A Magyar Állami Operaház február elsejétől megszünteti a „kikérők” rendszerét, azaz az Operában próbáló énekesek nem dolgozhatnak párhuzamosan vidéki intézményekben. A vidéki nemzeti színházak zeneigazgatói szerint ezzel ellehetetlenül a Budapesten kívüli operajátszás.
A Magyar Színházi Társaság Jó kérdés sorozata három kerekasztal-beszélgetésen járta körbe a vidéki opera-tagozatok célkitűzéseit, működésének nehézségeit. A harmadik alkalomra meghívták Ókovács Szilvesztert, a Magyar Állami Operaház főigazgatóját, aki azonban a beszélgetés napján lemondta részvételét, így a zeneigazgatók és a Coopera alapítója vett részt a diskurzuson.
– A szegedi évad első operabemutatója a Bohémélet volt. Az előző évad végén egyeztettem az énekesekkel, hogy rendkívül alacsony bérekért – a fővárosi gázsi mintegy ötödéért –, ám egy jó élményért cserébe eljöjjenek énekelni Szegedre – kezdte az elmúlt hetekben csúcsosodott problémák felvázolását Dinyés Dániel, a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója. – Az Operaház hároméves szerződéseket köt a művészeivel. Amikor kiderült, kinek mikor lesznek próbái a fővárosban, már éreztük, hogy nem lesz egyszerű az egyeztetés, de igyekeztünk alkalmazkodni. Ám a premier előtt két héttel jelezték, hogy az egyik énekes nem jön a próbákra. Beszéltem az Opera titkárságával, ahol
közölték, hogy a főigazgató utasítása értelmében ezentúl nem engednek ki senkit a próbaidőszak alatt, hiába adta be a kikérőt.
Ez szuper, csakhogy nekik Szegeden éppúgy élő produkciós szerződéseik voltak, mint az Operaházban.
Jeleztem, hogy így veszélybe kerül a szegedi produkció. Öt vidéki színház zeneigazgatójával egyetértésben e-mailben kezdeményeztünk megbeszélést Ókovács Szilveszterrel, a megkeresésre azonban semmilyen válasz nem érkezett.
Miután az énekeseim eltűntek a próbákról, megoldást kellett találnom a helyzetre.
Így megkerestem a vidéki nemzeti színházak igazgatóit, akik készséggel támogatták az egyeztetést az Opera főigazgatójával. Mindenki azonnal megértette, hogy ez egy ügy, amelyre megoldást kell találni, különben mindannyiunknak nehézséget okoz. Egyeztetést kezdeményeztek Ókovács Szilveszterrel. Az ott elhangzottakról csak az igazgatók beszámolója alapján tudok számot adni, de a lényeg az volt, hogy az Opera segítőkészségéről biztosította a vezetőket. A Bohéméletet így be tudtuk mutatni, és az utolsó két hétre a titkársággal egyeztettük az énekeseket. (Magasiskolája volt az együttmőködésnek, amit ott tapasztaltam.) Később személyesen átbeszéltük az évad hátralévő részének egyeztetését a művészeti vezetővel és a művészeti titkárral, és úgy tűnt: egyezségre jutottunk. Egy-két héttel később azonban az Operában dolgozó énekeseknek küldött főigazgatói levél már más iránymutatást tartalmazott, ahogyan Ókovács Szilveszter Origón megjelent válaszlevele is.
Silló István, a Győri Nemzeti Színház zeneigazgatója megjegyezte: az ígért kompromisszum helyett azonban kiderült, február elsején megszűnik a „kikérő” rendszere az Operaházban. – Ez azt jelenti, hogy a próbaidőszakban egyetlen énekes sem dolgozhat másutt. December elsejére ígérte Ókovács Szilveszter, hogy az énekesek megtudják az évad hátralévő részére szóló próba-beosztásukat, és miután ez megérkezett, elkezdtük átnézni a vidéki előadásainkat. A debreceni Bánk bán előadás táblázatában pirossal van bejelölve az énekesek egy része, akikről nem tudjuk: el tudnak-e jönni, mert
jelen állás szerint reggel tíztől este tízig zenei próbájuk van az Operában, ami nyilvánvalóan nonszensz.
Vadász Dániel, a Coopera alapítója hangsúlyozta: ha nem tudnak az Operaházzal szerződéses viszonyban lévő énekesekkel dolgozni, akkor vidéken lehetetlen operát játszani.
– Magyarországon mintegy 160 aktív énekes van, akik közül több mint 140-en szerződéses viszonyban állnak az Operával. Ez olyasmi, mintha egy fővárosi kórház leszerződtetné az ország összes aneszteziológusát, és azt mondaná, hogy itt remekül végezzük a munkánkat. Csakhogy ágazatban kell gondolkodni. Az elmúlt években látható tendencia, hogy egyre több bemutatót tartanak az Operában, amihez egyre több énekesre van szükség, akik – vállalkozói szerződéssel bár, de mégiscsak – az intézményhez vannak kötve.
A probléma a kikérő intézményének felfüggesztése.
Az Origón Ókovács Szilveszter – a saját szemszögéből teljesen érthető módon – azzal érvelt, hogy ezek az énekesek közben az Operában dolgoznak, próbáik, előadásaik vannak. Ez korábban is így volt, és mindenki tiszteletben tartotta az egyeztetéseknél az Opera elsőbbségét, hiszen karakterénél, méreténél fogva kiemelt kulturális intézmény.
A rövidtávú célunk, hogy egyeztetések történjenek a vidéki operatagozatokkal. Ha az Opera burkolt és kevésbé burkolt fenyegetésekkel igyekszik magához kötni az énekeseket, akkor a vidéki operajátszás ellehetetlenül. A Coopera produkciói már nem kettő vagy három, hanem öt szereposztással futnak.
Vadász Dániel felidézte Ókovács Szilveszter 2018-as nyilatkozatát, amely szerint a Bachtrack nyilvántartása alapján 65-70 előadás címmel a Magyar Állami Operaház a világ legtöbbet játszó operaháza. – És bár szerintem a világ vezető operaházainál nem a mennyiségi tényező a legfontosabb, jól mutatja, hogy miért lett nehezebb az egyeztetés az elmúlt években.
Silló István szerint méltányolható érv az Operaház főigazgatójának felvetése, hogy az énekesek ne vállalják túl magukat, hiszen az veszélyezteti a szakmai színvonalat. Azonban megjegyezte: az Operában a Hoffmann meséi bemutatójának napján az egyik főszerepet játszó énekes délelőtt egy másik előadás főszerepét énekelte az intézményben, így láthatóan az Opera sem ügyel erre.
Somogyi-Tóth Dániel, Debrecen város főzeneigazgatóója szerint a legfőbb kérdés, hogy Ókovács Szilveszternek van-e víziója a vidéki operajátszásról, annak fejlesztéséről. – Mi a koncepció? Ez számomra nem derült ki a hivatkozott cikkből. A vidék hagyományosan biztosította az utánpótlásnevelést. Jó-e, ha elzárjuk ezeket a csapokat? A vidéken induló énekesek tehetségét a fővárosi Operaház is tudja hasznosítani.
Dinyés Dániel hangsúlyozta: egyetlen vidéki színházigazgató vagy zeneigazgató sem ismeri azt a tanulmányt, amelyre Ókovács Szilveszter hivatkozott és amely alapján – az írása értelmében – jövőre pántlikázott forrás érkezik a vidéki operajátszásnak. –
Állítólag az állítólag létező tanulmány alapján kapunk pénzt, amit állítólag arra kell költenünk, ami az egyikünk által sem ismert javaslatban van.
– Debrecenben, Szegeden, Miskolcon, Győrben és Pécsen is más koncepcióval lehetne elérni az operajátszás fejlesztését, egyedi stratégiákra van szükség – tette hozzá Silló István. – Ahol meg Ókovács Szilveszter szerint se zenekar, se árok, ott pláne másra van szükség. Nincs bennem hiúság és sértettség. A mi célunk hosszútávon egy működő, jó konstrukció kialakítása. Egészen biztos, hogy Ókovács Szilveszter mindent jobban tud az operáról, mint én, kivéve, hogy mi a helyzet Győrben. Mert azt viszont én tudom jobban.
„… Vidéki színházainkban se árok, se technika, de méretes zenekar, színpad, végképp méretes énekkar sem áll rendelkezésre ahhoz, hogy kompromisszummentesen (erről még később!) legyen megszólaltatható a mindenkor érthetően ambiciózus vezetők által oly szívesen álmodott operai törzsanyag” – fogalmazott Ókovács Szilveszter az említett nyilvános levelében.
Somogyi-Tóth Dániel megjegyezte: – Nem értjük, hogyan írhatta le Ókovács Szilveszter ezt a mondatot. Amíg nincs egy komoly, átgondolt koncepció, addig bármilyen plusz forrás ránk szakadhat, önmagában nem jelent megoldást, sőt még zavart is okozhat a rendszerben. A hangzatos mondatok helyett komoly hetekig, hónapokig tartó munkára lenne szükség. Számba kellene venni a vidéken működő operatagozatok kapacitásait, a fejlesztés lehetséges útjait, megvizsgálni, melyik intézmény hogyan viszonyul az Opera kétségtelen zászlóshajó mivoltához.
Cser Ádám, a Miskolci Nemzeti Színház zeneigazgatója szerint az említett egyeztetési nehézségeken túl a vidéki színházak komoly anyagi nehézségekkel küzdenek. – Ha a főszerepre meghívott énekes megkapná csaknem azt a gázsit, amit az Operaházban szokott, attól még egy hegedűs vagy kórustag ugyanúgy nettó 140 ezer forintért dolgozna. Előszeretettel emlegetjük a lelkesedést, hivatástudatot, de az itt dolgozók közül sokan egyszerűen beleragadnak ebbe a helyzetbe, és senki nem kínál számukra megoldási lehetőséget.
Vidéken az operatagozatok a nemzeti színházak részeként működnek, tehát átgondolt elképzelés kell a pénzosztáshoz. Olyan nincs, hogy a zenészek bérét megemeljük, a tánckar meg éhen hal. Mi érthető módon az operajátszásról beszélünk elsősorban, mégis megkapirgálunk valamit, ami számos problémát hoz felszínre – tette hozzá.
Fontos lenne, hogy komolyan vegyék: baj van.
Múlt héten egy vidéki város zenekarát vezényeltem, ahol a zenészek azt mondták, ők jó helyzetben vannak, mert a minimálbéren felül van spielgeld. Kérdeztem: mennyi? Kiderült, hogy koncertenként 1500 forint bruttó. Valahogy nincsenek ezek számszerűsítve. A múltkori beszélgetésen már említettem az áruházi dolgozók kezdő fizetését viszonyítási pontként, hiszen ott egy nap alatt be lehet tanulni. De hegedűs vagy operaénekes senki nem lesz egy nap alatt. Arról is elfeledkezünk, hogy egy friss diplomás énekes nem állhat azonnal be egy előadásba, mert ledobja őt a színpad. Ez nem azért van, mert nem elég jó, hanem mert ezt a szakmát nem lehet egyik percről a másikra megtanulni; tehetség, elszántság, gyakorlás kell hozzá. A figyelő megértés szándéka hiányzik ebből az egészből.
Vadász Dániel úgy fogalmazott: kimondottan aggályosnak érezzük, hogy a cikkben kínált megoldóképletek azt a benyomást keltik, hogy a cikk szerzője nincs tisztában azzal, mi jelenthet valós megoldást a vidéki együtteseknek.
Ókovács Szilveszter javaslatairól szólva elmondták: remek ötlet a a vidéki és határon túli magyar operaelőadásokat felvonultató Primavera fesztivál felújítása, ám előbb az égető problémákra kellene megoldást találni. A főigazgató felajánlotta, hogy „a társulatok az Opera hatalmas repertoárjából, az adott évadban nem játszó produkciók közül választhatnak, és egy-egy szettet (díszlet, jelmez, kellék, 100-200 milliós érték) elvihetnek díjmentesen, plusz játékmester és asszisztens is segíti az adott rendezés betanulását.”
Cser Ádám megjegyezte: mindig izgalmas kihívás új alkotói folyamatokat létrehozni, ráadásul a művészek minden bemutató tapasztalatával gyarapszanak. – A díszlet átalakítása körülbelül annyiba kerülne, mint amennyi összesen egy produkció díszletének létrehozására adatik vidéken, így ennek nem sok értelmét látom. Az említett száz-kétszáz milliós értékű díszletet a rendelkezésünkre álló másfél millió forintból méretre fűrészelni nem tűnik hatékony megoldásnak. Ez senkinek sem éri meg.
Dinyés Dániel hozzáfűzte: – Szegeden jóformán nulla forintból próbálunk operaéletet szervezni, augusztusban még úgy tűnt: egy fillérünk sem lesz. 447 millió forintra pályázott összességében a színház, amiből nyolcmillió forintot kapott meg. Az opera-tagozatnak nem jutott, így
mondtam Göttinger Pálnak, hogy egy garbóbban három léccel eljátsszuk majd a Bohéméletet.
Amikor elindult a bérlet- és jegyértékesítés, két nap alatt 25 millió forint folyt be a színházba. Barnák László igazgató azt javasolta: felezzük el az első két bemutató között, az operatagozatnak jut több mint tízmillió forint. Ebben benne volt a díszlet, a jelmez, a színpadi zenészek és a gyerekkórus költsége is. A Dido és Aeneast és a Négyhangú operát pedig egymillió forintból állítottuk színpadra.
Juronics Tamás, a Szegedi Kortárs Balett művészeti vezetője hozzászólásában úgy vélte: érthetetlen a fővárosi és vidéki operajátszás közötti szakadék. – A vidéki operák a létükért küzdenek miközben dől a lé az Operaházba, és ott ehhez társuló arroganciával kezelik a kérdést – vélte.
Dinyés Dániel a Papagenón közölt cikksorozatában összegezte a vízióit.
– Azt szeretném, ha erről elindulna egy vita. Számomra az a fontos, hogy beszéljünk a leírtakról, és végre valaki tegyen le valamit az asztalra, ami alapján el lehet indulni.
Vadász Dániel javasolta, hogy a vidéki operatársulatok vezetői hívják egyeztetésre az Operaház főigazgatóját, és hívják vissza a Nemzeti Kulturális Tanács által tárgyalt anyagot, hogy egy konszenzusos tervezet kerülhessen eléjük.
Silló István zárásként hangsúlyozta: Ókovács Szilveszter pántlikázott pénzekről ír, ami nagy valószínűséggel közpénzt jelent. – A közpénzzel felelősséggel kell gazdálkodni, és kérem őt, hogy ne hozzon engem olyan helyzetbe, hogy erre ne legyen kellő időm és lehetőségem.
forrás: https://kultura.hu/
A Csináljunk színházat! sorozatban, a Magyar Színházi Társaság „színházvezetési szabadegyetemén” – amely az NKA támogatásával valósul meg – eddig mindig tapasztalattal rendelkező, egykori vagy jelenlegi színházi vezetők voltak Csizmadia Tibor beszélgetőtársai. A 2020-as év utolsó alkalmának meghívottjai, Komáromi György, aki a pályázat előtt és után is Radnóti Színház gazdasági igazgatója, illetve Szőcs Artur, a Miskolci Nemzeti Színház rendezője pályáztak, de nem kerül(het)tek ilyen pozícióba Pécsen, illetve Egerben. A beszélgetésből kiderült, mi ambicionálta őket, miért pályáztak a jelenlegi politikai-kultúrpolitikai helyzetben, vannak-e szakmai szempontok az értékelésben, hogyan érintette őket az, ami történt, és pályáznának-e a jövőben.
„Itt ül velem szemben két olyan ember, akik mind a ketten nagyon sok mindent elértek már ezen a pályán, és akiknek tulajdonképpen nem is kellett volna pályázni. De mégis pályáztak, mert azt gondolták, hogy a művészeti, illetve a szakmai ambíciójukat sikerül valamilyen politikai hitellé is változtatni” – mutatta be vendégeit Csizmadia Tibor, aki bevezetőjében úgy fogalmazott: a színházigazgató-választás a politikától nem független.
Véleménye és saját tapasztalata szerint Balázs Péter szolnoki megválasztásával indult az a sorozat, amelyben a Törőcsik Mariét és Iglódi Istvánt is felvonultató szakmai bizottság véleménye ellenére az önkormányzat politikai jelöltje került vezetői pozícióba, és lett jó néhány színháznak olyan igazgatója, aki a politikai állásnak megfelelően vélekedett az esztétikumról is.
Csizmadia szerint a 2008-as előadó-művészeti törvény sok sebből vérzett, de óriási fegyvertény volt, mert szakmai faktorok mentén működött a finanszírozás és a vezetőválasztás is, az utóbbi években azonban a szakmai grémiumba négy főt delegáló Előadó-művészeti Bizottság homogénné vált, és ettől az igazgatóválasztás is egyirányú lett. Ugyanakkor, tette hozzá, ebben a beszélgetésben próbáljunk meg még mindig hinni abban, hogy vannak szakmai szempontok a színházvezetői kinevezéseknél.
Komáromi György leszögezte, hogy úgy gondolja, egy intézményvezető kinevezése a fenntartó felelőssége és fenntartó feladata, tehát a kulcskérdés nem az, hogy egy politikus dönt, hanem az, hogy a szakma milyen szinten tud hatni a döntésre. „Az, hogy egy politikus kifejti a markáns véleményét, ami a szakmával ellentétes, teljesen legitim. Az a kérdés, hogy a szakma hitelesen tud-e hatni, illetve a pályázati rendszer segíti-e azt – és azt gondolom, ez egy közös érdek –, hogy valódi szakmai kritériumok mentén szülessen meg a döntés” – fogalmazott, felsorolva a néhány szempontot (a bizottság összeállítása, transzparencia, átláthatóság, számonkérhetőség, értékelés stb.). Megjegyezte, hogy az utóbbi néhány pályázatnál nagyon szembetűnő volt, hogy nem vehető komolyan a pályázati rendszer.
Komáromi a motivációiban fontosnak tartotta a csapatot, amelyet Bérczes László, Benkó Bence, Fábián Péter és Göttinger Pál alkottak. Elemezte a csapat összetételét, elmondta, hogyan alakult ki organikusan, és kiemelte, hogy bár az ő neve állt a pályázaton – mint egy intézményvezetői tapasztalattal bíró, menedzseri képességekkel rendelkező személy, aki összefogja a művészi törekvéseket és az álmokat –, de a beadott anyag közös munka eredménye. Beszélt arról is, hogy mielőtt ennek nekifogtak, találkoztak a helyi politikusokkal azért, hogy meggyőződjenek, nyílt a pályázat, a meghirdetett kritériumok mentén dől el, ki lesz a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója.
Szőcs Artur elmondta, igyekezett politikától független maradni, de művészileg zsákbamacskát nem akart árulni, ezért az egri városvezetőket meghívta a miskolci rendezéseire. Nem naivan és nem ötletszerűen, hanem a miskolci színház egri bérleteseinek és jegyvásárlóinak a számát figyelembe véve indult a Gárdonyi Géza Színházért, arra viszont nem gondolt, hogy „ilyen harmadik felvonás lesz”. Beszélt arról, hogy színházcsinálónak tartja magát, nem pályázatírónak, így az idegen terep sikertelensége egyáltalán vett vissza a szakmai motivációjából, és alapos átgondolás után akár újra pályázna. Arra a kérdésre, hogy ki a pályázat címzettje, Szőcs úgy válaszolt, az ember magának írja, egyfajta gondolatösszegzésként, és írja a fenntartónak, ugyanakkor – tette hozzá – egy pályázatból, még akkor sem derül ki, hogy az illető tehetséges-e, ha azt megnyeri. Ha pedig nem nyeri meg, a bizonyításra nem kap lehetőséget.
Bár Komáromi György szerint nagyon kicsi az önkormányzat kompetenciája abban a tekintetben, hogy milyen színházat szeretne, és „nagyjából rendben levőnek” tartotta a kiírásokat, mindketten úgy vélték, az lenne az ideális, ha van egy pályázati standard, amihez az adott önkormányzat hozzáadja a saját elvárásait, és azt is kívánatosnak gondolták, hogy valódi visszajelzést és értékelést kapjanak a pályázók. Komáromi elégtelennek tartva a szakmai diskurzust, a szakmával szemben is kritikát fogalmazott meg: az igazgatói pályázatok tartalmáról kellően mély, komoly elemzések sem a szakmai bizottságok, sem a helyi testületek részéről, sem a szaklapokban sem készültek, és ezzel Szőcs Artur egyetértett. Komáromi szerint jelenleg a legfontosabb pályázatírói kvalitás a bukástűrés, de leginkább az okoz neki keserűséget, hogy „színvonaltalan az, ahogyan egy bekezdésben összefoglalják, hogy a bizottság mit gondol a pályázatokról. Egyszerűen kikerüli magát a problémát, nem elemez, és semmi nem derül ki belőle – fogalmazott. – Az a mai pályáztatási rendszernek, az egész szisztémának a rákfenéje, hogy kikerülik a felelősséget, és nem értékelik a pályázatot.” Komáromi úgy gondolta, sokkal fairebb vagy szakmaibb lenne a döntés, ha arról születne a döntés, a pályázó alkalmas vagy sem, a végső döntést pedig politikusok hoznák meg. Esett szó arról is, hogy létkérdés elnyerni a társulat szavazatát, de külső és a belső pályázók között jelentős helyzeti egyenlőtlenségek is kialakulnak.
Bár abban Komáromi György nem értett egyet Csizmadia Tiborral, hogy adminisztratív eszközökkel két ciklusra kellene korlátozni az igazgatói mandátumok maximális idejét egy intézményben, abban mindhárman egy platformon voltak, hogy hogy egy ideális világban egy pályázat megteremti a változás, a megújulás és a szakmailag gyümölcsöző találkozások lehetőségét. A mandátum lejárta előtt egy-két évvel már kompetens szakemberek értékelik az igazgatói teljesítményt a pályázathoz képest. Abban megegyeztek, hogy a magyar színházi mobilitás igen alacsony földrajzi értelemben, az egzisztenciális függés pedig jelentős. Abban is azonos véleményen voltak, hogy nincs előrelépési, fejlődési lehetőség színházméret és az azzal járó felelősség tekintetében, egy kis színház igazgatói székéből nem lehet az életkor előrehaladtával, megfelelő tapasztalatokkal fokozatosan eljutni egy többtagozatú színház vezetéséig. A jelenlegi harmincas, negyvenes generációnak a színházigazgatás nem jelent karrierlehetőséget, sőt a rendszerben messze kerül attól, hogy felelős pozíciókban ezeket a vezetői készségeket és képességeket megszerezze.
A Csináljunk színházat! következő alkalmával is a pályázatokról beszélget Csizmadia Tibor. Az NKA támogatásával létrejövő beszélgetésre 2021. január 11-én 17 órai kezdettel kerül sor, a vendégek a csapatával a Pécsi Nemzeti Színház vezetésére pályázó Bodor Johanna, valamint a szombathelyi Weöres Sándor Színházra szintén egy teammel pályázó Harsányi Sulyom László lesznek. Az eseményt, amelyet az aktuális járványügyi előírások betartásával, közönség jelenléte nélkül szervezünk, ezúttal is élőben közvetítjük.
forrás: https://papageno.hu/
A Magyar Színházi Társaság sorozatának vendégei Komáromi György, a Radnóti Színház gazdasági igazgatója, illetve Szőcs Artur, a Miskolci Nemzeti Színház rendezője volt. A beszélgetésből kiderült, mi ambicionálta őket, miért pályáztak a jelenlegi politikai-kultúrpolitikai helyzetben, vannak-e szakmai szempontok az értékelésben, hogyan érintette őket az, ami történt, és pályáznának-e a jövőben. Papp Tímea beszámolója.
„Itt ül velem szemben két olyan ember, akik mind a ketten nagyon sok mindent elértek már ezen a pályán, és akiknek tulajdonképpen nem is kellett volna pályázni. De mégis pályáztak, mert azt gondolták, hogy a művészeti, illetve a szakmai ambíciójukat sikerül valamilyen politikai hitellé is változtatni” – mutatta be vendégeit Csizmadia Tibor, aki bevezetőjében úgy fogalmazott: a színházigazgató-választás a politikától nem független.
Véleménye és saját tapasztalata szerint Balázs Péter szolnoki megválasztásával indult az a sorozat, amelyben a Törőcsik Mariét és Iglódi Istvánt is felvonultató szakmai bizottság véleménye ellenére az önkormányzat politikai jelöltje került vezetői pozícióba, és lett jó néhány színháznak olyan igazgatója, aki a politikai állásnak megfelelően vélekedett az esztétikumról is.
Csizmadia Tibor szerint a 2008-as előadó-művészeti törvény sok sebből vérzett, de óriási fegyvertény volt, mert szakmai faktorok mentén működött a finanszírozás és a vezetőválasztás is, az utóbbi években azonban a szakmai grémiumba négy főt delegáló Előadó-művészeti Bizottság homogénné vált, és ettől az igazgatóválasztás is egyirányú lett.
Ugyanakkor, tette hozzá, ebben a beszélgetésben próbáljunk meg még mindig hinni abban, hogy vannak szakmai szempontok a színházvezetői kinevezéseknél.
Komáromi György leszögezte, hogy úgy gondolja, egy intézményvezető kinevezése a fenntartó felelőssége és fenntartó feladata, tehát a kulcskérdés nem az, hogy egy politikus dönt, hanem az, hogy a szakma milyen szinten tud hatni a döntésre.
„Az, hogy egy politikus kifejti a markáns véleményét, ami a szakmával ellentétes, teljesen legitim. Az a kérdés, hogy a szakma hitelesen tud-e hatni, illetve a pályázati rendszer segíti-e azt – és azt gondolom, ez egy közös érdek –, hogy valódi szakmai kritériumok mentén szülessen meg a döntés” – fogalmazott, felsorolva a néhány szempontot (a bizottság összeállítása, transzparencia, átláthatóság, számonkérhetőség, értékelés stb.). Megjegyezte, hogy az utóbbi néhány pályázatnál nagyon szembetűnő volt, hogy nem vehető komolyan a pályázati rendszer.
Komáromi a motivációiban fontosnak tartotta a csapatot, amelyet Bérczes László, Benkó Bence, Fábián Péter és Göttinger Pál alkottak.
Elemezte a csapat összetételét, elmondta, hogyan alakult ki organikusan, és kiemelte, hogy bár az ő neve állt a pályázaton – mint egy intézményvezetői tapasztalattal bíró, menedzseri képességekkel rendelkező személy, aki összefogja a művészi törekvéseket és az álmokat –, de a beadott anyag közös munka eredménye.
Beszélt arról is, hogy mielőtt ennek nekifogtak, találkoztak a helyi politikusokkal azért, hogy meggyőződjenek, nyílt a pályázat, a meghirdetett kritériumok mentén dől el, ki lesz a Pécsi Nemzeti Színház igazgatója.
Szőcs Artur elmondta, igyekezett politikától független maradni, de művészileg zsákbamacskát nem akart árulni, ezért az egri városvezetőket meghívta a miskolci rendezéseire. Nem naivan és nem ötletszerűen, hanem a miskolci színház egri bérleteseinek és jegyvásárlóinak a számát figyelembe véve indult a Gárdonyi Géza Színházért, arra viszont nem gondolt, hogy „ilyen harmadik felvonás lesz”.
Beszélt arról, hogy színházcsinálónak tartja magát, nem pályázatírónak, így az idegen terep sikertelensége egyáltalán vett vissza a szakmai motivációjából, és alapos átgondolás után akár újra pályázna.
A kérdésre, ki a pályázat címzettje, Szőcs úgy válaszolt, az ember magának írja, egyfajta gondolatösszegzésként, és írja a fenntartónak, ugyanakkor – tette hozzá – egy pályázatból, még akkor sem derül ki, hogy az illető tehetséges-e, ha azt megnyeri. Ha pedig nem nyeri meg, a bizonyításra nem kap lehetőséget.
Bár Komáromi György szerint nagyon kicsi az önkormányzat kompetenciája abban a tekintetben, hogy milyen színházat szeretne, és „nagyjából rendben levőnek” tartotta a kiírásokat, mindketten úgy vélték, az lenne az ideális, ha van egy pályázati standard, amihez az adott önkormányzat hozzáadja a saját elvárásait, és azt is kívánatosnak gondolták, hogy valódi visszajelzést és értékelést kapjanak a pályázók.
Komáromi elégtelennek tartva a szakmai diskurzust, a szakmával szemben is kritikát fogalmazott meg: az igazgatói pályázatok tartalmáról kellően mély, komoly elemzések sem a szakmai bizottságok, sem a helyi testületek részéről, sem a szaklapokban sem készültek, és ezzel Szőcs Artur egyetértett.
Komáromi szerint jelenleg a legfontosabb pályázatírói kvalitás a bukástűrés, de leginkább az okoz neki keserűséget, hogy „színvonaltalan az, ahogyan egy bekezdésben összefoglalják, hogy a bizottság mit gondol a pályázatokról.
Egyszerűen kikerüli magát a problémát, nem elemez, és semmi nem derül ki belőle – fogalmazott. – Az a mai pályáztatási rendszernek, az egész szisztémának a rákfenéje, hogy kikerülik a felelősséget, és nem értékelik a pályázatot.”
Komáromi úgy gondolta, sokkal fairebb vagy szakmaibb lenne a döntés, ha arról születne a döntés, a pályázó alkalmas vagy sem, a végső döntést pedig politikusok hoznák meg. Esett szó arról is, hogy létkérdés elnyerni a társulat szavazatát, de külső és a belső pályázók között jelentős helyzeti egyenlőtlenségek is kialakulnak.
Bár abban Komáromi György nem értett egyet Csizmadia Tiborral, hogy adminisztratív eszközökkel két ciklusra kellene korlátozni az igazgatói mandátumok maximális idejét egy intézményben, abban mindhárman egy platformon voltak, hogy hogy egy ideális világban egy pályázat megteremti a változás, a megújulás és a szakmailag gyümölcsöző találkozások lehetőségét.
A mandátum lejárta előtt egy-két évvel már kompetens szakemberek értékelik az igazgatói teljesítményt a pályázathoz képest. Abban megegyeztek, hogy a magyar színházi mobilitás igen alacsony földrajzi értelemben, az egzisztenciális függés pedig jelentős.
Abban is azonos véleményen voltak, hogy nincs előrelépési, fejlődési lehetőség színházméret és az azzal járó felelősség tekintetében, egy kis színház igazgatói székéből nem lehet az életkor előrehaladtával, megfelelő tapasztalatokkal fokozatosan eljutni egy többtagozatú színház vezetéséig. A jelenlegi harmincas, negyvenes generációnak a színházigazgatás nem jelent karrierlehetőséget, sőt a rendszerben messze kerül attól, hogy felelős pozíciókban ezeket a vezetői készségeket és képességeket megszerezze.
A Csináljunk színházat! következő alkalmával is a pályázatokról beszélget Csizmadia Tibor. Az NKA támogatásával létrejövő beszélgetésre 2021. január 11-én 17 órai kezdettel kerül sor, a vendégek a csapatával a Pécsi Nemzeti Színház vezetésére pályázó Bodor Johanna, valamint a szombathelyi Weöres Sándor Színházra szintén egy teammel pályázó Harsányi Sulyom László lesznek.
Az eseményt, amelyet az aktuális járványügyi előírások betartásával, közönség jelenléte nélkül szerveznek, ezúttal is élőben közvetítik.
forrás: https://szinhaz.online/
A Csináljunk színházat! sorozatban, a Magyar Színházi Társaság "színházvezetési szabadegyetemén" eddig mindig tapasztalattal rendelkező, volt vagy jelenlegi színházi vezetők voltak CSIZMADIA TIBOR beszélgetőtársai. A következő meghívottak, KOMÁROMI GYÖRGY és SZŐCS ARTUR pályáztak, de nem kerül(het)tek ilyen pozícióba Pécsen, illetve Egerben. Mi ambicionálta őket a pályázatban? Miért tartották érdemesnek egy olyan helyzetben pályázni, amikor a szakmaiság helyett politikai játszmákban döntenek a kinevezésekről, az országos politika pedig felülírja a helyi politikai akaratot? Hogyan érintették őket a történtek?
A beszélgetést az érvényben levő járványügyi előírások alapján, közönség nélkül szervezzük. Az esemény élőben követhető a Papageno oldalán.
Támogató: NKA
De mitől jó egy társulat? Mennyi idő alatt érik össze egy társulat, és mitől bomolhat meg az egység? Ki tud társulatot vezetni? Hogyan válnak csapattá az egyetlen produkcióra szövetkezők? Kötöttség-e a társulati lét, és szabadság-e a szabadúszás? Van-e hátránya a társulatnak és előnye a szabadcsapatoknak? Felbomolhat-e rövid vagy középtávon a magyar színházra jellemző társulati rendszer? A gazdasági környezet milyen hatással van a társulatokra és a szabadúszókra? Hogyan vállal közéleti szerepet egy művész, ha társulati tag, és hogyan, ha szabadúszó? Milyen ügyekben áll(hat) ki egy társulat vagy egy színház kollektíven, és kinek a nevében nyilatkozhat meg egy független alkotó?
Beszélgetőpartnerek: GÖTTINGER PÁL, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház főrendezője, KOVÁTS ADÉL színművész, a Radnóti Színház igazgatója, MOLNÁR ÁRON (noÁr) színművész
A beszélgetést vezeti: VEISZER ALINDA
A program ingyenes.
Támogató: NKA, MMA
(A címadó idézet Spiró György: Az imposztor című drámájából származik.)
2019. február 12., kedd, 17:00–18:00
Petőfi Sándor u. 6., Budapest, 1052