Címke:
pinceszínház

Kőszegi Várszínház: Vera, a karanténkorszak első bemutatója öt év után elköszönt

Grisnik Petra öt év után a budapesti Pinceszínházban búcsúzott el a Grecsó Krisztián Vera című regényéből készült monodrámától. Pócza Zoltán, a Kőszegi Várszínház igazgatója virággal köszöntötte a színésznőt.

Emlékszünk: 2020 tavaszán, a Covid okozta karanténhelyzetben a Kőszegi Várszínház lépett először: igaz, hogy alig néhány nézői szempár előtt – betartva az óvintézkedéseket –, de a Grecsó Krisztián Libri-közönségdíjas Vera-regényéből készült előadás volt az első valóságos és minden értelemben igazi premier a karanténhelyzet kihirdetése óta az országban.

A Kőszegi Várszínház produkciója

„Abban pedig csak reménykedni lehet, hogy hamarosan indulhat a Vera-széria is. Grisnik Petra készen áll: ő Vera. Az első fecske – és nyarat csinál” – írtuk a bemutató után. A Kőszegi Várszínház ősbemutatóját – rendezője Göttinger Pál – később Sztarenki Pál, a Pinceszínház igazgatója fogadta be.

forrás: https://www.vaol.hu/helyi-kultura/2025/04/koszegi-varszinhaz-vera

Elmarad a februári Vera

 Kedves Nézőink!

Sajnálattal értesítjük Önöket, hogy a 2025. február 16-i 19:00 órára meghirdetett Vera című előadásunk betegség miatt ELMARAD!

A már megvásárolt jegyeket a jegypénztárban visszaválthatják, vagy bármely másik előadásunkra becserélhetik a következő nyitvatartási időpontokban:

Hétfő: 11-19 óra

Kedd: 11-19 óra

Szerda: 12-20 óra

Csütörtök: 11-19 óra

Péntek: 11-19 óra

Kérjük, hogy a jegyek visszaváltását vagy cseréjét legkésőbb 2025. február 27-ig intézzék, ezt követően sajnos sem visszaváltani, sem cserélni nem tudjuk őket.

Az online megvásárolt jegyekkel kapcsolatban az InterTicket ügyfélszolgálatán érdeklődhetnek.

Köszönjük megértésüket!



Vagányok, vízilovak, költők – ferencvárosi kultúrkohó

Azt hiszem, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a főváros izgalmas, de mégis Ferencváros a legizgalmasabb kerülete. Az évkezdő lusta, hideg napokon, amikor szalmaszál se moccan, a végtelenített év végi bulik utáni űrben is zakatol a kultuccai szórakoztató ipar, füstöl a színházi rendezők agya, és dolgozik a 9 tévében a Gabi. Meg azért mi sem vagyunk restek programokat ajánlani.

Pénteken (január 3.) este héttől már megy és majd’ egy héten át látható minden nap ugyanebben az időpontban a KIX című film a Művész moziban.

A városi szegénységről és a jobb sorsra érdemes, elhanyagolt kölykökről szóló művészi doksi megtekintéséhez most ki kell mozdulni a Ferencvárosból. A Trafóban mutatták be még novemberben, de nálunk nincs art mozi, viszont jórészt a kerületben játszódik, és még a premier előtt írtunk róla a 9 magazinban egy alapos riportot Vágások, nyarak, Sanyi címmel. Aki felkészült néző szeretne lenni, az nyugodtan olvassa el. A film már a hazai bemutatója előtt több nemzetközi díjat nyert. Sok szempontból reveláció.

Utána hazatérés a körzetbe, és lazításként a Jedermannban mulatság a Falka Banda – születésnapok napján este kilenctől. A szabadon szerveződő zenekar egy estére közösséggé formálja, szórakoztatja, éneklésre,  táncolásra hívja és az elkövetkezendő válságos magyar hétköznapokra feltölti energiával a helyszínen megjelent közönséget. Aztán egy év múlva talán újra jönnek, és mi is ajánlhatjuk őket megint.

Hogy a művészet szabadságáról is megemlékezzünk, kezdjük a szombatot (január 4.) egy több szempontból is különleges rövidfilm megtekintésével a Liliom utca 41.-ben este hétkor. Szentjóby Tamás: Kentaur (1973-75/2009) című alkotása a Balázs Béla Stúdióban készült 1973-ban, ám a befejezése előtt betiltották. A művészt ellenzéki tevékenysége miatt 1975-ben letartóztatták, majd kiutasították az országból, a film meg eltűnt. Az elsuvasztott munkakópiát 1983-ban a Balázs Béla Stúdió akkori titkára, Durst György találta meg, lemásolta, aztán a Ludwig Múzeumnak köszönhető digitális felújítás után csak 2009-ben mutatták be először közönség előtt végleges formájában. A filmet most magyar nyelven, angol felirattal vetítik a Trafó Galériájában a holnapig nyitva tartó TNPU kiállítás záróeseményeként. Azért a kiállítást is érdemes átfutni, ha már odafáradunk.

Kicsit később, 19.30-kor Szarka Tamás: Tánc a hóban című szülinapi koncertjét hallgathatja a nagyérdemű a Művészetek Palotájában. Az egykor táltos erejű és elképesztően termékeny galántai előadóművész, zeneszerző és költő most visszatekint a gazdag múltra és szárnyal, a Balassi Bálint Nyolcévfolyamos Gimnázium kórusa és a Duna Szimfonikus Zenekar közreműködésével.

Vasárnap (január 5.) reggel 10.30-tól kedvenc gyerekkori mozim, a pszichedelikus Hugó, a víziló felújított verziója megy a Lurdyban. Gémes József magyar-amerikai animációját 1975-ben mutatták be először, fülbemászó zenéjét Bert Keyes és Robert Larimer szerezte, és a hazai popzene és színjátszás olyan legendás sztárjai énekelték fel, mint Kovács Kati, Kútvölgyi Erzsébet és Máté Péter. A hippi nagymamák, a konszolidált kismamák és a kölykök is imádni fogják a szívszorító, szürreális és zenés történetet a „kissé molett és pocakos, ám mégis oly bájos aranyos vízipaciról. Délután 16.00-tól kortárs képzőművészeti túra, tárlatvezetés lesz a Női kvóta 01 – Női alkotók, alkotó nők a Ludwig Múzeum gyűjteményéből című, még január 12-ig nyitva tartó kiállításon Hádinger Nóri vezetésével, majd 17.00-tól ugyanezt angol nyelven megismétlik.

Másnap hétfő (január 6.) Ferencváros Újévi Koncertje hallható. Azok a helyi lakosok, akik regisztráltak a rendezveny@fmkportal.hu címen, biztosan bejutnak Roby Lakatos és a MÁV Szimfonikus Zenekar közös előadására, akik pedig nem jutnak be, azok se szomorkodjanak, mert ki se kell mozdulniuk a hidegben, megtekinthetik teljesen ingyen, otthon a 9 tévé KultKer sorozatának legfrissebb adását Vados Anna költővel és pszichológussal. Aztán mindjárt visszamenőleg az összes József Attila-díjassal készült felvételek is ott vannak, ha az ember történetesen rákapna az alkotók lelkének és műveinek alapos feltérképezésére. Egyébként sem árt átböngészni évindítónak az elmúlt év műsorait, és megállapítani, hogy a mi tévénk még mindig a tények mentén dolgozik, és a tévék lehető legjobbika.

Ha kedd (január 7.), akkor Örömjáték, már reggel fél tíztől Gregus Lászlóval, az Itt és Most Társulat imprószínészével, aki mesemondó és gyógypedagógus is. Ezeken az alkalmakon az improvizáció a felszabadító közös élmény része, de magát a módszert is meg lehet tanulni alaposan, némi ellenszolgáltatásért cserébe. Este héttől csinálni már nem kell a színházat, csak nézni: például a Mit mászkálsz meztelenül! című előadást a Pincében. Georges Feydeau egy ambiciózus parlamenti képviselőről és szabados feleségéről szóló komédiája alapján a szövegkönyvet Kenderessy Attila és Csizmadia Tibor írta, Kerekes József, Bozó Andrea, Samudovszky Adrian, Cserna Antal és Köleséri Sándor játsszák. Nevetni, azt biztosan lehet.

Szerdán (január 8.) este nyolctól a Tálas Áron Trió várja a groove-os és hagyományos jazz kedvelőit az ünnepek után a kapuit még épp nyitogató BMC-ben. A trió, amellett, hogy két lemeze anyagából válogat, a zenekarvezető és zongorista új szerzeményeit is bemutatja Tóth István nagybőgős és Csízi László dobos kreatív közreműködésével.

Csütörtökön (január 9.) újra csak színház; soha rosszabb napokat. Ray Cooney: Család ellen nincs orvosság című idétlen és időtlen vígjátékát mutatja be a Morpheus Színműhely amatőr és profi színészekből álló társulata Nagy Fruzsina Lilla rendezésében az FMK színháztermében este héttől. A Kultuccán a Pincében komoly művet láthat a néző, a Verát, amit Grecsó Krisztián regénye alapján rendezett Göttinger Pál, és a nagyszerű Grisnik Petra ad elő. Egy kislány bőrébe bújva, ahogy rájön, hogy a világ a felnőttek hazugságaitól furcsa körülötte. Kicsit arrébb, a Kettőspontban pedig filozofikus vizuális performansz lesz az Élőkép Színház előadásában Kör-relációk címmel. Engem lenyűgöz, ha valaki azt állítja, hogy egy színpadra nagyított horoszkópábrát egy személyes kérdés tükrében életre tud kelteni. Odamegyek és leellenőrzőm, minimum.

Artner Sisso

forrás: https://kilenconline.hu

Vagányok, vízilovak, költők – ferencvárosi kultúrkohó

Azt hiszem, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a főváros izgalmas, de mégis Ferencváros a legizgalmasabb kerülete. Az évkezdő lusta, hideg napokon, amikor szalmaszál se moccan, a végtelenített év végi bulik utáni űrben is zakatol a kultuccai szórakoztató ipar, füstöl a színházi rendezők agya, és dolgozik a 9 tévében a Gabi. Meg azért mi sem vagyunk restek programokat ajánlani.

Pénteken (január 3.) este héttől már megy és majd’ egy héten át látható minden nap ugyanebben az időpontban a KIX című film a Művész moziban.

A városi szegénységről és a jobb sorsra érdemes, elhanyagolt kölykökről szóló művészi doksi megtekintéséhez most ki kell mozdulni a Ferencvárosból. A Trafóban mutatták be még novemberben, de nálunk nincs art mozi, viszont jórészt a kerületben játszódik, és még a premier előtt írtunk róla a 9 magazinban egy alapos riportot Vágások, nyarak, Sanyi címmel. Aki felkészült néző szeretne lenni, az nyugodtan olvassa el. A film már a hazai bemutatója előtt több nemzetközi díjat nyert. Sok szempontból reveláció.

Utána hazatérés a körzetbe, és lazításként a Jedermannban mulatság a Falka Banda – születésnapok napján este kilenctől. A szabadon szerveződő zenekar egy estére közösséggé formálja, szórakoztatja, éneklésre,  táncolásra hívja és az elkövetkezendő válságos magyar hétköznapokra feltölti energiával a helyszínen megjelent közönséget. Aztán egy év múlva talán újra jönnek, és mi is ajánlhatjuk őket megint.

Hogy a művészet szabadságáról is megemlékezzünk, kezdjük a szombatot (január 4.) egy több szempontból is különleges rövidfilm megtekintésével a Liliom utca 41.-ben este hétkor. Szentjóby Tamás: Kentaur (1973-75/2009) című alkotása a Balázs Béla Stúdióban készült 1973-ban, ám a befejezése előtt betiltották. A művészt ellenzéki tevékenysége miatt 1975-ben letartóztatták, majd kiutasították az országból, a film meg eltűnt. Az elsuvasztott munkakópiát 1983-ban a Balázs Béla Stúdió akkori titkára, Durst György találta meg, lemásolta, aztán a Ludwig Múzeumnak köszönhető digitális felújítás után csak 2009-ben mutatták be először közönség előtt végleges formájában. A filmet most magyar nyelven, angol felirattal vetítik a Trafó Galériájában a holnapig nyitva tartó TNPU kiállítás záróeseményeként. Azért a kiállítást is érdemes átfutni, ha már odafáradunk.

Kicsit később, 19.30-kor Szarka Tamás: Tánc a hóban című szülinapi koncertjét hallgathatja a nagyérdemű a Művészetek Palotájában. Az egykor táltos erejű és elképesztően termékeny galántai előadóművész, zeneszerző és költő most visszatekint a gazdag múltra és szárnyal, a Balassi Bálint Nyolcévfolyamos Gimnázium kórusa és a Duna Szimfonikus Zenekar közreműködésével.

Vasárnap (január 5.) reggel 10.30-tól kedvenc gyerekkori mozim, a pszichedelikus Hugó, a víziló felújított verziója megy a Lurdyban. Gémes József magyar-amerikai animációját 1975-ben mutatták be először, fülbemászó zenéjét Bert Keyes és Robert Larimer szerezte, és a hazai popzene és színjátszás olyan legendás sztárjai énekelték fel, mint Kovács Kati, Kútvölgyi Erzsébet és Máté Péter. A hippi nagymamák, a konszolidált kismamák és a kölykök is imádni fogják a szívszorító, szürreális és zenés történetet a „kissé molett és pocakos, ám mégis oly bájos aranyos vízipaciról. Délután 16.00-tól kortárs képzőművészeti túra, tárlatvezetés lesz a Női kvóta 01 – Női alkotók, alkotó nők a Ludwig Múzeum gyűjteményéből című, még január 12-ig nyitva tartó kiállításon Hádinger Nóri vezetésével, majd 17.00-tól ugyanezt angol nyelven megismétlik.

Másnap hétfő (január 6.) Ferencváros Újévi Koncertje hallható. Azok a helyi lakosok, akik regisztráltak a rendezveny@fmkportal.hu címen, biztosan bejutnak Roby Lakatos és a MÁV Szimfonikus Zenekar közös előadására, akik pedig nem jutnak be, azok se szomorkodjanak, mert ki se kell mozdulniuk a hidegben, megtekinthetik teljesen ingyen, otthon a 9 tévé KultKer sorozatának legfrissebb adását Vados Anna költővel és pszichológussal. Aztán mindjárt visszamenőleg az összes József Attila-díjassal készült felvételek is ott vannak, ha az ember történetesen rákapna az alkotók lelkének és műveinek alapos feltérképezésére. Egyébként sem árt átböngészni évindítónak az elmúlt év műsorait, és megállapítani, hogy a mi tévénk még mindig a tények mentén dolgozik, és a tévék lehető legjobbika.

Ha kedd (január 7.), akkor Örömjáték, már reggel fél tíztől Gregus Lászlóval, az Itt és Most Társulat imprószínészével, aki mesemondó és gyógypedagógus is. Ezeken az alkalmakon az improvizáció a felszabadító közös élmény része, de magát a módszert is meg lehet tanulni alaposan, némi ellenszolgáltatásért cserébe. Este héttől csinálni már nem kell a színházat, csak nézni: például a Mit mászkálsz meztelenül! című előadást a Pincében. Georges Feydeau egy ambiciózus parlamenti képviselőről és szabados feleségéről szóló komédiája alapján a szövegkönyvet Kenderessy Attila és Csizmadia Tibor írta, Kerekes József, Bozó Andrea, Samudovszky Adrian, Cserna Antal és Köleséri Sándor játsszák. Nevetni, azt biztosan lehet.

Szerdán (január 8.) este nyolctól a Tálas Áron Trió várja a groove-os és hagyományos jazz kedvelőit az ünnepek után a kapuit még épp nyitogató BMC-ben. A trió, amellett, hogy két lemeze anyagából válogat, a zenekarvezető és zongorista új szerzeményeit is bemutatja Tóth István nagybőgős és Csízi László dobos kreatív közreműködésével.

Csütörtökön (január 9.) újra csak színház; soha rosszabb napokat. Ray Cooney: Család ellen nincs orvosság című idétlen és időtlen vígjátékát mutatja be a Morpheus Színműhely amatőr és profi színészekből álló társulata Nagy Fruzsina Lilla rendezésében az FMK színháztermében este héttől. A Kultuccán a Pincében komoly művet láthat a néző, a Verát, amit Grecsó Krisztián regénye alapján rendezett Göttinger Pál, és a nagyszerű Grisnik Petra ad elő. Egy kislány bőrébe bújva, ahogy rájön, hogy a világ a felnőttek hazugságaitól furcsa körülötte. Kicsit arrébb, a Kettőspontban pedig filozofikus vizuális performansz lesz az Élőkép Színház előadásában Kör-relációk címmel. Engem lenyűgöz, ha valaki azt állítja, hogy egy színpadra nagyított horoszkópábrát egy személyes kérdés tükrében életre tud kelteni. Odamegyek és leellenőrzőm, minimum.

Artner Sisso

forrás: https://kilenconline.hu/

„CSAK LEGYEN SZÍNHÁZ!” – INTERJÚ SZTARENKI PÁLLAL

A Ferencváros színházának, a Pinceszínháznak az igazgatójával, Sztarenki Pállal beszélgetett tartalmi partnerünk, a PÓTSZÉKFOGLALÓ a színház múltjáról, a hozzá kötődő első emlékeiről, a sajátos tér kínálta lehetőségekről, a színházi hitvallásáról. Csatádi Gábor interjúja.

Ha azt hallod: Pinceszínház, mi jut először az eszedbe?

Tíz évig éltem a Ráday utcában, rengeteget jártam a Pinceszínházba is. A Pinceszínház és a Ráday utca hihetetlenül pezsgő kulturális színfoltja volt Budapestnek.

Hogy emlékszel vissza arra a tíz évre?

Izgalmas és szexi volt akkoriban a Pinceszínházba járni. És természetesen azt szeretném, ha ezt a korszakot tudnánk most is fel- és megidézni, és persze azt is, ha előre, tovább is tudnánk lépni.

Hogy érzed, amióta te vezeted, ezekhez az emlékekhez és váradalmakhoz képest milyenné vált a Pinceszínház?

Ezt nem nekem kell megítélni, nyilván, ám azt gondolom, hogy nincsen szégyellnivalóm. Azt hiszem, a Pinceszínház feléledt, működni kezdett, és izgalmas hellyé vált. Annak idején a pályázatomban azt írtam, hogy tárt karokkal fogadunk mindenkit, hiszen tudjuk, hogy a tehetség önérvényesítő ereje nagyon erős, ezért adjunk helyet, hogy kibontakozhasson, és megismertethessük így a fiatalokkal a színházat, ezáltal arra buzdítsuk őket, hogy bátran merjenek kérdezni. Ahol rólunk beszélnek. Ahol másokról beszélnek. Ahol magunkról beszélünk. Ahol beszélnek. Ahol még van miről beszélni, beszélgetni, egyetérteni, vitázni, leülni egymással akár egy mondat ürügyén, csak: legyen színház! Találkozási pont! Ha tetszik, a fésületlen szavak és gesztusok közös értelmezési helyszíne. Csak merjünk színházba járni. Az úgynevezett celebek már úgyis a spájzban vannak. Alig férnek el az úgynevezett politikusoktól. De a színház talán még a miénk. Ugyanakkor ne várjunk semmit el a színháztól. Ne legyen szelídített kis vadmacska, pláne nem pitiző öleb. Hiszen önmagunkra sem így tekintünk. Legyünk kíváncsiak, befogadóak, ne dőljünk be a gagyinak, az avíttnak, a méznek és a máznak, merjünk kérdezni és tudjunk válaszolni, hiszen a nézők is mi vagyunk, tehát a méz is, és főleg a máz. Ne féljünk a csöndtől – a közös csöndtől főleg ne. Ne féljünk a nevetéstől – a közös nevetéstől főleg ne. Ne féljünk a sírástól – a közös sírástól főleg ne.

Ne féljünk a kérdésektől – a közös kérdésektől főleg ne. Ne féljünk a válaszoktól – a közös válaszoktól főleg ne. Ne féljünk magunktól – magunktól főleg ne. Csak legyen színház! Ahol valódi közösségi teret találunk ebben a zilált világban.

Ahol összeadódik a különbözőségünk és azonosságunk, nem kivonódik. Ahol ráismerhetünk a másikra, és így talán végre magunkra is. Így aztán ne féljünk semmilyen színházi kalandtól és lehetőségtől! Tegnap egészen lélekemelő dolog történt Grecsó Zoltán Vera című darabjának, amit Grisnik Petra játszik, ötvenedik előadása után. Miután véget ért a tapsrend, és átvette a virágcsokrot, megköszönte, és egyből elkezdett beszélni Tompos Kátyáról. Arról, hogy segítsünk Kátyának meggyógyulni. Levette a cipőjét, és elindított ezzel a gesztussal egy gyűjtést. Vagy nézd meg, ahogy kirúgott tanároknak énekelnek a volt diákok a Radnóti Színház előadásának végén. Bizony, megkönnyeztem a Radnóti Színház gyönyörű gesztusát. A szolidaritás nem veszett még ki, és erre a színház közege kifejezetten alkalmas.

Ha már menedékhely: az, hogy a Pinceszínház egy pincében lett kialakítva, attól mennyiben más, milyen „klasszikus” kőszínházaktól eltérő sajátosságokkal bír?

Az egész architektúra nagyon izgalmas ettől a boltíves pincejellegtől. Olyan már magában ettől is, mint egy bunker. Optimális a színpad és a nézőtér aránya, mintha közelről néznénk egy nagy monitort. Rettenetesen jó az akusztikája, és hihetetlenül izgalmas színházi tereket lehet benne létrehozni. Nagyon sokféle irányban, sokféle műfajban el lehet indulni ebben a térben, és minden próbálkozáshoz nagyon funkcionális módon képes idomulni ez a színházi tér. Lope de Vega azt mondja, hogy a színházhoz nem kell más, mint három deszka, két színész és egy közös akarat. A színházunk sajátos, egyéni adottságai sohasem okoztak gondot, akadályt vagy problémát. Teljesen új és izgalmas dolgokat lehet benne létrehozni.

Hogy a Pinceszínház a mai, hektikus világban menedékhely legyen, ahová jó járni fiatalnak, idősebbeknek egyaránt.

Abban a bizonyos ide járogatós első tíz évedben eszedbe jutott akár, hogy többet is szeretnél e játszóhelytől, mint alkalomról alkalomra beülni a nézőterére?

Őszintén megmondom: nem. Mert én akkor Kaposváron játszottam, abban a bizonyos nagy kaposvári korszakban. Az ottani fantasztikus csapat nekem bőven, bőségesen elég volt! Fel sem merült ez akkor bennem, egyszerűen csak így alakult, viszont azóta is az akkori kaposvári színház esztétikáját, ha tetszik, etikáját próbálom képviselni a pályám alakulása során, egy haikuval illusztrálva, Ha Kiotóban vagyok, akkor is Kiotóba vágyom.

…aztán most már harmadik éve a Pinceszínház vezetése lett ennek az így alakultnak a folytatása. Mik a nagyon közeli jövőre vonatkozó terveitek?

Sok van mindig – hál’ istennek! Izgatottan várjuk a következő évadot is kiváló munkatársaimmal, akiknek nagyon-nagyon sok mindent köszönhetek. Volt olyan évadunk, amikor tizenegy bemutatót tartottunk. Összességében például csak a freeszfe-vel 16 bemutatónk volt két év alatt. Továbbá a Pesti Magyar Színiakadémia, illetve a KIMI vizsgái is nálunk kerültek bemutatásra. Most voltunk a Kaposvári ASSITEJ Nemzetközi Gyermek- és Ifjúsági Színházi Biennálén Mirad, egy fiú Boszniából című előadásunkkal, melyet Siflis Anna rendezett, hamarosan megyünk a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljára Selmeczi Bea Három és fél nővér című darabjával, Telihay Péter rendezésében. A következő évad szándékaink szerint úgy alakul, hogy műsoron marad az Élet ritmusra, a Médeia, a Bányavirág, a Levelek Adytól, a Semmit se bánok, a Kurtizánképző, a Mirad, egy fiú Boszniából, a Három és fél nővér, a Hajmeresztő, a Macbeth, a Vihar kapujában. Az új bemutatóink mindegyike – egy kivételével – kortárs ősbemutató lesz a Pinceszínházban, az az egy kivétel pedig, ami még a századfordulón született, szintén ősbemutató. Kirakatban az égbolt címmel O. Horváth Sári írt darabot, ő is állítja színpadra, melynek középpontjában a mai harmincas és hatvanas korosztály visszafojtott, elfojtott, tehetetlen dühéből fakadó belső vívódása és tenni akarása áll, melyet egy apa és fia ellentétekkel és vívódásokkal teli kapcsolatán keresztül mutatunk be, mely egyben egy felnövéstörténet is – mind a fiú, mind az apa számára. Csizmadia Tibor rendezésében lesz látható egy eddig be nem mutatott George Feydeau politikai és enyhe szexuális pikantériával fűszerezett bohózata Ne mászkálj meztelenül címmel. Ma úgy érdemes szórakoztatni, ha az előadás megcéloz valami olyan témát, ami a társadalmat is foglalkoztatja. Ezt mutatta meg Székely Csaba: Bányavirág előadása, és ennek a stílusnak a folytatását kerestük és találtuk meg ebben a darabban. Hiába a száz évvel korábbi történet, a közéleti problémák ma ugyanúgy beszivárognak a házasságba is, mint hajdan. Feydeau persze tudja, hogyan kell a nézőt az ujja köré csavarnia, mert az első perctől az utolsóig helyzetkomikumok sokaságával nevettet. A darab szereplői, a Képviselő úr és felesége, valamint az alkalmazottjuk, a Polgármester és egy újságíró. Épp ma véglegesítettük, hogy Balatoni József Kamaszharc című regényét Mikó Csaba írja színpadra számunkra. Az előadás különlegessége abban áll, hogy nagyon egyszerűen és közvetlenül mutatja be a kamaszfiúk és a fiatal férfiak problémáit és érzelemvilágát – segítségével sokat megtudhatunk önmagunkról és másokról. A Terminal Workhouse -Pinceszínház koprodukcióját Bereczki Csilla rendezi. Játsszák: Grisnik Petra, Ivanics Tamás, Márfi Márk.

Székely Csaba a Pinceszínház felkérésére írt monodrámát a mesterséges intelligenciáról, további érdekesség, hogy Csaba fogja rendezni is. A SemMI munkacímű darab az egyén és a mesterséges intelligencia viszonyát veszi górcső alá egy negyvenes nő szemüvegén keresztül, akinek a magánélete és a szakmai karrierje egyaránt megfeneklett, a mesterséges intelligencia segítségét kéri, hogy az életét helyrehozza.

Az MI magától értetődő módon segít, ám egy idő után elkezd átlépni bizonyos határokat. Az előadás azt vizsgálja, hogy milyen új etikai kérdésekkel szembesülünk a mesterséges intelligencia korában. Milyen kihívások elé állít az új technológia, és milyen lehetőségekkel vértez fel. Maga az előadás is kísérletezik az MI által kínált lehetőségekkel: a darab bizonyos részletei a mesterséges intelligencia segítségével születtek. Az évad végén pedig Nicolas Billon Elefántos dal című drámáját Dicső Dániel rendezésében láthatjuk, ez egy mesterien megírt pszichológiai thriller, tele nem várt fordulatokkal, sok titokkal, és a történet mélyebb rétegeiben meghúzódó családi traumákkal. A darab egy pszichiátriai intézetben játszódik, a két főhőse pedig az intézet vezetője és az egyik kiemelt beteg, egy szuperintelligens fiatalember. Kettőjük lélektani csatája az, ami végig fenntartja a figyelmünket, miközben mindkettőjük személyes problémái is felszínre törnek.

Ha már a menedékhely és a Pinceszínház többször, mint szinonima került szóba a beszélgetés során: hogy gondolod, a hazai színházi megosztottság ellen a magad, a magatok eszközeivel mit tudtok, szeretnétek tenni?

Fájdalmas kérdés. Gyanítom, semmit, pillanatnyilag talán csak példát tudunk mutatni abból a színházi gondolatból, amit még Ruszt József fogalmazott meg 2005-ben:„A színjátszás felelősségteljes feladata, hogy a katartikus élményben minden egyes néző azt érezze: egy közös világhoz tartozik. Ez a felismerés új meg új élményévé avassa számára az együvé tartozás tudatát, hogy minden egyes ember egy emberiséghez tartozik, ebből eredeztethetők jogai és kötelességei, határozhatóak meg ízlésbeli és egyéb különbözőségei, kultúrájának sajátosságai, sokszínűsége és mindaz, ami más, egyéb kultúráktól őt el nem idegeníti, csupán csak elválasztja. S erre a színház művészete különösképpen alkalmas.” Az a baj, tudod, hogy ez a fajta hadakozás, megosztottság elveszi az alkotás hímporát, a méltóságát, kíváncsiságát, az örömét, mindenét. Esztergályos Károly, egykori tanárom idézte mindig Kodályt, amit gyakran elmondott akkortájt, amikor egyaránt harcot hirdettek a formalista Stravinsky és a giccsgyáros Zerkovitz ellen:

„Kérem, vegyék tudomásul, hogy a zene egy nagy hajó. Fent, a parancsnoki hídon áll Bach, a kormánykeréknél Beethoven és Mozart és így tovább. Ki- ki az első -, a másodosztályon, ki-ki a fedélközben, vagy lent a gépházban feketén, szutykosan lapátolja a szenet, mint szegény Zerkovitz Béla, de rajta van a hajón. Míg önök – és itt Kodály végignézett a kritikusokon, zenetudósokon, minisztereken és államtitkárokon – a parton állnak, és onnan nézik a hajót.” Ugyanígy a színház is egy hajó,

ezt kellene tudomásul venni mindenkinek. S ha továbbra is ilyen ádáz dühhel fúrjuk egymást, nota bene, ezt a színháznak nevezett hajót, a végén remekül elsüllyed mindenki mindenestül, tokkal-vonóval, bizony velünk együtt, hiába bízunk és kapaszkodunk az éppen aktuális politikai-ideológiai mentőmellényekbe. Ez pedig nem lehet cél, csak eredmény. Másképp és kétségbeesetten egy klasszikust parafrazálva: „Uraim! Vegyék már végre tudomásul, hogy a világ nem olyan egyszerű, hogy fogunk egy marék krumplit, oszt’ kihajítjuk az ablakon!”.

Elmarad a Vera a Pinceszínházban


Tájékoztatjuk Kedves Közönségünket, hogy a december 14-re meghirdetett Grecsó Krisztián: Vera című előadás betegség miatt elmarad! Az online vásárolt jegyek visszaváltásában az Interticket Kft. az eljáró iroda. A jegyek visszaváltása és jóváírása automatikus. A személyesen vásárolt jegyeket nyitvatartási időben van lehetőség visszaváltani a Pinceszínház Pénztárában. Megértésüket köszönjük!

Vera a Pinceszínházban - idén is.

Elkezdődött a Pinceszínház 2023/24-es évada és máris közönségkedvenc előadásokkal indítunk!

Remek előadásokban és izgalmas színházi élményekben gazdag évadot kívánunk mindenkinek!


Grecsó Krisztián: Vera - Utána: Katarzis - Színháztól a lélekig




Az előadás után, 20:30-tól, Katarzis - Színháztól a lélekig!
A színház és a pszichológia találkozik a Pinceszínház legújabb, Katarzis - Színháztól a lélekig című sorozatában, amelyben havonta egy-egy előadás témafelvetéseit járjuk körbe.
A beszélgetés ingyenes, nem regisztrációhoz kötött, és bárki részt vehet rajta, aki korábban már látta az előadást, nem kell aznapra szóló jeggyel rendelkeznie.
További információk az alábbi linkre kattintva érhetőek el:
https://pinceszinhaz.hu/.../katarzis-szinhaztol-a-lelekig/

Egy kislány a nyolcvanas évek Magyarországán. Figyel, tanul. Tanulja a világot, aminek a megértése bármikor nagy feladat lenne, de ebben az évtizedben különösen is az. Tanulja a többi gyereket, hogy miben olyan, és miben más, mint azok. Tanulja a felnőtteket, akikkel (egyre inkább úgy érzi) nem stimmel valami. És ahogy elmerül a sok kis részletben, szépen lassan világossá válik számára: a körülötte lévők nem mondanak igazat.
Nem úgy van semmi, sem a felnőttekkel, sem a fiúkkal, sem a tanárokkal, sem az apjával, az anyjával, a sosem látott nagyszüleivel, mint ahogy gondolta. És mialatt először lesz életében szerelmes, először csalódik másokban, először rúgja szét a biztonságot, amiben addig kisgyerek volt – azalatt arra is először döbben rá életében, hogy akikben a legjobban bízik, azok hazudnak neki.
Mit kezd a család sötét titkaival egy gyerek? Mit kezd a hallgatással, az évtizedekkel korábbi tragédia nyomaival, a pállott évtized kellemetlen szagával, a félrefordított tekintetekkel, az egyre kevesebb meggyőződéssel beléfojtott szóval? De a kiskamaszkor nem csak a trauma, hanem a trauma ellenszere is egyben – pont felnőtt annyira, hogy megértsen mindent, és pont gyerek annyira még, hogy ellenszereket találjon.
Lehet, hogy az, hogy ő egy gyerek, valójában nem hátrány ebben a nyomozásban, hanem olyan lehetőség, ami csak neki jutott. Csak ő tudja megemelni azt, ami már szinte agyonnyomja a felnőtteket. Úgyhogy nekilát, hogy mindennek a végére járjon…

Előadja: Grisnik Petra
Díszlet: Trifusz Péter
Zene: Táborszky Bence
A rendező munkatársa: Skrabán Judit
Ötlet: Gelencsér Ildikó
Fény: Bakos Zoltán

Rendező: Göttinger Pál

A Kőszegi Várszínház előadása.

forrás (időpont és FB-event): https://www.facebook.com

A Felhő Café c. oldal írja a Veráról

Pásztor Andrea: Vera

A színpadi adaptációban a hangsúly látszólag a főhős életének első szerelmi szálán és az ebből fakadó konfliktusokon van, amivel párhuzamosan a család titkainak felfedése is elkerülhetetlen. Ezek pedig Vera felnőtté válásából és válásáért történnek.

Grecsó Krisztián azonos című regényének színpadi átdolgozását 2023. március 26-án tekintettük meg a Pinceszínházban. A regényt a megjelenését követő évben olvastam, és már akkor is az volt a benyomásom, bárcsak kiskamasz koromban tehettem volna meg. Ez a vágyam a színpadon való megjelenítés után sem változott. Olyan felnövéstörténet ez, ami nem egyedülálló a magyar irodalomban, de kétségkívül időben és földrajzilag is örök érvényű.

A főhős – Vera – a nyolcvanas években általános iskolás, aki ennek az életszakasznak a természetes jelenségeivel, folyamataival próbál szembenézni, azokat megérteni, azokkal boldogulni: kapcsolata a kortársaival (szerelem, barátság), kapcsolata az ő útját egyengető felnőttekkel, egyáltalán a kérdéssel: “Ki vagyok én?”. És, hogy ne legyen olyan egyszerű neki sem – ahogy halad a megértés folyamatában –, titkokkal találkozik. Egyre többel, egyre inkább őt érintőkkel. És ezekre egyre többször reflektál ugyanazzal a mondattal: “…csak most olyan furcsa dolgok történnek…”, vagy a legkülönfélébb, mégis mindenki számára ismert pszichoszomatikus tünetek megfigyelésével. Ugyanilyen módon elemzi a körülötte lévő felnőtteket.

A Tátrai Verát alakító Grisnik Petra, aki amellett, hogy a regényt színpadra állította, eljátssza a főszerepet is – kedvesen kislányos arcával, a pulóveréből ki-kikandikáló hasával azonnal elhiteti, amit a szerep megkíván: ő egy átlagos, kamaszodó iskoláslány. A színpadi adaptációban a hangsúly látszólag a főhős életének első szerelmi szálán és az ebből fakadó konfliktusokon van, amivel párhuzamosan a család titkainak felfedése is elkerülhetetlen. Ezek pedig Vera felnőtté válásából és válásáért történnek.

Grisnik ugyanakkor a monodráma során a díszlet felhasználásával más szereplők megszólalásait is interpretálja (Szeged legjellegzetesebb épületeinek formáival, a kabáttal, az iskolapaddal – ami akár egy lovastorna jeleneteként is megfelelő eszköznek bizonyul stb.). Ahogy nem sejtheti a néző, hogy ezeknek az időben és térben való elhelyezés mellett más funkciójuk lesz, úgy azt is nehezen tudja eldönteni, hogy az események amúgy is összefüggésben állnak-e egymással, vagy csak utólag van-e az az érzése, hogy azok egymásból bontakoznak ki.

Egy színész, kevés díszlet, de azokat minden módján igyekvő fel-és kihasználó színházi élmény Grecsó Krisztián Vera című regényének adaptációja, mely a Kőszegi Várszínház előadása, de április 21-én a 9. kerületi Pinceszínházban is megtekinthetnek az érdeklődők.

Látássérültek a Vera közönségében - Grisnik Petra írja

Vera olyan biztonságban és szeretetben létezhet a @pinceszinhaz ban, hogy azért önmagában végtelenül hálás vagyok mindenkinek, aki hozzátett és hozzátesz. De az külön csodálatos, hogy időnként úgy indul az estém náluk, hogy látássérült nézőkkel elbeszélgethetek a díszletről, jelmezről, hogy az audionarráció mellett tapintható, hallható élményekkel felvértezve vágjunk neki az előadásnak. Együtt. Köszönöm, hogy része lehetek ezeknek az estéknek, hogy még a legkisebb lélegzetvételem is olyan fontos lehet, mint a kimondott szavaim, hogy megtanultam: nehéz elmondani annak, aki nem láthat, hogy én milyen vagyok - de nem lehetetlen. Ma úgy köszöntem el tőlük, hogy mennem kell vissza az öltözőbe még egy kicsit izgulni, és azt mondta egy lány, tudja, hogy izgulok. Mert hallja a hangomon, és mert nagyon meleg a kezem. Minden este jól akarom csinálni, a lehető legjobban, és ezeken az estéken még annál is kicsit jobban. Mert ilyenkor olyan csend van, amit aztán hetekig viszek üzemanyagként magamban. #köszönöm #akadálymentes #vera

 

“A JÁTÉKOS TISZTELETLENSÉG NEKÜNK IS SAJÁTUNK” – INTERJÚ GÖTTINGER PÁLLAL

A Delta Produkció nagy sikerű Operabeavató Bánk bán sorozatának 4. része vasárnap éjfélig elérhető az eSzínház oldalán! Göttinger Pál rendező és Dinyés Dániel karmester, zeneszerző elképesztő tudásukkal, humorosan vezetnek be minket az opera rejtelmeibe. Az önálló epizódként is érthető, követhető produkciók kapcsán kérdeztük az operák iránti szeretetéről, pályájáról, “lelki bevételekről” és nehézségekről Göttinger Pált.

“A szüleim a kórusból ismerték egymást, négyen vagyunk testvérek, mindenki zenél valamit – de legalábbis énekel, templomi szolgálattól iskolai énektanárságon át a Soharózáig” – árultad el egy interjúban, amelyben úgy fogalmaztál, hogy a zene már egészen kicsiként része volt az életednek, zenetagozatos suliba jártál. Apránként vagy egyből szeretted meg az operákat?

Körülbelül hat éves lehettem, amikor elkezdtek potyogni az operabérletek a zenetagozatról, az énektanárok nepperkedtek ilyesmivel. Azzal a jó tanáccsal ellátva, hogy csinosan kell felöltözni és jól kell viselkedni, elküldtek körülbelül öt-hat előadásra évente. Eleinte persze a külsőségek hatottak, a tudat, hogy egy színházi este az fontos alkalom, hogy milyen messzire lakunk tőle, és hogy milyen elképesztő gyönyörű az a palota. Ráadásul életemben nem láttam addig ennyi embert egy helyen, színházak közül sem ennyire nagyot, lenyűgözött, ahogy az egész rám ragyog, majd sötétbe borul, a masinéria életre kel és száz ember megjelenik a színen. Előtte sokat foglalkoztunk a művekkel, tehát mire beültem az előadásra, már vártam azt a néhány áriarészletet, amit fel tudtam ismerni, és annak aztán lehetett örülni, pláne gyerekfejjel.

Már felnőttként értettem meg, hogy azt a kisfiút, aki akkor voltam, a töretlen hagyomány is megérintette, ami átjárja ott a falakat. Legutóbb a Bánk bán-operabeavató egyik előadására odahoztak egy olyan viola d’amore-t, ami 1783-ban készült, és az Operaházban használják. Borzongató belegondolni, hogy már akkor szólt, amikor még nem is létezett a Don Giovanni. Ebből a jóleső borzongásból gyerekként is azonnal megéreztem valamit. Ráadásul együtt gajdolni a bátyámmal a Hunyadit, a Bánk bánt, a Háry Jánost iszonyú nagy buli volt, és ha belegondolsz, az ilyesmi száz évekre visszamenőleg egy csomó emberrel köt össze, akik ugyanúgy, ugyanezeket a dallamokat dúdolták valaha.

– Egyszer úgy fogalmaztál, hogy az operákban mindenki találhat olyasmit, “amihez tapadni tud”. Sőt, hozzátetted, hogy kiegyeznél azzal, ha a jövőben csak operákat rendezhetnél… Miért?

Nyilván alkati kérdés is, hogy valaki rendezőként élvezi-e egyáltalán az operával való foglalatoskodást, való-e neki például a műfaj hírhedt rugalmatlansága. Én ráadásul nem nagyon tudok unatkozni sem a színházban (ami a rendezői pályámon egyébként elég sok bajt okoz: én vagyok az utolsó, aki észreveszi, ha unalmas az előadásom, rémes, de ez van – mentségemre szóljon, hogy a másét sem unom soha).

Gyerekként sem unatkoztam, nekem szabadidőnek számított az a pár óra ott a sötétben az áriákkal, amikor nem aggasztom magam semmi mással. Felnőtt fejjel pedig arra is rádöbbentem, hogy az operához csupa csúcsteljesítmény kell. Zeneileg, drámailag, képzőművészetileg, üzemileg, logisztikailag, anyagilag, mindenhogy. Mindenkinek a legjobbja. Egy Aida mondjuk kábé 250 közreműködőt mozgósít, közülük kétszázan művészek, akik teszem azt hatéves koruk óta gyakorolnak napi tíz órát azért az estéért, amire beülünk.

A nagy operaszerepek eléneklése az élsportolókéval összemérhető fizikai teljesítmény. A jelentős operák java részét száz évnél régebben írták, kézzel, tehát szép lassan, komótosan. Nem az történt, hogy valaki szerkesztőprogrammal gyorsan odahencserítette őket valamelyik kocsma hátuljában éjszaka, úgyhogy van okunk feltételezni, hogy hangról hangra alaposan végiggondolták őket, tehát a zeneszerző is odatette magát, az akkori lehető legjobbját nyújtotta, még akkor is, ha aztán nem sikerült minden mindig jól. Ezek magukkal ragadó, alázatra intő és nagyon felkavaró előfelvetések, mielőtt elkezdek próbálni valamit.

– Rendezőként te is csúcsteljesítményt nyújtasz operarendezés közben?

Nézd, vannak nálam vizionáriusabbak… Meg akikhez kegyesebb a színháztörténet. Csúcsteljesítmény alatt azt is értem, amikor mondjuk egy Robert Wilson-előadást tíz napig világítanak, a jelmezen minden egyes ráncot gondos kezek állítanak be, és olyan látvány születik, hogy elájulsz tőle, minden másodperce plakáttá fotózható és hibátlan. Nekem sosem volt ilyen igényességre módom, mert az operarendezői munkám olyan házakhoz kötődik, ahol vérfagyasztó kompromisszumokat kell kötni az életben maradásért. Én is tudom, hogy csináltam már olyan előadást, ami visszanézve kicsikét színjátszókörös dolognak tűnhet, ahol “anyukák varrták össze”, de azért azt is tudom, hogy van olyan énekes, aki a pályája egyik csúcsteljesítményét az én előadásomban ugrotta meg. Mindenesetre törekszem arra, hogy amit művelek, az igaz legyen. Személyes, amennyire telik tőlem. Nem szeretném, ha az udvariasan unatkozó nézők végül azt állapítanák meg az előadásaim után, hogy tulajdonképpen, lényegében és elvileg ez is csak egy… operaelőadás volt.

– Te mennyire rajongod a Bánk bánt? Mennyire volt egyértelmű, hogy az Operabevató idei évada köré épüljön?

Nem volt magától értetődő döntés, hogy a legsötétebb színeik mellett is nagyon szórakoztató Mozart-művek után egy ilyen (egyébként károsan) túlkomolykodott anyag felé forduljunk. De szerintem a Bánk bán is szórakoztató darab a maga módján, hiszen egy udvari intrikázós, sarokba szorítós, torkodnak-kést-szegezős, sötét várkastélyban össze-vissza rohangálós sztori.

Egyfelől egy keverem-kavarom természetű politikai thriller, másfelől egy nagyon súlyos megsemmisülés-történet, kápráztatóan sok szálon fut, nagy színészi tettekre ad módot, súlyos témákat vet fel, ugyanakkor élvezetes programot kínál minden szereplőjének, minden alkotójának, és most már merem állítani, hogy a Magyar Zene Háza közönségének is.

– Dinyés Dániel zeneszerző-karmester, akivel közösen viszitek az Operabeavatót, úgy fogalmazott a Bánk bán-sorozat kapcsán, hogy nem szereti azt az ájult imádatot, ami a nagy, ismert alkotásokat körülveszi. Azt mondja, “sokat ártunk egy műnek, amikor kijelentjük róla, hogy zseniális, mert attól kezdve olyan, mintha nekünk nem lenne vele dolgunk, működik magától. A Bánk bán esetében ez biztosan nem így van”. Egyetértesz ezzel?

Feltétlenül. A Bánk bán arra tanít minket, hogy a remekművekhez is szabad sajátosan viszonyulnunk, és ennek a módja nyugodtan különbözhet mindenkinél. Ezt tette a maga korában Nádasdy Kálmán is, aki komolyabb dramaturgiai (sőt, zenei!) változtatásokat eszközölt a műben, egész részeket műtött át, jeleneteket, ezáltal értelmezési alapvetéseket cserélt le.

Képzeljük csak el, ahogy ma valaki “kicsit hozzányúl” mondjuk az Aidához és “leporolja”. Állna a bál. Nádasdy viszont nem zavartatta magát, és mi példát veszünk róla, mert a játékos tiszteletlenség nekünk is sajátunk Danival, és élvezzük, hogy tetten érhetjük egy olyan valakinek az észjárását, aki sok évtizeddel ezelőtt végigcsinálta, amivel mi csak kacérkodunk: elemezte, ízekre szedte, összerakta, és ezzel hozzátette a sajátját az utókor számára.

Valószínűleg ez is az Operabeavató sikerének egyik kulcsa, hogy valamelyest betekintést enged a próbaterembe, az alkotási folyamatba és a dilemmákba is.

– Az Operabeavató már túl van a 100. előadásán is… Mit jelent számodra ez a közös játék a meghívott énekesekkel, Dinyés Danival és a nézőkkel?

Minőségi szabadidőt. Amikor én belépek egy színházba, a fejemben kattan a kapcsoló, ami jelzi, hogy “most dolgozom”. A munkaidő a próbát vagy az előadásokat jelenti, azt, hogy tanulok, hogy megpróbálok felismerni szabályszerűségeket, hogy az általam szeretett vagy sosem látott kollégák munkáját figyelem, mert később is akarok rájuk emlékezni, miközben repkednek a jegyzeteim arról, hogy mikor, hol, mit, kivel láttam.

Az Operabeavatót viszont nem úgy élem meg, hogy szolgálatban vagyok, hanem úgy, hogy éppen ráérek. A néző is “ráér”, mert ő sem a Bánk bánra ül be, hanem tudja, hogy egy kvázi tábortűzi szórakozásra jött, háromszáz fős társaságban. Az Operabeavató elsősorban arra való, hogy jól érezzük magunkat, hogy megtornáztassuk az agyunkat és a rekeszizmainkat. Bumfordi, de jó hasonlat a szellemi-lelki wellness fogalma. Lemegyünk gyúrni egy kicsit. Fáj is utána, el is fáradunk, de jó volt.

Nagyszerű közönségünk van, akik értő közösséget alkotnak, és akik most már például felnevetnek azon, amikor egy szerelmi jelenetnél a hátsó szándékokkal közeledő szereplő a recitativója közben hirtelen hangnemet vált. Nekem ez óriási sikerélmény! Ilyenkor hirtelen beintegetnek az ablakon a néhány száz évvel ezelőtti nézők is, akik szintén nevettek ugyanennél a résznél, mert számukra ez a zene még nagyon is élő kommunikációs formát jelentett.

– Az Operabeavató egy találkozási pont is nektek Dinyés Danival, akivel régóta és jól tudtok együttműködni. Hogy kell elképzelni a ti párosotokat, a közös munkátokat?

Vannak kollégáim, akik akkor érzik magukat komfortosan, ha hosszan üléseznek a jelmeztervezővel, a díszlettervezővel, koreográfussal, karmesterrel, és gondosan ügyelnek arra, hogy ne maradjon köztük és a munkatársaik között félreértés, nagy utakat járnak be együtt. Én ennek az ellenkezőjében érzem igazán jól magam, azzal vagyok a legerősebb munkakapcsolatban, akivel szinte alig kell egyeztetni.

A színészekkel való találkozások közül is azok az igazán emlékezetesek nekem, amikor szinte alig beszélünk a próbán, mert ismerve egymást eléggé, maximálisan megbízunk abban, amit a másik képvisel. Danival sosem beszéljük meg előre a monológjainkat, a vicceinket, vagy hogy az előadás aznap este mire fusson ki. Soha.

Az Operabeavatók formátuma mindig hasonló (és az aznapi részleteket is gondosan választjuk ki, sok bonyodalmas szempont mentén), de az, hogy magában az előadásban, ami nagyrészt impró, ki mire akar kilyukadni, az a másikunknak is meglepetés és feladvány. Ettől az élesben zajló helyzetbe hozástól, egymás alá dolgozástól működik a mi párosunk minden különösebb terv szövögetése nélkül is. A prózai színészek közül például Ötvös Andrással alakult ki hasonló, közös nyelv. Mindenről tudunk beszélgetni, de magára a munkára nem sokszor fecséreljük a szót: inkább csináljuk. Csak gyakorlati felvetéseket kell odavakkantanunk egymásnak, mert lényegi kérdésekben pillanatok alatt elfogadjuk a másik ajánlatát. Az ilyen próbatermi szövetségesek ritkán, évtizedenként egyszer teremnek, megtanultam őket megbecsülni.

– Azt mondtad egyszer, hogy a rendezés nagyon szorongós foglalkozás. Hogy fér össze a lelkedben a szorongás és a felszabadultság, ami a készenlétet és improvizációt igénylő helyzetekben sugárzik rólad, gondolok itt az Operabeavatóra vagy a Momentán Társulattal zajló impró-estekre? Illetve hogy fér össze azzal a vállalkozó kedvvel, ami jellemez, ami elvitt téged határon túli, vidéki és fővárosi színházakhoz, ami arra késztetett, hogy darabot írj, hogy kortárs magyar drámát, rádiós hangjátékot, musicalt, operettet és operát is rendezz, hogy főrendezőként, Ördögkatlan szervezőként, színészként is dolgozz?

Borzasztó nagy szerencsém a pályán, hogy noha színésznek is jelentkeztem, végül rendezőnek vettek fel, ami azt eredményezte, hogy az iskola végére minden szorongásom ehhez fűződött és szinte minden más érintetlen maradt. A színészettel, az impróval, vagy egy önálló szöveg szabatos elmondásával kapcsolatos szorongás például teljesen hiányzik belőlem. Holnap megyek játszani a Fekete-fehér című monodrámát a Katonába, mondhatni, hogy ez egy úgynevezett nehéz feladat (Stefan Zweig utolsó művéből, a világsikerű Sakknovellából Légrádi Gergely írta meg a Fekete-fehér című színpadi adaptációt, amelyet Ujj Mészáros Károly állított színpadra – a szerk.), de ennek kapcsán a legnagyobb fejtörést az okozza, hogy mi mindent kellene elintéznem, ha már egyszer benn vagyok a városban délután. Szóval nem tölti ki a napomat annak az izgalma, hogy este mekkorát kell játszani. Ez egyben csalhatatlan jele annak, hogy nem vagyok igazi színész, de ez jól is van így, mert nagyon szeretek játszani és nem szeretném, ha a szorongás ide is átkúszna.

Alkati kérdés, hogy nem az alaposság, hanem a lélekjelenlét az erősségem. Amikor impróval foglalkozom, nagyon rövid idő elég nekem ahhoz, hogy átlássam, merre tart egy jelenet. Ugyanakkor se színészként, se rendezőként nem vagyok szisztematikus, rendszerező elme, ezért ezt a részét a mesterségnek félig terápiás, félig szadisztikus jelleggel nagyon erőltetem. Sokat jegyzetelek, bonyolult táblázatokat gyártok. Térképnek hívom azt a végtelen excel-fájlt, amiben egy-egy színdarab jeleneteit, szereplőit felsorakoztatom, hogy átláthatóbbá váljanak a viszonyok, az egyes jelenetek történései, szándékai, és egyebek.

– Ez azt jelenti, hogy sokat készülsz…

Ennek a nagy része persze ál-munka, küzdelem a lefagyás ellen, ami minden alkotómunka legnagyobb mumusa. Szeretnék sokat készülni, de alacsony hatásfokon végzem ezt a kötelességem sajnos. Sok ráfordított időből jön ki kevés kézzelfogható eredmény, ami miatt aztán pláne furdal a lelkiismeret. Mint sok szorongós pályatársam, szorgalommal igyekszem pótolni, ami tehetségből, ösztönösségből vagy kreativitásból épp akkor deficites. Néha rengeteg munkaórába kerül rájönni olyasmire, ami egy próbán egyébként egy pillanat alatt kiadja magát. Egyébként aközött, hogy melyik előadásom sikerült jól, és melyikre készültem fel a leginkább, nincs összefüggés. A kettő persze egybeeshet, és az nagyon önjutalmazó érzés, de azért úgy tűnik, nem a gyötrődésben van a titok.

– Ezt korábban úgy fogalmaztad meg, hogy a színházban többnyire nem ott jön a lelki, szellemi bevétel, ahova a sok munkát tetted. Előfordul, hogy valamit cizellálsz és végül teljesen más lesz az, ami a darabban “sokat ér”. Mégsem azt mondod, hogy ez igazságtalanság, hanem azt, hogy kegyelem, amikor valami “magától felragyog”…

Igen, mert a nagy rácsodálkozás a színházban teljesen mindennapos dolog.

Amikor szembejön a nevezetes “ösztönös tehetség”, akkor mindenki, aki szorgalommal akarja a tehetséget pótolni, leteszi a fegyvert. Amikor Szemenyei János tíz körül beérkezik a próbára, a világát nem tudja, szerintem legszívesebben megkérdezné tőlünk, hogy melyik színházban van, és ha mi kérdeznénk, nem biztos, hogy tudna válaszolni, de akkorát énekel, hogy leesik a plafon. Neki ez gyárilag megy, akárcsak az, hogy egy nehéz jelenet enigmatikus sorait hitelesen elmondja. Csak úgy kiböki és már jó is. Felháborító! Az Ötvös is ilyen…
Ez igazságtalanság, sokszor azzal szemben is, aki birtokában van valamely tehetségnek, de nem ennyire szabad a munkában. Ismerünk színészeket, akiknek a személyiségét felzabálta az, hogy sosem tudták megfejteni, mikor és mit csinálnak jól. Bementek a színpadra, mindenki letette a haját, és azt harsogta, hogy elképesztő alakítást nyújtottak, nekik viszont fogalmuk sincs, min múlt. Ez úgy hangzik, mint valami “könnyű nekik”-szerű dolog, de a valóságban teljesen bele lehet hülyülni. Az ép elméhez fontos, hogy az ember eligazodjon magán, és hogy a lelki bevétel arányos legyen a kiadással. Tulajdonképpen mindannyian küszködünk a sikereinkkel és kudarcainkkal, és mindig arra vágyunk, hogy a nézők elemelkedjenek a székükből, de annak, aki kizárólag ösztönből nyom mindent, annak ez az elégedettség nem jár – esetleg észre sem veszi, vagy mondjuk nem éli meg a sikert, mert nem is érti, mi történt.

– Te mit érzel, hogy állsz a lelki bevételekkel?

Kevesebb örömöm telik a foglalkozásomban, mint 20 évesen gondoltam volna.

Az utóbbi 15 év, amióta a pályán vagyok, kataklizmától kataklizmáig tartott. De közben azt is látom, hogy ez nem valami peches időszak, hanem, bármilyen kegyetlenül hangzik is ez: a dolgok normális menete. Mindig így volt, mindig így lesz (“bukástól bukásig! – harsogta derülten Halász Péter a rendező szakon, ahol tanított minket). Kellett egy kis tapasztalat és felnőttség ahhoz, hogy ezt tudomásul vegyem: a válság nem rendellenesség, hanem a létezésünk alapjárata. Én is szívesen adtam át magam a kétségbeesésnek az elmúlt években, néha bőszen ventillálva, és ha rákívánok, öt perc újságolvasással újra elő tudom állítani ezt az állapotot. Sokszor hittem azt is, hogy teljesen fölösleges, amit csinálunk. Csak míg régebben ez egy sötét és vigasztalan gondolatnak tűnt, most inkább fölszabadítóan hat rám, mert ha nem olyan fontos, amit csinálunk, akkor nem is kell belehalni, akkor játékosabban is felfogható, pláne, hogy negyven évesen azért már a lelki bevételeim jelentős részét az élet valóságos történéseiből nyerem, nem a színházból.

Sokszor hittem azt is, hogy teljesen fölösleges, amit csinálunk. Csak míg régebben ez egy sötét és vigasztalan gondolatnak tűnt, most inkább fölszabadítóan hat rám, mert ha nem olyan fontos, amit csinálunk, akkor nem is kell belehalni, akkor játékosabban is felfogható, pláne, hogy negyven évesen azért már a lelki bevételeim jelentős részét az élet valóságos történéseiből nyerem, nem a színházból.

Hatalmas könnyebbség, hogy mindig bőven ellátnak feladatokkal, de ettől még senkinek sem hiányoznék, ha eltűnnék. Ez szintén olyasmi, ami korábban fájdalmat okozott és amire ma már derűsen tekintek.

– Azt mondtad egy beszélgetésben, hogy “a pálya első 10 évében irgalmatlanul teper az ember”… Mi történik utána, milyen gondolatok viszik tovább az alkotót?

Abból a téves feltevésből indultam ki az első tíz évben, hogy van valami, amit úgy hívnak, hogy magyar színházi szakma, ahova a bejáratot meg kell találni, és utána az ott lévőket megkérni kedvesen, hogy engedjenek be. De ez nincs így. Valahogy az én korosztályom előtt pályakezdőként még a régi művészklubok ideája lebegett, az az elképzelés, hogy ha eleget dolgozunk, akkor nekünk is lesz helyünk az asztalnál, amelynél “a nagyok” már várnak. Abban bíztunk, hogy van valahol ez a sokat emlegetett bestia, hogy “a szakma” figyeli a lépéseinket, megsúgja, ha ígéretesnek talál, és megüzeni, hogy majd tíz év múlva, kellő tapasztalat birtokában kopogtassunk újra az ajtajukon. Azt hiszem, ennek jegyében tepertem… De már tudom, hogy nem fogok sorban állni, se kopogtatni, nincs asztal, ajtó sincs, klub sincs. Nincs hely, ahová este előadás után betérsz, mert téged már beengednek, és ahol ott ülnek a nagy színészek, akik dohányfüstbe burkolózva adják át azt, amit ők kaptak, évtizedekkel korábban. Hiába szerepel a mostani vitákban sokszor a “brancs” kifejezés, ilyen sincs, vagy ha volt, most tűnik el, épp ezekben az években.

Szívesen megmondanám a főiskolás önmagamnak, aki azzal biztatta magát, hogy “ez az előadás nagyot fog szólni”, hogy nem, nem fog, semmi nem szól igazán nagyot, és egyébként sem annyira fontos, hogy valami nagyot szóljon. A lényeg az, hogy amikor magunkra zárjuk az ajtót egy színházban és bemegyünk a sötétbe, nem vagyunk egyedül. Sem a próbateremben, sem az előadáson. Ott van az a rengeteg ember (rengeteg néző van! – még nekem is, aki semmiféle potentát nem vagyok, harmincezer nézőm van egy évben), akik szeretnék látni, mire jutottunk a próbák alatt, ez önmagában fantasztikus, szívmelengető, és nekem elég is.

– Egyszer, amikor arról kérdeztek téged, hogy tudod magad újradefiniálni rendezőként, azt felelted: kínkeservesen. Több nyilatkozatod, illetve a vállalt feladataid – például a főrendezőség Nyíregyházán, a Magyar Színházban vagy az igazgatói pályázatok, amelyekben részt vettél a POSZT-tól kezdve Pécsen át a Pinceszínházig – arra engednek következtetni, hogy valóban nyughatatlanul kerested a helyed a szakmában, több tervet is szőttél. Hogy látod, mi az oka annak, hogy szabadúszó lettél?

Van egy tévésorozat, ami híradósokról szól. Az egyik részben meghívnak egy klímaszakértőt, akit arról faggatnak, mit tudunk tenni, hogy megállítsuk azokat a szörnyű folyamatokat, amelyek láthatóan a pusztulásba visznek. Mondja az ember, hogy semmit. Lassítani sem lehet, nemhogy megállítani. Vége. Nincs visszaút, a kár jóvátehetetlen. A híradós nagy kínban feszengve kérdezi, hogy akkor mi lesz, kihal a bolygó? Mire a szakértő mondja: a bolygónak semmi baja nem lesz, csak az emberiség hal ki, de azért meg nem kár. Döbbenetes szembesülni, nem? Azt hisszük, hogy a sorsunk alakítható, miközben már réges rég eldőlt. Együtt és külön-külön is hasonló felismerések jönnek szembe.

Következetesen építkezni szakmailag, fejlődni, vagy mondjuk középtávra tervezni a pályám első tíz évében kínkeserves volt, most pedig konkrétan lehetetlen. Az utóbbi tizenöt év legalább annyira bizonyította a munkánk hiábavalóságát, mint értelmét.

A tiltakozások éppúgy a semmibe mentek, mint a kezdeményezések. A dühödt sikítás is, a konstruktív javaslat is. Nem értünk el semmit, nem tematizáltunk semmit, nem változtattunk semmin. A társadalom nem a mi munkánkból tájékozódik a világ dolgairól. Ugyanakkor a színházak tele vannak. A szakmánkat sárba tiporta ezernyi veszteség, árulás és csapás, ezzel pedig együtt kell élnünk. “Nem kár értünk” – ebben van némi igazság. Engem mégis megnyugtat, ha ezt hallom, mert kevésbé sajnálom magam és azt, amit nem sikerült elérnem, bárhogy güriztem. Ha belátjuk, hogy nem körülöttünk forog a világ, hogy nem kell állandóan ráfeszülni mindenre, vagy hogy a szenvedélyes munka (ami csodálatos) nem ugyanaz, mint a görcsös szájzáras harapás (ami rémes), akkor feltehetőleg nagyobb hasznára válunk a társadalomnak is. Az emberek alapvetően nem változnak, ezt a színház sem képes elintézni. Pláne nem válthatja meg a világot. Még egy értelmes eszmecsere során is lehetetlen elérni, hogy a beszélgetőpartnered végül mást gondoljon, mint a vita legelején.

A színház még a valóságot leolvasni és feldolgozni is csak sok éves késéssel tudja, alakítani meg aztán végképp nem képes. Ettől még nem kell kizárólag könnyű témákkal foglalkozni, csak jó, ha tudjuk, hogy “minden üresbe megy” – az önfeledt esték, a felszikrázó szórakoztatás, de a mélyenszántó gondolatok és nagyszerű elképzelések is, az összes erőfeszítés. Minden. És ez nem baj, mert attól még, hogy üresbe megy, nem fölösleges.

Én nem óhajtom az életemet azzal tölteni, hogy csak a feltétlenül szükséges dolgokkal foglalkozom, mint az állatok. Néhány lényegtelen dologra is szeretek időt szánni. Az olyan lényegtelen dolgoktól, mint megnézni egy előadást, meghallgatni egy vonósnégyest, enni egy jót, jobb hely lesz a világ.

– Egy beszélgetésben azt is megemlítetted, hogy a hivatásod mostani magyarországi helyzetével leginkább az a gondod, hogy ugyan elég tisztán látod magad öt év múlva, és tudod, hogy nagyjából mit fogsz csinálni, de azt már nem tudod hinni, hogy ez olyan dolog lesz, amiért megküzdöttél, és aminek úgy örülhetsz, mint valamiféle eredménynek. “Ez elég nyomasztó, tekintve, hogy ez a hivatás szétbarmolja az egész életedet, zárójelbe teszi a magánéletedet, amellett, hogy bőröndben, vagy egy kocsi csomagtartójában laksz” – mondod. Azt állítod tehát, hogy a pályán maradsz, ugyanakkor ez jelentős áldozatokat követel…

Azt megtippelni, hogy mi lesz öt év múlva… csak a mintázat alapján tudom, ami eddig kirajzolódott.

Nagy valószínűséggel valahol adnak nekem egy darabot, amit más nem akart vállalni, abban bízva, hogy én legalább nem barmolom el, mert afféle szaki lettem, egy beugró rendező, egy kövérkés karakterszínész, aki váratlan helyzetekben is feltalálja magát. Esetleg azok az igazgatók, akik úgy döntöttek, hogy soha többet nem hívnak engem, addigra lecserélődnek, és akkor kezdhetem a köreimet elölről, mutatkozhatok be újra. Talán még égni fog a villany mindenhol. Az öt év múlváról körülbelül ezt lehet tudni…
Meg azt, hogy ennek a foglalkozásnak öt év múlva se lesz megúszós módja. Néha tényleg beledöglesz, de még az a meló, amibe nem döglöttél azért annyira bele, még az is nagyon sokba kerül lelkileg. Vannak tehetséges, illetve tehetségtelenebb szakaszok és adatnak nagy ajándékok. Hogy mennyi áldozatot követel… nézd. Nem ismerek nagycsaládos színházcsinálókat, hogy mást ne mondjak. És most már úgy tűnik, én sem leszek az.

– Mi az, ami mostanában ajándék volt a számodra?

Már elvették. Jött egy színészi felkérés, Kerekes Éva partnere lettem volna egy főszerepben. Nem ismerem személyesen, de számomra ő egy színészóriás, tehát az, hogy láthatom próbálni, vagy hogy elfogad partneréül, sok vacakságért kárpótolt volna. De már az egészet lefújták sajna, pedig eleve buktam miatta egy másik nagyon jó szerepet az Orlai Produkciónál és egy külföldön forgó filmet – de hát ez van, válságos idők… Majd máskor talán összejön.

– Mintha a színészet mostanában hangsúlyosabbá vált volna az életedben… És mint az korábban elhangzott, ideális színészi attitűddel bírsz, például nem izgulsz annyira egy fellépés előtt….

… és kevésbé vagyok kiszolgáltatott, mint egy igazi színész. Ez bizonyos. Nekem nem fogja derékba törni a pályámat, ha elszúrok egy alakítást, nem vagyok útban semmiféle, a szerepkörömre áhítozó, szemembe mosolygó, hátulról kést szorongató kollégának. Ráadásul intézményhez sem tartozom, senki mást nem képviselek a színpadon, csak magamat.

– A Facebookon, mint Göttinger Pál MV szerepelsz. Hangsúlyosnak érzem ezt az MV-t, hiszen többször leszerződtél egy-egy társulathoz, úgy tűnik, fontos lett volna számodra az, hogy tartozz valahova. Hogy látod, “kell egy hely, egy vonzás melyhez tartozunk”?

Kell, kell… Valószínűleg kéne. Nagy kudarcnak élem meg, és mély fájdalommal fáj, hogy nem sikerült tartozni valahová. Valahová, ami nem rajtam múlik, hanem másvalaki akarja nagyon, és szól nekem, hogy ahhoz én is kellenék. Hogy egyetlen színház évadjának sem vagyok az ékköve, azzal még együtt tudok élni. Azt viszont nehezebb kibírni, hogy az “ezt és ezt álmodtam meg, így és így épülne fel, és ehhez rád lenne szükségem” érzése nem jutott ki nekem. Mindig csak az, hogy “kéne valaki”, és akkor jobb híján én jövök. Nem is bírtam megragadni sehol.

Hétköznapokat szeretnék, megszokásokat, otthont. Öltözőasztalt koszos zoknival a fiókban. Ünnepet. Ünnep pedig csak az lehet, ami már volt és sokszor volt. Abból mindig csak a baj van, ha rettenetesen várják, hogy az ember óriásit villantson. Nem ismerem személyesen ifj. Vidnyánszky Attilát, de elképzelni sem tudom, ő milyen teherrel érkezhet vendégnek bárhová. Tőle valószínűleg mindenki szabad szemmel látható csodát vár, és nem a vezetékneve, hanem a vitathatatlanul korszakos tehetsége miatt. Nekem ez nem lenne való és ez rendben van, jó is nekem így. De az bánt, hogy füstbe ment az összes olyan terv, amelynek részeként egy nagyobb csapatban lehettem volna egy kisebb alkotóelem.

Ha nem szűnik meg a Magyar Rádió, ahol kezdtem, akkor lehet, hogy ma is ott dolgoznék, rádiójátékokkal és irodalommal foglalkoznék. Ha nem megy tönkre a Bárka, amelynek először tagja voltam…, ha nem zár be a Komédium, ahol a színészetet, vagy a Merlin, ahol a rendezőpályámat kezdtem…, ha megnyerjük a Pinceszínházat…, ha anyagilag legalább pár évre kicsit stabilizálódott volna az Ördögkatlan… Folytassam?

– Érdekel, mi fájt a legjobban…

A Bárka. Lényegében mindent a Seress-Bérczes párosnak köszönhetek. Nagyon szerettem a társulathoz tartozni.

Rendeztem jó és kevésbé jó előadásokat is, és mégis biztosnak tűnt a folytatás, tudták rólam, hogy nem zseni vagyok, hanem “az egyik rendező”. Ez biztonságérzetet adott, miközben nem kötött le annyira, hogy ne mehettem volna el kalandozni, tanulni, önképzőkörözni másfelé. Ott éreztem először elevennek magam rendezőként, és ott tapasztaltam meg először annak a keserűségét, amikor kihúzzák a lábam alól a talajt.

A tehetetlenség élménye azóta is átjár. Szerintem a Bárka volt az egyik legjobb hely akkoriban, egy szelet külföld Budapesten. Jöttek-mentek izgalmas figurák, voltak kísérletező és nagyon nézőbarát előadások is. Jómagam ki tudtam volna csapni az asztalra azt a tizenöt címet, amivel a következő évtizedet akarom az intézményben tölteni, mert el tudtam volna képzelni, hogy még 2023-ban is tag leszek. Aztán az egész ment a levesbe. A Pinceszínház is maró, savas fájdalommal töltött el, mert miközben minden szükséges referenciával rendelkeztünk Bérczes Lászlóval, Komáromi Gyurival és a K2-vel (utóbbiak addigra már tíz éve szántották a csontszáraz földet, nem sokkal utána bele is tört nekik), végül ez az egész, fesztiválosdit, kőszínházasdit, függetlenesdit organikusan magába olvasztó vastartalék egy százfős nézőterű pincére sem hitelesített minket a hatalmasok szemében. De próbálok derűs maradni. Most inkább arra gondolok: talán nem is baj, hogy nem akkor vágtunk bele valami építkezésfélébe, amikor leszállt közénk a rezsidémon. Ki akarna most színházigazgató lenni, nem?

– Mennyit alakít rajtad, mint alkotón az, hogy a feleséged, Grisnik Petra szakmai útját is követheted?

Nagyszerű színházi pillanatokat köszönhetek neki. Kaposváron, munka közben találkoztunk össze, azóta 18 előadást csináltunk közösen, közülük a Vera című monodrámája, amihez ő írt magának szövegkönyvet Grecsó Krisztián regényéből, és amit a legsötétebb pandémia alatt hoztunk létre, mindkettőnk számára meghatározó. Színészként is nagyon nekem való, a villódzó játékkedv és a nagyon magabiztos szakmai tudás számomra ideális keveréke.

Petra biztosan hat a pályámra, és biztos, hogy én is az övére, de megfoghatatlan, hogy miként, mert a munkát és a magánéletet elég gondosan választjuk ketté. Mondjuk a külvilág ezzel nem mindig hajlandó foglalkozni, például egy csomószor engem hívnak, amikor a Petrát keresik, és fura, hogy el kell magyaráznom: én nem az ügynöke vagyok neki, és a családi asztalnál mi is inkább eszünk, mint szakmázunk.

Rábízom, hogy mivel talál meg a gondjai közül, mint ahogy én is megválogatom, hogy mi az, amit ráöntök. Előfordul, hogy az egyikünk krízisben van és tehetségtelennek érzi magát, de annyira már értünk a dolgunkhoz, hogy tudjuk, a válság és a kétségbeesés is a munka része – a másikunkban pedig mindig ott a menedék.

Szerző: Tóth Berta / Színház Online




Megtekinthető: 2023.03.09. 19:00 – 2023.03.12. 23:59 (CET)
A megváltott jeggyel az előadás 2023.03.09. 19:00 és 2023.03.12. 23:59 (CET) között tekinthető meg, felvételről!

Áprilisban újra látható lesz online, az eSzínház oldalán az első három rész,

az “élő” előadásokra pedig a 6SZIN-ben és a Magyar Zene házában is ellátogathatnak, jegyet a Delta Produkció oldalán válthatnak, itt: https://www.deltaprodukcio.hu/operabeavato/.

Fortuna-jegy a Pinceszínházban




Mivel a hétvégi előadásokra több felajánlás is érkezett, úgy gondoltuk, már most meglepünk mindenkit és mától lehet jelentkezni!
Szombaton, december 17-én, 19:00-tól Grecsó Krisztián Vera című előadása látható, Grisnik Petra főszereplésével, amelyet a Kőszegi Várszínházban mutattak be Göttinger Pál m.v. rendezésében és most a Pinceszínházban talált, budapesti otthonára.
Vasárnap pedig, december 18-án, 19:00-tól a legújabb Pinceszínházi bemutatóra, vagyis Paul Pörtner Hajmeresztő című előadására érkezett felajánlás. Játsszák: Bozó Andrea, Cserna Antal, Csiby Gergely, Jeney Luca, Labán Roland és Marton Róbert. Rendezte: Kelemen József.
Az előadásokra jelentkezni a mai naptól lehetséges a szokásos módon: csak egy e-mailt kell küldeni a regisztracio@pinceszinhaz.hu címre, és a felajánlott jegyek mennyiségétől függően várunk mindenkit szeretettel a Pinceszínház előadásain!
A teljes szabályzat megtalálható a Pinceszínház honlapján, illetve az alábbi linkre kattintva: https://pinceszinhaz.hu/2022/11/fortuna-jegy/


A kőszegi Vera a téli szezonra a Pinceszínházba költözött

A csodálatos jubileumi évad után is hallhatunk a Kőszegi Várszínházról: a nyári saját produkciók szerencsére élnek tovább. A színház nem tűnik el! A Vera előadás például a budapesti Pinceszínházba költözött.

Novemberben mutatkozott be a budapesti Pinceszínházban a Vera, Grecsó Krisztián kultregényének színpadi változata, Grisnik Petra írta színpadra, ő is játssza, Göttinger Pál rendezte az előadást. „És hát a Kőszegi Várszínház produkciója. Nagyon büszkék is vagyunk rá. Köszönjük a Pinceszínháznak, hogy műsorára tűzte a fővárosban. Grecsó Krisztián egyébként nagyon szereti a színpadi Verát. Azt mondta, Grisnik Petra és Göttinger Pál személyében újabb rokonai lettek az ő Verájának. Kedves Barátaink! Kőszegen, Kőszegen túl. Budapesten. Nézzék meg a Verát – Grisnik Petra előadásában a Pinceszínházban” – olvasható a Kőszegi Várszínház közösségi oldalán.