Kell-e mások fejével gondolkodni? Mikor magától értetődő a teatralitás? Miért macerás az opera? Miért igényel új definíciót a színház? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Göttinger Pál rendezővel, aki az idei évadtól a Bárka Színház tagja és épp a Magyar Színházba kirándul, no meg külföldre a Firkinnel. Hogy mi az? Interjúnkból kiderül.
- Hogyhogy egész nap bent vagy a színházban?
Göttinger Pál: A Bárkán más dolgom is van ettől az évtől kezdve, nem csak próbálok. Olvasok, beszélgetek a Seressel és a Bérczessel a jövő évadról, csinálom a színház honlapját, segítek a kommunikációban - meg mindenben. Kevesen vagyunk, nálunk ezt érteni most családias hangulat alatt. A sajtós is pakolja a székeket.
- Miért lettél rendező?
Göttinger Pál: Fennkölt a válasz: úgy tapasztaltam, jobban sikerül az, amit mások hoznak létre rajtam keresztül. Valahogy nekem is nagyobb élményt okoz az együtt elvégzett feladat, mint amikor én állok ki és magyarázok.
- Pedig rendezőként is magyarázol..
Göttinger Pál: Igen, de hálistennek csak a bizalmasaim hallják. Tehát a konkrét okot nem tudom, biztos a rádió miatt. Gyerekstúdiós voltam, akkoriban sok hangjáték készült, és egyszerűen fertőzésveszély volt. Nagy színészek, rendezők jöttek-mentek.
- Valaki nemrég említette, hogy nagyon jól kerestek a rádiós gyerekek...
Göttinger Pál: Ez nem maradéktalanul igaz. Én ötszáz forintot kaptam egy szerepért a kilencvenes évek közepén. Gábor Miklós és Tolnay Klári szaladgált a folyosón, de engem azért főleg a rendezők nyűgöztek le. Akkor ez az emberfajta bölcs, csodálatos figurának tűnt, ami elegendő tizenéves korban ahhoz, hogy megkívánd ezt a pozíciót. 2002-ben egyből felvettek a főiskolára hatunkat, több mint százból. Hamar rájöttem, hogy a rendező éppúgy kiszolgáltatott a színészeknek, mint fordítva.
- Értetted, hogy miért sikerült a felvételi?
Göttinger Pál: Nem. A Székely (Székely Gábor, a szerk.) nagy figyelmet fordított arra, hogy ezeket a kérdéseket ne tegyük fel, önértékelési, azonossági problémákra nem jutott idő, az számított, amit csinálni kell és sürgősen hozzá kellett látni, mert „már rég le voltunk maradva".
- Valló Péterrel olvastam egy nagyon jó interjút, amiben arról is mesél, egy ideig nem tudta mire vélni, hogy bizalmat szavaztak neki a tanárai. Emlékeztet arra is, hogy "rengeteg hullámvölgy, kaotikus pillanat, csődhelyzet adódik egy ilyen pályán - nem minden ok nélkül való, hogy a művészetekkel foglalkozó embereknek több mint fele idő előtt tűnik el".
Göttinger Pál: Könnyelműségnek tűnhet amit gondolok, de bőven elég, ha meghozom a saját döntéseimet, nem kell mások fejével is gondolkodnom. Ez valójában felelős hozzáállás. Az Esterházy-darabból tudok erre példát hozni, az író nagyvonalúan beleszőtte a szövegbe: „a zenére vonatkozó megjegyzéseink még csak nem is jelképesek, van a színházban ember, aki ezeket a döntéseket meghozza, illetőleg legyen". Tehát csak azzal foglalkozik, ami rá tartozik. Én is így járok el sokszor. Amikor végeztem az egyetemen, egyszerre sok helyre kezdtek hívni. Például megkeresett Vince (Zrinyi Gál Vince, a szerk.) a Komától, bár szemlátomást nem csináltam olyasmit, mint a társulat, csak részt vettem végtelen beszélgetéseken, amikor alakultak. Egy ideig tépelődtem, miért döntöttek mellettem, majd rájöttem, ezt nekik kell mérlegelni. Akkor született meg Nyíregyházán a Líra és Epika, ahol a Koma részesült is az összes kőszínházi vircsaftban.
- Ennek az is lehet az oka, hogy a legutóbbi produkcióikban nem volt szó szoros értelmében vett rendező, alkotók működtek közre az előadás létrehozásában.
Göttinger Pál: Nem tartom elengedhetetlennek a rendezőt, inkább szolgáltatásnak látom. Rendelkezésre áll, mint főállású néző a próbák során, lehet benne bízni. Kezdeményezéseknek a színészek felől is kell érkeznie. Sokan az egyetemből indulnak ki, ahol furcsa mester-tanítvány viszonyban léteznek, ezért azt gondolják, egy rendező majd mindig közli a teendőket. Volt olyan korszaka a világnak, amikor ez így ment, és ma is fordul elő, de azért változik közben minden, autonóm színészekre van szükség. Valójában én tekintem magam az ő alkalmazottjuknak, aki gondoskodik arról, hogy a készülő alakításuk, mondanivalójuk célba érjen, a többiekével rímeljen.
- Mégis te szabod a korlátokat, határozol például a térről.
Göttinger Pál: Világos beszéd, de szerintem ezek mind alárendelt ügyek ahhoz képest, hogy a színész a szerepben közölni akar valamit. Elhivatottságot várok el, mert tőlem is ezt várják el. Szemrebbenés nélkül nekem szögezi a kritikus, „mi szükség volt erre vagy arra az előadásban", vagy esetleg magára az előadásra. A színészektől ilyesmit nem kérdeznek, mert úgy gondolják, ők csak végrehajtanak egy akaratot. Hallani olyat, hogy pocsék volt a rendezés, de ez és ez remekelt benne. Olyat azonban nem hallani, hogy minden színész borzalmas volt, pedig jó volt a rendezés.
- A Bárkán ennek szellemében működtök?
Göttinger Pál: Igyekszünk, bár itt csak tizenhat színész van. A Magyar Színházban, ahol pár nap múlva kezdek dolgozni, biztos fogok szemben ülni olyan tapasztalt emberrel, akinek a szerep egy lesz a feladványok sorából. Megengedem: ilyenkor az én dolgom, hogy felkeltsem benne a mániát iránta.
- Miután végeztél, valaki azt kérdezte tőled, mikor élted „aranykorod", azt válaszoltad, „most" éled. Ugyanarról az időszakról azt is nyilatkoztad, a levegőben lógtál.
Göttinger Pál: Valójában sosem aggódtam túlságosan -vagy eléggé?-, nem kellett házalnom ötletekkel, mert hívtak. Ez kegyelmi helyzet.
- Pedig végzősként az osztálytársaid kőszínházban készítették a diplomarendezésüket, míg te a Merlinben.
Göttinger Pál: Ez igaz, de olyasmit csináltam, amit nagyon akartam, azokkal, akiket választottam, a Pokol című darabot Ötvös Andrissal, Sipos Verával, Zrinyi Gál Vincével. Utólag eszembe jutott, hogy illett volna aggódnom. De utána hívtak Debrecenbe.
- Ott Mágnás Miskát rendeztél.
Göttinger Pál: Rólam ismeretes, hogy zenélek. Éppen akkor kerültek oda a "jordánosok", ők bulizták ki ezt a munkát, ami azóta is a legdrágább és legnagyobb szabású darabom. Épp a legelején.
- Vágyként fogalmaztad meg, hogy zenéset, operát rendezz. Számomra ez nagyszabásúbb vállalásnak tűnik, mint egy prózai mű.
Göttinger Pál: Szeretem az operát, tehát ez ízlésbéli kérdés is. De az a fajta absztrakció, elemeltség, amit az ember részletesen, szorgalommal akar egy prózai előadásban kimunkálni, az operában azért mégiscsak rögtön rendelkezésre áll. Ha tudsz kottát olvasni, akkor a szerepelemzés, a darab dinamikája egyértelműbbé válik, így mohón elkezdheted kifejezésre juttatni azt, amire rábukkansz. Ráadásul a zene biztos, hogy célba talál. Emellett rettenetesen teátrális, ha valaki ért valamihez. Engem lenyűgöznek a zenészek munka közben. A Haydn-hez fantasztikus zenekart válogatott össze Dinyés Dani. Leültek, kirakták a kottákat és elsőre rázendítettek, ezért úgy éreztem, új minőség születik. Szeretem a táncszínházat is -bár soha nem vágnék bele-, vagy a cirkuszt, mert mellbevágó, hogy az az állítmány a színpadon, hogy valaki képes valamire. Minden alkalommal letaglóz, hogy Kolonits Klárinak milyen hang fér ki a torkán a Haydn-ben. Biztos vannak olyan fotósok, akik óriási tömböket, hatalmas betonrengeteget fotóznak szívesen, léteznek festők, akik tízszer négyméteres csatajelenetekben szeretnek gondolkodni, engem pedig lenyűgöz hatvan éneklő ember. Rettenetesen vágyakozom nagyoperát rendezni, de az macerás ügy.
- Várnod kell még rá, de kisoperát a Bárkán is csináltál, a Párkákat.
Göttinger Pál: Ebben a színészek az énekesek, ezért nem volt magától értetődő a teatralitás, önfeledt a dal, de megdolgoztunk érte. Nem sietek sehova. Annyi része van a mesterségnek, amit a Bárkán lehet megtanulni, mert fantasztikus hely egy kezdőnek, még akkor is, ha nélkülözünk. Amiatt, hogy ez egy feketére festett falú tornaterem, és nincs nézőtér, alternatív hangulat költözött be, szabadon képzelhetem el az előadásomat. A körülmények tökéletlenek, de a lelkesedés és a rutin nagyon inspiratív keverékével találkozom itt. A társulat tagjai már végigzongorázták a kőszínházakat és a Bárka mellett döntöttek, mert úgy érzik, szellemileg állandóan próbára teszik őket. Élvezem, hogy lehet hosszan dumálni velük. De azt is élvezem, hogy Kálid Artúr azért közben tud úgy bejönni, hogy azt azonnal megjegyezd. És közben ha egy tehén zuhanna a színpad közepére, Kapa (Mucsi Zoltán, a szerk.) miatt akkor sem állna meg az előadás, mert megoldaná.
- Nemrég azt mondtad, hogy otthont keresel. Most úgy tűnik megtaláltad, de csak egyet rendezel évente, különben vendégnek szegődsz.
Göttinger Pál: A vendégeskedésnek nagyon jó része, hogy a rendező távolságban marad a színháztól, ezért furcsa módon, kevesebb erőt kell bedobnia, hogy elérjen valamit. A Magyar Színházban lediktáltam, mely napokon óhajtok próbálni, és művészeti titkárok jegyzetelték. Ez persze jó. Itthon viszont mindent figyelembe kell venni, így nehéz elérni valamit, mert úgyis tudom, miért nem lehetséges. Ugyanakkor hibázhatok, és utána le tudok ülni a Seressel és a Bérczessel beszélgetni, nem az következik, hogy nem számítanak rám. Emellett iszonyú sok közös muníció gyűlik, ami nagy élmény, hiszen csak 27 éves vagyok, és kevés színésszel dolgoztam kétszer.
- Hogy találtak rád a Bárkában?
Göttinger Pál: Bérczes Laci látta a Pokol című darabot a Merlinben és azt a barokk operát, amit a Frankel Leó utcai elhagyatott törökfürdőben rendeztem: Cupidó és a Halál volt a címe, hatvanan szerepeltek benne. Az első Bárkás munkámhoz szabad kezet kaptam, ez lett a Tengeren, ami egy elég bátor vállalás volt, mert a szerző ismeretlen és csak öt férfi játssza. A következő évben megkaptam az Esterházy-darabot, ami akkor még nem készült el, ott az íróval kellett vacakolni.
- Hogyan vacakoltatok?
Göttinger Pál: Viccesen. Esterházy jó fej volt, megcsinált mindent amit kértünk.
- Mit kértetek?
Göttinger Pál: Azt, hogy ne az összes szereplő legyen Esterházy Péter. Továbbá meghúztuk száz oldalról ötvenre, Péter megvarrta a szöveget ott, ahová lukat ütöttünk. A Párkáknál már igyekeztem kimaradni az írói folyamatból, nem akartam olyan helyzetbe keveredni, ahol úgy tűnik, mindenhez értek. Ne bízzanak meg bennem maguknál jobban.
- Egyet rendezel évente a Bárkán...
Göttinger Pál: Kicsi a fizetés, ezt a bárkások is tudják, engednek vendégeskedni. Rendezőként is szükségem van rá, felelősségem is, hogy a betanuló évek alatt minél több új helyzetnek tegyem ki magam. Meg kell is másra az idő, zenélek is.
- A Firkinben..
Göttinger Pál: A Firkin üzleti vállalkozás, elég fiatal. Múlt nyáron már most több pénzt kerestem vele, mint a színházasdival, idén pedig turnéra indulunk Kanadába. Örülök az együttesnek, mert igazi marháskodás csinálni, megvan belőle a kajapénzem, és közben a lehetőség, hogy felszabaduljak egy olyan mesterség gyakorlásának szüneteiben, aminek minden másodpercét nagyon komolyan kell venni.
- Mit rendezel a Magyar Színházban? Mire számítasz ott?
Göttinger Pál: A Magyar Színház ismeretlen terep számomra. Egy Háy János-darabra vállalkozom, amit kifejezetten nekünk írt. Ez egy elég szikár, kemény szövegű házassági-válási dráma. Mivel a Pokollal diplomáztam, gondolok már valamit erről, egymás bezabálásáról, bár nyilván kevés az élettapasztalatom. A színészekre nagyon számítok - Horváth Lajos Ottóra, Kubik Annára, Holecskó Orsira, Császár Angelára.
- Nemrég úgy fogalmaztál, a színház új definícót igényel majd. Hogy értetted ezt?
Göttinger Pál: Én, mint pályakezdő szívesen csatlakoznék működő rendszerekhez, de volt, hogy úgy éreztem, arra kérnek, lennék szíves új korszakot nyitni. Ebből is arra következtetek, hogy nehéz idők járnak a szakmára, ha meghatározó színházak azzal keresnek meg, hogy meg kell újulniuk, és ehhez pont én kellek. Bár az állam brutálisan sok pénzt költ színházra, ez mégsem elég a létbizonytalanság megszüntetéséhez. A struktúráról való gondolkodás ezért nem csupán agytorna, hanem életbevágó. Ugyanakkor örülni kell annak is, hogy még létezik társulatos repertoárszínház, láthatjuk működni, benne is lehetünk. Szerintem ez eltűnik még a mi életünkben.
- Ez elég radikális gondolat.
Göttinger Pál: Reális is. Felelősségünk, hogy a követező lépésben gondolkodjunk, plántálni kell a közlésvágyat, de ki kell találni milyen körülmények közé tudjuk majd szorítani. Kell, hogy tervet találjunk arra az időre, amikor átalakulnak a dolgok. A színház most még arra sincs felkészülve, hogy nem olyan fontos, mint volt. Sokszor arról beszélgetünk, „mekkora durranás lesz" egy-egy formai megoldás, de valójában csak tépjük a szánkat, mert semmi sem szól nagyot. Ugyanaz a háromszázezer ember veszi meg a négy és fél millió jegyet. A nagysikerű Katona József Színházba párezren járnak, miközben tízmillióan laknak itt.
- Mindez befolyásol az évadtervezésben?
Göttinger Pál: Szerencsére nem az én feladatom stratégiában gondolkodni. Még. Mindezt most tanulom, és közben keresem, mi mentén folytassam a saját munkámat. Nagy drukkere vagyok Schilling Árpádnak, aki épp megpróbálja újrafogalmazni, mi a színház. Magamat nem látom az övében, de hát ez nem is baj - az az övé, nagyon jól teszi, hogy csinálja. Jó lenne, ha a változás gondolata nem nyomasztó, hanem felszabadító lenne a mi generációnk számára. Derülten gondolok erre.
- Ez eddig nem vált egyértelművé számomra.
Göttinger Pál: Az aggasztó helyzet ellenére nem állunk rosszul, csak teendők sorakoznak előttünk. Magam is tartok a radikális váltástól, mert önző vagyok, szeretnék továbbra is tárgyalni például egy jelmeztárvezetővel, ami egy marha jó, delikát dolog, de ettől még lehet, hogy harminc év múlva ez már nem vár rám. Azt már nem tudom, produkciós szemlélet következik-e kishazánkban vagy maradnak exkluzív társulatok, és sokezred magunkkal kívülrekedünk a struktúrán. De tudnom kell akkor is valamit csinálni.
(Közben a színházi büfében a hangosbemondóban elhangzik: Kovács Dorottyát várják szülei a jegypénztárnál.)
Göttinger Pál: De jó! Látod, van itt gyerek!
Már egyetemistaként főszerepet játszott a Katonában, majd az Örkényben. Volt a Krétakör tagja, osztálytársaival megalapította a KoMa Társulatot, végül csaknem négy éve Egerben kötött ki - hamarosan innen is továbbmegy. Az utolsó POSZT-on ő lett a legjobb 30 évnél fiatalabb színész, a Színikritikusok Céhe pedig a legígéretesebb pályakezdőnek választotta.
*
Magyar Narancs: Miért készültél papnak?
Ötvös András: Nagyon nagy hatással tud rám lenni, amikor egy nagyon erős személyiséggel találkozom. Ugyanez működik minden szerepemnél is, és ugyanezért meg a hatalmas hivatástudatért akartam tűzoltó is lenni, előtte pedig pilóta, de arról hamar kiderült, hogy nem fog menni, mert minden reáltantárgyból buktam. Közben dolgoztam hajléktalanszállón és kórházban is, de a tűzoltóság ivódott belém a legerősebben. Már ott voltam, hogy jelentkezem, amikor Máté Gábor felvett az egyetemre.
MN: Hogy érted, hogy ugyanez működik a szerepeidnél is?
ÖA: Utánanéztem, ezt a pszichológiában identifikációnak hívják, ami az azonosulásos tanulást jelenti: amikor a gyerek erősen figyel valakit, anyut vagy aput, és elkezdi utánozni a viselkedésüket, gesztusaikat, úgy is, hogy amikor egyedül marad, felidézi ezeket magában. Ez nekem egy motivációs erő; minden szerepnél megnézem, hogy mi az, ami miatt szeretnék olyan lenni, mint az az ember, mi az ereje, a gyengéje, és miért lehet őt szeretni, amiért fel tudom menteni.
MN: Az egyetemi gyakorlatodra a Katonába mentél, és azonnal egy főszerepet játszottál A karnevál utolsó éjszakájában. Miért nem maradtál ott?
ÖA: Nem jutottunk el addig, hogy felmerüljön a szerződtetésem, mert már jóval előtte megmondtam Máté Gábornak, hogy elmennék Schillinggel, mert nagyon érdekel.
MN: Mit tudott mondani Schilling, ami ennyire izgalmas volt?
ÖA: Nagyon erős hatással volt rám. Volt vele egy Hamlet-kurzusunk harmadikban, utána elhívott Taliándörögdre, ahol megcsináltuk az űrbázison A csillagász álmát, aztán elkezdtem az új Krétakört, részt vettem több workshopon. Ezekből nagyon sokat tanultam, meg ahogy a szakmaiságról beszélt, az is nagyon hatott rám. Fantasztikusnak tartottam azt az ötletet is, hogy csináljunk egy színházi jam sessiont. Kezdődjön hétkor az előadás, de nem a reprodukálás értelmében, hanem akkor kezdődjön az alkotás is: összeszokott színészek megadott témára improvizáljanak.
MN: Miért hagytad ott mégis a Krétakört?
ÖA: Összekülönböztünk Árpáddal. Nagyon kimerült voltam az egyetem utolsó évében, két workshop meg Göttinger Pali Pokla után. Schilling hívott Komáromba egy harmadik workshopra, ami nagyon jó kezdeményezés volt, de ugyanazokat a gyakorlatokat csináltuk, amiket én előtte is megcsináltam. Mondtam neki, hogy pihennem kell, mert fizikai értelemben vagyok kimerült, mire azt mondta, hogy akkor az hoszszú pihenő lesz. Végül mégis elkezdtem a workshopot, de a fáradtság miatt nem bírtam, úgyhogy azt mondtam, hogy inkább a hosszú pihenőt választom.
MN: Azután jött a KoMa megalapítása.
ÖA: Vincének (Zrinyi Gál Vince, osztálytárs, ma is a KoMa vezetője - K. B.) Máté Gábor adott egy "ötforintos ötletet", hogy kéne csinálni egy olyan csapatot, amelyik csak kortárs magyar drámákkal foglalkozik. Én meg, miután összebalhéztam Schillinggel, megint el akartam menni tűzoltónak, így kézenfekvő volt, amikor Vince megkeresett, hogy csináljuk együtt. Elkezdtünk szponzor, hely és csapattagok után járni, aztán összetettük a Plazmát, amiben nagyon sok volt a workshopokból; úgy éreztem, hogy sokat bele tudtam tenni abból, amit tanultam. Az volt a hőskor, hogy ezt létrehoztuk ott kint, a Bakelitben, a hidegben.
MN: Mégsem maradtál sokáig.
ÖA: Vissza akartam menni színházcsinálóból színésznek, megtanulni rendesen beszélni a színpadon, eljátszani néhány szerepet, mert nincs semmi, amit ennél jobban élvezek. A Krétakör addigra annyi darabot bemutatott, hogy Schilling már nem akart többet, és akkor a KoMa is az alkotómunkára koncentrált. Ott úgy éreztem, hogy nem tudunk fejlődni, mert nem volt egy Schilling Árpád, aki mindig eggyel a többiek előtt van, és tudja húzni őket - nem is lehetett, mivel mind együtt végeztünk. Visszanézve azt hiszem, hogy jó, hogy erre jöttem. Most vagyok a helyemen.
MN: Mielőtt eljöttél volna Egerbe, te is egyetértettél Schillinggel abban, hogy a kőszínház: "kő kövön, köveknek".
ÖA: Érdekes volt egy bőrönddel lemenni egy vidéki színészházba, és megnézni, hogy milyen egy kőszínház, sőt egy vidéki népszínház. Amikor másodszor játszottam A konyhát, amibe meghívott Máté Gábor, valamiért úgy éreztem, hogy ide kell jönni. Nem lehet tetten érni, hogy mitől, de van ebben a csapatban valami jó energia, amitől rögtön azt éreztem, hogy szeretek itt lenni, hiába fikáztuk annyit a kőszínházakat. Amikor Csizi (Csizmadia Tibor igazgató - K. B.) megkérdezte, hogy szeretnék-e ideszerződni, igent mondtam. Az egy nagy szakadás volt a KoMával - talán árulás, de azt hiszem, az egyik legjobb döntésem volt.
MN: Egyébként miért lázadtatok a kőszínház ellen?
ÖA: Nem is tudom. Nem jártunk olyan sokat kőszínházba. Valahogy Schilling és Halász Péter kurzusai együtt adták, hogy a magaménak éreztem az olyan kijelentéseket, mint hogy ez egy múzeum a korhű ruhákkal, vagy hogy az ilyen előadás másfél óra haladék.
MN: Már nem érzed a magadénak?
ÖA: Nem. Meg kell csinálni jól a szerepet és az előadást, és akkor lehet kint is, bent is élvezni. Biztos sok szar előadás születik kőszínházban, meg sok társulat bekövesedett, de már elmúlt, hogy ezekkel a kérdésekkel kelljen foglalkoznom, már csak a színészetre kell koncentrálnom. Persze nem vagyok a másmilyen színház ellen - akkor nem csinálnék minden nyáron egy előadást gyerekekkel egy kecskeméti romhalmazban.
MN: Egész pályafutásod alatt Egerben maradtál a legtovább.
ÖA: Azt mondtam mindig, hogy amíg van ez a csapat, ameddig Csizmadia az igazgató, addig szeretnék maradni. De ennek most vége lesz.
MN: Amikor kinevezik az új igazgatót (a procedúráról lásd keretes írásunkat), szétesik a csapat?
ÖA: Szerintem igen. Ráadásul Máté sem fog többet itt dolgozni (mivel a napokban átveszi a Katona igazgatói székét - K. B.), szóval lehet tudni, hogy ez eddig tartott - de legalább jó a vége. Pont a legjobb időszakban kerültem ide.
MN: Mi lesz utána?
ÖA: Ahogy körbenézek az országban, azt látom, hogy borzasztó dolgok történnek. Igazából bűn, ami itt folyik: egy-két helyen kívül sehol sincsenek szakmai szempontok, szinte sehol nem látok olyan helyet, ahová a fiatalok mehetnének. Amit a szakmával és a vidéki színházakkal csinálnak, az bűn, és akik csinálják, szellemi bűnözők. Látjuk, hogy hogyan kapnak emberek színházakat ebben az országban: joggal félünk, hogy ami tíz év alatt felépült Egerben, azt fél pillanat alatt, egy tollvonással el lehet intézni.
MN: Ha netán mégis szakmai, és nem politikai szempontok alapján neveznék ki az új igazgatót, maradnál?
ÖA: Mi más lenne, mint a politika? Nincs okom optimistának lenni. De mindenképpen el akarok menni, nem is csak Csizmadia Tibor személye miatt, hanem mert megszűnik, ami miatt jó volt itt lenni. Csizi és a társulat miatt jött ide Máté Gábor, emiatt szerződött ide Zsótér Sándor is. Mindez véget ér, és én mindenképpen megyek. Kicsit jó is lesz újra menni.
MN: Hová?
ÖA: Nem tudom. Valami biztos lesz. Vagy elmehetek tűzoltónak, bár azt nehéz egyeztetni a színházzal - igaz, három szabadnap mindig van.
Igazgatóváltás Egerben
Az egri Gárdonyi Géza Színház jelenlegi igazgatója, Csizmadia Tibor tíz év társulatvezetés után nem adta be újra pályázatát. Hárman pályáztak: Barta Dóra érdemes művész, a sikeres és kedvelt egri tánctagozat vezetője; Szíki Károly, a Gárdonyi Színház korábbi érájának színésze, az egri bábszínház egykori, igen népszerűtlen vezetője, aki korábban Eger elbarikádozásáról és az 56-os forradalom befejezéséről beszélt, és aki egy malaccal az ölében tiltakozott az egri kórház privatizálása ellen; valamint Blaskó Balázs, aki 23 éve a társulat tagja, és akinek felesége, Saárossy Kinga színész Eger egyik fideszes alpolgármestere. A pályázatokat véleményező szakmai bizottság az egyébként is esélyesnek tartott Blaskót támogatta. Szíki ezután visszavonta pályázatát; a megyei önkormányzat kulturális bizottsága pedig Bartát és Blaskót azonos mértékben támogatta. A megyei közgyűlés a lapunk megjelenése utáni napon hozza meg a döntést. "Más világ lesz itt, operetteket fogunk játszani" - mondja egy forrásunk, a színház munkatársa. Blaskó a Népszavának elmondta: "Klasszikus népszínházi küldetésű színházat szeretnék, amelyben a műfajok eredeti formájukban jelennek meg, egyértelmű és pozitív üzeneteket közvetítenek."
Kovács Bálint
forrás: http://www.magyarnarancs.hu/
HAMVAI KORNÉL: POKOL
Eric és Carolyn házasok. Még. Eric azt állítja, hogy nagyon szerelmes Carolynba, és soha nem akart ártani neki. Carolyn azt állítja, hogy soha nem szerette Ericet, annál többször félt viszont tőle. Eric vissza akarja kapni Carolynt, Carolyn válni akar. Ehhez azonban kénytelen alászállani a poklokra. Vagyis a pokolba, legalább csak egy van belőle; az viszont egyenesen Eric lakásán. Szűkös, szögletes kis lyuk, ahol még az asztal is üres pizzásdobozokból van. Eric ott trónol a közepén, és éjjel-nappal ír. Na jó, nagy ritkán félreteszi a laptopot, és maximumra tekeri a hangerőt a hifin, hogy a felső szomszéd, aki állandóan fel-alá sétálgat a lakásban, és ezzel Eric idegeire megy, vegye végre észre magát. A felső szomszéd nő. Vagy olyan férfi, aki magas sarkú cipőt hord. Merthogy kopog a cipősarka. Ez alapján azért az a logikus, hogy nő. Aztán egyszer lejön elenni Eric elől a pizzát, és akkor meg eléggé férfinek tűnik. Nagyjából akkor kezd el gyanakodni az ember, hogy van itt valami furcsaság. Odáig nem több az egész egy párnál, aminek az egyik fele válni akar, a másik fele meg nem akar válni. A férfi ír (most hogy jól, vagy menthetetlenül, reménytelenül rosszul, az igazából nem derül ki), meg pizzát zabál. Szóval ír, pizzával tömi magát, és vágyakozik a felesége után, aki valahol máshol van, jó régóta. Bár aztán egyszer csak, váratlanul, betoppan. Elvileg teljesen össze van zuhanva, de ez csak a szájából elhangzó szövegből derül ki, nem látszik rajta. Miért? A színésznő csinálja rosszul? Vagy a nő hazudik?
Azt mondja, azért jött, hogy pontot tegyenek végre az i-re: hogy Eric írja alá a papírokat, hogy elválhassanak. Akkor aztán elkezdődik a meccselés kettőjük között. Először a férfi mondja el a saját verzióját a házasságukról, aztán a nő következik. Fény derül egy abortuszra, meg arra, hogy Eric a felesége miatt mondott le fényesnek ígérkező írói karrierjéről. Carolyn bizonygatja, hogy mennyire rossz volt minden, felemlegeti a férfi hibáit, hogy aztán az védekezni kezdjen, meg előhozakodjon a párizsi nászúttal. Ez egy pillanatra meg is hatja Carolynt, de túl gyorsan tovatűnik ez a pillanat. Hamar rájön, hogy neki Párizsból az a legmaradandóbb élmény, amikor a szakadó esőben órákig kellett bolyonganiuk az utcán, mert busz már nem járt, taxi meg arrafelé egy sem akadt. Nem éppen egyedi, ahogy megpróbál végleg kilépni a kapcsolatukból. Merthogy határozottan az az érzésem, hogy mindent tudatosan színez ennyire feketére. Lehetne persze azt mondani, hogy a félelemtől lát mindent ennyire negatívnak; mert azt aztán jól megtanuljuk, hogy Carolyn fél Erictől (ráadásul úgy gondolja, hogy az ember azért választ társat, mert fél, majd keseregve közli, ő meg volt olyan szerencsétlen, hogy olyan társat választott, akitől fél). Nagyjából hárompercenként elhangzik, hogy Carolyn fél, az viszont egész végig homályos marad, hogy miért kell félni ettől a szerencsétlen Erictől. Igen, a szerencsétlen jelző valahogy jellemzőbbnek tűnik rá, mint a gonosz, vagy az abnormális. A nő szerint gonosz, de talán csak tehetetlen, és "egyszerűen" szerelmes. És valószínűleg a nő egy valamiben végig igazat mond, ő sosem volt szerelmes belé- amivel Eric is tisztában van, ettől őrül meg. Ezért hallja a kopogó cipősarkakat: azok képében Carolyn kísérti. Nem, én nem hiszem, hogy Eric gonosz lenne. A szó hagyományos értelmében még csak nem is elmebeteg, vagy, ha elmebeteg, akkor a szerelem maga az elmebetegség. Eric a két lábon járó szerelem, és szenvedély, és vágyakozás; és csak azért tűnik annyira szélsőségesnek minden, amit csinál, mert Carolyn soha, egy percig nem szerette őt. A semmi mellé téve egy apróságot persze, hogy elvesznek az arányok, és az apróság óriásinak tűnik. Nem az a lényeg, hogy Eric egy hónapon keresztül minden nap valamilyen tárgyat küldözget Carolynnak, vagy hogy a nő háza előtt parkol, és a kocsiban alszik, csak hogy reggel láthassa, amint munkába indul. Ezeket talán valójában nem is tette meg.
Az sem biztos, hogy abban a bűvös naplóban (talán ezt a naplót írja az előadás alatt is szinte végig, talán nem) olyan rettenetesen nyomasztó módon van benne, amit érez. Eric valószínűleg csak Carolyn szemszögéből nézve mániákus. Amikor egy igen, és egy nem áll egymással szemben; amikor ennyire végletes változatai vannak egy történetnek, akkor ott sosem fogjuk tudni eldönteni, hogy melyik a valós verzió. Valószínűleg egyik sem, úgyhogy a kérdés legfeljebb annyi lehet, hogy melyik áll közelebb a valósághoz, illetve, hogy melyik kezdte a torzítást, és miért. A Pokolban Carolyn végig azt sulykolja, hogy Eric gonosz, hogy Eric ártalmas, hogy Eric miatt neki tönkrement az élete. De antipatikus nekünk Eric? Ki vesz magának fegyvert, Eric, vagy ő? Ki él elszigetelten, magányosan; és kinek van új párja? Kinek vannak sikerei a munkájában? Ki hall hangokat? Ki követ el gyilkosságot, hogy aztán ugyanonnan folytatódjon minden? Ki nyomorította itt meg a másikat, ki úszta meg kevesebb sérüléssel? Carolynnak új párkapcsolata van, dolgozik, ún. normális életet él. Eric egyedül él, nem tud elszakadni a múlttól, úgyhogy az cipőkopogás formájában állandóan ott visszhangzik a fejében. Nem számít, hogy Carolyn mit mond. Nem számít, hanem idegesítő. Idegesítően súlytalan problémái vannak Ericéi mellett. Carolyn vak, és ráadásul pofátlan is. Azaz, pofátlan, mert vak. Vagy nem érzi magát felelősnek, vagy nem akarja annak érezni magát; de azt biztos, hogy eltolja magától ezt a felelősséget, ráadásul úgy, hogy Eric vállára teszi az egészet. Aztán Eric aláírja a papírokat, nincs több akadály, el lehet válni. Carolyn megszabadult tőle, Eric meg megy fel lövöldözni. Lelövi a felső szomszédot, de akkor meg ő kezd el körözgetni a szobában. Most akkor ki a nyertes? Ki a vesztes?
"A szeretett személy iránti vágyban, és odaadásban megnyilatkozó, nemi vonzalmon alapuló érzelem."- írja bölcsen szerelem címszó alatt a Magyar Értelmező Kéziszótár. Eric vágyik, odaadna, és nemileg vonzódik. Mit kap érte? Még egyszer, utoljára lefeküdhet a feleségével a pizzafutár előtt, mert a pizzafutár igen helyes fiú, tetszik Carolynnak nagyon. Hideg számítás, érzelemmenteség, közönyösség, vádaskodás, játszmázás. Carolyn győz. Minél több ilyen győzelem, annál mélyebben járunk a pokolban.
Hamvai Kornél: Pokol
Merlin Színház
Rendező: Göttinger Pál
A rendező munkatársa: Gerő Szandra
Díszlet: Daróczi Sándor
Szereplők: Ötvös András, Sipos Vera, Zrinyi Gál Vince, Tóth Simon Ferenc
Szijártó Rita
Hamvai Kornél Pokol című színdarabja az angol kamaradrámák vérrokona - talán ez indokolja, miért játszódik valahol Londonban, angol szereplőkkel. Hamvai, ha nem is kiválóra, de jelesre vizsgázik dramaturgiából: fogott egy viszonylag egyszerű alaphelyzetet (egy szétment pár jó idő után újra találkozik, hogy végleg lezárják, egyúttal megbeszéljék a szituációt); az egyik szereplőnek remek jellemet teremtett (a főszereplő Ötvös András karakteréről lehetetlen eldönteni, mennyire flúgos, az-e egyáltalán, s ezt a színész nagyszerű alakítása csak megerősíti), és alaposan megbolondította a környezetet is (a felső, úgy tűnik, tényleg flúgos szomszéd minden lépése lehallatszik). Mindehhez persze csak cseppenként adagolja az információkat, hogy egyre nehezebb legyen eldönteni, ki volt kegyetlen kivel a férfi és a nő közül, kinek lehet igazat adni (persze: nyilván egyiküknek sem); s nem rest minden szereplő jellemét - még a fenti szomszédét is - más megvilágításból is megvizsgálni. A kérdéses párkapcsolati helyzetet, melyben ugyebár lehetetlen egyértelműen állást foglalni, s ezáltal gyakorlatilag feloldhatatlanná válik, Hamvai még jól le is tudja zárni egy fél- vagy negyedabszurd momentummal. Egyszóval: a zsáner minden eleme legalábbis a helyén van, ha hatalmas katarzis nincs is.
Mindez különösen örömteli, mert a kellően alázatos, mégis egyáltalán nem szürke darabbal Hamvai leiskolázza nem egy kor- és pályatársát; azáltal, hogy nem próbál mindenáron forradalmian újat nyújtani, sikerül sokkal hihetőbbre, életszerűbbre és így hatásosabbra írnia a poénjait (melyek tálalásában megint csak Ötvös viszi a prímet - szemrebbenés nélkül vált át nagymonológból kisstílű küzdelembe a fenti lakóval, a szintén emlékezeteset alakító Zrinyi Gál Vincével) és dialógusait, ötletesebbé szereplőit (a pizzafutár Tóth Simon Ferenc kis szerepben is feltalálja magát). Csak még egy hangyányit kéne feledhetetlenebbnek lenni, hogy meglegyen mind az öt csillag.
Kovács Bálint
Merlin Színház, április 20.
****
Mindez különösen örömteli, mert a kellően alázatos, mégis egyáltalán nem szürke darabbal Hamvai leiskolázza nem egy kor- és pályatársát; azáltal, hogy nem próbál mindenáron forradalmian újat nyújtani, sikerül sokkal hihetőbbre, életszerűbbre és így hatásosabbra írnia a poénjait (melyek tálalásában megint csak Ötvös viszi a prímet - szemrebbenés nélkül vált át nagymonológból kisstílű küzdelembe a fenti lakóval, a szintén emlékezeteset alakító Zrinyi Gál Vincével) és dialógusait, ötletesebbé szereplőit (a pizzafutár Tóth Simon Ferenc kis szerepben is feltalálja magát). Csak még egy hangyányit kéne feledhetetlenebbnek lenni, hogy meglegyen mind az öt csillag.
Kovács Bálint
Merlin Színház, április 20.
****
Március végén újra!
POKOL
A MERLIN előadása
Író: Hamvai Kornél
Rendező: Göttinger Pál
Játsszák:
Eric - Ötvös András
Carolyn - Sipos Vera
Szomszéd - Zrínyi Gál Vince
Pizzafutár - Tóth Simon Ferenc
Díszlettervező: Daróczi Sándor
A rendező munkatársa: Gerő Szandra
MERLIN - Budapest
1052 Budapest, Gerlóczy u. 4.
Tel.: 317-9338, 327-1443, 327-1445, 327-1497
E-mail: szervezes@merlinszinhaz.hu
INTERNETES JEGYRENDELÉS: http://jegy.szinhaz.hu
március 31. (hétfő) 19:30
Nem tudod. Nem tudod. Az ember - figyelj, Eric, az ember azért akar társat magának, mert fél a sötétben. Fél egyedül. És akkor én rájövök, hogy akitől félek, pont azt sikerült ijedtemben kiválasztani magamnak. Az kódorgott évekig a lakásomban, és az feküdt az ágyamban, és figyelt engem álmomban, és az, amikor kiraktam végre, az osont éjjel az ablakom alatt. Én annyira féltem, hogy az eszemet vesztettem tőle, Eric. (...) Először azt hittem, hogy megőrültél, hogy megbuggyantál teljesen, Eric, elég félelmetes volt, amikor negyvenkét napon át minden nap küldtél egy lábtörlőt (...) nagyon későn esett le, hogy teljesen normális vagy, nem az a bajod neked, hogy nem vagy normális, hanem hogy gonosz vagy, Eric, gonosz vagy. Hogy gonosz vagy.
Stuber Andrea naplója, 2007. június 6.
Hamvai Kornél Pokol című darabját a Játékszínben mutatták be először, csak akkor még a szerző makacsul tagadta, hogy ő írta volna. Most Göttinger Pál vizsgarendezéseként szerepel a Merlinben, főként főiskolásokkal. Válámi ván, de nem áz igázi. Ötvös András Eric minden mondatának úgy ment neki, mintha rajtpisztollyal indítanák, és minden mondat végére elfáradni látszott, akár egy nagyon rövidtávú sprinter. Sipos Vera kissé fals hangon indított, de aztán szépen belejött. Remegőbben, védtelenebbül kislányos-nőies, mint annak idején Fullajtár Andrea. Zrínyi-Gál Vince karakteralakításával voltam igen elégedett.
Hamvai Kornél Pokol című darabját a Játékszínben mutatták be először, csak akkor még a szerző makacsul tagadta, hogy ő írta volna. Most Göttinger Pál vizsgarendezéseként szerepel a Merlinben, főként főiskolásokkal. Válámi ván, de nem áz igázi. Ötvös András Eric minden mondatának úgy ment neki, mintha rajtpisztollyal indítanák, és minden mondat végére elfáradni látszott, akár egy nagyon rövidtávú sprinter. Sipos Vera kissé fals hangon indított, de aztán szépen belejött. Remegőbben, védtelenebbül kislányos-nőies, mint annak idején Fullajtár Andrea. Zrínyi-Gál Vince karakteralakításával voltam igen elégedett.
Kanapéjáték
2007. május 30.
kultura.hu
Hamvai Kornél jelentős mennyiségű díjat söpört be, már nemcsak ő fordít, hanem őt is fordítják, és számos színház - Kaposvár, Merlin, Katona, Radnóti - szeretettel csap le a darabjaira. A nemzetis Szigliget után a Merlinen a sor: május 30-án mutatták be új darabját Pokol címen. KRITIKA
Hamvai Kornél 24 évesen írta első regényét, 26 évesen robbant be vele az irodalmi életbe - ám azóta eltelt 12 év. Hajlunk rá, hogy néha még mindig rácsodálkozzunk, és fiatal írónak tituláljuk, de az élet felette sem állt meg, és lassan meg kellene szoknunk, hogy megint van egy tehetséges írónk.
Kérdések a Pokol kapcsán:
Lehet-e egyetlen kanapén eljátszani egy fél életet? Lehet. Végtére egy üres színpadon is megtehető. Mégis, Daróczi Sándor színpadképe és kellékei: egy férfi-női próbababa-torzót ábrázoló fal, egy redőnyös ablak, egy állványra emelt árva, huzat nélküli kanapé, egy halom pizzás doboz, egy hifi, egy telefon, egy hajcsat és egy hajszárító meglehetősen leverő képet nyújtó egyvelege tökéletesen elég az illúziókeltéshez.
Lehet-e modern előadást létrehozni vízcsobogás, vízáradás, meztelenre vetkőzés és egy halom más, manapság divatos effekt nélkül? Az előadás tanúsága szerint lehet.
Lehet-e dialógust varázsolni hosszú monológokból? Lehet.
Lehet-e fenntartani a néző figyelmét egy gyakorlatilag kétszereplős, szünet nélküli, másfél órás, monológokból felépített dialógusból álló darabbal? Lehet.
Lehet-e bármi módon meglepni a nézőt? Lehet.
Számtalan halálosan unalmas, türelmet próbáló, lapos, modoros, klisékkel manipuláló darabot, játékot, rendezést volt már módom látni ahhoz, hogy valóban értékelni tudjam ezt a "lehet" szót.
Pokol. Az is pokol, ha munkánk, életünk ketrecbe zár, egy rideg lakóketrecbe, panelházba, alul-fölül-körül zajjal, idegesítő lakókkal, mozgásokkal, hangokkal? Vagy csak az, ha kapcsolatunk megroppan, egymást öljük magunkkal, szokásainkkal, mániáinkkal, kegyetlenségünkkel és mindazzal, amivel szoktuk?
Vagy az, ha el akarjuk vágni mindezt, de a másik nem enged, fogva tart, megfojt, követ, gúzsba köt?
Vagy ha könyörgünk a szabadságért, de cserébe adnunk kell, olyat, amit pokol teljesíteni?
Vagy ha elengedjük mégis, akit gyilkolva szeretünk, az a valódi pokol?
E bugyrokon vonszolódik végig a két szereplő: Carolyn és Eric. Egymást vádoló monológjaik úgy építkeznek, mint a zeneművek. Pianóval indul, fortissimón zárul a vádaskodások, a szenvedések sorolása, az esdeklés és követelés, a szeretet és gyűlölet dallamvonala. Szándékosan a legnehezebb játékra kárhoztatja szerző és rendező (Göttinger Pál) a színészt: semmilyen tér, mozgás, játék nem engedélyezett, a legminimálisabb elmozdulás csupán a kanapén, ennyi jut neki. Marad a legtöbb: ő maga, a színész. Teste, hangja, pillantása, szenvedélye, ereje, tehetsége. Nehéz így arányt tartani, sem túl kevésnek, sem túl soknak lenni. Végeérhetetlen, hosszú monológokat szenvedéllyel, feszültséggel megtölteni, a néző figyelmét ébren tartani. Mértéktartóan nyüszíteni, ordítani, sírni, röhögni, áldozatként vergődni, hatalmaskodva irányítani. Különösen nagy kihívás ez két egészen ifjú színésznek: Sipos Vera tavaly diplomázott, Ötvös András (és a két mellékszereplő: Zrínyi Gál Vince és Tóth Simon Ferenc) most végez a színművészeti egyetemen. Rutinos régi rókáknak is meg kellene vívniuk egy ilyen feladattal, arányt és mértéket tartva tölteni meg drámával a teret, villantani föl mindazt a humort, amit Hamvai Kornél szokott módján a tragédia szálai közé sző. Jól teljesítik a feladatot, a rendező szándékát az ifjú színészek. Helyenként ugyan még kissé nyersen és darabosan, de határozott tehetséggel mosolyogtatnak meg és irritálnak, hökkentenek meg és riasztanak el, vívják ki viszolygásunkat és együttérzésünket, távolítanak el, és hoznak közel kettejük héjanászához. Mindenképpen hozzáadnak az amúgy semmi újat nem feldolgozó darabhoz, amit azonban stílusa, a szokásos Hamvai-nyelvszövet, a beleszőtt groteszk és irónia emel el a panel-mindennapoktól. A gyűlölet esszenciává sűrítése ez a pokol erőszak nélkül... Illetve: kétszer hittem azt, hogy vége az előadásnak, Hamvai azonban mindkétszer továbbgördíti, és igaza van. A végső az igazi, frappáns befejezés. Pokoli.
Szerző:
Mikes Éva
2007. május 30.
kultura.hu
Hamvai Kornél jelentős mennyiségű díjat söpört be, már nemcsak ő fordít, hanem őt is fordítják, és számos színház - Kaposvár, Merlin, Katona, Radnóti - szeretettel csap le a darabjaira. A nemzetis Szigliget után a Merlinen a sor: május 30-án mutatták be új darabját Pokol címen. KRITIKA
Hamvai Kornél 24 évesen írta első regényét, 26 évesen robbant be vele az irodalmi életbe - ám azóta eltelt 12 év. Hajlunk rá, hogy néha még mindig rácsodálkozzunk, és fiatal írónak tituláljuk, de az élet felette sem állt meg, és lassan meg kellene szoknunk, hogy megint van egy tehetséges írónk.
Kérdések a Pokol kapcsán:
Lehet-e egyetlen kanapén eljátszani egy fél életet? Lehet. Végtére egy üres színpadon is megtehető. Mégis, Daróczi Sándor színpadképe és kellékei: egy férfi-női próbababa-torzót ábrázoló fal, egy redőnyös ablak, egy állványra emelt árva, huzat nélküli kanapé, egy halom pizzás doboz, egy hifi, egy telefon, egy hajcsat és egy hajszárító meglehetősen leverő képet nyújtó egyvelege tökéletesen elég az illúziókeltéshez.
Lehet-e modern előadást létrehozni vízcsobogás, vízáradás, meztelenre vetkőzés és egy halom más, manapság divatos effekt nélkül? Az előadás tanúsága szerint lehet.
Lehet-e dialógust varázsolni hosszú monológokból? Lehet.
Lehet-e fenntartani a néző figyelmét egy gyakorlatilag kétszereplős, szünet nélküli, másfél órás, monológokból felépített dialógusból álló darabbal? Lehet.
Lehet-e bármi módon meglepni a nézőt? Lehet.
Számtalan halálosan unalmas, türelmet próbáló, lapos, modoros, klisékkel manipuláló darabot, játékot, rendezést volt már módom látni ahhoz, hogy valóban értékelni tudjam ezt a "lehet" szót.
Pokol. Az is pokol, ha munkánk, életünk ketrecbe zár, egy rideg lakóketrecbe, panelházba, alul-fölül-körül zajjal, idegesítő lakókkal, mozgásokkal, hangokkal? Vagy csak az, ha kapcsolatunk megroppan, egymást öljük magunkkal, szokásainkkal, mániáinkkal, kegyetlenségünkkel és mindazzal, amivel szoktuk?
Vagy az, ha el akarjuk vágni mindezt, de a másik nem enged, fogva tart, megfojt, követ, gúzsba köt?
Vagy ha könyörgünk a szabadságért, de cserébe adnunk kell, olyat, amit pokol teljesíteni?
Vagy ha elengedjük mégis, akit gyilkolva szeretünk, az a valódi pokol?
E bugyrokon vonszolódik végig a két szereplő: Carolyn és Eric. Egymást vádoló monológjaik úgy építkeznek, mint a zeneművek. Pianóval indul, fortissimón zárul a vádaskodások, a szenvedések sorolása, az esdeklés és követelés, a szeretet és gyűlölet dallamvonala. Szándékosan a legnehezebb játékra kárhoztatja szerző és rendező (Göttinger Pál) a színészt: semmilyen tér, mozgás, játék nem engedélyezett, a legminimálisabb elmozdulás csupán a kanapén, ennyi jut neki. Marad a legtöbb: ő maga, a színész. Teste, hangja, pillantása, szenvedélye, ereje, tehetsége. Nehéz így arányt tartani, sem túl kevésnek, sem túl soknak lenni. Végeérhetetlen, hosszú monológokat szenvedéllyel, feszültséggel megtölteni, a néző figyelmét ébren tartani. Mértéktartóan nyüszíteni, ordítani, sírni, röhögni, áldozatként vergődni, hatalmaskodva irányítani. Különösen nagy kihívás ez két egészen ifjú színésznek: Sipos Vera tavaly diplomázott, Ötvös András (és a két mellékszereplő: Zrínyi Gál Vince és Tóth Simon Ferenc) most végez a színművészeti egyetemen. Rutinos régi rókáknak is meg kellene vívniuk egy ilyen feladattal, arányt és mértéket tartva tölteni meg drámával a teret, villantani föl mindazt a humort, amit Hamvai Kornél szokott módján a tragédia szálai közé sző. Jól teljesítik a feladatot, a rendező szándékát az ifjú színészek. Helyenként ugyan még kissé nyersen és darabosan, de határozott tehetséggel mosolyogtatnak meg és irritálnak, hökkentenek meg és riasztanak el, vívják ki viszolygásunkat és együttérzésünket, távolítanak el, és hoznak közel kettejük héjanászához. Mindenképpen hozzáadnak az amúgy semmi újat nem feldolgozó darabhoz, amit azonban stílusa, a szokásos Hamvai-nyelvszövet, a beleszőtt groteszk és irónia emel el a panel-mindennapoktól. A gyűlölet esszenciává sűrítése ez a pokol erőszak nélkül... Illetve: kétszer hittem azt, hogy vége az előadásnak, Hamvai azonban mindkétszer továbbgördíti, és igaza van. A végső az igazi, frappáns befejezés. Pokoli.
Szerző:
Mikes Éva
POKOL - Göttinger Pál - Merlin
A Sirály és Molnár Ferenc óta számos írófigura született jeles színpadi szerzőktől, Hamvai Kornél egyedi nézőpontú, friss színekkel gazdagította a repertoárt. Cselekménye a válás ocsmány szörnyűségei mentén halad, szerkesztése, poentírozása, a befejezésként csattanó lövéstől eltekintve, arányos, szellemes, ütős. Göttinger Pál minimál-színpadán biztos kézzel, határozott tempóban vezényli az előadást, a most diplomázó prózai osztály ifjaiban pedig a legjobb alkotótársakat találta meg. Sajnos, a feleség alakítója esetében kellemetlen kérdéseket kell feltennünk. Mi a bánat történik a Nem!színház.hu!!!-ban? Miért merevednek el sorra az Ódryn még annyira reményteljes lányok? Boldogtalanok, Ötödik pecsét, Lear: a legizgalmasabb egyéniség vesztette el arcát, hangját és most ugyanezt érzékeltük egy tavaly még annyira értékelt színészkisasszony játékában. De ezen szomorú kitérő utánhadd zengjük himnuszát a férfinemnek! Tóth Simon Ferenc csendességében erőteljes pizzafutára mellőzi a szokott vagány-manírokat, minden bizonnyal casting-hajhász színész, de reméljük, hogy ez nem a most végző fiatalokra vetül önbeteljesítő jóslatként... Zrinyi Gál Vince értetlenségbe bágyadt szomszédja pompás karakter-remeklés, gusztusosan elfogódott evési gesztusai után, szinte látjuk, amint egy szinttel feljebb a ventillátor helyett alkalmazott zárlatos hajszárítót szorongatja archaikus mosollyal... A főszerepben a már több alkalommal feltűnt Ötvös András elementáris tehetséggel lubickol tág spektrumú szerepében, ezer árnyalatát mutatva fel a szikár okszerűségtől a vérgőzös dühkitörésig. Színészi palettája máris hihetetlenül gazdag, lendületes könnyedsége lebilincselő szuggeszivitással párosul, bármely vágyott feladatra készen áll, amit csak tartogathat a jósors egy ilyen sziporkázó tálentumú ifjú aktornak. Csak egyet ne felejtsen: nem Falstaff szerepére készül, hanem Hamlet-re, Jágó-ra, Mefisztóra...!!!
Fehér Elephánt
A Sirály és Molnár Ferenc óta számos írófigura született jeles színpadi szerzőktől, Hamvai Kornél egyedi nézőpontú, friss színekkel gazdagította a repertoárt. Cselekménye a válás ocsmány szörnyűségei mentén halad, szerkesztése, poentírozása, a befejezésként csattanó lövéstől eltekintve, arányos, szellemes, ütős. Göttinger Pál minimál-színpadán biztos kézzel, határozott tempóban vezényli az előadást, a most diplomázó prózai osztály ifjaiban pedig a legjobb alkotótársakat találta meg. Sajnos, a feleség alakítója esetében kellemetlen kérdéseket kell feltennünk. Mi a bánat történik a Nem!színház.hu!!!-ban? Miért merevednek el sorra az Ódryn még annyira reményteljes lányok? Boldogtalanok, Ötödik pecsét, Lear: a legizgalmasabb egyéniség vesztette el arcát, hangját és most ugyanezt érzékeltük egy tavaly még annyira értékelt színészkisasszony játékában. De ezen szomorú kitérő utánhadd zengjük himnuszát a férfinemnek! Tóth Simon Ferenc csendességében erőteljes pizzafutára mellőzi a szokott vagány-manírokat, minden bizonnyal casting-hajhász színész, de reméljük, hogy ez nem a most végző fiatalokra vetül önbeteljesítő jóslatként... Zrinyi Gál Vince értetlenségbe bágyadt szomszédja pompás karakter-remeklés, gusztusosan elfogódott evési gesztusai után, szinte látjuk, amint egy szinttel feljebb a ventillátor helyett alkalmazott zárlatos hajszárítót szorongatja archaikus mosollyal... A főszerepben a már több alkalommal feltűnt Ötvös András elementáris tehetséggel lubickol tág spektrumú szerepében, ezer árnyalatát mutatva fel a szikár okszerűségtől a vérgőzös dühkitörésig. Színészi palettája máris hihetetlenül gazdag, lendületes könnyedsége lebilincselő szuggeszivitással párosul, bármely vágyott feladatra készen áll, amit csak tartogathat a jósors egy ilyen sziporkázó tálentumú ifjú aktornak. Csak egyet ne felejtsen: nem Falstaff szerepére készül, hanem Hamlet-re, Jágó-ra, Mefisztóra...!!!
Fehér Elephánt
Megtalálható-e az a pillanat, amikor végérvényesen visszafordíthatatlanná válik, hogy a házaspár nem szereti egymást? Amikortól az együttélés többé nem okoz semmilyen örömet, sőt, lassanként úttá válik a pokolba? Amikor a korábban észre sem vett gyengeségek, hibák egyszeriben felróni való bűnné válnak, a közös életért hozott áldozatok pedig immár nem egy értelmes, vágyott célhoz eljutás eszközeinek, hanem kidobott, vissza nem térő idő- és energiapocsékolásnak tűnnek?
A férj tanárember, írói ambíciókkal, a feleség fotólabor-vállalkozást üzemeltet. A közös, boldog jövőbe vetett hit miatt mindketten alkalmazkodtak egymáshoz. Ám amióta az asszony elvetélt, azóta megváltozott minden. A férj naplót vezet, aminek rabjává válik. A feleségnek elege lesz, el is költözik, de nem megy ez olyan könnyen. Férje minden pillanatban a nyomában van, egyetlen másodpercre nem engedi el feleségét. Egyikőjük menekül, másikuk nem akarja tudomásul venni a megváltoztathatatlant. A férj ámokfutásba kezd, a feleség kénytelen együtt élni a félelemmel. Ám bizonyos a bűnös-áldozat szereposztás? Szó sincs róla. A maga szempontjából nyilván mindenkinek igaza van. És nyilván, igazából senkinek sincs. Vagy csak részben. Talán.
Ez a szinte banális történet bárhol, bármikor, bárkivel megeshet. A mi esetünkben Ericnek és Carolynnak hívják a két főszereplőt, akik Angliában élnek. De élhetnének a felvilágosult – hm –, európai kultúrkörben akárhol másutt. Jellegzetes harmincasok. Úgy hiszik, életüknek van íve, tart valahonnét valahová. De a beszélgetés arról győz meg minket, hogy erről szó sincs. Amikor bekapcsolódunk Hamvai Kornél Pokol című drámájába, Carolyn már együtt él egy férfival, és most azért jön Erichez, hogy aláírassa vele a válási okiratot.
Eric lakásában vagyunk. Egy, a semmiből kiemelkedő, mindössze két négyzetméteres felemelt dobogó mint szoba, rajta a legszükségesebbek: egy modern, fehér pamlag, pizzásdobozok halma, irattartók a pamlag alatt, és egy cédélejátszó. A tapétafunkciójú függönyön próbababa-torzók. Lányok, fiúk vegyest. Eric a laptopján matat. Hozzánőtt, együvé vált vele: hiszen azon tárolja a naplót, amelyben mindent rögzített. Szó szerint mindent. Carolyn érkezik. Megszakad az idő, néha egy pár másodperces sötét sűríti a történéseket. Bár ez is csak látszat, hiszen az óra (amely egy ideig egy óra késéssel ugyan, de a valós időt mutatja), nem követi a kis ugrásokat.
Eric nem akarja aláírni az iratot, csak ha Carolyn megbocsát neki. De hogy tehetné ezt meg, ha ezzel magát köpné szembe? És elindul a valódi pokol: a szemrehányások, a pitiáner, szánalmas egymásra olvasások. Persze, kiderül, egyáltalán nem úgy volt, ahogy a másik látta. Felmerül bennünk a kérdés: hogyan szánhatták rá magukat az együttélésre, a házasságra, a gyerekvállalásra, ha egyszer ennyire nem is ismerik egymást? Remélem, Isten senkit nem sújt azzal, hogy a te gyereked lesz – vágja a nő a férfi szemébe. Talán a legdurvább mondat, amit ki lehet mondani, különösen attól, aki valaha szerette az embert. A nő tiltakozik: „Soha nem szerettelek”. A férfi bizonyítani akar, a naplójából a feleség tudta nélkül rögzített telefonbeszélgetést szed elő laptopjából, amely házasságuk múltjának élő panoptikumává válik. A nő megdöbben: hát mindent felvett a férfi? Eric előáll második kívánságával: aláírja a válást, ha utoljára szeretkeznek egyet, és nagy svunggal vetkőzni kezd. A pszichikai borotvaélen táncolás remek pillanatai. Megérkezik azonban a pizzásfiú (a „váratlan vendég” karakter tökéletesen betölti bohózati szerepkörét, másfél napos késéssel hozza a pizzát, miközben bizonygatja, hogy belefért a fél órába), és innen a feleség van nyeregben: lefekszik a fiúval, mondja, ha a pizzásfiú nézheti. Most ő kezd vetkőzni. A férj fölháborodik. Persze, így nem. Folytatódhat az egyre végletesebbé váló csiki-csuki, megy tovább a verkli, forog tovább a kerék, és egy ponton túl a még a férfi napjait zajongásával megkeserítő felső szomszéd is szerephez jut. Mi pedig nézzük – azt, amit mindennap magunk körül látunk.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem vizsgaelőadását rendező Göttinger Pál jó érzékkel, arányosan ritmizálja az előadást, ami annak ellenére, hogy tulajdonképpen egyetlen helyszínen játszódó párbeszéd, játékos, ötletes, fordulatos és színes. Értéke a rendezésnek, hogy nem afféle rögvalóság-drámaként tálalja a darabot, és a talán kissé öncélúnak ható cselekményfordulatokat kiegyenlítette az abszurd felé való elmozdulás ötletével. A Daróczi Sándor tervezte díszlet mellett a kontrasztos, a színekkel is tréfálkozó jelmez is találó. Az ifjú színészek pedig emlékezetesen oldják meg a náluk egy-másfél évtizeddel idősebb figurák jellemzését, érzik a bennük rejlő transzparenciát, és jó érzékük van Hamvai finom szövésű reális groteszkjéhez. Ötvös András szinte skizoidan sokszínű, de hiperaktivitásában beteg ember benyomását keltő Ericje, Sipos Vera a felelősséget magától eltoló, önsajnáló, öncsaló Carolynja egészen pontos kidolgozás, a páros „megérdemli egymást” minden értelmezési szinten. Zrínyi-Gál Vince felső szomszédja bár szinte végig ott van, a maga valójában csak a vége felé jelenik meg, roppant eleganciával hajlítva visszafordíthatatlanul a totális abszurd felé a cselekményt. Tóth-Simon Ferenc pedig a pizzafutár kis szerepében teljesít megbízhatóan.
A minimál, modern, groteszk tragikomédiát a végzős művészhallgatók a Merlin színpadán adják elő. Jelentős munka, akarat, kedv, együttgondolkodás és koncepció érezhető az előadáson, s ezek nem járnak eredmény nélkül. Tükröt mutatnak egy jelenségnek, egy-egy alkalommal szó szerint: Eric és Carolyn monológjai a néző szemébe nézve hangzanak el, a másik – akinek a történet szerint szól a szöveg – ezekben a súlyos percekben csak díszlet. A lényeg mi – a nézők – vagyunk. Hamvai darabja egészen remek éleslátással, élő, lüktető és valóságos monológokkal és dialógokkal írja le a valódi pokolhoz vezető utat, vázolja fel az egymás mellett élés minimális követelményeit nem teljesítő figurákat, és mutatja meg azokat a pontokat, ahol érzelmekkel helyrebillenthetőek lennének a dolgok. De azok nincsenek, nem rejlik az önzésen és a maszkon kívül semmi sem a szereplőkben. Nem hisznek egymásban, a morális tartalom odaveszett. Minden kirakat, minden virtuális (esetleg digitális retus), minden átértelmeződik. Ehhez a pokolhoz egyáltalán nem jószándékkal kikövezett út vezet. Ez valóban a semmi közepén áll és korszimbólummá duzzadva lángol.
forrás: http://7ora7.hu/