Filmszerű kalandozások a színpadon – ajánló a Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély című krimivígjátékról

Sok helyszín, még több karakter és rengeteg kaland – ritkán írható le így egy színházi előadás, különösen akkor, ha mindössze öt színész játssza. Sherlock és szövetségesei hatalmas tereket járnak be: a Baker Street 221B alatt álló legendás háztól titkos folyosókon át egészen a baljós vízesésekig. Mindezt egyetlen, ügyesen mozgatott forgószínpad teszi lehetővé. A hang- és fénydesign, valamint a történet monumentális és kalandos világa filmszerű élményt teremt – olyan kaput nyit a színház felé, amely tökéletes belépőt nyújthat azoknak a kamaszoknak, akik még ódzkodnak a műfajtól, de ugyanígy azoknak is, akik egy könnyed, szórakoztató estére vágynak.

A történet szerint Sherlock Holmest (Zayzon Zsolt) maga a cseh király (Hevesi László) keresi meg egy megbízással, aki egy nemzetközi kémkalandban zsarolás áldozatává esett. Izgalmas ügynek ígérkezik, ezért először kicsit vonakodva, de a detektív mégis elvállalja az ügyet, mikor a király kiejt egy rég nem hallott nevet: Moriarty professzorét. Sherlock és elengedhetetlen társa, Dr. Watson (Mózes András) munkának lát, hogy felgöngyölítsék a rejtélyt, előcsalják a professzort és megtartsák a világbékét. A rengeteg bonyodalom közepette még egy amerikai színésznő, Irene Adler (Kövesi Csenge) személyében a szerelem is ráköszön a detektívre, pedig sose hitte volna, hogy képes lesz szeretni.

Már a történet szinopszisából is érezhető, hogy itt bizony nem csak egyetlen helyszínen összezárva fognak egymással beszélgetni a karakterek, hanem átvonulnak amennyin csak kell, hogy megállítsák az ördögi Moriarty professzort. Azonban a gyors helyváltoztatás a filmekkel ellentétben a színpadon meglehetősen nagy kihívásnak bizonyul, hiszen logikus módon a színházban nem lehet két különböző helyszínen játszódó drámai jelenetet egy egyszerű vágással összekötni. A darab azonban minden rendelkezésére álló eszközt alkalmaz, hogy ez ne legyen probléma, és a filmhez lehető legközelebbi élményt nyújtsa a színházi kereteken belül is. Vetítéses fotómontázs, narráció és természetesen a fantasztikus hangdesign, ami mindezt összeköti és felruházza stílussal.

Egy teljes szonikus kép rajzolódik ki, olyan aláfestő zenékkel és hanghatásokkal, amik nem csak egy-egy ponton bukkannak fel az előadásban, hanem teljesen végig is kísérik azt. Ha kell sejtelmes és atmoszférikus – ami igazán jól kiegészíti a fényekkel megfestett füst misztikusságát –, ha kell megszólal a filmekből ismert hegedű komikus dallamvezetése, ha pedig verekedésre kerülne sor, egy kis ír-punk is felcsendül. A zene miatt lesz egy plusz színezete a jeleneteknek, egy olyan extra jelentésréteg, ami ilyen mértékben általában kevésbé van alkalmazva színházban. Persze a folytonos zene az előadások többségénél nem működne jól – hiszen ez alapvetően mostanra már inkább a filmek jellemzője lett –, egy ennyire kalandos és mozgalmas előadásnál, amiben senkinek sincs annyi idő kibontani a karakterét a szokásos párszavas jelzőkön kívül, a zene nagyban hozzájárul az alaphangulat felfestéséhez.

Hasonló dicséret illeti a díszletet is, ami a forgószínpadon különböző szekciókra van bontva, így egyáltalán nem probléma a történet által diktált gyors helyszínváltoztatás: mire megszoktunk egy berendezést már érkezik is a következő, majd a következő és a következő. Összesen négy háromszög alakú cikkre különül el a tér, azonban ennél jóval több helyszínt bejárnak – ami azt jelenti, hogy amíg az egyik teret nem látjuk, addig ott nagyban folynak az átrendezések és pakolgatások. Ennek sikerességének pedig az a bizonyítéka, hogy mindebből nézőként csak annyit lehet észrevenni, hogy már megint egy újabb, eddig nem látott helyiség tárul elénk.

Ezeket a tereket persze meg is kell tölteni élettel, és nem lehet elvárni, hogy például Mrs. Hudson, Sherlock házvezetőnője ott legyen a Baker Streeten is meg a Cseh nagykövetségen is takarítson. Ellenben az őt alakító Kövesi Csengétől már el lehet, hiszen összesen három szerepet tölt be ő is, köztük Sherlock szerelmét, Irene Adlert is ő alakítja. De ugyanígy több szerepet játszik Hevesi László és Jaskó Bálint is, aki szemmel láthatólag fürdőzik ennyi karakter megformálásában.

A Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély egy igazán könnyed, de annál grandiózusabbnak ható nagy kaland. Kiváló előadás, ha elfáradtunk a hétköznapok pörgésében, ha egy ideig kicsit elég volt a nehéz kérdésekkel foglalkozó előadásokból, illetve, ha be szeretnénk vezetni egy kamaszt a színház sokszínű világába. Filmszerű megoldásai miatt egy egészen újfajta élményt kínál, ami ismerős eszközei révén könnyedén magával ragad. Nem utolsósorban a Sherlock fanokra is gondoltak, akik felismerhetik a detektív egyéb történeteit is a cselekményben.

forrás: https://deszkavizio.hu/

A rossz elnyeri méltó büntetését – Kritika a Thália Színház Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély című előadásáról

December 6-án mutatta be a Thália Színház Arthur Conan Doyle jól ismert karaktereivel a Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély című előadását, amely kellemes kikapcsolódást nyújt minden nézőnek. Egy krimitől nem is kell többet elvárni, mint hogy szórakoztasson.

A krimik eredendően a rejtélyekről, valamint e rejtélyek megoldásáról, azaz elsősorban a nyomozás fordulatairól szólnak. Ez alapvetően drámai, hiszen élet és halál kérdéseiről, valamint a bűn természetéről mesélnek, mégis a jó krimi izgalmai tökéletes kikapcsolódást nyújtanak immár több mint egy évszázada. Az ilyen történeteknek ugyan van valamilyen morális rétege is, ahogy Sherlock Holmes eredeti világának és majd minden interpretációjának, de nem ezért olvassuk őket, hiszen a klasszikus bűnügyi mesékben minden fekete és fehér, a bűnös megbűnhődik, és mindig győz az igazság. Mi történik azonban, ha mindebből csak a szórakoztatást hagyjuk meg, és minden mást elfelejtünk? Egy színpadi krimivígjáték lehet akár paródia, amely kinevetteti a műfajt vagy a klasszikus karaktereit. A Thália Színház produkciója nem tör ilyen babérokra, csak magára ölti egy krimi dramaturgiai mázát, és megtölti önfeledt vidámsággal. A hatás pedig nem marad el, csak tudjuk, mire vettünk jegyet.

Az előadás során elsőként a rendezés precízsége szúr szemet: minden mozdulatnak, minden pillantásnak és szónak megvan a pontos helye, bár ez néha a színészi játék rovására megy. Egy-egy fűtött pillanatban mintha a szituáció hamarabb kívánna meg egy felállást vagy éppen a másikhoz való odarohanást, a színésznő mégis a székébe ragasztva kivár az adott végszóig, amikor végre felállhat. Ettől olykor laposabb lesz a jelenet, holott igen nagy potenciál lenne benne. Ugyanakkor ennek a precízségnek rengeteg előnye is megmutatkozik, hiszen például jó pár verekedés jelenik meg a darabban, amelyeket enélkül a pontosság nélkül gagyinak és kellemetlennek éreznénk. Ám a verekedések kidolgozottak, ügyesen koreografáltak és filmszerű jelenetekre emlékeztetnek ennek a pontos koreográfiának köszönhetően.

Izgalmas, ahogy egy ilyen sok szereplővel dolgozó előadást csupán öt színésszel valósít meg a rendező. Két állandó karakter áll a középpontban, Sherlock Holmes és Dr. Watson Zayzon Zsolt és Mózes András alakításában, de Kövesi Csenge Irene Adleren túl még Mrs. Hudsont is megformálja, ahogy Hevesi László és Jaskó Bálint az összes többi mellékszereplőt. Ez utóbbi két színész számos szerepbe bújik meglehetősen rövid időn belül, ami szintén nagy pontosságot és bravúros szervezést igényel, és mindezt látványos sikerrel abszolválják.
Könnyed nadrágszerepek

Az eredeti műfaj, a kriminovella megköveteli egy mindentudó narrátor szerepét. Ezt Dr. Watson (Mózes András) karaktere oldja meg, aki frontálisan, közvetlenül a nézőkhöz szólva meséli el megfigyeléseit, és avat be a történet részleteibe, sőt foglal össze a színpadon meg nem jelenő eseményeket. Mózes András remekül oldja meg ezt a statikus feladatot, érthetően, megfelelő hangsúlyokkal mesél, olykor kifejezetten izgalmassá teszi a szárazabb történetmesélés nehéz műfaját. Játéka kitűnő akkor is, amikor nem narrátorként, hanem a történet szereplőjeként jelenik meg a színpadon, és bár a darab sok helyet ad ripacskodásra, de ő ebben nem, vagy csak ízlésesen vesz részt. Karaktere tisztán fel van építve, nem extravagáns, de nem is szürke egér. Szépen eltalálta az egyensúlyt a játékában ehhez a szerephez.


Zayzon Zsolt Sherlock Holmesa viszont igencsak eltér attól a hidegvérű zsenitől, akit megszokhattunk az eredeti művekből és a korábbi interpretációkból.

Bár a szereplők közül többen is kiemelik a darab során, hogy Sherlock mostanában eltérően viselkedik a megszokottól, és igen gyerekes vagy éppen félős, esetleg feldúlt, ám ezeket a változásokat a néző nem érzékeli. Nincs meg a kontraszt az előadás elején lévő nyugalmi állapot és az események hozta lelki feldúltság között, pedig a karakterbe beleférne a végletes nyugalom és észszerűség, valamint ezzel ellentétben az önmagát is meglepő érzelmesség. Így csupán mások elmondásából tudjuk meg Sherlock Holmes lelki állapotát, de ez némi hiányérzetet hagy a nézőben.

Irene Adler karakterét a nőiesség, a karizma, a Sherlockkal versenyre szállni tudó zsenialitás jellemzi általában a korábbi interpretációkban. Ebben a szerepben igen nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, hogy erős női karakter legyen, mégse hasson arrogánsnak. Kövesi Csengének gyakran sikerül elérnie ezt, ám néha egyszerűen egy arrogáns kislánynak tűnik a színpadon.

Ráadásul nála érződik a legjobban, hogy mennyire megkötik a rendezői utasítások. Érzelmes megnyilvánulásaival nincs összhangban a testbeszéde. Egyik jelenetében például, bár karaktere szerint ő maga is zseni, mégsem vesz részt Sherlock Holmes és bátyja nyomozói fejtegetésében, csupán gyermekien eljátszadozik egy, a kutatáshoz használt szemüveggel, így karaktere gyengének és semmitmondónak hat. Dicséretes munkát visz véghez, mikor utcagyerekként vagy Adler kisasszony szerepében több verekedésben is részt vesz, és semmi kifogás nem érheti Mrs. Hudsonként sem, sőt kifejezetten jó ebben a szerepben látni.

Az előadás rejtélyes főgonosza, Moriarty professzor (Hevesi László) kezdetben arc nélkül, csupán dörgedelmes hangként jelenik meg. Izgalmas megoldás ez az isteni megjelenítése ennek a titokzatos gonosznak, ahogy a visszhangos beszédre rásegít a nézők arcába világító fény. Sajnálatos, hogy a rendező nem tartja ki ezt az érzetet, mivel rögtön az első pár mondat utáni leveszi a fényt. Ezzel a karakter veszít az erejéből és félelmetességéből, de a helyzet még abszurdabbá válik, mikor a kezdeti képet egészen összetörve Moriarty teljes testi valójában megjelenik a színpadon: a gonosz zseni helyett inkább egy furcsa, kissé ügyetlen Slash-imitátor tűnik fel a Guns N’ Roses gitárosára hajazva. A rendező komikus, hosszú, fekete paróka, napszemüveg, földig érő kabát és cilinder mögé rejti a karaktert, ami szinte teljesen megfosztja a színészt a valódi játék lehetőségétől egy ilyen stílusú darabban, hiszen semmit sem látni az arcából. Fellépését és karakterének tekintélyét az is gyengíti, hogy egy minden fókuszt hanyagoló, átlagos pillanatban jelenik meg, és nincs felvezetése vagy bármiféle kiemelése érkezésének.

A négy főszereplőn kívül megjelenő emberek szinte mind csupán a nevettetést szolgálják.

Néhol igen olcsó poénok jelennek meg jól kiemelve, frontálisan a néző felé fordulva, de ha ezeket el tudja engedni a néző, és bele tud merülni pár szájbarágós viccbe, garantáltan jól fogja magát érezni. A számos komikus szerep legnagyobb részét Jaskó Bálint nadrágszerepei teszik ki. Több hasonló karakterű, kissé morgós, de szerethető öreg hölgyként is megjelenik a színpadon, miközben harsányan vagy akár rikácsolva fejezi ki véleményét, ám mégis szükség van ezekre a nevettető, kissé ripacskodó jelenségekre, hogy a történetet vígjátékká formálják át. Jaskó kényelmesen mozog szerepeiben, könnyed szórakoztatást adva, ami végső soron az egész előadás célja.

Minden jó, ha a vége jó

A rendezés sajnos éppen a tetőponton fárad el, pedig máshol jól használja a fókuszokat a rendező. Szépen helyezi rá a hangsúlyt a fontosabb beszélgetésekre, mikor többen vannak a színpadon, illetve megfelelő Dr. Watson narrátori szerepbe lépésének elkülönítése is. Mikor azonban a nyomozó csapat megtalálja Moriarty professzor titkos rejtekhelyét, és eldurrannak lövések, majd a kulcsfontosságú notesz megszerzése megtörténik, a cselekmény csupán átszalad a tetőponton. A korábbi precízség helyett itt egy felszínes, „csak essünk túl rajta” hatású rendezést kap a néző.

Érdekes rendezői döntés, hogy az egész darabban nincs súlya a halálnak.

Pedig nem csupán szó van róla, hanem konkrétan megjelenik a színen az első jelenetben egy ciánkapszula által, majd később a cseh király lelövésével vagy Moriarty végső zuhanásával. Ezek ebben a rendezői felfogásban inkább mind a nevettetés eszközei lettek. Például az első felvonás zárójelenete a cseh király meggyilkolása, amelynek kifejezetten drámai hatásúnak kellene lennie, hiszen a történet bonyodalmát okozó szereplő hal meg. Ráadásul a nagy Sherlock Holmes hibájából kifolyólag, ami A. C. Doyle karakterétől nagyon idegen, ezért ennek hangsúlyos törésnek kellene lennie. Azonban a királyt játszó Hevesi László a lövés eldurranása után egyszerűen csak megtapogatja fejfedőjét, majd ugrik egyet, és a feje nagyot koppan a színpadon. A jelenet inkább a színészért való aggódást váltotta ki és nem a tragédia vagy az izgalom hangulatát, bár nyilván nem feledhetjük, hogy egy vígjátékot nézünk, amely minden jelenetében nevettetni akar.

A számos helyszínváltást remekül oldják meg a díszlettel, amely Ondraschek Péter alkotása. Négy részre osztott forgószínpad jeleníti meg az operát, a Baker street 221B szám alatti házat, a cseh nagykövetséget vagy éppen egy óriási vízesést. Bár a díszlet hátterei igen hasonlók, a mozgatható elemek kicserélésével pillanatokon belül repítenek minket egyik helyszínről a másikra. És nem csupán forgatják a színpadot, hanem ki is használják a díszlet ebben rejlő erejét. A karakterek aktív résztvevői a váltásoknak, és kifejezetten ügyes megoldás, ahogy a nyomozó csapattal együtt haladva a néző megismeri a cseh nagykövetség szobáit, míg a díszlet három téren is átfordul. Rengeteg ember munkája, hogy időről időre teljesen átrendezzék a forgó díszlet soron következő oldalát, mindezt némán, hiszen a papírvékony fal túloldalán folyik az előadás. Munkájukért elismerés jár, ahogy a szép fénytechnika is nagy szerepet játszik ennek a sok helyszínnek az érzékeltetésében, így például a vízesés megjelenítésében.

Sokszor játszanak be a darabban hangfelvételeket, amivel önmagában nem lenne baj, hiszen ez rengetegszer igen praktikus lehet. Viszont esetünkben a felvételen megjelenő hangokból elveszik a színészi játék. A szépen hangsúlyozott és artikulált, de igen érzelemmentes szövegek után nagy a kontraszt a színpadon megjelenő remek játékhoz képest.

Szép keretes szerkezettel érkezünk meg a darab végéhez, az operába. Az egész előadás során jó volt a hangulat megteremtése különböző hangokkal, zenékkel, és itt is halljuk az előadás kezdetét jelző hangolást vagy a zúgó nézősereget. Megérkezik az operába Kövesi Csenge büszkén, kissé kihívón, ahogy Adler kisasszonyhoz illik. A szerelmes Sherlock pedig rohan hozzá az erkélyről, és elcsattan a boldog befejezést jelentő csók. Könnyed happy end, semmi tét, semmi tanulság, de minden jó, ha a vége jó.

forrás: https://kortarsonline.hu/aktual/thalia-szinhaz-sherlock-holmes-kritika.html

Még soha nem láthattuk ilyennek Sherlock Holmest, szinte kivetkőzik önmagából

A Rejtélyek évada részeként új bemutatóval jelentkezett a Thália Színház. A Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély című kétfelvonásos előadást Göttinger Pál rendezte, akinek kezei alatt egy mindössze ötfős szereplőgárda játssza el a darab húsznál is több alakját. De olyan szórakoztatóan ám, hogy azt már szinte bűn lenne kihagyni.

Az Arthur Conan Doyle által megteremtett Sherlock Holmes alakja mindig is lázban tartotta a filmkészítő szakmát. Az elmúlt években láthattuk ahogy a mozikban és televíziós sorozatokban is megkísérlik a sokak által szeretett és ismert magándetektív történetét feldolgozni. Ezekben az alkotásokban nem kisebb színészek, mint Robert Downey Jr. vagy Benedict Cumberbatch kelti éltre a zseniális figurát. Sőt Millie Bobby Brown és Henry Cavill főszereplésével még Enola Holmes, azaz Sherlock kishúgának történetét is megéneklik. 

Ezekben a filmekben az a közös, hogy nem elégszenek meg a történetmeséléssel, hanem – ahogy ez manapság már szinte megszokott – mindig rá szeretnének tenni egy lapáttal az előző alkotásra. Így vagy a képvágások gyorsaságával vagy a történet már szinte követhetetlen kuszaságával, esetleg a soha véget nem érő akciójelenetekkel emelik a tétet. Néző legyen a talpán, aki felhőtlenül tudja élvezni ezeknek az alkotásoknak minden percét. A trendeket elnézve kicsit félve léptem be a Thália Színház ajtaján, de azért reméltem, hogy ezúttal nem egy túlbonyolított művet, hanem egy valódi szórakozást nyújtó, jó darabot fogok látni, ami legalább morzsáiban megidézi a könyvek hangulatát. Nos, az eredmény felülmúlta a várakozásaimat.

A Thália Színházban látható Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély című előadás ötletességében és látványában is pazar, miközben hozza azt a régi érzést, ami árad a detektív történeteiből: a viktoriánus kori London miliőjét, a nyomozás örömét és az emberi kapcsolatok valódiságát. És akkor még nem ejtettünk szót a darab humoráról, ami még a szőrös szívűeket is képes lenne hangos hahotára bírni. Mindezt azonban olyan kedvességgel teszi, hogy – pár sikamlósabb poéntól eltekintve – az egész családot képes elszórakoztatni.

A darab története érdekes, de nem ez a legnagyobb erőssége, hanem a színészi játék. Bármennyire meglepő, de mindössze öt tehetséges művész játssza az előadás összes szerepét, mind a huszonötöt.

Ez pedig elképesztő precizitást igényel a hátteret adóktól is, akiknek az átmaszkírozáson túl, a maximálisan kihasznált forgószínpad állandóan változó tereire és látványára is figyelniük kell. Így történhetett meg az, hogy darab végén őket is megtapsolhattuk a premieren, és háromszor-négyszer többen voltak mint a színészek.

Sherlock Holmest Zayzon Zsolt, míg Dr. Watsont Mózes András alakítja, akik „csak” egy szerepet játszanak az előadásban, de ezzel adnak is egy stabil keretet a történetnek. A másik három színész, Hevesi László, Kövesi Csenge és Jaskó Bálint alakítja a megmaradt 23 karaktert.

Jaskó esetében külön szembeötlő a szinte percről percre bekövetkező változás, hiszen ő női és férfi karaktereket is eljátszik. Valamint az este talán leginkább humoros „karakterei” is hozzá kötődnek, hiszen ő mozgatja meglehetősen élethűen és tetőtől talpig feketébe öltözve a bábumacskát és a pulit, amelyek kedves színfoltjai az előadásnak. A fehér puli sokat segít a kis csapatnak (Forrás: Thália Színház)

A darabban fellelhető humor általában verbális, de helyzetből adódóan is kibontakozik, sőt a színészek gyakran kikacsintanak a nézőkre, bennfentessé téve őket. Ez az a momentum, ami különösképpen dicséretes a rendezésben.

Göttinger Pál nemcsak rendezte, de fordította is a Ken Ludwig, illetve Arthur Conan Doyle-féle alkotást, vélhetően ennek is köszönhető, hogy érezhetően együtt létezett a darabbal. Így végeredményben minden poén, lépés, mondat a helyén van, de ettől még nem válik a darab merevvé, sőt játszi könnyedség sugárzik belőle.

Azonban nemcsak a színészek és a rendező, hanem a forgószínpad mindig változó látványvilágáért felelő Ondraschek Péter díszlettervező és az átváltozásokhoz jelmezeket tervező Cselényi Nóra is kiváló munkát végzett. Összességében azt tudjuk mondani, hogy a történet ugyan nem annyira kacifántos, de az alkotók közös munkájának köszönhetően egy olyan előadás született, ami a szó legnemesebb értelmében jó, így pedig az egész család számára felhőtlen szórakozást tud nyújtani.

forrás: https://magyarnemzet.hu

Petővári Ágnes a Sherlockról

Az 1852-ben az Egyesült Királyságban született és ugyanott 1930-ban elhunyt Sir Arthur Conan Doyle angol orvos színdarabokat, fantasykat és sci-fiket, humoros és történelmi regényeket, katonanótákat is írt, de világhírűvé az 1887-től folyamatosan közreadott bűnügyi regényei tették. Ezt a hallatlan népszerűséget érdekfeszítő és lebilincselő történetvezetésének, de legfőképpen főhősének, a zseniális detektívnek, Sherlock Holmesnak köszönheti. Lehetetlen vállalkozás lenne felsorolni, hogy napjainkig mennyi filmes és színházi variáció született ezekből a művekből. Az olvasók falták a regényeit, habár Doyle pár év múlva meg akart szabadulni Holmestól, de az író próbálkozásai rendre megfeneklettek a kiadók és a közönség masszív ellenállásán, hiába küldte a halálba, visszakövetelték. Doyle egy idő után már haragudott rá, mert berakta őt a krimiíró skatulyájába, amiből sehogyan sem tudott kitörni.

A most 75 esztendős amerikai drámaíró, színházi rendező, Ken Ludwig nem csupán Conan Doyle bűnügyi történeteit, hanem más neves szerzők prózai alkotásait is átírta színdarabokká. Olyan sikeresek ezek a változatok, hogy húsz nyelvre fordították le és több, mint két tucat ország színháza is műsorára tűzte. A Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtélynek (eredeti címe: Moriarty) az USA-ban, Clevelandben, 2023 áprilisában volt a premierje, aminek hazai ősbemutatóját a Thália Színház Nagyszínpadán 2025. december 6-án tartották. Ez, a most nálunk színre vitt krimivígjáték annyiban különbözik a többi adaptációtól, hogy az eddig ismert konfliktushelyzetek felhasználásával a szerző továbbgondolja a főszereplő sorsát és a sztori a világbékét veszélyeztető nemzetközi színezetet is kap.

A nyomozók ősatyja, Sherlock Holmes esendő, de szerethető, néha tunya, néha idegesítő csodabogár, aki a jelek, nyomok pontos megfigyeléséből és az ezekből adódó logikus következtetésekkel oldja meg a szövevényesebbnél szövevényesebb ügyeket. Segítője, Watson doktor más egyéniség: kicsit korlátolt, a végtelenségig lojális, igen jóindulatú férfiember. Ő az unalmas aprómunkák elvégzésében jeleskedik. Kettejük ellentétes jelleme is adja a Doyle-krimik sava-borsát. Tökéletesen kiegészítik egymást.

És ez bizony most, ebben a Ken Ludwig-átdogozásban sincs másképp. Holmes ugyanaz a rigolyás különc, Watson doktornak lassan forog az agya, és az ősellenség, Moriarty professzor sem változott semmit, okos, lelkiismeretlen moral insanity. Bohémia, a történelmi Csehország királya, dinasztikus házasságkötésre készül, megbízza Holmest, szerezze vissza azokat a kompromittáló leveleket, amiket szerelmi lángolásának delejes hevületében vetett papírra és küldött a csodaszép amerikai színésznőnek, Irene-nak. Csakhogy Moriarty megkaparintotta azokat, és zsarolja velük az uralkodót. Ha nem sikerül a leveleket előkeríteni, meghiúsul az esküvő, és akkor bizony kényes nemzetközi helyzet alakulhat ki. Holmes először vonakodik elvállalni az esetet, de amikor megtudja, kivel áll szemben, azonnal rábólint. És megindul a küzdelem Moriarty és közte. Ami szokatlan, hogy gyengéd érzelmeket táplál a mutatós Irene iránt. Holmes ugyan nem nőgyűlölő, csupán a szerelem, mint afféle emberi gyarlóság, távol áll tőle.

A színészek különleges szereposztásban lépnek fel, Sherlockot Zayzon Zsolt és Watsont Mózes András alakítja. Zayzon Zsolt azt a főhőst viszi fel a színre, akit a nézők a mozi meg tv filmekből, sorozatokból megszokhattak, de nem szolgai módon adja vissza a holmes-i sajátosságokat, hanem mimikával, testtartással és hanghordozással színesíti is a figurát. Mózes András Watson doktora is a tipikus jegyeket viseli, tettrekész de azért aggályoskodik és hűségesen követi barátját. A többiek: Jaskó Bálint, Kövesi Csenge és Hevesi László elismerésre méltóan formál meg több, mint 20 karaktert. Le a kalappal előttük! Bravúros és megsüvegelendő teljesítményt nyújtanak, van amikor szinte percenként kell hol idős vagy fiatal nőt meg férfit eljátszani. Ez olyan összehangolt és precíz munkát követel, ami óriási koncentrációt igényel, és bizony nem csupán tőlük, hanem a sminkesektől kezdve az öltöztetőkön át díszletmunkásokig!

Ondraschek Péter sötétbarna tónusú, füstös díszletei visszaadják az 1900-as évek Angliájának miliőjét. A forgószínpad berendezési tárgyai és háttérképei alkalmasak a legváltozatosabb külső helyszínek, például a svájci hegyek és a kisebb terek, azaz szobabelsők vagy színházi páholy bemutatására. Szinte pillanatonként máshol vannak a szereplők, és ezeket a díszlet hűen tudja követni. Cselényi Nóra jelmezei is igazodnak a múlt századforduló divatjához, Holmes most is abban a kifogástalan öltözetben jelenik meg, amiben a leggyakrabban ábrázolják: az angol gentlemanek háromrészes öltönyét, ujj nélküli köpönyegét és simlis sapkáját hordja, kezében pedig ott van az elmaradhatatlan pipa. Watson doktor is hasonló ruházatban jár-kel. A nők is társadalmi helyzetüknek megfelelő összeállításokban láthatók, Irene nagyestélyiben, de egyszerű, hétköznapi viseletben is feltűnik.

Göttinger Pál fordította a Sherlock Holmes és Moriarty-rejtélyt. Választékos a nyelvhasználata, nincsenek benne szlenges vagy alpári kifejezések. És ő is rendezi a darabot, amiben a gyors színtér váltások miatt csaknem filmszerűen peregnek az események. Élvezetes, üdítő és nézhető előadást tesz fel a színre, amiben minden klappol és a helyén van.


forrás: https://petovariagnesszinikritika.wordpress.com/2025/12/12/ken-ludwig-arthur-conan-doyle-sherlock-holmes-es-a-moriarty-rejtely/

Sherlock Holmes újra akcióban

Sherlock Holmes újra akcióban. Premier előtti főpróbán jártam a Tháliában

A Thália Színház már előre megpendítette, hogy a Rejtélyek Évada nem aprózza el: tegnap pedig a premier előtti főpróbán elsők között láthattam, hogy a teátrum valóban nagyot gurít. A Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély egyszerre volt friss, játékos és tiszteletteljes főhajtás a Ken Ludwig - Arthur Conan Doyle klasszikus előtt - közben pedig pontosan az a könnyed, mégis igényes színházi este, amitől a Thália igazán Thália.

A 120 perces, egy szünettel futó előadásban a tét már nem pusztán London épsége: ha Sherlock hibázik, a világbéke kerül veszélybe. A történetben felbukkan Irene, az amerikai színésznő, aki csipetnyi romantikával árnyalja a krimiszálat. Göttinger Pál rendezésében Zayzon Zsolt kelti életre a híres-neves detektívet, mellette a zseniális Mózes András, Kövesi Csenge, Hevesi László és Jaskó Bálint játszanak egy olyan váltásos rendszerben, amely önmagában is megmutatja az előadás technikai bátorságát.

Már az első pillanattól kezdve könnyedén csöppenünk bele az "egyszer volt, hol nem volt" hangulatba, amely az eredeti Conan Doyle-történetek sajátja. A rendezés bátran nyúl vissza a viktoriánus misztikumhoz, ugyanakkor humort és modern ritmust csempész a jelenetekbe. A darab igazi különlegessége abban rejlik, hogy miközben komoly precizitást igényel - elvégre öt színész huszonhárom karaktert formál meg-, játékossága nézőként végtelenül felszabadító.

Ami engem a leginkább lenyűgözött, az a díszlet és a technikai megoldások sora. Ritkán látni ilyen energikusan és ötletesen használt forgószínpadot: pillanatok alatt váltunk a londoni utcáról egy vonatra, majd elegáns szalonra, mindezt olyan gördülékenyen, hogy a jelenetek szinte filmszerűen követik egymást. A produkció vizuális világa (Ondraschek Péter díszlettervező és Cselényi Nóra jelmeztervező) már önmagában élmény - bravúros, mozgalmas, fantáziadús.

A színészek közül számomra egyértelműen Jaskó Bálint volt a legnagyobb favorit. Tucatnyi karakter között váltott lélegzetvételnyi idő alatt - köztük női szerepekben is -, és minden egyes átalakulása külön attrakcióként működött. Volt, hogy szó szerint tátott szájjal figyeltem, hogyan lesz ugyanabból a színészből másodpercek alatt új figura, új gesztusokkal, új energiával. Élvezetes, emlékezetes színészi bravúrokat láttam tőle. Bálint nemcsak hogy nem veszik el a rengeteg figura között, hanem kifejezetten otthonosan, felszabadultan mozog bennük. Minden megjelenése hangsúlyos, az egész előadásnak egyfajta féktelen, őrületes hangulatot ad. Szinte berobbantja a színpadot.

De nem tudok elmenni Mózes András mellett sem, aki Dr. Watsonként erős, stabil jelenléttel tartja össze a történetet. Játéka egyszerre meleg, humoros és energikus; olyan tökéletes partner Sherlock mellett, aki önálló figuraként figyelmet követel magának.


A Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély tehát összességében egy látványos, szellemes, tempós krimivígjáték, amely hű a klasszikusok világához, mégis frissen és könnyedén szólal meg. A technika, a színészi teljesítmények és a rendezés együtt olyan elegyet alkotnak, amelyért igazán érdemes a Tháliába újra meg újra visszatérni.

írta: Hatos Niki

forrás: https://www.bside.hu/

A Deszkavízió írja a Momentánról

 Az improvizáció szó hallatán szinte mindenkinek más jut eszébe. Ha pedig színházi köntösben emlegetjük, sokaknak rögtön a Beugró sorozat ugrik be, mások pedig azon tűnődnek, vajon ez a műfaj mitől is lehet szórakoztató. Amikor pedig megtudják, hogy az ilyen előadásokon általában a közönség aktív részvétele és bekiabálásai terelik a történetet, sokan már a gondolattól is meghátrálnak. Ha pedig lehántom erről a gondolatmenetről az előkelő többes számot: ez bizony javarészt én voltam — egészen addig, amíg egy ajándéknak köszönhetően bele nem lettem „kényszerítve”, hogy beüljek a Momentán Társulat egyik előadására. Korábbról csupán egyetemi környezetből volt némi tapasztalatom az improvizációs műfajjal, és ezek finoman szólva sem voltak pozitívak. A diákok világszerte híresek arról, hogy szeretnek egy-egy estét egy kicsit jobban feldobni különböző eszközök segítségével — egy bátorságkorty után pedig gyakran túl nagy lelkesedéssel kiabálnak be kreatívnál kreatívabb szavakat örökzöld témák köré csoportosítva. Ilyen alkalmakkor rengeteg új kifejezést lehet tanulni.

Ezzel a háttérrel igyekeztem minél nyitottabban beülni a Szülinapi RögvEst című produkcióra, bár kétségeim azért akadtak. Ezeket azonban szinte az első percben elengedhettem: a több mint húsz éve működő társulat nagyon is felkészült az olyan nézőkre, mint én. Az előadás elején kifejezetten hozzánk fordulva oldották a hangulatot — interaktív, kedves, humoros módon mutatták meg, miért nincs mitől tartanunk. Innentől már sokkal felszabadultabban vártam, merre kanyarodik majd az este. Az előadás rövid improvizációs játékokból épült fel, amelyek mind a közönség bekiabálásai alapján alakultak. Hol foglalkozásokat kért Göttinger Pál, a porondmester, hol filmes zsánereket vagy történetindító mondatokat. Ezeket összegyűjtötte, majd ezekből építette fel azokat a játékokat, amelyekben a társulat tagjainak kellett a megadott szavakat és ötleteket beépíteniük a jelenetekbe. A játékok formája rendkívül sokszínű volt: nemcsak prózai jeleneteket láttunk, hanem többször dalra is fakadtak, és mindezt élő zenei kíséret tette még izgalmasabbá.

Lenyűgöző az a komplex észjárás, az a memória és az a sokrétű szakmai tudás, amellyel a társulat tagjai rendelkeznek — ezt a műfajt máshogy nem is lehet űzni, legalábbis nem jól. A szituációk és a bekiabált szavak rögtönzött spontaneitása sokszor olyan helyzeteket teremtett, amelyek jóval szórakoztatóbbak voltak, mint amit egy klasszikus drámai keret adni tudna. A közönség valódi partner: a nézők be vannak avatva, így a poénok gyakran épp úgy csattannak, mint a legszűkebb baráti körben elhangzó belsős viccek. Ebben a műfajban működik csak igazán a helyzetkomikum — én legalábbis ezen az estén jobban szórakoztam, mint a legtöbb Molière- vagy Goldoni-előadáson, és számos más vígjátékot is könnyedén maga mögé utasított a produkció.

Éljenek a kényszerből adott karácsonyi ajándékok!

forrás: https://deszkavizio.hu/

Főfőnök kerestetik – Lars von Trier szatírája a tatabányai Jászai Mari Színházban

Október közepén mutatta be a tatabányai Jászai Mari Színház társulata Göttinger Pál rendezésében a Lars von Trier filmje alapján készült Főfőnök című darabot. Az előadás kezdetekor a rendező feliratos formában figyelmezteti a nézőt, hogy ettől a történettől semmilyen komoly mondanivalót ne várjon, és még az is előfordulhat, hogy az egész egy nagy katyvasz lesz, amelyben még az értelem is nehezen fedezhető fel. Hogy ez valóban így van-e, arra a lentebbi sorok adják meg a választ.

Lars von Triert a világ 2006-ig leginkább kegyetlen filmjeiről (A bűn lélektana, Hullámtörés, Táncos a sötétben, Dogville) ismerte, majd meglepetésszerűen megérkezett a Főfőnök, amely első pillantásra valóban egy könnyed irodai vígjátéknak tűnik. De ha kicsit a felszín mögé nézünk, akkor láthatjuk, hogy ez egy éles szatíra a hatalom természetéről és az emberi gyávaságról. A történet középpontjában egy dán informatikai cég áll, amelynek tulajdonosa, Ravn, évek óta egy fiktív „főfőnökre” hivatkozva hozza meg a kellemetlen döntéseket. A beosztottak szemében a láthatatlan főnök testesíti meg a távoli tekintélyt, akihez képest mindenkinek megvan a maga szerepe ebben a közegben.

Amikor Ravn el akarja adni a céget egy izlandi befektetőnek, a kitalált főnöknek hirtelen „testet kell öltenie”. Ezért felbérel egy színészt, Kristoffert, hogy játssza el a főfőnök szerepét a tárgyalások idejére. Innen indul az abszurd, többszörösen tükrözött történet, amelyben a valóság és a fikció határai fokozatosan feloldódnak: az a színész, aki csak egy szerepet kapott, végül valóban főnökké kezd válni, míg az igazi főnök mindinkább elveszíti a kontrollt és önazonosságát.

Az egyre abszurdabb helyzetek ellenére aki vérbeli, igazi térdcsapkodós komédiát vár az előadástól, az bizony csalódni fog, és erre maga Göttinger Pál, a rendező fel is hívja a figyelmet a darab legelején – az más kérdés, hogy a néző akkor már bent ül a színházteremben, így esélye sincs meggondolni magát. Göttinger azonban az idő előrehaladtával – Trier filmjéhez hasonlóan – egyre többször szól ki a közönséghez a Star Wars óta népszerűvé vált feliratos rendszerrel, amelyek során hol megnyugtat minket, hogy ha még nem értjük a történet lényegét, nem bennünk van a hiba, hol pedig megpróbálja felcsigázni az érdeklődést. Ennek persze elidegenítő szerepe is van, vagyis folyamatosan emlékezteti a nézőt arra, hogy színházban ül – és ezt kívánják aláhúzni a groteszk módon elnagyolt, bizonyos szempontból mégis visszafogott színészi alakítások is.

A történet központi alakja Kristoffer, egy lelkes, de kissé önámító színész, aki minden helyzetet igazi lehetőségként él meg, hogy gyakorolja színészi képességeit. A módszerszínészet híveként mindent meg is tesz, hogy megértse figuráját, a „láthatatlan hatalmat”, és idővel annyira azonosul a szerepével, hogy maga is elhiszi: ő az, akinek mások látni akarják. Mikola Gergő a tőle megszokott módon, kirobbanó energiával formálja meg a komikus karaktert, amely egyben tragikomikussá is válik idővel, ahogyan a játék kedvéért vállalt hazugság lassan eluralja az életét. Szerepe kettős: a néző előtt Mikola nemcsak a főnököt, hanem önmagát is játssza – így a fikció és a valóság közti határ még érzékenyebbé válik. Ahogy a történet halad előre, Kristoffer is átalakul: a szerep, amelyet csak el akart játszani, elkezdi formálni a személyiségét. Fokozatosan átveszi a hatalom gesztusait, felelősséget kezd érezni, sőt erkölcsi fölényt is tulajdonít magának. Ez a kettősség – az önreflexív játékosság és a naiv önazonosság – teszi őt a történet legösszetettebb alakjává.

Ravn, a cég igazi tulajdonosa hosszú évek alatt fejlesztette tökélyre a felelősség elhárításának művészetét. Kardos Róbert alkatilag is tökéletes választás volt a szerepre, hiszen első pillantásra is szimpatikusnak, bizalomgerjesztőnek tűnik, és csak később derül fény arra, hogy valóban egy gyáva manipulátor: mindig másra hivatkozik, ha kellemetlen döntéseket kell hozni. Az ő figurájában a modern menedzser archetípusa ismerhető fel – az a típus, aki retteg a konfrontálódástól, viszont a vezetés helyett a látszat fenntartásában jeleskedik. Amikor a Kristoffer által megformált „főfőnök” túl hitelessé válik, Ravn is kénytelen lesz szembenézni saját gyávaságával. Ez a konfrontáció a darab erkölcsi csúcspontja, ahol a hatalom kérdése már személyes tragédiává válik. A figura egyszerre kelt ellenszenvet és szánalmat, de igazán gyűlölni mégsem tudjuk, mert Kardos finom humorral érzékelteti mindvégig a gyengeség mögött rejlő emberi félelmet.

A cég munkatársai karikatúraszerű, de mégis ismerős figurák, akik nélkül a látszatbirodalom nem működhetne. Ők testesítik meg a kisemberi lojalitást, a félelmet és a kényszeres megfelelést, amelyet Göttinger egy-egy jellegzetes, groteszk vonással tesz még hangsúlyosabbá. Heidi (Urbán-Szabó Fanni) a naiv és lojális beosztott, aki rendületlenül hisz a tekintélyben és a rendben, tökéletes ellentétje Lise (Bakonyi Csilla), az erőskezű, határozott nő, aki igazi femme fatale-kisugárzással bír. Az érzékeny és állandóan sértett Mettét (Német Klára) a rendszer áldozatának érezhetjük, akárcsak Nallét (Honti György), a kétbalkezes, jószándékú, de örök vesztes figurát, aki állandóan félreért mindent. És ott van még a régimódi, dühkitörésekre hajlamos Gorm (Dévai Balázs), aki képtelen alkalmazkodni a modern céges viszonyokhoz, valamint Jakub (Maróti Attila), aki látszólag nemhogy a cég dolgairól, de a világáról sem tud. Ők alkotják a tipikus irodai közösséget, amelyben mindenki szerepet játszik, és akik számára kényelmesebb fenntartani a látszatot – a „főfőnök” mítoszát –, mint szembenézni a valósággal.

Ennek az irodai közegnek tökéletes ellenpólusa lehetne Finnur (Király Attila), hiszen az izlandi befektető egyenes, nyers és konfrontatív, aki nem érti és nem is fogadja el a dán udvariaskodás mögé bújt hazugságokat. Az ő megjelenése teszi elkerülhetetlenné előbb az álcát, utóbb pedig a lelepleződést. Király mind akcentusában (pontosabban a finnre hajazó halandzsanyelvében), mind testbeszédével erősen érzékelteti a másik világot (ami semennyivel nem abszurdabb a látottaknál), amelynek fényében az események csak még groteszkebbé válnak. A második felvonásban színre lép Kisser (Dobó Enikő) is, Kristoffer volt felesége, aki egyben Finnur ügyvédje is – vagyis a nő egyszerre kötődik személyesen és szakmailag is a konfliktushoz. Bár professzionális, tárgyalótermi viselkedése határozott és kimért, az ex-férjével való találkozásban a múlt sebezhetősége újra előtör. Kisser szerepe azért is hálás, mert ő az, aki a valóságot képviseli a fikcióban, ilyen formában az egyedüli hétköznapi karakter ebben az őrült kavalkádban.

A Főfőnök végső soron egy nagy szerepjáték: a főnök, aki eljátssza, hogy nincs hatalma; a színész, aki eljátssza, hogy neki meg van; és a beosztottak, akik eljátsszák, hogy hisznek benne. És ez válik a darab fő kérdésévé is: ki irányít valójában? Az, aki hisz a hatalmában, vagy az, akinek mások ezt elhiszik. A színpadi változatban ez a kérdés még erősebben hat, hiszen maga a színház is szerepjáték: a nézők ugyanabban a pozícióban ülnek, mint a cég alkalmazottai – tudják, hogy amit látnak, fikció, mégis elhiszik egy időre.

Így a Főfőnök nem csupán egy groteszk munkahelyi komédia, hanem tükörjáték a valóság és a színház határán: egy ironikus, mégis fájdalmasan ismerős történet arról, hogyan játsszuk el mindennapi szerepeinket – és milyen könnyen elhisszük, hogy azok mi magunk vagyunk.

forrás: https://deszkavizio.hu

Bazi kis magyar lagzi: erről mesélt Molnár Ferenc Debrecenben

Szerző: Szénási Miklós 

Kell, hogy üzenjen valamit egy előadás? Vagy elég, ha csak jól érezzük magunkat a színházban? Az üvegcipővel az emberi kapcsolatok világában sétáltunk.

Molnár Ferenc nem véletlenül volt a huszadik század első évtizedeinek egyik legünnepeltebb színpadi szerzője. Ha a neve ott ragyog a színlapon, akkor szinte biztos a siker ma is. Tudott valamit, ami miatt száz évvel később sem tartjuk porosnak a darabjait, nem érezzük azt, hogy a világa unalmas, vagy tét nélküli lenne.

Bár nekem kicsit erőltetettnek tűnik az a megközelítés, hogy Az üvegcipő valójában egy fordított Hamupipőke-történet, de ha valaki ezt gondolja, legyen. Szerintem sokkal egyszerűbb megfejtés az, hogy

az üvegcipő hősei nők és férfiak, akik szeretnének boldogulni és boldogok lenni, szeretnének szeretni, de valahogy az élet nem annyira egyszerű.

Göttinger Pál rendezése úgy mesél egy hajdani, mára letűnt világ kapcsolatairól, hogy nem erőlködik azon, milyen lenne, ha maivá változtatná a figurákat, a sztorit. Mégis azt érezzük, mintha egy kortárs szerző darabja peregne előttünk, amiben teljes mértékig otthon érezzük magunkat. Lényeges, hogy van mit elmesélni, hogy jók a párbeszédek, sodornak, visznek előre a mondatok. Kíváncsiak vagyunk a szereplőkre, érdekel, mit miért tesznek vagy nem tesznek, mi motiválja őket, mi fékezi, mi miatt kerülnek lehetetlen helyzetekbe.

Három felvonás, három szín fest elénk egy olyan történetet, melyben szinte minden a nők körül forog. (Ahogy általában Molnár Ferenc darabjaiban.)

Adél (Újhelyi Kinga), a penziótulajdonos végtelenül csalódott, kiégett, nem akar már szerelmes lenni. Az érzelmi viharok ellen azzal biztosítaná be magát, hogy feleségül menne valakihez – akibe nem szerelmes. Miközben éveken át szeretőt tartott az ékszerész, Császár Péter (Kránicz Richárd) személyében. Aki ugyan bolondul érte, ám csak egy súlytalan mellékszereplő Adél életében, ahogy szinte mindenki más. Adélnak ugyanis senki nem számít, csak az „én”, azaz ő maga. A határozott, arrogáns (és mindehhez nem tévedhetetlen), és az idővel egyre inkább versenyt futó nő úgy dönt, Sipos Lajos (Bakota Árpád) műbútorasztalos felesége lesz. Nem számít, mit gondol róla, akarja-e ezt a férfi, a döntés megszületett.

Adél cselédje viszont, az alig húszéves Irma (Balázs-Bécsi Eszter), akinek semmije és senkije nincs az egész világon, csak hatalmas lelke és repdeső álmai, jó ideje végletesen szerelmes a nála húsz (még inkább harminc-harmincöt) évvel idősebb Sipos Lajosba. Irma (majdnem) olyan, mint egy mai tinilány: szeles, bolondos, kiszámíthatatlan.

Mi lesz ebből? Mi lenne: esküvő. Ahol a házmestertől és a feleségétől kezdve (Garay Nagy Tamás és Vékony Anna), Adél anyjáig (Sőreghy Ágnes) mindenki azt teszi, amit elvár tőle Adél. Kivéve Irmát. Irma nem ilyen. Irma sértett, megbántott csitri. Szerelmes. Nincs vesztenivalója, és mivel egymás után issza a pálinkákat, egyre nő a bátorsága...

Az üvegcipő első nekifutásra egy humorral átszőtt, temperamentumos vígjáték néha visszafogottabb, olykor harsány poénokkal, meglepetésekkel és váratlan fordulatokkal. Ám ennél jóval több is, mert Molnár Ferenc jól ismerte az embereket, a saját életéből is bőven volt példa arra, milyenek vagyunk, mennyire esendőek és milyen lehetetlen helyzetekbe tudunk sodródni.

Az előadás nem marad meg a felszínen. Van esküvő, ünneplés, de van dráma, és meglepetés is.

Hogyan jutunk a harmadik felvonásban a hatóságok elé, ahol mindenkinek színt kell vallania? Ki az a Roticsné (Majzik Edit), és mit keres ebben a társaságban? Léteznek tündérmesék, létezik az, hogy egy ilyen viharos történet végén minden jóra fordul? Ha igen, ahhoz éppen az olyan karakterekre van szükség, mint Bakota Árpád asztalosa, aki ha kell, képes meghozni a maga lehető legjobb döntését.

Határozottan leköti a figyelmünket az előadás, azt érezzük, repül velünk az idő. A szereplők nem kiállnak és szavalnak, hanem játszanak, szinte megállás nélkül mozgásban vannak.

A párbeszédek mellett látványos jelenetek zajlanak a háttérben az esküvőn is, a hivatali váróban is. Utóbbi helyszínen Bolla Bence Józsefnek köszönhetően, aki mintha a Svejk, a derék katona világból keveredett volna ide, és jó párost alkot a joviális rendőrtanácsossal (Dánielfy Zsolt).

A díszletek látványosak, nagyvonalúak, jó nézni őket. Érdekes megoldás, ahogy a léptékek ütköznek. Az első felvonásban például a lent, a hétköznapi élet szintjén nagyjából korhű környezetben mozgó emberek fölött hatalmas virágok virulnak. A másodikban ez a kettősség horizontálisan jelenik meg: a forgó színpad egyik oldalán az aprólékos részletek, a lagzi az asztallal, a násznéppel, a pappal (Sóvágó Csaba), Adél kicsit demens, kicsit hisztis édesanyjával (Sőreghy Ágnes), az oda-vissza tologatott babakocsival, Irma pálinkaízű kétségbeesésével, míg a másik oldalon szinte maga a másvilág, egy hatalmas, omladozó fal képében, ami szinte eltemeti az embert, a jelenét, jövőjét.

Miről mesél ma Molnár Ferenc? A nőkről? A nők sorsáról,hétköznapi küzdelmeiről? Arról, hogy kié lesz a férfi? A gazdag nőé, aki nem szerelmes bele, vagy a nincstelen senkié, aki meg fülig? Egyébként kell, hogy üzenjen valamit, vagy elég, ha csak jól érezzük magunkat a színházban? Az utóbbi sem kevés (mögöttem nagyon lelkes és nagyon fiatal nézők ültek!), de talán valami olyasmit kapunk ettől az előadástól, hogy az ember nehezen tud mit kezdeni magával. Régen mintha a boldogtalanságot keresték volna az emberek, ma meg mintha mindenki azt szeretné mutatni, hogy annyira, de annyira boldog.

Még több fotót, teljes szereposztást és információt arról, mikor látható az előadás itt találnak.

forrás: https://dehir.hu/

Hamupipőke is megkérheti a királyfi kezét?

Nem csak a gyerekek szeretik a meséket, hanem a legtöbb felnőtt is. Néha szeretnénk elhinni, hogy tényleg olyan szép és egyszerű minden, hogy váratlanul eljön a királyfi és az a bizonyos cipő pont a mi lábunkra fog passzolni. Az élet sokszor bebizonyította, hogy ennek sajnos az ellenkezője igaz. Molnár Ferenc fordított Hamupipőke-története is erről tanúskodik. Az üvegcipő című darabot Göttinger Pál rendezésében mutatta be a Csokonai Nemzeti Színház.

Rögtön az előadás elején egy nem mindennapi szerelmi négyszög tárul elénk és ez biztosít arról, hogy nem fogunk unatkozni. Sipos Lajos, a panzió mindig mérges vendége egy középkorú bútorrajzoló, aki hosszú évek óta él itt Irmával, a kis cselédlánnyal. Még gyerekkorában vette magához a kislányt és igyekszik mindent megtanítani neki, hogy jó szolgáló váljék belőle. A lány azóta felnőtt, és halálosan beleszeretett pártfogójába. Irma mindent bevall ennek az édes-mérges embernek és könyörög neki, hogy ne vegye feleségül Adélt, a panzió tulajdonosnőjét. Nem titok, hogy a leendő asszony ragaszkodik az esküvőhöz, aki ezzel szeretné leplezni, hogy a fiatal ékszerészsegédért, Császár Pálért rajong.

Mire a kedves néző kibogozza ezeket a kusza szerelmi szálakat, véget is ér az első felvonás. A szünetben érdemes kicsit hangolódni az évszázad legnagyobb botrányára, mert Irmát nem olyan fából faragták, aki szó nélkül hagyja, hogy megnősült a szerelme. Persze a harmadik felvonásban minden kiegyenesedik, de addig nagyon sok izgalmat élnek át a szereplők, és mi is velük együtt.

Az üvegcipő című vígjáték amellett, hogy remek szórakozást nyújt, számos tanulságot is tartogat számunkra. Örök igazság, hogy egy szerelmes nő mindenre képes, soha nem szabad lebecsülni őt még akkor se, ha éppen csak most lett nagykorú. Ez a darab arra is megtanít, hogy a nagy korkülönbség csak addig sok, amíg legalább az egyik fél fiatal. Lehet az bármennyi, hetven év múlva csak két öregemberként fogják őket emlegetni. Mutat példát arra, amikor egy nagyon fiatal lány szeret bele egy idősödő úrba, valamint láthatjuk egy fiatalember és egy érettebb hölgy románcát is. Megbotránkoztatóan hangozhat, de Molnár Ferenc műve a Csokonai Nemzeti Színház társulatának tolmácsolásában inkább egy kedves, megmosolyogtató történet.

Balázs-Bécsi Eszter számára nem ismeretlen a komika szerepkör. Számos alkalommal láthattuk már Irmához hasonló cserfes, bátor, szókimondó cselédlány bőrébe bújni. Egytől egyik nagyszerű alakítások voltak, és bármennyire is hasonló karakterekről van szó, mindegyik egy kicsit más. Irmát nem kell félteni. Nem jön zavarba, ha Sipos úr felhívja a figyelmét egy-egy hibájára, vagy hiányosságára, és nem fél vallani az érzéseiről sem. Ennek a szeleburdi lánynak hatalmas szíve van, amit nem szabad összetörni. Elhatározta, hogy senki nem foszthatja meg a boldogságtól, ezért végső elkeseredettségében őrült dolgokra is képes.

Sipos első ránézésre nem éppen egy szimpatikus úr, de ennek csak a folytonos mogorvasága az oka. Bakota Árpád megmutatta, hogy még egy ilyen zsémbes emberben is érző szív dobog. Rövid vonakodás után hajlandó eleget tenni állandó szeretője, Adél kérésének és elveszi őt feleségül. Hogy mennyire lesz valóban hosszú és boldog ez a házasság, az már más kérdés. Na de mi a helyzet Irmával? Vajon iránta is megenyhülnek az idősödő úr érzései? Három teljes felvonáson keresztül szurkolhatunk, hogy mindenki megtalálja a szerelmét.

A boldog ara, Adél mindent megtesz, hogy tisztességes asszonynak tűnjék. Sürög-forog a vendégek körül az esküvőn, a férjének viszont rögtön a boldogító igen után világossá tette, hogy mostantól ő parancsol. Újhelyi Kinga roppant finom játékában szépen kidomborította Adél valódi érzéseit és jellemét. Személyében egy igazán sokszínű karaktert ismerhetünk meg, akinek ahogy telik az idő, talán az indítékai is megváltoznak. Szigorú panziótulajdonosként mutatkozik be, aki minden esetben megköveteli a fegyelmet. Felszínre kerül a gyenge, szerelmes nő, aki hamar házisárkánnyá változik. Később elfogadja a sorsát és bár ő egy határozott személyiség, egész simulékonnyá válik az előadás végére.

Ebben persze szerepe van a fiatal szerelmének, Császár Pálnak is. Kránicz Richárd alakításában ő eleinte egy léhűtő alaknak tűnik, de ezt a szemtelen fiatalembert nem lehet nem szeretni. Irmához hasonlóan ő sem akar belenyugodni, hogy mással kötött házasságot szíve választottja, de ezt csak négyszemközt vallja be neki.

Ondraschek Péter forgószínpadra tervezett díszlete a második felvonásban tud igazán érvényesülni. Időről időre bepillantást nyerhetünk egy, a násznéptől elkülönített helyiségbe, ahol mindenki titkára és igazi érzéseire fény derül. Egy ilyen forgószínpad az életünk is. Társaságban néha egész más arcunkat mutatjuk, mint a négy fal között.

A virágmotívumokkal díszített panzió és a retró rendőrkapitányság Cselényi Nóra jelmezeivel kiegészítve visszaröpítenek minket Molnár Ferenc korába. Ahogy akkoriban messziről látszott mindenkinek a társadalomban betöltött szerepe pusztán az öltözködése alapján, úgy ebben az előadásban is definiálják viselőjüket a ruhadarabok. Például Adél elegáns, hosszú, lila ruhája sejteti, hogy jómódban él. Ehhez párosul határozott megjelenése, amely tekintélyt parancsoló, ugyanakkor némi gőgöt és büszkeséget is sugall.

Az üvegcipő című színdarab akár egy tündérmese is lehetne, ám vad viharait még a szappanoperák is megirigyelhetik. Az előadás elején kirajzolódott szerelmi négyszögből még bármi lehet, sőt kérdés, hogy egyáltalán van-e belőle kiút. Vajon boldog lesz Hamupipőke? Ha igen, kinek az oldalán? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keressük a választ Göttinger Pál rendezésében.

Molnár Ferenc vígjátéka kitűnő szórakozást nyújt mindenkinek, aki a színvonalas kikapcsolódást kedveli. Jó választás, ha nevetéssel szeretnénk tölteni az estét, de hosszabb, elmélyültebb gondolkodásra is lehetőséget ad. Szeretettel ajánlom a Csokonai Teátrum Nagyszínpadán bemutatott előadást. Legalább egyszer mindenkinek érdemes jegyet váltani rá.

Hreskó Anita

forrás: https://www.diszpolgar.hu/

Lavina - Az eSzínház Fesztivál Énis, teis című előadása

Most zajlik az eSzínház Fesztivál, ezúttal Götz Eszter írását olvashatjátok a Weöres Sándor Színház Énis, teis című eSzínházi előadásáról.

2025. szeptember 27.

Én vagyok az egyetlen, aki vigyáz rád – hajol szinte fenyegetően felesége fölé a férj, és tényleg el is hiszi, amit mond. A feleség pedig egyelőre nem tudja, hogy hálával fogadja-e a férje által felkínált védelmet, vagy megrémüljön tőle. A lassan kihűlő házasság problémáival ugyanis előző nap egy párterápián vettek részt, ahol az asszonyból hirtelen kicsúszott egy régi emlék: 13 évvel ezelőtt a tánctársulatban, ahol akkor táncolt, a vezető durván közeledett hozzá. A férjben beláthatatlan folyamatot indít a vallomás: egycsapásra megtalálja régóta keresett szerepét, és felesége megmentőjévé avanzsál. Innen már csak egy lépés a nyilvánosság bevonása. És ez meg is történik.

Légrádi Gergely Énis, teis című darabja a szombathelyi Weöres Sándor Színház előadásában egyetlen térben sűríti össze a jelent és egy 13 évvel ezelőtti estét, illetve két család életét és egy bulvárlap szerkesztőségének működését. Ezt az egyetlen teret különböző magasságú dobogók osztják értelmezhető egységekre, de ezek átjárhatók, és a szereplők gyakran át is lépdelnek a többiek világába – hiszen ilyen a médianyilvánosság: betör az életünkbe és néhány kattintásért cserébe felforgatja azt.

A színpad egyik oldalán a hajdani „erőszaktevő” otthonát látjuk, a koreográfusét (Horváth Ákos), aki körül néhány nap alatt elfogy a levegő. a másik oldalon a „bántalmazott” nő (Csonka Szilvia) takarókba csomagolva vegetál a kanapén, miközben a férj (Némedi Árpád) pörög, telefonál, intézkedik, közleményeket ad ki. Középen pedig a média tere uralkodik, vadul nyomják a sztorit, végre van miről beszélni. A bulvárlap újságírója (Kelemen Zoltán) így oktatja a fiatal újságíró-gyakornokot (Nagy-Bakonyi Boglárka): te legyél az olvasók dílere, aki ellátja őket a droggal! Mellesleg a szakmai jótanácsok közben egyre nyilvánvalóbban kerülgeti a fiatal lányt, aki nagyon ügyesen utasítja vissza a már-már csábításnak tűnő, napi rendszerességű randiajánlatokat.

Nyakig vagyunk tehát a 2017-ben indult, és azóta elég sok fordulatot vett #metoo mozgalom következményeiben, ahogy a darab címe is jelzi. Légrádi azonban az ítélkezés helyett éppen azt tárja fel, hogy maga az „erőszak” is legalább kétféle olvasatban él, a nő egészen másként élte meg, mint a férfi, arról nem is beszélve, hogy az eset szorosan összefüggött a tánccal, a testi kifejezéssel és egy felfokozott érzelmi-alkotói állapottal. Egyébként is régen történt már, mindenki másként emlékszik rá, azóta nem látták egymást, nem lett kibeszélve, nem hagyott nyomot senkiben. Egészen máig. Hogy miért jött elő az asszonyból éppen most, és éppen a párterápián? Jó kérdés, talán itt fogható meg a történet lényege, nem is a 13 évvel korábbi estében. Talán mert valami nem működik a házasságban, talán mert egy régóta elnyomott emlékben vélte megtalálni a kudarc gyökerét. Talán mert a #metoo megnyilvánulásain felbátorodva úgy gondolta, vele is erőszak történt. Ki tudja.

A cselekmény során az eredeti „bűn” körül megjelennek az újabbak is. Göttinger Pál rendezése rendkívül árnyalt és érzékeny módon adagolja azt a folyamatot, ahogyan a koreográfust először a társulata, majd a barátai, végül a felesége (Bálint Éva) hagyja el, a másik oldalon pedig a válságmenedzserré előlépett férj egyre erőszakosabb, egyre patriarchálisabb jelleget ölt, a feleség pedig egyre világosabban látja, hogy satuba van fogva. Egyetlen dolog nem történik meg, ami gyógyíthatná a fenyegető katasztrófát: az ominózus eset két résztvevője a hallgatást választja, egy bátortalan kísérletet leszámítva nem lépnek kapcsolatba, nem kívánják tisztázni, mi is történt ott és akkor. Mert már régen nem a múlt számít.

A darabot színpadra Göttinger Pál állító pontosan mérte fel az erőjátékokat, a három színpadrész, illetve az azokon megnyilvánuló szereplők bonyolult kapcsolatait. Érzékenyen ábrázolja az intimitás és a nyilvánosság kölcsönhatásait, tulajdonképpen egy hárompólusú, zárt világba helyezte a cselekményt, és ezzel felnagyította minden szó, minden mozdulat jelentőségét. Ondraschek Péter díszlete pedig olyan keretbe foglalta a játékot, ami képes konkrét tereket működtetni, de egyben látomásszerű, a múlt és a jelen közötti áttűnéseket is sejtető közeg, átjárható falakkal, táncpróba-stúdiókban használatos kapaszkodó rudakkal, a teret átdöfő, éles fénynyalábokkal. Cselényi Nóra visszafogott, zömmel fekete és földszínekben maradó jelmezei révén a narancssárga térben a szereplők inkább árnyékok, semmit személyiségek; az egyetlen kivétel az újságíró-gyakornok, aki friss, mai farmer szettekben, rózsaszín kiegészítőkkel, fehér pólóban valamiféle kívülállást képvisel. De ez is csak illúzió, hiszen éppen ő az, aki az igazságkeresés közben az első „saját sztorijából” hazugság árán próbál igazi nagy durranást csinálni.


forrás: https://www.szofa.eu/

Mi lett volna, ha a nők írják a történelmet?

A Momentán Társulat improvizációval, humorral és szakértelemmel állította feje tetejére a (nő)történelemről alkotott sztereotípiákat Kapolcson.

Hány ágyasa volt Mária Teréziának? Fürdött szüzek vérében Báthory Erzsébet? Léteztek-e „nemváltó” gyakorlatok a történelem során és mi volt az elsődleges funkciója az erényövnek? Többek között ezekre a kérdésekre is választ kaphattunk Katona Csaba történésztől a Momentán társulat Élő történelem című nőkkel kapcsolatos történelmi sztereotípiákat lebontó előadásán

A „minden sikeres férfi mögött áll egy nő”- sztereotípiát megfordítva már az előadás leírásában is az a kérdés szerepelt: vajon a sikeres, híres nők mögött ki vagy mi áll? Nem árultak ezzel zsákbamacskát a szervezők, az előadás ugyanis azt mutatta be: milyen evolúción ment keresztül a nők megítélése?

Honnan, miből nőttek ki az ismert történelmi nőalakok és hogyan állunk manapság a nők társadalmi megítélésével, szerepével és egyáltalán: a női tehetséggel kapcsolatos kérdésekkel?

A Momentán társulat Élő történelem című nőkkel kapcsolatos történelmi sztereotípiákat lebontó előadása

„A férfimunkát orvul elvégezték”

Az alkalom sajátos elegyét adta az improvizációnak, a moderált beszélgetésnek, a történelmi előadásnak és az edukációnak, ugyanis úgy épült fel, hogy a közönséget megszólítva különböző történelmi példákat gyűjtött össze a műsorvezető, Bodroghy Borbála, amelyekre Katona Csaba történész adott hiteles választ.

Ezeket az est háziasszonya saját, tűpontos kérdéseivel és kommentárjaival egészítette ki, a Momentán társulat többi színésze pedig – Lisztes Linda, Penke Bence, Göttinger Pál, Kiskovács Attila, Molnár Levente és Palkovits Nóra – el is játszotta az közönség vagy a történész által feladott helyzetet vagy jelenetet.

A néző pedig kapkodhatta a fejét a sok új információ, sajátos megközelítés és érdekes történelmi női karakter láttán, egyúttal sokszor foghatta a hasát is a nevetéstől, amikor ilyen mondatok hangzottak el a történelmi helyzeteket megidéző jelenetekben:

„Nem lehetne, hogy most egy férfi vinné el a balhét, én meg csak úgy mosolygok?” (Mondta – soha – Margaret Thatcher, szerepében: Lisztes Linda)

„Nő vagyok, de talán ez mit sem vesz el a sikereimből.” (Jeanne d’Arc szerepében: Palkovits Nóra)

„De, ez mindent megváltoztat.” (Segítője szerepében: Penke Bence)

„Ez mindennel szembemegy, amit eddig a világról gondoltunk.” (A romantika korabeli házitanító szerepében, aki leány tanítványának matematikai tudásán lesokkolódva Chopin stílusában dalra fakadva szörnyülködik: Göttinger Pál)

„A kútból a víz – kimerve; a fa – felhasogatva; a tető – megácsolva. A férfimunkát valaki orvul elvégezte!” (Második – vagy első – világháborúból hazatérő férfi.)

„Jó lenne, ha jól fizető hivatást választanál, mert én pultozásból nem tudok annyit keresni, hogy kijöjjön a törlesztő.” (Mai huszonéves fiú szerepében: Penke Bence)

Elfiúsított lányok, színésznők és a női géniusz

A nők társadalmi szerepét illetően az előadás tanúsága szerint két út kínálkozott: az egyik az „elfiúsítás”, ami egyrészt bevett gyakorlat volt nemesi családoknál, ha fiú utód nélkül maradt a család. Ilyenkor ugyanis a lánygyermeket jogilag „fiúsították” hogy a családi örökség rászállhasson.

Másik bevett út a klasszikus Jeanne d’Arc-i példán keresztül kínálkozott: amikor egy elhivatott nőszemély férfinak álcázva magát komoly (akár katonai) sikereket is el tudott érni.

Jeanne d’Arc

A másik kitörési pontot a nők számára az oktatás és a színészkedés jelentette. Déryné Széppataki Róza vagy Blaha Lujza esetében ma már fel sem merül, hogy kik voltak a férjeik, ahogy pedig a felvilágosodás korába érünk, a lányok oktatása is egyre elterjedtebbé válik.

Igaz, először házimunka, hímzés, zenetanulás terén, de az úrilányok házitanítóikon keresztül más tudományterületekre is elkalandozhattak, sokuk komoly sikereket érhetett el az irodalom és a művelődés területén. (Habár még nagyobbakat, ha férfi álnéven írtak.)

A kegyelemdöfést pedig az első és a második világháború adta meg, amikor a férfiak nélkül maradt nők ráébredtek, hogy az élet sokkal több területén helyt tudnak állni, mint a „Kinder-Küche-Kirche”, vagyis a gyerek-konyha-templom háromszöge. Miután pedig a férfiak visszatértek a frontról, eszük ágában sem volt erre a szűk játéktérre visszavonulni.
Báthory Erzsébet esete és más boszorkányságok

És hogy bevezetőben felvetett kérdésekre is választ kapjunk: Mária Teréziának nem voltak ágyasai, szerelmi és szentségi házasságban élt férjével és 16 gyermekükkel. Báthory Erzsébet nem fürdött szüzek vérében, ez a róla szóló legenda azért alakult ki, mert egyrészt egy Thurzó György nevű nádor és főispán rá akarta tenni a kezét Báthory Erzsébet vagyonára és ehhez hasonló koholmányokat talált ki.

Mária Terézia

Minderre a legendára az is ráerősített, hogy Erzsébet a férje miatt protestáns lett és ezért – Katona Csaba szavaival élve – egy ellenreformátor „püspök fejében kinyílt a csillagkapu” és különböző módokon, akár röplapok formájában terjesztette, hogy aki elhagyja a katolikus hitet, annak efféle elmeháborító következményekkel is számolnia kell.

(Annyi egyébként igaz a Báthoryt övező rémes történetből, hogy valóban fiatal lányokat hozatott magához, de nem a vérüket akarta venni, hanem Európa első leányiskoláját működtette a kastély falai között. A tanult nők pedig a fenti példából kiindulva sokáig botrányosnak és veszélyesnek számítottak.)

Egyfajta boszorkányüldözés volt tehát ez is, amiről azonban azt is megtudhattuk, hogy nem csak a nőket érintette: férfiakat is fogtak boszorkányperekbe varázslás és kuruzslás vádjával, habár nőkhöz kötött tevékenységekhez (pl. gyógyfüvekkel való foglalatoskodás) volt inkább köthető.

Az erényövvel kapcsolatban pedig azt tudhatta meg a nagyérdemű, hogy abban a formában, ahogyan sztereotipikusan ismerjük – mint középkori, nemesi kínzóeszköz, ami a lányok örömszerzési lehetőségére gyakorolt családi kontroll szimbóluma lett – nem létezett.

Tömegesen készítettek azonban önvédelmi eszközként hasonlókat, amikor a gyári munkásnők első generációja tömegesen jelent meg a Soho-ban, mivel – szintén Katona Csaba szavaival élve: „nem bíztak abban, hogy férfi kollégáik megértik majd: a nem az nem”.
Rigó Jancsi, a belga főherceg felesége és egy elképzelt történelem

A legérdekesebb karakter Clara Ward volt, aki belga főherceg férjét hagyta ott a magyar cigányprímásért, Rigó Jancsiért, akit szintén elhagyott később egy olasz (más források szerint: spanyol) pincérért. Clara Ward 1862-ben azt nyilatkozta: „nők, ha boldogtalanok vagytok a férjetek mellett, hagyjátok ott”.

Ki volt ő? Veti fel a kérdést Katona Csaba: „egy disszonáns elem a társadalomban, aki nem tudott beilleszkedni? Egy nimfomán? Vagy a nőjogok harcosa, még mielőtt nőjogok egyáltalán léteztek volna? Szerintem: lehetett mindhárom egyszerre.”

A Momentán társulat zárójelenetei arra tettek kísérletet, hogy megnézzük, milyen lenne a jövő vagy milyenek lettek volna ezek az emblematikus történelmi jelenetek, ha nők lettek volna a történelem nagy vezérei. Megnézhettük Batu kán és a honfoglaló magyarok női változatát is, és az is kiderült, hogy miért lenne tengerpartunk, ha nők vezették volna a honfoglalást?

Ha férfiak és nők együttműködése korábban is megvalósulhatott volna, például, ha Jeanne D’arc-ban nőként is hittek volna férfi harcostársai, elhangozhattak volna ehhez hasonló mondatok:

„hatékonyabb, emberibb és kevesebb vérrel átitatott világ lesz az, amit ő mutat nekünk.”

Soha nem jártunk még előrébb

Ami pedig a jelen helyzetet illeti: nem volt még olyan történelmi korszak, amelyben előrébb járt volna a női jogokat illetően, mint a mostani, még akkor sem, ha a gyakorlatban most is sok visszásságot és előítéletet tapasztalunk. Most van az átmenet időszaka, ahogy Bodroghy Borbála fogalmazott, elnézést kérve a férfiaktól, akiket az este során kikarikíroztunk, majd hozzátette: mi több ezer évig éltünk ebben, szóval ezt most viseljétek el.

Ez az előadás élő példa volt arra, hogy humorral, együttműködéssel, stílusérzékkel és hiteles információkkal a legrázósabb témák is feldolgozhatók. A Momentán és Katona Csaba előadása megmutatta, hogy a női történetek nemcsak fontosak – hanem nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy az összképet tisztán lássuk. És talán kevesebb háború lett volna, sőt, még talán tengerpartunk is lenne, ha időben figyeltünk volna rájuk.

Szerző: Laborczi Dóra 

forrás: https://marieclaire.hu

Kíméletlen visszaszámolás

A „Védőháló” című előadásról nehéz kritikát írni. Nehéz róla beszélni, és még nehezebb róla gondolkodni. Úgymond “necces”, de pont ezért született. Hogy fel tudjuk venni a fonalat egy elnémult dialógusban arról; hol csúszhat félre az élet, miért nem vesszük észre, és mit kezdhetünk magunkkal, amikor mi vagyunk, akik itt maradtunk?

Alberti Zsófi és Khaled-Abdo Szaida a Dante Közösségi Alkotótér pincéjében bemutatott darabja elképesztően megkapó alkotás, mely az öngyilkosság személyes és társadalmi hatásait vizsgálja. Azt, hogy mennyire rendszer szinten nem értjük egymást, mennyire vakon rohanunk el egymás fájdalma mellett nap mint nap – teszi mindezt kiváló humorral, életszaggal, precizitással és a függöny mögé rejtett Móser Ádámmal, aki élőben zenél a drámához.

Az előadás inspirációs magja – mint Alberti Zsófi elmondta – egy kommentszekció a Facebookon, amely a tabunak egy szélsőségesen riasztó tünete. Addig hallgattunk, míg megszületett Anci (Gonda Kata karaktere) „Aki öngyilkos akar lenni, tegye meg otthon, a négy fal között” ethosszal. Az ennek táptalajt adó miliőt vizsgálja a darab, egy sor olyan jeleneten át, amely tulajdonképpen bármelyikünk életében könnyen megtörténhetne.

Középpontban az átlagos férfi, Péter (Endrődy Krisztián) áll, aki egy reggel lerakja a business-casual hátizsákot és leveti magát a mélybe. Történetünk visszafelé halad: a nyitóképen már az incidens ihlette védőháló (ami majd elkapja a potenciális öngyilkosokat) - avatáson vagyunk a szponzorral, influencer-Ancival, és ahogy tekerjük vissza az idő kerekét, megismerjük azon pillanatok "térképét", amelyek ide vezettek. Hiába próbáljuk megtalálni a 0. percet, a jelenetek fájdalmukban, keserűségükben egybeolvadnak: főnök, akinek nem számít a magánélet, párkapcsolat, ahol a két fél már nem ugyanazt akarja, mélyen terhes testvéri viszony, alkoholista szülő és váratlanul érkező gyerek – a “társadalmi célú szomorújáték” tragikuma az ezekben elvesző remény, mely nem nyomtalanul, de mégis úgy tűnik el, hogy senki meg nem kérdezi – baj van?

Mert igazából mindig baj van. Anci szerint, – aki egyébként csak azért foglalkozik a témával, mert Péter mellé zuhant le – ez tetteink következménye, melyet magunknak kell megoldani. Saját dogmáját követve, el is látogat pszichológushoz, ám amikor ott egy valódi problémával – hogy anyja, Anyci (a nagyszerű Sajgál Erika) diktálta élete mögül aligha szüremkedik elő saját gondolat – szembesül(-hetne), nyomban hátat is fordít. Ez a szemléletes jelenet egyébként egyike azoknak, amelyek túlírtságuk vagy stilizáltságuk miatt kibillentenek. A felnagyított gesztusok terepén, a karikatúrában nem mozog kényelmesen a darab. Különös kettősség: egyes jelenetek dermesztően élesek – Kolnai Kovács Gergely például a főnök szerepében zseniális – míg ahogy egyszerűbb rétegekbe kéne helyezkedni, – mezei ügyintézőként – zavaróan klisés mondatok hangzanak el. Nem igazán látszik megfelelő árnyalat olyan alakokban, melyeknél talán másként kellett gondolkodni.

Az előadás legintenzívebb részlete a Péter és Orsolya (Radnay Csilla) közötti veszekedés viszont az, amiért már önmagában megéri beülni a darabra. A kompromisszumokon átfeszülő sérelmek, a düh és a szeretet groteszk elegye zavarba ejtően kifejező. Nemcsak Endrődy, hanem Radnay játéka is rendkívüli. Orsolya komplex karakterét, a halott Pétertől babát váró özvegyet – amely bűntudattól, gyásztól, reménytől és haragtól zsúfolt – Radnay Csilla rezdülésre pontosan kiméri, sosem válik túl sokká.

A humor jól adagolt, épp úgy oldja fel a legsúlyosabb pillanatokat, ahogy újra meg újra elodázunk vele őszinte gesztusokat. Persze nem rosszindulatból, tényleg nagyon jók a poénok. Ám emellett meg kell találni az eszközt, a szótárat, mellyel képesek vagyunk az öngyilkosságról értőn beszélni. Mert magától a rendszer nem segít, nincs empátiára optimalizált protokoll, csak az adatlap, a sorszám, a procedúra.

A darab második felvonása, egy beszélgetés (pszichológussal, alkotókkal, közönséggel), mely nem pusztán kiegészítés, szerves része az estének. Bár nem egy betonozott utat mutat, de az irányt kijelöli. Jelenlétre, kommunikációra és közös gondolkodásra hív nyíltan és szellemesen. Mert a védőháló a Dantéban nem a praktikus megoldást, hanem azt a szövetet jelenti, amit törődésből és megértésből fonhatunk – így talán kevesebben zuhannak át a réseken. A mű nemcsak színház, hanem fórum, aminek nem az a dolga, hogy válaszokat adjon, hanem, hogy végre feltegye a kérdéseket.

Ha Ön is úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123 vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Ha öngyilkossági gondolatai vannak, kérjük, olvassa el ezt az oldalt! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.

forrás: https://nepszava.hu

A nulladik perc: remények egy új világ hajnalán

Udvaros Dorottya Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművésznő is színpadra lépett péntek este Nagyváradon abban az előadásban, amely az idei Festum Varadinum utórendezvényeinek sorát zárta. Az Orlai Produkció A nulladik perc című előadása bár műfajilag komédia, olyan fajsúlyos témákat is a közönség elé vitt, mint a házastársi kapcsolat, a hűség, a poszttraumás stressz vagy a társadalmi kirekesztettség.

János Piroska

Különleges kettőség jellemzi Göttinger Pál A nulladik perc című színdarabját, amit maga a szerző állított színpadra: kezdet és vég, töretlen optimizmus és rezignált kiábrándultság, humor és szívenütő mondatok találkoznak abban az előadásban, amelyet az elmúlt pénteken a nagyváradi színházkedvelő közönség is láthatott. A múlt század hajnalán a párizsi világkiállítás nyűgözi le történetünk szereplőit, addig sosem látott találmányok kecsegtetnek a jobb életminőséggel, mindeközben egy kezdetben idilli házasság szétesésének lehetünk tanúi. Az ötven év körüli Marcel (Pataki Ferenc) folyami fuvarozó bár keményen dolgozik, mégsem tud egyről a kettőre jutni. Felesége, a 25 évnél fiatalabb Georgette (László Lili), szerelemből ment hozzá, elhagyta érte családját, s bár keményen dolgozik Marcel mellett, történetünk idejére belefásul a nélkülözésbe, de legfőképpen gyermekük elvesztésének bánatába. Ez az a veszteség, ami közrejátszik a házaspár közötti elhidegülésben is.

A színdarab legharsányabb szereplője Pötyi mama (Grisnik Petra), a kikötői hajléktalan, operarajongó száz évnél is idősebb asszony, aki azonnal belopta magát a közönség szívébe. Az állandóan hallgatódzó, nagydumás Pötyi mama talán a színdarab elsődleges „humorforrása”, mindeközben az est során tőle kapjuk az egyik legélesebb társadalomkritikát: a cselekményt megszakító, bemutatkozó monológjában – amely minden szereplőnél visszatérő elem az előadás alatt – vall arról, mennyire fájdalmas számára az, hogy a hajléktalanhoz senki sem akar hozzáérni. Hasonlóan gondterhelt a múltja Mole-nak (Ficzere Béla), a rakodómunkásnak, a háborús veteránnak, aki rémálmokkal küzd a francia gyarmatosítás során elkövetett embertelen vérontások miatt. A kínzó emlékektől szabadulni vágyó gyermekszívű verőlegény mohón veti magát bele a világkiállítás újdonságaiba.

Az Udvaros Dorottya által alakított Madame Pie a színdarab anyafigurája, aki támaszként ott van Marcel és Georgette számára, de ő az, aki betakargatja Pötyi mamát is. Kikötői zsibárusként tengeti mindennapjait, ennek ellenére az optimizmus megtestesítője, semmi sem szakíthatja el álmától, hogy egy nap muskátlis, eresz alatti fecskefészkes házban fog élni. Tőle tudjuk meg, mit is jelent a színdarab címében szereplő nulladik perc: az a pillanat, amikor a körülményeken felülkerekedve elhatározzuk – már csak jobb lehet.

Éleslátásával, higgadtságával ő a biztos pont, aki felismeri: „aki egyedül viszi a zsákot, az csak a földet tudja nézni”.

Puccini A köpeny operájával ellentétben – amelynek az előadás egyfajta parafrázisa – itt a boldog végkifejletnek, a házaspár újra egymásra találásának lehetünk tanúi. A szerző-rendező nem hagyja, hogy a néző bűntudatot érezzen amiatt, hogy ezt a boldogságot egy gyilkosság – a szerető, Henry (Rohonyi Barnabás), megölése – árnyékolja be: Pötyi mama újraéleszti a tetszhalott fiatalt. A fanyar végkifejlett azonban ott van a levegőben: miközben a szereplők örvendenek a pár boldogságának, a jobb élettel kecsegtető jövőnek és még a muskátlis otthon álomképe is megvalósul, a néző tudja, hogy 14 év múlva kitör az első világháború. Ezzel kapcsolatban Pötyi mama fogalmazza meg a szállóigeszerű igazságot: hiába esznek és isznak jobbat az emberek, van, ami „konstans”.

A közönség kitörő tapssal köszönte meg a kétfelvonásos vendégelőadást.

forrás: https://biharinaplo.ro/

Önöknek is látniuk kell(ene), mi nyomasztja Verát

Grecsó Krisztián 2019-es Vera című sikerregénye tálcán kínálta magát színpadra, csak valakinek észre kellett vennie ama bizonyos tálcát. A Covidnak köszönhetjük ezt az egyszemélyes előadást. Ha a lockdown összezár egy színésznőt egy rendezővel, akik amúgy a magánéletben is párt alkotnak, akkor csoda történhet.

A Libri-közönségdíjas regényt maga a színésznő, Grisnik Petra alkalmazta színpadra és Göttinger Pál rendezte. Ez a Kőszegi Várszínház produkciója, a premier már 2020-ban megvolt, rendhagyó körülmények között, gyakorlatilag közönség nélkül – a járványhelyzet miatt. Múlt szerdán a Liszt Intézetnek köszönhetően Pozsonyba is eljutott, de szerintem még nagyon sok kultúrházba el kell(ene) jutnia, hogy nálunk is minél többen láthassák. Vagyis ez itt a reklám helye.

A praktikummal kezdeném: viszonylag könnyen „szállítható“ előadásról van szó. Csak egy régi iskolapad, illetve Szeged ismert épületeinek kartonból kivágott, fehér vászonba tekert sziluettjei képezik a díszletet. A pad tényleg multifunkcionális ide-oda forgatva, felborítva - lehet belőle szónoki emelvény a tanévnyitón, búvóhely, paraván, titkok fiókja, vagy akár versenyló. (A díszlettervező: Trifusz Péter).

Vajon sejtik-e a felnőttek, mekkora viharok dúlnak egy tizenegy éves kislány lelkében? Egyáltalán kislány-e még Vera? A Grecsó Krisztián saját élményeit is bőven tartalmazó regény egy kétségbeesett identitáskeresése a családi titkok és a rendszerváltás előtti magyar társadalom kereszttüzében.


Vera élete látszólag rendezett: szerető szülők, biztos háttér. Ám ez a biztonság csak látszat, Megtudja ugyanis, hogy nem a vér szerinti szülei nevelik. Ez a felismerés fenekestől felforgatja Vera világképét. Ráadásul az első szerelem is telibe találja őt. Mennyiben határoznak meg minket a gének, és mit jelent „valódi” szülőnek lenni?

Grisnik Petra érzékletesen mutatja meg 75 percben, hogyan próbál Vera rendet teremteni a saját fejében, hogyan reagál a kegyes hazugságokra, vagyis arra, hogy a felnőttek nem mindig mondanak el neki mindent. Naivitás, kíváncsiság, szorongás, rácsodálkozás, megkönnyebbülés és elnehezülés – igazi hullámvasút, vagy inkább belső utazás tanúi lehetünk. A humoros, megható és drámai helyzetek akár egy jeleneten belül is váltakoznak.

Sikerült a regény legfontosabb mozzanatait beemelni a darabba, jelen van a barátság fontossága, a szerelmi vonzalom első jelei, a bonyolult tanár-diák viszony, a még bonyolultabb egymással versengés és a megfelelési kényszer, amelyek persze mind ismerősek lehetnek a nézőnek – akár gyermekkori emlékekként, akár saját gyerekeik tapasztalatain keresztül.


Az pedig, hogy egyszerre láthatunk a színpadon egy felnőtt nőt és egy kislányt, újabb réteget tesz hozzá a műhöz. A gyermeki nézőpont ugyebár nem lehet „autentikus“, hiszen felnőtt szerző tollából született a mű, és a felnőttekkel kacsint össze benne a színésznő is. Grisnik Petránál viszont nem mindig tudjuk, hogy épp kislányszerepben van-e, vagy a felnőtt Verát alakítja, aki külön a mi kedvünkért felidézi gyermekkori élményeit. Ez teszi rendkívül izgalmassá az előadást – például amikor Vera az őt körülvevő felnőtteket alakítja egy-egy jelenetben. Nekem személy szerint az tetszett legjobban, hogy itt nincsenek egyértelműen pozitív vagy negatív figurák, itt mindenki próbál boldogulni egy bonyolult világban. A felnőttek nem hazug képmutatók, hanem esendő, gyakran kiszolgáltatott emberek. Vera szülei is szeretni valók, de korántsem hibátlanok.

Ez az előadás működik, hullámokat ver, felkavar, mély nyomot hagy. Azokban talán még mélyebbet, akik nem olvasták a regényt, és minden történés az újdonság erejével hat számukra. Akik pedig olvasták, azok nyilván kíváncsian várják, hogy kedvenc fejezeteik belekerültek-e a színpadi változatba. Grecsó Krisztián regénye méltán vált a kortárs magyar irodalom egyik meghatározó darabjává, mert érzelmileg és gondolatilag is megszólít minket. Nemcsak egy kislány belső utazása, hanem egy korszak lenyomata is – búcsú a gyermeki ártatlanságtól, egyben a késői Kádár-kor Magyarországától is.

Göttinter Pál rendezése is egyszerre szól múltról és jelenről, hiszen az identitás, az igazság és a szeretet kérdései szerinte is időtlenek. Ez az előadás nem harsány, nem akar nagy igazságokat kimondani. Grisnik Petra csak mesél. És ebben a mesélésben rejlik az igazi ereje.

forrás: https://ujszo.com/kultura/onoknek-is-latniuk-kellene-mi-nyomasztja-verat

Primadonnák helycserés támadása

Mi az ára a csillogásnak? Vágyaink megvalósításának? Mi az ára a színháznak? Mi ma és mi volt száz éve?  

Göttinger Pál darabjának már alliteráló címe is hívogató, hisz kit ne szédítene el a trapéz a magasban, az elrugaszkodás, a visszafoghatatlan lendület, az édes himbálódzás? Mondjuk tüllben kissé veszélyes, a tüll csúszik, meg hát ki a fene vesz fel tüllszoknyát egy ilyen lélegzetelállító mutatványhoz, hogy még jobban csússzon?

Talán a színésznők, akik gyereket vállalnak a színészi karrier mellé, ami hát, mindegy, hogy száz éve vagy ötven, egykoron vagy ma, ugyanolyan halálugrás, mint azé, aki a trapézon tüllben lengedez. Vagy nagyobb. De akit megfertőz a színház, a folyamatos lengedezés a trapéz magasán, az, veszély ide vagy oda, nem tágít. Esze ágában sincs. Az nem egy rövid ideig tartó megfertőződés, az egy életre szól. Ahogy a darab végén Kékkovács Mara Blaha Lujzából, Honthy Hannából, Fedák Sáriból, Jászai Mariból, Prielle Kornéliából, Márkus Emíliából, Varsányi Irénből, Dérynéből és még ki tudja hány dívánkból összegyúrt primadonnája, Sáskáné Koronka Boglárka mondja, sokkal jobban szerette a színpadot, mint az életet, majd igazának alátámasztására búcsúelőadása után meghal.

Ez ám az autentikus halál.   

Két sikeres mostani színésznő, Kékkovács Mara és Bordás Barbara, akik saját életükből kiindulva rendelték meg a darabot Göttinger Páltól, könnyen megteszik azt a mintegy száz évnyi távolságot és idézik meg az akkori Nemzeti Színház primadonnájának és rajongóinak életét, hisz ha valaki, hát ők tudhatják, milyen a taps, a megrészegülés, a színpadi mámor, és hogy ennek milyen ára van. 

A két nagyszínpadhoz, nagy színházhoz, fényesebb csinnadrattához és nagyobb manézshoz szokott színésznő most intim, kamarányi térben találja magát, s bár működnek az operettista hangtávok, szélesebb színészi eszközök és beidegződések, ez a kis tér jót tesz. Sőt. Göttinger Pál korabeli dokumentumok és Nagy András színháztörténész segítségével írt, alapos kutatómunkára épülő, mégis fiktív történetet elénk táró darabja ilyen intim térben hat csak, annak dacára, hogy mindvégig a világot jelentő deszkákról van szó. Meg arról, ami azok mögött van.

A sok könny, nyomorúság, sóvárgás, lemondás és egzisztenciális válság, manipulációk, kizsákmányolások és kegyetlenségek sora, nemcsak a színházi mikrokörnyezeté, de az egész köréje szövődő világé, s ahogy Őze Áron rendező az előadás után mondja, bizony ma sincs ez másképp, ó, ha tudnánk, mennyire nincs… Mert vagy van a színésznő mögött egy szponzor, egy alku, egy deal, egy svihák vállalkozó, aki fizet, és akkor van minden, vagy nincs, és akkor semmi sincsen, se főszerep, se mellékszerep, és jó, hogy a tehetség mindent visz, de egy ponton túl áru, kényes valuta, amivel nem feltétlen az sáfárkodik, akié, hanem aki mozgatni tudja. És hát azt a tehetséget valahogy fel is kell fedezni, el is kell juttatni a világot jelentő deszkákig meg a közönségig, amihez az, hogy Kolozsvárról jöttem, Sipos Ilka vagyok és rajongásig szeretem a színházat, hát bizony kevés.

A Trapézon tüllben két színésznő, Sáskáné Koronka Boglárka, a kor ünnepelt, Nemzeti színházi sztárja és Sipos Ilka párhuzamos története, egyikük ünnepelt díva, másikuk az egyszerűségig naiv rajongó, de olyan, aki nem adja fel, aki lelkes és kitartó autogramkérőből, színésznői öltözőbe járó bálványimádóból először kóristalány lesz, a kórusból meg ugye ki lehet ragyogni, szerepbe ugrani, mi több, ha úgy adódik, a gyengélkedő díva szerepébe. Csak kéznél kell lenni. Persze ehhez elengedhetetlen a háttérben egy jól menő vállalkozó, vagy mondjuk úgy, a színházi világot átjáró svihák, egy ide-oda vágyakozó, ide-oda kalandozó-köteleződő Csigaházy, egy mindenféle nagybani üzleteket bonyolító Grünwald Sámuel, úgy is mint kitartó, pénzelő, állandó szerető, egy, két vagy ki tudja hány, gyerekben végződő ballépés, de leginkább jó sok pénz. Mert ha nem megy a lóvasút, akkor színház sincsen.

A darab a két színésznő, a befutott és a beérkező felemás, kutya-macska viszonyára, rajongó és rajongott egymást feltételező kapcsolati ívének bemutatására épít, s arra, hogy a csillogás, a trapéz és a tüll mögött milyen masinériák mozognak, s hogy az önkifejezésnek, önmegvalósításnak mekkora ára van. Hogy színpadon lenni annyit tesz, te mindenkinek ott vagy, de a függöny legördültével rád zúdul a jeges magány.

Bordás Barbara Sipos Ilkája egyszerre par excellence vidéki naiva és tűzről pattant kolozsvári léánka, tele alázattal, szenvedéllyel és élettel, Kékkovács Mara meg olyan jól adja a kegyetlen, metszően hideg, féltékenységébe és nyomorúságába belealjasuló Sáskánét, hogy bizonyára sokat kellett magában a szánni való gonoszt keresgélnie, mert aki ilyen elvetemülten alázza a másikat, az érte rajongót, mint ez a Koronka Boglárka, annak nyilván önmagával van a legnagyobb baja. S a darab végén ki is derül, mi is ez a nagy baj, mert a gonoszság is csak egy termék, egy következmény, nála épp a rettegés következménye, az attól való rettegésé, hogy kiderül, csak egy szánalmas amatőr, aki erejét megfeszítve tesz meg mindent amatőrsége elfedéséért, miközben ő tudja a legjobban: a valódi tehetségnek erre nincs szüksége. A kiegyensúlyozásra hivatott, az álmokat a zord valóságba húzó Csigaházy (Józan László) pedig, ahogy a primadonnáknak a színpadon, nekünk, a közönség tagjainak is mélyen a szemünkbe néz.

S miközben kibontakozik a szerepcsere, felborul az egyensúly, s a Három holló hónapos szobájából egy csapásra a Nemzeti öltözőjébe lehet kerülni, onnan meg oda vissza, a színésznők Eisemann, Zerkovitz, Strauss, Bizet, Kacsóh, Puccini slágerekkel és operettekkel támasztják alá kálváriájukat és sorstragédiájukat. Gyönyörű, telt, érett hangok, operára, operettre és édes-bús kupléra is alkalmasak, ringatnak, csillognak és mesélnek színházról, vágyról, színészetről, arról, hogy holdvilágos éjszakán, miről álmodik a lány. És igen, arról is, hogy az bizony, nos, óriási tévedés.

A Trapézon tüllben vágyból és drámából gyúrt, ízig-vérig színház, mely kever valóságot és fikciót, múltat és jelent sok szenvedéllyel, dallal, slágerrel, két teljesen eltérő karakterű színésznővel és erős atmoszférateremtő rendezéssel.

Az előadás az Art-Színtér és az Artist Center Agency koprodukciója. És ne felejtsük a zongoristát! A billentyűknél Szekeres László húzza. 

forrás: https://www.kozaralexandra.com

Egyéjszakás veszekedés – A Ha lenne valakim a 6szín színpadán

Balázs Bálint Tibor

Egy buli és a hozzátartozó lerészegedés után egy lány felvisz egy fiút magához. Ahogy hazaérve kijózanodik, úgy dönt: szeretné megismerni őt, így beszélgetni kezdenek. Az ismerkedésről, párkeresésről, múltjukról szóló beszélgetés során viszont állandóan ütközik a véleményük. Vajon ez csak egy kellemetlen éjszaka, vagy egy kapcsolat kezdete? Az Orlai Produkció Ha lenne valakim című előadásáról. Balázs Bálint Tibor kritikája.

A 6szín színpadja Kim (Barta Ágnes) stúdiólakásának szobáját jeleníti meg, melynek közepén egy rendetlen franciaágy áll gyűrött ágyneművel, ruhákkal. Ide érkezik haza részegen Jimmel (Mészáros Martin) és egy kis rekesz sörrel. Bár még nincs teljesen magánál, rögtön határhúzásokkal kezd: a srác maradhat még, de nem alhat nála, illetve leülhet az ágyának az egyik, pokróccal leválasztott végébe, de azon túl nem jöhet. Kérdezgetik egymást, és amellett, hogy folyamatosan véleménykülönbségekbe ütköznek, az is kiderül, a lány nem emlékszik az estére. Így Jimnek kell elmesélnie neki azt, hogy a buliban ő mászott rá a fiúra, ő csókolta meg először és ő is hívta fel magához. Ez a helyzet azonnal konfliktust szül: Kim megijed, hiszen tud róla, hogy sok lányt drogoznak be bulihelyeken, akik így nagy bajba kerülnek, és úgy tűnik, akár vele is könnyedén megtörténhetett volna ez.

Az előadás alapdinamikáját is ehhez hasonló helyzetek adják. Kimet gyermekkora óta több, súlyos trauma érte, nemrég ráadásul egy munkatársa is hosszú ideig zaklatta, ezért nagyon sok gondolat, gesztus félelmet vált ki belőle. Így Jim ártatlan mozdulatai (például a lány arcának megérintése) pánikot keltenek benne. Az előadásszöveg nagy hibája, hogy ezek a reakciók parodisztikus mértéket öltenek, ily módon hiteltelenítve az előtörténetében egyébként alaposan kidolgozott áldozati hangot. Érthetetlen módon lesz így elutasító és barátságtalan Jim karakterével, aki emiatt többször is hazaindulna már (de mindig visszamegy: végső soron tetszenek egymásnak). Jim karaktere sem kapott sokkal jobb szövegeket: egyszerűen nem tud tényleges empátiával fordulni Kim felé, a saját frusztrációi törnek belőle elő – például amikor arról beszél, hogy a jól kinéző férfiak közeledése imponál a nőknek, az átlagosaké pedig „nyomulás”, ami rögtön valami erőszakosságot is jelent. Illetve, bár kiderül, hogy pszichológus, még a lány saját múltjára való reflexióit is sértésnek veszi, és Kim traumáit akarná az első randin kitárgyalni.

Egyértelmű tehát, hogy nincs könnyű dolguk a színészeknek, hiszen törekednek arra, hogy mindkét karakter szerethető, megérthető legyen, úgy, hogy közben a szerzői szándék szerint meghatározott komikus jelleg is megmaradjon. A mindenre támadó Kim és az incel Jim karaktereiben ráadásul meg kell mutatkoznia a köztük létrejövő vonzalomnak is, ami mindig visszahúzza Jimet a lakásba.

A két színész nagyon igyekszik játékával szem előtt tartani az előbb felvázolt elveket. Az egymáshoz hajolásokban, a csókokban valóban létrejön valamiféle intim légkör, azonban ezeket a hirtelen kitörő és rendszeresen visszatérő vitajelenetek folyamatosan szétszaggatják, a viták utáni békülés pedig szinte indokolatlannak tűnik: rendben van, hogy tetszenek egymásnak, de mégiscsak kellemetlen szituációk sorát élik át azon az éjjelen. Mészáros Martin például nem tudja hitelesen bizonygatni újra meg újra a lánynak, hogy igenis marad, akkor is, ha nem történik semmi, mert szeretné jobban megismerni. Bartha Ágnes sem képezi meg kifakadásaiban azt az érdeklődést, ami azt sugallná, hogy karaktere vágyik arra, hogy a fiú minél később menjen haza. Részben emiatt is válhat a (már koncepció szintjén is nagyon fura, de a szpojlerveszély miatt most nem kifejthető) zárójelenet idilli helyett ijesztővé.

Neil Labute Ha lenne valakim című darabja Göttinger Pál rendezésében látható a 6színben. Az eredetileg komédiának szánt szöveg azonban pár perc után középfajú drámává válik, frusztrált, elrajzolt karakterekkel, ahol a nézőben felmerülhet a kérdés: miért fordul vissza négy alkalommal a férfi, hogy visszamenjen beszélgetni a nővel?

Neil LaBute: Ha lenne valakim

forrás: https://elteonlinenew.elte.hu

Hiába áldozta fel a gyerekét is a karrierért, szegényen és betegen halt meg

Mintha a két primadonnára, Bordás Barbarára és Kékkovács Marára írták volna a darabot, annyira átlényegülnek a szerepeikben a Trapézon tüllben című produkcióban. És a valóság pont ez: Göttinger Pál nekik írta a darabot, amit magánprodukcióban, saját finanszírozásban mutattak be az Art-Színtérben. Csuda egy előadás született Őze Áron rendezésben, két remek színésznővel, sok humorral és még több könnyel.

Három „munkaállomás” látható a parányi színpadon: egy pasztellszínű, egyszerű asztalka vizeskancsóval, mögötte állványon lavór, mellette fogas. A második, sötétbarna íróasztal már előkelőbb, mívesebb, sarkában valami tömény alkohol, talán whisky, és olyan zöld lámpa világít rajta, amilyent ügyvédi irodákban látni. A harmadik pedig fehér színházi öltözőasztal egy primadonna sminkes kellékeivel, tükörrel.

Ezeken a helyszíneken látjuk először a szerelőket: Sipos Ilkát (Bordás Barbara), a szappanszagú erdélyi lányt, az egyszerű kis bogáncsvirágot, ahogy az általa csodált nagy művésznő nevezi, nem kevés lenézéssel. Ő ül az egyszerű asztalnál, amikor éppen levelet fogalmaz. A színházi öltöző Sáskáné Koronka Boglárka (Kékkovács Mara) rezidenciája. Itt trónol, mint egy királynő, és az is: ő a színház első számú primadonnája, akit ünnepel a közönség, virágcsokorral köszönt az igazgató, és akinek a színe elé járul időnként Csigaházy (Józan László), aki, mint kitalálhatták, nem a férje.

Fordul a kocka

Az erőviszonyok adottak, a színház csillogó világa után ácsingózó, tenyeres-talpas és erőteljes tájszólással beszélő Ilka kóristalányként is csupán a hátsó sorban kaphat helyet, oda is csak protekcióval, míg Boglárka magabiztosan állhat a színpadon, és az öltözőjében is ereje teljében oszthat ki bárkit, aki kevésbé okos, ügyes, tehetséges – például Ilkát. Csigaházy pozíciója is biztosnak látszik, nem zavarja Boglárka férje, előadás után együtt vacsoráznak, jönnek-mennek a primadonnával.

Az élet azonban változik, sőt néha fenekestül felfordul. A kezdetben bizonytalankodó pályatárs erőre kaphat, a kitartónak tűnő lovag kikacsingathat, a feltétel nélkül rajongó igazgató bekeményíthet, miközben telnek az évek, és senki nem lesz fiatalabb. Csodák is történhetnek, a szegény beköltözhet egy villába – de a csodáról gyakran kiderül, hogy csak szemfényvesztés, és mindennek megvan az ára.

A gavallér sem rajongásból vesz ruhát, hanem kőkemény számításból, és minden egyes befektetett rózsacsokornak meg kell térülnie.

A két színésznő, Sipos Ilka és Sáskáné Koronka Boglárka nem valós szereplő, de olyan nagyságok kor- és pályatársai, mint Jászai Mari, Fedák Sári, Prielle Kornélia vagy Blaha Lujza. Ilka és Boglárka sorsában az ő életük tükröződik, és képet kaphatunk arról, micsoda szakmai és magánéleti küzdelmeken kellett keresztülmenniük azoknak, akik törték az utat. Akikről ma már utcákat és tereket neveznek el, de azt nem tudjuk, hogy boldogok voltak-e, hogy mennyi áldozattal és megalkuvással járt az életük. Hiába áldozta fel valaki a karrierért a gyerekét is, végül szegényen és betegen halt meg.

Dupla fenekű bőrönd

A darab tehát egyrészt visszavisz minket a Nemzeti Színház hőskorába, vagy a „zengerájba”, és elhangzanak Eisemann, Strauss, Bizet, Kacsóh Pongrác, Puccini, Zerkovitz ismert slágerei a két színésznő szívet melengető előadásában. És bár a dalok, a szófordulatok, a kifejezések mind azt jelzik, hogy a századfordulón vagyunk, az előadás Őze Áron rendezésében mégis erősen mai és kortárs. Egy icipicit időzőjelbe teszi a korban megszokott manírokat, kedvesen bánik a szereplőkkel, akik maguk is képesek öniróniával tekinteni erre a világra, és mindezt sok humorral, nevetéssel teszik.

Göttinger Pál azonban úgy írta meg ezt a darabot, hogy ne legyenek kétségeink: a mai primadonnák ugyanezeken a nehézségeken mennek keresztül, ugyanígy meg kell oldaniuk, hogy hova teszik a gyerekeiket, miközben a fényes díszletek között állnak, ugyanúgy van versengés, szakmai féltékenység is, és csak pillanatokra valósul meg a női szolidaritás. A férfiakkal sem lett egyszerűbb, legyenek bár főnökök, a nők hírnevét – vagy naivságát – kihasználó udvarlók, esetleg a karrierjüket enyhén szólva sem támogató férjek.

Nem úgy ülünk azonban a nézőtéren, hogy valami távoli, mesebeli világot nézünk, és rácsodálkozunk, hogy egy színésznőnek milyen élete van. Amikor Boglárka levelet fogalmaz az igazgatónak, nem arra gondolunk, hogy egy primadonna próbálja megtartani addigi státuszát, hanem hogy

ez ma is, bármelyikünkkel megtörténhet.

Hogy sokszor kegyetlen versenyhelyzetben kell helytállni, naponta bizonyítani, hogy a könyörtelen, minden nap bukással fenyegető, szüntelenül csúcsteljesítményekre kényszerítő életforma nem csupán a színészek sajátja. Mindannyian ott ülünk a trapézon tüllben, ott kell egyensúlyozni kecsesen és bátran, s közben nem nézni le a szédítő mélységbe, ahol magány van, félelem és kiszolgáltatottság.

Trapézon tüllben

A két színésznő egész egyszerűen lenyűgöző. Bordás Barbara kedvesen és szerethetően alakítja a mindenre rácsodálkozó, a művészvilágban kezdetben darabosan mozgó Ilkát, akit még akkor is a hatalmas szíve mozgat, amikor éppen átgyalogol valaki lelkén. Kékkovács Mara Boglárkája pedig végtelenül okos, pedig néha kifizetődőbb lenne a naivát adni, és bár kénytelen volt megkeményíteni a szívét, a büszkesége mögött időnként megláthatjuk az esendőségét. Mindemellett mindketten gyönyörűen énekelnek – a dalokat Szekeres László kíséri zongorán –, és már pusztán ezért is érdemes megnézni az előadást, de

az a finom lélektani dráma, ami kettejük között kibontakozik, a könnyeket is előcsalja a nézők szeméből.

A két nő között jár ügyes kötéltáncot Józan László alakításában Csigaházy, akinek a neve is beszédes: szívesen teszi a szépet, de ha már nagyon ég a lába alatt talaj, akkor kereket old, vagy visszahúzódik a csigaházába, kigondolni a következő lépést. Józan László Csigaházyja sima modorú manipulátor, aki nőket és munkaadókat is úgy tud mozgatni, ahogy a hosszútávú érdekei megkívánják. Milyen jó, hogy a darab „emléket állít” a korabeli nők körül keringő férfiaknak is, akiket nem jegyeznek a krónikák, pedig egy férfidominanciára épülő társadalomban övék a hatalom.

Az előadás külön érdekessége, hogy Göttinger Pál Bordás Barbara és Kékkovács Mara felkérésére írta a művet. A két kiváló primadonna (mindketten a Budapesti Operettszínház művészei) gondolt egyet, és kitalálta, hogy szeretnének eljátszani egy olyan darabot, ami megidézi a nagy elődöket, és beszél arról is, hogy mindez ma is ugyanúgy megtörténik:

személyes vallomásaik vegyülnek a régi nagyok emlékeivel.

A Trapézon tüllben (alcíme szerint primadonnák zenés játéka egy részben) magánprodukcióban, saját finanszírozásban készült, és az Artist Center Agency forgalmazásában került színpadra az Art-Színtérben. A két színésznő tehát nemcsak főszereplője, hanem producere is az előadásnak, ami legalább olyan bátor tett, mint áttetsző tüllben énekelni a magasban lengő trapézon.

forrás: https://index.hu/