„Tudtam, hogy jönni fog ez, de persze, nem gondoltam, hogy így és ekkor” – ezzel a mondattal jelentette be a főszereplő, Göttinger Pál, hogy 250 előadás és 25 ezer néző után lekerül a Thália Színház műsoráról az elmúlt évek egyik legsikeresebb magyarországi színházi előadása, a Telefondoktor. A Blikk megtudta: a meglepő döntés hátterében személyes konfliktus áll.
A Thália Színházban 2012 óta futó, népszerű darab, a Telefondoktor nagy sorozata februárban befejeződik
A darabot számos helyszínen – Magyarországon és külföldön is – többször előadták
A szerző, Szabó Borbála személyes döntése alapján kerül le a darab a színház műsoráról, amely 250 előadást élt meg
Szabó Borbála a mai napig aktuális, szórakoztató egyszemélyes bohózata egy éjszakai poénnak indult a Bárka Színház kávézójában: a visszaemlékezések szerint előadás után szórakoztatták vele az alkotók a vendégeket. A darabot aztán Orosz Dénes rendezésében láthatta a közönség 2012 szeptemberétől egészen napjainkig. A Telefondoktort Budapesten kívül még 38 településen játszották, Stockholmban például kétszer is. A sikertörténet azonban véget ér.
A Blikk elérte a darab szerzőjét, Szabó Borbálát, aki szűkszavúan fogalmazott a történtekkel kapcsolatban.
– A döntésem egy személyes konfliktus eredménye, és inkább nem beszélnék róla –jelentette ki Szabó Borbála. – Én vagyok a darab jogtulajdonosa, így bármikor úgy dönthetek, hogy levetetem a műsorról, nincs felmondási idő. Ebben az esetben viszont megbeszéltük, hogy megvárjuk a 250. előadást. A Telefondoktort egyébként évek óta sikerrel játsszák Lengyelországban is, és remélem, itthon is lesz még belőle előadás!
A népszerű darabnak otthont adó Thália Színház sajnálattal vette tudomásul Szabó Borbála döntését.
„A produkcióhoz a Thália Színház kizárólag a játszóhelyet biztosította, így a produkció tulajdonosainak döntéseire nincs rálátásunk. Mi nagyon szerettük az előadást, és büszkék vagyunk rá, hogy nálunk futott ilyen szép számot, valamint, hogy nálunk búcsúzik” – írta a Blikknek a teátrum.
A 90 perces, szünet nélküli előadás főhőse Békés Dénes, egy sikeres nőgyógyász, aki váratlanul bezárja magát a rendelőjébe. Ahogy próbál telefonon segítséget kérni, kiderül, hogy nem mer igazat mondani: mindenkinek azt mondja, amit az hallani szeretne. Érdeklődésünkre a címszereplő, Göttinger Pál sem tudta megmondani, miért némul el a Telefondoktor.
– Ez a szerző döntése volt. Én egy közreműködő vagyok, a produkciós részbe nem vontak be – fogalmazott a Junior Prima-díjas színész-rendező. – A mulandóság műfaja az, amit űzünk, színházi előadás még nem ment örökké, de a veszteség érzése természetesen megvan. A Telefondoktor szerintem messze túlfutotta azt, amit annak idején terveztünk. Jó volt végigcsinálni, egy másik ember lettem azóta, amióta bemutattuk. Sokat tanultam, és számomra kerek ez a történet.
A Telefondoktort már csak két alkalommal láthatják a nézők – január 24-én, majd február 7-én –, ugyanis a főszereplő utána hivatalosan is bontja a vonalat.
A darabot számos helyszínen – Magyarországon és külföldön is – többször előadták
A szerző, Szabó Borbála személyes döntése alapján kerül le a darab a színház műsoráról, amely 250 előadást élt meg
Szabó Borbála a mai napig aktuális, szórakoztató egyszemélyes bohózata egy éjszakai poénnak indult a Bárka Színház kávézójában: a visszaemlékezések szerint előadás után szórakoztatták vele az alkotók a vendégeket. A darabot aztán Orosz Dénes rendezésében láthatta a közönség 2012 szeptemberétől egészen napjainkig. A Telefondoktort Budapesten kívül még 38 településen játszották, Stockholmban például kétszer is. A sikertörténet azonban véget ér.
A Blikk elérte a darab szerzőjét, Szabó Borbálát, aki szűkszavúan fogalmazott a történtekkel kapcsolatban.
– A döntésem egy személyes konfliktus eredménye, és inkább nem beszélnék róla –jelentette ki Szabó Borbála. – Én vagyok a darab jogtulajdonosa, így bármikor úgy dönthetek, hogy levetetem a műsorról, nincs felmondási idő. Ebben az esetben viszont megbeszéltük, hogy megvárjuk a 250. előadást. A Telefondoktort egyébként évek óta sikerrel játsszák Lengyelországban is, és remélem, itthon is lesz még belőle előadás!
A népszerű darabnak otthont adó Thália Színház sajnálattal vette tudomásul Szabó Borbála döntését.
„A produkcióhoz a Thália Színház kizárólag a játszóhelyet biztosította, így a produkció tulajdonosainak döntéseire nincs rálátásunk. Mi nagyon szerettük az előadást, és büszkék vagyunk rá, hogy nálunk futott ilyen szép számot, valamint, hogy nálunk búcsúzik” – írta a Blikknek a teátrum.
A 90 perces, szünet nélküli előadás főhőse Békés Dénes, egy sikeres nőgyógyász, aki váratlanul bezárja magát a rendelőjébe. Ahogy próbál telefonon segítséget kérni, kiderül, hogy nem mer igazat mondani: mindenkinek azt mondja, amit az hallani szeretne. Érdeklődésünkre a címszereplő, Göttinger Pál sem tudta megmondani, miért némul el a Telefondoktor.
– Ez a szerző döntése volt. Én egy közreműködő vagyok, a produkciós részbe nem vontak be – fogalmazott a Junior Prima-díjas színész-rendező. – A mulandóság műfaja az, amit űzünk, színházi előadás még nem ment örökké, de a veszteség érzése természetesen megvan. A Telefondoktor szerintem messze túlfutotta azt, amit annak idején terveztünk. Jó volt végigcsinálni, egy másik ember lettem azóta, amióta bemutattuk. Sokat tanultam, és számomra kerek ez a történet.
A Telefondoktort már csak két alkalommal láthatják a nézők – január 24-én, majd február 7-én –, ugyanis a főszereplő utána hivatalosan is bontja a vonalat.
forrás: https://www.blikk.hu
A 250. előadással búcsúzik a Telefondoktor című produkció, amely február 7-én utoljára lesz látható a Thália Színházban: a Göttinger Pál által játszott monodráma közel másfél évtizeden keresztül szórakoztatta a közönséget.
A Telefondoktor története 2011. május 5-én, a Bárka Színházban tartott nyilvános főpróbával vette kezdetét. A Bárka azóta bezárt, ahogy a produkciót életre hívó Manna Produkció, a Komédium, az FTP-program vagy éppen a győri Menház is már csak emlék. A darab azonban igazi túlélőnek bizonyult: játszották a Momentánban, majd hosszú éveken át a Thália Színház adott othont neki, miközben bejárta az országot (38 településen, mintegy 50 játszóhelyen), sőt, Stockholmba is eljutott két alkalommal. A 2014-es csúcsévben egyetlen évad alatt 23 előadást játszott belőle Göttinger, akivel Békés Dénes figurája idővel teljesen összenőtt. “A darab alatt szépen Békés Dénessé váltam. Egy ügyetlen, kicsit túl bátor, kicsit rossz döntéseket hozó férfivá, aki meg akar felelni mindenkinek, és közben derűsen retteg. Aki hibázik, de tanul belőle. Aki végül képes kiállni magáért. Nem hős, hanem ember – talán ezért volt olyan könnyű megszeretni” – mondta el Göttinger, aki számára ez volt az első alkalom, hogy hivatásos színészként színpadra állt. Azóta közel ezerszer lépett közönség elé, több mint hetven előadást készített – színészként és rendezőként egyaránt.
A Gáspár Anna produkciós vezetésével készült előadás szövegkönyvét Szabó Borbála írta, a látványt Csík Melinda tervezte, a zenét pedig Dinyés Dániel szerezte. A darab rendezője Orosz Dénes, akit többnyire filmes munkáiról (Coming out, Magic Boys, Poligamy, Seveled, Hogyan tudnék élni nélküled?) ismerhetünk. A búcsúnak különösen szép keretet ad majd, hogy az előadást az a Ragó Ancsa hangosítja majd, aki az első előadást is – akkor kilenc hónapos terhesen. Azóta felnőtt egy kislány, aki „odabentről” végigélte az előadás egyik legemlékezetesebb jelenetét, és felnőtt egy előadás is, amely generációkon ívelt át.
A Telefondoktor története 2011. május 5-én, a Bárka Színházban tartott nyilvános főpróbával vette kezdetét. A Bárka azóta bezárt, ahogy a produkciót életre hívó Manna Produkció, a Komédium, az FTP-program vagy éppen a győri Menház is már csak emlék. A darab azonban igazi túlélőnek bizonyult: játszották a Momentánban, majd hosszú éveken át a Thália Színház adott othont neki, miközben bejárta az országot (38 településen, mintegy 50 játszóhelyen), sőt, Stockholmba is eljutott két alkalommal. A 2014-es csúcsévben egyetlen évad alatt 23 előadást játszott belőle Göttinger, akivel Békés Dénes figurája idővel teljesen összenőtt. “A darab alatt szépen Békés Dénessé váltam. Egy ügyetlen, kicsit túl bátor, kicsit rossz döntéseket hozó férfivá, aki meg akar felelni mindenkinek, és közben derűsen retteg. Aki hibázik, de tanul belőle. Aki végül képes kiállni magáért. Nem hős, hanem ember – talán ezért volt olyan könnyű megszeretni” – mondta el Göttinger, aki számára ez volt az első alkalom, hogy hivatásos színészként színpadra állt. Azóta közel ezerszer lépett közönség elé, több mint hetven előadást készített – színészként és rendezőként egyaránt.
A Gáspár Anna produkciós vezetésével készült előadás szövegkönyvét Szabó Borbála írta, a látványt Csík Melinda tervezte, a zenét pedig Dinyés Dániel szerezte. A darab rendezője Orosz Dénes, akit többnyire filmes munkáiról (Coming out, Magic Boys, Poligamy, Seveled, Hogyan tudnék élni nélküled?) ismerhetünk. A búcsúnak különösen szép keretet ad majd, hogy az előadást az a Ragó Ancsa hangosítja majd, aki az első előadást is – akkor kilenc hónapos terhesen. Azóta felnőtt egy kislány, aki „odabentről” végigélte az előadás egyik legemlékezetesebb jelenetét, és felnőtt egy előadás is, amely generációkon ívelt át.
forrás: https://deszkavizio.hu
Van úgy, hogy egy előadás nem egyszerűen csak fut a színházban, hanem együtt él velünk. Velünk öregszik, velünk változik, velünk költözik egyik játszóhelyről a másikra, miközben észrevétlenül beépül a mindennapjainkba. Ilyen volt a Telefondoktor is. Egy monodráma, amely közel másfél évtizeden át szólt hozzánk – és rólunk. Február 7-én, a Thália Színházban, a 250. előadással búcsúzik a közönségtől.
A hír egyszerre meglepő és csendesen elkerülhetetlen. Egy hosszú színházi út ér most a végéhez – kissé talán hirtelen, drámaian, úgy, ahogy az igazán fontos történetek szoktak. Göttinger Pál, az előadás egyetlen szereplője így fogalmazott a búcsú kapcsán: „Tudtam, hogy jönni fog ez, de persze nem gondoltam, hogy így és ekkor.” Egy mondat, amelyben ott van az elmúlt közel másfél évtized minden tapasztalata, átalakulása és ajándéka.
A Telefondoktor története 2011. május 5-én indult, a Bárka Színházban tartott nyilvános főpróbával. A Bárka azóta bezárt, ahogy a produkciót életre hívó Manna Produkció, a Komédium, az FTP-program vagy éppen a győri Menház is már csak emlék. A darab azonban mindezt túlélte. Játszották a Momentánban, majd hosszú éveken át a Thália Színházban, miközben bejárta az országot: 38 településen, mintegy 50 játszóhelyen, sőt, Stockholmban is kétszer. Pandémia ide vagy oda, a Telefondoktor mindig visszatalált a közönségéhez.
És a közönség mindig visszatalált hozzá. Marketing és különösebb közönségszervezés nélkül telt házak várták, a 2014-es csúcsévben egyetlen évad alatt 23 előadást játszottak. Voltak nézők, akik ötször, hétszer látták, családok, ahol a darab mondatai szállóigévé váltak. A történet – egy telefonok mögé szorult férfié, aki mindenkinek azt mondja, amit hallani szeretne, miközben a kis hazugságok lavinává nőnek – ismerősen csengett. Talán túlságosan is.
Békés Dénes figurája idővel összenőtt Göttinger Pállal. Ő maga így fogalmazott: a darab alatt „szépen Békés Dénessé váltam”. Egy ügyetlen, kicsit túl bátor, kicsit rossz döntéseket hozó férfivá, aki meg akar felelni mindenkinek, és közben derűsen retteg. Aki hibázik, de tanul belőle. Aki végül képes kiállni magáért. Nem hős, hanem ember – talán ezért volt olyan könnyű megszeretni.
A Telefondoktor nemcsak egy szerep volt, hanem pályakezdés is. Göttinger Pál számára ez volt az első alkalom, hogy hivatásos színészként színpadra állt; azóta közel ezerszer lépett közönség elé, több mint hetven előadást készített – színészként és rendezőként egyaránt. Mégis, ahogy ő maga fogalmaz, ezt az estét sosem felejti el. Ahogyan a február 7-it sem fogja: az utolsó előadást, ahol a nézőtéren ott ül majd a 25 ezredik néző.
A búcsú különösen szép keretet kap. Az előadást az a Ragó Ancsa hangosítja majd, aki az elsőt is – akkor kilenc hónapos terhesen. Azóta felnőtt egy kislány, aki „odabentről” végigélte az előadás egyik legemlékezetesebb jelenetét, és felnőtt egy előadás is, amely generációkon ívelt át.
A Telefondoktor egy korszak lenyomata volt. Szól a családi káoszról, a megfelelési kényszerről, a kimondatlan igazságokról, a modern ember szorongásairól – mindarról, amiről mi, nők és férfiak, anyák és apák, gyerekek és felnőttek nap mint nap gondolkodunk. Nem adott kész válaszokat, de kérdezni megtanított.
Talán ezért fáj az elengedés. Mert nemcsak egy előadástól búcsúzunk, hanem egy darabka saját életünktől is. Attól az időszaktól, amikor még felvettük a telefont, és hittük, hogy minden elsimítható egy jól időzített mondattal. Február 7-én még egyszer megszólal a csengő. Aztán csend lesz. De az emlék – ahogy a jó színház mindig – velünk marad.
A hír egyszerre meglepő és csendesen elkerülhetetlen. Egy hosszú színházi út ér most a végéhez – kissé talán hirtelen, drámaian, úgy, ahogy az igazán fontos történetek szoktak. Göttinger Pál, az előadás egyetlen szereplője így fogalmazott a búcsú kapcsán: „Tudtam, hogy jönni fog ez, de persze nem gondoltam, hogy így és ekkor.” Egy mondat, amelyben ott van az elmúlt közel másfél évtized minden tapasztalata, átalakulása és ajándéka.
A Telefondoktor története 2011. május 5-én indult, a Bárka Színházban tartott nyilvános főpróbával. A Bárka azóta bezárt, ahogy a produkciót életre hívó Manna Produkció, a Komédium, az FTP-program vagy éppen a győri Menház is már csak emlék. A darab azonban mindezt túlélte. Játszották a Momentánban, majd hosszú éveken át a Thália Színházban, miközben bejárta az országot: 38 településen, mintegy 50 játszóhelyen, sőt, Stockholmban is kétszer. Pandémia ide vagy oda, a Telefondoktor mindig visszatalált a közönségéhez.
És a közönség mindig visszatalált hozzá. Marketing és különösebb közönségszervezés nélkül telt házak várták, a 2014-es csúcsévben egyetlen évad alatt 23 előadást játszottak. Voltak nézők, akik ötször, hétszer látták, családok, ahol a darab mondatai szállóigévé váltak. A történet – egy telefonok mögé szorult férfié, aki mindenkinek azt mondja, amit hallani szeretne, miközben a kis hazugságok lavinává nőnek – ismerősen csengett. Talán túlságosan is.
Békés Dénes figurája idővel összenőtt Göttinger Pállal. Ő maga így fogalmazott: a darab alatt „szépen Békés Dénessé váltam”. Egy ügyetlen, kicsit túl bátor, kicsit rossz döntéseket hozó férfivá, aki meg akar felelni mindenkinek, és közben derűsen retteg. Aki hibázik, de tanul belőle. Aki végül képes kiállni magáért. Nem hős, hanem ember – talán ezért volt olyan könnyű megszeretni.
A Telefondoktor nemcsak egy szerep volt, hanem pályakezdés is. Göttinger Pál számára ez volt az első alkalom, hogy hivatásos színészként színpadra állt; azóta közel ezerszer lépett közönség elé, több mint hetven előadást készített – színészként és rendezőként egyaránt. Mégis, ahogy ő maga fogalmaz, ezt az estét sosem felejti el. Ahogyan a február 7-it sem fogja: az utolsó előadást, ahol a nézőtéren ott ül majd a 25 ezredik néző.
A búcsú különösen szép keretet kap. Az előadást az a Ragó Ancsa hangosítja majd, aki az elsőt is – akkor kilenc hónapos terhesen. Azóta felnőtt egy kislány, aki „odabentről” végigélte az előadás egyik legemlékezetesebb jelenetét, és felnőtt egy előadás is, amely generációkon ívelt át.
A Telefondoktor egy korszak lenyomata volt. Szól a családi káoszról, a megfelelési kényszerről, a kimondatlan igazságokról, a modern ember szorongásairól – mindarról, amiről mi, nők és férfiak, anyák és apák, gyerekek és felnőttek nap mint nap gondolkodunk. Nem adott kész válaszokat, de kérdezni megtanított.
Talán ezért fáj az elengedés. Mert nemcsak egy előadástól búcsúzunk, hanem egy darabka saját életünktől is. Attól az időszaktól, amikor még felvettük a telefont, és hittük, hogy minden elsimítható egy jól időzített mondattal. Február 7-én még egyszer megszólal a csengő. Aztán csend lesz. De az emlék – ahogy a jó színház mindig – velünk marad.
forrás: https://thalia.hu/
Bár a horrorfilmeket elkerüli és tinédzserként a nyomozók helyett az indiánokért rajongott, Jaskó Bálint most mégis fejest ugrott a Baker Street misztikus világába. A Thália Színház Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély című produkciójában a színész hét különböző karakter bőrébe bújik. Ennek kapcsán kérdezte a Fidelio.
Jaskó Bálint 2023 óta erősíti a Thália Színház társulatát, és bár elmondása szerint korábban elkerülte a Sherlock-univerzum, a mostani próbafolyamat során lenyűgözte őt Sir Arthur Conan Doyle hősének világa. A Ken Ludwig által írt darab különlegessége, hogy míg a címszereplőt (Zayzon Zsolt) és Watsont (Mózes András) fix színészek játsszák, a körülöttük lévő teljes világot mindössze három művész – Kövesi Csenge, Hevesi László és Jaskó Bálint – kelti életre.
A színész számára a produkció igazi fizikai és szellemi kihívás, hiszen összesen hét figurát formál meg: „Egy komoly táblázat állt össze a gyorsöltözésekből, elképesztő munka” – mesélte, hozzátéve, hogy a váltásokban van valami felszabadító játékosság.
Az egyik nagy kedvence például egy Hans nevű karakter, akinek mindössze négy mondata van, mégis minden próbán sikerül valami újjal megnevettetnie kollégáit.
Az előadás rendezője, Göttinger Pál a folyamat elején világossá tette: nem egy súlyos, társadalmi kérdéseket feszegető darab, hanem egy „egyszerűen csak jó” előadás létrehozása a cél.
„Bírom a gyors tempóját és a humorát. Inspirál, amikor az én egyik hülye ötletemre ő mond egy még annál is hülyébbet. Ha egy jó rendezővel dolgozik az ember, úgy érzi, egy nyelvet beszélnek, és hogy az előadásban az ő ötletei, a véleménye, egyénisége is benne van. Felszabadító Palival dolgozni, az elejétől kezdve azt érzem, hogy értjük egymást, ami nyugodt és bizalmi környezetet teremt” – fejtette ki Jaskó Bálint.
Azt is hangsúlyozta, hogy a nézőknek szüksége van a minőségi kikapcsolódásra: „Ha elfáradtam, tele van a fejem, akkor nincs kedvem olyat nézni, ami plusz, nehéz feladatokat ad nekem… Sherlock Holmes világa pont ilyen, misztikus, érdekfeszítő, más, de mégsem terhel meg.”
A színész szerint a szakmában hosszú ideig lenézték a szórakoztató műfajt, de ez a szemlélet szerencsére változóban van. A Thália színpadán egy látványvilágában klasszikus – pipázó, keménykalapos – Sherlock-adaptációt láthat a közönség, amely egyszerre épít a kollektív kulturális tudásra és a színészek improvizatív energiáira.
A teljes interjú itt olavsható.
Jaskó Bálint 2023 óta erősíti a Thália Színház társulatát, és bár elmondása szerint korábban elkerülte a Sherlock-univerzum, a mostani próbafolyamat során lenyűgözte őt Sir Arthur Conan Doyle hősének világa. A Ken Ludwig által írt darab különlegessége, hogy míg a címszereplőt (Zayzon Zsolt) és Watsont (Mózes András) fix színészek játsszák, a körülöttük lévő teljes világot mindössze három művész – Kövesi Csenge, Hevesi László és Jaskó Bálint – kelti életre.
A színész számára a produkció igazi fizikai és szellemi kihívás, hiszen összesen hét figurát formál meg: „Egy komoly táblázat állt össze a gyorsöltözésekből, elképesztő munka” – mesélte, hozzátéve, hogy a váltásokban van valami felszabadító játékosság.
Az egyik nagy kedvence például egy Hans nevű karakter, akinek mindössze négy mondata van, mégis minden próbán sikerül valami újjal megnevettetnie kollégáit.
Az előadás rendezője, Göttinger Pál a folyamat elején világossá tette: nem egy súlyos, társadalmi kérdéseket feszegető darab, hanem egy „egyszerűen csak jó” előadás létrehozása a cél.
„Bírom a gyors tempóját és a humorát. Inspirál, amikor az én egyik hülye ötletemre ő mond egy még annál is hülyébbet. Ha egy jó rendezővel dolgozik az ember, úgy érzi, egy nyelvet beszélnek, és hogy az előadásban az ő ötletei, a véleménye, egyénisége is benne van. Felszabadító Palival dolgozni, az elejétől kezdve azt érzem, hogy értjük egymást, ami nyugodt és bizalmi környezetet teremt” – fejtette ki Jaskó Bálint.
Azt is hangsúlyozta, hogy a nézőknek szüksége van a minőségi kikapcsolódásra: „Ha elfáradtam, tele van a fejem, akkor nincs kedvem olyat nézni, ami plusz, nehéz feladatokat ad nekem… Sherlock Holmes világa pont ilyen, misztikus, érdekfeszítő, más, de mégsem terhel meg.”
A színész szerint a szakmában hosszú ideig lenézték a szórakoztató műfajt, de ez a szemlélet szerencsére változóban van. A Thália színpadán egy látványvilágában klasszikus – pipázó, keménykalapos – Sherlock-adaptációt láthat a közönség, amely egyszerre épít a kollektív kulturális tudásra és a színészek improvizatív energiáira.
A teljes interjú itt olavsható.
Sok helyszín, még több karakter és rengeteg kaland – ritkán írható le így egy színházi előadás, különösen akkor, ha mindössze öt színész játssza. Sherlock és szövetségesei hatalmas tereket járnak be: a Baker Street 221B alatt álló legendás háztól titkos folyosókon át egészen a baljós vízesésekig. Mindezt egyetlen, ügyesen mozgatott forgószínpad teszi lehetővé. A hang- és fénydesign, valamint a történet monumentális és kalandos világa filmszerű élményt teremt – olyan kaput nyit a színház felé, amely tökéletes belépőt nyújthat azoknak a kamaszoknak, akik még ódzkodnak a műfajtól, de ugyanígy azoknak is, akik egy könnyed, szórakoztató estére vágynak.
A történet szerint Sherlock Holmest (Zayzon Zsolt) maga a cseh király (Hevesi László) keresi meg egy megbízással, aki egy nemzetközi kémkalandban zsarolás áldozatává esett. Izgalmas ügynek ígérkezik, ezért először kicsit vonakodva, de a detektív mégis elvállalja az ügyet, mikor a király kiejt egy rég nem hallott nevet: Moriarty professzorét. Sherlock és elengedhetetlen társa, Dr. Watson (Mózes András) munkának lát, hogy felgöngyölítsék a rejtélyt, előcsalják a professzort és megtartsák a világbékét. A rengeteg bonyodalom közepette még egy amerikai színésznő, Irene Adler (Kövesi Csenge) személyében a szerelem is ráköszön a detektívre, pedig sose hitte volna, hogy képes lesz szeretni.
Már a történet szinopszisából is érezhető, hogy itt bizony nem csak egyetlen helyszínen összezárva fognak egymással beszélgetni a karakterek, hanem átvonulnak amennyin csak kell, hogy megállítsák az ördögi Moriarty professzort. Azonban a gyors helyváltoztatás a filmekkel ellentétben a színpadon meglehetősen nagy kihívásnak bizonyul, hiszen logikus módon a színházban nem lehet két különböző helyszínen játszódó drámai jelenetet egy egyszerű vágással összekötni. A darab azonban minden rendelkezésére álló eszközt alkalmaz, hogy ez ne legyen probléma, és a filmhez lehető legközelebbi élményt nyújtsa a színházi kereteken belül is. Vetítéses fotómontázs, narráció és természetesen a fantasztikus hangdesign, ami mindezt összeköti és felruházza stílussal.
Egy teljes szonikus kép rajzolódik ki, olyan aláfestő zenékkel és hanghatásokkal, amik nem csak egy-egy ponton bukkannak fel az előadásban, hanem teljesen végig is kísérik azt. Ha kell sejtelmes és atmoszférikus – ami igazán jól kiegészíti a fényekkel megfestett füst misztikusságát –, ha kell megszólal a filmekből ismert hegedű komikus dallamvezetése, ha pedig verekedésre kerülne sor, egy kis ír-punk is felcsendül. A zene miatt lesz egy plusz színezete a jeleneteknek, egy olyan extra jelentésréteg, ami ilyen mértékben általában kevésbé van alkalmazva színházban. Persze a folytonos zene az előadások többségénél nem működne jól – hiszen ez alapvetően mostanra már inkább a filmek jellemzője lett –, egy ennyire kalandos és mozgalmas előadásnál, amiben senkinek sincs annyi idő kibontani a karakterét a szokásos párszavas jelzőkön kívül, a zene nagyban hozzájárul az alaphangulat felfestéséhez.
Hasonló dicséret illeti a díszletet is, ami a forgószínpadon különböző szekciókra van bontva, így egyáltalán nem probléma a történet által diktált gyors helyszínváltoztatás: mire megszoktunk egy berendezést már érkezik is a következő, majd a következő és a következő. Összesen négy háromszög alakú cikkre különül el a tér, azonban ennél jóval több helyszínt bejárnak – ami azt jelenti, hogy amíg az egyik teret nem látjuk, addig ott nagyban folynak az átrendezések és pakolgatások. Ennek sikerességének pedig az a bizonyítéka, hogy mindebből nézőként csak annyit lehet észrevenni, hogy már megint egy újabb, eddig nem látott helyiség tárul elénk.
Ezeket a tereket persze meg is kell tölteni élettel, és nem lehet elvárni, hogy például Mrs. Hudson, Sherlock házvezetőnője ott legyen a Baker Streeten is meg a Cseh nagykövetségen is takarítson. Ellenben az őt alakító Kövesi Csengétől már el lehet, hiszen összesen három szerepet tölt be ő is, köztük Sherlock szerelmét, Irene Adlert is ő alakítja. De ugyanígy több szerepet játszik Hevesi László és Jaskó Bálint is, aki szemmel láthatólag fürdőzik ennyi karakter megformálásában.
A Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély egy igazán könnyed, de annál grandiózusabbnak ható nagy kaland. Kiváló előadás, ha elfáradtunk a hétköznapok pörgésében, ha egy ideig kicsit elég volt a nehéz kérdésekkel foglalkozó előadásokból, illetve, ha be szeretnénk vezetni egy kamaszt a színház sokszínű világába. Filmszerű megoldásai miatt egy egészen újfajta élményt kínál, ami ismerős eszközei révén könnyedén magával ragad. Nem utolsósorban a Sherlock fanokra is gondoltak, akik felismerhetik a detektív egyéb történeteit is a cselekményben.
forrás: https://deszkavizio.hu/
December 6-án mutatta be a Thália Színház Arthur Conan Doyle jól ismert karaktereivel a Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély című előadását, amely kellemes kikapcsolódást nyújt minden nézőnek. Egy krimitől nem is kell többet elvárni, mint hogy szórakoztasson.
A krimik eredendően a rejtélyekről, valamint e rejtélyek megoldásáról, azaz elsősorban a nyomozás fordulatairól szólnak. Ez alapvetően drámai, hiszen élet és halál kérdéseiről, valamint a bűn természetéről mesélnek, mégis a jó krimi izgalmai tökéletes kikapcsolódást nyújtanak immár több mint egy évszázada. Az ilyen történeteknek ugyan van valamilyen morális rétege is, ahogy Sherlock Holmes eredeti világának és majd minden interpretációjának, de nem ezért olvassuk őket, hiszen a klasszikus bűnügyi mesékben minden fekete és fehér, a bűnös megbűnhődik, és mindig győz az igazság. Mi történik azonban, ha mindebből csak a szórakoztatást hagyjuk meg, és minden mást elfelejtünk? Egy színpadi krimivígjáték lehet akár paródia, amely kinevetteti a műfajt vagy a klasszikus karaktereit. A Thália Színház produkciója nem tör ilyen babérokra, csak magára ölti egy krimi dramaturgiai mázát, és megtölti önfeledt vidámsággal. A hatás pedig nem marad el, csak tudjuk, mire vettünk jegyet.
Az előadás során elsőként a rendezés precízsége szúr szemet: minden mozdulatnak, minden pillantásnak és szónak megvan a pontos helye, bár ez néha a színészi játék rovására megy. Egy-egy fűtött pillanatban mintha a szituáció hamarabb kívánna meg egy felállást vagy éppen a másikhoz való odarohanást, a színésznő mégis a székébe ragasztva kivár az adott végszóig, amikor végre felállhat. Ettől olykor laposabb lesz a jelenet, holott igen nagy potenciál lenne benne. Ugyanakkor ennek a precízségnek rengeteg előnye is megmutatkozik, hiszen például jó pár verekedés jelenik meg a darabban, amelyeket enélkül a pontosság nélkül gagyinak és kellemetlennek éreznénk. Ám a verekedések kidolgozottak, ügyesen koreografáltak és filmszerű jelenetekre emlékeztetnek ennek a pontos koreográfiának köszönhetően.
Izgalmas, ahogy egy ilyen sok szereplővel dolgozó előadást csupán öt színésszel valósít meg a rendező. Két állandó karakter áll a középpontban, Sherlock Holmes és Dr. Watson Zayzon Zsolt és Mózes András alakításában, de Kövesi Csenge Irene Adleren túl még Mrs. Hudsont is megformálja, ahogy Hevesi László és Jaskó Bálint az összes többi mellékszereplőt. Ez utóbbi két színész számos szerepbe bújik meglehetősen rövid időn belül, ami szintén nagy pontosságot és bravúros szervezést igényel, és mindezt látványos sikerrel abszolválják.
Könnyed nadrágszerepek
Az eredeti műfaj, a kriminovella megköveteli egy mindentudó narrátor szerepét. Ezt Dr. Watson (Mózes András) karaktere oldja meg, aki frontálisan, közvetlenül a nézőkhöz szólva meséli el megfigyeléseit, és avat be a történet részleteibe, sőt foglal össze a színpadon meg nem jelenő eseményeket. Mózes András remekül oldja meg ezt a statikus feladatot, érthetően, megfelelő hangsúlyokkal mesél, olykor kifejezetten izgalmassá teszi a szárazabb történetmesélés nehéz műfaját. Játéka kitűnő akkor is, amikor nem narrátorként, hanem a történet szereplőjeként jelenik meg a színpadon, és bár a darab sok helyet ad ripacskodásra, de ő ebben nem, vagy csak ízlésesen vesz részt. Karaktere tisztán fel van építve, nem extravagáns, de nem is szürke egér. Szépen eltalálta az egyensúlyt a játékában ehhez a szerephez.
Zayzon Zsolt Sherlock Holmesa viszont igencsak eltér attól a hidegvérű zsenitől, akit megszokhattunk az eredeti művekből és a korábbi interpretációkból.
Bár a szereplők közül többen is kiemelik a darab során, hogy Sherlock mostanában eltérően viselkedik a megszokottól, és igen gyerekes vagy éppen félős, esetleg feldúlt, ám ezeket a változásokat a néző nem érzékeli. Nincs meg a kontraszt az előadás elején lévő nyugalmi állapot és az események hozta lelki feldúltság között, pedig a karakterbe beleférne a végletes nyugalom és észszerűség, valamint ezzel ellentétben az önmagát is meglepő érzelmesség. Így csupán mások elmondásából tudjuk meg Sherlock Holmes lelki állapotát, de ez némi hiányérzetet hagy a nézőben.
Irene Adler karakterét a nőiesség, a karizma, a Sherlockkal versenyre szállni tudó zsenialitás jellemzi általában a korábbi interpretációkban. Ebben a szerepben igen nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, hogy erős női karakter legyen, mégse hasson arrogánsnak. Kövesi Csengének gyakran sikerül elérnie ezt, ám néha egyszerűen egy arrogáns kislánynak tűnik a színpadon.
Ráadásul nála érződik a legjobban, hogy mennyire megkötik a rendezői utasítások. Érzelmes megnyilvánulásaival nincs összhangban a testbeszéde. Egyik jelenetében például, bár karaktere szerint ő maga is zseni, mégsem vesz részt Sherlock Holmes és bátyja nyomozói fejtegetésében, csupán gyermekien eljátszadozik egy, a kutatáshoz használt szemüveggel, így karaktere gyengének és semmitmondónak hat. Dicséretes munkát visz véghez, mikor utcagyerekként vagy Adler kisasszony szerepében több verekedésben is részt vesz, és semmi kifogás nem érheti Mrs. Hudsonként sem, sőt kifejezetten jó ebben a szerepben látni.
Az előadás rejtélyes főgonosza, Moriarty professzor (Hevesi László) kezdetben arc nélkül, csupán dörgedelmes hangként jelenik meg. Izgalmas megoldás ez az isteni megjelenítése ennek a titokzatos gonosznak, ahogy a visszhangos beszédre rásegít a nézők arcába világító fény. Sajnálatos, hogy a rendező nem tartja ki ezt az érzetet, mivel rögtön az első pár mondat utáni leveszi a fényt. Ezzel a karakter veszít az erejéből és félelmetességéből, de a helyzet még abszurdabbá válik, mikor a kezdeti képet egészen összetörve Moriarty teljes testi valójában megjelenik a színpadon: a gonosz zseni helyett inkább egy furcsa, kissé ügyetlen Slash-imitátor tűnik fel a Guns N’ Roses gitárosára hajazva. A rendező komikus, hosszú, fekete paróka, napszemüveg, földig érő kabát és cilinder mögé rejti a karaktert, ami szinte teljesen megfosztja a színészt a valódi játék lehetőségétől egy ilyen stílusú darabban, hiszen semmit sem látni az arcából. Fellépését és karakterének tekintélyét az is gyengíti, hogy egy minden fókuszt hanyagoló, átlagos pillanatban jelenik meg, és nincs felvezetése vagy bármiféle kiemelése érkezésének.
A négy főszereplőn kívül megjelenő emberek szinte mind csupán a nevettetést szolgálják.
Néhol igen olcsó poénok jelennek meg jól kiemelve, frontálisan a néző felé fordulva, de ha ezeket el tudja engedni a néző, és bele tud merülni pár szájbarágós viccbe, garantáltan jól fogja magát érezni. A számos komikus szerep legnagyobb részét Jaskó Bálint nadrágszerepei teszik ki. Több hasonló karakterű, kissé morgós, de szerethető öreg hölgyként is megjelenik a színpadon, miközben harsányan vagy akár rikácsolva fejezi ki véleményét, ám mégis szükség van ezekre a nevettető, kissé ripacskodó jelenségekre, hogy a történetet vígjátékká formálják át. Jaskó kényelmesen mozog szerepeiben, könnyed szórakoztatást adva, ami végső soron az egész előadás célja.
Minden jó, ha a vége jó
A rendezés sajnos éppen a tetőponton fárad el, pedig máshol jól használja a fókuszokat a rendező. Szépen helyezi rá a hangsúlyt a fontosabb beszélgetésekre, mikor többen vannak a színpadon, illetve megfelelő Dr. Watson narrátori szerepbe lépésének elkülönítése is. Mikor azonban a nyomozó csapat megtalálja Moriarty professzor titkos rejtekhelyét, és eldurrannak lövések, majd a kulcsfontosságú notesz megszerzése megtörténik, a cselekmény csupán átszalad a tetőponton. A korábbi precízség helyett itt egy felszínes, „csak essünk túl rajta” hatású rendezést kap a néző.
Érdekes rendezői döntés, hogy az egész darabban nincs súlya a halálnak.
Pedig nem csupán szó van róla, hanem konkrétan megjelenik a színen az első jelenetben egy ciánkapszula által, majd később a cseh király lelövésével vagy Moriarty végső zuhanásával. Ezek ebben a rendezői felfogásban inkább mind a nevettetés eszközei lettek. Például az első felvonás zárójelenete a cseh király meggyilkolása, amelynek kifejezetten drámai hatásúnak kellene lennie, hiszen a történet bonyodalmát okozó szereplő hal meg. Ráadásul a nagy Sherlock Holmes hibájából kifolyólag, ami A. C. Doyle karakterétől nagyon idegen, ezért ennek hangsúlyos törésnek kellene lennie. Azonban a királyt játszó Hevesi László a lövés eldurranása után egyszerűen csak megtapogatja fejfedőjét, majd ugrik egyet, és a feje nagyot koppan a színpadon. A jelenet inkább a színészért való aggódást váltotta ki és nem a tragédia vagy az izgalom hangulatát, bár nyilván nem feledhetjük, hogy egy vígjátékot nézünk, amely minden jelenetében nevettetni akar.
A számos helyszínváltást remekül oldják meg a díszlettel, amely Ondraschek Péter alkotása. Négy részre osztott forgószínpad jeleníti meg az operát, a Baker street 221B szám alatti házat, a cseh nagykövetséget vagy éppen egy óriási vízesést. Bár a díszlet hátterei igen hasonlók, a mozgatható elemek kicserélésével pillanatokon belül repítenek minket egyik helyszínről a másikra. És nem csupán forgatják a színpadot, hanem ki is használják a díszlet ebben rejlő erejét. A karakterek aktív résztvevői a váltásoknak, és kifejezetten ügyes megoldás, ahogy a nyomozó csapattal együtt haladva a néző megismeri a cseh nagykövetség szobáit, míg a díszlet három téren is átfordul. Rengeteg ember munkája, hogy időről időre teljesen átrendezzék a forgó díszlet soron következő oldalát, mindezt némán, hiszen a papírvékony fal túloldalán folyik az előadás. Munkájukért elismerés jár, ahogy a szép fénytechnika is nagy szerepet játszik ennek a sok helyszínnek az érzékeltetésében, így például a vízesés megjelenítésében.
Sokszor játszanak be a darabban hangfelvételeket, amivel önmagában nem lenne baj, hiszen ez rengetegszer igen praktikus lehet. Viszont esetünkben a felvételen megjelenő hangokból elveszik a színészi játék. A szépen hangsúlyozott és artikulált, de igen érzelemmentes szövegek után nagy a kontraszt a színpadon megjelenő remek játékhoz képest.
Szép keretes szerkezettel érkezünk meg a darab végéhez, az operába. Az egész előadás során jó volt a hangulat megteremtése különböző hangokkal, zenékkel, és itt is halljuk az előadás kezdetét jelző hangolást vagy a zúgó nézősereget. Megérkezik az operába Kövesi Csenge büszkén, kissé kihívón, ahogy Adler kisasszonyhoz illik. A szerelmes Sherlock pedig rohan hozzá az erkélyről, és elcsattan a boldog befejezést jelentő csók. Könnyed happy end, semmi tét, semmi tanulság, de minden jó, ha a vége jó.
A krimik eredendően a rejtélyekről, valamint e rejtélyek megoldásáról, azaz elsősorban a nyomozás fordulatairól szólnak. Ez alapvetően drámai, hiszen élet és halál kérdéseiről, valamint a bűn természetéről mesélnek, mégis a jó krimi izgalmai tökéletes kikapcsolódást nyújtanak immár több mint egy évszázada. Az ilyen történeteknek ugyan van valamilyen morális rétege is, ahogy Sherlock Holmes eredeti világának és majd minden interpretációjának, de nem ezért olvassuk őket, hiszen a klasszikus bűnügyi mesékben minden fekete és fehér, a bűnös megbűnhődik, és mindig győz az igazság. Mi történik azonban, ha mindebből csak a szórakoztatást hagyjuk meg, és minden mást elfelejtünk? Egy színpadi krimivígjáték lehet akár paródia, amely kinevetteti a műfajt vagy a klasszikus karaktereit. A Thália Színház produkciója nem tör ilyen babérokra, csak magára ölti egy krimi dramaturgiai mázát, és megtölti önfeledt vidámsággal. A hatás pedig nem marad el, csak tudjuk, mire vettünk jegyet.
Az előadás során elsőként a rendezés precízsége szúr szemet: minden mozdulatnak, minden pillantásnak és szónak megvan a pontos helye, bár ez néha a színészi játék rovására megy. Egy-egy fűtött pillanatban mintha a szituáció hamarabb kívánna meg egy felállást vagy éppen a másikhoz való odarohanást, a színésznő mégis a székébe ragasztva kivár az adott végszóig, amikor végre felállhat. Ettől olykor laposabb lesz a jelenet, holott igen nagy potenciál lenne benne. Ugyanakkor ennek a precízségnek rengeteg előnye is megmutatkozik, hiszen például jó pár verekedés jelenik meg a darabban, amelyeket enélkül a pontosság nélkül gagyinak és kellemetlennek éreznénk. Ám a verekedések kidolgozottak, ügyesen koreografáltak és filmszerű jelenetekre emlékeztetnek ennek a pontos koreográfiának köszönhetően.
Izgalmas, ahogy egy ilyen sok szereplővel dolgozó előadást csupán öt színésszel valósít meg a rendező. Két állandó karakter áll a középpontban, Sherlock Holmes és Dr. Watson Zayzon Zsolt és Mózes András alakításában, de Kövesi Csenge Irene Adleren túl még Mrs. Hudsont is megformálja, ahogy Hevesi László és Jaskó Bálint az összes többi mellékszereplőt. Ez utóbbi két színész számos szerepbe bújik meglehetősen rövid időn belül, ami szintén nagy pontosságot és bravúros szervezést igényel, és mindezt látványos sikerrel abszolválják.
Könnyed nadrágszerepek
Az eredeti műfaj, a kriminovella megköveteli egy mindentudó narrátor szerepét. Ezt Dr. Watson (Mózes András) karaktere oldja meg, aki frontálisan, közvetlenül a nézőkhöz szólva meséli el megfigyeléseit, és avat be a történet részleteibe, sőt foglal össze a színpadon meg nem jelenő eseményeket. Mózes András remekül oldja meg ezt a statikus feladatot, érthetően, megfelelő hangsúlyokkal mesél, olykor kifejezetten izgalmassá teszi a szárazabb történetmesélés nehéz műfaját. Játéka kitűnő akkor is, amikor nem narrátorként, hanem a történet szereplőjeként jelenik meg a színpadon, és bár a darab sok helyet ad ripacskodásra, de ő ebben nem, vagy csak ízlésesen vesz részt. Karaktere tisztán fel van építve, nem extravagáns, de nem is szürke egér. Szépen eltalálta az egyensúlyt a játékában ehhez a szerephez.
Zayzon Zsolt Sherlock Holmesa viszont igencsak eltér attól a hidegvérű zsenitől, akit megszokhattunk az eredeti művekből és a korábbi interpretációkból.
Bár a szereplők közül többen is kiemelik a darab során, hogy Sherlock mostanában eltérően viselkedik a megszokottól, és igen gyerekes vagy éppen félős, esetleg feldúlt, ám ezeket a változásokat a néző nem érzékeli. Nincs meg a kontraszt az előadás elején lévő nyugalmi állapot és az események hozta lelki feldúltság között, pedig a karakterbe beleférne a végletes nyugalom és észszerűség, valamint ezzel ellentétben az önmagát is meglepő érzelmesség. Így csupán mások elmondásából tudjuk meg Sherlock Holmes lelki állapotát, de ez némi hiányérzetet hagy a nézőben.
Irene Adler karakterét a nőiesség, a karizma, a Sherlockkal versenyre szállni tudó zsenialitás jellemzi általában a korábbi interpretációkban. Ebben a szerepben igen nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, hogy erős női karakter legyen, mégse hasson arrogánsnak. Kövesi Csengének gyakran sikerül elérnie ezt, ám néha egyszerűen egy arrogáns kislánynak tűnik a színpadon.
Ráadásul nála érződik a legjobban, hogy mennyire megkötik a rendezői utasítások. Érzelmes megnyilvánulásaival nincs összhangban a testbeszéde. Egyik jelenetében például, bár karaktere szerint ő maga is zseni, mégsem vesz részt Sherlock Holmes és bátyja nyomozói fejtegetésében, csupán gyermekien eljátszadozik egy, a kutatáshoz használt szemüveggel, így karaktere gyengének és semmitmondónak hat. Dicséretes munkát visz véghez, mikor utcagyerekként vagy Adler kisasszony szerepében több verekedésben is részt vesz, és semmi kifogás nem érheti Mrs. Hudsonként sem, sőt kifejezetten jó ebben a szerepben látni.
Az előadás rejtélyes főgonosza, Moriarty professzor (Hevesi László) kezdetben arc nélkül, csupán dörgedelmes hangként jelenik meg. Izgalmas megoldás ez az isteni megjelenítése ennek a titokzatos gonosznak, ahogy a visszhangos beszédre rásegít a nézők arcába világító fény. Sajnálatos, hogy a rendező nem tartja ki ezt az érzetet, mivel rögtön az első pár mondat utáni leveszi a fényt. Ezzel a karakter veszít az erejéből és félelmetességéből, de a helyzet még abszurdabbá válik, mikor a kezdeti képet egészen összetörve Moriarty teljes testi valójában megjelenik a színpadon: a gonosz zseni helyett inkább egy furcsa, kissé ügyetlen Slash-imitátor tűnik fel a Guns N’ Roses gitárosára hajazva. A rendező komikus, hosszú, fekete paróka, napszemüveg, földig érő kabát és cilinder mögé rejti a karaktert, ami szinte teljesen megfosztja a színészt a valódi játék lehetőségétől egy ilyen stílusú darabban, hiszen semmit sem látni az arcából. Fellépését és karakterének tekintélyét az is gyengíti, hogy egy minden fókuszt hanyagoló, átlagos pillanatban jelenik meg, és nincs felvezetése vagy bármiféle kiemelése érkezésének.
A négy főszereplőn kívül megjelenő emberek szinte mind csupán a nevettetést szolgálják.
Néhol igen olcsó poénok jelennek meg jól kiemelve, frontálisan a néző felé fordulva, de ha ezeket el tudja engedni a néző, és bele tud merülni pár szájbarágós viccbe, garantáltan jól fogja magát érezni. A számos komikus szerep legnagyobb részét Jaskó Bálint nadrágszerepei teszik ki. Több hasonló karakterű, kissé morgós, de szerethető öreg hölgyként is megjelenik a színpadon, miközben harsányan vagy akár rikácsolva fejezi ki véleményét, ám mégis szükség van ezekre a nevettető, kissé ripacskodó jelenségekre, hogy a történetet vígjátékká formálják át. Jaskó kényelmesen mozog szerepeiben, könnyed szórakoztatást adva, ami végső soron az egész előadás célja.
Minden jó, ha a vége jó
A rendezés sajnos éppen a tetőponton fárad el, pedig máshol jól használja a fókuszokat a rendező. Szépen helyezi rá a hangsúlyt a fontosabb beszélgetésekre, mikor többen vannak a színpadon, illetve megfelelő Dr. Watson narrátori szerepbe lépésének elkülönítése is. Mikor azonban a nyomozó csapat megtalálja Moriarty professzor titkos rejtekhelyét, és eldurrannak lövések, majd a kulcsfontosságú notesz megszerzése megtörténik, a cselekmény csupán átszalad a tetőponton. A korábbi precízség helyett itt egy felszínes, „csak essünk túl rajta” hatású rendezést kap a néző.
Érdekes rendezői döntés, hogy az egész darabban nincs súlya a halálnak.
Pedig nem csupán szó van róla, hanem konkrétan megjelenik a színen az első jelenetben egy ciánkapszula által, majd később a cseh király lelövésével vagy Moriarty végső zuhanásával. Ezek ebben a rendezői felfogásban inkább mind a nevettetés eszközei lettek. Például az első felvonás zárójelenete a cseh király meggyilkolása, amelynek kifejezetten drámai hatásúnak kellene lennie, hiszen a történet bonyodalmát okozó szereplő hal meg. Ráadásul a nagy Sherlock Holmes hibájából kifolyólag, ami A. C. Doyle karakterétől nagyon idegen, ezért ennek hangsúlyos törésnek kellene lennie. Azonban a királyt játszó Hevesi László a lövés eldurranása után egyszerűen csak megtapogatja fejfedőjét, majd ugrik egyet, és a feje nagyot koppan a színpadon. A jelenet inkább a színészért való aggódást váltotta ki és nem a tragédia vagy az izgalom hangulatát, bár nyilván nem feledhetjük, hogy egy vígjátékot nézünk, amely minden jelenetében nevettetni akar.
A számos helyszínváltást remekül oldják meg a díszlettel, amely Ondraschek Péter alkotása. Négy részre osztott forgószínpad jeleníti meg az operát, a Baker street 221B szám alatti házat, a cseh nagykövetséget vagy éppen egy óriási vízesést. Bár a díszlet hátterei igen hasonlók, a mozgatható elemek kicserélésével pillanatokon belül repítenek minket egyik helyszínről a másikra. És nem csupán forgatják a színpadot, hanem ki is használják a díszlet ebben rejlő erejét. A karakterek aktív résztvevői a váltásoknak, és kifejezetten ügyes megoldás, ahogy a nyomozó csapattal együtt haladva a néző megismeri a cseh nagykövetség szobáit, míg a díszlet három téren is átfordul. Rengeteg ember munkája, hogy időről időre teljesen átrendezzék a forgó díszlet soron következő oldalát, mindezt némán, hiszen a papírvékony fal túloldalán folyik az előadás. Munkájukért elismerés jár, ahogy a szép fénytechnika is nagy szerepet játszik ennek a sok helyszínnek az érzékeltetésében, így például a vízesés megjelenítésében.
Sokszor játszanak be a darabban hangfelvételeket, amivel önmagában nem lenne baj, hiszen ez rengetegszer igen praktikus lehet. Viszont esetünkben a felvételen megjelenő hangokból elveszik a színészi játék. A szépen hangsúlyozott és artikulált, de igen érzelemmentes szövegek után nagy a kontraszt a színpadon megjelenő remek játékhoz képest.
Szép keretes szerkezettel érkezünk meg a darab végéhez, az operába. Az egész előadás során jó volt a hangulat megteremtése különböző hangokkal, zenékkel, és itt is halljuk az előadás kezdetét jelző hangolást vagy a zúgó nézősereget. Megérkezik az operába Kövesi Csenge büszkén, kissé kihívón, ahogy Adler kisasszonyhoz illik. A szerelmes Sherlock pedig rohan hozzá az erkélyről, és elcsattan a boldog befejezést jelentő csók. Könnyed happy end, semmi tét, semmi tanulság, de minden jó, ha a vége jó.
Szeretem, ha ajánlanak nekem darabokat, persze ez nem minidig közvetlenül történik, többnyire interjú, nyilatkozta vagy beszélgetés közben kerülnek elő ilyen témák. A Thália Színházban dolgozik az egyik kedvenc fiatal színésznőm, aki az Arizona Stúdiójában látható Madám Bizsuról mondott nagyon jókat. Ezzel kedvet csinált nekem ehhez a darabhoz, egy duplázós vasárnap levezetéseként kötött ki az októberi listámon. Göttinger Pál írása és rendezése kellemes misztikumot hozott az életembe.
Egy fiatal fiú, (Hevesi László – Nyakamon a nászmenet, A szajré, Oscar, Gyilkosság az Orient Expresszen) egykor az Arizona mulatóhelyen találkozott egy fura időse asszonnyal, aki érdekesebbnél csodálatosabb történetekkel traktálta őt. Madám Bizsu (Molnár Piroska – Oscar, A koponya – Thália színház; A két pápa – Rózsavölgyi Szalon) a pesti éjszakák közösmert fantomja volt, akiről rengeteg sztori keringett, de sosem lehetett tudni, melyiket ki találta ki, melyik is valóságos. Annyi bizonyos, hogy már az ezernyolcszázas évek közepe táján megjelent egy alak az alvilágban, aki aztán kurtizánok, mutatványosok, revütáncosok és lokálok sokaságában is otthonosan mozgott. Mint egy bútordarab, úgy olvadt bele a homályba és olykor emelkedett ki a sötétségből, a tivornyákból, valamint mulatságokból. Legendák övezték a jelenlétét, találgatva honnan érkezett és miként ismert annyi embert a múltból és jelenből. Annyi bizonyos, hogy a teste nehéz volt a sok bizsutól, a feje tele a sok emléktől, bárkinek elintézett bármit, de sosem lehetett tudni, hogyan.
A Madám Buizsu nem más, mint egy utazás a múltba, Pest történelmébe, abba az időszakba, amikor a táncosok, a mutatványosok és a hölgyek szórakoztatták a polgárokat. Ekkor tették le az alapokat, hogy ma színházak, szórakozóhelyek, kávézók és éttermek is lehessenek ebben a városban. A kultúra folyamatosan változott, egyrészt az igényekkel, másrészt a kínálat növekedésével párhuzamosan. Miközben a nincstelenektől egy idő múltán inkább a tehetősek kiváltságává vált, hogy ilyen élményben lehessen részük. Nézhetjük PC oldalról és a cancel culture martalékává is tehetnénk ezeket az emlékeket, de kiemelkedően fontosak a jelen és a jövő számára is. Hiszen akkoriban másfajta kikapcsolódási szokások voltak, a szórakoztatóipar inkább a vándorcirkuszosokból és a -cigányokból állt.
A letelepedés, és egy új kultúra megteremtése viszont virágzást hozott el a fővárosba, ahol komoly társadalmi élet fejlődött ki az ezernyolcszázas évek közepétől. A történetekből kiváltképp színes képet kapunk a különböző korszakokról, a törvényekről, de nem csak politikai, hanem szociális oldalról is. Hiszen megannyi híresség fordult meg a pesti lokálokban, vagy éppen merült el az alvilág barlangjai és egyéb szórakozóhelyei mélyén. A helyszín, az Arizona Stúdió valamennyire őrzi is ennek emlékét, ami még jobban közel hozza az egykori pesti világot a nézők felé. A két színésznő, Mórocz Adrienn és Bordás Barbara megelevenítik a táncos-dalos játékukkal, hogy miként is szórakoztak egykor a férfiak, és bizony a nők is. Ugyan ez is korszakról korszakra változott, de talán egyik legfontosabb érdeme az volt, hogy közel hozhatta a különböző nemzeteket, vallásokat, politikai feleket és a nemeket is. Ami egy ilyen helyen megtörténhetett, az bizony nem maradt el, a jótékony homályról pedig a vezetőség gondoskodott, akkor is, ha kisebb botrány kerekedett belőle. Az alvilág tehát működött ebben az időben is, sőt, a korrupcióval virágkorát élhette, egészen a háborúk kitöréséig.
Több fáma is szól arról, hogy a politikai, a háborúk miként változtatták meg az életet Budapesten, de a társaság összetételébe bizony erősen beleszóltak a huszadik század első felében. Mondhatnám, hogy érzelmi hullámvasútra ülünk fel az előadás alatt, de inkább nosztalgikus mindez. A korkép, amellyel találkozunk szemléletes, Hevesi László és a két lány is segítségünkre sietnek ebben, miközben Molnár Piroska szavai is elkísérnek a hosszú életúton. Van benne kíváncsiság, megvetés, remény és bánat, nélkülözés és csupa-csupa szeretet, naivitás, ártatlanság. A misztikum és a varázslat tökéletes, nem tudni, abból, amit leírtam és hallunk, mennyi az álom, a fantázia és mennyi a valóság, a történelem. Ezt az előadást pont ezért tudom ajánlani, mert egyszerre könnyed és játékos, szórakoztató és hangulatos.
Egy fiatal fiú, (Hevesi László – Nyakamon a nászmenet, A szajré, Oscar, Gyilkosság az Orient Expresszen) egykor az Arizona mulatóhelyen találkozott egy fura időse asszonnyal, aki érdekesebbnél csodálatosabb történetekkel traktálta őt. Madám Bizsu (Molnár Piroska – Oscar, A koponya – Thália színház; A két pápa – Rózsavölgyi Szalon) a pesti éjszakák közösmert fantomja volt, akiről rengeteg sztori keringett, de sosem lehetett tudni, melyiket ki találta ki, melyik is valóságos. Annyi bizonyos, hogy már az ezernyolcszázas évek közepe táján megjelent egy alak az alvilágban, aki aztán kurtizánok, mutatványosok, revütáncosok és lokálok sokaságában is otthonosan mozgott. Mint egy bútordarab, úgy olvadt bele a homályba és olykor emelkedett ki a sötétségből, a tivornyákból, valamint mulatságokból. Legendák övezték a jelenlétét, találgatva honnan érkezett és miként ismert annyi embert a múltból és jelenből. Annyi bizonyos, hogy a teste nehéz volt a sok bizsutól, a feje tele a sok emléktől, bárkinek elintézett bármit, de sosem lehetett tudni, hogyan.
A Madám Buizsu nem más, mint egy utazás a múltba, Pest történelmébe, abba az időszakba, amikor a táncosok, a mutatványosok és a hölgyek szórakoztatták a polgárokat. Ekkor tették le az alapokat, hogy ma színházak, szórakozóhelyek, kávézók és éttermek is lehessenek ebben a városban. A kultúra folyamatosan változott, egyrészt az igényekkel, másrészt a kínálat növekedésével párhuzamosan. Miközben a nincstelenektől egy idő múltán inkább a tehetősek kiváltságává vált, hogy ilyen élményben lehessen részük. Nézhetjük PC oldalról és a cancel culture martalékává is tehetnénk ezeket az emlékeket, de kiemelkedően fontosak a jelen és a jövő számára is. Hiszen akkoriban másfajta kikapcsolódási szokások voltak, a szórakoztatóipar inkább a vándorcirkuszosokból és a -cigányokból állt.
A letelepedés, és egy új kultúra megteremtése viszont virágzást hozott el a fővárosba, ahol komoly társadalmi élet fejlődött ki az ezernyolcszázas évek közepétől. A történetekből kiváltképp színes képet kapunk a különböző korszakokról, a törvényekről, de nem csak politikai, hanem szociális oldalról is. Hiszen megannyi híresség fordult meg a pesti lokálokban, vagy éppen merült el az alvilág barlangjai és egyéb szórakozóhelyei mélyén. A helyszín, az Arizona Stúdió valamennyire őrzi is ennek emlékét, ami még jobban közel hozza az egykori pesti világot a nézők felé. A két színésznő, Mórocz Adrienn és Bordás Barbara megelevenítik a táncos-dalos játékukkal, hogy miként is szórakoztak egykor a férfiak, és bizony a nők is. Ugyan ez is korszakról korszakra változott, de talán egyik legfontosabb érdeme az volt, hogy közel hozhatta a különböző nemzeteket, vallásokat, politikai feleket és a nemeket is. Ami egy ilyen helyen megtörténhetett, az bizony nem maradt el, a jótékony homályról pedig a vezetőség gondoskodott, akkor is, ha kisebb botrány kerekedett belőle. Az alvilág tehát működött ebben az időben is, sőt, a korrupcióval virágkorát élhette, egészen a háborúk kitöréséig.
Több fáma is szól arról, hogy a politikai, a háborúk miként változtatták meg az életet Budapesten, de a társaság összetételébe bizony erősen beleszóltak a huszadik század első felében. Mondhatnám, hogy érzelmi hullámvasútra ülünk fel az előadás alatt, de inkább nosztalgikus mindez. A korkép, amellyel találkozunk szemléletes, Hevesi László és a két lány is segítségünkre sietnek ebben, miközben Molnár Piroska szavai is elkísérnek a hosszú életúton. Van benne kíváncsiság, megvetés, remény és bánat, nélkülözés és csupa-csupa szeretet, naivitás, ártatlanság. A misztikum és a varázslat tökéletes, nem tudni, abból, amit leírtam és hallunk, mennyi az álom, a fantázia és mennyi a valóság, a történelem. Ezt az előadást pont ezért tudom ajánlani, mert egyszerre könnyed és játékos, szórakoztató és hangulatos.