Pintér Noémi (11. b) és Szemelyácz Hanna (12. f) interjúja Grisnik Petra színésznővel, volt diákunkkal.
N: Pintér Noémi 11/b
H: Szemelyácz Hanna 12/f
P: Grisnik Petra
Grisnik Petra:
1986-ban született Pécsett. Horvát nemzetiségi családban nőtt fel, Kökényben. A pécsi Miroslav Krleža Horvát Általános Iskolában, majd a Leőwey Klára Gimnáziumban tanult. Már gyerekként fellépett 1999-től a Pécsi Horvát Színházban. 2008-ban végzett a Kaposvári Egyetem színművész szakán. Gyakorlatát a kaposvári Csiky Gergely Színházban töltötte, melynek tagja volt 2008-2014 között. 2014-től szabadúszó.
N: Az első kérdésem az, hogy van-e a Leőweyből meghatározó emléked?
P: Sok nagyon jó emlékem van. Az egyik az, hogy magyar fakultációs voltam Mihalik Zsolt tanár úrnál, és ő nekem egy meghatározó ember az életemben, sokat tanultam tőle az életről is. Sok eredményemet köszönhetem neki, mert rengeteg versenyre felkészített és ösztönzött. Nagyon megmaradt, hogy felnőttként kezelte a diákokat és nagyon sok kortárs irodalmat olvastunk. Azt éreztem, hogy nem csak a hivatását, hanem a diákjait is komolyan veszi és ez nekem iszonyú jó érzés volt.
Az egy meghatározó élményem, hogy nagy bizalom van a tanárok részéről az iskolában. Én eszméletlen rossz voltam reál tantárgyakból és a matek, illetve a fizika tanárom is elfogadták, hogy én ilyen vagyok és nem fogok olyan szenvedéllyel rajongani ezekért a tantárgyakért, mint ők. Megkértek, hogy tegyen meg, amit tudok és ne legyen baj, de nagyon szurkoltak nekem, mert látták, hogy másból meg jó vagyok.
Nem utolsósorban a színjátszókör Zalay Szabolccsal. Egészen mélyen meghatározó élmény volt és nagyon formálta, hogy hogyan nézek a színházra még most is, mert sokféle színjátszó volt a suliban meg úgy külön is, de ebben a körben éreztem azt, hogy azért vagyunk ott együtt, hogy mindenki felszabadíthassa azt az energiáját, amiről azt érzi, hogy ebben tudná a legjobban kifejezni magát. Az teljesen mindegy volt, hogy te hogyan nézel ki, milyen a testalkatod, milyen személyiség vagy, dadogsz-e stb. Nem ez volt a meghatározó, hanem hogy elég szeretettel és odaadással akarsz-e tenni valamit a közösségért. Ha akartál, akkor nagyon jó társakat találtál és én mai napig ezt gondolom a színházról is, hogy akkor a legjobb a munka, ha mindenki azért van ott, mert ott szeretne lenni.
Meg nyilván emlékezetes, hogy az első szerelmem a Leőweyben volt és a Szent István tér nekem örökre az a hely, ahol az első csókomat kaptam.
N: Akkor ez a színjátszókör neked nagy inspiráció volt a jövőre nézve?
P: Igazából én már sokkal előbb tudtam, hogy ezzel akarok foglalkozni. A Leőweybe jelentkezés is úgy jött, hogy én horvát nemzetiségű családban nőttem fel és horvát óvodába, illetve általános iskolába jártam és létezik a mai napig gimi is, de én amiatt választottam a Leőweyt, mert hallottam arról, hogy ott élénk színjátszókör van. Az tény, hogy abból a szempontból meghatározó dolog, hogy megerősített benne, hogy én ezt akarom. Én 13 éves korom óta játszok színházban, az teljesen más keretek között zajlik és segített abban, hogy megtudtam, hogy ez egy szeretetteljes, örömteli dolog, amit jó csinálni és amit én képzelek a színházról, az igaz.
N: Mikortól tudtad, hogy a színészi pálya érdekel?
Erről a legélénkebb emlékem az, hogy 6 évesen voltam életem első felnőtt színházi előadásán, mert apukám is játszott benne, (ez a Pécsi Horvát Színházban volt) és apukám megengedte, hogy megnézzem. Már előtte is voltam gyerek darabokon, de arra konkrétan emlékszem, hogy megnéztem az előadást és eldöntöttem, hogy ha ilyen van, akkor én ezt akarom csinálni és kész. Nem tudom leírni ezt az érzést. Körülbelül 10 évvel később derült ki, hogy emlékszem az összes dalszövegre, kívülről. Valószínűleg már előtte is volt rá fogékonyságom, de nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy a szüleim reménykedtek, hogy majd kinövöm, vagy ez, mint apukámnak egy hobbi lesz és rendes ember lesz belőlem, de sajnos nem lehetett engem eltántorítani.
N: A következő kérdésem az lenne, hogy a pályafutásod alatt mik voltak a leghatározóbb szerepeid és ha van, mi volt a kedvenced?
P: Ez jó nehéz kérdés. A pályafutásom alatt, körülbelül 80 produkcióban vettem részt. Az van, hogy ez személyiségtípustól függ és én alapvetően egy nagyon szerelmes alkat vagyok és nagyon tudok lelkesedni, ezért nekem a színház olyan, mint egy drog. Ez meg történik veled egy évben 3-4-szer és azt érzed, hogy ez izgalmas, mert tök új. Mindig ez van velem, hogy eszembe jut egy kedvencem, akkor eszembe jutna egy másik. Persze vannak mérföldkövek, mint például a ‘Játék a Kastélyban’, amit Kaposváron játszottam és az azért volt különleges, mert abban egy női szerep van és az én vagyok. Nagyon fiatal voltam és ezt Mohácsi János rendezte, aki egy korszakalkotó rendező és nekem ez egy akkora lehetőség és öröm volt, hogy azt le se tudom írni. Ez egy 4 és fél órás előadás és nagyon próbára teszi az embert és amikor megcsinálod és azt érzed, hogy sikerült, akkor az már egy nagy dolog. Jönnek nehéz szerepek, feladatok, és néha úgy érzem, hogy inkább visszaadom a diplomámat. Rá kell jönni ilyenkor, hogy nem a csinálás a lényege, hanem pont az, hogy kell mázli, tehetség, önbizalom és sok jó ember, mert a színházat nem lehet egyedül csinálni. Én ott vagyok egy feladattal, persze, de azon kívül még 50 másik ember is azon dolgozik és ez baromi jó érzés. Nekem is ugyanannyi felelősségem van azért az emberért, aki felsöpri a színpadot, mint neki értem és ez elképesztően összetett dolog és ilyenkor az ember hajlamos azt mondani, hogy “az én szerepem az sok, meg nehéz”, de egy csavar vagyok egy gépben, nem lehet ezt így felfogni. Vannak olyan szerepek, amikre ajándékként tekintek, azért mert sokat tanulok belőle vagy átlendít egy nehéz szakaszon.
H: Ezt én már régóta szerettem volna megkérdezni, hogy én láttalak a Verában/Verát játszani és amikor ott tapsoltunk, akkor láttam, hogy neked ez egy megható pillanat volt. Akkor azon kezdtem el gondolkodni, hogy mindig, amikor látok személyes darabokat, akkor úgy érzem, hogy aki játssza annak ez szívügye és, hogy mennyire igaz az, hogy egy szívügy miatt a színész választja a szerepet, vagy ez hogyan működik?
P: Ahány monodráma, annyiféle, tehát van olyan, hogy valaki nagyon közel érzi magához az anyagot és azt meg szeretné csinálni. Van olyan is, amikor kitalálnak egy projektet és akkor meghívnak téged. A Veránál úgy volt, hogy ez eredetileg a Kőszegi Várszínház produkciója és ott a művészeti titkár, Gelencsér Ildikó felhívott, hogy olvassa ezt a regényt és csak az én hangomat hallja és ezzel csinálni kell valamit. Beadtak egy pályázatot, hogy ebből monodrámát lehetne csinálni és, hogy én mit szólnék ehhez. Én majdnem lefejeltem az asztalt, hiszen ehhez nagy bizalom kell és nem én találtam ki, hogy szerepeljek benne, hanem valaki azt mondja, hogy ő úgy érzi, hogy nekem ezzel dolgom van. Akkor a Kolibriben próbáltam, és hazafelé a próbáról bementem a könyvesboltba és megvettem a könyvet. A 45 perces úton rácuppantam és teljesen kikészültem már a 3.oldalon, mert kiderült, hogy Vera első szerelme egy vörös hajú, szeplős fiú és onnantól nem tudtam elszakadni a gondolattól, hogy én kezdek majd vele valamit és én úgy is olvastam végig, és ez nem véletlenül talált meg engem. Amikor a Katlanban játszottam, akkor teljesen készen voltam a végén, mert 3 hónapja nem ment az előadás és rettegtem, hogy mi fog történni, de csodás közönség volt és mágikus érzés volt játszani.
N: Milyen fajta művek a kedvenceid?
P: Az a szerencsés alkat vagyok, aki mindig annak örülök, ami van. A személyiségemnek is fontos része, hogy mint egy óvodás a nyalókának úgy tudok örülni. Szabadúszó vagyok, sokszor félek, hogy van-e munka, szóval mindennek örülök. Abból a szempontból meg baromi szerencsés vagyok, hogy már mindenféle műben szerepeltem és sokfajta karaktert játszottam. A klasszikustól, a kortárs, modern műveken át a bohózatig. Ezeken kívül, musicalben és gyerekdarabokban is játszottam. Az a helyzet, hogy nekem van egy ilyen nem hétköznapi alakom, amiből adódik, hogy karakterszínész vagyok és ritkán játszom a főszerepet, ami meg abból a szempontból tök jó, hogy akkor én már játszottam 8 éves kislányt és 88 éves asszonyt, tehát ezek mind izgalmas szerepek. Abból a szempontból is szerencsés vagyok, hogy 2, maximum 3 olyan munkám, amire azt mondtam, hogy ez nem volt jó, nem szeretném csinálni, de tényleg nagyon kevés.
H:Mi az, ami neked fontos abban, hogy egy előadás alatt ki tudj teljesedni vagy találj valami újat? Mi az, ami hajt?
P: Az, hogy velem mi van az az én magánügyem. Például ez az egész zenés színház dolog. Nagyon szeretek énekelni, de nekem ez egy szorongást keltő helyzet és nehezen tanulok meg táncolni, de ekkor nekem az a dolgom, hogy mondjuk a 4 órás táncpróba után én ott maradok 2 órát, ez az én magányügyem. Ez arról szól, hogy én azt szeretném, hogy én és az előadás is jó legyen és erre törekszik valószínűleg minden színész és sok múlik azon, hogy ki mennyi energiát rak bele, illetve a körülmények is befolyásolják a darabot, de elsősorban a legfontosabb, hogy a nézőnek jó legyen. Az nem fontos, hogy nekem most fáj valamim vagy a többi színésszel milyen volt a kapcsolatom, hanem, hogy aki nézi, az azt érezze, hogy ez a legjobb hely, ahol most lehet. Mindenkinek így kellene hozzáállni, mert így lesz egy előadás élvezhető. Ideális esetben mindenki úgy áll neki, hogy ez lesz a legjobb előadás, mert ha úgy állnának hozzá, hogy életem alakítását fogom itt letolni, akkor az egy nagyon görcsöltető állapot, tehát én így nem tudom, hogy jól játszok-e, hát azt majd mondja meg valaki utána. Semmi közöm hozzá, én azt csinálom, amit közben érzek.
H: Nem úgy gondoltam, hogy nagyot alakítani, hanem, hogy jól érezni magad a szerepben
P: Ja, értem. Hát figyelj én ezzel kapcsolatban is szerencsés vagyok. Én úgy csinálom, hogy nekem jó legyen. Vannak olyan kollégáim, akik abból szerzik az energiájukat, hogy szenvednek és nekik több figyelemre van szükségük. Nekem erre nincs szükségem, mert annyi tehetséges és kreatív emberrel vagyok körülvéve, hogy érezném magam rosszul?
N: Az előadás előtti szorongást te, hogyan vezeted le?
P: Én szerencsére nem szorongok. Az izgulásnak rengeteg fajtája van, de persze van, aki tényleg szorong. Nekem két fajta van. Az egyik az 2 éve van, amióta a Verát csinálom, akkor halálfélelmem van és van a másik, hogy az izgulás inkább adrenalin löketett ad. Aztán rájövök, hogy nem kell izgulni, mert igenis én 100%-ot beletettem a felkészülésbe és akkor igenis sikerülni fog.
N:Neked volt már olyan, hogy valami bakit vétettél a színpadon? Például elestél vagy rosszul mondtad a szöveget
P: Rengeteg. Ezt meg kell tanulni, hogy lehet, hogy színész vagyok, de egyben egy ember is, szóval mindig ott van baki esélye. Minden színésszel megtörtént már az úgynevezett “függöny”, hogy állsz a színpadon és mintha egy függönyt lecsapnának előtted, és se kép, se hang és nem tudsz megszólalni, ez olyan, mint egy rövidzárlat. Az emberi agy kapacitása véges, szóval megesik, hogy fordítva mondja a színész a szöveget. A másik kérdésed, hogy estem-e már el. Iszonyatosan sokszor. Volt, hogy feldagadt az arcom és nem tudtam beszélni. Ez két felvonás között történt és csak azt éreztem, hogy szeretnék beszélni, de nem tudok. Megtörtént már az is, hogy elszakítottam a bőrlebenyt az ujjaim között, de az az ideális, amikor a néző ezeket nem veszi észre és nem kell félbeszakítani az előadást.
N: Az előadás közben neked mennyire zavaró, hogy valaki mondjuk “csúnya arccal” néz rád vagy a telefonját nézi?
P: Attól függ. A monodrámám esetében, amikor csak én vagyok és a közönség, akkor iszonyú érzés és ez nem feltétlen tettekben, hanem inkább az energiában mutatkozik meg. Az a dolog, amitől kivagyok, az a rezgő telefon. Olyan dühös leszek tőle, hogy szavakba nem tudom önteni. Ha valaki képes volt rezgőre állítani, akkor kérdem én, miért nem lehetett némára állítani? A telefonozáshoz meg csak annyit fűzök hozzá, hogy ő fizette ki a jegyét, ha őt most jobban érdekli, hogy mi van a facebookon, hát lelke rajta. Igenis látszik, amikor valaki ránéz a telefonjára. Én, ha ki is zökkenek a szerepből, akkor inkább szomorú vagyok, mint mérges. Sokszor elmondják, hogy meg kell tisztelni a színházat, színészeket azzal, hogy kiöltözöl, amiről én azt gondolom, hogy butaság, azzal tisztelsz meg, ha a figyelmedet rám fordítod. Az, hogy valaki “csúnyán néz rám”, az már egyáltalán nem zökkent ki, az sem, ha valaki kimegy az előadásról. Volt olyan, hogy valaki kiment a Veráról és utána odajött hozzám, hogy elnézést, hogy kiment, de ő egy örökbe fogadott gyerek és nem akart 100 másik ember előtt sírni.
H: Van olyan dolog, amit szerinted máshogy látsz/csinálsz, mert színésznő vagy?
P: Nagyon rosszul hazudok, ami néhány embernek furcsa, mert lehet mondani, hogy ‘Dehát eljátszod’, de nem, nem megy. A másik, ami nagyon praktikus egyébként, hogy empatikus vagyok és emiatt tudok kommunikálni emberekkel.
N: Te például vettél észre olyat, hogy az életben átvetted egy karakter szokásait, beszédformákat vagy beszédstílust?
P:Szerencsére az ember nagyon sokat tud tanulni a szerepeiből. Én egy nagyon visszahúzódó kisgyerek voltam, nem mertem kiállni. Most ahogy kapom ezeket a vagány kisgyerekeket, akik odaszólnak, rájöttem hogy nekem is ezt kellett volna csinálnom és tényleg nagyon sok dolog van, amit eltanulok a szerepeimtől. Van sok olyan szófordulat, meg vannak olyan szövegek, amiket annyira megszerettem, hogy aztán így használom. Szerintem ilyen esetben mindig hozzá tesz a karakter valamit az emberhez.
N: Most volt a covid helyzet, mennyire volt neked nehéz szabadúszóként szerepet vállalni?
P: Nekem az volt a legnehezebb, hogy az emberekkel való kapcsolat hiányzott. Egyébként szabadúszóként mindig nehéz szerepeket vállalni, de ezzel sajnos meg kell tanulni együtt élni, ha valaki szabadúszó. A covid alatt volt pár dolog, ami segített. A karantén alatt elkezdtem a munkatársammal egy beszélgetős műsort, ahol sok érdekes emberrel interjúzok.
N: Említetted, hogy alakítottál egy beszélgetős műsort, aminek, ha jól tudom, Lakott Sziget a neve, erre mi adta az inspirációt?
P: Az inspiráció alapvetően az volt, hogy én nagyon szeretem a podcasteket. A covid alatt rengeteget futottam és futás közben nem tudok nagyon zenét hallgatni, ezért inkább podcasteket hallgattam.
N:Szóval mondtad, hogy nem szeretsz szerepelni tévéműsorokban, de most láttam, hogy az HBO Go-n szerepelsz egy filmben, aminek az a címe, hogy Ember a tűzből.
P: Van pár munkatársam, akik ebben nagyon jók, de ez az egész mozgóképes film, nagyon más a színészethez képest, máshogy kell csinálni, másokra kell figyelni. A színpadon olyan, mint az életben, ott élőben ott vagyok, látom ott anyámat. A filmes forgatásnál sok a kamera. Egy nap borzalmasan fárasztó. A színpadon sokkal több dologból is ki tudod mutatni az érzelmeidet, az arcodból, a mozgásból. A filmben nem kell semmit csinálnod, mert eszközökből megoldják.
N: Neked mennyire fontos a visszajelzés?
P: Volt egy eset, amikor egy lány ott maradt csak azért, hogy elmondja nekem, hogy “Köszönöm, két éve nem nevettem és te most meg nevettettél” és nincs az az Oscar-díj, ami ezt felülmúlná. A visszajelzés a legfontosabb, mert abból tudja a színész, hogy hogyan szerepelt.
N:A negatív visszajelzésekre mit szoktál reagálni?
P: Huszonévesen megrázott, de harminc év felett már kinőttem.
N: Nekem van egy ismerősöm, aki rajong érted, mindig tudja, hogy hol fogsz játszani…
P: Ez fantasztikus. Nem is tudtam, hogy van ilyen.
N: Ő gyerekszínész és erről jutott szembe, hogy neked milyen érzés gyerekszínészekkel dolgozni?
P: Ebben a kategóriában nincs nagy gyakorlatom, mert még nem volt olyan darab, amikor gyerekkel dolgoztam. Szoktam tartani gyerekeknek drámatábort, de nyilván az más.
N: Ha egy munkatársaddal nem találod meg az összhangot, az mennyire nehezíti meg a munkát?
P: Ha te jó színész vagy, akkor nem szabad, hogy befolyásolja a munkát. Nekem nem kell szeretni azt az embert, akit a darabban szeretek, az kell, hogy az illúzióját megteremtsem. Olyan biztos nem lesz, hogy mindenki ugyanúgy szeret mindenkit, de van egy olyan része, hogy muszáj találnod benne valami jót, elég valami kis apróság is, mert ha úgy mész fel a színpadra, hogy nem bízol benne, akkor senkinek sem lesz jó.
