A visegrádi Patkó-villa sorsáról egyelőre semmit sem lehet tudni.
Pokorny Lia szerdán rövid videóban mutatta be a visegrádi Patkó-villát, vagy ahogyan többen ismerik, Gobbi Hilda egykori nyaralóját. A színésznő ezzel szerette volna felhívni a figyelmet az épület és környéke állapotára, hiszen a képsorokból egyértelműnek látszik, hogy az nincs karbantartva.
A Visegrádi-hegységben, a Mogyoró-hegyen található épület egy részét a hatvan évvel ezelőtt részben felrobbantott Blaha Lujza téri színházépület kő- és faelemeiből (ezek közül a ma Budapest közterületén látható darabokat itt gyűjtöttük össze) építtette fel, kapuit, illetve ablakait pedig több mint négyezer patkó díszíti. A házat Gobbi végrendeletében a Nemzeti Színházra hagyta, kérve, hogy az legyen a színészek, rendezők és más alkotók pihenőhelye.
Az 1988 óta állami tulajdonnak számító ingatlannal kapcsolatban most a Magyar Színházi Társaság emelt szót: a Színház Online-hoz eljuttatott közleményük nyitányában a következőképp fogalmaznak:
Szégyenkezve állunk Gobbi Hilda öröksége előtt. Szégyenkeznünk kell azok helyett, akik a rájuk bízott örökséget nem becsülték meg, akik szakmai szeretetről, az ország kulturális értékeiről, a kulturális örökségről beszélnek, miközben hagyták, hogy ezt a színháztörténeti értéket a nemtörődömség eméssze el. Szimbolikus figyelmeztetésként tekintünk erre.
A levélben hozzáteszik:
A Magyar Színházi Társaságot különösen felháborítják a tények, hogy a […] kultúrkincs […] egyszer csak a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt-hez került, aztán a Kárpát-medencei Művészeti Népfőiskola Alapítvány tulajdonába ingyenes vagyonjuttatással, amelyről az Országgyűlés döntött 2021 júliusában. Ennek az alapítványnak semmi kapcsolódási pontja nem volt Gobbi Hilda örökségéhez. A Magyar Színházi Társaság jogutódja annak a Magyar Színházművészeti Szövetségnek, amely Gobbi Hilda végakaratának megfelelően részt vállalt annak végrehajtásában. Társaságunkat a »Patkó-házzal« kapcsolatban az elmúlt években hozott lényegi döntésekből, egyeztetésekből mindvégig kihagyták, véleményünket nem kérdezték meg. Nem tudtunk ezekről.
A MSZT arra is kitért, hogy a Nemzeti Színház tegnapig szintén nem tudta, mi történik a házzal, így a Társaság magyarázatot vár arra, hogy mégis hogyan történhetett meg mindez, sőt egy felelős megnevezését is sürgetik.
A közleményben arról is szó esik, hogy a Társaság kéri a jelenlegi üzemeltető alapítványt, hogy teremtsen lehetőséget a villa bejárására, hogy így kiderülhessen, megmaradtak-e Gobbi ereklyéi. Mindemellett tárgyalni szeretnének arról, hogyan menthetik meg mindezeket azok számára, akiknek örökül hagyta a színésznő.
A belső tér részlete 2013-ban – az ablakon jól látszanak a patkók, amelyek közül kétezer-kétszáz került a kapukba és ablakrácsokba. Ezeket egy Tahitótfaluban dolgozó kovácsmester, Benedek István dolgozta össze.
Az Alkotóház – Gobbi Hilda halála után – a Nemzeti Színházhoz került, a Rákóczi hídnál álló, 2002. március 15-én átadott épület megnyitása után azonban a tulajdonjoga valahogyan a Magyar Színháznál (később Pesti Magyar Színház) maradt, amitől 2018-ban aztán az állami MNV vette át azt.
A Magyar Színházi Társaság hozzátette: mindent megtesznek azért, hogy kiderüljön, miként történhetett meg a végakarattal ellentétes ingyenes vagyonjuttatás, és miért is nem tudhattak arról, hogy mit terveznek a villával.
forrás: https://24.hu/
Őze Áron öt évig vezette a Pesti Magyar Színházat, jelenleg a dunaújvárosi Bartók Színház igazgatója, vagyis naponta ingázik Budapest és Dunaújváros között. Esküszik a népszínházra, vidéken szerinte nem is lehet mást csinálni. Az Erzsébetváros című lapnak nyilatkozott.
A felvetésre, miszerint sokan sajnálták, amikor elhagyta a Pesti Magyar Színházat, kifejtette:
„Nekem sem volt könnyű lelépnem, hiszen éppen akkor kezdett beérni a munkám. Kutyakemény meló volt, rendbe kellett tenni a társulatot, az infrastruktúrát és kellett egy koncepció. Mélyvíz volt, de sikerült kikerülnünk az adósságspirálból, az épület is élhetőbb lett és a társulat is lábra állt. Az ifjúsági és családi koncepció tetszett a közönségnek. Folytattuk volna, csak lejárt az időm, s a fenntartó kulturális minisztériumtól nem kaptam bizalmat az újabb ciklusra. A döntésből hiányoltam a szakmaiságot, s hogy nem jártunk rossz úton, azt az is bizonyítja, hogy a színház ma is azt a koncepciót folytatja, amit én elkezdtem.”
Népszínházi koncepciója Dunaújvárosban tetszésre talált a város vezetőinek körében: „Ez nyolc éve működik, olyannyira, hogy még „csecsemő színházunk” is van. Az előadásaink általában több generációnak szólnak. Ilyen akár a Tartuffe, akár a Rumini Tükör-szigeten, vagy a Hyppolit, a lakáj, vagyis a gyerekektől a középiskolásokon át a nagymamákig minden korosztály talál magának darabot. A stúdiószínpadunk művészszínházként is működik. Ebben az évadban hét bemutatót tartunk, közülük kettőt mi viszünk színre először Magyarországon.”
Arról szólva, hogyan telik a büdzséből hét premierre, elmondta: évekkel ezelőtt sikerült olyan szerződést kötnie, hogy az állam és a város 50-50 százalékban támogatja a teátrumot. Az is könnyebbség, hogy nincs állandó társulat, de a mostani szezonban például Molnár Piroska, Balázs Andrea, Göttinger Pál, Józan László, Györgyi Anna, Schneider Zoltán, Csiby Gergely, Marton Róbert is játszik náluk.
A felvetésre, miszerint a független színházak viszont keserves éveket élnek át, kifejtette:
„Nem jó ez így. Több szakmaiságot és kevesebb pártpolitikát, kiegyensúlyozottabb rendszert szeretnék látni én is. A kőszínházaknak és a függetleneknek össze kellene dolgozni. Az árokásást szívemből utálom.”
Igazgatói teendői mellett rendez és játszik is, ahogy ő fogalmaz, a színpadon piheni ki magát: „Ott lenni gyönyörű állapot. Rendezni izgalmas, de ott enyém a kockázat. Sokan féltettek, amikor úgy döntöttem, hogy a Hyppolitnak nem a zenés változatát mutatom be. Karácsony Ági fantasztikus átiratot készített, meghagyva a klasszikus mondatokat, poénokat. A közönség imádja.”
A teljes interjú az Erzsébetvárosban olvasható.
forrás: https://szinhaz.online/
Második ciklusát tölti a dunaújvárosi színház élén: öt év budapesti igazgatói lét után másfajta kihívások várták itt, a minőség felé való elköteleződése, valamint a színházról való gondolkodása azonban nem változott meg amiatt, mert vidéki intézményt vezet. Őze Áron hálás a közönségük nyitottságáért és ízlésért, fő arculatként a sok műfajt felvonultató népszínházi jelleget álmodta meg, miközben számos más teátrum előadását is rendre meghívja a Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza falai közé. Az intézményben szó szerint vett társulatuk még nincs, de visszatérő kollégákkal dolgoznak, és a csapatszellem is érezhető a színházon belül. Erről és sok más érdekességről is mesélt nekünk. Széles-Horváth Anna interjúja.
–
Széles-Horváth Anna/WMN: Budapesten született, ott töltötte a gyerekkorát, illetve a pályája is sokáig a Pesti Magyar Színházhoz kötötte. Milyen kapcsolódása van Dunaújvárossal? Hiszen amikor 2016-ban hívták, azonnal elfogadta a felkérést, és pályázott az igazgatói posztra.
Őze Áron: A sors véletlen játéka a dunaújvárosi kötődésem: a feleségem származik innen (Auksz Éva színésznő – a szerk.), anyósom és apósom a mai napig itt élnek. Éppen ezért félszemmel mindig követtem a helyi színház életének alakulását. Amikor jött a telefon, hogy szeretnének felkérni a pályázatra, éppen egy nehéz öt éven voltam túl a Pesti Magyar Színház igazgatójaként, és nem terveztem feltétlenül újra intézményt vezetni. Végül aztán mégis vonzott a kihívás, így Sipos Imre akkori művészeti vezetőmmel, valamint Csadi Zoltánnal, aki már hosszú ideje kötődött a Bartók Kamaraszínházhoz, nekiálltunk egy komoly pályázatot készíteni. Hozzátartozik az is, hogy az elődeim nagyon fontos alapokat tettek le itt: a legfőbb munkája ebben Smuk Imrének volt, de az előttem működő igazgató, Borsós Beáta is nagyban segítette a színház növekedését.
Sz. H. A./WMN: Fővárosi születésűként volt valami vidéki kötődése vagy emléke gyerekkorából?
Ő. Á.: Bár édesanyám révén a Naphegyre születtem, ami egy csodálatos környék, és a mai napig nagyon fontos számomra, apai ágon Szenteshez is kötődtünk: sok időt töltöttünk a bátyámmal ott Őze nagymamánknál. A házuk a város szélén állt, át lehetett látni Szegvárra, így szinte egy falusi környezet tapasztalhattam meg. Talán innen is ered az igény, hogy nemcsak vonzódom a vidékhez, de szeretek minél többet is megtudni a helyről, ahova érkezem. Az első feleségem révén például így ismertem meg alaposan Tatabányát: a volt apósommal még egy bányában is jártam, hiszen bányamérnökként levihetett a mélybe.
Dunaújvárossal sincs ez másként: amikor idekerültem, számos könyvet elolvastam a városról, de magáról a színházról is. Hamar megtudtam például, hogy a kupolája egy 40 ezer üvegdarabból álló gyönyörű iparművészeti munka, vagy hogy valahol Oroszországban áll egy pont ugyanilyen épület, amelynek a mintájára felhúzták.
Számomra ahhoz, hogy otthon legyek egy helyen, ez a fajta érdeklődés, ismeret is hozzátartozik.
Ha például betévednek civilek napközben a színház aulájába – hiszen kiállítótérként is működik –, és épp arra járok, szívesen tartok nekik egy kis idegenvezetést, mesélek magáról az épületről.
Sz. H. A./WMN: Említette a szentesi kötődést. Nemrég éppen Grecsó Krisztián volt a vendég a Bartókban, és utalt rá, hogy rokoni szálak kötik össze önöket. Gyerekkoruk óta ismerik egymást?
Ő. Á.: Sajnos nem, de nagyon érdekes, ahogy ez kiderült: a Mellettem elférsz című könyvéből készült darabot játszottam a Rózsavölgyi Szalonban, így találkoztunk először, de még ekkor sem sejtettünk semmit. Aztán később többször dolgoztunk együtt, és ahogy egyre jobban megismertük egymást, közelebbi barátságba kerültünk, felfedeztük a közös szálat. Dédanyai ágon van kapcsolódásunk, és Krisztiánban annak idején még az is felmerült, hogy az Őze nevet viszi tovább íróként.
Sz. H. A./WMN: Ha már a családi szálakról beszélünk: a felesége mit szólt ahhoz, hogy a szülővárosában lesz színházigazgató? Egyáltalán, milyen első benyomásokat őriz a városról abból az időből, amikor még nem is sejtette, hogy dolga lesz itt?
Ő. Á.: Vendégként jártam először a Bartókban, és már akkor is igazi színházi légkörre találtam. Aztán amikor Évának udvaroltam, egyszer lejöttem inkognitóban: ő a Vasassal lépett fel egy gálán, táncolt, énekelt is, én meg gondoltam, titokban megnézem.
Először rossz épületbe mentem, ideérve pedig már csak a lépcsőn lett helyem: pechemre a táncosok a nézők között mentek fel a színpadra, így azonnal lebuktam.
Később sokat sétáltunk együtt a Dózsa Mozi környékén, és mindig megállapítottam, hogy bármilyen kicsi legyen is, ez a színház igazi színház: maga az épület, a mögötte fekvő ligettel még látványra is megfelel a feladatra. Abban, hogy itt lettem igazgató, semmi szándékosság nem volt, semmi összekötés Éva részéről sem. Az élet vagy a Jóisten rendezése ez. Mindenesetre Éva is nagyon örült neki: persze érdekes, hogy mára már én mesélek neki többet a város életéről, nem pedig ő nekem.
Sz. H. A./WMN: Mennyiben volt más feladat egy nem fővárosban működő, fiatal színház vezetését megtervezni a Pesti Magyar Színházéhoz képest?
Ő. Á.: Abból a szempontból mindenképpen nagy volt a különbség, hogy utóbbit kemény helyzetben vettem át, komoly adósságspirálból kellett akkor kihúznunk az intézményt, amire két- két és fél évem rá is ment.
A minőség felé való elköteleződésem, vagy az, amit a színházcsinálásról gondolok viszont nem változott amiatt, mert vidéken lettem igazgató.
Mivel egy kisvárosi színháznak regionális feladata van elsősorban, a népszínházjelleget tartottam fontosnak, azaz: minél többféle műfajnak helyet kell kapnia a repertoárban, hiszen nem egyféle ízlést, vagy egy szűkebb réteget szolgálunk ki. Ezzel – művészi gondolkodásomat tekintve – egyébként is tudok azonosulni, és be kell vallanom, nagyon kellemes meglepetés volt a dunaújvárosi közönség minőségre való igénye és reakciója. Ez pedig nemcsak a várost, hanem a környékbeli agglomerációt is magában foglalja.
Sz. H. A./WMN: Az idei évadban hat bemutatójuk volt, illetve számos vendégelőadás érkezett és érkezik még az évad végén. A darabokban láthatunk visszatérő arcokat, azonban klasszikus társulatról nem beszélhetünk a Bartók Kamaraszínház esetében. Ebből a szempontból talán vidéki színházként is speciális a helyzetük: hogyan áll össze a művészi gárda a különböző évadokra?
Ő. Á.: Családias színház vagyunk, 43 alkalmazottal működünk, a művészeti állományunk pedig nem alkalmazotti státuszban van: a színészek, rendezők mind vállalkozóként dolgoznak itt. Visszatérő arcokkal azért találkozik a közönség, mert örömmel mondhatom, hogy aki dolgozott itt egyszer, szívesen jön hozzánk újra meg újra. Ezzel együtt nagyon is hiszek a társulattal működő színházban, és jelentős előrelépésnek tartanám, ha sikerülne ezt megvalósítani. Utóbbira egyébként kaptam ígéretet: reméljük, hogy a következő ciklus végét talán már tíz-tizenkét fős társulattal zárhatja a színház.
Biztosan megkönnyítené az életünket, ha nem lennénk kiszolgáltatva az egyeztetéseknek: egyrészt nagy szabadság, hogy egy országos színészcsapatból válogathatunk az előadásainkhoz, másrészt azonban hatalmas nehézség az időbeosztásokat összehangolni. Klasszikus társulatunk tehát még valóban nincs, viszont minden előadás köré alakul egy hasonló közeg, amelyben jó létezni. Mondhatom, hogy akikkel újra és újra együtt dolgozunk itt, már egy-egy szemvillanásból is értjük egymást: tehát valamiféle szoros kapcsolódás, csapatszellem már most is él a színházunk falai között.
Sz. H. A./WMN: Végül a lehetőség hiányában mégis sikeresen gyűjtött maga köré egy „társulatot”.
Ő. Á.: Ehhez az kellett, hogy a második ciklust is elkezdhettem, hiszen azt gondolom, egy ciklus való arra, hogy az ember megalapozza a munkájával, példamutatásával, jelenlétével, gondolataival, mit is jelent neki a színház.
A színház számomra akkor működik jól, ha mindenki a rendszer része és ugyanazt akarja: a portáskollégától a vezető színészen át az ide érkező rendezőkig.
A működést persze kellett csiszolni: például kezdetben volt, hogy 12 bemutatót terveztünk. Aztán ráébredtem, nem a mennyiséget, a minőséget kell hozni legfőképpen: nagyon hálás vagyok a hallatlanul befogadó és érzékeny közönségünkért, akik rávezettek erre a felismerésre.
Sz. H. A./WMN: A magánéletében is hajlamos erre a maximalizmusra? Mennyiben változtatott például a szakmájához való viszonyán az, hogy édesapa lett?
Ő. Á.: A maximalizmusom Őze-vonás: sok szempontból hasznos, amire viszont vigyázni kell vele kapcsolatban, hogy ne váljon görcsössé.
Elég makacs ember vagyok, és azt hiszem, ebben az értelemben mondhatom: nem egy budapesti patrióta, hanem egy szentesi parasztgyerek él legmélyen bennem. Leszegem a fejem, mint egy bika, és nekimegyek bárminek, ha kell.
Egyszerre viszont egy dolgot szeretek csinálni: lehet az egy nap harminc különböző feladat, de egy időben csak egyre figyelek. A dunaújvárosi évek elején egyszerűen elkapott minket a hév, és ezért adtunk teret a mennyiségnek, de alapvetően mindig inkább a minőségben hittem: ezért sem volt nehéz felismerni, mit kell tennünk. Inkább az a része jelentett egy kellemes ráébredést, hogy az itteni közönséggel azonosak az igényeink.
Az apaság pedig még inkább aláhúzta az igazságot, amit már előtte is sejtettem: nem szabad a színházba teljesen belepistulni, mert szakbarbársághoz vezethet.
Embereket ábrázolunk, emberekről mesélünk, és hozzájuk is szólunk: nem veszíthetjük el a kapcsolatot a való világgal. A családi élet, a barátok, a hobbik mind hozzásegítenek ehhez, hiszen saját magunk vagyunk a művészeti águnk eszközei.
Sz. H. A./WMN: Az évad egyik nagyon várt bemutatója volt a családi színdarabként készülő Rumini Tükör-szigeten, amely zenés előadásként debütált eredeti bartókos produkcióként. Berg Judit, akinek az egyik regényét dolgozza fel az előadás, a Facebook-oldalán vallott arról, hogy eleinte tartott a zenés műfajtól, de végül teljesen megnyerte magának a koncepció. Én is láttam az előadást a gyerekeimmel, és tényleg meglepően kortalan darab született, igazán minőségi zenékkel kísérve. Hogyan valósult meg ennek a nagyszabású projektnek az ötlete?
Ő. Á.: Érdekes összefonódások eredménye ez az előadás, máig nagyon örülök, hogy belevágtunk. Berg Juditot régóta ismerem, még a Magyar Színházban dolgoztunk fel egy másik Rumini-történetet, amely szintén hatalmas siker volt. Mégsem innen indult az ötlet, hanem a Firkin zenekar frontemberétől, Péter Jánostól. Ő keresett meg, hogy most olvassa a gyerekeinek a könyvsorozatot, és az ő ír punk-rock műfajuk, mennyire jól passzolna egy kalózos történethez. Mivel ismertem a munkásságukat, abszolút megbíztam benne. Ebből látszik, néha egy hasonlóan apró szikra elég, hogy egy ötlet szárba szökkenjen. Amikor Juditot felhívtam, nagyon nyitott volt, miközben valóban izgult a műfaj miatt, de ez addig tartott, amíg meg nem ismerte Jánost és az ő zenei elképzeléseit. Ezek után nagy örömmel adta oda a jogokat: élénken emlékszem a pesti nagy munkamegbeszélésünkre, ahol János, Judit, Laboda Kornél író, Garajszki Margit rendező és én repültünk az ötlettel. Igazi öröm volt dolgozni a darabon.
Sz. H. A./WMN: Nehéz volt kiválasztani, melyik kötet kerüljön színpadra?
Ő. Á.: Judit javasolta a Tükör-szigeten játszódó részt: Rumini itt már kiskamasz, sokféle érzés előkerül a szerelemtől a barátságig, amivel gyerek és felnőtt egyaránt azonosul. Minden évben készülünk a gyerekközönségnek, és rólam már tudják, elsősorban a családi színházat részesítem előnyben. Ahol több generációt elérünk: ahol a gyerektől a szülőn át a nagyszülőig mindenki kap valamiféle üzenetet. Nagyon hiszek abban, hogy ezeknek a mondanivalóknak nem kell külön létezniük, hanem áthathatnak egymásra.
A gyerekekhez egyébként is úgy lehet jól szólni, ha komolyan vesszük őket: ezt tartjuk szem előtt, amikor nekik választunk darabot.
Sz. H. A./WMN: Meglepő volt tapasztalni a közönség soraiban ülve: sok család utazott ide Budapestről megnézni az előadást. Amellett, hogy a Bartók regionális feladatokat szolgál elsősorban, a fővárostól sincs messze, ezért vidéki színházként hozhat onnan is közönséget. Lényegében ez is egy speciális adottság.
Ő. Á.: Ez valóban érdekes helyzet, és összefügg azzal, hogy a szakmán belül is egyre jobban ismernek minket. A színészek is szívesen jönnek, és ennek köszönhetően a közönségünk is egyre nagyobb merítésből érkezik. Fesztiválokra is járunk, azonban mindig hangsúlyozom, hogy nem vagyunk utazó társulat, viszont ahova tudunk, oda elmegyünk. Összességében a kollégák, a darabválasztás, a szakmai és emberi minőség, amely megteremti az erőt, hogy egyre nagyobb híre van a Bartóknak. Feltettük a magyar színházi térképre, és erre nagyon büszke vagyok.
Sz. H. A./WMN: Lehet-e erre annál nagyobb bizonyíték, minthogy az aulába belépve Molnár Piroska jön szembe az emberrel? Épp olvasópróbáról indult haza. Mire készülnek most?
Ő. Á.: Már nyárra próbálunk, a Kőszegi Nyári Színházzal együttműködésben állítjuk a színpadra a Hyppolit, a lakájt egy egészen új átiratban, az én rendezésemben. Szeptembertől aztán itt, a Bartókban játszunk tovább első nagyszínpadi bemutatóként az évadban. A főszerepet Kálid Artúr játssza, és Molnár Piroska mellett – aki valóban külön rang, hogy itt van köztünk –, Göttinger Pál, Schneider Zoltán, Kecskés Karina, Auksz Éva, Balázs Andi és Ágoston Péter is szerepel az előadásban.
Sz. H. A./WMN: Igazgatóként nyilván sokféle szempont alapján kell válogatni a darabokat, nem hagyatkozhat csak az említett szubjektív benyomásokra. Emellett milyen gyakran tud nézőként színházba járni, és mennyire képes elengedni a szakmai attitűdöt a közönség soraiban?
Ő. Á.: Jó néző vagyok: gyorsan el tud varázsolni a színház, persze teljesen civilként nehéz figyelni egy előadást. Ha valami nem stimmel, akkor előfordul, hogy megjelenik a szakmai látásmód bennem, de ilyenkor is igyekszem megkeresni a pozitívumokat. Meghívásra szívesen megyek, de a szabad estéimen azért most a család élvez prioritást.
Nagyon szeretem a hétköznapi helyzeteket szülőként: nekem mindig fontos volt, hogy mehessek a fiaimért az iskolába, vagy megélhessem a családi esték élményét.
Máig nehéz, amikor a kisebbik fiam, aki 12 éves, felteszi a színészcsaládokban gyakori kérdést: ma este ki lesz velem? Még most is megsajdul a szívem, ha azt kell felelnem, hogy nem én. Viszont ez a szakma ezt kívánja meg tőlünk, vele jár. Volt olyan szakasza az életemnek, amikor zavart, hogy bizonyos szituációkban nem tudtam ott lenni apaként. Amikor sikerül ebben az egyensúlyt megtalálni, az igazi fellélegzést jelent.
Sz. H. A./WMN: Még a nyári időszak előtt sok minden vár az újvárosi közönségre: nemrég lezajlott az utolsó bemutató az évadban, ami a Tartuffe volt, de júniusban a már hagyománynak számító Mikro Fesztivállal készülnek. Többek között a Vígszínház, a Katona József Színház, az Örkény, a Pinceszínház vagy a Centrál is érkezik egy-egy előadással a Bartók falai közé. Mi a koncepciója pontosan ennek a visszatérő programnak?
Ő. Á.: Alapvetően kamara- és stúdióelőadásokat hozunk ide: egy színházi seregszemleként tekintünk a Mikro Fesztiválra. Egyfajta országos színházi metszetet kívánunk mutatni a közönségnek, aki pedig igazán hálás, hogy nem kell utaznia, hanem itthon várják ezek a minőségi előadások.
Több mint tíz előadás jön idén is, és nagyon büszke vagyok rá, hogy Hegedűs D. Gézától kezdve Balsai Mónin, Alföldi Robin és Gyabronka Józsefen át Keresztes Tamásig számos nagyformátumú kollégám fogadta el a meghívásunkat az elmúlt három évben.
A város imádja ezt a programot, ami egyébként a stúdióban indult, de mára számos előadást fel kellett hoznunk a nagyszínpadra az érdeklődés miatt. Valójában ez egy örömjáték, hiszen szándékosan nem adunk neki más jelleget. Minden előadás kap tőlünk díjat, mivel azt vallom, a színház nem versenyműfaj. Teljesen szubjektív, kinek mi tetszik, és mi kevésbé.
Sz. H. A./WMN: A Bartók Színháznak az előadások létrehozása mellett még két fontos szerepvállalása van: egyrészt tánctársulatot működtetnek, amely időszakonként önálló táncszínházi előadásokat mutat be. Másrészt figyelmet fordítanak a tehetséggondozásra. Mit kell tudni jelenleg erről a két vonatkozásról?
Ő. Á.: A tánctársulatunk idén egy kicsit háttérbe került anyagi okok miatt, de a tánctagozat él, és ők szolgálják ki az előadásokat, ha szükség van koreográfiára. Utóbbi Dunaveczki Éva tánctagozat-vezetőt dicséri. Valóban, régebben évente volt egy stúdióban játszódó, valamint egy nagyszínpadi táncszínházi előadásunk is, ami idén nem valósulhatott meg. Jövőre azonban biztosan készülünk hasonló előadással, hiszen Dunaújváros elszakíthatatlan a tánctól. A Vasas Táncegyüttes és annak ma is élő hagyománya nagyon fontos része a város identitásának, és ez érezhető a nézők befogadókészségén is.
A tehetséggondozás pedig mindig szívügyem volt, a régi Nemzeti Színház stúdiójában több osztályt vihettem végig, és valójában az én esetemben a rendezés is a tanításból eredt.
Amikor elkezdtem itt a munkát, szinte azonnal szerződést kötöttünk a Violin Művészeti Iskolával, és azóta is velük fuzionálunk. Heti kétszer két korosztály dolgozik a próbatermünkben: drámapedagógiai munka folyik, amit én nem szeretek színészképzésnek nevezni, mert nem biztos, hogy mindenki színész lesz, viszont a gyerekek személyisége sokat nyerhet ezekkel a tapasztalatokkal.
Fontosnak tartom, hogy a hasonló törekvések mögött legyen intézmény: ne csak beszéljünk róla, mit jelent a színpadon lenni, hanem éljük is át. A legtehetségesebbek pedig bekerülnek előadásokba is. Az első nagy robbanás ebből a szempontból talán a Valahol Európában volt, ahol a szereplők háromnegyede ebből a műhelyből került ki. Hatalmas siker lett. Az ott játszó gyerekek nagyrésze ma már felnőtt, és van, aki ezt a hivatást választotta.
Sz. H. A./WMN: Talán apróságnak tűnik, de az ember mégis megjegyzi magának, ha itt jár: a színháznak nagyon egyedi és nézői szempontból igazán jól funkcionáló nézőtere van. Másfajta rendezői gondolkodást kíván meg ez a fajta kialakítás?
Ő. Á.: Valóban, egyfajta amfiteátrumot idéző módon újították fel a színháztermet a 90-es években, ami elég ritkaságszámba megy, és személy szerint én nagyon szeretek így dolgozni.
Másképpen kell gondolkozni itt, a díszlet ugyanis már a padlónál elkezdődik, hiszen a nézők felülről látnak rá a térre. Emiatt például nem hagyhatunk kint fekete balettszőnyegeket, hanem a padlót is bele kell vonni az összképbe.
Emellett a színészmozgatásban is eltérő gondolkodást kíván meg ez a fajta tér, de szívesen alkalmazkodom hozzá, mert közel áll hozzám ez a régi, görög rendszerű nézőtér.
Sz. H. A./WMN: Ha már szóba került a rendezés: mennyi művészi feladatot vállalni az igazgatás mellett? Illetve jut-e ideje magára a játékra?
Ő. Á.: Az igazgatás hivatali munka, csak áttételesen művészi, ezért szívesen rendezek minden évadban, de arra nagyon ügyelek, hogy ne tengjek túl a saját színházamban. A játék az már valódi jutalom: azt szoktam mondani, olyankor pihenek, hiszen nagyon szeretek játszani. Fontosnak tartom egyébként a munkatársaim szempontjából is, hogy színészként is jelen legyek.
Hasznos kipróbálni, hogy az a színházi működés, amit elképzelek az irodából, érvényes-e a valóságban. Emellett jó, ha a kollégáim látnak engem más helyzetekben is.
Az igazgatásban azt szeretem leginkább, hogy munkát adhatok másoknak: nyilván nemcsak erről szól a dolog, de ez különösen nagy örömet jelent számomra.
Sz. H. A./WMN: Olvastam, hogy faipari technikumban végzett, és eredeti szakmája szerint asztalos. Amikor van egy kis szabadideje, nem igazgató, nem színész és nem rendező éppen, jut ideje még ennek a szenvedélyének élni?
Ő. Á.: Így van, asztalosnak tanultam: 14 éves koromban még nem tudtam, hogy színész szeretnék lenni. Csupán annyit, hogy gimnáziumba nem akarok járni, viszont jó lenne tanulni egy mesterséget, ami közel áll a természethez. Így jelentkeztem az újpesti faipari technikumba, ami hihetetlen négy év volt az életemben.
Persze végül ott is alapítottunk egy diákszínjátszót, de alapvetően sohasem bántam meg, hogy ide felvételiztem.
Máig van egy kis műhelyem, és benne egy százéves gyalupadom.
Az időmbe kevéssé fér bele, de valóban igazi kikapcsolódást és örömet jelent, ha ezen dolgozhatok.
–
Széles-Horváth Anna/WMN: Budapesten született, ott töltötte a gyerekkorát, illetve a pályája is sokáig a Pesti Magyar Színházhoz kötötte. Milyen kapcsolódása van Dunaújvárossal? Hiszen amikor 2016-ban hívták, azonnal elfogadta a felkérést, és pályázott az igazgatói posztra.
Őze Áron: A sors véletlen játéka a dunaújvárosi kötődésem: a feleségem származik innen (Auksz Éva színésznő – a szerk.), anyósom és apósom a mai napig itt élnek. Éppen ezért félszemmel mindig követtem a helyi színház életének alakulását. Amikor jött a telefon, hogy szeretnének felkérni a pályázatra, éppen egy nehéz öt éven voltam túl a Pesti Magyar Színház igazgatójaként, és nem terveztem feltétlenül újra intézményt vezetni. Végül aztán mégis vonzott a kihívás, így Sipos Imre akkori művészeti vezetőmmel, valamint Csadi Zoltánnal, aki már hosszú ideje kötődött a Bartók Kamaraszínházhoz, nekiálltunk egy komoly pályázatot készíteni. Hozzátartozik az is, hogy az elődeim nagyon fontos alapokat tettek le itt: a legfőbb munkája ebben Smuk Imrének volt, de az előttem működő igazgató, Borsós Beáta is nagyban segítette a színház növekedését.
Sz. H. A./WMN: Fővárosi születésűként volt valami vidéki kötődése vagy emléke gyerekkorából?
Ő. Á.: Bár édesanyám révén a Naphegyre születtem, ami egy csodálatos környék, és a mai napig nagyon fontos számomra, apai ágon Szenteshez is kötődtünk: sok időt töltöttünk a bátyámmal ott Őze nagymamánknál. A házuk a város szélén állt, át lehetett látni Szegvárra, így szinte egy falusi környezet tapasztalhattam meg. Talán innen is ered az igény, hogy nemcsak vonzódom a vidékhez, de szeretek minél többet is megtudni a helyről, ahova érkezem. Az első feleségem révén például így ismertem meg alaposan Tatabányát: a volt apósommal még egy bányában is jártam, hiszen bányamérnökként levihetett a mélybe.
Dunaújvárossal sincs ez másként: amikor idekerültem, számos könyvet elolvastam a városról, de magáról a színházról is. Hamar megtudtam például, hogy a kupolája egy 40 ezer üvegdarabból álló gyönyörű iparművészeti munka, vagy hogy valahol Oroszországban áll egy pont ugyanilyen épület, amelynek a mintájára felhúzták.
Számomra ahhoz, hogy otthon legyek egy helyen, ez a fajta érdeklődés, ismeret is hozzátartozik.
Ha például betévednek civilek napközben a színház aulájába – hiszen kiállítótérként is működik –, és épp arra járok, szívesen tartok nekik egy kis idegenvezetést, mesélek magáról az épületről.
Sz. H. A./WMN: Említette a szentesi kötődést. Nemrég éppen Grecsó Krisztián volt a vendég a Bartókban, és utalt rá, hogy rokoni szálak kötik össze önöket. Gyerekkoruk óta ismerik egymást?
Ő. Á.: Sajnos nem, de nagyon érdekes, ahogy ez kiderült: a Mellettem elférsz című könyvéből készült darabot játszottam a Rózsavölgyi Szalonban, így találkoztunk először, de még ekkor sem sejtettünk semmit. Aztán később többször dolgoztunk együtt, és ahogy egyre jobban megismertük egymást, közelebbi barátságba kerültünk, felfedeztük a közös szálat. Dédanyai ágon van kapcsolódásunk, és Krisztiánban annak idején még az is felmerült, hogy az Őze nevet viszi tovább íróként.
Sz. H. A./WMN: Ha már a családi szálakról beszélünk: a felesége mit szólt ahhoz, hogy a szülővárosában lesz színházigazgató? Egyáltalán, milyen első benyomásokat őriz a városról abból az időből, amikor még nem is sejtette, hogy dolga lesz itt?
Ő. Á.: Vendégként jártam először a Bartókban, és már akkor is igazi színházi légkörre találtam. Aztán amikor Évának udvaroltam, egyszer lejöttem inkognitóban: ő a Vasassal lépett fel egy gálán, táncolt, énekelt is, én meg gondoltam, titokban megnézem.
Először rossz épületbe mentem, ideérve pedig már csak a lépcsőn lett helyem: pechemre a táncosok a nézők között mentek fel a színpadra, így azonnal lebuktam.
Később sokat sétáltunk együtt a Dózsa Mozi környékén, és mindig megállapítottam, hogy bármilyen kicsi legyen is, ez a színház igazi színház: maga az épület, a mögötte fekvő ligettel még látványra is megfelel a feladatra. Abban, hogy itt lettem igazgató, semmi szándékosság nem volt, semmi összekötés Éva részéről sem. Az élet vagy a Jóisten rendezése ez. Mindenesetre Éva is nagyon örült neki: persze érdekes, hogy mára már én mesélek neki többet a város életéről, nem pedig ő nekem.
Sz. H. A./WMN: Mennyiben volt más feladat egy nem fővárosban működő, fiatal színház vezetését megtervezni a Pesti Magyar Színházéhoz képest?
Ő. Á.: Abból a szempontból mindenképpen nagy volt a különbség, hogy utóbbit kemény helyzetben vettem át, komoly adósságspirálból kellett akkor kihúznunk az intézményt, amire két- két és fél évem rá is ment.
A minőség felé való elköteleződésem, vagy az, amit a színházcsinálásról gondolok viszont nem változott amiatt, mert vidéken lettem igazgató.
Mivel egy kisvárosi színháznak regionális feladata van elsősorban, a népszínházjelleget tartottam fontosnak, azaz: minél többféle műfajnak helyet kell kapnia a repertoárban, hiszen nem egyféle ízlést, vagy egy szűkebb réteget szolgálunk ki. Ezzel – művészi gondolkodásomat tekintve – egyébként is tudok azonosulni, és be kell vallanom, nagyon kellemes meglepetés volt a dunaújvárosi közönség minőségre való igénye és reakciója. Ez pedig nemcsak a várost, hanem a környékbeli agglomerációt is magában foglalja.
Sz. H. A./WMN: Az idei évadban hat bemutatójuk volt, illetve számos vendégelőadás érkezett és érkezik még az évad végén. A darabokban láthatunk visszatérő arcokat, azonban klasszikus társulatról nem beszélhetünk a Bartók Kamaraszínház esetében. Ebből a szempontból talán vidéki színházként is speciális a helyzetük: hogyan áll össze a művészi gárda a különböző évadokra?
Ő. Á.: Családias színház vagyunk, 43 alkalmazottal működünk, a művészeti állományunk pedig nem alkalmazotti státuszban van: a színészek, rendezők mind vállalkozóként dolgoznak itt. Visszatérő arcokkal azért találkozik a közönség, mert örömmel mondhatom, hogy aki dolgozott itt egyszer, szívesen jön hozzánk újra meg újra. Ezzel együtt nagyon is hiszek a társulattal működő színházban, és jelentős előrelépésnek tartanám, ha sikerülne ezt megvalósítani. Utóbbira egyébként kaptam ígéretet: reméljük, hogy a következő ciklus végét talán már tíz-tizenkét fős társulattal zárhatja a színház.
Biztosan megkönnyítené az életünket, ha nem lennénk kiszolgáltatva az egyeztetéseknek: egyrészt nagy szabadság, hogy egy országos színészcsapatból válogathatunk az előadásainkhoz, másrészt azonban hatalmas nehézség az időbeosztásokat összehangolni. Klasszikus társulatunk tehát még valóban nincs, viszont minden előadás köré alakul egy hasonló közeg, amelyben jó létezni. Mondhatom, hogy akikkel újra és újra együtt dolgozunk itt, már egy-egy szemvillanásból is értjük egymást: tehát valamiféle szoros kapcsolódás, csapatszellem már most is él a színházunk falai között.
Sz. H. A./WMN: Végül a lehetőség hiányában mégis sikeresen gyűjtött maga köré egy „társulatot”.
Ő. Á.: Ehhez az kellett, hogy a második ciklust is elkezdhettem, hiszen azt gondolom, egy ciklus való arra, hogy az ember megalapozza a munkájával, példamutatásával, jelenlétével, gondolataival, mit is jelent neki a színház.
A színház számomra akkor működik jól, ha mindenki a rendszer része és ugyanazt akarja: a portáskollégától a vezető színészen át az ide érkező rendezőkig.
A működést persze kellett csiszolni: például kezdetben volt, hogy 12 bemutatót terveztünk. Aztán ráébredtem, nem a mennyiséget, a minőséget kell hozni legfőképpen: nagyon hálás vagyok a hallatlanul befogadó és érzékeny közönségünkért, akik rávezettek erre a felismerésre.
Sz. H. A./WMN: A magánéletében is hajlamos erre a maximalizmusra? Mennyiben változtatott például a szakmájához való viszonyán az, hogy édesapa lett?
Ő. Á.: A maximalizmusom Őze-vonás: sok szempontból hasznos, amire viszont vigyázni kell vele kapcsolatban, hogy ne váljon görcsössé.
Elég makacs ember vagyok, és azt hiszem, ebben az értelemben mondhatom: nem egy budapesti patrióta, hanem egy szentesi parasztgyerek él legmélyen bennem. Leszegem a fejem, mint egy bika, és nekimegyek bárminek, ha kell.
Egyszerre viszont egy dolgot szeretek csinálni: lehet az egy nap harminc különböző feladat, de egy időben csak egyre figyelek. A dunaújvárosi évek elején egyszerűen elkapott minket a hév, és ezért adtunk teret a mennyiségnek, de alapvetően mindig inkább a minőségben hittem: ezért sem volt nehéz felismerni, mit kell tennünk. Inkább az a része jelentett egy kellemes ráébredést, hogy az itteni közönséggel azonosak az igényeink.
Az apaság pedig még inkább aláhúzta az igazságot, amit már előtte is sejtettem: nem szabad a színházba teljesen belepistulni, mert szakbarbársághoz vezethet.
Embereket ábrázolunk, emberekről mesélünk, és hozzájuk is szólunk: nem veszíthetjük el a kapcsolatot a való világgal. A családi élet, a barátok, a hobbik mind hozzásegítenek ehhez, hiszen saját magunk vagyunk a művészeti águnk eszközei.
Sz. H. A./WMN: Az évad egyik nagyon várt bemutatója volt a családi színdarabként készülő Rumini Tükör-szigeten, amely zenés előadásként debütált eredeti bartókos produkcióként. Berg Judit, akinek az egyik regényét dolgozza fel az előadás, a Facebook-oldalán vallott arról, hogy eleinte tartott a zenés műfajtól, de végül teljesen megnyerte magának a koncepció. Én is láttam az előadást a gyerekeimmel, és tényleg meglepően kortalan darab született, igazán minőségi zenékkel kísérve. Hogyan valósult meg ennek a nagyszabású projektnek az ötlete?
Ő. Á.: Érdekes összefonódások eredménye ez az előadás, máig nagyon örülök, hogy belevágtunk. Berg Juditot régóta ismerem, még a Magyar Színházban dolgoztunk fel egy másik Rumini-történetet, amely szintén hatalmas siker volt. Mégsem innen indult az ötlet, hanem a Firkin zenekar frontemberétől, Péter Jánostól. Ő keresett meg, hogy most olvassa a gyerekeinek a könyvsorozatot, és az ő ír punk-rock műfajuk, mennyire jól passzolna egy kalózos történethez. Mivel ismertem a munkásságukat, abszolút megbíztam benne. Ebből látszik, néha egy hasonlóan apró szikra elég, hogy egy ötlet szárba szökkenjen. Amikor Juditot felhívtam, nagyon nyitott volt, miközben valóban izgult a műfaj miatt, de ez addig tartott, amíg meg nem ismerte Jánost és az ő zenei elképzeléseit. Ezek után nagy örömmel adta oda a jogokat: élénken emlékszem a pesti nagy munkamegbeszélésünkre, ahol János, Judit, Laboda Kornél író, Garajszki Margit rendező és én repültünk az ötlettel. Igazi öröm volt dolgozni a darabon.
Sz. H. A./WMN: Nehéz volt kiválasztani, melyik kötet kerüljön színpadra?
Ő. Á.: Judit javasolta a Tükör-szigeten játszódó részt: Rumini itt már kiskamasz, sokféle érzés előkerül a szerelemtől a barátságig, amivel gyerek és felnőtt egyaránt azonosul. Minden évben készülünk a gyerekközönségnek, és rólam már tudják, elsősorban a családi színházat részesítem előnyben. Ahol több generációt elérünk: ahol a gyerektől a szülőn át a nagyszülőig mindenki kap valamiféle üzenetet. Nagyon hiszek abban, hogy ezeknek a mondanivalóknak nem kell külön létezniük, hanem áthathatnak egymásra.
A gyerekekhez egyébként is úgy lehet jól szólni, ha komolyan vesszük őket: ezt tartjuk szem előtt, amikor nekik választunk darabot.
Sz. H. A./WMN: Meglepő volt tapasztalni a közönség soraiban ülve: sok család utazott ide Budapestről megnézni az előadást. Amellett, hogy a Bartók regionális feladatokat szolgál elsősorban, a fővárostól sincs messze, ezért vidéki színházként hozhat onnan is közönséget. Lényegében ez is egy speciális adottság.
Ő. Á.: Ez valóban érdekes helyzet, és összefügg azzal, hogy a szakmán belül is egyre jobban ismernek minket. A színészek is szívesen jönnek, és ennek köszönhetően a közönségünk is egyre nagyobb merítésből érkezik. Fesztiválokra is járunk, azonban mindig hangsúlyozom, hogy nem vagyunk utazó társulat, viszont ahova tudunk, oda elmegyünk. Összességében a kollégák, a darabválasztás, a szakmai és emberi minőség, amely megteremti az erőt, hogy egyre nagyobb híre van a Bartóknak. Feltettük a magyar színházi térképre, és erre nagyon büszke vagyok.
Sz. H. A./WMN: Lehet-e erre annál nagyobb bizonyíték, minthogy az aulába belépve Molnár Piroska jön szembe az emberrel? Épp olvasópróbáról indult haza. Mire készülnek most?
Ő. Á.: Már nyárra próbálunk, a Kőszegi Nyári Színházzal együttműködésben állítjuk a színpadra a Hyppolit, a lakájt egy egészen új átiratban, az én rendezésemben. Szeptembertől aztán itt, a Bartókban játszunk tovább első nagyszínpadi bemutatóként az évadban. A főszerepet Kálid Artúr játssza, és Molnár Piroska mellett – aki valóban külön rang, hogy itt van köztünk –, Göttinger Pál, Schneider Zoltán, Kecskés Karina, Auksz Éva, Balázs Andi és Ágoston Péter is szerepel az előadásban.
Sz. H. A./WMN: Igazgatóként nyilván sokféle szempont alapján kell válogatni a darabokat, nem hagyatkozhat csak az említett szubjektív benyomásokra. Emellett milyen gyakran tud nézőként színházba járni, és mennyire képes elengedni a szakmai attitűdöt a közönség soraiban?
Ő. Á.: Jó néző vagyok: gyorsan el tud varázsolni a színház, persze teljesen civilként nehéz figyelni egy előadást. Ha valami nem stimmel, akkor előfordul, hogy megjelenik a szakmai látásmód bennem, de ilyenkor is igyekszem megkeresni a pozitívumokat. Meghívásra szívesen megyek, de a szabad estéimen azért most a család élvez prioritást.
Nagyon szeretem a hétköznapi helyzeteket szülőként: nekem mindig fontos volt, hogy mehessek a fiaimért az iskolába, vagy megélhessem a családi esték élményét.
Máig nehéz, amikor a kisebbik fiam, aki 12 éves, felteszi a színészcsaládokban gyakori kérdést: ma este ki lesz velem? Még most is megsajdul a szívem, ha azt kell felelnem, hogy nem én. Viszont ez a szakma ezt kívánja meg tőlünk, vele jár. Volt olyan szakasza az életemnek, amikor zavart, hogy bizonyos szituációkban nem tudtam ott lenni apaként. Amikor sikerül ebben az egyensúlyt megtalálni, az igazi fellélegzést jelent.
Sz. H. A./WMN: Még a nyári időszak előtt sok minden vár az újvárosi közönségre: nemrég lezajlott az utolsó bemutató az évadban, ami a Tartuffe volt, de júniusban a már hagyománynak számító Mikro Fesztivállal készülnek. Többek között a Vígszínház, a Katona József Színház, az Örkény, a Pinceszínház vagy a Centrál is érkezik egy-egy előadással a Bartók falai közé. Mi a koncepciója pontosan ennek a visszatérő programnak?
Ő. Á.: Alapvetően kamara- és stúdióelőadásokat hozunk ide: egy színházi seregszemleként tekintünk a Mikro Fesztiválra. Egyfajta országos színházi metszetet kívánunk mutatni a közönségnek, aki pedig igazán hálás, hogy nem kell utaznia, hanem itthon várják ezek a minőségi előadások.
Több mint tíz előadás jön idén is, és nagyon büszke vagyok rá, hogy Hegedűs D. Gézától kezdve Balsai Mónin, Alföldi Robin és Gyabronka Józsefen át Keresztes Tamásig számos nagyformátumú kollégám fogadta el a meghívásunkat az elmúlt három évben.
A város imádja ezt a programot, ami egyébként a stúdióban indult, de mára számos előadást fel kellett hoznunk a nagyszínpadra az érdeklődés miatt. Valójában ez egy örömjáték, hiszen szándékosan nem adunk neki más jelleget. Minden előadás kap tőlünk díjat, mivel azt vallom, a színház nem versenyműfaj. Teljesen szubjektív, kinek mi tetszik, és mi kevésbé.
Sz. H. A./WMN: A Bartók Színháznak az előadások létrehozása mellett még két fontos szerepvállalása van: egyrészt tánctársulatot működtetnek, amely időszakonként önálló táncszínházi előadásokat mutat be. Másrészt figyelmet fordítanak a tehetséggondozásra. Mit kell tudni jelenleg erről a két vonatkozásról?
Ő. Á.: A tánctársulatunk idén egy kicsit háttérbe került anyagi okok miatt, de a tánctagozat él, és ők szolgálják ki az előadásokat, ha szükség van koreográfiára. Utóbbi Dunaveczki Éva tánctagozat-vezetőt dicséri. Valóban, régebben évente volt egy stúdióban játszódó, valamint egy nagyszínpadi táncszínházi előadásunk is, ami idén nem valósulhatott meg. Jövőre azonban biztosan készülünk hasonló előadással, hiszen Dunaújváros elszakíthatatlan a tánctól. A Vasas Táncegyüttes és annak ma is élő hagyománya nagyon fontos része a város identitásának, és ez érezhető a nézők befogadókészségén is.
A tehetséggondozás pedig mindig szívügyem volt, a régi Nemzeti Színház stúdiójában több osztályt vihettem végig, és valójában az én esetemben a rendezés is a tanításból eredt.
Amikor elkezdtem itt a munkát, szinte azonnal szerződést kötöttünk a Violin Művészeti Iskolával, és azóta is velük fuzionálunk. Heti kétszer két korosztály dolgozik a próbatermünkben: drámapedagógiai munka folyik, amit én nem szeretek színészképzésnek nevezni, mert nem biztos, hogy mindenki színész lesz, viszont a gyerekek személyisége sokat nyerhet ezekkel a tapasztalatokkal.
Fontosnak tartom, hogy a hasonló törekvések mögött legyen intézmény: ne csak beszéljünk róla, mit jelent a színpadon lenni, hanem éljük is át. A legtehetségesebbek pedig bekerülnek előadásokba is. Az első nagy robbanás ebből a szempontból talán a Valahol Európában volt, ahol a szereplők háromnegyede ebből a műhelyből került ki. Hatalmas siker lett. Az ott játszó gyerekek nagyrésze ma már felnőtt, és van, aki ezt a hivatást választotta.
Sz. H. A./WMN: Talán apróságnak tűnik, de az ember mégis megjegyzi magának, ha itt jár: a színháznak nagyon egyedi és nézői szempontból igazán jól funkcionáló nézőtere van. Másfajta rendezői gondolkodást kíván meg ez a fajta kialakítás?
Ő. Á.: Valóban, egyfajta amfiteátrumot idéző módon újították fel a színháztermet a 90-es években, ami elég ritkaságszámba megy, és személy szerint én nagyon szeretek így dolgozni.
Másképpen kell gondolkozni itt, a díszlet ugyanis már a padlónál elkezdődik, hiszen a nézők felülről látnak rá a térre. Emiatt például nem hagyhatunk kint fekete balettszőnyegeket, hanem a padlót is bele kell vonni az összképbe.
Emellett a színészmozgatásban is eltérő gondolkodást kíván meg ez a fajta tér, de szívesen alkalmazkodom hozzá, mert közel áll hozzám ez a régi, görög rendszerű nézőtér.
Sz. H. A./WMN: Ha már szóba került a rendezés: mennyi művészi feladatot vállalni az igazgatás mellett? Illetve jut-e ideje magára a játékra?
Ő. Á.: Az igazgatás hivatali munka, csak áttételesen művészi, ezért szívesen rendezek minden évadban, de arra nagyon ügyelek, hogy ne tengjek túl a saját színházamban. A játék az már valódi jutalom: azt szoktam mondani, olyankor pihenek, hiszen nagyon szeretek játszani. Fontosnak tartom egyébként a munkatársaim szempontjából is, hogy színészként is jelen legyek.
Hasznos kipróbálni, hogy az a színházi működés, amit elképzelek az irodából, érvényes-e a valóságban. Emellett jó, ha a kollégáim látnak engem más helyzetekben is.
Az igazgatásban azt szeretem leginkább, hogy munkát adhatok másoknak: nyilván nemcsak erről szól a dolog, de ez különösen nagy örömet jelent számomra.
Sz. H. A./WMN: Olvastam, hogy faipari technikumban végzett, és eredeti szakmája szerint asztalos. Amikor van egy kis szabadideje, nem igazgató, nem színész és nem rendező éppen, jut ideje még ennek a szenvedélyének élni?
Ő. Á.: Így van, asztalosnak tanultam: 14 éves koromban még nem tudtam, hogy színész szeretnék lenni. Csupán annyit, hogy gimnáziumba nem akarok járni, viszont jó lenne tanulni egy mesterséget, ami közel áll a természethez. Így jelentkeztem az újpesti faipari technikumba, ami hihetetlen négy év volt az életemben.
Persze végül ott is alapítottunk egy diákszínjátszót, de alapvetően sohasem bántam meg, hogy ide felvételiztem.
Máig van egy kis műhelyem, és benne egy százéves gyalupadom.
Az időmbe kevéssé fér bele, de valóban igazi kikapcsolódást és örömet jelent, ha ezen dolgozhatok.
forrás: https://wmn.hu/
Lezárult a beadási határidő a Budapesti Operettszínház és a Pesti Magyar Színház – Ifjúsági- és Családi Színház vezetői posztjára.
Mindkét intézmény esetében 2023. szeptember 11-én 17:00 perc volt a beadási határidő. A Budapesti Operettszínház vezetésére 3 pályázat érkezett, míg a Pesti Magyar Színház – Ifjúsági- és Családi Színház vezetésére 4 pályázat érkezett, ezeket személyesen nyújtották be az érintettek – közölte a Kulturális és Innovációs Minisztérium.
A Színház Online információi szerint az Operettszínházért a zaklatás eltussolásával vádolt Kiss B. Attila, Szabó P. Szilveszter és Szente Vajk indul.
A Magyar Színházért indul Halasi Dániel rendező-bábrendező, Eperjes Károly színművész (Nagy Viktor rendezővel), Zalán János jelenlegi igazgató és dr. Komáromi György színházi menedzser (Zalán Tibor dramaturggal közösen).
A vezetői megbízásra benyújtott valamennyi, a pályázati feltételeknek megfelelt pályázatot a vonatkozó jogszabályi előírásoknak megfelelően szakmai bizottság véleményezi. A vezetők kinevezése a fenntartónak felterjesztett szakmai véleményezést követően történhet meg.
A jelenlegi vezetők megbízatása mindkét esetben 2024. január 31-én jár le, ennek megfelelően a Budapesti Operettszínház és a Pesti Magyar Színház – Ifjúsági- és Családi Színház új vezetője 2024. február 1-jén kezdi meg munkáját.
forrás: https://szinhaz.online
A véletlenek és a szerencse összjátékának tulajdonítja, hogy a színészi pályára került. Nővére, Bede- Fazekas Annamária személyében volt ugyan előd, aki „ taposta” előtte az utat, de sokáig esze ágába sem jutott a színészet. Mindenféle alkalmi munkákkal is próbálkozott, mígnem az Arany János Színház, majd a Nemzeti Színház stúdiósaként megjött a játékkedve. A Színművészetire második nekifutásra vették fel. Onnantól viszonylag egyenes pályát futott be. Szakmai élete gerincét a Nemzetitől a Pesti Magyaron át a Magyar Színházig névváltozáson átesett intézményben töltötte. Az idei évadtól a Thália Színház csapatát erősíti. Egy kritikus találó meghatározása szerint Bede- Fazekas Szabolcs sok száz lóerős színész, titkos színházi csodafegyver. Összetett, izgalmas alakítást nyújt az egyszerre agresszív, sebezhető, megalkuvó családapa szerepében a Thália- Télikert hazai Tracy Letts ősbemutatójában, a Killer Joe-ban.
Filmes és sorozatbeli sikereid, mint a Liza, a rókatündér szerelmes Zoltán zászlósa, a Tűzvonal, legutóbb a Drága örökösök mennyire hatottak vissza a további munkákra? Keresettebb színész lettél általuk?
Régen is a filmek által vált igazán ismertté egy színész. Ez esetleg visszahatott az életpályájára, és azáltal, hogy népszerűségre tett szert, özönlöttek a nézők a színházba. Ami engem illet, én hullámokban éreztem, hogy felfedeznek, de azt nem mondanám, hogy egy- egy film akkorát lendített volna a karrieremen, hogy egyik munkából estem volna a másikba.
Úgy látom, hogy hosszú évtizedeken keresztül kialakult az a trend, hogy mindig ugyanazt a 10-15 színészt hívták. Ezért rendkívül hálás vagyok Ujj Mészáros Károlynak, a Liza, a rókatündér rendezőjének, hogy első nagyjátékfilmesként be merte vállalni, hogy nem országos sztárt hívott a férfi főszerepre.
Az X- A rendszerből törölve című krimijében is számított rám.
Közel negyed századon át vezető színésze voltál a Pesti Magyar Színháznak, széles repertoárt terítettél a gyerekdaraboktól a klasszikusokon át a modernekig. Mi tartott ennyi ideig a sokféle krízist megélt társulatnál?
Alapvetően hűséges típus vagyok. A Thália Színház a harmadik színházam, amióta 1993-ban végeztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Három évet Nyíregyházán töltöttem, Verebes István igazgatása alatt, akinek rendkívül sokat köszönhetek. Számos minőségi feladattal bízott meg, igazából az ő keze alatt tanultam meg, amit elfelejtettem megtanulni a főiskolán vagy amit ellinkeskedtem. Nem azért szerződtem el a színháztól, mert rosszul éreztem volna magam, hanem mert egy tősgyökeres pesti csávó vagyok. Hiányzott a város, a szüleim, a rokonaim. A 90-es évek elején még nem épült meg Nyíregyháza felé autópálya, három órás túrába telt onnan hazautazni. Eljövetelem után felhívtam a főiskolai osztályfőnökömet, Iglódi Istvánt, akinek szintén sokat köszönhetek. Örömmel fogadott, így kerültem az akkori Nemzeti Színházba, ahol előtte stúdiós voltam. Nagyon jó és kevésbé jó éveket töltöttem a Pesti Magyarban, abban a szerencsés helyzetben, hogy amikor éppen nem kaptam nagy feladatokat, akkor forgattam vagy más színházakban vendégeskedtem.
Vajon az min múlott, hogy a Pesti Magyar Színház nem vívott ki magának egyenrangú helyet a budapesti színházi palettán?
Sokat gondolkodtam ezen, de nem tudtam megfejteni. Remek kollégákkal dolgoztam együtt, nagyon jó színészek vannak a társulatban hosszú évek óta. Nyilván a hely, a környék is közrejátszik, maga az épület is elavult. Valamiért valóban hányattatott sorsú színház, pedig nem kevesebb kiváló előadás született ott, mint bárhol másol. Picit a mostohagyereke lehetett a budapesti színházaknak. Talán bátrabban kellett volna becsábítani rendezőket, nyitni az újak felé, akik másfajta stílust, másfajta közönséget hoznak be.
Belekóstoltál a szabadúszó létbe is…
Miután közös megegyezéssel eljöttem a Pesti Magyarból, egy évig szabadúsztam. Fura érzésem volt amúgy, egyik pillanatban sajnáltam a 25 évet, a másikban azt éreztem, milyen jó, hogy szabad vagyok.
Novák Péterrel egy nagyon szép táncszínházas előadást készítettünk Csoóri Sándor Halálra táncoltatott lány című darabjából. Turnéztunk vele Erdélyben, játszottuk a Nemzeti Színházban, Komáromban, Dunaújvárosban. Őze Áron barátom meghívására szerepeltem a Vízkereszti Gritti c. előadásban, amit a Kőszegi Várszínházbeli ősbemutató után Dunaújvárosban játszunk tovább.
A vendégszínészkedés után mi döntött a Thália Színházba szerződés mellett?
Kálomista Gábor direktor, illetve Kelemen József főrendező hívtak nagy-nagy örömömre. Gábor csak annyit mondott, szeretnénk, ha odaszerződnél hozzánk.
Nagyon jó színháznak tartom a Tháliát, hihetetlenül erős a színészgárdája, izgalmas, jó ízlésű, nem mellékesen sikeres előadások jönnek ott létre. Kálomista Gábor jó „ gazdája” ennek a színháznak, Kelemen József főrendezővel, a frissen kinevezett művészeti vezetővel, Nagy Viktorral erős csapat jött létre. Nagy odafigyelést tapasztalok mindenki részéről mindenki felé a társulatban, a színészektől az öltöztetőkön át a titkárságig. Nagyjából mindenkit ismertem a társulatból, sokakkal forgattam vagy másutt játszottam együtt. Remekül érzem magam a Tháliában, boldog és hálás vagyok, hogy itt lehetek.
Kőkemény témájú előadásban debütáltál. Tracy Letts Killer Joe című fekete komédiájában Tarantino gyilkos humora keveredik McDonagh morálisan selejtes karaktereivel.
Mózes András rendező barátommal igyekeztünk a darab sötét oldalát ellenpontozni. A történet elég fekete ugyan, de közben a szereplőknek, a főszereplő Killer Joe-nak is, akit Szabó Győző alakít kiválóan, lehetősége van humort csempészni az előadásba. Körülötte sok-sok esendő, olykor ügyetlen,kissé szánalmas figura, az ő szánandóságukból meg a helyzetkomikumból is bőven fakad humor.
Ansel, a szerepem esetében az időnkénti döntésképtelenség, a morfondírozás, a gyávaság is a humor forrása. A néző lelkének jobbat tesz az a fajta hullámvasút, hogy egy keserű történetet elemelten, ellenpontozva lát. Az egyik pillanatban döbbenetet és torokszorító érzést tapasztal, a másikban nevet, mint ahogy a saját nyomorunkon is sokszor csak röhögni tudunk.
Texasban, a 90-es évek látszatra tőlünk messze lévő világában, egy ócska lakókocsiban játszódik ez a fullasztó, döbbenetes „ valóságshow”. Az anyagyilkosságra felbérelt bérgyilkos manipulálja, tartja függőségben megbízója családját.
Killer Joe ezeknek az embereknek az elpuskázott életét, a szegénységből fakadó romlottságát használja ki. Ansel családja nem kisebb dologra vetemedik, mint gyilkosságra, illetve a saját gyermekük áruba bocsátásra. Killer Joe egy hidegvérű, céltudatos gazember, ő ezekkel a dolgokkal erkölcsileg különösebben nem foglalkozik, megy a maga útján, azt teszi, ami számára előnyös. Mint ahogy ez a család is próbálja azt tenni, amiről úgy véli, hogy haszna lesz belőle. Az egészet átszövi az a fajta romlottság, hogy még a szövetségen belül is, amit kötnek egymással, elárulja egyikük a másikat.
A mai magyar valóságban is léteznek Killer Joe-k, akik visszaélnek mások anyagi kiszolgáltatottságával. Ez a társadalmi vetület is foglalkoztatott?
Épp valamelyik nap gondolkodtam azon, hogy milyen furcsán determinálódik az emberek élete. Sokszor azonos képességű gyerekek különböző környezetből indulnak el és ebben az elanyagiasodott világban annak a gyereknek nyilván nagyobb esélyei vannak a boldogulásra, akit a szülei különórára tudnak beiratni, külön nyelvtanárhoz járatnak, mindenféle segítséget, eszközöket meg tudnak venni neki. Egy nehéz körülmények közé született gyermek eleve hátránnyal indul, hiába rendelkezik jó képességekkel. Így aztán nagyon sokan elkallódnak felnőtt korukra. A Killer Joe-ban is egy félrecsúszott családról van szó: egy kissé visszamaradott, ám érzelmileg a leggazdagabb lány, egy fiú, aki drogárus lesz, mert nem jött be a vállalkozása, egy közepes autószerelő apa, egy presszóban felszolgáló anya. Azt látom, hogy hajlamosak vagyunk többet képzelni magunkról, máshová pozicionáljuk magunkat, mint ahová valóban tartozunk a tanulmányaink, a kulturáltságunk, a neveltetésünk alapján.
A te karaktered, Ansel inkább verbálisan brutális, valójában egy pipogya alak, aki végignézi ahogy a bérgyilkos szexuális szolgáltatásra kényszeríti a feleségét, az sem veri ki nála a biztosítékot, hogy a lányát megrontja…
Ismerjük ezt a típust, aki alapvetően egy beszari, félig- meddig döntésképtelen alak. Mérhetetlenül gyáva is, de bizonyos helyzetekben, amikor a saját igazát bizonygatja mégis megpróbálja eljátszani azt, hogy ő a döntéshozó, ő irányítja az eseményeket.
Valójában sodródik, miközben próbálja eljátszani azt, hogy „mindent én irányítok, minden tőlem függ, majd úgy lesz, ahogy én akarom”. Egy fenét, úgy lesz, ahogy az élet hozza. Egy helyen, a lánya letétbe helyezésekor Kill Joe-nál igyekszem megmutatni, ahogy a pici lelkiismeret-furdalást is elfojtja magában azzal az álságos indokkal, hogy a szűz lányának akár még a javára is válhat…
Kisiklott életeket, szétcsúszott karaktereket ábrázolni nagyobb kihívás, összetettebb színészi feladat?
Nagyon szeretem ezt a figurát, az előadást, a kollégákat, mindenkit, aki közreműködött a produkcióban az ügyelőtől az öltöztetőn át az asszisztensig. Nálam nincs olyan, hogy milyen típusú karaktereket szeretek. Mindig megpróbálom egy szerep igazságát, célját megtalálni, azt hogy az illető mit szeretne elérni. Rengeteg izgalmat hordoz magában, hogy ehhez a célhoz milyen rögös vagy egyenes úton tud eljutni. Ebben a darabban sem terv szerint történnek a dolgok, az élet totál felülírja azt. A végére kiderül, hogy mindenki átver mindenkit.
A nézők nyomasztó összképet visznek magukkal?
Az élet is nyomasztó, nem? A szomszédban háború zajlik, világméretű válság van, morálisan, erkölcsileg a szakadék szélén táncol a világ. De azért milyen csodálatos, hogy az előadás végén, ahogy egy néző ismerősöm megfogalmazta, Killer Joe és a lány, Dottie között érzelmi kapcsolat születik ezen a mérhetetlen mocskos szemétdombon.
A színészet mellett vannak lekötetlen energiáid, más irányú ambícióid, például, hogy kipróbált a rendezést?
Igyekszem tisztában lenni a saját határaimmal, a képességeimmel. Persze az ember gyarló, hajlamos olyasmit és belelátni magába, ami hiányzik belőle. Jelen pillanatban maximálisan kielégíti az ambícióimat, a vágyaimat, hogy játszom a Killer Joe-ban. És már nagyon várom, hogy elkezdjük próbálni új fordításban és címmel a Szentivánéji álmot, az egyik Mesterembert játszom benne. Olyan feladatok találnak meg, amelyek nagy örömet és boldogságot jelentenek.
Szerző: Szentgyörgyi Rita
forrás: https://szinhaz.online
Vincze Erika sokáig operaénekesnek készült, mégsem tudott soha teljesen elszakadni a színháztól. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen idén kap színművészeti mesterdiplomát Berekméri Katalin és Harsányi Zsolt osztályának hallgatójaként. Kernetzky Hanna harmadéves teatrológus beszélgetett vele.
Nagyon szerettem a Félelemkeresőkben azt a jelenetet, amikor tátogva szólózol. Hogy született az a koreográfia?
Balázs Zoltánnak fixa ideája volt, hogy legyen az előadásban valamilyen módon tátogás. Többünkkel végeztetett ilyesfajta gyakorlatokat. Valószínűleg azért ment kifejezetten jól, mert hat évig jártam zeneiskolába, klasszikus éneket tanultam, kórusban is énekeltem és tudom, hogy a test hogyan működik éneklés közben,.
Zenei vezetője is lettél az előadásnak, Bajkó Edinával ketten.
Igen, ez egy nagyon szép gesztus volt Zolitól. Így honorálta a befektetett munkát, hisz az előadás kórusrészeit ketten tettük össze Edinával. Volt, amit egészében mi találtunk ki, és voltak meglévő dalok, amelyeket átalakítottunk.
Említetted, hogy megkérdezte tőletek Balázs Zoltán, hogy mit vártok a próbafolyamattól, a te válaszod pedig az volt, hogy szeretnéd a határaidat feszegetni. Megkaptad, amit kértél?
Igen, számomra meghatározó volt a próbafolyamat Balázs Zolival. Nagy hangsúlyt fektetett például a koreográfiákra, és nem csak meg kellett tanulnunk őket, hanem többször kaptam azt a feladatot, hogy másoljak le felvételről koreográfiát és tanítsam be a többieknek. Nekem ez hatalmas arcon csapás volt, sokkolódtam. Ráadásul volt, hogy fél órát adott a feladatra és öt percenként mondta, hogy még mennyi időm maradt, már csak tizenöt, már csak tíz perc. Ott, azt hiszem, megugrottam önmagam. Nagy tapasztalás volt és a saját magam elé görgetett felesleges gátak legyőzése.
Az éneklést soha nem szeretted volna professzionális karrierré formálni?
Apám zenész volt, zongorista. Elég sokáig úgy kereste a kenyerét, hogy esküvőkön zenélt. Ötéves lehettem, amikor először odaálltam mellé, anyám tartotta nekem a mikrofont, és onnantól kezdve sokszor énekeltem vele. Meg akartam tanulni zongorázni is, de apum azt mondta, hogy addig nem tanít meg, amíg nem tudom a szolfézst. Ezért elmentem a dabasi zeneiskolába, klasszikus éneket tanulni. Időközben apum meghalt, szóval nem tanított meg zongorázni. Otthon ott van a szintije, ha ránézek, eszembe jut, hogy ez még egy feladat, bakancslistámon van megtanulni rajta játszani. De az ének mindig fontos volt az életemben, nagyon sokáig operaénekes akartam lenni.
A színház mikor jött az életedbe?
A dabasi gimiben egy csomó versmondó versenyre jártam. Én voltam a tipikus versmondó kislány, díjakat nyertem és éreztem, hogy ez fekszik nekem. Apum halála után a család visszaköltözött Vácra, hogy közelebb legyünk a családi gyökerekhez. Ott kezdtem el színjátszózni a Boronkayban (Boronkay György Műszaki Technikum és Gimnázium. A szerk.). Addig semmi közöm nem volt a színházhoz, talán a Macskákat láttam a Madáchban még kisebb koromban. A Boronkayban az énekléstől egy kicsit eltávolodtam, átvette a helyét más. Borzasztóan kíváncsi és stréber voltam akkoriban.
Soha nem féltél a szerepléstől?
Amikor kislány voltam, hiába imádtam énekelni, a zeneiskolai hangversenyeken olyan lámpalázam volt, remegtem, mint a kocsonya és anyukámmal elmentünk homeopátiás nyugtatót venni nekem. Úgy remegett az egész testem, hogy nem tudtam énekelni, a magas hangoknál elment a hangom, elcsuklott. Ezzel szemben a versmondó versenyek előtt izgultam egy kicsit, de amikor kiálltam, akkor minden elmúlt. De akkor ez csak egy jó bulinak tűnt. Ugyanez volt Vácon is a színjátszó körben, nagyon bírtam, ahogy működik ez az egész manipuláció, ami a színház.
A gimi után mégsem színire mentél.
Mindenki azt mondta nekem, hogy a színészetből nem lehet megélni, nem egy komoly szakma. Nem mondom, hogy szegények voltunk, de kevés pénze volt a családnak, ezért szerettem volna olyan szakmát választani, amiből meg tudok élni. Elmentem az ELTE-re. Aztán egy filmrendező tartott nekünk valamilyen kurzust, ahol monológokat kellett hoznunk és előadnunk. Olyan jó visszajelzéseket kaptam, hogy onnantól nem hagyott nyugodni, ott volt bennem a kisördög, hogy ezzel kellene foglalkoznom. Akkor mentem el felvételizni a színműre. Egyáltalán nem voltam felkészülve, nem vettem komolyan, és le is égtem, mint az állat. De arra jó volt, hogy egy kicsit belelássak ebbe a világba. Utolsó pillanatban beadtam a jelentkezésem a Pesti Magyar Színiakadémiára és oda felvettek egyből. Végigjártam a három évet, és közben befejeztem az ELTE BTK-n a Szabad bölcsészet alapszakot is.
A szabad bölcsészeten belül mivel foglalkoztál?
Kommunikáció, médiatudomány volt a majorom, de főleg filmesztétikát tanultam, hiába volt csak mellékszakom, sokkal több filmes órát vettem fel. A gengszterfilmes kurzust például imádtam.
Akkor biztos szerepeltél néhány vizsgafilmben is!
Igen, játszottam ELTE-s, színműs, meg Werk Akadémiás vizsgafilmekben. Mai fejjel nézve kedves kis szárnypróbálgatások voltak ezek. Az első igazi nagy falat a London Film Schoolban végzett Sinkovics Andi diplomafilmje volt, amiben Lillit, az A Lovely Life főszereplőjét alakítottam. Nagyon jó élmény volt, sokat tanultam belőle.
Ezek után nem akartál full-time filmszínésznőnek állni?
Egészen sosem. Nagyon szeretem mindkettőt, de az a jelenidejűség, ami olyan veszélyes, mert minden azon áll, vagy bukik, az a filmben nincsen meg. Volt egy reklámszerepem, amelyben sírnom kellett a fürdőszobában a kádnál. Nagyon furcsa érzés volt, hogy egy pici térben ott van pár centire tőlem a hangosító, az operatőr, a világosító, mindenki. És akkor a rendező azt mondja, hogy „na most!” Amíg a színházban nézők előtt, fokozatosan kell eljutni egy ilyen magas rezgésszintű jelenlétre, a filmben sokszor csak azt a pillanatot veszik fel, ami már a legmagasabb rezgésszint. Ez az igazi nehézsége, azt hiszem.
Szeretnél még filmekben játszani? Vagy esetleg rendezni?
Játszanék még filmekben, igen. A rendezést nem érzem annyira magaménak. Pesten van egy társulatunk, a Kelet-Nyugati Alkotóműhely, mondhatni szerelemgyerekünk. Marosvásárhelyen végzett emberekkel alapítottuk, Létmányi Attilával és Rákosy Anikóval. Általában Attila álmodja meg a koncepciót és rendezi az előadást, viszont sokszor közös az alkotói folyamat, és olykor még a rendezésbe is bele tudok szólni, vannak ötleteim. Van is bennem egy ilyen kis, valahol nagyon mélyen dédelgetett vágy, hogy majd egyszer, talán tíz év múlva rendezzek. De egyelőre elég az, hogy folyamatosan találok magamnak megoldandó színészi feladatokat.
Az egyetemen most az egyéni műsorod készül a zenés színészmesterség vizsgátok keretein belül. Hogy boldogulsz a feladattal?
Elfriede Jelinek Árnyék(Eurüdiké mondja) c. monodrámáját csinálom. (Az interjú májusban készült, Vincze Erika egyéni műsorának június 2-án volt a bemutatója. A szerk.) Bélai Marcel segít benne, ő itt rendező szakos hallgató. Egyelőre annyit tudok, hogy nagyon személyes nekem ez a szöveg, a magaménak érzem. Minimálban gondolkodom, csak én és a szöveg, ennek a kettőnek a kapcsolatán. És remélem, sikerül átadnom azt a sok-sok gondolatot, ami ebben a nőben megszületik. Rengeteget beszél Eurüdiké.
A pároddal, András Gedeonnal egy osztályba jártok. Milyen vele dolgozni?
Nagyon jó, hogy van egy őszinte, külső szem, aki meg tudja mondani, ha sok voltam, vagy hogy mire kellene jobban odafigyelnem. Jól látjuk egymást kívülről, vesszük egymás kritikáját és erős támaszok tudunk lenni egymásnak egy-egy próbafolyamatban. Eléggé megszoktuk már a közös munkát. A Félelemkeresőket is együtt csináltuk végig, és Sardar Tagirovsky a Film című előadását is.
A Laboratorium Animae társulattal megcsináltatok egy kilenc órás Az ember tragédiáját. Hogy bírtad a strapát?
Azt hiszem, a kilenc órányi folyamatos színpadi jelenlét kulcsa az volt, hogy a tíz színésszel végig segítettük egymást, jelenléttel, energiával. Sardar kérte, hogy Izóra az egyik jelenet végén jézusi pozícióban kitárja a két karját, és jó 15 percig úgy kellett állnom. Nyilván akkor remegett a karom, és borzasztóan megterhelő volt, de volt benne valami katartikus érzés is, ahogy a saját határaimon túllépek.
A nézők hogy fogadták az előadást?
Meglepő módon sokan végig ott maradtak. A nézők szeretik látni, hogy a színész beledöglik abba, amit csinál. Persze ez a beledöglés sok mindentől függ, a jó ízlés határain belül. Mindkét fél számára felszabadító ezeket a fájdalmakat megélni.
A Pesti Magyar után hol folytattad?
Felvételizni akartam a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz ének szakára. Ott akartam hagyni a színészi pályát, mert nem éreztem nekem valónak, és azt hittem, hogy színésznek születni kell. Értek sikerek a Pesti Magyarban, de úgy voltam vele, hogy ha nem lehetek a legjobb, akkor inkább nem akarom. Azt viszont tudtam, hogy jól énekelek, hát akkor belevágok ebbe, gondoltam. A jazzt mindig is szerettem, elkezdtem készülni a felvételire. Aztán jött a Kelet-Nyugati Alkotóműhely, a Kenya. Bemutattuk a Felejtőt. Ez akkora löketet adott újból, hogy nem tudtam otthagyni a színházat. Akkor találkoztam Sardarral is egy workshopon és megalapítottuk a Laboratorium Animae-t. Szóval többször előfordult, hogy a zene el akart vinni magával, de végül mégis visszajöttem.
Mi vezérelt Budapestről Marosvásárhelyre mesterképzésre?
Kanyargós út vezetett ehhez az egyetemhez. Miután 2011-ben leérettségiztem, folyamatosan dolgoztam, hogy fenntartsam magam. Voltam csendbohóc, árufeltöltő, casting director asszisztens, pultos és még sok más munkám volt. Tudtam, hogy sokan beszélik Marosvásárhelyen a magyart, de valamiért nem láttam annak lehetőségét, hogy én ide kijöjjek, és az egyetem mellett dolgozni is lehetőségem legyen. Ezért meg se próbáltam felvételizni. Később megtudtam, hogy Katus (Berekméri Katalin. A szerk.) indít osztályt. Nagyon vonzott, hogy egy ilyen színésznőtől tanuljak, és akkorra már csomó ismerősöm végzett itt. Már nem tűnt olyan félelmetesnek eljönni ilyen messzire. Az első félévet a pandémia miatt kvázi online csináltuk végig, eközben még Pesten voltam, dolgoztam.
Rengeteg mindent csinálsz egyszerre.
Igen, általában túlvállalom magam. Vásárhelyen egy kicsit le tudtam nyugodni és a munkára koncentrálni. Egy társulatnak tagja lenni és közben befejezni egy egyetemet talán kicsit túlvállalás. Sokat ingázom. Többen mondják, hogy nem vagy normális, hogy még a pedagógia modult is felvetted. Szerintem ez gyerekkoromból jön, mert mindig ezer dolgot csináltam, sokféle szakkörre jártam, sosem unatkoztam. Most valószínűleg azért is van így, mert ha van időm gondolkodni, akkor hajlamos vagyok túlagyalni mindent és az befeszít. Ezért kihasználom az adódó lehetőségeket.
Pozitív kölcsönhatással vannak egymásra a projektjeid?
Igen, abszolút. Viszont nagyon kell arra vigyázni, hogy a mennyiség ne menjen a minőség rovására. Volt egy időszak, amikor a Nyitott Körrel csináltunk egy drámapedagógiai előadást, a Pöttyöket, és a rendezője, Varga Norbert akkor mondta, hogy tanuljak meg letenni egy dolgot, mielőtt felveszem a következőt. Azt hiszem, ez baromi hasznos tanács volt, és hogy sikerült megfogadnom, mégis eléggé stresszként élem meg a mostani végzős időszakot. De van ez a mondás, hogy teher alatt nő a pálma, ez most rám nagyon igaz.
Volt olyan előadás, amit annyiszor játszottál, hogy meguntad?
Nem. Talán a Magyar Színházban, a színház életében legtöbbet játszott előadás, a My Fair Lady volt az, amelyben én is a legtöbbször játszottam eddig. Statisztáltam benne, énekeltünk, táncoltunk, még neve se volt a szerepemnek, csak annyi, hogy virágáruslány, de akkor is minden előadást nagyon szerettem. A társaimmal mindig arra mentünk rá, hogy hogy lehet még valamilyen kis poént belecsempészni, hogy lehet a ma esti előadás más, mint a múltkori.
Mondtál már vissza szerepet?
Pár évvel ezelőtt még nagyon erős volt bennem a gondolat, hogy nem akarok semmiről lemaradni. Most már megtanultam nemet is mondani, ami hasznos. Egy-két éve volt először, hogy egy nagyon izgalmas szerepre nemet mondtam, mert nem fért bele az időmbe. Érdekesen jó érzés volt, hiszen sok a színész, kevés a munka. Na de osztódni nem lehet. Aztán szerencsére a sors úgy hozta, hogy mégis bekerültem az előadásba, mert az egyik szereplőt le kellett kettőzni, és most már mind a ketten játsszuk a szerepet.
A peda modult azért végzed, mert szívesen tanítanál is, ha úgy hozza az élet?
A drámapedagógia érdekel. Még az ELTE-n elmentem gyakornoknak a Káva Kulturális Műhelybe, mert nagyon érdekelt a téma. Később a Nyitott Körrel megcsináltuk ugye a Pöttyöket, amit óvodásokkal játszottunk, és az baromi izgalmas folyamat volt. Kizárólag drámapedagógus egyelőre nem akarnék lenni, de ez egy nagyon jó határterülete a színháznak, ami borzasztóan hasznos is. Tervben van, hogy még foglalkozzak hasonlókkal Pesten.
Az interjú a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem teatrológia szakának harmadéves színházi sajtó tantárgya keretében készült. Irányítótanár: Boros Kinga.
forrás: https://szinhaz.online
A bűbájos, tehetséges fiatal színésznő, Kónya Merlin Renáta utolsó generációs jugoszláv, szabadkai születésű, vajdasági lány. Négyszer született újjá előttem, először Nyíregyházán a Meseautóban, Kovács Vera szerepében, másodszor Az órák című monodrámában, amelyben három nő történetét elevenítette meg, harmadszor egy évvel ezelőtt az autóbalesete után, negyedszer pedig a József Attila Színházban, a Portugál című Lengyel Ferenc rendezésben, mint Masni.
– Hogy indult nálad az a ’gyomormocorgató’, mindent elsöprő felismerés, hogy színésznő szeretnél lenni?
– Érdekesen, hirtelen. Minden mást elfelejtetve. A magyarkanizsai amatőr színtársulatba járt a bátyám, Kónya Róbert. Egy alkalommal, amikor a bemutatójukat megnéztem, beleszerelmesedtem abba a világba, amely elém tárult. Annyit tudtam, hogy ez nekem nagyon jó lesz. Oly annyira, hogy feladtam érte a teniszkarrieremet, pedig tizenöt éves koromig komolyan edzettem és versenyeztem. Édesanyám, Kónya Merlin nagybátyja Németországban teniszedző, aki Wimbledonra készítette a tehetségeket, nekem egyenes utam vezetett volna hozzá. Ezzel együtt a családom soha semmit nem kényszerített rám, hagyták, hogy próbálgassam a szárnyaimat, így nem volt elvárás sem az, hogy teniszező legyek, sem az, hogy színésznő.
– Mégsem ugrottál fejest ebbe a világba...
– Ha csak rajtam múlt volna, lehet így történik, de sokat gondolkodtunk édesanyámmal azon, hogy Szentesre menjek-e a drámaiskolába, vagy a Zentai gimnáziumba, ahol egy erős általános képzést kapok. Meggyőzött, ha abban a négy gimnáziumi évben is kitartanak színészi álmaim, akkor onnan simán dobbanthatok afelé. Viszont, ha időközben meggondolom magam, ebből a gimiből bármerre nyitva áll előttem az élet. Kitartottam. Laza boldogságomban színötösre érettségiztem, hisz akkor már felvettek a Pesti Magyar Színiakadémiára, Lengyel Ferenc, Rubold Ödön és Ruttkai Laura osztályába. Egy nem akármilyen színházban voltunk gyakorlaton, de Lengyel Ferenc határozottan kért mindenkit, hogy minél kevesebb darabban legyünk benne.
– De miért?
– Hogy valamit tanuljunk is! Nehogy az legyen, hogy bekerülünk a színházba, játszunk a darabokban és már azt gondoljuk, hogy micsoda nagy színészek vagyunk. Miután elvégeztem ezt az iskolát, azonnal felvettek Kaposvárra.
– Kaposvárra?
– Van ám nekem életutam! A Színház- és Filmművészeti Egyetemen kiestem harmad rostán, másod rostán, mégsem hagytam ki egyetlen évet sem, hisz szerencsére bekerültem a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karának színművész szakára Uray Péter osztályába, aki az egyéniségünkre odafigyelve fejlesztett minket.
– Most jó úton jársz?
– Nagyon elégedett vagyok azzal az utammal, amit az élet és a pálya most adni tud. Nem érkeztem meg sehova, de jó úton vagyok. Nem tudom, hogy egy színész megérkezik-e valahova egyáltalán? Rögös az utam, szép kitérőkkel, de jó a helyzetem.
– Milyen zenei álmaid voltak és mi valósult meg belőlük?
– Mindig álmom volt, hogy csellózzak. A kaposvári zeneiskolával kötött szerződést az egyetem, oda jártunk zenei fejlesztésre. Voltak köztünk gitárosok, dobosok, énekesek, és lettek szaxofonosok, trombitások. Én is boldog voltam, hogy eljött az én időm, megtanulhatok csellózni. Mikor megérkeztem az első cselló órámra és a lábam közé vettem a hangszert, rám nézett a tanárnő, majd megkérdezte, hány évig teniszeztem. Kikerekedett a szemem. Nem akart összetörni bennem semmit, mégis sikerült, mert azt mondta, hogy ezekkel a masszív, erős kezekkel soha nem fogok tudni csellózni. Valóban nem tudtam rendesen kinyújtani az ujjaimat…
– És akkor ennyi volt a zenei karrier?
– Áh dehogy! Tovább jártam az órákra és már tudok csellóval effekteket alkalmazni, majd autodidakta módon basszusgitározni is megtanultam. Zsótér Sándor rendezésében Nyíregyházán bemutattuk Agatha Christie Gyilkosság meghirdetve című darabját, ahol nyílt színen orgonázni kellett. Tudták, hogy mindent bevállalok és megvan az alapképzettségem is hozzá. Elvállaltam. Annyira izgultam, hogy hallottam az egyik néző azt mondja a másiknak, hogy remeg szegénykének a keze! Az első előadás ilyen remegve ment le, de aztán belejöttem. A József Attila Színházban az Ágacska című darabban a pösze egeret alakítom, aki harmonikázik. Így megtanultam harmonikázni is.
– És a hangod?
– Mindig nagyon szerettem énekelni. Magyarkanizsán nőttem fel, ott jártam zeneiskolába. Nem volt külön énekóra, de én a nagymamámnál a bakelit lemezek hallgatása közben állandóan áriáztam. Borzasztóan tetszett, ahogy a művészek kiengedték a hangjukat. Hát én is megtettem néhányszor. Nagymamám egyből szólt az édesanyámnak, hogy jó lenne kezdeni valamit, az általa csiszolatlan gyémántnak nevezett hangommal. Évekkel később tudtam meg, hogy azért nem tudtuk fejleszteni a hangomat, mert nem volt rá lehetőség. A Pesti Magyarban volt először ének oktatásom. Táborosi Maragaréta rendezte a Don Juan menyasszonyai diplomamunkáját Dunaújvárosban és akkor történt meg először, hogy egy darabban egyedül kellett énekelnem, mi mást, mint egy haláltusát. Szerintem nagyon szabad, nyitott volt a hangom. Az egyetemen viszont egy szakmainak nevezett, de számomra terrorisztikusra sikerült beavatkozás miatt sokkot kapott a hangom, így ez a folyamat sajnos megszakadt. Elkerültem Nyíregyházára, ahol diplomásként megkaptam első főszerepemet, a Meseautóban én voltam Kovács Vera. Azt mondtam, hogy csak akkor fogom tudni végigénekelni ezt a szerepet, - mert a hangom nem áll erre készen – ha kapok egy hangképző tanárt. Kazár Irénke néni gyógyította meg a hangomat.
– A zene tehát kell?
– Nagyon. És a mozgás is. Nagy József, táncművész és koreográfus, a világhírű Jel Színház megalapítója, szintén Magyarkanizsa szülötte és egy új, sajátos színházi nyelvet talált ki. 14 évesen, mivel benne voltam a színjátszó csoportban, lehetőséget kaptam arra, hogy ingyenesen részt vegyek Nagy József workshopjain. Addig nem is tudtam, mi az a mozgásszínház. Azt tudtam, hogy nagyon különleges és nagyon más, mint amit a színjátszókörben csináltunk. Abban az évben készült el Magyarkanizsán a Nagy József Regionális Központ, ami egy világszínvonalú táncterem, egy hatalmas színtér, profi padlóval, technikával. (Mára megváltoztatták a művészeti műhely nevét.) Ott mindenféle nemzetiségű emberrel találkoztam. Nagy József javasolta, hogy semmiképp ne menjek csak táncosnak, hanem tanuljak színésznek, aztán ha utána is táncolni akarok, ám legyen, hisz jó vagyok benne. Az akkori táncbemutatónk után, a koreográfusunk, Jaszmina szeretett volna elvinni a csapatával egy világkörüli turnéra. Viszont akkorra engem már felvettek Budapestre, ezért úgy döntöttem, inkább elkezdem az iskolát. Ugyanebben az időszakomban Nina Dipla a balett alapokon nyugvó kortárs tánc egyik legnagyobb alakja, szintén a magyarkanizsai Nagy József Regionális Kreatív Műhelyben tartott kurzust, amelyen nyáron szintén részt vettem. Mikor Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjait próbáltuk Budapesten, elszakadt a bokám és két hónapig gipszben voltam. Ekkor hívott Nina Dipla, hogy megüresedett egy állás és szeretne engem magával vinni Párizsba. Itthon maradtam megint. Valamiért nem kellett fizikai színházasnak lennem, viszont az sem volt véletlen, hogy Uray Péter osztályába kerültem, aki fizikai színház rendező, mégis prózai színészeket tanított.
– Egy ilyen testudatos lány, akinek egy éve megsérült a gerince egy autóbalesetben, hogyan építkezik újra?
– Valami azért megtört a pályámban. Az nem múlt el nyomtalanul, hogy úgy kellett kivágni a kocsiból. Akkor nem tudtam megmozdulni. Valamennyire vissza tudtam hozni önmagam, de nem vagyok az a lány, aki voltam. Ez ugyan nem látszik a színpadon, de én tudom, ki voltam belül. Az még sérült. Abból állt a Covidos időszakom, hogy rendbe jöjjek, de a terápiát nem tudtam végigcsinálni éppen a Covid miatt. De nem adom fel!
– Mitől érzed jól magad?
– Minden feladatom kihívás. Nincs olyan előadás, amely teher lenne. A József Attila Színház társulatának vagyok a tagja. 15 év után van újra társulata a színháznak. Nemcsák Károly az igazgatónk, Hargitai Iván a művészeti vezetőnk, tudatos kísérletezésben van a színház. Mivel egy új hullámot csinálnak, így sok jó és nehéz feladaton vagyok túl. Most van az első olyan időszakom, hogy véget ért az évadom és nem próbálok nyár végéig, hanem játszani járok be a színházba.
Írta: Tarnócai Éva
forrás: https://pepitamagazin.com
Az Egynyári kalandban ismerte meg a szélesebb közönség, majd Gryllus Dorka és Simon Kornél lányát alakította az Ízig-vérig című sorozatban. Legutóbb az Apatigris két évadában láthattuk Scherer Péter oldalán. Ha éppen nem forgat, Schmidt Sára akkor sem unatkozik: a színészi feladatok mellett civil munkákat is vállal, ezúttal pedig külföldre költözik.
Az utolsó pillanatban csíptelek el egy interjúra, nemsokára külföldre költözöl. Új szakmai lehetőség?
Nem, ez most teljesen más. Néhány éve elkezdtem újévi fogadalmakat tenni, ezek közül az egyik, hogy szeretnék hosszabb időt külföldön tölteni. Most alakult úgy, hogy ezt megtehetem. Egy Bournemouth nevű angol városban, egy különböző mértékű fogyatékossággal élő fiatalokkal foglalkozó szervezetnél fogok dolgozni egy évig. Ez nem az első ilyen jellegű munkám, korábban már önkénteskedtem egy gyermekvédő szervezetnél, a Gyermekhíd Alapítványnál, ami nagyon sokat adott. Egyébként pár napja tudtam meg, hogy Bournemouth-ban van egy filmiskola. Ez teljesen véletlen, de örülök, hogy lesznek művészek is a városban.
Nem félsz, hogyan érinti majd az egyéves kihagyás a színészi karriered?
Amikor visszajövök, remélem, hogy ott folytatom majd, ahol abbahagytam. Szabadúszóként már hozzászoktam a bizonytalansághoz. Vannak időszakok, amikor nekem kell egy kicsit kopogtatni, hogy „ráérek és hívjatok”, máskor több lehetőség is megtalál egyszerre.
Nem fordítok hátat a színészi pályának, de úgy érzem, jót fog tenni egy kis vérfrissítés. Eddig is sok különböző dolgot csináltam a színészet mellett.
Nem szeretem az üresjáratokat, mindig kitalálok valamit, amikor éppen nem köti le minden időmet a forgatás. Mióta lezárult az Apatigris 2. évada, forgattam a Cellamesék című, még bemutatásra váró tévésorozatban, nemrég fejeztük be a Magány című kisfilm forgatását, szerepeltem elsőfilmes és magánfinanszírozásból készült projektekben, de emellett bébiszitterkedtem is, dolgoztam kávézóban és voltam öltöztető egy táncos film forgatásán. Elkezdtem próbálkozni angol nyelvű castingokkal is, csak hogy trenírozzam magam.
Eddig általában a korodnál fiatalabb vagy naiva szerepeket osztottak rád törékeny, kislányos alkatod miatt. Hogyan viszonyulsz ehhez?
A filmezésben van egy ilyen, hogy mit jelentek a képernyőn, és tudom, hogy ennek meg kell felelni, de azért most már nagyon szívesen játszanék egy kicsit őrültebb karaktert, valami egészen mást, mint amiben a nézők eddig megszoktak. Várom, hogy kipróbáljanak szélsőségesebb szerepekben is, mert készen állok nagyobb kihívásokra. Nagyon örültem, hogy legutóbb a Cellamesékben egy drámai szerepet játszhattam. Minden forgatási napon „össze kellett roppannom”, de nagyon jó volt ezen dolgozni.
„Egy rész Audrey Hepburn, egy rész őzgida, egy rész Lisbeth Salander” – ezt Zomborácz Virág, az Egynyári kaland rendezője mondta rólad egy korábbi, HVG-nek adott interjúban. Ezek szerint ő már a legelején meglátta benned a tetovált lány keménységét is.
Az Egynyári kaland volt az első sorozat, amiben játszottam, és eleinte nagyon sok kétség volt bennem magammal kapcsolatban. Virág nagyon sokat segített akkor. Sokat beszélgettünk a forgatáson, fontos visszajelzéseket kaptam tőle. Olyan is volt, hogy a tudtán kívül segített. Például nekem iszonyú görcsöt okozott, ha egy jelenetben sírnom kellett. Ahogy megláttam, hogy nekem majd sírni kell a jövő héten, onnantól kezdve ezen szorongtam és nyilván ezzel meg is öltem a dolgot. Egy forgatási napon valaki megkérdezte, hogy „Mennyire fog sírni a Sára ebben a jelenetben?” „Amennyire tud” – Virág ennyivel intézte el. Ez nekem akkor úgy levette a terhet a vállamról, hogy simán potyogtak a könnyeim a jelenetben, és azóta se görcsölök ilyeneken.
Az Apatigrisben Scherer Péter középső lányát alakítottad, de eredetileg nem erre a szerepre hívtak be. Mit éreztél, amikor a castingon azt mondták, hogy most menj ki a folyosóra és gyorsan tanuld meg Laura szerepét?
Azt, hogy szuper! (nevet). Mázli, hogy iszonyú gyorsan tanulok szöveget, így nem okozott gondot az azonnali átállás. Egyébként igazuk volt, Laura karaktere sokkal jobban passzol hozzám, mint a legidősebb nővéré, akit végül Rujder Vivien játszott.
Én – sok színésszel ellentétben – egyébként is szeretek castingokra járni.
Talán az lehet az oka, hogy nagyon fiatalon megismerkedtem ezzel a műfajjal, még csak 18 éves voltam, amikor Székesfehérvárról elkezdtem budapesti castingokra járni. Először nagyon kevés munka jött össze, korán megszoktam a visszautasítást. Olyan kis dolgokon tud múlni egy casting sikeressége… ez nekem felszabadultságot ad. Kapok egy szöveget, és igazából azt csinálok vele, amit akarok, élvezem, hogy megmutathatom, én mit gondolok az adott jelenetről vagy karakterről. Fura, hogy éppen a színművészeti egyetemi felvételin nem tudtam ezt megcsinálni, ott izgultam és végig azon gondolkodtam, hogy mit várnak tőlem, milyennek kéne lennem.
Végül nem vettek fel a Színművészetire. Érezted ennek valaha hátrányát?
Sokáig frusztrált, hogy nem végeztem el az egyetemet. Attól féltem, hogy a kollégák majd nem tekintenek egyenrangú partnernek, de igazából sosem tapasztaltam ilyet, ez csak a saját belső félelmem volt. Még akkor is elmentem újra felvételizni, amikor már elvégeztem a Pesti Magyar Színiakadémiát, és túl voltam egy évadon a Zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban. Akkor egy színésznő, akivel korábban együtt forgattam, azt mondta, hogy „Ez nem a te utad. Csináld úgy, ahogy eddig”. Akkor úgy döntöttem, hogy ezt elengedem.
Az Akadémia elvégzése után több vidéki színházban is játszottál, mielőtt beszippantottak volna a fővárosi sorozatok. Milyen élmény volt?
Zalaegerszeg azért volt fontos állomás, mert énekes szerepet játszottam, pedig az Akadémián én voltam az, aki „nem tudott” énekelni az osztályban. Valójában nem volt hozzá elég bátorságom és önbizalmam. Aztán elkezdtem járni egy énektanárhoz, aki úgy felhozta az énektudásom, hogy elmentem a Dzsungel könyve musical castingjára, és megkaptam egy szerepet. Hihetetlen érzés volt, korábban el sem tudtam képzelni, hogy egyszer majd egy musicalben fogok énekelni a színpadon. A Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházhoz Göttinger Pál hívott, aki ismert az Akadémiáról. Ez a társulat nagyon szoros közösség volt, összetartó csapat, ráadásul a színészházban laktam, szemben a színházzal. Azóta is hiányzik az életemből ez a fajta társulati lét.
Ennek ellenére maradsz a szabadúszásnál?
Ahogy végignézem az elmúlt éveket, úgy érzem, mégis inkább a szabadúszás a nekem való. A bizonytalanság mindig ad egyfajta vibrálást, hogy menni kell, keresni az új dolgokat, a következő lehetőséget. Nyilván vannak időszakok, amikor megijedek, hogy most mi lesz, de általában át tudom ezt fordítani pozitív energiába, ami mindig új lendületet ad.
forrás: https://www.noklapja.hu - (kép: Gerencsér Anna)
Szülei az egri színházban dolgoztak zenészként, így természetes volt, hogy testvéreivel együtt ők is sok időt töltöttek ott gyerekként. Varázslat volt számára, amit ott látott, nem is volt semmi más opció a pályaválasztáskor, mint a színpad. Gyerekszínészként kezdte, és most már érti mire gondolt Ascher Tamás, amikor diplomavédésekor azt mondta neki, 30 éves koráig ne számítson semmire. 30 már elmúlt, és a jóslat is beteljesedett, fajsúlyos szerepeket játszik, az ország számos pontján. Harmóniában van magával, a világgal, nem vágyakozik konkrét szerepek után, mindennek örül, amit nyújt számára az élet. Ágoston Péterrel beszélgettünk.
Rovatunk előző alanya Alberti Zsófi volt, aki téged kérdezett: szombat 8.15?
Legyen 8.15, de reggel még üzenek, hogy milyen a forgalom. (nevet) Zsófi akkor végzett az egyetemen, amikor én harmadéves voltam, onnan ismerjük egymást. Ő Szombathelyre szerződött, így azóta szinte nem is találkoztunk. Most, hogy ő is szabadúszó lett, együtt dolgozunk Dunaújvárosban, és reggelenként együtt utazunk.
Mit próbáltok együtt?
Rögtön két színdarabot, az Illatszertárat és a Hamlear-t.
Ezeket be is mutatjátok mostanában?
Az Illatszertárral elkészültünk, de csak ősszel lesz a bemutató. A Hamlear próbafolyamata most zajlik, Gyulán mutatjuk be július 4-én, a Shakespeare Fesztiválon. De az igazi kőszínházi premierje annak is ősszel lesz.
Nagyon izgalmasan hangzik Shakespeare két legismertebb drámájának egyvelege, mesélnél róla kicsit?
Remélem, hogy a nézőknek is az lesz. A két szerző Győrei Zsolt, – aki egyébként a tanárom volt az egykori SZFE-n – és Schlachtovszky Csaba gyerekkori barátok, kamaszkorukban írták ezt a darabot. Első körben Értelmező Kéziszótár vastagságú lett. Azóta formálják és dolgoznak azon, hogy befogadható mennyiség legyen. Olykor intellektuális humorú, néha eszeveszett jutalomjáték. A vígjáték, a komédia, a bohózat elemei egyaránt vegyülnek a műben, amelyben Shakespeare két legismertebb tragédiájának szereplői zsúfolódnak először Dániába, majd Angliába és kerülnek különböző konfliktushelyzetekbe. A főhős Hamlet és Lear király összegyurmázott alakja: Hamlear, akit Nagy Ervin játszik. A szövegben ügyesen elszórt, váratlan dramaturgiai csattanók leplezik le, hogy valójában nem Shakespeare szöveget mondunk, csak valami nagyon hasonlót.
Kit alakítasz a darabban?
Hálás szerepet kaptam. Nagyon szeretem az olyan típusú színészi feladatokat, ahol a szakmámat kell gyakorolnom, ahol van dolgom. Edgar és Edmund keverékét egy személyben játszom. Ennek az alaknak rendkívül erős a kisebbségkomplexusa, amiért az apja gyerekkorában nem bánt jól vele. Emiatt gyárt magának egy másik én-t, csakhogy e kettős szereptől elkezd megtébolyodni, súlyos skizoid jeleket mutatva. Ami igazán izgalmas benne, hogy tényleg két különböző alakot kell eljátszanom, miközben mind a kettőt ugyanaz az ember irányítja.
Szereted Shakespeare-t? Olvasni, játszani?
Szerintem a shakespeare-i tragédiák azért rettentően sokrétűek és szövevényesek, mert valójában nem a történetvezetés adja a művek érdekességét, hanem inkább a szereplők közti viszonyok. És persze nem könnyű ma elsőre értelmezni ezeket a szövegeket, ha nem gyakorlott benne az ember. Bonyolultnak tűnik, de egy mondatban össze lehet foglalni az adott mű témáját. Az Othello-ban az elvakult féltékenység, a Lear király-ban a generációk közötti szakadék okozza a konfliktushelyzeteket, a Hamlet a fiú-szülő kapcsolatot feszegeti. Olvasni nagyon szeretem és játszani is, amennyire lehetőségem van rá. Persze nekem is kellett idő, hogy ide eljussak.
Az Illatszertár is egy nagyon kultikus darab, abban kit alakítasz?
Úgy alakult, hogy két helyen is rám talált ez a darab. Szegeden Árpádot, Dunaújvárosban Asztalost játszom benne. Alapvetően nincsenek szerepálmaim és nem szoktam vágyakozni karakterek után, inkább adott írók világára vágytam és László Miklós is köztük volt. Emiatt is különösen örülök ennek a két előadásnak. Szeretetről, szolidaritásról, együttérzésről, árulásról, barátságról mesélünk benne. Ezekhez az érzelmekhez mindenkinek köze van, így mindenképpen gondolkodásra késztet.
Tudatosan választottad a szabadúszást, vagy így hozta az élet?
A Vígszínházban voltam gyakorlaton még negyedévesként, de nem éreztem jól magam, eljöttem. Utána Debrecenből is. Igazságtalanság lenne, ha azt mondanám, hogy ezeken a helyeken nem értek nagyszerű dolgok is, de biztosan tudtam, hogy tovább kell mennem. Aztán Őze Áron és Göttinger Pál hívtak a Pesti Magyar Színházba, és az első bemutatóm főpróbahetén bejelentették, hogy új igazgató lesz. Akkor úgy voltam vele, hogy eddig mindenhonnan eljöttem, hagyjunk időt, nézzük meg mi lesz. Hagytam. Négy évet maradtam, ennyit talán nem kellett volna. Ezt annak ellenére mondom, hogy a társulat nagy része szinte a családommá vált, szoros kapcsolatunk volt. Teljesen természetes, ha egy intézményhez tartozol, az egyfajta kötöttséggel jár. Sokan vannak, akiknek ez a kötöttség biztonságot jelent, de én sokszor inkább röghöz kötésként éltem meg, egy idő után pedig olyan volt, mintha kényszerzubbony lenne rajtam. Abból pedig akaratlanul is szabadulni akar az ember. Ez az én problémám volt, amit kezelnem kellett. Meg is tanultam a módját, ami óriási harmóniát és szabadságot adott nekem.
Hány helyen játszol jelenleg?
Játszom a Szkénében, az RS9-ben, a Rózsavölgyi Szalonban, Dunaújvárosban, Salgótarjánban és Szegeden.
Ennek a logisztikájához szinte saját titkárság kell. Tudod követni?
Van, hogy naponta kommunikálok a művészeti titkárokkal és a rendezőasszisztensekkel. Ha túllép az ember egy bizonyos előadásszámot, akkor nagy nehézséget tud okozni mindenhol. Folyamatosan ügyelek arra, hogy ne essek ebbe a csapdába. A szabadúszásnak talán ez lehet a hátránya.
Nyáron is sokat fogsz játszani?
Ennek a furcsa szezonnak hivatalosan vége lesz, de én végig játszom a nyarat, szerencsére. Közben a fejemben folyamatosan életben kell tartanom a továbbjátszásra váró előadásaimat, ami rendkívül megterhelő szellemi feladat, nem voltam még ilyen helyzetben. A járványhelyzet alatt öt új előadást készítettünk el, amit még be sem mutattunk… Komoly logisztika vár az egész színházi szakmára, jó lenne felkötni a gatyát.
Lételemed az állandó jövés-menés, hogy bírtad ki a pandémiát?
Biztos azt hiszed, hogy viccelek, de nagyon jól viseltem. Az elején persze volt bennem félelem, elsősorban egzisztenciális okok miatt. De mindig volt valami, sokat próbáltam, szinkronizáltam. Közben elolvastam kb. ötven színdarabot és közel húsz regényt, sokat kirándultam. Korábban is előfordult elvétve, hogy főztem, most volt időm e téren is kibontakozni. Volt, hogy hajnalban csak úgy kocsiba ültem a kutyámmal és elmentünk valahova, ahol még nem jártam. Szeretek utazni, szeretek vezetni, ez mindig kikapcsol. A párommal is ebben a helyzetben ismertük meg igazán egymást, először azt sem lehetett tudni, hogy tudunk-e együtt működni, vagy egymás agyára megyünk. Azt hiszem, nem mentünk. Remélem ő is így gondolja.
Mit tanított meg neked ez a rendkívüli helyzet?
Évad elején, amikor rövid ideig lehetett előadásokat tartani, akkor azt tapasztaltam, hogy jobban játszom. Gondolom ez annak köszönhető, hogy rengeteg dolog letisztulhatott bennem. A próbák tekintetében viszont szenvedtem, mert nehezen viseltem, hogy nincs előadás. Próba közben rengeteg olyan energiát használok el, amit csak az előadásokból tudok visszanyerni. Ez kimaradt és nagyon hiányzott. És arra is rájöttem, hogy nem lehet a színházművészetet, vagy bármilyen más művészetet igáslóként tolni. Bár szeretem a feszített munkatempót, mégis veszélyes dolog a jó munkabírás. Könnyen el lehet felejteni, hogy mekkora szüksége van a szervezetnek, az agynak a pihenésre, regenerálódásra. A minőség múlik ezen.
Kitől és mit kérdeznél a következő interjúban?
Mészáros Máté barátomtól kérdezném, hogy lesz-e még valaha egy társulat tagja?
forrás: https://deszkavizio.hu
Az elmúlt évben nagy váltás volt az életében: a Pesti Magyar Színháztól átigazolt Pintér Béla társulatához. Most éppen Vácon próbál a megújult Dunakanyar Színházban, a Liliomfi címszerepét játssza, ahol a darabot a barát és alkotótárs Horváth János Antal rendezi. Ez most még belefér Takács Géza életébe. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.
Revizor: Amikor beszélgetünk, éppen a Liliomfi próbájáról jött. Nehéz lehet úgy dolgozni, hogy kétséges, lesz-e bemutató.
Takács Géza: Velem szerencsére még nem történt ilyen, hiszen ősszel nézők előtt volt bemutatónk a Pintér Béla és Társulatánál, a Vérvörös Törtfehér Méregzöld. Vácon most más a helyzet, február 13-án, úgy tűnik, nem lesz premier. Nehéz teljes intenzitással úgy próbálni, mintha minden olyan lenne, mint máskor, miközben nem az. Hogy nem lesz visszajelzése ennek a nagy készülődésnek. Mindig növeli a koncentrációt a próbákon, ha tudja az ember, hogy három nap múlva jönnek a nézők. Én nagyon szeretem ezt a folyamatot, ezeket a heteket a színházban, most azonban mindez másképpen alakul. Nem csatlakoznék ahhoz a kórushoz, amelyben mindenki elmondja, hogy most mitől nehéz: nyilván az, és persze mindenkinek másképp. Én bizakodó vagyok, mert jó volt látni ősszel, hogy milyen lelkes a közönség. Megmaradt bennem az a kép, amikor az utolsó nyitott pillanatokban minden harmadik széken ültek a nézők, már semmi nem hasonlított sem nekik, sem nekünk az igazi színházi élményre, mégis nagyon megható volt.
R: Jókor jött a társulatváltás? A körülmények nem igazán ideálisak.
TG: Két közhelyet is mondhatnék válaszul, miközben mind a kettő igaz. Hét évet voltam a Pesti Magyar Színházban, ennyi idő alatt sok mindent meg lehet unni. A másik, hogy ha hívnak, menni kell, főleg, ha Pintér Béláék hívnak, akkor ez nem kérdés. Sok munka volt ebben a hét évben, egyre erősebb volt a hiányérzet, ami kialakult bennem. Úgy éreztem, hogy elfelejtődtek azok az előadások, amiket nagy nehézségek közepette létrehoztunk, nagyon keveset játszottuk őket. Ott volt például a Gulliver, ami szerintem nagy formátumú bemutató volt, kétszer ment. Ha lett volna utolsó csepp a pohárban, valószínűleg ez lett volna, de nem volt, mert jött Pintér Béla ajánlata.
Az nem titkolt akarata volt Zalán Jánoséknak, hogy ifjúsági színházat szeretnének létrehozni. Minden évben volt egy-két olyan bemutató, ami nem ebbe a vonalba tartozott, és ezek hiába sikerültek bárhogy, mostohagyerekek maradtak. Kevés volt a néző, levették őket. Amikor én odakerültem, azt láttam, hogy sokféle, kísérletező, még azt is megkockáztatom, művészi műhelymunka folyt. Ez volt Őze Áron utolsó igazgatói éve. De utána is minden évadban volt egy-egy olyan előadás, ami miatt érdemes volt maradni. Tehát nem az történt, hogy sok éven át szomorkodtam, de tény, hogy már éreztem némi fásultságot, fáradtságot. Voltak napok, amikor két előadást játszottunk, de voltak kollégák, akik heti tízet, ami nagyon megterhelő fizikailag és lelkileg is.
R: Nyilván voltak fontos szerepei. Amikor odaszerződött, például Mihályt játszotta a Forgách András írta Holdvilág és utasában.
TG: Az jó társulati munka volt, három évig játszottuk. Igazából a vezetőváltásnál veszített a pozíciójából. Vagy A konyha, amit Lengyel Ferenc rendezett, szintén jó közösségi munka volt, és nagyon fontos is számomra, mert olyan előadás volt, amit „túl kell élni”, tehát sokat kivett az emberből. Az ilyeneket nagyon kedvelem. Vagy ott volt a Gulliver, a Folytassa, Ciceró!, csak hogy megemlítsek még néhányat.
Az más kérdés, hogy hét év nagyszínpadi munka után az ember hajlamos megfeledkezni a finomságokról, az emberibb és őszintébb kifejezésmódról. Ez nem hiba, egyszerűen más a formanyelv. Most Béláéknál vissza kellett térnem ehhez a színjátszáshoz. Nagyon jó élményekkel zártam ezt a két hónapot, mert a körülmények miatt egyelőre ennyiről beszélhetünk. Ez a fajta színház nagyon hiányzott, és örülök, hogy részt vehetek benne. Még vár rám két szerepátvétel ebben az évadban, remélem, hogy lesz is rá lehetőség.
R: Kaposvárról indult, ott végezte az egyetemet, utána leszerződtette a színház. Az a hiányérzet, igény, amit megfogalmazott, magyarázható az onnan hozott szemléletmóddal?
TG: Aki egyszer ott vált színésszé, az örökre kaposvári marad. Amikor elkezdtünk színpadon játszani - már arról a néhány évről beszélek, amit ott töltöttem az egyetem után -, a próbák végére mindig összeállt valami, amitől biztonságban éreztem magam. Úgy emlékszem, hogy előadások után nem volt izgulás, jól sikerült-e az aznapi, valahogy minden egyértelmű volt. Lassan már tíz éve, de az érzések megmaradtak bennem, onnantól kezdve, hogy az ember belépett a színházba, a portás félmosolyán keresztül a büfén át a fodrásztártól a színpadig, az este, az utána következő beszélgetések. Mindehhez hozzájárult egy nagyon nyugodt kisváros, ahol lépten-nyomon fölismertek, tehát ez az egész csomag nekem valahogy nagyon bejött. Ez már a vége volt annak a legendás időszaknak, amiből én még kaptam egy kicsit. Azokból az emberekből is, akik még ott voltak és azt érezték, hogy van egy új generáció, akiknek mindezt tovább lehet adni, és nem fukarkodtak vele. Hogy nevesítsük, Babarczy László, Mohácsi János, Znamenák István, Keszég László, Kelemen József, Rusznyák Gábor, Réthly Attila, Kocsis Pál, Balikó Tamás, és persze az elméleti tanárok is. Nagyon sok időt töltöttünk együtt, voltak közös programok, és az egész úgy szervesült az ottani létbe, hogy nem lehetett elkülöníteni, hogy most órára megyünk be vagy csak abba a világba, ami ott van. Jó kaposvári színésznek lenni, soha nem éreztem, hogy bárki irigye lenne a másik sikerének vagy tudásának.
R: Mi az, amit onnan hozott életszemléletben, gondolkodásmódban?
TG: Minden arra az ízlésvilágra épült rá, amit az ember a családból, a szüleitől, korábbi iskoláiból – így én a budapesti Vörösmarty Gimnáziumból - hozott, Kaposvár azt formálta tovább. Szakmaiságra tanított, többek között arra, hogy ha a színpadon találkozol valamilyen szituációval, csináld másképpen, csavarj rajta, hogy legyen min gondolkodni a nézőnek. Fokozott érzelmi állapotokat próbáltunk kifejezni, nagyon bátor próbák voltak. Sokat beszéltünk arról, hogy mennyire fontosak az első ráérzések, mit érdemes abból megőrizni, hogyan lehet mindezt tovább formálni.
R: Volt egy beszélgetése Proics Lillával 2012-ben, amelyben úgy fogalmazott a színház általános helyzetét tekintve, hogy nem érdekli, ami magán kívül áll „a színházi működésben, vezetésben, mert már csak az idegeskedés, ami ezzel jár, annyi energiát elvenne, amennyit én nem akarok ilyesmire áldozni.” Sok minden megváltozott azóta.
TG: Emlékszem a beszélgetésre, ezt akkor egy nyugodt vidéki városban, jó színházban, kiváló kollégákkal dolgozó pályakezdő színész mondta, szerintem más is így gondolta volna. Egészen más időket élünk, egyre fojtogatóbb a légkör, az elmúlt év különösen nehéz volt. Egyre nagyobb a rácsodálkozás szakmán belül, hogy ő mit keres ott, hogyan került oda, mi köze az egészhez. Új szavak, új emberek bukkantak fel, már a nevük említésére kiver a víz. Azt nem mondanám, hogy ez a színház halála, de ha az emberek megnéznek olyan előadást is, ami már valaminek a romjain készül, az is lehet, hogy nem tűnik föl elsőre, hogy ez már nem színház.
Ömlik az olcsó szenny, azok vannak színpadon, akik már régen nem színészek, vagy soha nem is voltak azok. Azok meg nem jutnak szóhoz, akiknek kellene, mert mondtak valamit, amit nem visel el a rendszer. Vagy egyszerűen csalódtak, elfáradtak, kiégtek. Szerencsére én még nem kerültem olyan helyzetbe, hogy valami olyasmit kellett volna csinálnom, ami teljesen idegen tőlem. A nagy baj ott kezdődik, amikor valaki meg akarja győzni a másikat saját igazáról, miközben nem az érvek döntenek, hanem a mögötte lévő hatalmi háttér.
R: A Pintér Béla és Társulata előadásai erősen közéleti, politikai megközelítésűek, használják az aktuálpolitika történéseit is. Mennyire dolga ez a színháznak?
TG: Mindenkor ez volt a feladata. Pintér Béla darabjai azokat a nehéz kérdéseket fogalmazzák meg, amikkel naponta szembesülünk. Nagyon érzékeny dolgokra világítanak rá, amiken átsiklanak az emberek, nem igazán foglalkoznak vele. Legyen szó emberi kapcsolatokról, politikai, közéleti kérdésekről. A jó színházból úgy jön el a néző, hogy megértett valami fontosat. Örülök annak, hogy olyan helyen vagyok, ahol a véleményformálásnak megvan ez a szabadsága. Hogy nem kell szavaktól, nevektől tartani, hogy lehetsz bátor, ami felemelő.
Szerző: Vlasics Sarolta
forrás: https://revizoronline.com/