan meg-meghalunk néha, de azt is kackiásan – nevettem. Jó, akkor tessék, végvár vagyunk, mondtam neki. Lehet lakomázni.
Göttinger Pál
főrendező
Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza
