A Színház folyóirat és a Magyar Színházi Társaság beszélgetéssorozata. Második évad / 6. rész
Mitől jó egy társulat? Mennyi idő alatt érik össze, és mitől bomolhat meg az egység? Ki tud társulatot vezetni? Hogyan válnak csapattá az egyetlen produkcióra szövetkezők? Kötöttség-e a társulati lét, és szabadság-e a szabadúszás? Van-e hátránya a társulatnak és előnye a szabadcsapatoknak? Felbomolhat-e rövid vagy középtávon a magyar színházra jellemző társulati rendszer? A gazdasági környezet milyen hatással van a társulatokra és a szabadúszókra? Hogyan vállal közéleti szerepet egy művész, ha társulati tag, és hogyan, ha szabadúszó? Milyen ügyekben áll(hat) ki egy társulat vagy egy színház kollektíven, és kinek a nevében nyilatkozhat meg egy független alkotó?
2019. február 12-én a Katona József Színházban Veiszer Alinda beszélgetett Göttinger Pállal, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház főrendezőjével, Kováts Adél színművésszel, a Radnóti Színház igazgatójával és Molnár Áron színművésszel.
Veiszer Alinda: Mai témánk, a társulati lét, örök kérdés. Vendégeinket is úgy válogattuk, hogy sokféle szempont megjelenhessen, bár nem vegytisztán, mert nekik is sokféle tapasztalatuk van. Kováts Adél, a Radnóti Színház igazgatójaként a vezetői szempontokat tudja behozni, Göttinger Pál rendezőként, illetve a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház főrendezőjeként a rendezői, főrendezői szempontokat, Molnár Áron pedig a színész szempontjait. Sok kérdés felmerül a társulati léttel kapcsolatban, de talán érdemes definiálni a társulat szót. Az Előadó-művészeti törvény a jog nyelvén így írja körül: „művészek olyan csoportja, akik munkaviszony, közalkalmazotti jogviszony, vagy munkavégzésre irányuló egyéb jogviszony alapján egy vagy több évadon keresztül folyamatosan kapcsolódnak egy előadó-művészeti szervezethez”. Ez elég száraz vagy fapados megfogalmazás. Nem vonjuk kétségbe, hogy jogilag ezek a követelmények, de mi az, ami számotokra hangsúlyos, és nem a jognak kell szabályoznia?
Göttinger Pál: Az én fejemben kétféle dolog létezik, és egyikre sincs külön név vagy kategória. Én a társulat szót jobban szeretem arra használni, amikor színházi alkotók szövetkeznek valamire, és ugyanazt akarják. Ez vagy egy többé-kevésbé demokratikus, de közös akarás mentén, vagy egy nagyon erős vezéregyéniség szellemének a fényében sütkérezve teszik. Ennek a közös színházi nyelv vagy a közös világlátás a motorja. Szerintem ez a társulat.
Ugyanakkor a magyarországi gyakorlatban – és ezt nem kell elszemérmeskedni – az a társulat, akiknek ugyanaz a munkahelye. Ezer oka lehet ennek: ottragadtak, ottmaradtak, nem tudtak vagy nem akartak továbbmenni, az igazgatók vagy a vendégrendezők túl gyorsan jöttek-mentek, és mindenki kicsit elvesztette a fonalat. Amikor egybeesik, hogy akik ugyanott vannak, nagyon ugyanazt akarják, plusz sikerült ehhez anyagi, egzisztenciális biztonságot teremteni az évek során, az annyira ritka, hogy évtizedekig emlékezünk rá és beszélünk róla, mindenkinek feltűnnek.
Veiszer Alinda: Annyira ritkán történik ez, hogy feltűnnek? Szerinted egy társulatot úgy is definiálhatunk, hogy projektalapon, azaz egyetlen előadására jön létre, mert egy szándék mentén, egy irányba haladó emberek közössége, és az időfaktor nem fontos? Azt mondod, hogy nem ismersz ma olyan társulatot, amely megfelelne annak, hogy egy munkahelyen dolgoznak, ráadásul művészileg is egy irányba haladnak?
Göttinger Pál: Ez utóbbit nem mondtam. Azt viszont nem tartom fontos distinkciónak, hogy hosszú vagy rövid távú-e. Valahogy az a nedvesség, akarás vagy szívügy, amiből összeáll, tarthat egy hónapig, amiből létrejön egy produkció, lehet belőle egy év, és nem is a klasszikus értelemben vett színházi előadás jön létre, hanem valami szétágazóbb, komplikáltabb művészi produktum. Az én definícióm szerint az, hogy valakik úgy döntenek, mást nem csinálnak, hanem csak ezt, és ezzel pénzről, karrierről vagy bármilyen előmenetelről lemondanak, mert ott egy ügy van, amihez tartozni akarnak, megállja a helyét mint társulat.
Veiszer Alinda: Adél, te is így gondolod?
Kováts Adél: Amiről Pali mint ideális esetről beszélt, az főleg a függetleneknél működik, mert bár mindenki szabad akaratából van ott, náluk az anyagi vagy egzisztenciális motiváció nem koszol bele a képbe. A kőszínházak esetében ez egy picit más. Itt ülünk egy nagy múltú művészszínház előterében. Mindannyiunk életében – és most itt hazai vizekre evezek –, a Radnóti életében is voltak ilyen időszakok, és ezek iszonyú erős kohézióval tartottak egy ideig. Van, amikor van egy bizonyos flow, és van, amikor az elfárad, mert elfáradnak az emberek. De az nagyon lényeges, hogy ízlésbeli, világnézeti, szellemi közösség mentén legyen együtt egy csapat. Ha ebben nagyon nagyok a távolságok, nem tudjuk összetartó társulatnak nevezni.
Veiszer Alinda: Hangsúlyos lehet a hosszú közös munka, vagy azt gondolod te is, mint Pali, hogy az idő nem annyira lényeges?
Kováts Adél: Egy összecsattanás az egy projekt, ha az nagyon jó, csinálunk még egyet, és az már egy társulat… Szerintem a hosszabb táv, az egy, két, három év mindenképpen szükséges, hogy a ráfutás után az emberek megtanulják egymást, hogy csapattá, társulattá váljanak.
Veiszer Alinda: Pali, szerinted erre a tanulási időre nincs szükség?
Göttinger Pál: Nem recept, hanem definíciós értelemben mondtam, mert előfordulhat, hogy csoda történik, és túllépnek ezen, vagy rögtön összeáll valami kémia. Picit a párkapcsolati természetű leírásokat hoznám analógiaként: létezik, hogy két embernek nagyon össze kell csiszolódni, és csattanásokra van szükség, hogy fejből tudják a másikat, és láttunk már olyat is, hogy hirtelen szárba szökkennek, és úgy maradnak.
Veiszer Alinda: Áron, te hosszú ideig voltál a Vígszínház tagja, aztán egyszer csak elmentél onnan.. Ez is egy döntés, egy állásfoglalás, vagy így hozta az élet, vagy így tartod szerencsésebbnek?
Molnár Áron: Ez egy kardinális döntés volt. Hat-hét éven keresztül voltam a Vígszínház tagja a gyakorlati éveimet is beleszámítva. Amiről most beszélgetünk, az a társulati lét általánosságban. Én inkább felhívnám a figyelmet a társulati lét csapdájára. Amikor benne voltam a társulatban, nagyon jól éreztem magam egy ideig, és kényelmes is volt. Aztán nem éreztem jól magam, de még mindig kényelmes volt. A kényelem, ami áthatja a társulatokat, nagy jelentőségűHa nem átgondolt színházvezetésről beszélünk, óhatatlanul belecsúsznak abba, hogy a társulat tagjai, akik már régóta vannak ott – és közülük van, aki alkoholista, van, aki furábban néz ki, van, aki kövér, van, aki vékony –, mindig ugyanazokat a szerepeket kapják. Ezek veszélyes dolgok.
Miután felmondtam a Vígszínházban, hihetetlenül izgalmas volt belelátni azokba a projektekbe, ahol nem volt idő arra, hogy megsértődjünk. Állandóan megsértődnek a színészek, a rendezők, az alkotók, mert egy társulatban van idő megsértődni, hepciáskodni, inni, beszélgetni nagyokat. Amikor benne vagy egy projektben, egy olyan pillanat részese vagy, amit vagy elcseszel, vagy megcsinálod jól, és a felelősség a tied. A felelősség ma szerintem hiányzik a színházi szakmából. Egy független alkotó – ahogy mondtad, Adél, egzisztenciálisan bizonytalanul, és ez is érdekes kérdés – sokkal komolyabban viszi a bőrét a vásárra. Belemenni projektekbe úgy, hogy nem lehet tudni, mi lesz a vége, hogy fog elsülni, sokkal bátrabb döntés, mint azokat az archetípusokat felvonultatni előadásról előadásra, amiket a nézők megszoktak. Amikor egy társulatban találkozik két színész a színpadon, abban benne van nagyon sok feszültség, ki nem mondott dolog, jelen, jövő, amiket brutálisan bele lehetne vágni egymás arcába, és attól valami igazi dolog jönne létre. Nem egy, kettő húsz, harminc évre visszamenőleg kellene társulatról gondolkozni, hanem éles, brutális társulatokról. Most ez nincs.
Veiszer Alinda: Konfliktust vársz el a kőszínházi társulatokon belül?
Molnár Áron: Maximálisan. Ha egy valódi alkotófolyamatban tudunk részt venni, annak az egyik alapvető kulcsa a felvállalt konfliktus. Hiszek abban, hogy a konfliktus visz előre, ha a színészek konfrontálódnak egymással a szerep tükrén keresztül. Nem azt várom el, hogy a civil életben ezt megtegyék.
Kováts Adél: Úgy érzed, hogy egy projektalapú munkában sokkal jobban oda tudod tenni a saját személyiségedet, vagy nyitottabban tudsz konfrontálódni egy kollégával, mint egy társulatban, ahol félsz, mert a következő nap is együtt játszotok egy másik darabban, és tartasz attól, hogy megharagszik, hogy megsérted, ahol van egy olyan emberi viszony, amit óvsz, vigyázol, mert olyan jó az akolmelegben együtt lenni; míg a projektalapú dologban az a cél, hogy te a legjobbat hozd ki magadból, ami úgy fog megtörténni, ha élesebbek, ha sarkítva vannak a helyzetek?
Molnár Áron: Nagyon jót kérdezel. Mi a cél? Miért csináljuk a színházat? Azért, hogy jóban legyünk, hogy szeressük egymást, vagy miért? Ez a valódi kérdés. Pengeélesen kiemelni azokat a problémákat, amelyekről egy előadáson keresztül beszélünk, vagy egy kicsit mindig óvatosabban közelíteni egymáshoz, és kerülni a konfliktusokat?
Kováts Adél: Ezt nem lehet általánosan kijelenteni. Nagyon sok mindent felvetettél egy szuszra. Például azt, hogy egy társulaton belül hogyan lehet fenntartani azt az igényt, hogy valaki mindig a maximumot hozza ki magából, vagy mit tehetünk akkor, ha valaki azt hiszi, hogy a maximumot hozza ki magából, miközben mindenki más látja, hogy ugyanazokat a köröket futja. Egy művészben vagy van igény arra, hogy mélyre leásson, vagy nincs, ez nem társulatiság kérdése.
A társulat szociometriájának a kérdését is érintetted. Egy társulatban különféle emberek vannak különféle életutakkal. Szintén a társulat vezetőjét illető kihívás, hogy ő hogyan motiválja az embereket. Akkor jön létre az az optimum, amiről Pali beszélt, ha hirtelen valahol nagyon egyfelé megyünk, nagyon egyet akarunk, ami még egy évadon belül, egyes produkciók esetében is eltérhet. Vannak produkciók, amik összehozzák a társulatot, vagy azért, mert egy olyan rendező jön, vagy azért, mert olyan erős az anyag, és jól sikerül kiosztani a szerepeket. Erre is nagyon kell figyelni egy vezetőnek.
Engem komolyan foglalkoztat, hogy lehet az, hogy egy színészre ráosztasz teljesen különböző szerepeket, és mégis mindenben teljesen ugyanolyan. Nekem azért is nehéz a helyzetem, mert nem vagyok rendező. A Radnótiban csak főrendező van, Valló Péter. A vendégrendezők jönnek-mennek, akik között vannak, akik épp emiatt jobban elfogadják a konfrontálódást, vagy kevésbé vállalják fel, mert jobban „megtapadnak” a társulathoz.
Veiszer Alinda: Áron is utalt arra, hogy egy közösségen belül általában is óvatosabban fogalmazunk azokkal, akikkel másnap is találkozunk. Vajon létezik-e ez az udvariasság, és ez befolyásolhatja-e rossz irányban a művészi munkát?
Göttinger Pál: Ez szerintem azzal függ össze, mennyi felelősséget visel el az egyes ember. Áron meglátása elég pontos. Függetlenként közvetlenül a bőrünkre játszunk, vagyis a felelősségünk is nagyobb, így a harmadik teljesen fölösleges próba után felordítunk, hogy itt most mi mivel is foglalkozunk, és kapjuk össze magunkat. A kőszínházasdiban ennek az ellenkezője kétségtelen betegségtünet. Minél nagyobb a színházi üzem, annál kisebb az egyénnek az egészre vonatkozó felelőssége, ráadásul a tehetetlenség érzésével frusztrálják magukat, hogy annyira kicsik az egészben, hogy ők úgyse tudnának az egészen változtatni. Évtizedeket el lehet tölteni azzal a pályán, hogy „csak a második felvonásban jövök be, és 16 mondatom van, egyébként mondtam már neki, hogy legyen másképp, szóval én a magam részéről mindent megtettem.” Szeretném én is használni azt a fogalmat, amit Áron, csak nem konfliktusnak, hanem immunrendszernek nevezem, és pártolom. Mert létezik az a mondat, amit a mellettem állónak mondok, hogy „légy szíves, tanuld meg a szöveged, különben én se tudok próbálni”. Ha ez van, akkor egészséges társulatról beszélünk – még akkor is, ha egy kívülálló számára úgy tűnik, állandóan összecsattannak.
Veiszer Alinda: Igazgatóként cél az, hogy konfliktus legyen, mert ahogy Áron fogalmazott, az viszi előre a folyamatokat?
Molnár Áron: Nem azt mondtam, hogy konfliktus legyen egy társulatban – mert mindenhol vannak konfliktusok, egy családban is –, hanem azt, hogy beszéljünk a konfliktusokról, mondjuk ki a problémákat. Ez nagyon nagy különbség. Hihetetlen ereje lehet egy mondatnak, megtörténhet egy pillanat a színpadon. Minden társulatnál, ahol függetlenként dolgoztam, azt láttam, hogy van egy csurig tele bili, amire vigyázunk, hogy ki ne löttyenjen a benne levő. Ha ezt ürítenénk, egy sokkal izgalmasabb, őszintébb alapokra épülő közös munkafolyamatról beszélhetnénk.
Veiszer Alinda: Érdekem lenne-e vezetőként, hogy állandóan kiboruljon a bili? Lehet, hogy időnként jobb, ha nem, mert akkor legalább közös munka folyik.
Göttinger Pál: Világos, csak a színházasdi annyiban más egy vállalati kultúrához képest, mivel az idegrendszerünkkel dolgozó emberekből áll, hogy egészséges körülmények között evidencia, hogy a csukott próbatermi ajtó biztonságot jelent. Tehát akit az anyjába küldenek, az nem konkrétan azt jelenti, hanem épp akkor épp oda csatolt egy idegem, hogy ez a mondat hagyta el a számat, de ha a megfelelő értékén kezeljük, a próbateremből kijőve ez elveszti a jelentést. Aki a próbatermi sértettséget kiviszi onnan, az nagyon nagy baj.
Veiszer Alinda: Nem is fordul elő?
Göttinger Pál: De, előfordul, de attól ezt még én nagy bajnak találom.
Kováts Adél: Nem nagyon értem, mit jelent a konfliktus. Én nem szeretlek téged, de nem mondom meg neked? A színpadi konfliktus kezelésének egyetlen módja az, hogy nem rólad és rólam, hanem egy bizonyos dologról van szó, ebben az esetben már nem úgy jelent konfliktust. Egy projekt alapú munkában önszerveződő folyamat következménye az, hogy együtt vannak az emberek. Akkor tud jól működni egy társulat, ha azonos szakmai kvalitású emberekből áll – az egyáltalán nem probléma, sőt direkt jó, ha másféle személyiségű karakterek –, mert akkor tudod tisztelni a másikat. Nincs mese, mindenki jobb akar lenni.
Az a szőnyeg alá söprés, amiről Áron beszél, akkor jön létre, ha tudom, hogy a másik valamit meg tud csinálni, de nem csinálja. Bár az is egy érdekes kérdés színészek között, mi számít egymás instruálásának, a másik karakterébe való belenyúlásnak, mert hiszen azért van ott a rendező, de ez valószínűleg a nagyobb kőszínházi társulatok esetében másképp működik, mint a kisebbeknél vagy a függetleneknél. Én azt gondolom, alapvetés, hogy azon a zongorán mindenki le tudja játszani azt a zeneművet. Ha nem, elakadunk. Mivel mindenki szereti a másikat, belső konfliktust okoz, hogy hogyan mondjuk meg neki. Jól mondom én ezt?
Molnár Áron: Szerintem nem szeretjük a másikat. Nem szeretünk mindenkit.
Kováts Adél: Nem szeretünk mindenkit, de én alapvetően szeretek olyan emberekkel dolgozni, akiket szeretek, de nem az a cél, hogy szeressem.
Molnár Áron: Ez a független lét lehetősége. Egy társulat esetében nem válogathatod meg a barátaidat, vagy jönnek ezek a furcsa, ki nem mondott konfliktusszerű dolgok, amikről sokszor félünk beszélni. Nektek ez óriási felelősség.
Kováts Adél: 2016 óta vezetem a színházat. Akkor is 14-en voltunk a társulatban, és most is ennyien vagyunk, de a társulat körülbelül egyharmada megváltozott. Ha belegondolsz, ez egy bombatámadás.
Molnár Áron: Vagy vérfrissítés – attól függ, honnan nézzük.
Kováts Adél: Most érezzük azt, hogy beállt a dolog. Már az első két előadás is hozott sikert, és furcsa mód, a külső pozitív megítélés hamarabb jött, mint a társulat belső nyugalma. Először mindenki elkezdte keresni az új identitását az új helyzetben, ami természetes. Most tartunk ott, hogy szeretjük és ismerjük egymást, és elkezdhetjük önmagunkat meghaladni. Huszonvalahány éve vagyok a Radnótiban. Megéltem két aranykort, és volt még egy azelőtt, hogy odaszerződtem. Nagyon remélem, hogy ez a negyedik.
Veiszer Alinda: Amikor társulatot építesz, számít a szimpátia?
Kováts Adél: Igen, szempont. A színház kémia, zsigeri dolog.
Veiszer Alinda: Neked miből lett eleged tulajdonképpen?
Molnár Áron: Ahány helyen voltam a vígszínházas éveim után – ez a negyedik évem, hogy eljöttem, és másfél éve nem próbálok új előadást, így két évről beszélünk –, mindenhol, a Radnótiban – bocsáss meg –, az Örkényben, a Játékszínben, mindig ugyanazok a problémák merültek fel, mint amiből a Vígszínházban elegem volt. A puffogásból lett elegem. Vannak problémák, amelyekről hihetetlen fontos lenne kerekasztalokon, társulati szinten kimondva, vállalva komoly veszekedéseket, éjszakába menő vitákat vállalva beszélni.
Veiszer Alinda: Mondj egy példát!
Molnár Áron: Van egy próbafolyamat, ami alatt a rendező mond valamit, és a színész folyamatosan hátrajön a takarásba azzal, hogy „ezt nem hiszem el”. Én 22 éves korom óta mindig azt tanácsolom, menjen oda, és mondja el neki. Nem túl komplikált dologról beszélünk, de hihetetlen, mennyire nem vállalják fel az emberek a konfliktust.
Kováts Adél: Ezzel egyetértek. Áron két darabban játszott nálunk, és láttam, mennyire megoldó ember. Iszonyatosan nagy energiával vett részt mindkét próbafolyamatban. Rengeteg esetben lehet, hogy azért nem lett konfliktus, mert Áron beleállt ebbe, vagy azért, mert annyit mondott, hogy „csináljuk”. Ami nem tudom, azért volt-e, mert vendég volt – egyébként nem hiszem –, ugyanis az igényszint vagy létezik, vagy nem.
Veiszer Alinda: A konfliktusvállalás, amiről Áron beszél, emberi tulajdonság, ettől a színészek nem többek vagy kevesebbek. Igazából te, Áron, valami olyasmit kérsz számon, amit a társadalomtól is számon kérsz.
Molnár Áron: Igen, igen. A vígszínházi éveim során és később is, ahol vendégként voltam, azt láttam, hogy a társulat nagyjából úgy működik, mint Magyarország kicsiben. Elhallgatott konfliktusok, manipuláció, egzisztenciaféltés ahelyett, hogy odaállnánk és kimondanánk. Volt egy konfliktusom a Vígszínházban egy rendezővel. Odaléptem hozzá, és annyit mondott, gomboljam be a zakómat. Rendben, begomboltam. „Utoljára mondom el!” – tette hozzá. Fél tíz volt, főpróbahét volt, nem értettem, miről beszélt. „De hát most mondtad el először!” „Utoljára mondom el, hogy gombold be!” – mondta, és kiabált. „Ne kiabálj – kértem –, te mindenkivel kiabálsz! Ide az emberek azért jönnek be, mert féltik az egzisztenciájukat, és félnek tőled. Ez nem normális, hogy ide, a színházba sokszor viselkedni jövünk be, nem pedig alkotni. Ez nagyon nagy különbség.” Hátat fordított, kirúgta az ajtót, az nem nyílt ki, ami roppant kellemetlen volt, és kirohant. Mi pedig elkezdtük a próbát.
Értsd meg, hogy azért kérem ezt számon, mert van ellenpéldám. Amikor elhagytam a Vígszínházat, csináltunk egy előadást, az Amphytriont két hét alatt Aquincumban. Fantasztikus próbafolyamat volt. Mindenki konfrontálódott mindenkivel, létrejött egy marha jó előadás, és imádtuk egymást. Ezután csináltunk egy hét alatt egy előadást Tasnádi Istvánnal, amiben még több ilyen helyzet volt, de létrehoztunk egy előadást, amit egy éve játszunk az Átriumban. Rövid idő alatt, sok konfliktussal is létre lehet hozni egy érvényes előadást.
Kováts Adél: Egyébként hosszú idő alatt kevéssel is. Ez nem mérvadó.
Molnár Áron: Ha van másfél hónapod, van időd megsértődni. Ha van egy társulati léted, abban neked egy helyed, van idő, hogy elhalasszuk a konfliktus megbeszélését. Ez volt az első bemutató, majd a negyediknél kibékülünk. Ezek megnehezítik azt a valódi, pengeszerű, igaz mondatokat, amikre a színpadon igazi szükség van.
Göttinger Pál: Mindenkinek más a tapasztalata. Ez ugyanaz, mintha belemennénk egy olyan vitába, hogy a színháznak mi a dolga, mert a színháznak nincs dolga, ez egy öncélú dolog. Dolga az egyes alkotóknak van. Ha nekem személyesen van egy nagy dolgom, amit a színházon keresztül el akarok mondani, azon a vállalásom keresztül mérhető, hogy végre tudtam-e hajtani, amit elterveztem.
Veiszer Alinda: Dolgoztál kőszínházakban, alternatív színházakban, alkalmi társulásokkal, mindenbe belekóstoltál. Az, amit Áron mond különbségként, és ahogyan ő mondja, elvágólagos. És ha őt hallgatja valaki, azt gondolhatja, társulatban lenni hülyeség, mert annyira meggyőzően mondja. Ehhez képest érdekel, te mit gondolsz.
Göttinger Pál: Nekem itt ezen a dobogón a vidéki színházasdit van módom képviselni annak ellenére, hogy sokat szabadúsztam előtte, és volt alkalmam vendégeskedni többek között a Radnótiban, de ebben a házban is jártam. A mostani helyzetemben eléggé szemet szúr, hogy a „csak bajom ne legyen belőle” nem gyávaságból van: az egzisztenciális kérdések vidéken nagyon keményen merülnek fel. Ott eltöltött évtizedekről vagy helyben világhírű színészekről van szó, akiket az egész város ismer és szeret, akik nélkül elképzelhetetlen a színház, de mondanék egy nevet, és nem tudnátok, hogy kiről van szó. Ha ő abban az évadban összeveszik minden rendezővel, vagy nem működött jól, és őt onnan elküldik, akkor az ő színészi pályájának vége. Ez napi probléma, nem játék. Kétségbeesés van mögötte, frusztráció, a sors számonkérése, tájékozatlanság ráadásul, mert egy vidéki színházi színész nem keres annyit, hogy hétvégenként feljöjjön, és gyorsan megnézzen valamit. Mi Nyíregyházán kicsit tudjuk erőltetni a Vidor Fesztivált vagy évad közben a Táncfarsangot, ami tizenöt-húsz előadás egy évadban, ami négyszáz előadásból áll. És a színészeink járnak is, nézik is. De gyakran évtizedek telnek el úgy, hogy nem kapnak új impulzust, nem tudják, mi van máshol. Ezt tudják, nyomasztja őket ennek a hiánya. Személyiségüktől függően vagy felelőssé teszik a sorsot vagy a színház vezetését, vagy beletörődnek. Egy ilyen apatikus helyzetben levő színészen nincs fogás, és ez nagyon rémisztő helyzet. Ez a társulatosdinak egy olyan lepedéke, ami minden szereplőt megaláz, a színházat is, a színészt is. Ha kidobod, tönkretetted az életét három gyerekkel, mi lesz vele. Ha megtartod, próbálod neki adni azokat a szerepeket, amikről a fantáziád azt gondolja, őt majd inspirálja, de ő már rég rosszkedvű volt, azelőtt, hogy te odajöttél. A vidéki színházi gyakorlatban nagyon ritka az állandó rendezőgárda, vendégrendezők vannak, nálunk például 14 egy évadban. Jönnek-mennek egyfolytában. Egy olyan társulati konfliktuskerülő helyzetben, amit Áron olyan utálatosnak írt le – olyannyira az, hogy én is így gondolom –, a legkönnyebb a vendégrendezőre csapni az egészet, aki a premier estéjén elmegy, nem jön többet, mi pedig ott maradunk egy előadással. Ettől a társulatban elkezd kialakulni a vendégek vizsgáztatása, hogy ő való-e nekünk, és ha igen, akkor szeretettel fogadjuk, ha nem, akkor véleményezgetjük a háta mögött.
Ezt azért mondtam el ilyen hosszan és sötéten, hogy demonstráljam, amikor a társulat jól működik, felismeri a konfliktust, tudja kezelni, beleáll. Ehhez kell például bizalom egymás iránt, idő, amit Adél mondott. A vidéki színházi színészek reggel kilenctől éjfélig minden nap, egész nap, évtizedekig együtt vannak. Ott a család nem valami romantikus képzet, hanem egy iszonyatos ár, amit az ember fizet ezért a pályáért, hogy lesz huszonvalahány nem kívánt nagynénije, aki belelát életének minden részletébe. Együtt laknak a színészházban, ahol papírból vannak a falak, mindenkiről tudjuk, mit csinált előző este. Nem játék ez. De ha ügyesen csinálják, vigyázni tudnak egymásra, és egy beborulásnál – ami mind fővárosban, mind vidéken elő tud fordulni, hogy egy színész vagy egy rendező elveszti a fonalat – megmentik egymást. Van, aki odaüljön mellé, és az egy évekkel korábbi tapasztalatból mond valami olyat neki, amit a felettesétől, a rendezőjétől, a színpadi partnerétől nem fogadna el, de ez a mondat kihúzza őt a helyzetből. Van önvédelmi hatása is az együtt töltött éveknek – ami biztosan más munkahelyen is van –, de ez a színészeknél, pláne a vidéki színészeknél szerintem ez százszoros.
Kováts Adél: Köszönöm, hogy ezt elmondtad.
Veiszer Alinda: Tehát egy olyan problémára keressük a választ, amit maga a rendszer hoz létre. Felmerül bennem a kérdés: van-e jobb ennél a rendszernél, ami nem hozza létre a problémákat?
Göttinger Pál: Gyorsan rávághatjuk erre is, mint bármilyen más problémánál, hogy több pénz a megoldás. Ha a színésznek van módja kicsit kevesebbet játszani, ha több estét más színházban tud tölteni. Egy Budapest–Nyíregyháza út 15 ezer forintba kerül. Ez nem játék. Ha például lenne egy ösztöndíjprogram kimondottan társulatok számára, ami egy évadon belül harminc vadonatúj előadás megnézését teszi kötelezővé és finanszírozza – ilyen persze nincs, és gazdaságilag semmi értelme, csak kamuzok, inkább azt szeretném mutatni, hogy a több pénz demagóg válasz lenne.
Valójában azok a megoldásfajták vannak, amikkel most is kísérletezünk, hogy az ország élvonalából hívunk vendégrendezőket egy relatíve kicsi színházba. A nyíregyházi nagyszínpad 350 férőhelyes, tehát duplaannyit kell játszanunk valamiből, hogy ugyanakkora nézőszámot produkáljunk, mint a 60 kilométerrel arrébb levő Debrecen. Jó kicsi ház, hét és fél méter a portál szélessége, akkora a nagyszínpad szélessége, mint itt, ahol most ülünk. De nem baj, jöjjön csak a Mohácsi meg a Zsótér meg a Szikszai Rémusz. Megpróbáljuk az ő gondolkodásmódjukat hozni házhoz, és hátha valaki csapódni tud hozzá, és lesz pár olyan hónapjuk abban az évben, amikor valami máson gondolkozik, mint tavaly ilyenkor.
Veiszer Alinda: Nem számítottam arra, hogy ilyen sötét bugyrait fogom megismerni a társulati létnek, de pont ezért teszem föl ezt a kérdést. Angliában nincs a társulatnak olyan hagyománya, mint Nyugat-Európában például Németországban, de van olyan, talán orosz szakember, aki úgy érkezett egy neves angol színház vezetői székébe, hogy csak úgy vállalja a feladatot, ha társulatot építhet. Ha csak a negatív oldalát nézzük a történetnek, nem értem ezt a kérést. Miért kell mégis a társulat? Mi az az öröm, haszon, pozitívum benne, ami miatt Magyarországon vagy Kelet-Európában társulatban gondolkodunk, de ha a németekről beszélünk, akkor is társulatokkal példálózunk?
Göttinger Pál: Ha jó egy társulat, akkor az nagyon jó. Akkor többet tud, mint az egyéni nagy teljesítmények. Egyébként érdemes kettébontani színészre és rendezőre a szempontot. Ahogy a fantáziám diktálja, rendezőként álomszerű a castingrendszer, mert az azt jelenti, hogy akik az olvasópróbán ülnek, ők a legalkalmasabbak, akik mind nagyon akarták, és hajlandók voltak próbatételeken átmenni érte. Ez egészen más munkaalapot és munkamorált jelent. Az egyéni felelősségvállalás részint igaz, de egy egészségtelen rendszerben hamar önzéssé változik, és egyszer csak mindenki kiragyogni akar, hiszen hosszú távon nem akarnak különösebben felelősséget vállalni, mert lemegy a széria, és vége a közös munkának. Ebből előállhat egy nem segítőkész helyzet is. Ez rettenetesen komplikált, mert emberekről, egyéniségekről van szó, erényekkel és hibákkal, de amikor egy társulat nagyon jó, akkor az hatványozza azt az energiát, szellemi közeget, amit beletettek, és akkor áll elő az álom- vagy ideális helyzet, hogy a társulat maga számít nívónak. Hogy nem a Gazsóért megyek oda, hanem a Radnótiért. A Katonának van valami fogalom jellege Európában is. Ezt a fogalom jelleget keresi mindenki, a példádban említett orosz rendező is.
Kováts Adél: Nem vagyunk egyformák, van, akinek elviselhetetlen egy szabadúszó létbizonytalansága. Van, akit kézről kézre adnak, de nem mindenki olyan középen álló színész, hogy ezzel ne legyen gondja, de nem is kell ehhez középen állónak lenni. Szerintem egy társulatban valósítható meg valamiféle nevelés, gondoskodás – és ilyen értelemben véve mindegy, hogy kőszínházi vagy független társulatról beszélünk. Én végtelenül hiszek a társulati létben, és fontosnak tartom, hogy fennmaradjon. Örökség, de jó dolog.
Veiszer Alinda: ’92 vagy ’93 óta vagy a Radnóti tagja…
Kováts Adél: Előtte kilenc évig voltam a Nemzetiben, és másfél évig szabadúszó.
Veiszer Alinda: Érdekes a másfél év, de eltörpül amellett, amennyit társulatban töltöttél. Most is elmondtad, mennyire fontosnak tartod a társulatiságot. Sosem kérdeztem meg tőled, hívtak-e téged és hányszor más társulatokhoz, de szerintem hívtak. Rossz időszakban dönthettél volna úgy, hogy más társulathoz szerződj, szabadúszó legyél, és mégis több mint húsz éve a Radnótiban vagy. Ez mi: hűség, biztonság, hit?
Kováts Adél: Egyrészt én a Radnótiban találtam egy szellemi közösséget, másrészt pedig alapmondás, hogy ez egy hosszú távú pálya, ezért megpróbáltam soha nem évadokban gondolkodni. Ha nem is voltam magammal megelégedve, ez mindig fölülírta azt a döntésemet, hogy elmenjek. Furcsa módon a magánéletem hullámzása is hozzájárult ahhoz, hogy nagyon nagy megtartó erő legyen a Radnóti Színház. Az is fontos, hogy nem volt klausztrofóbiám, mert engem mindig hívtak máshova, minden évben legalább két helyen voltam vendég, ezzel pedig azt éreztem, kellek máshol is. Hogy bármikor elmehetnék, és ezért nem mentem el. Szerettem azokkal az emberekkel együtt lenni, akik ott voltak színész kollégaként, és jó rendezőkkel lehetett dolgozni. Vagy pusztán azt is jelentheti, hogy szeretek társulatban lenni, nem vonzott el más.
Göttinger Pál: Ez egy nagyon jó mondás, hogy elmehettem volna, tehát nem mentem el. Folytatva a gondolatot magamra vonatkoztatva: abban a pillanatban, ha azt érzed, nincs hova menned, menj onnan.
Kováts Adél: Még egy dolgot elmondanék, ami talán ide vág. Vannak elkényeztetett helyzetek, és mi itt, Budapesten abban élünk. Ami egy budapesti színháznál megadatik, hogy ötvenes, hatvanas, százas, régen a Radnótiban kétszázas szériát játsszunk – ami talán már sok is, az ezresek a Vígben borzasztóan sok –, az vidéken egész más, ott gyakorlatilag többet próbálnak, mint amennyit játszanak. Egy jó rendezővel, egy jó próbafolyamat után játszani húsz előadást nagyszínpadon, csodálatos, a harminc már egekbe megy.
Néhány évvel ezelőtt Tatabányán egy nagyszerű előadásnál megkérdeztem, mennyit megy, és azt válaszolták, kilencet. Elsírtam magam. Hogy lehet azt kibírni? Egy színész egy nagy szerepben kilenc előadásnál még csak kapizsgál, próbálkozik. Annak az öröme, fejlődési folyamata csak egy bizonyos széria fölött élhető meg. Ezért nagyon fontos, milyen rendezőkkel dolgozhatnak, mert egy idő után megviselődhet a tehetség, az igény, a hozzáállás. És arról ne is beszéljünk, hogy vidéken van jó pár színház, ahol megszűntek a színészházak, és órákat töltenek a színészek az autóban, hogy lejárjanak próbálni, játszani. Ez csak a kollégák elhivatottságát mutatja, mert a színház nem egy jó egzisztenciális helyzetet jelent.
Veiszer Alinda: Az körvonalazódik, hogy habitus kérdése is, hogy valaki meg tudja vagy akarja találni a helyét a társulatban. Nyilván ez a színészethez való viszonyodtól is függ, de Áron, te el tudod-e még magad képzelni valaha társulatban? És mivel bizonyos kompromisszumokat követel egy közösségben levés, a te közéleti szerepvállalásod beleférne-e egy társulatba vagy társulatnak?
Molnár Áron: Épp az elmondottak miatt egyelőre nem tudok olyan társulatot mondani, ahol el tudnám képzelni a létezésem. Az óvatosság miatt. Az én szememben egy társulatvezető anya, szerető, szakmai társ, segítség, pedagógus, nagyon sok minden kell, hogy legyen. Mellesleg egy társulati vezető, aki gazdasági ügyekhez ért, átlátja azokat…
Kováts Adél: Pont most nézel rám?
Molnár Áron: … nagyon sok dolgot kell kézben tartania. Egy jó társulat szerintem akkor ér össze, ha a vezető ezeket a kerekasztal-beszélgetéseket akár havonta összehozza a társulatában a közös ügyekről, munkafolyamatokról, arról, mi sikerült, mi nem sikerült. Nagyon hiszek abban, hogy az emberek szakmai életén lendítene, ha ezek a kerekasztal-beszélgetések minden társulatnál létrejönnének.
A közéleti szerepvállalás. Nem szeretnék konfliktust gerjeszteni, de elég sokszor csinálom ezt. Itt van a tao kérdése, ami ma a színházi létet bizonytalanságban tartja. Mi ez az ordító csönd a színházvezetők részéről? Miért a megúszással próbálunk megoldani egy dolgot, vigyázva egy picit a társulatunkra, a tagok egzisztenciájára? Ezt azért tartom veszélyesnek, mert ideig-óráig működik, aztán egyszer csak valami mást nyomnak le a torkunkon. Vagy hozunk egy döntést, hogy kiállunk ezekért az ügyekért. Szerintem színész és közéleti szereplő nem szabad, hogy különváljon, és nem értem, hol különül el ma Magyarországon. Ha én egy plakátom azt látom, szilveszterkor kik azok a nemes művészek, akik együtt énekelnek egy hegedűművésszel, elvárom, hogy ugyanígy plakátokon vagy interjúkban mondják el a véleményüket, azt, hogy mit gondolnak ezekről az ügyekről. Elnézést, hogy ilyen sarkosan fogalmazok, de szeretném számonkérni a színházvezetőkön is, hogy mondják ki, ők mit gondolnak erről. Álljanak össze. Tökéletesen megértem azt, hogy egyedül nem szabad kiállni, mert óriási felelősség. Én tudom. Azért kapom a pofonokat egyelőre, mert sok helyzetben egyedül állok ki, és azt mondják, hogy Molnár Áron noÁr. A noÁr nem én vagyok, a noÁr sok mindenki, aki ugyanezt a szellemiséget képviseli. De ha ezek a társulatvezetők vidékről, Budapestről összeállva megkérdezik, miért tartják őket létbizonytalanságban, és szeretnék tudni, hogy áll a kultúra ügye, akkor ők együtt nem lesznek sebezhetőek. Ez szerintem most egy kardinális kérdés.
Veiszer Alinda: Arra nem válaszoltál, ez vállalható-e egy társulatnak.
Molnár Áron: Ha egy színházi vezető, egy társulatvezető ezt vállalja, akkor példát mutat azzal, hogy kiáll és vállalja a konfliktust. Ott áll egy társulat mögötte, akik hisznek benne, mert egy jó társulatvezetőben szerintem hinni kell. Persze úgy, hogy a kognitív disszonancia terén mindig működjön az, hogy megkérdőjelezem, amit csinál, de akkor is hinni kell benne, mert utat mutat. Adél, nektek minden évadban le kell írnotok, hogy képzelitek az évadot. Van egy cél, van egy szellemiség. Ezt szerintem a közügyek területén is hihetetlen módon képviselni kell a társulatvezetőknek.
Veiszer Alinda: Ez izgalmas kérdés, hogy valóban társulatvezetői feladat-e. Számtalan szempont mozog most a fejemben, és nyilván pro és kontra is tudnék példát hozni, de Adél, te vagy az, aki ebben benne van. Ez dolgod? Közben az is a fejemben van, hogy persze, hogy vigyáz az ember a társulatára, és Áron ezt kérdőjelezi meg, hogyan teszi ezt, mennyire markáns kiállással, vagy úgy vigyáz rá, hogy visszafogja magát. Ez a dilemma most tényleg foglalkoztatja a színházigazgatókat.
Kováts Adél: Röviden úgy tudom összefoglalni, hogy én sokkal szabadabb voltam, amikor nem voltam intézményvezető. Természetesen elsősorban az intézményemért vagyok felelős, de ez most úgy tűnik, mintha ez különválna. Annyira nem tartom szerencsésnek, ha egy színész, aki más színészekkel szerepel, nagyon erősen olyan arc lesz, akihez hozzáragad egy megosztó dolog. Abban a pillanatban ugyanis az emberek nem tudnak rá másképp tekinteni.
Molnár Áron: Bocsáss meg, szerinted Leonardo di Caprio jó színész?
Kováts Adél: Abszolút, de az egy másik szituáció.
Molnár Áron: De miért? Ő az egész életét feltette a klímavédelemre.
Kováts Adél: A klímavédelem szerintem nem annyira megosztó.
Molnár Áron: Nem megosztó? Ismered Donald Trumpot?
Veiszer Alinda: Nem Trump véleménye érdekes a klímavédelemben. Ebben a kérdésben nagyjából tájékozottság és nem tájékozottság közt van a határvonal, a politikában pedig vélemény és vélemény közt, és ez óriási különbség.
Molnár Áron: A politika és a közügy nem ugyanaz szerintem. Én nem jobb- és baloldalt választottam.
Veiszer Alinda: A tao közügy vagy politika?
Molnár Áron: A tao szerintem kifejezetten közügy, amit befolyásol a politika.
Veiszer Alinda: Kultúrpolitika.
Kováts Adél: A tao kifejezetten kultúrpolitikai ügy.
Veiszer Alinda: Kormányzati döntésről beszélünk, innentől kezdve ez politikai döntés.
Molnár Áron: De a hatást te tudod civil emberként, jobb- és baloldaltól függetlenül is képviselni, nem?
Veiszer Alinda: Az mindegy, a lényeg az, hogy te egy döntés ellen foglalsz állást, amely döntés egy nagyon is meghatározható politikai párthoz kötődik, és innentől fogva akkor is, ha azt mondod, közügy, te politizálsz.
Molnár Áron: Tisztázzuk: a társulati vezetőknek és a színházigazgatóknak rendben van most a taohelyzet?
Kováts Adél: Azt gondolom, hogy most nincs taohelyzet, mert nincs tao. A taokérdés egy kultúrpolitikai kérdés. Évekkel ezelőtt kellett volna a szakmának résen lenni, és akkor visszakérdezni olyan dolgokra, amik idáig vezettek. Én a magam részéről nem vagyok közgazdász, hanem színházvezető, és nagyon sok dologba nem látok bele olyan mélységig, hogy én saját magam nagyon erős mondatokat és állításokat tudjak megfogalmazni. Nagyon sokszor volt, hogy erős mondatokat és állításokat fogalmaztam meg közügyben vagy szakmai kérdésben is, tehát ez egyáltalán nem félelem vagy gyávaság vagy bátortalanság.
Közben viszont azt gondolom, hogy mivel ez kultúrpolitikai dolog, és nekem intézményvezetőként van egy fenntartóm, innentől kezdve nekem vele van kapcsolatom, hiszen ha a tao kiesik, a működésünk ellehetetlenül, azt pedig neki kell megoldani. Fölöttem tehát van valaki, akinek politikai szinten kell állást foglalni. Ezt meg is tette Tarlós István. A szakmában nagyon sok egyeztetés volt ez ügyben, én magam is ott voltam több ilyen alkalmon, azaz a szakma is próbált konszenzusra jutni; készültek tervezetek, amik bár lassan, de átmentek.
Biztosan lehetett volna tüntetni kézen fogva, kőszínházak és mindenki más együtt. Szolidaritás is lehetett volna. Talán erre nem jött kezdeményezés a szakmában. De nem tudom, ha jön, akkor mi történt volna, mert más, hasonló volumenű esetekben sem történt semmi. Tudomásul kell vennünk, ha valami más hadszíntéren folyik. Nem akarok olyan kifejezéseket használni, amik talán nem fedik a valóságot, de ez kultúrpolitika.
Veiszer Alinda: A színházak létéről van szó ebben a kultúrpolitikai döntésben, és ha valakik tehetnek ellene, akkor azok éppen a színházak.
Kováts Adél: Az jó lenne, ha elvárnánk, hogy a visszaélésekkel kapcsolatban történjen valami. Eltörlődött a tao, de a visszaélések is mintha eliminálódtak volna. A színházi évadnyitón elhangzott, hogy azért, mert nem lehet megfogni, mert jogszerű. Nehéz ügy. Volt egy egyeztetés, ahol felmerült, mit lehetne még csinálni. Pofázni kell. Az kevés, abban csak azt lehet elmondani, hogy ha nekem nem, akkor neki se. De mennek előre ezek a tárgyalások, és lesznek erre megoldások. Azért nincs ebben egység, mert senki nem meri felvállalni, ha szakmai szintű döntést kell hozni, hogy neki igen, neki nem.
Molnár Áron: Önök hallottak erről a szakmai egyeztetésről?
Közönség: Nem.
Molnár Áron: Ez az. Erről az egyeztetésről másodjára hallok, mert már beszéltem Mácsai Pállal is erről egy vehemens vitában, és ugyanezt mondta. De ez miért nem nyilvános? A nyilvánosság lehetősége az, amit nem használtok ki. Egy Facebook live, egy tévécsatorna, egy internetes csatorna, egy rádiócsatorna – nagyon sok lehetőség van felállítani a kamerákat, meghívni azokat az újságírókat, hogy négy, öt, tíz színházvezető elmondja, közösen mit gondolnak. Ha ez megtörténik, együtt sokkal érvényesebben tudják elmondani, hogy ha taovisszaélési problémák vannak, nem a taót kell elvenni, hanem fel kell állítani egy bizottságot, ami kivizsgálja a visszaéléseket. Ezzel szemben mindenki óvatosan billeg, és arra vár, hogy a fejünk fölött megtörténik a dolog.
Veiszer Alinda: Érdekes, amit mondasz, mert itt van az Akadémia ügye, és az akadémikusok egy radikális formáját választották a tiltakozásnak? ellenállásnak? szolidaritásnak?, nem tudom, mi a megfelelő szó rá, de érdekes lenne leültetni a budapesti színházigazgatókat, és megkérdezni, hogy nem így kellett volna-e, mert vannak helyzetek, amikor politizálni kell. Izgalmas kérdés, mert lehet, hogy nincs igazunk, és egy társulat vezetésébe nem fér bele, mert ők felelősek azokért az emberekért. Lehet, hogy vannak olyan pillanatok, amikor ebből ki kell lépni, és lehet, hogy ebből sose szabad kilépni.
Molnár Áron: Egyszerűen nincs már tovább idő, hogy érleljük magunkban a véleményünket. Nem Adélt ekézem, és nem tudom, csak gondolom, milyen nehéz egy társulatot vezetni. Három interjú óta mondom, álljanak össze a színházi vezetők, legyen egy platform, ahol elmondják, ezek a kérdések, problémák foglalkoztatnak bennünket. A létbizonytalanság senkinek nem jó, se társulatnak, se függetlennek. És még valami. Ha a taopénzeket megkapják, mert elképzelhető, hogy a kőszínházak megkapják, vajon a függetlenek megkapják? Mert ha nem kapják meg, ki fog értük kiállni? Akik eddig nem álltak ki saját magukért? Ezek óriási kérdések, és ha most nincs egy óriási közös kiállás ezekért a témákért, senki nem fogja megvédeni a független társulatokat, és brutális leaprózódás lesz.
Veiszer Alinda: Élesben látjuk a vehemens attitűdöt, a forradalmárt, és egy másik szempontot, az igazgatóit. Pali, nem szólaltál meg ebben a vitában.
Göttinger Pál: Szívesen megszólalok, mert véleményem is van. A társulat versus nem társulat vitánál legföljebb annyit tudok lábjegyzetelni, hogy én egy meggyőződéses demokrata vagyok, és ennek az is az ára, hogy eldöntöm, milyen diskurzusokban veszek részt, és milyenekben nem, miben tekintem magam elég felkészültnek, és miben nem. Egyáltalán nem hiszem azt, hogy a demokráciának az lenne a szelleme, hogy hallatom a hangom, ugyanis szabad vagyok így gondolni, és egyszerűen a tetteimmel vagy más döntéseimmel veszek részt ezekben az ügyekben.
A taoügyről is van véleményem, de leginkább azért nem szívesen fogalmazom meg explicite, mert tudtommal nincs vége, egyáltalán nem tudjuk, hova tart. Nem olvastam sehol arról, hogy az egyeztetéssorozatnak – amelynek a létéről nagyon is tudok, november óta nem volt nap, hogy ne telefonáltam volna valakivel erről fél-egy órát – vége van. Nem tudjuk, mi fog történni. Az, hogy ez a függetlenek sárba tiprásával járna, egy vélemény, aminek momentán még nincsen adata.
Veiszer Alinda: Momentán az ellenkezőjének sincs.
Göttinger Pál: Ez így van, tehát egyelőre csak nem tudunk semmit. Abban biztos vagyok, hogy az elintézésmódja példátlanul cinikus, ennek hangot is adtam, ahol csak lehetett.
Veiszer Alinda: Politikailag cinikus?
Göttinger Pál: A lebonyolításmódja cinikus. A menetből lövéssel „jó lesz az, eddig is megoldottátok, ezután is meg fogjátok oldani” jellegű dolog. Ugyanakkor nem tudom, mi akar lenni ez az egész, ezért nem szívesen csapok oda.
Veiszer Alinda: Hadd kérdezzek valamit. Az, hogy ti tudtok ezekről az egyeztetésekről, felelősség-e a közönséggel, a társadalommal szemben, hogy ők is tudjanak arról, hogy kiálltok, vagy ez nem fontos?
Kováts Adél: Azért ne felejtsük el, hogy a szakmai oldalról voltak próbálkozások az egyeztetésre, kerültek kidolgozásra javaslatok a tao megreformálására, aztán egyik pillanatról a másikra eltörölték a taót, és hirtelen arról lett szó, mi lesz helyette. Ebben vannak olyan pontok, amelyek teljesen átláthatók, és vannak, amelyek képlékenyek. Erről plénum előtt beszélni…
Egyetlen, nagyon sarkos dolog van: az eddigi demokratikus rendszert egy központi rendszer váltja fel. Ez ellen lehetett volna a szakmának egyértelműen állást foglalni azzal, hogy kérjük szépen a demokratikus rendszer megtartását. Ez általános szakmai vélemény. De ha egy ilyen kormányzati döntés megszületett, az ellen nincs mit tenni. Egy kormányt megválasztott egy ország, ők vezetik, ez az ő felelősségük. Mi csinálhatunk bármit… Érthető, amit mondok?
Molnár Áron: Az otthonápolás tekintetében a kormányzat álláspontja változatlan, ezért ne írjunk nyílt levelet, ne menjünk ki tüntetni, ne beszéljünk róla minden fórumon, ne harcoljunk, ne legyenek civil szervezetek, amelyek küzdenek értük? A presszió következtében sikerült megemelni százezer forintra az otthonápolás díját, amiből egyébként kihagyták az autistákat. Most akkor ne menjünk tovább? Azoknak a dolgoknak, amikről ti beszéltek, nyilvánosnak kellene lenni. Azért fontos, hogy nyilvános legyen, hogy tudjunk róla, hogy probléma van. És ami nagyon fontos, és ez már a noÁr szellemisége: mi a megoldás? Mert van megoldás. Egy szakmai grémium felállítása, amely kivizsgálja a visszaéléseket, és azokat bünteti, akik visszaéltek.
Veiszer Alinda: Ennek tegyünk pontot a végére, mert nem a taóról szólt a kérdés, hanem a politikai szerepvállalásról, ami társulati kérdés is lehet.
(A beszélgetés e pontján Molnár Áronnak távoznia kellett, mert aznap este előadása volt.)
Göttinger Pál: Eléggé elítélhető módon én az autonóm művészegyéniségben hiszek. Soha nem akadályoznám egy színész szerepvállalását a színházamban.
Kováts Adél: Én sem mondtam.
Göttinger Pál: Mint ahogy én sem tűrném, ha engem akadályoznának. Felmondanék, ha egy igazgató rám kényszerítené, mit nem mondhatok, mert ezért elsősorban én magam vagyok felelős. Ugyanakkor csak látszólag vagyok döntési helyzetben, valójában nem vagyok úgy munkáltató a színházamban, mint Adél a Radnótiban, tehát tanácsadói szerepem van, és a szereposztások kialakításában veszek részt. A pályák kialakításában van hatásom, de az egzisztenciákkal kapcsolatban nincs. Azok a mondatok, amiket Áron erősen mond, rezonálnak, gondolok róluk valamit, sőt egyetértés is van bennem, de addig, amíg nem felelős, valóságos döntési helyzetben levő embertől hallom őket, nagyon nehéz a végére járnom, hogy nekem mi a teendőm. Amikor kiállok azzal, hogy velem ezt nem lehet megcsinálni, egyben hülye is vagyok, hiszen már megcsinálták. Mindezt csak a magam nevében tudom elképzelni. Amikor Áront hallgatom a tüntetésen, ahol azért kiabál, mert nem működik a hangosítás – ez nemrég volt a Moszkva téren –, akkor én állok ott és nem a színház. Ez valószínűleg támadási felület a színház felé, de ez inkább kommunikációs, mint elvi ügy. Aki be akarja sarazni a színházat, az be tudja.
Kováts Adél: Nekünk van egy lehetőségünk, hogy az előadásainkon keresztül üzenjünk, képviseljünk ügyeket. Ettől függetlenül fontos morális vagy közügyekben érdemes és kell megszólalni. Ezt én ritkán teszem, mert az én esetemben intézményvezetőként a megnyilvánulást nehéz elválasztani az intézménytől. Nem tartom szerencsésnek azt sem, ha egy színész arcához ilyen dolog kötődik. A hitelesség fontos.
Veiszer Alinda: Innentől megint egy másik beszélgetés indul, hogy kinek mi a hitelesség. Nekem azért volt érdekes a beszélgetés vége, akármennyire is vehemens volt, mert különböző álláspontokat mutatott meg: ki vehemensebb, ki visszafogottabb, és ki miért teszi ezt. Egy politikai példán keresztül sikerült bemutatni, ki mit miért tehet és tesz, ami igenis kapcsolódik a társulati léthez.
Göttinger Pál: A társulatnál van egy demokratikus gondolat, még akkor is, ha az teljesen evidens, amit közhelyként pufogtatnak, hogy a színház nem demokratikus intézmény, mert a rendező és a társulatvezető személyisége áthatja a helyet. De mégis, magában az eszmében van valami, hogy mi szövetkeztünk valamire, és azért választottuk azt az igazgatót, vezetőt, mert közösen hiszünk valamiben. Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy ez a gondolat vagy összeáll, vagy nem. Ebben az értelemben mondom azt mint meggyőződéses demokrata, hogy az én demokráciafelfogásomban – az Áronéval szemben – soha, soha nem jutna eszembe, hogy megmondjam, másnak hogyan kellene csinálni. „Neki az a kötelessége, hogy” kezdetű mondatot én nyilvánosan biztosan nem fogok soha kimondani. Ilyeneket én csak magamra mondok, de azt is inkább csinálom.
Lejegyezte: Papp Tímea
