A díjnyertes Fekete-fehér c. monodráma idén utoljára Budapesten. Még néhány jegy kapható. Utolsó esély, utolsó székek.
Egyáltalán nem tudtam, miről szól Göttinger Pál Fekete-fehér című monodrámája, csak azt tudtam, hogy egyrészt díjat nyert vele tavaly tavasszal Tatabányán a MOST fesztiválon, másrészt láttam már Göttingertől egyszemélyes produkciót, a Telefondoktort, és azt sem bántam meg. Úgyhogy amikor észleltem, hogy a Sufniban játssza este, sutty, gyorsan beiratkoztam az előadásra.
Áhhá, szóval ez alapjában véve a Sakknovella Stefan Zweigtől. Mármint abból írta, annak mentén írta Légrádi Gergely. Tartogat azért meglepetést. Ujj Mészáros Károly rendezésében egyszerű az egész konstrukció: egy fém bordázat előtt egy gömbölyű ember elkoszolódott sötét öltönyben, enyhén roncsolt ruhában ül egy széken, feszült előre-hátra dülöngélés közepette. Vagyis színész ő jelmezben, aki mindjárt rákezdi, megkeresve a megfelelő hangot az esedékes figurához.
Göttinger Pál avatott színész. Nem is abból lehet ezt tudni, hogy könnyedén és ügyesen megmutat, elkülönít három-négy karaktert, váltogatva az őket jellemző hangot, beszédmódot, gesztusokat. Hanem abból, hogy ezekre sincs feltétlenül szüksége, mert pusztán szemmel is képes megcsinálni, nézéssel. Ahogy például a sakkvilágbajnok szerepében néz, nem néz úgy senki. (Beszélni beszél úgy más is, amolyan Básti Lajos-osan.)
Egy szűk, lekötő óra. Arra gondoltam a végén, aki focizni nem tud, annak esetleg ajánlott is megtanulni sakkozni.
Áhhá, szóval ez alapjában véve a Sakknovella Stefan Zweigtől. Mármint abból írta, annak mentén írta Légrádi Gergely. Tartogat azért meglepetést. Ujj Mészáros Károly rendezésében egyszerű az egész konstrukció: egy fém bordázat előtt egy gömbölyű ember elkoszolódott sötét öltönyben, enyhén roncsolt ruhában ül egy széken, feszült előre-hátra dülöngélés közepette. Vagyis színész ő jelmezben, aki mindjárt rákezdi, megkeresve a megfelelő hangot az esedékes figurához.
Göttinger Pál avatott színész. Nem is abból lehet ezt tudni, hogy könnyedén és ügyesen megmutat, elkülönít három-négy karaktert, váltogatva az őket jellemző hangot, beszédmódot, gesztusokat. Hanem abból, hogy ezekre sincs feltétlenül szüksége, mert pusztán szemmel is képes megcsinálni, nézéssel. Ahogy például a sakkvilágbajnok szerepében néz, nem néz úgy senki. (Beszélni beszél úgy más is, amolyan Básti Lajos-osan.)
Egy szűk, lekötő óra. Arra gondoltam a végén, aki focizni nem tud, annak esetleg ajánlott is megtanulni sakkozni.
forrás: https://stuberandrea.hu
Egy hotelszoba – akár egy börtön cellája. Van idő mesélni, van idő játszani. A magányos fogoly megpróbálja minden áron ép elmével túlélni az új hatalom pusztító elnyomását. A végeláthatatlan kihallgatásokat. Hogyan segíthet mindebben a sakk? Hol kezdődik a játékszenvedély és hol válik őrületté? Csak úgy sorjáznak a játszmák, amelyeket le kell játszani, úgy önmagával, mint a másik színnel és a hatalommal.
Tessék beszállni. A hajó hamarosan kifut. Ahogy a gondolkodási idő, amely a következő lépés megtételére rendelkezésre áll. Szóval? Beszáll? Leül? És lép végre-valahára?
A Fekete-fehér az intellektus, a műveltség, az egyén hatalommal és saját magával vívott harcáról szól, méghozzá a szereplők zseniális sakkpartijának izgalmas megjelenítésén keresztül. A monodráma azért tud érvényesen megszólalni, mert a hatalom és az egyén viszonyát, a túlélést és annak árát úgy mutatja be, hogy közben tanúi lehetünk, milyen következménnyel jár, amikor a jótéteményként segítségül hívott királyi játék szenvedéllyé, sőt őrületté válik.
A Fekete-fehér feszültségét többek között a főszereplő, Dr. B. alakjának különös titokzatossága adja, és az, hogyha a játszma elkezdődött, sohasem tudhatod, hogy a végén a győztes vagy a vesztes oldalon állsz majd. A monodráma szereplői, egytől-egyig Göttinger Pál megformálásában, saját értékrendjük és igazságuk szerint cselekednek.
forrás: https://szinhaz.online/
JÚNIUSI MŰSORUNK MÁR ELÉRHETŐ!
Az évad utolsó előadásaira a jegyvásárlás április 17-én, hétfőn, 11 órakor indul!
Június 1-jén újra a Sunfiban lesz látható Göttinger Pál előadásában Légrádi Gergely Fekete-fehér című monodrámája. Rendező: Ujj Mészáros Károly. Az előadás Stefan Zweig Sakknovella című regénye alapján született. A Fekete-fehér a hatalom és az egyén viszonyát, a túlélést és annak árát úgy mutatja be, hogy közben tanúi lehetünk, milyen következménnyel jár, amikor a jótéteményként segítségül hívott királyi játék szenvedéllyé, sőt, őrületté válik.
Június 7-én ismét a Katonába érkezik Kollár-Klemencz László, Farkas Róbert és Dargay Marcell Zabolátlan lovaim című lírai dalestje. A koraesti előadást követően 21 órától pedig Lovasi András Letehetetlen című szólóestjével áll a nagyszínpadra.
Június 15-én elbúcsúzunk Lélegezz című előadásunktól! A több mint 100 előadást megért produkciót 2017-ben mutattuk be Pálos Hanna és Nagy Ervin szereplésével, Forgács Péter rendezésében, majd a Férfi szerepét Vizi Dávid vette át.
Június 25-26-án a Katonában látjuk vendégül a végzős, Zsámbéki Gábor– Fullajtár Andrea, később Tárnoki Márk- Jákfalvi Magdolna vezette, ötödéves SZFE-osztály vizsgaelőadását, Merre jársz...? címmel. A hányatott sorsú közösség az egyetemfoglalás után alapítványi körülmények között kereste a helyét egészen mostanáig, egyetemi éveik végéig. Ezt az előadást egymás iránti munkavágyból készítették, hogy még egyszer utoljára, mint osztály mutathassák meg magukat az érdeklődőknek. Ugyanakkor nyomot hagyva zaklatott éveikről, a közösen eltöltött időkről. A Katona József Színház úgy döntött, hogy két előadás erejéig hozzásegíti az osztályt a bemutatkozáshoz.
Nyomtatott műsor itt.
forrás: https://katonajozsefszinhaz.hu
Tájékoztatjuk Nézőinket, hogy a 2023-as februári műsorunk már elérhető, jegyeket váltani december 15-től lehet.
Ebben a hónapban a nagyszínpadon több vendégprodukció is látható lesz. Február 8-án, 18:30-tól elsőként Kollár-Klemencz László, Farkas Róbert és Dargay Marcell Zabolátlan lovaim című lírai dalestje érkezik a Katonába, majd közvetlenül utána, 21 órától Lovasi András LETEHETETLEN című szóló estjére várjuk Nézőinket.
Február 12-én egy különleges külföldi program érkezik a Katona színpadára, Henry Rollins: Good To See You című estjét tekinthetik meg az érdeklődők.
Február 13-án ismét látható lesz a Sufniban Can Togay Egyiptom és más hazáim című estje. Közreműködik: Hámori Gabriella és David Yengibarian.
Február 18-án pedig szintén a Sunfiba érkezik Göttinger Pál előadásában Légrádi Gergely Fekete-fehér című monodrámája. Rendező: Ujj Mészáros Károly. Az előadás Stefan Zweig Sakknovella című regénye alapján született.
Február végén megkezdődnek áprilisi bemutatóink olvasópróbái. Február 20-án a nagyszínpadon Tarnóczi Jakab rendezésében az Istenek alkonya, míg a Sufniban a Sufni-projekt második darabja, Dohy Balázs rendezésében A politikusok című Wolfram Lotz-dráma próbafolyamata indul.
Zsótér Sándor Kamrás rendezése, a Stanisław Ignacy Witkiewicz Vizityúk című drámájából készülő előadás próbái pedig február 27-én kezdődnek el.
Újabb külföldi vendégjátékra is sor kerül februárban: Tarnóczi Jakab rendezése, a Melancholy Rooms február 7-10. között Hamburgban vendégszerepel.
Ebben a hónapban a nagyszínpadon több vendégprodukció is látható lesz. Február 8-án, 18:30-tól elsőként Kollár-Klemencz László, Farkas Róbert és Dargay Marcell Zabolátlan lovaim című lírai dalestje érkezik a Katonába, majd közvetlenül utána, 21 órától Lovasi András LETEHETETLEN című szóló estjére várjuk Nézőinket.
Február 12-én egy különleges külföldi program érkezik a Katona színpadára, Henry Rollins: Good To See You című estjét tekinthetik meg az érdeklődők.
Február 13-án ismét látható lesz a Sufniban Can Togay Egyiptom és más hazáim című estje. Közreműködik: Hámori Gabriella és David Yengibarian.
Február 18-án pedig szintén a Sunfiba érkezik Göttinger Pál előadásában Légrádi Gergely Fekete-fehér című monodrámája. Rendező: Ujj Mészáros Károly. Az előadás Stefan Zweig Sakknovella című regénye alapján született.
Február végén megkezdődnek áprilisi bemutatóink olvasópróbái. Február 20-án a nagyszínpadon Tarnóczi Jakab rendezésében az Istenek alkonya, míg a Sufniban a Sufni-projekt második darabja, Dohy Balázs rendezésében A politikusok című Wolfram Lotz-dráma próbafolyamata indul.
Zsótér Sándor Kamrás rendezése, a Stanisław Ignacy Witkiewicz Vizityúk című drámájából készülő előadás próbái pedig február 27-én kezdődnek el.
Újabb külföldi vendégjátékra is sor kerül februárban: Tarnóczi Jakab rendezése, a Melancholy Rooms február 7-10. között Hamburgban vendégszerepel.
2022. szeptember 16-25. között került megrendezésre a második eSzínház Fesztivál az online térben, 18 színház és társulat 19 produkciójával. A Fesztivál előadásait 4 kontinens 23 országából követték a nézők, többszáz eladott bérlet és többezres megtekintés mellett. A fesztiválra jelölt alkotásokat szakmai zsűri és a nézők egyaránt értékelték.
Az eSzínház Fesztiválra nevezett produkciókat szakmai zsűri értékelte, amelynek tagjai Fullajtár Andrea színművész, Béres Attila igazgató-rendező, Göttinger Pál rendező, Kelemen Kristóf dramaturg és Tóth Barnabás filmrendező voltak, továbbá a zsűri munkájában részt vett Légrádi Gergely, az eSzínház vezetője is.
A gálával egybekötött ünnepélyes díjátadóra a Katona József Színház – Kamrában került sor, 2022. október 25-én, amelyen a zsűritagok szakmai értékelő beszédei és a díjak ünnepélyes átadása mellett a Katona József Színház meglepetés produkcióval is készült.
Fullajtár Andrea az online fesztivál kapcsán a Papageno kérdéseire válaszolva rámutatott, hogy a stream új műfajt hozott létre. Nem színház és nem film, mégis ötvözi a két műfajt, és a színészi játéknak ehhez kell idomulnia.
„Azok a produkciók működtek, amelyekben az alkotók ezt ösztönösen jól keverték” – állapította meg. A színművész úgy látja, a streamelés elsősorban a pandémiás helyzetben tartotta fenn jól a kommunikációt a színházba járó közönséggel, de megkerülhetetlenül beépült a kulturális életbe, és innentől szerves része lesz az életünknek. „Magára valamit adó produkció biztosan rögzíteni fogja így egy-egy előadását” – tette hozzá.
Göttinger Pál a Papageno megkeresésére hosszan értékelte az eSzínház Feszitvál zsűrizése során szerzett tapasztalatait, valamint az online közvetített színházi előadások jelenlegi állapotát. „A legfontosabb tanulság, amit eddig is tudtam, de a saját nehézkes időbeosztásom miatt nem volt módom elégszer megmártózni benne: nagyon izgalmas, ezerfelé csalinkázó, a legváltozatosabb művészi vállalásokat tevő előadások készülnek országszerte, és ezekhez most kényelmesen, ráérősen, a saját időbeosztásom szerint juthattam hozzá.
Nagyszerű kezdeményezésnek találom ezt a fesztivált, még így is, hogy gyerekcipőben jár. Maga a fesztivál is, de a műfaj (az online színház) is, hát ez nem csoda, pár éve még eszünkbe sem jutott volna, hogy ilyen létezik, és hogy forgalmazható termékek állnak elő belőle” – nyilatkozta a színész-rendező.
A díjazott előadások és alkotók:
A legjobb digitális adaptáció PRÓZA kategóriában:
CANDIDE – Weöres Sándor Színház, Szombathely
Voltaire alapján írta: Vinnai András, Bódi Zsófia, Nagy Péter István
Rendezte: Nagy Péter István
A legjobb digitális adaptáció GYEREK- ÉS IFJÚSÁGI kategóriában:
SZÓLÍT A SZÖRNY – a Weöres Sándor Színház és a Mesebolt Bábszínház közös produkciója, a Kabóca Bábszínház együttműködésével – Szombathely
Patrick Ness – Siobhan Dowd regénye alapján írta és rendezte: Vidovszky György
A legjobb női főszereplő:
TÓTH ILDIKÓ – A Vágy nevű villamos c. előadásban nyújtott alakításáért
Vörösmarty Színház, Székesfehérvár
Szerző: Tennessee Williams
Rendező: Bagó Bertalan
A legjobb férfi főszereplő
MAJOR ERIK, a Candide és a Szólít a szörny című előadásokban nyújtott alakításáért
Weöres Sándor Színház, Szombathely
A legjobb látványtervezés:
A lélek legszebb éjszakája – Örkény István Színház
Díszlet és jelmez: Izsák Lili
Média-design: Juhász András és Maruscsák Dávid
Adásrendező: Dávid Attila
Rendező: Polgár Csaba
A zsűri mellett a közönség is szavazhatott mindkét kategóriában. A nézők szavazatai alapján:
Közönségdíj PRÓZA kategóriában:
GINA – Radnóti Színház
Írta és rendezte: Schwechtje Mihály
Közönségdíj GYEREK ÉS IFJÚSÁGI kategóriában:
TÖRLESS ISKOLAÉVEI– Kerekasztal Színházi Nevelési Központ
Szerző: Robert Musil – Kemény Zsófi
Rendező: Tárnoki Márk
Papageno különdíj megosztva a következő előadások között:
MENNYEKBE VÁGTATÓ PROLIBUSZ. WEÖRES SÁNDOR VERSEK – Katona József Színház
Szerző: Weöres Sándor, a verseket válogatta: Fekete Ernő
Rendező: Tarnóczi Jakab és Török Marcell
TORKOLAT – FreeSzFE Egyesület
Szerző: Al-Farman Petra – Holczer Sára
Rendező: Al-Farman Petra
Culture.Crane különdíj megosztva a következő előadások között:
EL VALAHOVÁ – a Forte Társulat – Trafó Kortárs Művészetek Háza – Armel Opera Festival produkciója
Szerző: Tar Sándor – Dargay Marcell
Rendező: Horváth Csaba
POFON – KVTársulat
Szerző: Kovács D. Dániel-Zsigó Anna
Rendező: Kovács D. Dániel
forrás: https://szinhaz.online
Ingyenes
Ingyenes hozzáférést kérni a "Jegyigénylés" gombra kattintva lehet, október 25. 18:30-ig!
A sikeres vásárlást követően a megadott e-mail címre megküldjük az előadás linkjét, amelyre kattintva megtekinthető lesz a közvetítés.
Felhívjuk figyelmét, hogy a link az előadás kezdete előtt fél órával válik aktívvá, valamint csak egy IP címről működik, ezért kérjük, ne küldje tovább és ne ossza meg mással.
2022. szeptember 16-25. között került megrendezésre a 2. eSzínház Fesztivál, az ország egyetlen online térben rendezett színházi seregszemléje. A tíznapos eseményen 18 színház és társulat 19 produkcióját nézhette meg a közönség.
A Katona József Színházban kerül sor az ünnepélyes díjkiosztóra, amely során a Katona József Színház művészei meglepetés produkcióval készülnek, majd a díjazottak részére átadásra kerülnek a szakmai zsűri, a Papageno és a CultureCrane által kiosztott elismerések és díjak, továbbá a közönségszavazatok alapján az eSzínház Fesztivál Közönség díjai is gazdára találnak. A díjak és elismerések átadásakor szakmai értékelések is elhangzanak.
Az élőben közvetített esemény házigazdája Fullajtár Andrea.
A megtekintés ingyenes! Részvételi szándékát a „Jegyigénylés” gombra kattintva jelezheti felénk. A csatlakozáshoz egyedi hozzáférést küldünk e-mailben, a „Jegyigénylés” során megadott e-mail címre.
forrás: https://eszinhaz.hu/
Stefan Zweig Sakknovella c. kisregénye alapján.
Egy hajóút – hosszú utazás. Van idő mesélni, van idő játszani. Úgy tűnik,
barátaink – a Mesélő, Dr. B., Czentovic a sakkvilágbajnok, és persze a
skót bányamérnök, McConnor – pont ezt teszik.
Egy hotelszoba – akár egy börtön cellája. Van idő mesélni, van idő
játszani. A magányos fogoly megpróbálja minden áron ép elmével túlélni
az új hatalom pusztító elnyomását. A végeláthatatlan kihallgatásokat.
Hogyan segíthet mindebben a sakk? Hol kezdődik a játékszenvedély és
hol válik őrületté? Csak úgy sorjáznak a játszmák, amelyeket le kell
játszani, úgy önmagával, mint a másik színnel és a hatalommal.
Tessék beszállni. A hajó hamarosan kifut. Ahogy a gondolkodási idő,
amely a következő lépés megtételére rendelkezésre áll. Szóval?
Beszáll? Leül? És lép végre-valahára?
Stefan Zweig Sakknovella c. kisregényéből Légrádi Gergely (Nélküled,
Nélkülem, Napfénytető) írt színpadi változatot, amelyet Göttinger Pál
(Telefondoktor, Momentán, Operabeavató, Susotázs) ad elő Ujj Mészáros
Károly (Liza, a rókatündér, X - a rendszerből törölve, Alvilág)
rendezésében.
***
Játssza: GÖTTINGER PÁL
Rendezte: UJJ MÉSZÁROS KÁROLY
Látvány: Fekete Anna
A rendező munkatársa: Kovács Henrietta
Hang: Balázs Krisztián
Képek:
fotográczia
interview with Klára Kolonits
We have talked to Klára Kolonits several times. A few weeks after the Kossuth Prize was awarded to her, it was time to meet again. On top of that, because of coronavirus quarantine, the artist shares Lieder on her facebook page, and this is an interesting topic on its own. Obviously, given the circumstances we talked via Skype.
– Congratulations on the Kossuth Prize, also in the name of CafeMomus readers. How did you feel when it has been announced?
– Thank you very much. I was actually quite shocked, even though there were already some signs last year. One plays with the idea, as the choice is quite complex, and not based on obvious rules. There is a social consensus on important quality marks and the Kossuth Prize is perhaps the greatest. As the first news of the decision came, honestly I could not believe it.
– But why?
– I always thought you need to do something very remarkable to get Kossuth Prize. I didn’t think that my unorthodox career would classify as such. When we put together all the premieres I sang at HSO, it’s not a lot. But I do realise that in the past five years there has been a big progress. And I’m not only thinking about the success of Lucia and Huguenots. Usually I felt a protection zone around me that cushioned the things that I used to see very negatively. There’s been a couple of signs that I might get here but it’s been anyway a huge surprise for me.
– Many would deserve the Prize, but never get it or only very late..
– This is a huge responsibility. It’s never been a question that I always perform on highest possible level, regardless if we are at Erkel theatre, abroad, or in Operaplayground with audience composed of small children. But now I always have to think what do I do or say.
– I think you always make very careful statements anyway.
– I noticed time ago that people pay attention to what I say. In a way, I represent my profession, and this profession is not in a very good place lately. The main house is closed, there are fewer shows, you could see how problems arise professionally, economically, on all levels. In this situation fore example, the Kossuth Prize winners are very exposed, as the “faces” of the profession, and especially those who, like me, are still active artists – and I hope in my case, as I’m on the top of my career now, this top will be a long plateau.
– You are indeed in the center of attention.
– There is a huge responsibility in it, I cannot behave like a civilian. I have a sarcastic style in private life, and even on Facebook I am not supposed to use it. Both fans and colleagues are paying attention – some with good intentions, some with not so good intentions. It plays a role in what we represent with Dani as a couple. Even before my actions and words impacted him too, and the other way around. We are both very independent, but in the end it is impossible to remain independent from the all-time politics. As a singer and as a teacher I see very clearly, that a message cannot only be critical, you need to appoint very clearly the possible way ahead. If you deconstruct something, you need to be able to put it together. I really hope that this reward will help me to take part in projects that will help my musician friends or myself, professionally. I am thinking for example about a CD with Erkel arias and something that would help my younger colleagues at the beginning of their careers.
– Also your actions matter of course, not only your words…
– For sure. This is the third pillar, I would like to built up a singer’s life path modell. We are all freelancers, our future is uncertain. I was part of an ensemble once, at the beginning of my career in Debrecen – and my generation needs to stay active way into out seventies. As a singer and as a women above fifty I can surely perceive the thin line beyond which I may not get a role onstage. From this point of view this prize is like a seal. I do not have a protected status, but I am a bit luckier and a bit safer. But also as I said I have more responsibility, because my every move gets registered and distributed.
– You mentioned fans. We didn’t talk a lot about them before, but you do have a real fanclub. Some travel to other cities and countries to see you onstage. They go to your every concert. They have an opinion and they express it, especially online. Did it help in the past years?
– It helped a ton. It’s like sowing grass. You spread the seeds and begin to see little bushes here and there… fans are mostly linked to a genre. Some come to operas, some to Lieder concerts, some swear by OperaLabs. I have an american fan, thanks to whom a whole international group started to come and follow me on the media. Some got to meet and share the experiences, secret recordings among each other, some became friends through me – and I never tried to make that happen, I just always give my 110-120%. I cannot permit myself to go below that. I have to learn new arias, new songs, I have to find new ways to perform the ones I did before. The fans have a very motivating role, I need to do everything to maintain our relationship and their attention. This inspires me a lot. If someone is a dedicated follower, it’s the greatest gift I could ever receive.
– Sadly you’re not very frequently performing at home.
– In the past years I sang less in Budapest theatres, since Huguenots premiere I only did reprises. But there were amazing shows in other places, Traviata and Norma in Debrecen, the Co-Opera Entführung in Debrecen and Győr… And I know that if someone comes 600 kilometers or flies from Cincinnati to umpteenth reprise of Lucia, if someone comes to Debrecen, Győr, Pécs, Szeged, Cluj, Nürnberg and Toulouse… it’s my duty to stand up to this.
– The other “keyword” you used was the OperaLab. I saw some of the shows and I realised how different level of involvement there is in some part of the audience. It draws attention of all the age groups. I met an acquaintance of mine well above ninety who moves with a walking cart, but wouldn’t skip a show
– The beginning of this project was a show in Pinceszínházs in 2006, we performed songs and duets of Schumann with Dani. There were no more than two dozen spectators but there was a family who would come to each and every show since then. I felt that Dani can include them in the musical experience, make them feel as if they knew as much as him. And he is funny! He is both teaching and entertaining at the same time. My Mom came once and started to cry, because she thought it was just as my Grandfather shows. He used to speak about Bach, Beethoven, he did CD-premieres… all this in a very similar stile. As an expert, he discovered in real time how wonderful a bunch of chord is in a given piece, and shared this experience with the audience in its wholeness. For three hours, you suddenly become introduced to some inner circle of professionals, as if you were doing it professionally since the age of six. And for me this is pure miracle. I couldn’t experience my Grandfather shows, but the “aha” experience of my Mom was very touching for me.
– But what you’re talking about is still far away from the form that it has today…
– In 2010 Berczes Laci introduced this show on Ördögkatlan Festival. Then he invited us to Kaposvár where he was an artistic director. Already first show attracted some 150 people, and it always grew. We do it in churches at the festival and they are always packed. The priest in Beremend remarked, that he’s never seen so many people in his church… Then Katona József theatre offered Kamra stage to Dani where we also first worked with a stage director, first Ascher Tamás then Göttinger Pali. Dani and Pali work together since 2009 and they are a dream team. Their English humour based, improvised style became a separate genre. In 2016 we worked on Cosi fan tutte and we played the complete show a couple of times. After a little break we moved to Hatszín theatre where Delta Produkció is our manager, and from there we are being invited to another cities and even abroad.
– For me the charm is in the ever-changing interpretations of the stage situations.
– There’s never two shows that would be alike, regardless if we repeat the program or not. We don’t have a fix part in this kind of performance. As singers we needed to get used to it. Contrary to what you as audience may think, we never know what will follow, save for the excerpts we need to prepare. We need to know our parts and starting there, anything can happen musically, stagewise. We need to be ready for literally anything.
– Last time when we talked you were rushing to a rehearsal of Missa Solemnis, then they called off that too. How many performances did you have to cancel?
– Till now we’ve been talking about nice things, so now let me speak frankly about what worries me. Many concerts got cancelled also in my schedule. Beethoven’s Missa Solemnis three times in a row, Christus am Ölberge, Ah! Perfido, then more shows of a Bach cantata. Also the Spring Festival where I was going to sing an aria concert with Lawrence Brownlee. There was supposed to be a run of a new Entführung production at the Erkel theatre too. Perhaps we can replace some of those later… We can see clearly that all 2020 is a big question mark. I still hope for a summer production of Erkel’s István, a király in Szekesfehérvár, as this would be a new Erkel role for me – but at this point it is also uncertain.
– And new year?
– The first part of 2021 would bring a lot of beautiful productions, that I hope will happen. It is possible that some of those will be put off too, but you never know. Another question is the matter of my preparation. I practice every day, just like an athlete whose Olympic Games have been moved a year ahead. I need to stay in form. If you don’t use a muscle for two weeks it starts to shrink, and this is also valid for the tiny muscles we use in singing. Of course the muscle tissue has memory, if you once built them up it will be easier and faster to rebuild them to the same level once again. I do practice a lot but it is impossible to produce an amount of stress on the muscle that a live opera show would. I strive to make sure that my best form is ready when we hear the gun that will restart the race. It is mentally not an easy task but I got used to solitary practice by my piano, so I know I can do it.
– What do you think will happen when that gun fires, how different the world will be?
– It will be very different. This trauma reached the singers at a point where they were already traumatised by the reduction of shows due to the Opera House renovation. This is a very important question to consider: this forced interval will bring a decrease in artistic quality, some colleagues will drop off. It also makes you consider how important our work is, also in the off-season. It’s very important and I cannot stress this enough: behaving defiantly, passively, fantasizing about the past is not a good answer for this trauma! Everyone has to build up a survival strategy but also take the responsibility towards their profession and themselves. You need to develop. You need to plan. You need to take voice lessons, even online. You need to learn new roles and new languages. You need to be in your best from and show it to the agencies and directors. You can use up this time and re-evaluate your goals. You can think about your future roles, maybe you want to change your Fach? You need to understand, there is no other way to do it: or you get yourself together or we will all drop off and nothing will remain. This is the reality that we need to be prepared for.
– You post Lieder on facebook in the quarantine period, and many people follow them…
– The first one has been already seen by 4 thousand people. Of course it’s always more exciting when it’s new, but each evening brings a serious feedback. Someone asked for it to be on YouTube, but I would rather keep it on my private profile on Facebook. It is not the professional aspect that counts for me, rather the fact that we can reach more people that we ever did in all our Lieder concerts, together! We bring joy to those who are lonely, and we can share our love for the genre with those who never cared for the Lieder, till now.
– You are a dedicated Lieder singer anyway…
– I gave my first Liederabend in 1991, pregnant with my son, we performed Schubert and Schumann songs and duets with Régenhart Andris. I already knew back then that this is a very particular kind of chamber music, and won’t attract masses. It used to be the genre of salons, and they are not a thing anymore. We try to bring it to the concert halls, sometimes way too big for the genre. This is not an aria evening. For me this facebook series is a big success, exactly because this is something we normally do anyway. Pandemic or not, we like to sit by the piano in the evenings and discover Lieder. This is a part of our life together and has always been like this. Now with the help of phone or small camera we can share this private joy of music with others.
source: http://www.momus.hu
Szinte lehetetlen jegyet kapni Dinyés Dániel Operabeavató című, beszélgetős koncertsorozatára, melynek idén Mozart Don Giovannija a témája. Közben a számtalan előadóhelyen zenei vezetőként dolgozó Dinyés a Katona József Színházban Székely Kriszta rendezővel készít egy az elmúlt időre reflektáló (így a „zaklatószínházra” és a pénzügyi bizonytalanságra), új stílusú darabot, egy „prozoperát” Monteverdi Poppea megkoronázásából. Dinyés Dániellel az opera műfajáról, a Katona körül kialakult helyzetről, és arról, csak a művészvilágban létező probléma-e a szexuális zaklatás.
Tavaly nyáron az Ördögkatlan fesztiválon, mit sem sejtve találkoztam először az Operabeavatóval, amely egyszerre nagyon szórakoztató és nagyon sokat is lehetett belőle tanulni. Azóta már tudom, hogy Dinyés Dániel műsora mindenütt sikerrel fut, és még egyéb produkciókban is dolgozik, most pedig a Poppea megkoronázása premierje ürügyén beszélgettünk.
Jól tudom, hogy tanítani volt?
A Vas utcában voltam a Színművészetin. Most indult egy zenés rendező és egy zenés színész szak. Az első félévben mind a kettőt tanítottam és most ebben a félévben csak a rendezőket, egyébként Ascher Tamás az osztályvezető tanár. A zenével együtt mindig tanítok egy kis kultúrtörténetet is, soha sem csak az adott darabról beszélek, hanem az egész korszakról, és így próbálom meg felfedeztetni az összes összefüggést, ugyanis szerintem kiemelhetetlen egy darab a korszakából. Hogy az a darab éppen mi mellett van vagy mi ellen íródott, az csak így érthető meg, és aztán fordítható át bármi módon a jelenkorra.
Ez akkor kicsit operabeavatós. Ott megízlelhetjük valamennyire, mi megy az órán.
Gyakorlatban igen. Ez furcsaság nekem, hogy ennyire virulens, hogy az Operabeavató úgy van jellemezve, mint valami új találmány, ami ilyen addiktív ügyeket okoz. Fura, mert én semmi olyan különleges módot nem találtam ki, amit nem az apámtól tanultam, aki gyermekkoromban így foglalkozott velünk. Ez a fajta komplexnek gondolt tudásátadás, vagy a dolgoknak az egyben való nézése, ez semmi más, mint ahogy a képzőművész édesapám beszélt nekünk annak idején lelkesülten a művészettörténetről. Ő soha nem akarta, hogy művészek legyünk bátyámmal, de amikor kiderült, hogy zenészek akarunk lenni, akkor fokozott elvárás volt, hogy ugyanolyan jól ismerjük a történelmet, a szobrászatot, az építészetet, a festészetet, költészetet, és minden egyebet, mert ha különválasztjuk, szakbarbárok leszünk, nem művészek. Ezt otthonról hoztam, nem tudom máshogy gondolni, ha meggebedek sem. Vagyis ennek nagyon nagyrészt nem az én „zseniális” személyem az oka, hanem szimplán ezt hoztam otthonról. Természetesen látom a hatást, és látom, egyeseknek ez milyen élményszerű, de én ezt nem tartom sem kiváltságnak, sem érdekességnek, mert ebben nőttem föl. Én egyébként úgy élem meg, hogy semmi különöset nem teszek. Amikor velem beszélget otthon a feleségem [Kolonits Klára opera-énekesnő – a szerk.] vagy tanulunk valamit, akkor pontosan ugyanez történik. Vagy, ha én egy énekessel dolgozom, akkor is ez történik egy idő után, mikor a hangok szimpla megtanulásán már túl vagyunk, mert ezt tartom értelmes munkának. Én semmi extrát nem hozok elő ezeken az Operabeavatókon, nem készülök rá napokat és heteket. Ez az, amit egyébként is csinálok próba címszó alatt. És, hogy úgy látszik, erre ekkora érdeklődés van, ezt egy szerencsés egybeesésnek gondolom, és nem az én „géniuszomnak”, vagy hogy „hű, de eltaláltam a korszakot”.
Hogy jött akkor mégis az Operabeavató ötlete?
Úgy egy évtizede Bérczes Lacitól [az Ördögkatlan Fesztivál társigazgatója – a szerk.] származik, aki az Ördögkatlanon szeretett volna valami operával kapcsolatosat, és akkor gondoltuk, hogy valami ilyen magyarázós dolgot kéne csinálni, előtte nem csináltam ilyet. Maga a stílus pedig a Tóth Aladár Zeneiskolából való zenetörténet tanításomból jön, mert a hétéves és a tizennyolc éves gyerek is ugyanarra az órára jártak. Ott ki kellett fejlesztenem egy olyan stílust, amivel le tudtam kötni ezt az igencsak széttartó korosztályt.
Idén miért a Don Giovanni a téma?
Szeretem. Mindig csak olyanból csinálok Operabeavatót, amit már több alkalommal, vagy legalább egyszer betanítottam, mert akkor azt olyan mélységig tanulom meg, hogy arról legyen mondanivalóm összefüggésében is. Másrészt Mozartot nagyon egyszerű olyan szempontból magyarázni, hogy nagyon mély dolgokat nagyon közérthetően fogalmaz meg. Egy beavatónak ez a lényege, hogy mindenki legalább egy aha-élménnyel tudjon távozni.
Ez azt is jelenti, hogy ebből ki lehet találni, mi lesz jövőre?
Még fogalmam sincs. Még a Katonában végigcsináltuk a Così fan tuttét, aztán tavaly a Figarót, most a Don Giovanni van. Adná magát egy Varázsfuvola, egy Szöktetés a szerájból, de lehet, hogy nem ezekből lesz, fogalmam sincs, mi lesz, egyelőre ezt az évadot éljem túl.
Elég sűrűnek tűnik egy-egy ilyen előadás, hogy nagyon kell iparkodni, hogy minden beleférjen.
Igen, ugyanakkor nem. Az hangzik el, amit én el szeretném, hogy hangozzon. Ilyen szempontból nincs egy ütemterv, amihez tartjuk magunkat. Elég rég rájöttünk már, hogy mennyi az, ami kényelmesen belefér, hogy Pali [Göttinger Pál, rendező – a szerk.] is rendezzen, és én is kényelmesen csináljam a dolgomat. Mindig azt hiszem, hogy kevés mondanivalóm van, hiszen annyira egyértelmű, de útközben meg mindig arra jövök rá, hogy ez nem egyértelmű, hiszen azért járnak az emberek, hogy ezt egyértelművé tegyem. Pali is, meg én is, annyira szeretjük a szakmának ezt a foglalatosságát: a próbát, hogy sokszor sokkal jobban érdekel, mint az előadások. Annak is megvan a külön varázsa, de mi dolgozni szeretünk nagyon. Amikor minden megtörténhet, ki lehet próbálni rosszakat, jókat, történik valami csoda, ami megismételhetetlen, ami aztán elemezhető, amihez vissza lehet menni.
És a gyerekkoromban is ez volt az érdekes, amikor a bátyámmal nekiálltunk, én zongoráztam és valamelyikünk énekelte az összes férfi szerepet, a másik az összes nőit. Apám és anyám jókat vidultak ezeken, és mindig vissza lehetett ugrani részekhez, újra csinálni, jót röhögtünk, majd megint újra játszottuk. Ez megint a gyerekkorban gyökeredzik, ez a bármihez bármikor vissza lehet menni és megcsinálni.
Ezeken az Operabeavatókon annyira vegyes a közönség, a huszonévesektől a nyugdíjasokig, a hozzám hasonló botfülű emberektől a szakma képviselőiig. Szóval van rá igény, mindeközben az operáról általánosságban nem ez a vélemény. Kicsit avíttnak, idejétmúltnak tarják. Ezen lehet változtatni?
Egyrészt általánosítani sohasem érdemes. Hogy az operát, vagy az Operabeavatót minek tartják, az gyakorlatilag mindegy. Azt gondolom, hogy a művészet nem az általánosításról szól. Ha elkezdünk általánosítani, hogy az egyik ilyen, az meg olyan, abban a pillanatban nem művészetről beszélünk. A művészet pont azért jó, mert annak az egy személynek, aki aznap beül, annak mond valamit. Az a fajta művészet, ami az arctalan tömegnek szól, azt úgy hívják, ideológia. Az ideológia az, ami nagy általánosságban mondja el a dolgokat, hogy „ez a jó, az a rossz”. A jelen – de minden más kor – veszélye, hogy nagyon egyszerű összetéveszteni a művészetet az ideológiával. Látszólag mind a kettő ugyanarról szól: egy elképzelt jóról és egy elképzelt rosszról. Esztétikáról, erkölcsről, ami felé tartani kell, vagy amit el kell kerülni. Az ideológia és a művészet is azt mondja el, hogy miszerint élj, hogy ez ilyen vagy olyan legyen. De az a nagy különbség, hogy a művészet mindig perszonális, egy az egyben szól valakinek és arra késztet gondolkozz és hozd létre a saját verziódat, válaszodat. Az ideológia viszont arra utasít – a maga sima modorú módján – hogy igazodj. Ha én Mozartról magyarázok, akkor Mozart miatt te azt érzed, hogy ez a zene és magyarázata csak neked szól, pont csak téged érintettek meg.
A nagy zsenik azt tudják, hogy bár az Operabeavatón 280 ember ül, de biztos lehetek benne, hogy nincs két ugyanolyan hang, ami ugyanazt jelentette akár két embernek is. Ám az élmény és az „ügy”, mégis közös.
Ez a csodálatos Mozartban, hogy a néző úgy megy haza, hogy bár a nagy dolgot is értette, de egyéni élményt is kapott, és még egy kedvenc része is volt. Az ideológiának az a lényege, hogy nincs kedvenc részed, hanem egy nagy dolog van, amit vagy befogadsz úgy ahogy van, vagy nem lehetsz része a dolognak.
Ezért azt gondolom, hogy nem is az Operabeavatóra, hanem a magyarázatra, a megértésre van igény. Hogy az ex cathedra kijelentések helyett megértsd, hogy miért történik. Az opera próbafolyamata sokkal érthetőbb, mint az előadás, hiszen az előadásban már szükségszerűen ex catedra kijelentjük, hogy én azt a döntést hoztam, hogy ma a Don Giovanni rózsaszín slaggal fog rohangálni a színpadon. Ez egy döntés, amit neked végig kell nézni. És ezzel vagy vele tudsz menni, vagy azt gondolod, hogy ez unalmas. Reményeim szerint a beavatón az történik, hogy az a fajta kíváncsiság, amit én fölébresztek a magyarázataimmal, megmarad, mikor az ember elmegy az igazi operába, és nem szűnik meg az opera végén. Álmaimban az történik a fejekben, hogy „bár ezt most nem értettem, de kíváncsi vagyok a következő alkalommal a következő dolgot vajon megértem-e?”. Ha ez így történik, akkor van értelme az Operabeavatónak. Ha csak annyi van, hogy a beavatót jobban értik, mint az előadást, ezért erre járnak, akkor fetisizálódik az operabemutatóm, ez meg nem egy előadás, ez egy magyarázat.
Az opera műfaj sosem fog elévülni, ha engem kérdezel, biztos vagyok benne, míg emberi problémák lesznek, addig lesz opera műfaj. Hiszen arról szól, hogy aznap este A köpenyben a problémába bele tudok menni, van-e olyan az életemben, hogy valaki sokkal jobban tetszik, ezért összejövök vele, vagy pedig pont az ellenkezője, hogy megcsalt valaki és abban élek, avagy tágabbra nyitva a kérdést: jól szeretnek-e? Amíg ezek a problémák vannak, márpedig ezek a problémák lesznek, addig egy Köpenyt meg lehet nézni bármikor és szíven fog ütni, bármelyik nézőpontban is találom magam. És evvel párhuzamosan: rossz előadás mindig lesz. Emiatt mindig elhangozik majd, hogy az opera halódik. Nem érdekes, mert hát rossz előadás mindig van. Ezt nem tudjuk kivédeni. Ez nem a műfaj hibája, hanem az előadóké, ettől Puccini még remek szerző.
Egyfajta előkészítés az Operabeavató, mégsem egy zenei intézményben van. Ez cél volt?
Ez, azt hiszem, az én személyem. Borzalmasan független fickó vagyok, a borzalmast szó szerint értve. Ez nagy hátrányom, egyben előnyöm is. Nagyon nehezen tudom a mindenfajta intézménnyel járó intézményes rendeket, szabályokat magamra erőltetni. Mert az értelmet és egyéni praktikumot keresem mindenben, és egy szabályzat szükségszerűen általános, tehát egyénre, egyéni helyzetre ritkán alkalmazható, így sokszor számomra visszatetsző. Félreértés ne essék, tudom, hogy szükséges és szabályok nélkül káosz kapitány uralkodik. Csak a rugalmassági állandót hiányolom. Egy intézmény keretei között sosem a szabályokhoz voltam lojális, hanem a rám bízott zenészekhez, előadókhoz. Ez sokszor vert éket az általános szabályok és közém.
A művészetben a zsenik egyfajta rendre tanítanak meg téged, mégpedig arra, hogy mindent megkérdőjelezz azért, hogy aztán meg is tudj válaszolni. És ebből a kérdés rész az egyszerűbb… Amikor elkezdünk általánosítani a művészetben, hogy a klasszikában 4/4-es ütemek vannak, nyolcütemes periódusok, akkor ez alatt azt értjük, hogy azok a szerzők, akik nem akartak kilépni a megszokottól, és nem akarták nagyon megcsiklandozni az ember lelkét ezt csinálták, mert nagyon szimmetrikus, jól és könnyen hallgatható. De Mozart, Haydn, Beethoven mindig a megszokottól eltérőről szól. Aki egész életében a rendtől eltérőt kutatja, az nagyon nehezen tud beleilleszkedni abba, amit a rend kíván. Ez nekem nem ment. Vannak emberek, akiknek ez remekül megy és közben remek művészek. Nekem most így negyvenéves koromra azzal végérvényesen le kellett számolnom, hogy be tudok tagozódni, valamim nincs meg hozzá genetikailag, úgy látszik. Ez egy állandó furcsa összefüggése az életemnek.
Miközben nagyon rosszul is esik, hogy tizenvalahány éve tartom az Operabeavatót, és még egyetlen egy operai vezetőt sem láttam ott és nem érdekelte, hogy van egy ilyen, amivel mellesleg neki csinálom a közönséget, aközben mit várok, ha én magam képviselem magam függetlenségét állandóan?
Nem véka alá rejtve és nem kérve segítséget. Így miközben rosszul esik, aközben meg is válaszolom magamnak, hogy nekem is jelentkeznem kéne az intézménynél, hogy figyelj, van egy ilyen, nem érdekel-e titeket. És hozzáteszem, biztosan azt mondanák, hogy érdekli őket. De idáig még soha nem jutottam el, ez meg az én hülyeségem, természetesen, mert az emberben van egy csomó rossz értelemben vett szakmai kivagyiság, ami megakadályozza. Az az igazság, hogy mára az Operabeavató annyira kinevelte a saját formáját, hogy ez teljesen független, intézménymentes dolog lett. Az jó lenne esetleg, ha egy kicsit berobbantaná maga körül a dolgot, és virulenssé válna az értelmes magyarázás maga, mert akkor iszonyú nagy és érdekes dolgokat lehetne elérni a művészet kontra társadalom tárgykörben.
Az Operaház a nemzeti büszkeség egyik szimbóluma, mégis furcsa, hogy nem állnak be ilyen törekvések mögé.
Természetesen gyönyörű az Ybl-palota – mellesleg én az Erkelt is szeretem, csak az egy teljesen másik kor szép lenyomata –, de a kultúrának kéne egyet jelenteni a nemzeti büszkeséggel, nem egy épületnek, vagy szimbólumnak. Sok szempontból necces kérdés ez a korunkban. Ugyanis a világ most nem a kultúráról szól. Sokkal inkább politikáról és a médiáról. Ha csak azt nézzük, hogy mi a közbeszéd helyszíne és ott kiket emlegetnek, akkor a tökéletes kultúramentes övezetben találjuk magunkat. Hogy hányszor emlegetnek költőket, filozófusokat, zenészeket, szobrászokat, írókat, ezzel szemben a másik csoportot: a politikusokat, meg a politikusokat és a politikusokat, akkor rájövünk, hogy a mérlegnek már régóta csak egy nyelve van.
Megszűntek az ész és a gondolkodás fékei a világban, amit a kultúra termelt ki sokáig.
Ha megnézed, hogy azok a színházak, amelyek társadalmi kérdésekkel foglalkoznak, azok nagy része is mindig a politikára akar reflektálni. Ami akár jó is lehet, ha a társadalmi kérdések oldaláról foglalkozik szükségszerűen a politikával, nem pedig végcélként. De a közbeszéd mára annyira át lett politizálva, hogy a szókincsünk nagy részét egyszerűen devalválta a politika hétköznapisága és direkt kommunikációja. Eltűnt a mögöttes, az értelem az alaki forma mögött. Lassan kezd eltűnni a nyelvben rejlő kincs és korlátozódik a puszta jelentéssé és ezért a médiák és az abban zajló beszédforma a felelős, nincs ország, amely kivétel lenne ezalól.
Az Operaház egy vezető nemzeti intézmény, ugyanígy a Müpa, a Nemzeti Színház. Nem gondolom, hogy egy vezető intézménynek kéne egy független kezdeményezés mögé állnia. Neki az a feladata, hogy a lehető legerősebben működjön, hogy a lehető legtöbb embert vonzza be, és hogy a lehető legtöbb módon képviselje saját magát. Én nem az Operaházat képviselem, én az opera műfaját képviselem. Bár nagyon hasonlónak tűnik, de ez két különböző dolog. A Magyar Állami Operaház azt képviseli, ahogy ő elképzeli az operajátszást. Az én Operabeavatóim meg az opera műfajról szólnak, nem pedig a játszás hogyanjáról. Az Operának az operajátszás kultúrájának megteremtése és fenntartása a feladata, én az opera műfajának megszeretésén és megértésén munkálkodom. Hasonlónak látszik, mégis két külön cél.
A társadalmi folyamatokat és az Operaház feladatát említette. Mennyire létezik, vagy mennyire van arra törekvés, hogy meghonosodjon, ami a prózai színházakban gyakorlat, miszerint egy intézmény felkér egy írót, hogy írjon egy darabot, ami jobban reflektál a napjainkra.
Ilyen nagyon kevés van, jó esetben kétévente egy, ha most nagyszínházról van szó. Természetesen a kisebb játszóhelyeken, alternatív módon megvalósított előadások vannak, de mint Verdi korában, hogy kéthavonként bemutattak három újdonságot, nincsen. Hozzáteszem, teljesen más volt fogyasztói kultúra, akkor, ha nem újdonságot mutattak be, akkor nem mentek el rá, hiszen azt már látták. A mi mai kultúránk meg a klasszikusokkal akar valamit csinálni. Mindig is úgy gondoltam, hogy sokkal inkább megtámogatná a modern kultúrát, hogy ha ez a nagy rendezői, interpretáló kultúra ami most uralkodik, átbillenne afelé, hogy a rendező szeretne valamit marhára elmondani, és ehhez keres magának egy zeneszerzőt, egy írót. Vagy egy író valamit nagyon szeretne elmondani operában, és ehhez keres intézményt. Ha lenne az Operának erre kapacitása, – és egy ez egy lehetetlen szám, de ha – lenne kéthavonta egy ilyen, akkor nagy fölbuzdulást hozna a magyar kultúrába, a zeneszerzést, a drámaírást illetően is, és szerintem a közönségét is meg lehetne találni. Először marha nehezen, de aztán csak csak. De ehhez olyan mennyiségű pénz kell, ami nem elvárható abban a kultúrában, ami a klasszikusokra és az újrafogalmazásokra épít. Mert mindenki jelenleg arra van szocializálódva, hogy egy Verdi Traviata jobban fogja érdekelni, mint a 38 éves Gipsz Jakab zeneszerző darabja.
Sokkal hamarabb van kortárs drámaíró, ha a mostani színházak kínálatát megnézzük. Ott a papír után a színész következik. Itt meg az van, hogy a papír után következik a korrepetitor, aki betanítja, utána hangszerelés, utána a zenekari betanító, a zenészek, aztán a karmester és még nem járunk a rendezésnél és a darabmegvalósításnál. A papír és a megvalósítás között iszonyú nagy a távolság, sokkal nagyobb, mint a drámai színháznál.
Zenei vezetőként mennyire más feladat volt a Poppea, mint a korábbi munkái? Azért elég sok mindenben kipróbálta magát, a Bábszínházban, a Centrálban, a Tháliában jelenleg is játszanak darabokat, amikben közreműködött.
Engem minden érdekel, ami a zene területéhez tartozik, abszolút zeneszerzőként gondolok magamra. Adott valami olyan tehetséget az Isten, hogy tudjak zongorázni is valamelyest, és ezáltal az előadóművészet sok ágát is kipróbálhassam, plusz magamra szedtem útközben a karmesterséget is. Ugyanakkor a színház borzasztóan érdekelt világéletemben, és ebből lett egy ilyen „sokarcúság”. Nem tudom elképzelni az életemet, hogy csak egy dolgot csinálok. Borzalmasan izgalmasnak tartom a zene mindenfajta részét, és bár ez nem szokták rólam tudni, de otthon vagyok a pop jelenlegi formáiban is, mert érdekel, milyen eredményre jutnak. Nem azért, mert művelni akarom, hanem mert ők is a zenével foglalkoznak, mint alapanyaggal és nagyon sok mindent lehet abból is tanulni. Nem feltétlen mély zenei értelmeket, de nagyon sokat abból, hogy mire való és mire lehet azt használni.
Hatásmechanizmust?
Hatásmechanizmust. Semelyikünknek nincs esélye több tízmilliós vagy milliárdos nézettséget összehozni, ami egy Beyoncé-klipnek sikerül, mondjuk négy hónap alatt. Ha tetszik, ha nem, a tömegek ma őrájuk gondolnak, mint zenészek, sőt mint művészek is, pedig nagyon távol állnak tőle. Viszont a zenebiznisz egy borzalmasan izgalmas terület és mégiscsak a zenével mint alapanyaggal foglalkoznak, de úgy hogy egy teljesen irreleváns része a zene.
Ugyanakkor nagyon is érdekes nekem, hogy meddig és hogyan kell primitívvé tenni a zenét, míg egyszer csak egymilliárd ember azt mondja: ez a kedvencem. Ez igazán érdekes kérdés, hogy mi az a három akkord, amire egymilliárd ember rázza fejét, és mi az az egymilliárd akkord, amire tíz ember rázza a fejét.
Ezek a kérdések izgalmasak számomra, de ehhez ismernem kell azt is, ami a világnak ezen a részén játszódik. Ezt nagyon sokan cikinek szokták gondolni, én egyáltalán nem tartom annak.
Megtanultam valamennyire a dzsessz összhangzattant, zongorázást, zenélést is magát. A dzsesszistáktól tanultam meg, mi is az, hogy tempó, és mi a „jó” tempó. Hihetetlen számomra, hogy még mindig tartja magát a fafejűség a komolyzenei életben, hogy lenézik azt, aki dzsessz-szel, aki könnyűzenével foglalkozik. Az operások lenézik az operetteseket, az operettesek a musicaleseket és a sor bármeddig folytatható. Senki nem hajlandó tanulni a másiktól és máris a szekértáborok ősi hülyeségénél tartunk. Hogy ezekből a zenei műfajokból, amik mind érdekelnek, egyébként mit szeretek csinálni, az megint egy másik kérdés! Hogy én miben érzem magam jól, hogy mi az, amit a halálom napjáig csinálnék, és nem vagyok meg nélküle. De visszatérve a beszélgetés elejére, belém ezt nevelték, hogy mindenre nyitottnak és kíváncsinak kell lenni. Ha megszűnik a kíváncsiság, megszűnik minden. Bármilyen fura is, ugyanúgy képben vagyok a legújabb Meghan Trainor- és Billie Eilish-slágerrel is, mint Mozart Don Giovannijával. De nem kérdés, melyik az, amit bármikor szívesen veszek elő és melyik, amit elég megismernem.
Nagyon sok időt emészt fel mindez. Lehet, hogy a sok bába között elveszik a gyerek, hogy ennyi minden érdekel és szétforgácsolódásnak tűnik kintről, de én ezt csak így tudom elképzelni. Mindez a kíváncsiság csakis a saját zenével való kapcsolatom kíváncsisága, az emberek számomra nem a képlet részei ebben az egyenletben. Ha a feleségemet érdekli, amit csinálunk ketten – a zene meg én –, az nekem megnyugtató, mert akkor legalább ő mellettem fog maradni életem végéig, és ennél többet elképzelni sem tudok. Az összes többi ember a gyakorlatban nem igazán izgat. Sokkal inkább izgat a zene és az ember bárminemű lehetősége és kapcsolata. Az ezzel való foglalkozásban ha mellesleg egy Operabeavató által az emberek azt látják, velük foglalkozom, érezzék úgy, szuper, hogy ez nekik sokat ad, és őszintén boldoggá tesz, de igazából nem érdekel, mi történt a kis életében, azt már vigye ő haza és nevelgesse maga otthon. Engem az érdekel, az az állandóan kiismerhetetlen, amit mások talán misztikumnak hívnak és vallással keverik össze, engem pont ez érdekel a zenében. Ez a fajta zenés mizantrópság tesz engem a jelek szerint nagyon is filantróppá.
A Poppea részben próza, részben opera lesz. A nyílt próbás videóban mondtad, hogy mikor a Katonában volt az Operabeavató, már akkor eszedbe jutott a Poppea. Miért pont a Poppea?
Azért a Poppeán gondolkoztam, mert nagyon szeretem. Mert borzalmasan izgalmas témának gondolom, és olyan kérdéseket feszeget, amik az operairodalomban nagyon ritka. Egyrészt feszegeti azt a kérdést, hogy ezt nevezhetjük-e szerelemnek, ami Poppea és Néró között van, vagy a darab többi szerelmét? Másrészt feszegeti a politikát abból a szempontból, hogy egy politikus egy fennálló társadalmi rendben, ha így gondolkozik, az fennmaradhat-e és nem bukik-e szükségszerűen? Illetve feszegeti magát a társadalmi kérdést, hogy lehetséges-e, hogy valaki átugorjon mindenfajta társadalmi rendet, és a legaljáról a tetejére kerüljön, és hogy ezt milyen áron lehet megtenni. És olyan precíziós szerkezettel feszegeti, ami nagyon ritka. Mert Verdi is nagyon sokszor foglalkozik politikával, de Monteverdi nyelvezete egészen egyedülálló. Ezt a fajta komplexitást, mégis egyszerűséget nagyon izgalmasnak érzem.
Másrészt az énekelnivaló nem igényel énekeseket bizonyos szempontból. Természetesen nagyon jó, ha énekesekkel szól, mert az sokkal egyszerűbbé teszi a dolgot és könnyen (talán túl könnyen is) hallgathatóvá, ugyanakkor pont a nehézségek miatt, amit a színészek a megtanuláskor tapasztalnak, nagyon sok minden jelentés azonnal kiadja magát. Hiszen az énekszólam, mint nehézség, nagyon sokszor jelentésbeli tartalmakká nemesül. Az énekszólam extrémitása nagyon sokszor a mondanivaló extrémitását megmutatandó van jelen.
Így gondoltad el?
Természetesen egyáltalán nem. Hiszen én a zenei részét tudom elgondolni, én nem gondolom magamat összművészeti megmondó embernek, én csak a Zeneakadémiát végeztem el, nem a mindentudás egyetemét, mint oly sokan a szakmában. Amikor Závada Petivel, a dalszövegíróval beszélek, akkor egy csomó olyan van, amiről én sose gondoltam, hogy ezt így kéne csinálni és milyen marhajó, hogy jön valaki, aki azt mondja „és mi lenne, ha ezt így próbálnánk meg” és akkor egy új minőség születik. Ha minden úgy lenne, ahogy azt én elgondoltam, az nagyon unalmas lenne.
Természetesen egyáltalán nem olyan, ahogy elképzeltem, ez egy teljesen új dolog, új forma, új elképzelések és fogalmam sincs, mi lesz a végén.
Székely Kriszta a nyílt próbán említette, hogy „az elmúlt fél évben akkora nyomás helyeződött a színházra, a Katonára, a szakmára, hogy ezzel foglalkozni kell”. Ezek szerint ez egy utolsó pillanatos döntés volt, hogy ez kerül a Katona színpadára?
Abszolút. Volt egy eredeti darab, amit rendezett volna Kriszta, amiről még az előző év januárjában, majdnem másfél éve döntöttek. Majd történtek a dolgok, és a Katona József Színház azt gondolta, hogy előveszik a Poppeát. Nekem a Katona József Színházhoz ilyen szempontból nincs közöm, nem vagyok ott társulati tag, még zenét sem írtam oda soha, nem próbáltam ott darabot. Kriszta, akit még az Operettből ismerek, ott kerültünk szakmai kapcsolatba, ő hívott fel ezzel, hogy csináljuk meg. Az egész döntés mögöttes részét én nem tudom.
Én azt tudom, hogy egy színház olyan helyzetbe került, ami szerintem egy fontos és egy mai napig nem kibeszélt helyzet, és ezt nem csak a Katonának az ügyéről gondolom, hanem egyáltalán a zaklatás kérdéséről. Ebben a kérdésben nem jó irányba halad sem a művészeti élet, sem a társadalom, ebben biztos vagyok.
Alapvetően nincsenek rendbe rakva a dolgok, nincsenek elmondva, kimondva, tisztázva dolgok, hogy mit is értünk ez alatt. Nincsen tisztázva az sem, mi a megfejtése. Ez az egész kérdés alul van kezelve, nincs a helyén mind a mai napig.
Hogyan lehetne megoldani?
Sokkal bonyolultabb kérdés, mint hogy ezt egyedül meg tudjam válaszolni, sőt maga a kérdés olyan, hogy esélytelen hogy erre egy ember, egy válasszal megoldja. Az egészen biztos, hogy jelenleg egy olyan Janus-arcúsággal játszanak, ami szerintem megengedhetetlen. Miközben elítélnek embereket, aközben mások olyan kijelentéseket tesznek, hogy megáll a sapka a levegőben, úgy folynak próbák, mintha mi sem történt volna az elmúlt években, máshol meg már a kézfogáshoz is orvosi kesztyűt húznak. Olyan kijelentések hangzanak el, amik szerintem megengedhetetlenek, egy csomó minden alul van büntetve. Mintha sokkal magasabb lenne bizonyos esetekben a tűrésszint, mint más esetekben.
De ami a legnehezebb és legnagyobb probléma: ez nem a művészet és a művészeti lét problémája, ez társadalmi probléma és társadalmi kérdés. És az hogy állandóan művészettel, a filmmel és a színházzal kapcsolatban beszélünk erről, az teljesen olyan mintha csak nálunk lenne, ezt mi találtuk ki, mert a művészet ilyen. A nagy lótúrót ilyen! Ennek a témának az erőszakos művészetre tolása mutatja a legjobban, hogy mennyien próbálnak elbújni emögé a dolog mögé a többi szcénából. Az az igazság, hogy ennek bizonyos szempontból semmi köze művészethez. A társadalomhoz, a társadalmi felépítésünkhöz van köze, és mivel a művészet egyfolytában a társadalommal foglalkozik és azon belül az ember kérdéseivel, ezért itt nálunk nagyon jól prognosztizálható. De aki azt hiszi, a bankszakmában, az orvosoknál, a tudományéletben nincs ilyen, vagy aki akár azt gondolja, hogy a politikában, az nagyon téved és olyan farizeus, hogy még a bibliai alakok is csettintenek elégedettségükben, hogy nem hiába lettek ők megemlítve… Ezért mondom, hogy teljesen alul van kezelve a kérdés, mert jelenleg csak a művészeti életben felmutatott szimptómákat próbáljuk meg kezelgetni, ahelyett, hogy valóban magával a kérdéssel foglalkoznánk. Ez egy társadalmi kérdés, ahol alá-felülrendeltségi viszony van, azt a területet ez a dolog biztosan érinti. Hogy máshol nem jön felszínre, az azért van, mert őket nem ismerjük, nincs rá kihegyezve a média. Nem jelennek meg a napi hírekben, nincs mellé arc rendelve. Egy színházban, egy filmben iszonyú egyszerű egy arcot rendelni mellé. „Az a Johnny Depp, aki veri a feleségét, az a szemét művész”. Művészeti kérdést csinálnak abból, ami nem művészeti, hanem társadalmi kérdés, amely társadalomnak csak egy része a művészet, de mindenhol így van.
Amíg nem kezdjük el valóban a problémát nézni, nem fog megoldódni. Elkezdhetjük mondani, hogy ez meg az egy zaklatószínház, de ez egy vicc. Nem erről szól a kérdés, nincs semmi köze hozzá. Válaszolhatom arra kérdésre hogy milyen színű a fű, hogy vonat, de ezt André Bretonon kívül senki nem fogja érteni. Persze már ezt a mondatomat se sokan fogják érteni az érintettek közül. A kérdés az, hogy mi a zaklatás. Ha végre egyszer ezt meg tudnák fogalmazni és ehhez tudnának megoldást társítani, akkor azt nem a színházra kell alkalmazni, hanem az egész társadalomra, aminek az egyik leágazása mellesleg a színház.
Mennyivel egyszerűbb azt mondani, hogy ez egy zaklatószínház, és vonjuk el a pénzt, és akkor ez meg van oldva. És ezzel mit oldottunk meg? Hogy elvettük a pénzt azoktól, akik az áldozatok voltak és mégis átharcolva magukat mindenen és feltartva a fejüket nap mint nap dolgoztak a szakmájuk becsületéért? Biztosan ez volt a megoldás, amit kerestünk?
Az ujjainkkal, bár nem szükségszerű, de tudunk zongorázni, és – bár nem szükségszerű – tudunk gyilkolni is. Levághatjuk ujjainkat, avval a felkiáltással, hogy ne tudjunk gyilkolni, de akkor visszavonhatatlanul soha többet nem fogunk tudni zongorázni sem. Nem a lehetőségek a bajok, a választások.
Visszatérve, Székely az elmúlt fél évre akar reflektálni. Mennyire lehetséges ez egy több száz éves darabbal?
A színház mindig felnagyít, ha úgy tetszik felnemesít egy témát. Egy jó színház a nagy kérdésekről szól, nem arról szól, hogy Széchenyi Istvánnak és Istvánnénak milyen volt a viszonya, mert ha csak azon a szinten marad, akkor az bulvártéma. De, ha ezt föl tudjuk nagyítani és két típussá tudjuk tenni, hogy ez két jellemző dolog, amit mindenki fel és magára tud ismerni, akkor válik színházzá. Ugyanez a helyzet itt is. Kriszta, gondolom, nem azt akarja megválaszolni, hogy itt ezzel és ezzel az emberrel ez és ez történt, és azt boncolgatjuk, vagy hogy a politika azt mondta hogy, és azt boncolgatjuk , hanem nagy kérdéseket próbálunk általánossá, felismerhetővé tenni, hogy ez a probléma. Az igazi színház mindig akkor jár jól – mint Shakespeare színháza – hogy miközben értjük, hogy ezt akkor írta, és az címzetesen valakinek szólt, de mégis alaptípusokat, toposzokat próbál megtalálni, amiket fel lehet nagyítani, korszakokon átívelővé lehet tenni.
Én nem szeretem azt a színházat – ami sokszor előfordul, akár a Katonában is néha –, ami kifejezetten csak a mostani emberekkel foglalkozik, mert egy idő után értékét veszti, ha nem szól egy nagyobb dologról, összefüggésről. Amikor komondorozás volt a színházakban, az pont három estére vonatkozott, utána a komondor mint egy állat került elénk, és nem mint politikai jelentés.
Természetesen Krisztának meg az egész Katona József Színháznak ez egy sokkal nagyobb belső feldolgozási folyamatnak a része, mint nekem, aki kívülről kerültem oda. Fogalmam sincs az egész általuk felderített és világ elé tárt abúzus belső összefüggés rendszeréről és elképesztő pszichikájáról. Ez egy olyan bonyolult helyzet, amit nekem kívülről jött embernek halványlila dunsztom sem lehet.
Én nagyon óvatosan kezelem ezt a kérdést ott bent is, egyszerűen külsőségem okán nem láthatom át a kérdést rétegeiben. Nekem ez a darab teljesen mást jelent, zenét mentem oda csinálni, és megpróbálom hogy izgalmas előadás legyen, ami Monteverdi Poppeája alapján van. De a színház egyébként egyéni feldolgozási folyamatában nem tudok részt venni, mivel nem voltam része a dolognak.
Az azért egy elég erős kép, hogy a Poppea egy olyan párról szól, aki átgázol mindenkit, és mindenkit legyilkol maga körül.
Mivel 1642-ben írta a Poppeát Monteverdi, és azóta egyfolytában játsszák, ezért úgy tűnik, nem csak most, 2020-ban jelent erős képet, hanem mindig is ezt jelentette. Az erkölcsön, itt jelesül Senecán való átgázolás, ami a drámaírókat mindig is lázban tartotta. Ez nem a mi találmányunk, létezett az ókorban és létezik mind a mai napig. Nem fejlődtünk ebből a szempontból sokat, hogy aktualitását veszítse a téma.
Hogy alakult ki ez a „prozopera”?
Az a lényeg, hogy nagyon rövid prózai részek váltakoznak rövid zenékkel. Ugyanakkor a zenét arra is tudjuk használni, hogy fölé beszéljenek, hogy énekeljenek, hogy magában legyen átkötés. Tehát hogy nagyon sokfajta lehetőséget teremtett az az egyetlen döntés, hogy legyen próza is benne. Ha ügyesek vagyunk, olyan ritmusban tudjuk fölépíteni a darabot, hogy az egy érdekes, újfajta keverccsé jöjjön össze zene és próza közt.
Ha már Beyoncéról is szó volt, aki olyat csinál, amit sokan leutánoznak, és van a katonás Poppea, ami ha nagysikerű lesz, akkor azt is le lehet majd utánozni? Meg lehet ismételni más darabokkal is ezt a stílust?
Persze, én azt gondolom, igen.
És érdemes lenne?
Monteverdi azért alkalmas erre, mert az elsődleges célja a szöveg érthetősége volt és a szöveg kifejezése egy nagyon egyszerű kísérettel. Ezért nagyon jól szétszabdalható és nagyon jól lehet vele játszani, nagyítani, kicsinyíteni. Ez egy Puccininél már nem működne így, hiszen nagy, zárt és hosszúívű dallamok, pontos zeneszerzői dramaturgiai akaratok vannak. Itt viszont minden nagyon kicsiben működik. Kis helyen cselez nagyokat Monteverdi, mint a brazilok. Ezt már Mozarttal sem működne, de barokk szerzők között sok mindenkivel igen. Olyan műnél működik ez, ahol nagyon összefüggenek az áriák és a recitativók. Egy korai Wagnerrel valószínűleg valamilyen formában meg lehetne csinálni, ahol a recitativón alapuló beszélés, a deklamálás a lényeg. Schönberggel szintén. Ahol a zene teljesen alá van rendelve a szövegnek, ott majdnem teljesen biztos, hogy meg lehet. Egy nagyon dallamközpontú – ezáltal az olasz operáknak a 99 százalékával – darabokkal biztos, hogy nem, arra valami mást kellene kipróbálni. Modern szerzőként marha érdekes lenne ilyet csinálni, de akkor ugyanerre kéne rámenni, amire a Monteverdi, hogy nagyon egyszerű kíséret fölött nagyon a szövegérthetőség és a drámaiság felé mozdulni el. De egy érdekes kísérlet lenne, hogy egy nagy Wagnerrel valami hasonlót megcsinálni. Ez egy olyan ötlet, amit érdemes tovább gondolni, de biztos, hogy vannak nálam zseniálisabb emberek, akik a homlokukra csapnak, hogy ezután azt mondják, hú ha ez így működik, akkor mi lenne, ha azt is megcsinálnánk? De az már nem én leszek, az legyen más problémája.
forrás: https://24.hu/