Molnár Piroska, aki mindenét odaadta a pályának – színészportré

2025. január 28. • Bóta Gábor

Molnár Piroska ezerféleképpen, roppant kifejezően tud ülni. Az is lehet, ehhez hozzásegítette, hogy nagyon megromlott a járása. Már a Keresztanyu címszerepét is úgy vállalta el, hogy abban ülhet. De a Ványa bá előadásában is jobbára ücsörög a Madam Bizsu-t pedig végig üli, úgy is énekel.

Nem feltétlenül könnyebb színpadon jelentőségteljesen ülni, mint akrobatikázni.

Fenemód kell összpontosítani, hogy a látszólagos moccanatlanság is érdekes legyen. Több mint 20 éve láttam Csomós Marit ilyen talentumosan ülni a Radnóti Színházban a Medea címszereplőjeként, Zsótér Sándor rendezésében, akinek egy időre mániájává vált a színészek ilyen „röghöz kötése”.

De azóta soha senki meg sem közelítette ezen a téren Csomóst. És most itt van Molnár Piroska, aki tán még felül is múlja.

Csak úgy tudunk belépni a Thália Színház Arizona Stúdiójába, hogy karnyújtásnyira tőle elmegyünk mellette. Önkéntelenül is megbámuljuk, mint egy kiállítási tárgyat. Kicsit olyan, mint Madame Tussaud panoptikumában valamelyik viaszbábú. Múzeumi darab, egy legendássá lett, némiképp misztikus figura előbűvölése a múltból. Most még, amennyire csak tud, mozdulatlan, de amint lehet, megelevenedik.

Végig nézi annak a világnak a megelevenedését, főleg az 1930-as évekét, amikor Budapest telis-tele volt műsoros éjszakai lokálokkal, és ő ezekben tanyázott éjszaka-hosszat. Rejtélyes alak volt, fura nénike, talpig felékszerezve dekkolt egy sarokban, figyelt, és érdekes történeteket mesélt. Most Molnár Piroska teszi ezt az ő képében, pontosan a néhai elegáns Arizona Mulató helyén, ahol Madam Bizsu törzsvendég volt.

Teszi ezt Göttinger Pál rendezésében, Sóvári-Fehér Anna, Hevesi László, Bordás Barbara partnerségével, Dinnyés Dániel zongorakíséretével.

Kopik a test

Pár éve még azzal riogatott minket, hogy ott hagyja a pályát, de szerencsére nem tette. Bár az Emberi hang című első és valószínűleg utolsó önálló estjén a Rózsavölgyi Szalonban már beszélt arról, hogy kopik a test, nehezére esik a járás, az is, ha sokat kell állni, de a nagy-nagy színészete egyáltalán nem kopott meg.

Az Emberi hang című estjén idősen is a vérforraló Carmen áriáját énekelte, egyáltalán nem tűzpirosba öltözötten, ahogy szokták, hanem fekete estélyiben, nem is igézően vonagló, csábos testtel, ahogy szintén szokták, de lázas tekintettel, belső lobogással, szétáradó hanggal, szóval abszolút hitelesen.

Dalok és összekötő szövegek segítségével visszamerengett az életére. Néhány éve még vagány vállalással kislányt is játszott a mostani szakmai otthonában, a Thália Téli Kertre keresztelt stúdiójában, a jelentősen átalakított egykori Mikroszkóp Színpadon, a Bernd Róza előadásában, a fölöttébb tehetséges és újító kedvű Tarnóczi Jakab rendezésében, merész ötlettel, a férfiak között őrlődő címszereplő kishúga volt.

Naiv, mindenre rácsodálkozó kislány. Hatalmas élettapasztalatával ezt is képes volt elhitetni, kislányabb volt a kislánynál. Tiszta lény, aki nemigen érti, mitől őrlődik fel a nővére, de azt egyre inkább érzi, hogy valami nincs rendben, aztán amit a zsigereivel „felfog”, az mind jobban tudatosul is benne.

Ugyanitt A koponya című fekete humorral teli, horrorba átcsapó vígjátékban egy egészen más stílusba is beleilleszkedik. Gyakran és szívesen játszik a Rózsavölgyi Szalonban. A Kései találkozásban és a romance.com-ban is az időskori magány, megperzselődés, szerelem témakörét járják körbe szelíd iróniával, fájdalommal, humorral, kedves partnerével, Jordán Tamással.

A kaposvári színház fénykorának vezető művészeként, meglehetősen karakteres és talentumos rendezők alaposan megedzették. Megtanult látástól vakulásig dolgozni, egyéni, akár meghökkentő értelmezéseket elfogadni, ha ezekben volt logika.

Ascher Tamás rendezésében, a Jelenetek egy kivégzésből című darabban például eljátszotta a végletek végletét. Galactia festőnőt adta, aki az életet nem is két, hanem ezer kanállal habzsolja. Mohón és ellenállhatatlanul falja a férfiakat, óriási, féktelen lakomákat rendez, harsány, belevaló, kikerülhetetlen nőstény, ha szükségét érzi, szembemegy az egész világgal.

Ugyanakkor kifinomult, elmélyült, a belső rezdüléseire és a környezetére érzékenyen figyelő művész, létkérdéseken dilemmázó, felelősségteljes értelmiségi. Egyszerre vásárian, vérbően, féktelenül komikus és letaglózóan tragikus.

Kész volt már hozzá a teljes színészi eszköztára. De parádézhatott a Csárdáskirálynőben is, mint Cecília.

A rendhagyó, Mohácsi János által rendezett előadásból amúgy országos botrány lett, amikor közvetítette a tévé.

Mohácsi ugyanis Kálmán Imre operettjébe belelátta keletkezésének idejét, az I. világháborút, kínkeservet, gyötrelmet, halált vegyített szép, fülbemászó dallamokkal, megmutatta az ábrándvilág és a rögvaló közti ordító különbséget, és ez sokaknak nem tetszett.

De Molnár igen jó partner volt ebben, hiszen hozni tudta a szerepkör igényelte negédességet, csillogást, sztárságot éppúgy, mint a dermesztő kiábrándultságot, elkeseredettséget, kiégettséget.

És persze kiválóan énekelt, ami mindig is jellemző volt rá. A nagy négyesben, a Belvárosi Színházban, egyenesen operaénekesnőt alakított, aki már művészotthonba vonult vissza, de egyszerre csak újra fel kell lépnie.

Nem olyan, mint amilyennek képzelik

Abszolút nem olyan, mint amilyennek általában azok képzelik, akik nem ismerik.

Nyoma sincs benne annak a harsányságnak, poént poénra halmozó sziporkázásnak, mint amilyennek a Munkaügyek című sorozat alapján a legtöbben gondolják. Csendes, halk szavú, végtelenül humánus, a tanítványai gondjait is mindig a lelkén viseli.

Érdeklik a kollégái, akik zöméhez képest meglehetősen sokat jár színházba. Empátiával fordul mások felé. Persze tudjuk, hogy a színpadi lét közel sem egyenlő a színész életével, de engem mégis többször meglepett, amikor megkérgesedett, elaljasult embereket játszott dermesztően hitelesen, mert ez, legalábbis látszólag, annyira távol áll az alkatától.

Soha nem értettem, hogy ezeket a jéghideg alakokat honnan bányássza elő magából? Adta még Kaposváron, Az öreg hölgy látogatásának szülőfalujába bosszú- és vérszomjasan hazalátogató perszónáját, aki valamikori sérelmeit akarja elállatiasodott módon, előre eltervezetten, temérdek pénzével bárkit lefizetve, gyilkosságra is rávéve, megtorolni.

Rinocéroszbőrű nagyanyát játszik Szász János A nagy füzet című, Karlovy Varyban nagydíjat nyert filmjében. Egy végletekig megkeményedett embert, aki unokáit a lehetetlenül kegyetlen, elviselhetetlenül zord körülmények között, akár a barbársággal határos módszerekkel, túlélésre tanítja, ha törik, ha szakad.

De volt a Mesél a bécsi erdőben olyan nagyanya is, aki a csecsemő unokáját egyenesen a halálba küldi. A Bors néniben viszont, a Kolibri Színházban, több századszor bájjal, szelíd humorral, egészségtől, kiegyensúlyozottságtól, telivér harmóniától kicsattanó anyóka volt, aki életörömre, játékosságra, mámoros boldogságra tanít. Eszelős végleteket jár be a pályáján.

A nehezebb utat választotta. A Katona József Színház alapító tagjaként benne lehetett volna a tutiban. Megbecsülten meg is állapodhatott volna. De okos szimattal rájött, hogy annyi kiváló színész között jó, ha évenként egyszer kap igazi, nagy labdát. Meg amúgy is középkorú volt már, a fiatal szerepeket eljátssza előle az ifjúság, az idősebb figurákat az előtte járó jeles nemzedék, gondolta.

Kaposváron viszont, ahol akkor kétségtelenül az ország egyik legjobb színháza működött, még fiatal szerepeket is alakíthatott, de már idősebbeket szintén. Ezt felmérte, és egy huszárvágással visszaszerződött oda. Ott jóformán le se jött a színpadról.

Adódott olyan szezon, hogy hat fontos bemutatója volt. Szerepei számát tekintve hazai rekordokat döntöget.

Lidérces alakok

Több mint húsz esztendeig játszott Kaposváron, és több mint tízig a Nemzetiben. Alföldi Róbert rendezésében, a Vadászjelenetek Alsó- Bajorországból előadásában falusi asszonyt adott, aki rájön, hogy homoszexuális a fia, és ezért, leginkább a környezete hatására, kitagadja.

Szomszédai bigottsága, gyűlölete átragad rá is. Így saját vérét taszítja el magától, teszi üldözötté, és közvetve hozzájárul a halálához. Megint egy lidérces alak. Ahogy A tanítónő Nagyasszonyaként is az volt az a nő, aki szintén tönkreteszi a fiát, mert nem engedi, hogy hozzámenjen az alacsony származásúnak ítélt tanítónőhöz.

Molnár a fennhéjázó előítéletesség tragikomikus természetrajzát mutatta be. A korlátoltsággal vegyített önképűség szobrát mintázta, azt a mifelénk oly gyakori embertípust, akit kitermelt a lefelé húzó magyar ugar. És aki akár gombamód szaporodik. Kisszerűsége fontos tényezővé válik. Ez a nagy színésznő ismeri a pitiáner kártevők lelkületét is. Tudja őket úgy ábrázolni, hogy röhögjünk rajtuk, és mégis megálljon a rettenettől a levegő.

És képes habkönnyűen szórakoztatni is. Soha nem felejtem el a Hyppolit, a lakájban, a Játékszínben, Schneidernéként, a felkapaszkodott újgazdag urizáló feleségeként.

Csupán majmolja az előkelőséget, csak utánozni igyekszik a művelteket, és ettől újra és újra röhejessé válik, hiszen hazugságon alapszik az egész élete. Ahogy hazugságon alapult Hitler náci propagandaminiszterének titkárnője, Brunhilde Pomselnek élete is. 103 évesen állt dokumentumfilmesek kamerája elé, és még akkor is bőszen tagadta, hogy ő bármiről is tudott volna.

Az Egy német sors előadásában, monodráma formájában, Molnár tolószékben ülve mondta és mondta Pomsel farkasvaksággal teli önfelmentéseit, és betöltötte a 6SZÍN színpadát. Bár Gobbels egykori titkárnőjének szavai hazugul kozmetikázzák a valóságot, Molnár egész jelenléte igazságot árasztott.

Belebújt ennek a nőnek a bőrébe, de valahogy mégis érződött a véleménye, mert óhatatlanul ott volt a deszkákon saját személyiségének tisztasága, hitele, humánuma. Az Emberi hang nem véletlenül volt az önálló estjének a címe.

Mindenét odaadta a pályának

Időnként hallatja a hangját társadalmi kérdésekben is. Ekkor is igencsak emberien.

Erős a szociális érzékenysége. Mindenét odaadta a pályának. Amikor választásra került a sor, hogy férjével, a nemrég elhunyt Eötvös Péter zeneszerzővel, akit fenntartás nélkül szeretett, külföldre tart-e a később be is következő világkarrierje érdekében, az itthon maradást választotta, a magánéletéért képtelen volt feladni a pályáját.

Túlélte azt is, hogy közös fiúk 26 évesen tragikus körülmények között meghalt. Másnap felment a színpadra, mert a Csárdáskirálynő előadásának élő televíziós közvetítése volt, és hatalmas lélekerővel, remekül eljátszotta Cecíliát, mókázott, ha arra volt szükség, de ott volt a mély fájdalom is az alakításában.

Amúgy is jellemző rá, hogy a tragikumot és a komikumot kiválóan tudja vegyíteni.

Az szintén jellemző, hogy amikor két Bors néni előadás között átvette a Kossuth-díját, azt a Kolibri Színház öltözőjében felejtette, mert valószínűleg akkor is inkább koncentrált a produkcióra, a játékára, mint a díjra.

Azt szokta mondani, hogy annyit ad vissza a pálya, amennyit belefektet a színész. Ő tényleg szinte az egész eddigi életét rááldozta. De rengeteget kap vissza is.

Tényleg csaknem az egész ország fenntartás nélkül szereti, mert nem „csak” nagy színész, hanem ritkaságszámba menően emberi is.

forrás: https://tudas.hu

Zeneszerzés Magyarországon napjainkban - Zeneszerzős beszélgetések

Dinyés Dániel zeneszerző és karmester. A zenés színház, opera, operett elismert szakértője. Az Operaházban és minden hazai Nemzeti Színházban dolgozott az elmúlt 20 évben, 2020–2023 között a Szegedi Nemzeti Színház zeneigazgatója volt. Az Operabeavató című sorozata, melyet Göttinger Pál rendezővel 2013 óta csinál, máig töretlen sikerrel szolgálja a zenei ismeretterjesztést. 2023-ban a Magyar Zene Házával közös projektbe fogott. A ma alkotó összes zeneszerzőt igyekszik megszólítani egy podcast sorozatban, melynek célja, hogy létrejöjjön egy pillanatkép a mai korunkról, és hogy milyen sokfajta és remek alkotók dolgoztak egymás mellett a 2000-es évek elején Magyarországon, vagy épp innen elindulva a nagyvilágban. Dinyés Dániellel a zeneszerzőkkel folytatott beszélgetésekből leszűrhető tapasztalatokról beszélgettünk. Zeneszerzős beszélgetések A magyar zeneszerzők különleges rétegét képezik a társadalomnak. Szinte láthatatlanok vagyunk, észrevétlenül hatunk azokra az embertársainkra, akikhez eljut a kortárs zene. A beszélgetéseink, az egymással való kapcsolódásunk izgalmas és szükséges. A zeneszerzős beszélgetések célja, hogy halljunk egymásról, informálódjunk a legérdekesebb témákról, amik még ha csak nekünk érdekesek is, annál inkább szeretnénk róluk tudni.

A zeneszerzős beszélgetések készítői: Dobszay-Meskó Ilona és Móricz Máté.

„Valahogy engem mindig az erős karakterek vonzottak” – Grisnik Petra a KultCast15 vendége

Több színházban és egy éppen most futó tévésorozatban is játszik, könyves podcast műsora van. A közelmúltban mégis egy „privát akcióval” robbantotta fel a netet. A Hazatalálsz sorozat apropóján durva cikk jelent meg róla az Origóban. Nem hagyta, beleállt, saját facebook oldalán egy nagyon erős fotósorozattal válaszolt a cikkre, a testszégyenítő kommentekre. Magáért, a családjáért, sokakért, akik nem tudják, nem merik hallatni a hangjukat. Grisnik Petra színésznővel Marton Éva beszélgetett a XV. kerületi KultCast15 podcastsorozat legújabb részében.

Grisnik Petra gyerekkorától tudta, számára egyetlen út létezik. Tizenhárom évesen játszott először kőszínházban. A színház világa mai napig elvarázsolja, ez számára a legnagyobb öröm. Nem belebújik az egyes szerepekbe, hanem az adott karaktereket találja meg önmagában, magából építkezik.

„Olyan közegben, ahol az ember megérzi, hogy elfogadják olyannak, amilyen, ahol engedik tévedni, hibázni, rossznak lenni, ahol egymásról le tudjuk venni ezeket a terheket, az nagyon biztonságos.”

Számára Kaposvár – ott tanulta a színművészetet, majd hat évig a Csiky Gergely Színház tagja volt – jelentette ezt a biztonságot, a barátokat, a szakma tanulását: „Olyan mag, ami kiirthatatlan, nagyon vigyázok rá, hogy ne essen baja” – mesélte. S bár hat év után otthagyta Kaposvárt – irtózatosan nehezen lépte meg. „Úgy éreztem, ha kihúzom az ajtón a gurulós bőröndöt, felnőtt leszek” – nyilatkozta.

S hogy mit jelent a szabadúszó lét? Bizonytalanságot, meg számos lehetőséget.

Kipróbálni magát megannyi karakterben, monodrámában, vígjátékban és tragédiában, kisszínházban meg nagyszínpadon. „Minden szerepemtől tanulok valamit arról, hogyan lehetne jobban csinálni egy kicsit. A színháznak megvan az a varázsa, hogy olyan történeteket állít elénk, amik nagyon sűrítve tartalmazzák egy ember teljes élettörténetét” – mondja. Grecsó Krisztián Vera című regényét maga írta át, s alkalmazta színpadra. A Hannibál tanár úr című drámát tíz év után most újra játssza.

Én minden szerepemnek örülök. Az a gyermeki őszinte öröm, a játszás öröme, hogy színésznő leszek, bele van ragadva a lelkembe.

Attól tudok boldog, elégedett színész lenni, hogy nem úgy állok hozzá, mi az a kevés, amivel meg kell elégednem, hanem hogy megint kaptam valamit” – mondta.

Grisnik Petra: Munkát kellett fektetnem abba, hogy ne legyek áldozatszerepben a saját önképemben

Testszégyenítésről, önismereti kihívásokról, horvát származásáról, Kaposvárról és a TV2-s munkájáról is beszélt Grisnik Petra színész, a TV2 Hazatalálsz című sorozatának szereplője Veiszer Alinda műsorának legújabb részében. A teljes beszélgetést havidíjért cserébe ezen a felületen lehet megnézni.

Az interjú első részében azokról a fotókról beszéltek, amikkel Grisnik az őt ért internetes bántalmazásra reagált. Azután döntött a figyelemfelhívó poszt mellett, hogy az Origo Imádja meztelenül mutogatni magát a TV2 legújabb sorozatának színésznője címmel válogatást közölt az Instagram-posztjaiból, amiken művészi jellegű félaktokon szerepel. A fotókra aztán ő több sértő kommentet is kapott („mindig tátott szájjal röhögni”, „valahogy csak el kell nyerni azt a szerepet”), végül ezeket felhasználta a saját fotósorozatában.

Grisnik erről most azt mondta, először csak jót röhögött az Origo cikkén, de aztán elolvasta a kommenteket is, azok pedig bántották. De főleg az anyját és a nővérét. És bár azt tanították neki, hogy ilyen esetekben ne reagáljon, mintha a csúfolódók, a bántalmazók nem is lennének, de ezt a gondolatot inkább megfordította: „nem akarok úgy csinálni, mintha én nem léteznék”. Ezért állt ki saját maga mellett, úgy, hogy a gyűlölettel teli kommenteket kreatívságba fordította át.

Arról is beszélt, sok önismereti munkán van túl, terápiára járt, sok sérülést okozott neki, hogy gyerekként ufónak tűnt, sokat csúfolták, amiért lányként nagyon magas volt. De ez egész életét végigkísérte, most is, felnőttként, épp erre az interjúra menet is ráordított valaki az utcán, hogy „aztakurva, mekkora vagy”. De „nem élhetek ennek a bűvöletében, nem határozhatom meg ez alapján, és nem várhatom el, hogy majd a világ megváltozik. Nekem kellett munkát fektetnem abba, hogy ezt a fájdalmat ne hordozzam állandóan, ne legyek én egy áldozatszerepben a saját önképemben”.

Közben úgy is érzi, van abban valami sorsszerű, hogy a karrierjében csupa olyan szerep találta meg, amikben valamilyen módon középpontban van egy gyerek, akivel valami súlyos dolog történik. Ezek a gyerekek viszont nem úgy reagálnak a körülöttük kialakult helyzetre, ahogy ő tette a saját fiatalkorában. Ezért pedig nagyon hálás, mert ezekből ő tanult.

Megemlítette a horvát származását, azt, hogy ő kétnyelvűként nőtt fel, és hogy ha hazamegy Pécs mellé, akkor még mindig horvátul beszél sok emberrel, a Kaposvári Egyetem színművész szakára is horvát meg bosnyák népdalokkal készült. Az egyetemen egyébként ijesztőnek tartotta, hogy akkoriban még csak három évig tartott a képzés, és hogy csupán ennyi idő után kikerülnek onnan rengetegen a színi világba. Mondták is nekik, hogy „ez bizony nehéz lesz”.

Ha ma, ebben a közéleti légkörben felvételizne, akkor mindenhova beadná a jelentkezését, Kaposvár mellett a mai Színház- és Filmművészeti Egyetemre is, mert „én nem ítélkezem senki felett. Nincs másik járható út egyszerűen. Olyan már nincs, mint a hetvenes években, hogy én bekopogok egy színházhoz, hogy »kérem, én ezt szeretném csinálni, foglalkozzanak velem«, nem fognak veled foglalkozni. Az már egy másik kérdés, hogy ebben a szellemi közegben akarsz-e iszonyatos energiákat fektetni abba, hogy megőrizd magad”.

Azt „nagyon gyászolta”, amikor egy darabjának rendezőjét, Mohácsi Jánost kitették a kaposvári színházból. A színházat akkoriban Rátóti Zoltán vezette, aki ma az SZFE rektora. Úgy érezte, „az lehetetlen, őt miért? Hát nem veszed ki a jenga-toronyból a legalsó elemet, hogy hadd dőljön, boruljon minden!” De azt is tudta, hogy ez egy meghatározó pillanata volt a felnőtté válásának, mert rájött, nem lesz olyan, hogy ezekkel az emberekkel negyven évig kollégák lesznek. Több kirúgás is volt, más színházigazgatók alatt is, a színház pedig szerinte elkezdett leépülni, többen boldogtalanok lettek, ő pedig azért jött el onnan, mert nem akart boldogtalan lenni.

Bár apja vidéki polgármester volt, olyan emléke nincs, hogy arról beszélgettek volna, kire kéne szavazni, maximum a kampányidőszakban egy-egy erősebb mondásra felkapták a fejüket, és azt otthon kibeszélték.

És mindezzel hogy kapcsolódik össze a TV2, ahol ő most egy sorozatban szerepel? A castingon nagyon jól érezte magát, végül csak egy órája volt rá összesen, hogy eldöntse, akar-e a sorozatban szerepelni vagy sem. A mérlegelésnél viszont egyáltalán nem gondolt arra, hogy a TV2 erősen kormányközeli csatorna. „Én értem, és felnézek mindenkire, akinek ilyen típusú elvei vannak, hogy húz egy vonalat, hogy oda én nem megyek, nekem ez a vonal valószínűleg máshol van. Többek között azért is, mert én tíz éve várok egy ilyen lehetőségre”.

forrás: https://telex.hu

Grisnik Petra írja Memlaur Imre születésnapjára

Most kellene minden szakmai fórumnak veretes címlapokon, aranybetűkkel felköszöntenie azt az embert, aki egy igazi kincs, aki a teljes eddigi életét a színháznak adta, akinek mindig volt rám még egy perce, aki sosem hagyta, hogy rossz kávét igyak, vagy olyasmi miatt sírjak, ami nem éri meg. Nem is vettem észre, milyen sokat tanultam tőle, pedig minden nap megköszönhetném neki. Isten éltesse az embert, aki világéletében azon munkálkodott szívvel-lélekkel, hogy mi láthatóvá válhassunk - úgy, hogy ő mindig láthatatlan. Boldog születésnapot a fickónak, aki úgy tudott engem látni, mint soha senki. Ez a kép 10 éves már, de még mindig a kedvencem. Ő csinálta. (Muszáj ezt kitennem, közös képünk nincs is, mindig nála van a kamera...) 

Imre Memlaur,  legyél mindig boldog! 

Azt kérem a kerek születésnapodra, hogy még egyszer az életben hadd álljak a fényedben. 

Jó? Millió csók!

 

A Leőweyből a színház világába

Pintér Noémi (11. b) és Szemelyácz Hanna (12. f) interjúja Grisnik Petra színésznővel, volt diákunkkal.

N: Pintér Noémi 11/b

H: Szemelyácz Hanna 12/f

P: Grisnik Petra

Grisnik Petra:

1986-ban született Pécsett. Horvát nemzetiségi családban nőtt fel, Kökényben. A pécsi Miroslav Krleža Horvát Általános Iskolában, majd a Leőwey Klára Gimnáziumban tanult. Már gyerekként fellépett 1999-től a Pécsi Horvát Színházban. 2008-ban végzett a Kaposvári Egyetem színművész szakán. Gyakorlatát a kaposvári Csiky Gergely Színházban töltötte, melynek tagja volt 2008-2014 között. 2014-től szabadúszó.

N: Az első kérdésem az, hogy van-e a Leőweyből meghatározó emléked?

P: Sok nagyon jó emlékem van. Az egyik az, hogy magyar fakultációs voltam Mihalik Zsolt tanár úrnál, és ő nekem egy meghatározó ember az életemben, sokat tanultam tőle az életről is. Sok eredményemet köszönhetem neki, mert rengeteg versenyre felkészített és ösztönzött. Nagyon megmaradt, hogy felnőttként kezelte a diákokat és nagyon sok kortárs irodalmat olvastunk. Azt éreztem, hogy nem csak a hivatását, hanem a diákjait is komolyan veszi és ez nekem iszonyú jó érzés volt.

Az egy meghatározó élményem, hogy nagy bizalom van a tanárok részéről az iskolában. Én eszméletlen rossz voltam reál tantárgyakból és a matek, illetve a fizika tanárom is elfogadták, hogy én ilyen vagyok és nem fogok olyan szenvedéllyel rajongani ezekért a tantárgyakért, mint ők. Megkértek, hogy tegyen meg, amit tudok és ne legyen baj, de nagyon szurkoltak nekem, mert látták, hogy másból meg jó vagyok.

Nem utolsósorban a színjátszókör Zalay Szabolccsal. Egészen mélyen meghatározó élmény volt és nagyon formálta, hogy hogyan nézek a színházra még most is, mert sokféle színjátszó volt a suliban meg úgy külön is, de ebben a körben éreztem azt, hogy azért vagyunk ott együtt, hogy mindenki felszabadíthassa azt az energiáját, amiről azt érzi, hogy ebben tudná a legjobban kifejezni magát. Az teljesen mindegy volt, hogy te hogyan nézel ki, milyen a testalkatod, milyen személyiség vagy, dadogsz-e stb. Nem ez volt a meghatározó, hanem hogy elég szeretettel és odaadással akarsz-e tenni valamit a közösségért. Ha akartál, akkor nagyon jó társakat találtál és én mai napig ezt gondolom a színházról is, hogy akkor a legjobb a munka, ha mindenki azért van ott, mert ott szeretne lenni.

Meg nyilván emlékezetes, hogy az első szerelmem a Leőweyben volt és a Szent István tér nekem örökre az a hely, ahol az első csókomat kaptam.

N: Akkor ez a színjátszókör neked nagy inspiráció volt a jövőre nézve?

P: Igazából én már sokkal előbb tudtam, hogy ezzel akarok foglalkozni. A Leőweybe jelentkezés is úgy jött, hogy én horvát nemzetiségű családban nőttem fel és horvát óvodába, illetve általános iskolába jártam és létezik a mai napig gimi is, de én amiatt választottam a Leőweyt, mert hallottam arról, hogy ott élénk színjátszókör van. Az tény, hogy abból a szempontból meghatározó dolog, hogy megerősített benne, hogy én ezt akarom. Én 13 éves korom óta játszok színházban, az teljesen más keretek között zajlik és segített abban, hogy megtudtam, hogy ez egy szeretetteljes, örömteli dolog, amit jó csinálni és amit én képzelek a színházról, az igaz.

N: Mikortól tudtad, hogy a színészi pálya érdekel?

Erről a legélénkebb emlékem az, hogy 6 évesen voltam életem első felnőtt színházi előadásán, mert apukám is játszott benne, (ez a Pécsi Horvát Színházban volt) és apukám megengedte, hogy megnézzem. Már előtte is voltam gyerek darabokon, de arra konkrétan emlékszem, hogy megnéztem az előadást és eldöntöttem, hogy ha ilyen van, akkor én ezt akarom csinálni és kész. Nem tudom leírni ezt az érzést. Körülbelül 10 évvel később derült ki, hogy emlékszem az összes dalszövegre, kívülről. Valószínűleg már előtte is volt rá fogékonyságom, de nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy a szüleim reménykedtek, hogy majd kinövöm, vagy ez, mint apukámnak egy hobbi lesz és rendes ember lesz belőlem, de sajnos nem lehetett engem eltántorítani.

N: A következő kérdésem az lenne, hogy a pályafutásod alatt mik voltak a leghatározóbb szerepeid és ha van, mi volt a kedvenced?

P: Ez jó nehéz kérdés. A pályafutásom alatt, körülbelül 80 produkcióban vettem részt. Az van, hogy ez személyiségtípustól függ és én alapvetően egy nagyon szerelmes alkat vagyok és nagyon tudok lelkesedni, ezért nekem a színház olyan, mint egy drog. Ez meg történik veled egy évben 3-4-szer és azt érzed, hogy ez izgalmas, mert tök új. Mindig ez van velem, hogy eszembe jut egy kedvencem, akkor eszembe jutna egy másik. Persze vannak mérföldkövek, mint például a ‘Játék a Kastélyban’, amit Kaposváron játszottam és az azért volt különleges, mert abban egy női szerep van és az én vagyok. Nagyon fiatal voltam és ezt Mohácsi János rendezte, aki egy korszakalkotó rendező és nekem ez egy akkora lehetőség és öröm volt, hogy azt le se tudom írni. Ez egy 4 és fél órás előadás és nagyon próbára teszi az embert és amikor megcsinálod és azt érzed, hogy sikerült, akkor az már egy nagy dolog. Jönnek nehéz szerepek, feladatok, és néha úgy érzem, hogy inkább visszaadom a diplomámat. Rá kell jönni ilyenkor, hogy nem a csinálás a lényege, hanem pont az, hogy kell mázli, tehetség, önbizalom és sok jó ember, mert a színházat nem lehet egyedül csinálni. Én ott vagyok egy feladattal, persze, de azon kívül még 50 másik ember is azon dolgozik és ez baromi jó érzés. Nekem is ugyanannyi felelősségem van azért az emberért, aki felsöpri a színpadot, mint neki értem és ez elképesztően összetett dolog és ilyenkor az ember hajlamos azt mondani, hogy “az én szerepem az sok, meg nehéz”, de egy csavar vagyok egy gépben, nem lehet ezt így felfogni. Vannak olyan szerepek, amikre ajándékként tekintek, azért mert sokat tanulok belőle vagy átlendít egy nehéz szakaszon.

H: Ezt én már régóta szerettem volna megkérdezni, hogy én láttalak a Verában/Verát játszani és amikor ott tapsoltunk, akkor láttam, hogy neked ez egy megható pillanat volt. Akkor azon kezdtem el gondolkodni, hogy mindig, amikor látok személyes darabokat, akkor úgy érzem, hogy aki játssza annak ez szívügye és, hogy mennyire igaz az, hogy egy szívügy miatt a színész választja a szerepet, vagy ez hogyan működik?

P: Ahány monodráma, annyiféle, tehát van olyan, hogy valaki nagyon közel érzi magához az anyagot és azt meg szeretné csinálni. Van olyan is, amikor kitalálnak egy projektet és akkor meghívnak téged. A Veránál úgy volt, hogy ez eredetileg a Kőszegi Várszínház produkciója és ott a művészeti titkár, Gelencsér Ildikó felhívott, hogy olvassa ezt a regényt és csak az én hangomat hallja és ezzel csinálni kell valamit. Beadtak egy pályázatot, hogy ebből monodrámát lehetne csinálni és, hogy én mit szólnék ehhez. Én majdnem lefejeltem az asztalt, hiszen ehhez nagy bizalom kell és nem én találtam ki, hogy szerepeljek benne, hanem valaki azt mondja, hogy ő úgy érzi, hogy nekem ezzel dolgom van. Akkor a Kolibriben próbáltam, és hazafelé a próbáról bementem a könyvesboltba és megvettem a könyvet. A 45 perces úton rácuppantam és teljesen kikészültem már a 3.oldalon, mert kiderült, hogy Vera első szerelme egy vörös hajú, szeplős fiú és onnantól nem tudtam elszakadni a gondolattól, hogy én kezdek majd vele valamit és én úgy is olvastam végig, és ez nem véletlenül talált meg engem. Amikor a Katlanban játszottam, akkor teljesen készen voltam a végén, mert 3 hónapja nem ment az előadás és rettegtem, hogy mi fog történni, de csodás közönség volt és mágikus érzés volt játszani.

N: Milyen fajta művek a kedvenceid?

P: Az a szerencsés alkat vagyok, aki mindig annak örülök, ami van. A személyiségemnek is fontos része, hogy mint egy óvodás a nyalókának úgy tudok örülni. Szabadúszó vagyok, sokszor félek, hogy van-e munka, szóval mindennek örülök. Abból a szempontból meg baromi szerencsés vagyok, hogy már mindenféle műben szerepeltem és sokfajta karaktert játszottam. A klasszikustól, a kortárs, modern műveken át a bohózatig. Ezeken kívül, musicalben és gyerekdarabokban is játszottam. Az a helyzet, hogy nekem van egy ilyen nem hétköznapi alakom, amiből adódik, hogy karakterszínész vagyok és ritkán játszom a főszerepet, ami meg abból a szempontból tök jó, hogy akkor én már játszottam 8 éves kislányt és 88 éves asszonyt, tehát ezek mind izgalmas szerepek. Abból a szempontból is szerencsés vagyok, hogy 2, maximum 3 olyan munkám, amire azt mondtam, hogy ez nem volt jó, nem szeretném csinálni, de tényleg nagyon kevés.

H:Mi az, ami neked fontos abban, hogy egy előadás alatt ki tudj teljesedni vagy találj valami újat? Mi az, ami hajt?

P: Az, hogy velem mi van az az én magánügyem. Például ez az egész zenés színház dolog. Nagyon szeretek énekelni, de nekem ez egy szorongást keltő helyzet és nehezen tanulok meg táncolni, de ekkor nekem az a dolgom, hogy mondjuk a 4 órás táncpróba után én ott maradok 2 órát, ez az én magányügyem. Ez arról szól, hogy én azt szeretném, hogy én és az előadás is jó legyen és erre törekszik valószínűleg minden színész és sok múlik azon, hogy ki mennyi energiát rak bele, illetve a körülmények is befolyásolják a darabot, de elsősorban a legfontosabb, hogy a nézőnek jó legyen. Az nem fontos, hogy nekem most fáj valamim vagy a többi színésszel milyen volt a kapcsolatom, hanem, hogy aki nézi, az azt érezze, hogy ez a legjobb hely, ahol most lehet. Mindenkinek így kellene hozzáállni, mert így lesz egy előadás élvezhető. Ideális esetben mindenki úgy áll neki, hogy ez lesz a legjobb előadás, mert ha úgy állnának hozzá, hogy életem alakítását fogom itt letolni, akkor az egy nagyon görcsöltető állapot, tehát én így nem tudom, hogy jól játszok-e, hát azt majd mondja meg valaki utána. Semmi közöm hozzá, én azt csinálom, amit közben érzek.

H: Nem úgy gondoltam, hogy nagyot alakítani, hanem, hogy jól érezni magad a szerepben

P: Ja, értem. Hát figyelj én ezzel kapcsolatban is szerencsés vagyok. Én úgy csinálom, hogy nekem jó legyen. Vannak olyan kollégáim, akik abból szerzik az energiájukat, hogy szenvednek és nekik több figyelemre van szükségük. Nekem erre nincs szükségem, mert annyi tehetséges és kreatív emberrel vagyok körülvéve, hogy érezném magam rosszul?

N: Az előadás előtti szorongást te, hogyan vezeted le?

P: Én szerencsére nem szorongok. Az izgulásnak rengeteg fajtája van, de persze van, aki tényleg szorong. Nekem két fajta van. Az egyik az 2 éve van, amióta a Verát csinálom, akkor halálfélelmem van és van a másik, hogy az izgulás inkább adrenalin löketett ad. Aztán rájövök, hogy nem kell izgulni, mert igenis én 100%-ot beletettem a felkészülésbe és akkor igenis sikerülni fog.

N:Neked volt már olyan, hogy valami bakit vétettél a színpadon? Például elestél vagy rosszul mondtad a szöveget

P: Rengeteg. Ezt meg kell tanulni, hogy lehet, hogy színész vagyok, de egyben egy ember is, szóval mindig ott van baki esélye. Minden színésszel megtörtént már az úgynevezett “függöny”, hogy állsz a színpadon és mintha egy függönyt lecsapnának előtted, és se kép, se hang és nem tudsz megszólalni, ez olyan, mint egy rövidzárlat. Az emberi agy kapacitása véges, szóval megesik, hogy fordítva mondja a színész a szöveget. A másik kérdésed, hogy estem-e már el. Iszonyatosan sokszor. Volt, hogy feldagadt az arcom és nem tudtam beszélni. Ez két felvonás között történt és csak azt éreztem, hogy szeretnék beszélni, de nem tudok. Megtörtént már az is, hogy elszakítottam a bőrlebenyt az ujjaim között, de az az ideális, amikor a néző ezeket nem veszi észre és nem kell félbeszakítani az előadást.

N: Az előadás közben neked mennyire zavaró, hogy valaki mondjuk “csúnya arccal” néz rád vagy a telefonját nézi?

P: Attól függ. A monodrámám esetében, amikor csak én vagyok és a közönség, akkor iszonyú érzés és ez nem feltétlen tettekben, hanem inkább az energiában mutatkozik meg. Az a dolog, amitől kivagyok, az a rezgő telefon. Olyan dühös leszek tőle, hogy szavakba nem tudom önteni. Ha valaki képes volt rezgőre állítani, akkor kérdem én, miért nem lehetett némára állítani? A telefonozáshoz meg csak annyit fűzök hozzá, hogy ő fizette ki a jegyét, ha őt most jobban érdekli, hogy mi van a facebookon, hát lelke rajta. Igenis látszik, amikor valaki ránéz a telefonjára. Én, ha ki is zökkenek a szerepből, akkor inkább szomorú vagyok, mint mérges. Sokszor elmondják, hogy meg kell tisztelni a színházat, színészeket azzal, hogy kiöltözöl, amiről én azt gondolom, hogy butaság, azzal tisztelsz meg, ha a figyelmedet rám fordítod. Az, hogy valaki “csúnyán néz rám”, az már egyáltalán nem zökkent ki, az sem, ha valaki kimegy az előadásról. Volt olyan, hogy valaki kiment a Veráról és utána odajött hozzám, hogy elnézést, hogy kiment, de ő egy örökbe fogadott gyerek és nem akart 100 másik ember előtt sírni.

H: Van olyan dolog, amit szerinted máshogy látsz/csinálsz, mert színésznő vagy?

P: Nagyon rosszul hazudok, ami néhány embernek furcsa, mert lehet mondani, hogy ‘Dehát eljátszod’, de nem, nem megy. A másik, ami nagyon praktikus egyébként, hogy empatikus vagyok és emiatt tudok kommunikálni emberekkel.

N: Te például vettél észre olyat, hogy az életben átvetted egy karakter szokásait, beszédformákat vagy beszédstílust?

P:Szerencsére az ember nagyon sokat tud tanulni a szerepeiből. Én egy nagyon visszahúzódó kisgyerek voltam, nem mertem kiállni. Most ahogy kapom ezeket a vagány kisgyerekeket, akik odaszólnak, rájöttem hogy nekem is ezt kellett volna csinálnom és tényleg nagyon sok dolog van, amit eltanulok a szerepeimtől. Van sok olyan szófordulat, meg vannak olyan szövegek, amiket annyira megszerettem, hogy aztán így használom. Szerintem ilyen esetben mindig hozzá tesz a karakter valamit az emberhez.

N: Most volt a covid helyzet, mennyire volt neked nehéz szabadúszóként szerepet vállalni?

P: Nekem az volt a legnehezebb, hogy az emberekkel való kapcsolat hiányzott. Egyébként szabadúszóként mindig nehéz szerepeket vállalni, de ezzel sajnos meg kell tanulni együtt élni, ha valaki szabadúszó. A covid alatt volt pár dolog, ami segített. A karantén alatt elkezdtem a munkatársammal egy beszélgetős műsort, ahol sok érdekes emberrel interjúzok.

N: Említetted, hogy alakítottál egy beszélgetős műsort, aminek, ha jól tudom, Lakott Sziget a neve, erre mi adta az inspirációt?

P: Az inspiráció alapvetően az volt, hogy én nagyon szeretem a podcasteket. A covid alatt rengeteget futottam és futás közben nem tudok nagyon zenét hallgatni, ezért inkább podcasteket hallgattam.

N:Szóval mondtad, hogy nem szeretsz szerepelni tévéműsorokban, de most láttam, hogy az HBO Go-n szerepelsz egy filmben, aminek az a címe, hogy Ember a tűzből.

P: Van pár munkatársam, akik ebben nagyon jók, de ez az egész mozgóképes film, nagyon más a színészethez képest, máshogy kell csinálni, másokra kell figyelni. A színpadon olyan, mint az életben, ott élőben ott vagyok, látom ott anyámat. A filmes forgatásnál sok a kamera. Egy nap borzalmasan fárasztó. A színpadon sokkal több dologból is ki tudod mutatni az érzelmeidet, az arcodból, a mozgásból. A filmben nem kell semmit csinálnod, mert eszközökből megoldják.

N: Neked mennyire fontos a visszajelzés?

P: Volt egy eset, amikor egy lány ott maradt csak azért, hogy elmondja nekem, hogy “Köszönöm, két éve nem nevettem és te most meg nevettettél” és nincs az az Oscar-díj, ami ezt felülmúlná. A visszajelzés a legfontosabb, mert abból tudja a színész, hogy hogyan szerepelt.

N:A negatív visszajelzésekre mit szoktál reagálni?

P: Huszonévesen megrázott, de harminc év felett már kinőttem.

N: Nekem van egy ismerősöm, aki rajong érted, mindig tudja, hogy hol fogsz játszani…

P: Ez fantasztikus. Nem is tudtam, hogy van ilyen.

N: Ő gyerekszínész és erről jutott szembe, hogy neked milyen érzés gyerekszínészekkel dolgozni?

P: Ebben a kategóriában nincs nagy gyakorlatom, mert még nem volt olyan darab, amikor gyerekkel dolgoztam. Szoktam tartani gyerekeknek drámatábort, de nyilván az más.

N: Ha egy munkatársaddal nem találod meg az összhangot, az mennyire nehezíti meg a munkát?

P: Ha te jó színész vagy, akkor nem szabad, hogy befolyásolja a munkát. Nekem nem kell szeretni azt az embert, akit a darabban szeretek, az kell, hogy az illúzióját megteremtsem. Olyan biztos nem lesz, hogy mindenki ugyanúgy szeret mindenkit, de van egy olyan része, hogy muszáj találnod benne valami jót, elég valami kis apróság is, mert ha úgy mész fel a színpadra, hogy nem bízol benne, akkor senkinek sem lesz jó.

forrás: https://www.leoweypecs.hu/

Maradunk - vizsgafilm wrap

 

DINYÉS DÁNIEL A KLASSZIK PORTRÉ VENDÉGE

A Klasszik Portré vendége Dinyés Dániel, karmester, zeneszerző, 2020-tól a Szegedi Nemzeti Színház zenei igazgatója. 2017-től a CoOpera társulatnak a rendszeres karmestere. Hosszú évek óta telt házas siker az Operabeavató, Dinyés Dániel és Göttinger Pál beszélgetős koncertsorozata. A legnagyobb operákat humoros és közérthető formában ízekre szedő sorozat 2022-ben Mozart Szöktetés a szerájból című művét szedi ízekre a 6szín-ben, méghozzá úgy, ahogyan egy szokványos operaelőadás során nem nyílna lehetőség.

2018-ban nyilatkozta: “Mindig kiábrándítónak találtam egy zeneszerző műsorfüzetben való leírását a darabjáról. Ugyanis elvész a zene által felkínált titok, titok, amely semmiféle más módon nem mondható el. Verbálissá tenni a miértet, nem zeneszerző dolga.”

Dinyes Dániel 1980-ban született Budapesten. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnázium zeneszerzés szakán tanult, Fekete Győr István tanítványaként. Zeneszerzői diplomáját a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen 2006-ban szerezte, ahol Vidovszky László volt a mestere. Már tanulmányai alatt a Magyar Állami Operaházban dolgozott korrepetítorként. 2004-2012 között a Nemzeti Színház több előadásának zenei vezetője, karmestere. 2008-2010 között a Bárka Színház, 2010-2012 között a kaposvári Csiky Gergely Színházban dolgozott zenei vezetőként. Évekig a Színház- és Filmművészeti Egyetem és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára volt. 2017-től a Budapesti Operettszínház karmestere volt, majd 2020-tól a Szegedi Nemzeti Színház zeneigazgatója. Rendszeresen dolgozik több színházban és produkcióban is. Felesége Kolonits Klára operaénekes.

NYITÁNY – Szerémi Nórával

Adás: 2022.02.01.

forrás: http://klasszikradio.hu/

Grisnik Petra a Presszóban

A csokigyárak, virágárusok és csipkefehérnemű-készítők világnapján én is szeretnék elhelyezni itt hat darab szívecskét, méghozzá mindet Katalin Szemere nek, mert nagyon megtisztelő, hogy Presszózhattam vele, életem egyik legjobb beszélgetése volt!
Hallgassátok ma a Klasszik Rádióban, és hamarosan a podcast-felületeken!

„Helyettem is harcol értem” – mondja Grisnik Petra színésznő, a hétfői Presszó vendége, amikor Molnár Piroska színésznőről mesél. Ő javasolta ugyanis Junior Prima-díjra, mentora volt a Kiválóságok Klubjában, sőt Petra megkapta azt a díjat is, amelyet a Nemzet Színésze alapított Kaposváron.
A Presszóban szó lesz a kaposvári Csiky Gergely Színház legendás igazgatójáról, a nemrég elhunyt Babarczy László rendezőről, aki osztályvezető tanára volt a kaposvári egyetemen, és arról, hogy Grisnik Petra miért nem akart a budapesti színművészetire felvételizni. Hat év után miért mondott fel Kaposváron, szívesen lenne-e társulati tag más színházban, valamint miben egészen különleges a MáSzínház, ahol együtt játszik értelmi sérült és ép színházi ember.
Szó lesz arról, hogy sokan még mindig a magasságával vannak elfoglalva, és arról is, hogy mennyire önbizalomnövelő volt a beugrása az Orlai Produkciós Iroda egyik előadásában.
Hogy tetszett Grecsó Krisztiánnak az a monodráma, amelyet Vera című regényéből írt, majd el is játszott a színésznő? - kiderül hétfő este 7 órakor, a Klasszik Rádióban.
A beszélgetés hosszabb változata hétvégétől meghallgatható a Presszó podcast-csatornáin, a Spotify-on és a Mixcloudon.

forrás: Facebook

Anyóka emlékiratai

Ma Anyóka (a nagyanyám, akit nem ismertem személyesen) emlékirataiból vehettem fel egy hangjátékot Molnár Piroskával, békében, kapkodás nélkül, a családi történeteinkről, a szünetekben meg Babarczyról és a régi kaposváriakról beszélgetve. Meg kell jegyezni ezeket a délutánokat, mert könnyen lehet, hogy most volt az aranykor.

A fantázia fűti, az izgalom hozza lázba a Csiky jelmeztervezőjét

Csupa szín, csupa öröm, s kortalan. Gesztusai a régiek, ötletekért most sem kell a szomszédba kopogtatnia. Régóta őrzi ragyogását. Derűje állandó, képzeletét nem lehet kalodába zárni. Cselényi Nóra Jászai Mari-díjas jelmeztervezővel, a kaposvári Csiky Gergely Színház legújabb örökös tagjával beszélgettünk.

– Ön azon társulati tagok egyike, aki csaknem fél évszázada választotta a Csikyt, illetve Kaposvárt Bereményi Géza javaslatára. Ez azt igazolja, nem bánta meg…

– Valóban így van. Boldog vagyok, hogy itt lehetek 1975 óta. Nagyon szeretem ezt a várost és az otthonomnak érzem. A színház az életem…

– Babarczy László, Tóth Béla, Molnár Piroska, Spindler Béla, Hunyadkürty György és Székely György után örökös tag lett…

– Nagy megtiszteltetés ért, amikor megtudtam, hogy örökös tagja lehetek a Csiky Gergely Színháznak. Csodás kaposvári barátaim és ismerőseim vannak, rengeteg gratulációt kaptam tőlük, ami rendkívül jólesett. Ebben a városban nőtt fel gyermekem, Pénzes Stefi. Ő is e közegben szívta magába a művészet iránti rajongását, azonban ő más területen bontakoztatja ki tehetségét. Zenei pályán mozog énekesként, és ősztől Londonban képezi tovább magát.

– Sokat látott, hallott, érzékelt a kaposvári színháztörténetből. Hogy érintették kedves kollégák elszerződése, vagy az égi teátrumba való költözésük? Két emberöltői lét nem múlik el nyomtalan!

– Szeretettel gondolok rájuk, s úgy vélem, szakmai tudásomhoz nagyban hozzájárult a hátam mögött hagyott majdnem ötven év. Sokat köszönhetek azoknak, akikkel ebben a színházban dolgozhattam korábban hosszú időn át, vagy dolgozom a mai napig. A hála örökre megmarad irántuk.

– Egy-egy jelmez okozott-e bármilyen próbatételt, vagy az a legjobb motiváló erő, ha attraktívvá teszi a mestert, ha rátalál a korhű, az adott darabhoz illő, legkifejezőbb megoldásra, stílusra és anyagra?

– Minden egyes színdarab új próbatétel és új kihívás. A munkáim során – volt belőlük több tucatnyi –, mindig azon dolgozom, hogy a legjobban szolgálhassam az előadás mondanivalóját, a rendezők koncepcióját és segíthessem a színészt karakterének megformálásában. Ez azonban nem mindig megy zökkenőmentesen, néha sokat kell gondolkodni az ideális megoldásokon, de szerencsére eddig még sikerült.

– A jelmeztervező, akárcsak a díszlettervező – még ha a kulissza napszámosai közé tartoznak is –, meghatározó elemei az előadás üzenetének, sikerének. Mindig elégedett volt a munkájával egy-egy premier láttán?

– Az ember sosem lehet maximálisan elégedett.

– Számos igazgató, rendező, színész alatt dolgozott; ha úgy tetszik, ön képviseli az állandóságot, akárcsak Hunyadkürty György színész vagy Székely György ügyelő. Került-e olyan helyzetbe, hogy álom maradt a jelmez, mert nem jutott rá elég pénz?

– Igen, sajnos előfordult, de igyekszem mindig a lehetőségekhez képest a legtöbbet kihozni az adott helyzetből.

– Ön meglehetősen sportos alkat, gyakran jár pólóban, edzőcipőben. Úgy is fogalmazhatnék: jelmeztelen. El nem tudnám képzelni nagyestélyiben. Van egyáltalán nagyestélyije a jelmeztervezőnek?

– Természetesen van fekete nagyestélyi ruhám. A sportos öltözékem pedig elengedhetetlen a napi rutinomhoz, ugyanakkor imádom a csodálatos fülbevalókat, nyakláncokat, szemüvegeket és minden őrült kiegészítőt. Ezekkel szoktam lazítani a „munkaruhámat”.

– Nemcsak a kaposvári színházban ismert a neve, hanem az ország több társulatában is. Hova dolgozott legtöbbet az anyaszínházán kívül?

– Nem szeretnék egyetlen színházat sem kiemelni, mert mindegyik produkció más és más miatt különleges nekem. Valamennyi felkérés megtisztelő és szintén elismerést jelent számomra. Izgalmas feladat megismerni más teátrumokat, rendezőket, és abból is tanul az ember, ha távolabb élő és alkotó kollégákkal dolgozhat.

Mindenki a szerepre koncentrál

Cselényi Nóra vallja: a jelmeztervezés kiszolgáló művészet. Az anyagnak, a fazonnak, a stílusnak, a színnek egyaránt dramaturgiája van, de az emberben ez már egy idő után összeáll. Segítségei a varrodák, ahol nem átlag női és férfiszabók, hanem színházi szabók dolgoznak, akiknek naponta szükség van a kreativitásukra. Már fél szavakból is értik egymást. A jelmeztervező természetesen a színészek ruhapróbáin is részt vesz és ott korrigál, ahol kell. Nem a színésztől, hanem a szereptől függ, hogy milyen jelmezt készíttet, de figyelembe veszi a színészek egyéniségét is, meg azt, hogy tudjon a ruhában az asztal alá bújni vagy éppen táncolni, s ne szakadjon végig rajta a szűk szoknya vagy nadrág. Szerencsére a színészeknek csak kis hányada koncentrál a ruhapróbákon magára és nem a szerepre.

Örömmel tanult Keserűtől is

Cselényi Nóra jelmeztervező Miskolcon született, 1974-ben zeneművészeti konzervatóriumot végzett. 1973–1975 között a miskolci amatőr színház, a Manézs tagja volt, még nagybőgőzött is egy-egy darabban. A kaposvári Csiky Gergely Színházban kezdetben csoportos szereplőként lépett színpadra. Miközben a színész I minősítésért rajtolt, egyre több időt szánt a jelmezeknek is. Szerencséjének tartja, hogy akkoriban Keserű Ilona pécsi festőművész is tervezett jelmezeket Kaposváron, így sokat tanulhatott tőle. Az első jelmezhez érdekes történet fűződik: – Lázár Kati tudta rólam, hogy szívesen vásárolgatok a társulat tagjainak, és megígérte, ha egyszer rendez, akkor velem tervezteti meg a jelmezeket. 1985-ben színpadra állította a Bernarda Alba házát, és ebben kiderülhetett, hogy valóban van affinitásom a jelmezekhez.

forrás: https://www.sonline.hu

Idehaza nem rendez többet, új könyvében önmagával beszélget

Bérczes Lászlónak, a kaposvári Csiky Gergely Színház egykori művészeti vezetőjének, az Ördögkatlan Fesztivál megálmodójának régi vágya, hogy végre egyszer ne szervezőként „fontoskodjon” e színes rendezvénysorozaton, hanem látogatóként vegyen részt a kiválóbbnál kiválóbb programokon. A Jászai Mari- és Hevesi Sándor-díjas rendezőt, dramaturgot, tanárt, szerkesztőt Kaposvárról és az általa a budapesti Nemzeti Színházban rendezendő Törőcsik Mari-emlékestről is kérdeztük.

Amikor néhány évvel ezelőtt a Somogy Megyei Önkormányzat dísztermében faggattuk Tháliáról, mesterségről, életérzésről, istenkeresésről, azt mondta: „Én amolyan kóválygó-tekergő-kérdező-kereső ember vagyok.”

– Most miként aposztrofálná magát? Jelenleg is sajátja e jelzőnégyes, vagy öt év után érez valami változást így, hetvenévesen? – kérdeztük a határon túli színházakban is ismert rendezőt.

– Az életkorom változott, a helyzetem, a magatartásom nem. Ugyanaz a kóválygó-tekergő-kérdező-kereső ember vagyok, mint mindig is voltam. Az ember nem változik. Katolikusnak születtem, ehhez nincs közöm, de a végtelen, kiismerhetetlen világ újra és újra tudatja velem, hogy porszem vagyok, és hogy van valami-valaki, aki-ami több mint én. Szavam nincs rá…

– A kaposvári Csiky Gergely Színház művészeti vezetője volt egy időben, s az Ön nevéhez fűződik egyebek mellett a Vaknyugat, a Bányavakság és Hrabal Szigorúan ellenőrzött vonatok című műve, melyben Csonka Ibolyának, illetve az általa formált szereplőnek „klimaktériuma” van… Nem hiányzik Kaposvár?

– Boldogság, hogy ott lehettem; nyugodtan mondhatom, hiányzik Kaposvár. Egyes emberek különösképpen hiányoznak. Példaképem, Szalai Jóska, segítő haverom, Kisspis­ti, barátom, Kalmártomi… és sokan. De hát minden hiányzik az ember életéből, ami nincs már. Visszahozni nem lehet.

– Számos kaposvári kötődésű vagy innen induló művész lép fel idén is a társával, Kiss Mónikával a közösen megálmodott és létrehozott, Nagyharsányban, Beremenden és Villánykövesden zajló Ördögkatlan Fesztiválon augusztus 3–7. között. Elég, ha Tompos Kátyára, Dánielfy Gergőre vagy Fándly Csabára utalok. Mi adja a legnagyobb örömet Önnek az Ördögkatlan Fesztivál kapcsán?

– Csakis mások öröme. Ez egyúttal az Ördögkatlan ellentmondása számomra a kezdetek óta. Egyetlen programot sem tudok végignézni, -hallgatni. Csak ügyintézek, szervezek, fontoskodok. Szóval, amire vágyom: látogatóként részt venni egy általam-általunk szervezett Ördögkatlanon. De mivel erre nincs mód, beérem mások örömével.

– Cseh Tamással készített beszélgetőkönyve után megjelent a Törőcsik Mariról szóló végtelen, ám rendkívül mély, közvetlen beszélgetésfolyam. A nemzet színésze már égi körhintában pörög, és azt várja, cinkosan összekacsintva a nézőkkel: „Vajon milyen emlékműsort rendez neki a Bérczes szeptemberben a Nemzeti Színházban”. Mit árul el ebből nekünk, akiknek megadatott, hogy a kaposvári színházban térjen vissza az életbe a sokáig kómában fekvő színészlegenda?

– Egy Törőcsik-idézettel tudok válaszolni, ami az emlék­est mottója is lesz: „Hiányzik belőlünk a nagyvonalúság. A felülemelkedés képessége. Boldogító érzés, amikor ezzel mégiscsak találkozik az ember.” Azt remélem, legalább ezen az esten felül tudunk majd emelkedni kicsinyes acsarkodásainkon, a művészethez, a színházhoz képest lényegtelen, politika által meghatározott mindennapjainkon.

– Újabb beszélgetőkönyv jött ki a nyomdából; tavaly jelent meg a kötet Mucsi Zoltánról. Ki lesz a következő? Csak a művészvilág jelesei jöhetnek szóba, politikus nem?

– Nem lesz következő, politikus meg eleve kizárva. Újabb könyvemben magammal fogok elbeszélgetni, ha megjelenik, ha nem…

– S milyen rendezései lesznek?

– A Szkéné Színházban a közelmúltban bemutattuk Háy János új darabját, az Elem című drámát. Ezzel befejeztem magyarországi rendezéseimet. Vár egy kanadai munka 2022-ben, azt talán elvállalom, talán nem, és levonulok a pályáról. Jöjjenek a fiatalok!

Kereső embernek lenni sem olyan vészes

Bérczes László egy korábbi kerekasztal-beszélgetésen azt mondta: „Még ha nem is érzem azt, hogy hiszek, ez nem jelenti azt, hogy nem is keresem Istent. Irigylem azt, aki hisz, aki úgy nőtt fel. Énnekem ez nem adatott meg. Kereső embernek lenni sem olyan vészes… A végtelennek van olyan része, amit nem tudok felfogni. Idáig jutottam.”

Még egy kaposvári a Szkénében is

A Szkéné Színház „lemerülő játéka” Háy János az Elem című novellája nyomán készült. Bérczes László rendezésében egy idős házaspár hétköznapjaiba pillanthatunk be: mindennapos, sokszor mulatságos zsörtölődéseikbe, fel-felbukkanó emlékképeikbe, a fiatalság fájdalmas elvesztésébe, a fenyegető, rájuk ereszkedő halál közeledésébe, az elmúlás abszurd, felfoghatatlan tényébe. A nőt a somogyi kötődésű, egykori kaposvári táncsicsos diák, Kerekes Éva Jászai Mari-díjas érdemes művész játssza, a férfit Mucsi Zoltán alakítja.

forrás: https://www.sonline.hu/

„NEM KELL SZAVAKTÓL, NEVEKTŐL TARTANI…” - Beszélgetés Takács Gézával

Az elmúlt évben nagy váltás volt az életében: a Pesti Magyar Színháztól átigazolt Pintér Béla társulatához. Most éppen Vácon próbál a megújult Dunakanyar Színházban, a Liliomfi címszerepét játssza, ahol a darabot a barát és alkotótárs Horváth János Antal rendezi. Ez most még belefér Takács Géza életébe. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.

Revizor: Amikor beszélgetünk, éppen a Liliomfi próbájáról jött. Nehéz lehet úgy dolgozni, hogy kétséges, lesz-e bemutató.

Takács Géza: Velem szerencsére még nem történt ilyen, hiszen ősszel nézők előtt volt bemutatónk a Pintér Béla és Társulatánál, a Vérvörös Törtfehér Méregzöld. Vácon most más a helyzet, február 13-án, úgy tűnik, nem lesz premier. Nehéz teljes intenzitással úgy próbálni, mintha minden olyan lenne, mint máskor, miközben nem az. Hogy nem lesz visszajelzése ennek a nagy készülődésnek. Mindig növeli a koncentrációt a próbákon, ha tudja az ember, hogy három nap múlva jönnek a nézők. Én nagyon szeretem ezt a folyamatot, ezeket a heteket a színházban, most azonban mindez másképpen alakul. Nem csatlakoznék ahhoz a kórushoz, amelyben mindenki elmondja, hogy most mitől nehéz: nyilván az, és persze mindenkinek másképp. Én bizakodó vagyok, mert jó volt látni ősszel, hogy milyen lelkes a közönség. Megmaradt bennem az a kép, amikor az utolsó nyitott pillanatokban minden harmadik széken ültek a nézők, már semmi nem hasonlított sem nekik, sem nekünk az igazi színházi élményre, mégis nagyon megható volt.

R: Jókor jött a társulatváltás? A körülmények nem igazán ideálisak.

TG: Két közhelyet is mondhatnék válaszul, miközben mind a kettő igaz. Hét évet voltam a Pesti Magyar Színházban, ennyi idő alatt sok mindent meg lehet unni. A másik, hogy ha hívnak, menni kell, főleg, ha Pintér Béláék hívnak, akkor ez nem kérdés. Sok munka volt ebben a hét évben, egyre erősebb volt a hiányérzet, ami kialakult bennem. Úgy éreztem, hogy elfelejtődtek azok az előadások, amiket nagy nehézségek közepette létrehoztunk, nagyon keveset játszottuk őket. Ott volt például a Gulliver, ami szerintem nagy formátumú bemutató volt, kétszer ment. Ha lett volna utolsó csepp a pohárban, valószínűleg ez lett volna, de nem volt, mert jött Pintér Béla ajánlata.

Az nem titkolt akarata volt Zalán Jánoséknak, hogy ifjúsági színházat szeretnének létrehozni. Minden évben volt egy-két olyan bemutató, ami nem ebbe a vonalba tartozott, és ezek hiába sikerültek bárhogy, mostohagyerekek maradtak. Kevés volt a néző, levették őket. Amikor én odakerültem, azt láttam, hogy sokféle, kísérletező, még azt is megkockáztatom, művészi műhelymunka folyt. Ez volt Őze Áron utolsó igazgatói éve. De utána is minden évadban volt egy-egy olyan előadás, ami miatt érdemes volt maradni. Tehát nem az történt, hogy sok éven át szomorkodtam, de tény, hogy már éreztem némi fásultságot, fáradtságot. Voltak napok, amikor két előadást játszottunk, de voltak kollégák, akik heti tízet, ami nagyon megterhelő fizikailag és lelkileg is.

R: Nyilván voltak fontos szerepei. Amikor odaszerződött, például Mihályt játszotta a Forgách András írta Holdvilág és utasában.

TG: Az jó társulati munka volt, három évig játszottuk. Igazából a vezetőváltásnál veszített a pozíciójából. Vagy A konyha, amit Lengyel Ferenc rendezett, szintén jó közösségi munka volt, és nagyon fontos is számomra, mert olyan előadás volt, amit „túl kell élni”, tehát sokat kivett az emberből. Az ilyeneket nagyon kedvelem. Vagy ott volt a Gulliver, a Folytassa, Ciceró!, csak hogy megemlítsek még néhányat.

Az más kérdés, hogy hét év nagyszínpadi munka után az ember hajlamos megfeledkezni a finomságokról, az emberibb és őszintébb kifejezésmódról. Ez nem hiba, egyszerűen más a formanyelv. Most Béláéknál vissza kellett térnem ehhez a színjátszáshoz. Nagyon jó élményekkel zártam ezt a két hónapot, mert a körülmények miatt egyelőre ennyiről beszélhetünk. Ez a fajta színház nagyon hiányzott, és örülök, hogy részt vehetek benne. Még vár rám két szerepátvétel ebben az évadban, remélem, hogy lesz is rá lehetőség.

R: Kaposvárról indult, ott végezte az egyetemet, utána leszerződtette a színház. Az a hiányérzet, igény, amit megfogalmazott, magyarázható az onnan hozott szemléletmóddal?

TG: Aki egyszer ott vált színésszé, az örökre kaposvári marad. Amikor elkezdtünk színpadon játszani - már arról a néhány évről beszélek, amit ott töltöttem az egyetem után -, a próbák végére mindig összeállt valami, amitől biztonságban éreztem magam. Úgy emlékszem, hogy előadások után nem volt izgulás, jól sikerült-e az aznapi, valahogy minden egyértelmű volt. Lassan már tíz éve, de az érzések megmaradtak bennem, onnantól kezdve, hogy az ember belépett a színházba, a portás félmosolyán keresztül a büfén át a fodrásztártól a színpadig, az este, az utána következő beszélgetések. Mindehhez hozzájárult egy nagyon nyugodt kisváros, ahol lépten-nyomon fölismertek, tehát ez az egész csomag nekem valahogy nagyon bejött. Ez már a vége volt annak a legendás időszaknak, amiből én még kaptam egy kicsit. Azokból az emberekből is, akik még ott voltak és azt érezték, hogy van egy új generáció, akiknek mindezt tovább lehet adni, és nem fukarkodtak vele. Hogy nevesítsük, Babarczy László, Mohácsi János, Znamenák István, Keszég László, Kelemen József, Rusznyák Gábor, Réthly Attila, Kocsis Pál, Balikó Tamás, és persze az elméleti tanárok is. Nagyon sok időt töltöttünk együtt, voltak közös programok, és az egész úgy szervesült az ottani létbe, hogy nem lehetett elkülöníteni, hogy most órára megyünk be vagy csak abba a világba, ami ott van. Jó kaposvári színésznek lenni, soha nem éreztem, hogy bárki irigye lenne a másik sikerének vagy tudásának.

R: Mi az, amit onnan hozott életszemléletben, gondolkodásmódban?

TG: Minden arra az ízlésvilágra épült rá, amit az ember a családból, a szüleitől, korábbi iskoláiból – így én a budapesti Vörösmarty Gimnáziumból - hozott, Kaposvár azt formálta tovább. Szakmaiságra tanított, többek között arra, hogy ha a színpadon találkozol valamilyen szituációval, csináld másképpen, csavarj rajta, hogy legyen min gondolkodni a nézőnek. Fokozott érzelmi állapotokat próbáltunk kifejezni, nagyon bátor próbák voltak. Sokat beszéltünk arról, hogy mennyire fontosak az első ráérzések, mit érdemes abból megőrizni, hogyan lehet mindezt tovább formálni.

R: Volt egy beszélgetése Proics Lillával 2012-ben, amelyben úgy fogalmazott a színház általános helyzetét tekintve, hogy nem érdekli, ami magán kívül áll „a színházi működésben, vezetésben, mert már csak az idegeskedés, ami ezzel jár, annyi energiát elvenne, amennyit én nem akarok ilyesmire áldozni.” Sok minden megváltozott azóta.

TG: Emlékszem a beszélgetésre, ezt akkor egy nyugodt vidéki városban, jó színházban, kiváló kollégákkal dolgozó pályakezdő színész mondta, szerintem más is így gondolta volna. Egészen más időket élünk, egyre fojtogatóbb a légkör, az elmúlt év különösen nehéz volt. Egyre nagyobb a rácsodálkozás szakmán belül, hogy ő mit keres ott, hogyan került oda, mi köze az egészhez. Új szavak, új emberek bukkantak fel, már a nevük említésére kiver a víz. Azt nem mondanám, hogy ez a színház halála, de ha az emberek megnéznek olyan előadást is, ami már valaminek a romjain készül, az is lehet, hogy nem tűnik föl elsőre, hogy ez már nem színház.

Ömlik az olcsó szenny, azok vannak színpadon, akik már régen nem színészek, vagy soha nem is voltak azok. Azok meg nem jutnak szóhoz, akiknek kellene, mert mondtak valamit, amit nem visel el a rendszer. Vagy egyszerűen csalódtak, elfáradtak, kiégtek. Szerencsére én még nem kerültem olyan helyzetbe, hogy valami olyasmit kellett volna csinálnom, ami teljesen idegen tőlem. A nagy baj ott kezdődik, amikor valaki meg akarja győzni a másikat saját igazáról, miközben nem az érvek döntenek, hanem a mögötte lévő hatalmi háttér.

R: A Pintér Béla és Társulata előadásai erősen közéleti, politikai megközelítésűek, használják az aktuálpolitika történéseit is. Mennyire dolga ez a színháznak?

TG: Mindenkor ez volt a feladata. Pintér Béla darabjai azokat a nehéz kérdéseket fogalmazzák meg, amikkel naponta szembesülünk. Nagyon érzékeny dolgokra világítanak rá, amiken átsiklanak az emberek, nem igazán foglalkoznak vele. Legyen szó emberi kapcsolatokról, politikai, közéleti kérdésekről. A jó színházból úgy jön el a néző, hogy megértett valami fontosat. Örülök annak, hogy olyan helyen vagyok, ahol a véleményformálásnak megvan ez a szabadsága. Hogy nem kell szavaktól, nevektől tartani, hogy lehetsz bátor, ami felemelő.

Szerző: Vlasics Sarolta

forrás: https://revizoronline.com/

„A jelmezek turistajelzések a nézőnek"

Cselényi Nóra a napokban ünnepelte 65. életévét, amiből az elmúlt 45-öt a színház falai között töltötte. Szívesen felsorolnánk, milyen monumentális előadásokhoz tervezett eddig jelmezt, de mivel biztosan nem fér ki ide, inkább arra kértük, meséljen a munkásságáról ő maga. Interjú.

Eredetileg színészként kerültél a színházba, most mégis jelmeztervezőként ismerik legtöbben a neved. Hogy történt ez a váltás?

Régebben voltak úgynevezett „fekete produkciók” – azaz éjszakai próbák – amiket megnézett a rendező, és ha tetszett neki, felvehette a repertoárjába. Mikor Lázár Kati a Bernarda Alba házát rendezte, azt szerette volna, hogy én tervezzem a jelmezeket hozzá. Ezt azzal indokolta meg, hogy mikor a bizományiban ruhát vásároltam a többieknek, mindig megtaláltam azokat a darabokat, amik illettek a személyiségükhöz. Gondoltam, próbáljuk meg. Megnéztem a próbát, és megcsináltam.

Ezek szerint autodidakta módon tanultad ki ezt a szakmát?

Az anyukám a miskolci női varrodában dolgozott, így valamit magamba szívtam, de alapvetően igen. Meg hát nagyon sokat tanultam Babarczy Lászlótól és a sok csodálatos rendezőtől a dramaturgiáról, akikkel dolgozhattam Kaposváron.

Mi az, ami fontos egy jó jelmez megtervezéséhez?

Hű, nagyon nehéz kérdés, sok összetevőből áll ez a munka. Azon kívül, hogy elolvasom és átbeszélem a rendezővel a darabot, szerintem állati fontos a dramaturgiai érzék. Ugyanis a jelmeznek is van dramaturgiája.

Végig kell gondolni a szerepek ívét, stimmelnie kell a jelmeznek a rendezői koncepcióhoz és a díszlethez is.

Szeretem megnézni a rendelkező próbát, és utána beszélgetni a színészekkel a jellemükről és a karakterükről. Fontos, hogy testileg és lelkileg is felkészüljenek arra, hogy mit kell majd viselniük. A jelmezek „turistajelzések” a nézőnek.

Milyen darabhoz tervezel legszívesebben?

Nincs ilyen. Minden darab új kihívás, és mindegyiket nagyon élvezem. Minden azon múlik, hogy a rendező mit akar mondani, mit akar kiemelni. Ugyanannak a darabnak lehet rengeteg arca.

A Csiky mellett számtalan más színházban is terveztél már. Melyek azok a helyek, ahova rendszeresen visszajársz?

Az Orlai produkciók, a 3K, Nyíregyháza, Békéscsaba, Szabadka, Zalaegerszeg, Újvidék, Szatmárnémeti, a teljesség igénye nélkül… nagyon sok helyen dolgoztam, és ez csodálatos dolog. És kiemelném Kőszeget is, nagyon régóta dolgozom velük. Mindent megtesznek, hogy jó előadások születhessenek, és öröm ilyen csapattal kooperálni.

Mit adott neked a színház?

45 éve a színházban dolgozom. Ez az életem, és azt hiszem, ezzel mindent elmondtam. Nem tudom színház nélkül elképzelni a mindennapjaimat. Nálam minden erről szól, a jó értelemben.

Csodálatos mázli, hogy az a foglalkozásom,

El tudod képzelni, hogy újra színészként is színpadra állj?

Nem. Más már az agyam, így már nem lehet. Teljesen máshogy működik a színész és a jelmeztervező gondolkodása. Ha újra játszanék, folyton azon gondolkodnék színészként, hogy jól értem-e, mit mond a rendező. Az én hivatásom a jelmeztervezés. A színházi munka egyéb aspektusai is nagyon érdekesek, de én erre vagyok a legalkalmasabb.

Mitől lesz jó a kémia rendező és jelmeztervező között?

Ha egyformán gondolkodunk. Ilyen szempontból mázlista vagyok, mert általában olyan emberekkel dolgoztam, akikkel megtaláltuk a közös hangot.

Van olyan társulat, amelynek szívesen terveznél egyszer?

A Cirque de Soleil. Amikor először láttam őket, azt éreztem, ez az én világom. De nagyon meghatározott a stílusuk, összeforrtak már a ruhák és a darabok, így nem tudom, mibe másba öltöztetném őket.

Nézőként milyen darabokra mész legszívesebben?

Teljesen vegyes. Szeretem a gyerekdarabokat, a táncot, a drámákat, a mai modernt, nincs egy kifejezett kedvenc darabom, nyitott vagyok mindenre.

Mi történik most a színházban? Mennyire bénította meg a munkálatokat a covid?

Dolgozunk. Készülnek az előadások, nagyon várjuk, hogy minél előbb bemutathassuk őket a közönségnek.

forrás: https://kultura.hu

Színésznek születtem, színészként is fogok meghalni

Interjú Grisnik Petrával

Vannak olyan hivatások, amelyeket akkor sem lehet feladni, ha az élet néha messze sodor tőlük. Grisnik Petra sem volt ezzel másképp, ő arra született, hogy a színpadon álljon. A fiatal színésznővel a kaposvári évekről, a szabadúszás nehézségeiről, önismeretről és a karanténról is beszélgettünk.

A karantén alatt bezártak a színházak, te mégis a Vera bemutatójára készültél, amit a férjed, Göttinger Pál rendezett. Még Kaposváron ismerkedtetek meg? 

Igen, én akkoriban még társulati tag voltam, ő meg először egy felolvasószínházat jött le rendezni 2011-ben, hogy megismerkedjen a társulattal, mert lehívták a következő évadra. Nagyon jól kijöttünk, elképesztően sokat röhögtünk, de én nagyon nem vagyok jó ezekben a dolgokban. Nincs valami sok önbizalmam, és ha érzek is valamit, úgy vagyok vele, hogy biztosan túlgondolom. Itt is az egyik kolléganőm jött oda hozzám, hogy csinálj már valamit ezzel a fiúval, hiszen odavan érted! Én meg azt kérdeztem, hogy mégis melyik? Tehát ennyire nem esett le nekem. Az első randink meg tulajdonképpen a Junior Prima-díj átadó volt, amire egyébként el sem akartam menni, főleg, hogy Budapesten volt. Én nagyon nem szerettem ezt a várost, még a felvételit sem adtam be Budapestre, már azt is nehezen tudtam elképzelni, hogy pár órát itt töltsek, nem még hogy itt éljek! Pali mindenben támogatott és megvárta, hogy megérjen bennem a döntés és felköltözzek Pestre.

Volt benned félelem amiatt, hogy együtt dolgoztok?

Az elején igen. Egyrészt nekem nem sokkal azelőtt lett vége egy kapcsolatomnak, másrészt Pali akkor lett főrendező, én meg viszkettem ettől az egésztől, hogy mit fognak szólni a társulatban. Volt is egyébként, aki úgy gondolta, hogy én most felszedtem a főrendezőt, de egy idő után már nem érdekelt. Ez egy nagyon kis közösség, ahol valaki mindig téma, most épp én voltam az. Furcsa ez a vidéki összezártság, egyszerre szeretjük és utáljuk egymást, de hát nincs is más választásunk, hiszen szinte napi huszonnégy órában össze vagyunk zárva. De amiatt nem aggódtam, hogy ez a közös munkán változtatni fog, hiszen pont munka közben jöttünk össze. Ha nem tudtunk volna jól együtt dolgozni, akkor emberileg sem tudtunk volna így kapcsolódni. Azóta is sokszor volt már közös előadásunk, de ilyenkor nem párként vagyunk jelen, mindketten nagyon fókuszáltak vagyunk és sosem visszük haza a munkát. Színházról csak addig beszélünk, amíg haza nem érünk.

Mennyire vagytok kritikusok egymással szemben?

Kritikusok vagyunk, pont amiatt, hogy ennyire ismerjük egymást. Tudunk őszinték lenni, nem kell becsomagolnunk az észrevételeinket. Ismerem, mi mögött milyen szándék van, hiszen a feleségeként végig követtem a próbafolyamatot, tudom, hol voltak a mélypontjai, mikor mit élt meg. Ez fordítva is igaz, mindig tud nekem segíteni, de sosem akarja átrendezni a fejemben a darabot. Ebben is harmóniában vagyunk, kiegyensúlyozottan tudunk működni. Ha pedig valami nem sikerül, nem áll meg az életünk.

Ez a Vera próbái során sem volt másképp?

Megvan köztünk egy természetes hullámzás, hiszen majdnem tíz éve vagyunk együtt. Minden percünk erről szólt ebben az időszakban. Nagyon fáradt voltam, de kegyelmi állapot volt. Két hétig úgy éltem, hogy ott lakott a fejemben egy 11 éves gyerek, akinek szétesett a világképe. Még sosem csináltam ehhez hasonlót, számomra egy safari park volt ez az egész. A színházat is másmilyen szemmel nézzük. Pali például sohasem unatkozik, én hozzá hasonló emberrel még nem találkoztam. Belefutottunk már olyan előadásba, ahol az én figyelmem egy idő után elkalandozott, de neki mindig van valami érdekes. Egyébként nagyon más vérmérsékletűek vagyunk. Nekem ezer impulzusra van szükségem egyszerre, ő egészen más. Szeret a színpadon is állni, de sokkal introvertáltabb, nem olyan szociomán, mint én.

Akkor neked a karantén különösen nagy kihívás lehetett.

Erősen függök az emberektől, és már egy hét bezártság után azt vettem észre, hogy annak, akivel beszélek telefonon, érzem a szagát. Nagyon nehezen bírtam. Volt, hogy elmentem autózni, és csak bámultam ki az ablakon, hogy ember, ember, ember… Ha nekem nincs szociális életem, könnyen be tudok fordulni, és most is ez történt. Egy idő után már kimenni a házból is rossz volt, nem éreztem magam biztonságban, de éjszakánként sétáltunk egy órácskát. Tökélyre fejlesztettem a zoom-kocsmázást a barátaimmal, videó-chateltem a családommal, rengeteget lógtam a neten – azóta is nehezen jövök le erről a függőségről. Palival strigulákat húztunk a falon, és hatvanhat napig voltunk karanténban.

Mennyire hiányzott nektek a színház?

Ezt nagyon máshogy éltük meg. Pali egyszer csak felszabadult, mert ő tulajdonképpen tizenhat éves kora óta állandóan dolgozik, mindig felelősséget vállal valamiért. Neki még nem volt ilyen életszakasza, hogy azt csinál szabadon, amit csak szeretne, akár egész nap filmezhet vagy kiolvashat egy könyvet egy szuszra. Másrészt tulajdonképpen mi összeköltöztünk. Rájöttünk, hogy 5-6 napnál többet sosem voltunk együtt, hiába vagyunk házasok már 5 éve, és annyira jó volt ennyi időt együtt tölteni. Én az elején még néha kijártam futni, de hamar átálltam a szobában való futásra. Mindenkinek az a legjobb, ha nekem megvan a heti 40-50 kilométer.

Mindig is ennyit futottál?

Harmincegy éves koromig szinte semmit sem sportoltam, de pár évvel ezelőtt volt egy betegségem, egy komoly vírus, aminek következtében elképesztően legyengültem fizikálisan. Az orvos javasolta, hogy kezdjek el sétálni, onnan meg egy lépés volt csak a futás. Amikor életemben először megtapasztaltam a futó extázist az első 5 kilométeremen, hihetetlen volt. Mint egy drog, szétáradt a testemben, és olyan boldog voltam, hogy elsírtam magam. Egyedül szeretek futni, mert akkor anélkül tudom leküzdeni a saját határaimat, hogy valaki pisztolyt tartana a fejemhez. Nem szeretek ilyenkor gondolkozni, mostanában például podcastekre futok. Amikor életemben először futottam 10 kilométert, megkértem az ismerőseimet, hogy akinek van kedve, küldjön egy hangfájlt, amiben csak beszél. Nekem mindegy volt, mit mond, csak hogy halljam a hangját, mert ilyen nagy távot egybe még nem futottam. Mindenféléket küldtek, Huzella Juli felolvasott egy egész novellát, Pelsőczy Réka pedig 17 percig beszélt folyamatosan, egyszerűen csodálatos volt. És akkor rákattantam, hogy mennyire jó úgy futni, hogy közben emberek beszélnek hozzám. Ez nagyon hiányzott a karantén alatt, és egy idő után elkezdtem szorongani. Nekem pár éve volt egy nagy szakmai bezuhanásom, amitől depressziós lettem, majd pánikbeteg, és nem mertem a házból kimenni.

Erről az időszakról lehet kérdezni?

Persze, én szívesen beszélek erről, nem szégyellem. Amikor szabadúszóként feljöttem Pestre, bíztam benne, hogy ez nekem menni fog, eljártam igazgatói irodákba kávézni és rendezőket hívtam ebédelni. Azt gondoltam, hogy ez bármit is számít, de sajnos ennek Magyarországon nincsen kultúrája. Szépen lassan azt vettem észre, hogy nincs munkám és havonta maximum három előadásom van. Elmentem egy kocsmába pultozni, és abban az időben csak ez tartott észnél, miközben havonta erre a három estére fel kellett szívnom magam, hogy elhiggyem, színésznő vagyok. Teljesen elvesztettem a kontrollt, és mindentől elkezdtem félni. Igazából ez az egész azzal a pár évvel ezelőtti betegséggel kezdődött, amikor nagyon leépültem, mert ennek az egyik mellékhatása a depresszió volt. Legyengültem, napi tizenhat órákat aludtam, teljesen elszigetelődtem. Már társaságba se jártam, hiszen a barátaim nagy része szakmabeli, és nagyon nehezen hallgattam, hogy mindenki mennyire fáradt a sok munkától. Ettől csak sírhatnékom támadt. Arra meg senki nem kíváncsi, hogy nekem még mindig nincs munkám, így inkább már nem is szocializálódtam. Aztán mikor már napok óta pizsamában voltam otthon, el kellett mennem valahova. Rátettem a kezem a kilincsre, és hirtelen iszonyatosan verni kezdett a szívem, leizzadtam és félelmetes rettegés lett rajtam úrrá, hogy ha én kilépek az ajtón, abból baj lesz. Tudtam, hogy pánikrohamom van, kétségbeesetten próbáltam észnél maradni, de nem nagyon sikerült.

Majd pár nappal később előadásom volt, és mivel a látszat fenntartása mindennél fontosabb, el is indultam dolgozni. Pontosan emlékszem, hogy a Grassalkovich úton vezettem, még a buszmegállóra is tisztán emlékszem, ami mellett elhajtottam, amikor elfogott a rosszullét, izzadni kezdtem és tudtam, meg kell állnom mert ilyen állapotban nem szabad vezetni. Ennek el kell múlnia, hiszen nekem előadásom lesz és az mindennél fontosabb. De mentem tovább, és akkor belém hasított a gondolat, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha most én félrerántanám a kormányt és hetvennel belevágódnék az oszlopba. Ebben a pánikhelyzetben ez tűnt a legmegnyugtatóbb megoldásnak. Ha meghalok, nem kell azon görcsölnöm, hogy nincs munkám, nem okozok nehézséget a családomnak sem. És akkor rájöttem, hogy én nagyon szeretek élni, és ennek a gondolatnak nem szabadna megszületnie az én fejemben. Félreálltam, elszívtam tizenöt cigit és két nap múlva már ott ültem a terápián. És hála a Jóistennek, hogy ez ilyen gyorsan történt, mert az életemet mentette meg.

Mennyire érezted a szakmádat ebben központi szereplőnek?

Rá kellett jönnöm, hogy tizenhárom éves koromtól kezdve, amióta színházban dolgozom egészen mostanáig az határozott meg, hogy mások mit gondolnak rólam. Most meg hirtelen nem mondja meg senki, hogy mit kell csinálnom, hogy kell viselkednem, hánykor hol kell lennem, én meg nem tudom, hogyan kell élni. Nekem nincsen személyiségem, sem terveim, még önálló véleményem sincs. Az a hiper adaptív képesség, ami a színészeknek van, nekem az életembe is átszivárgott. Mindig az adott helyzetnek megfelelően éltem, ahogy azt éppen elvárták tőle. A harmincadik szülinapom volt életem első fordulópontja, amikor azt éreztem, már nincs kibúvó, vége a kamaszkornak. Azért elég gáz, hogy ez ennyi idősen jött el, de valamennyire infantilizálja az embert a mi szakmánk. Akkor felálltam, megráztam magam és egy évig csak önismerettel foglalkoztam, még egy coach képzést is elvégeztem. Ez alatt az idő alatt rájöttem, hogy én akkor is művész leszek, ha halálom napjáig nem állok többet színpadra. Én színésznek születtem, színészként is fogok meghalni, akkor is, ha holnaptól szerszámgéplakatosként dolgozom. Másrészt én mindig is boldog ember akartam lenni. Boldogtalan színészből rengeteg van, és én inkább elmegyek egy dohányboltba eladónak, mint hogy abba az állapotba kerüljek, amiben ők vannak. Elhatároztam, hogy én tovább fogok tanulni, emberekkel szeretnék foglalkozni és felvételizem szociális munkásnak. És abban a pillanatban megkerestek egy szereppel, majd még eggyel, és megkaptam az Alvilág című sorozatban az egyik szerepet. Nem vagyok ezoterikus alkat, de most mégis azt éreztem, hogy ezt magamnak teremtettem meg. Ahhoz, hogy be tudjon jönni bármi, először magamat kellett kinyitnom. Az egész számomra egy nagyon jó trip volt, hiszen mégsem szökdelhetem végig az egész életemet, mint valami rajzfilmfigura!

Mi volt az első lépés ezen az úton?

Először helyre kellett tennem a gyerekkoromat. Én nagyon kicsi korom óta vagyok ilyen magas, tizenkét éves koromban 186 cm voltam és emiatt céltáblává váltam az iskolában. Elég sokat bántottak, és egy idő után már hagytam is magam és belehelyezkedtem ebbe az áldozat szerepbe. Csodálatos élmény volt, amikor vissza tudtam menni a bennem élő gyermekhez. Ugyanakkor továbbra is van bennem egyfajta indulat amiatt, hogy sokszor az embereknek a másik egyértelmű testi sajátossága az elsődleges kommunikációs csatorna. Nekem nincs olyan napom, hogy valaki ne tegyen megjegyzést a magasságomra, és még ha kedveskedésből is teszi, nekem akkor is rosszul esik. Szerintem erről fontos lenne beszélni. Hiszen hogyan fogadjam el önmagam, ha a környezetem minden nap emlékeztet az ellenkezőjére? Számomra az, hogy mit akarok tenni ezekkel az emberekkel, akik engem bántottak, egy fordulópont volt. Mert semmit nem szeretnék velük tenni. Nem akarok rájuk haragudni, de megbocsátani sem. Egyszerűen azt kívánom nekik, hogy a gyerekeik legyenek sokkal jobb emberek, mint amilyenek ők voltak. Közhely, de igaz, hogy tényleg csak akkor tudok másokat szeretni, hogy ha magamat szeretem. Emiatt is volt ez az erős szociális függőségem, egyszerűen nem szerettem magammal menni. Amióta ezt helyre tettem magamban, tudom, hogy bármilyen bajban is legyek, én mindig ott leszek magamnak.

Ezt a színpadon hogyan tudod megélni?

Engem a színészetben nem az érdekel, hogy magamat hogyan tudom kifejezni egy karakteren keresztül. Sokkal inkább az érdekel, ki az az ember, akit játszom, és hogyan tudok én az ő szájával beszélni. Imádom azokat a szerepeket, ahol teljesen át kell alakulnom, elmaszkíroznak, másképp kell megszólalnom. Akkor azt érzem, hogy teremtettem valakit, és ha ezt mások is elhiszik, az valami csodálatos. Én minden alkalommal, amikor színpadra állok, rendkívül hálás vagyok. Ha csak annyi a feladatom, hogy bevigyem a tálcát, már azt is imádom, el sem hiszem, hogy ott vagyok. Hány embert tudsz mondani a közvetlen környezetedből, akinek a szakmája a szerelme? Akkora mázlista vagyok, hogy az nem igaz!

Van benned félelem a jövőt illetően, hogy a színházak ismét bezárnak?

Nem félek, csak azért aggódom, hogy ne omoljon össze az ország. Remélem, az emberek ebben az időszakban sem felejtenek el élni, és a félelem és a gyűlölködés nem fog beszivárogni közéjük. Ha a színházaknak be kell zárni, hát akkor be kell zárni, de valami tér, hely, idő, ahol az emberek megélhetik az összetartozást és az együttlétet, mindig lesz. Ez a legfontosabb, és én nem is kívánok mást.

Interjú: Huszár Eszter

forrás: https://www.qlissza.hu