Úriember tapsviharban

István István éppen tíz esztendeje, 2014-ben csatlakozott a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház társulatához, ez idő alatt számos szerepben nyújtott kiemelkedőt. Nyárról, előadásokról, szerepekről beszélgetett vele Kováts Dénes.

Ő maga úgy fogalmazott korábban, hogy az Asszony asszonynak farkasa Leontinoja igazán kedvére való, ráadásul főszerep volt számára (bár sajnos kevésszer játszhatták), nagyon nagy élményként emlékszik az Illatszertár Sipos urára és a Delila Dr. Horváth Páljára is, de a Bogáncsvirág Angusa mindent vitt.

Jómagam – hely hiányában, így a teljesség igénye nélkül – feltétlenül kiemelem még Hersét a Közellenségből, a Görbe tükrökből pedig Millet szerepét, valamint A kisfiú meg az oroszlánok és a Pinokkió c. mesékben nyújtott alakításait is.

Nehéz-e újra felvenni a fonalat, ha régen, bár sokat játszott előadásokról van szó? Augusztusban a Rózsakert Szabadtéri Színpadon a Bolha a fülbe és a Legénybúcsú jelent ilyen feladatot számotokra.

A Bolha a fülbe a mögöttünk álló évad terméke, a Legénybúcsút három éve játsszuk, igaz, nagy szünetekkel. Mindkettőre érvényes: már olyan szinten rutinná vált, annyira bennünk van, hogy egy laza felújító próba bőven elég a felidézésükhöz.

Két vígjátékról beszélünk, így meg kell kérdeznem: színészként vígjátéki, vagy inkább drámai alkat vagy? Melyik műfajt szereted jobban?

Szeretném magamról azt hinni, hogy sokoldalú színész vagyok… Színvonalas vígjátékokban nagyon szeretek komédiázni, Karinthyt idézve: a humorban nem ismerek tréfát. Az igazi, a valódi vígjáték ugyanis vérre megy. Úgy kell játszani, mintha egy tragédiát vagy egy drámát játszanál, mert a nézőt akkor tudod megnevettetni, ha elhiszi, hogy az a szituáció, ami az ő számára nevetséges, az neked élet-halál kérdése. Kedvelem a vígjátékokat, ugyanakkor természetesen nagyon szeretem a drámai szerepeket is, mert próbára teszik a színész lelkét és tudását.

Másképpen szívja le a színész energiáit a dráma, mint a vígjáték?

Nem tudnám így elkülöníteni. Szerintem mindkettő leszívja a színészt abban az esetben, ha százszázalékosan beleadja azt, amit bele kell adni ilyenkor.

A Bolha a fülbe előadáson nem sokat vagy a színpadon. Mivel töltöd el az „üres” időt?

A Bolha a fülbe speciális számomra, mert bár három felvonásos, én sem az elsőben, sem a harmadikban nem lépek színre, csupán a második elején-közepén és a legeslegvégén egy picit. Tehát két felvonásban nincs jelenetem, ezalatt a bluetooth fejhallgatómon zenét hallgatok. Kellemes kikapcsolódás.

Baptistenként bár nem hosszú a szereped, de érdekes a figura, akit játszol: hol felbukkansz, hol eltűnsz.

Ő tipikus francia bohózati figura. Ezekben a darabokban minden a félreértéseken alapul, a humor arra épül, hogy az emberek félreértik egymást. Én egy olyan kis figurát, egy idősebb embert játszom, akit felhasználnak arra, hogy egyes szereplőket félrevezessenek abban az erotikus hotelben, ahol a második felvonás játszódik. Néha, amikor nem kellene, beforgatnak egy ágyon a szobába, máskor ki. Az ebből fakadó félreértések adják a helyzet humorát. Pici feladat, de nagyon szívesen csinálom, óriási siker. Amúgy nekem ez már a második Bolha a fülbe előadásom, ezelőtt sok-sok évvel Szatmárnémetiben játszottam, akkor a doktor szerepét.

A Legénybúcsúban egy úriembert, Mr. Wattot formálod meg, van egy fergeteges táncos jelented, kicsit nekivetkőzve - az első másodpercektől kezdve tapsviharban adod elő. Nehéz volt megcsinálni?

Mindig szívet melengető, ha vastapsot kap a színész. A Játékszín elődásában, az ősbemutatóban ezt a szerepet Csonka András alakítja. Ez a figura – a szerző, Szente Vajk ismerte be – nincs úgy megírva, mint a többi szerep. A Játékszín esetében az a poén, hogy egyszer csak megszólal az egyvelegben Csonka Pici egyik saját dala. Nyilván itt ezt nem lehetett ugyanígy megcsinálni (esetemben nem volna poén), ezért meg is kérdezték, vállalom-e ezt a táncot, Pici dalát kivéve. Azt feleltem, ha már úgyis benne vagyok, persze, komédiázzunk. Természetesen beleadok mindent, és tényleg, pár másodperc után már vastaps kíséri az alakításomat. Élvezem, mert sikere van.

Egyébként táncos lábú vagy?

Nem! Istenigazából nem szeretek táncolni, bár a koreográfusaim mindig azt mondták – mert sok zenés darabban játszottam –, hogy hazudok, pedig tudok. Tudok, de nem szeretek.

A színészek egy része életében ez az évszak a pihenésé, mások végig játsszák a nyarat. Neked melyikből jutott több?

A pihenésből. Szerencsére a júliusom teljesen szabad volt, tíz napra el tudtam utazni a párommal Görögországba. Augusztusban Nyíregyházán és Debrecenben is előadjuk a Bolha a fülbet, a Legénybúcsút csak itthon.

Görögországban mindig ugyanoda mégy?

Egy színházi csapatunk szervezi, akad, aki 34 éve jár abba a csodálatos görög faluba, én harmadszor jártam ott. Athéntól délre, az Égei tengernél található, lejjebb már csak Kréta van. Nincs túlzsúfolva turistákkal, magyarok szinte csak mi vagyunk. Ott már baráti közeg fogad bennünket, másképp számolnak a vendéglőben is…

Talán azt is tudják, amikor beléptek, mit rendeltek majd, s hozzák is?

Abszolút!

Apa kalapja címmel zenésztársaiddal remek előadást hoztatok létre Cseh Tamás-dalokból, néhány kifejezetten sikeres, telt házas est áll mögöttetek. Hiányolom a nyár és a koraősz programjai közül.

Annakidején olyan dalokat válogattam a műsorba, amelyek egykoron személyesen megérintettek. Ezeken kívül is nagyon sok jó van persze, de a műsoridő véges. Kiválasztottam vagy 50 dalt, majd menet közben szelektáltam. A rendszerváltás előtti dalokat tartottam meg, azok az érdekesek számomra. Tamásnál nem is a zene az elsődleges, hanem a szöveg, a mondanivaló. És az valóban egy letűnt korról szól. A dalok persze nem egy az egyben úgy hangzanak el, mint annak idején Cseh Tamáséktól. Kiváló zenésztársaimmal áthangszereltük picit a mi szánk ízére, a mi ízlésünkre, megpróbáltuk gazdagítani, hatásosabbá, szebbé tenni. Nagy örömet okozott számunkra, hogy vevő volt rá a közönség, hiszen nagy munkánk volt benne. Bár sosem könnyű egyeztetni a zenekar tagjaival, hiszen keresett, profi zenészek (nem is tudtunk mindig az eredeti felállásban fellépni), most az okozza a legnagyobb gondot, hogy ismét nincs csellósunk, pedig ennek a hangszernek nagy szerepe van a dalok megszólalásában. Remélem azonban, hogy ez a projekt nem véglegesen ért véget, csupán „pihen” kicsit.

Milyen várakozással tekintesz az előttünk álló évadra? Négy előadásban láthatunk majd: A padlás, Pacsirta, Alul semmi és A király beszéde. Kettő közülük musical.

A padlás érdekes történet az életemben. Huszonvalahány éve a Rádiós szerepét osztották rám, az én énekhangomnak az volt a megfelelő. Most már, 58 évesen nyilván nem játszhatom el. Meglepődtem, hogy itt a Révészt kaptam meg, akiről úgy gondoltam, fiatal színésznek való, de rájöttem: kortalan, bárki eljátszhatja. Az egyik legjobb szerep A padlásban, a szellemek közül az egyik főszerep. A Pacsirta konkrét szereposztását még nem ismerjük. Az Alul semmi Broadway musical, melyben munkanélkülivé vált melósok kitalálják, hogy sztriptíz táncból keresik majd a kenyerüket. Egy nyugdíjast játszom benne, akinek Csődör a beceneve. A király beszéde nagyszerű film, s tudom, hogy színpadi változatát több helyen is bemutatták. A leendő király apját, az öreg királyt játszom, aki meghal a darab elején.

Nagyon nehéz évadnak ígérkezik négy nagyszínpadi előadással, az egyik jön a másik után. Gyakorlatilag pihenő nincs, amint megvan az egyik bemutató, kezdem a másik próbafolyamatát. Természetesen, mint mindig, állok a kihívások elé.

Haltál már meg színpadon?

Igen, többször. Például A kőszívű ember fiaiban Palvitz Ottóként, vagy Nyíregyházán az Asszony asszonynak farkasában, ahol a nyílt színen gyilkoltak le véres jelenetben.

Hogyan érzed most magad a bőrödben?

Köszönöm, jól. A magánéletem rendben, van egy csodálatos párom.

forrás: https://magyarmezsgye.hu

A MUNKA ÖRÖM ÉS TERÁPIA IS TAR DÁNIEL SZÁMÁRA

Tar Dániel a Móricz Zsigmond Színház legfoglalkoztatottabb színművészei közé tartozik: láthatjuk drámában, vígjátékban, mesedarabban, de gyakran dalra is fakad. Mostanában a Családi játszmákban és a Pinokkióban lép rendszeresen színpadra.

Persze ettől több feladata van, hiszen mindeközben próbál a Valentin napi koncertre, a Macskajátékra és a Variációk egy rablásra előadásra is. A sokrétű feladatait röviden így summázta: hála a Jóistennek. Kováts Dénes interjúja.

Szerepek és előadások sokasága ad számodra tennivalót. Ez előny, vagy hátrány? Színházi berkekben többször hallottam a mondást: a színész akkor is panaszkodik, ha keveset játszik, és akkor is, ha sokat. Rád melyik a jellemző?

Nekem ez a feladat-özön most nagyon segít, ha nem így lenne, talán megőrülnék. Személyes leszek és őszinte… Másfél hónapja szakítottunk a barátnőmmel. Két éves kapcsolat volt, iszonyatosan szerettük egymást. Mindenem volt ez a lány, mindent elmondtam neki az életemről, tanácsot adtunk egymásnak, és még sorolhatnám. Szervesen kapcsolódik ehhez a társasághoz, a színházhoz, imádta ezt a csapatot, valamikor részese volt, ő is ezt akarta csinálni – vagy legalábbis ezt közölte, sejttette velem. Aztán elkezdett jogot tanulni… Taccsra tett ez a szakítás, és csak így tudtam megélni, hogy dolgozom, ez nagyon-nagyon sokat segített.

A munkába menekülsz?

Szerintem az ember mindig menekül, s van, amikor jó irányba - én ezt így kódolom magamban. Van, amikor nem sikerül feldolgozni, és az a rosszabb. Most viszont azt érzem, hogy életemben először sikerült úgy igazán feldolgoznom egy ilyen traumát. Később az egyik próbán kiment a vállam, az megint csak leültetett. A jelek szerint az Élet azt akarja, hogy éljem meg ezt a fájdalmat, ne tudjak menekülni. Úgy is történt, megéltem, elcsendesedtem, távolságot tartottam amennyire tudtam, bár nem mindig sikerült. Végül úgy jöttem ki ebből a dologból, hogy új remény, új cél áll előttem, ami megmosolyogtat és boldoggá tesz.

Mi a célod: új párt találni? Vagy most a színészi pályádra koncentrálsz inkább?

Sok-sok célom van. Iszonyatosan várom a szerződtetési tárgyalást! Vannak tippjeim, hogy milyen szerepeket fogok jövőre kapni, remélem bebizonyosodik. Ez pörget, ez visz előre. Igen, a magánéletben is van most valaki, aki megmosolyogtat, akire tudok gondolni, és ez jól esik – egyelőre ennyi: gondolunk egymásra.

Bimbózik?

Igen, így szokták mondani. De majd eljön a tavasz.

A munka számodra nem csak terápia…

Nagyon melós vagyok, ez mindig így volt, már a gimiben és Kaposváron, az egyetemen is. De itt még inkább. Nagyon jó visszajelzéseket kapok minden korosztálytól, és ez nagyon fontos, megerősítenek abban, hogy jó úton járok.

Itt van például a Variációk egy rablásra – jönnek a jobbnál jobb ötletek, olykor eldobjuk agyunkat, és azt mondjuk Törővel (Törő Gergely Zsolt, Dani színészpárja és alkotótársa ebben a darabban – a szerk.), hogy neked is négy premiered van, nekem is, de összerakjuk, megcsináljuk, mert jó az anyag, bízunk benne, bízunk egymásban. És ez talán a legfontosabb. Most úgy néz ki, hogy elég jó irányt vett a próbafolyamat, összeállítottuk a jelenetek sorrendjét, szépen átkötöttük a zártabb részeket. Ez az előadás alapvetően egy show, ami nevettet, de vannak mélyebb részei is. Adott egy érdekes szituáció egy 2019-ben készült újságcikk alapján: egy srác fellökött egy idős hölgyet, ellopta a táskáját, elszaladt, majd 20 perc múlva meggondolta magát, és visszament. Kaposváron két színész hozott létre a történetből sikeres előadást, mind a mai napig műsoron van, már túl vannak az ötvenediken.

Ezzel a gondolattal sok minden elindult bennünk: vajon mi zajlódhatott le a srácban, miért jutott el odáig, hogy fellök egy öreg nénit, majd visszamegy… Ugyanazt a történetet más-más műfajban jelenítjük meg az előadás során, tehát számos színházi formanyelven keressük a választ arra a mindent eldöntő kérdésre, hogy mi történt aznap este. Izgalmas műfajmámor lesz, márciusban mutatjuk be a közönségnek a Szindbádban.

Apropó, hogy van vállad?

Most már jól. A Variációk próbáján történt, leestem a kollégám válláról, az enyém kiugrott a helyéről. Az volt a szerencsém, hogy Nagyidai Gergő, aki már gyakorlott ebben, gyorsan visszarakta. Olyan sokkos állapotba kerültem, hogy nem is éreztem. Annyit tudtam mondani, hogy hozzanak vizet és csokit. Fájdalmas volt, de túl vagyok rajta. Játszom, próbálok, néha kicsit fáj, de azt az adrenalin megoldja. Igyekszem óvatos lenni, mert remélem, nagyon sok dolgom lesz még a jövőben.

A Családi játszmákat sorozatban játsszátok, szerintem az évad egyik igazán ütős előadása, „munkás” szerepekkel. Te hogyan éled meg?

Nagyon jól! Abszolút terápia, úgy édesanyámmal, mint a volt barátnőmmel való kapcsolatomhoz is. Olyan érzelmeket közvetít, olyan érzelmeket kell benne megmutatni, amelyek ebben segítenek. Én a szerepek megformálásakor rendszerint a magánélethez kötök vissza, nálam ez fontos, itt adódott a lehetőségem, hogy ezeket az érzelmeket csatornázzam, és ezért nagyon hálás vagyok. Még Göttinger Pál, – aki eredetileg rendezte volna – hívott, s szavazott újra bizalmat a Bogáncsvirág után, ami szintén gyönyörű előadás volt. Nagyon hálás vagyok neki, hogy engem választott, és a rendező Rák Zoltánnak is. Rengeteg melója van benne, és nagyon tisztelem ezért. Szerintem minden színész megtalálja a darabban saját lelkének dolgait, miként a nézők is.

Előny, ha a színész a saját életéből, kapcsolataiból építkezik?

Nem tanítják az egyetemen. Ha egy-egy előadásban nyomokba megjelenik a színész lelkivilága, abból szerintem semmi baj nem lehet, attól csak hitelesebb lesz. Én nagyon jól élem meg, Zolival hamar szimbiózisba kerültünk, talán már kicsit úgy érezzük egymást, mintha tényleg testvérek lennénk a hétköznapokban is, nem csak a színpadon. Amíg öltözünk, az a fél óra nem szól másról, minthogy ugratjuk egymást. Ő erre nagyon kapható, a humor abszolút működik nála. Nagyon hálás vagyok mindenkinek, akivel ebben a darabban együtt dolgozhattam.

Miért javaslod, hogy minél többen nézzék meg ezt az előadást – már ha van olyan szerencséjük, hogy kapnak még jegyet rá…

Ilyen átfogóan, több korosztályt bemutatva talán nagyon régen kaphatott tükröt a közönségünk. Előfordult, hogy amikor kimentek szünetre, az egyik néző jól hallhatóan mondta: na, most tükröt állítottak elénk… Nem kizárt, hogy némi félelemmel jött vissza a második felvonásra, mert tudta, hogy még be fog találni valami. Az előadás ugyanis nem oldja fel minden karakter problémáját, nem mindenki kap feloldozást a végén. Szerintem nyernek a nézők, ha megnézik, mert számos, az életben is előforduló helyzettel találkoznak, s aki fel tudja dolgozni, annak jó lesz. A fiatalok esetében annyit sajnálok, hogy nincs közönségtalálkozó az előadást követően, ahol fel tudnánk oldani bennük a látottakat, őszintén beszélgethetnénk róla, ezzel is segítve őket, ha hasonló szituációkban van részük otthon. Súlyos dolgokról beszélünk, titkokról, pánikrohamokról, válásról, az én szerepemben kényszer-evésről, továbbá az élettel való meghasonulásról, életcélokról is – és arról, hogy egyszer csak elvész minden, mert nem kapod meg azt, amire vágysz. Ezek nagyon fontos dolgok, mert majdnem mindenki kerülhet hasonló helyzetbe az anya-apa-testvér kapcsolatok szintjén. Ajánlom szeretettel mindenkinek!

A Macskajátékot elkezdtétek próbálni. Látsz már belőle valamit?

Egyelőre nem sokat, annyi mindenben vagyok benne fejben és fizikailag is. Az enyém abszolút mellékszerep, két-három zárt jelenetem van. De épp a mai próbán találtam benne olyan dolgokat – általában a kis szerepekben is megtalálom –, ami miatt számomra érdekes lesz, tudom szórakoztatni a nézőket. A rendező, Verebes István vicces-komolyan úgy fogalmazott: ez egy karrierlassító szerep. Azt feleltem, nekem ezzel semmi problémám nincsen, ez most egy ilyen feladat. Szeretem az anyagot, és szerintem pazar a szereposztás, úgy vélem, jó, közönségkedvenc előadás lesz.

A Hét tenger meséje még előtted áll, az lesz újabb premiered, áprilisban. Ha jól gondolom, folyamatos színpadi jelenléttel, Tary Patricia a partnered.

Hozzá vagyok már szokva, fáradok is picit. De a fáradtságból is lehet jó dolgokat kivenni. Sediánszky Nóra írta és rendezi, szerintem szeretni fogják a gyerekek.

Van valami technikád, miként töltődj fel a feladatözön közepette?

Relaxálok, vannak ásványaim – beszéltünk róla egyszer – ezek tudnak segíteni, hiszek bennük. Minden előadás előtt imádkozok, hogy ne történjen baj.

A harlekin tacskód?

Ő is nagyon sokat segít. Naponta többször igyekszem időt szakítani sétákra – olykor éjfél után, ha úgy adódik –, mert iszonyatosan fel tud tölteni. Mindent érez rajtam, s állítom, még fájdalmat is vesz át tőlem. Az egyik este előjött egy olyan emlék, amelyen elsírtam magam, és a kutyám – soha nem hallottam még olyan hangot kiadni – is sírt. Ezekből a dolgokból nyerem az energiát.

A múltkori nagyinterjúban azt mondtad nekem: nagyon hálás vagy, hogy Nyíregyházára kerültél, mert itt ki tudtál nyílni. Ez a kinyílás továbbra is tart?

Egyre jobban nyílok, egyre jobb a teherbírásom. Rengeteg tapasztalatot tudok szerezni, nagyon sokat tanulok az idősebb kollégáimtól.

Egy másik gondolatod: „Azt várom, hogy még többet tudjak tanulni, mert ez a színház már eddig többet adott nekem, mint az egyetem. Így amíg Nyíregyházán szakmailag fejlődhetek és feladatokat kapok, addig biztosan itt leszek.” Most is áll?

Nem véletlenül várom már nagyon a szerződtetési tárgyalást, hogy tudjam, milyen feladataim lesznek. Akkor érzem jól magam, ha dolgozhatok. Tóth Károly fogalmazott úgy egyszer, hogy nem érti meg a sok fáradt színészt, mert annak idején Horváth Lackóval ha nem látták magukat a másnapi próbatáblán, azt érezték, hogy haszontalanok. Remélem, te nem ilyen vagy – mondta nekem. Nyilván ez egy sarkalatos téma, s van benne igazság. Persze abban is, hogy bizonyos időszakokban kimerül az ember. Rám inkább azért az jellemző, hogy kellenek a feladatok. Ha nincsenek, akkor bejövök énekelni, kitalálok egy koncertet – mindig kell valami, ebben élek.

Apropó koncert! Február 17-én a Bencs Villában újra fellépsz Kiss Eszter Júlia társaságában, most a Valentin nap „ürügyén”. Hogyan készültök?

Abszolút más lesz, mint a múltkori, próbáljuk picit jobban színezni. Csatlakozik hozzánk egy profi hegedűs és egy profi dobos is. Kicsit elmozdultunk modernebb irányba is, de azért például Zorán vagy Dés László dala is elhangzik majd. De úgy gondoljuk, nemcsak a mi kedvenceinket kell elénekelni, hanem figyelnünk kell minden korosztályra. Ennek eleget tesz majd a koncert. Eszter is érdekes dolgokat él meg mostanában és én is, így iszonyatos nagy érzelmi töltete lesz az estnek. Szerintem szeretni fogja a közönség, s bízom benne, hogy ezúttal is telt ház előtt énekelhetünk, mert mindketten szívesen tesszük. Jómagam ismét járok Kazár Ticianához énekórákra, azt érzem, hogy jó, és tudok fejlődni, sokat segít.

Most hogyan érzed magad a bőrödben?

Félek.

Mitől?

Attól, hogy ezt a pörgést egyszer csak nem fogom bírni, ledönt a lábamról, és semmit nem fogok tudni csinálni. Azért igyekszem majd beiktatni egy-egy pihenőnapot.

Forrás: Kováts Dénes, magyarmezsgye.hu / https://www.moriczszinhaz.hu

Prima különdíjat kapott Tóth Károly

Az elismerések megbecsülést jelentenek színmûvészünk számára, s ez erõt ad neki, tolja elõre.

Tizenhetedik alkalommal rendezték meg Nyíregyházán a Prima díjkiosztó gálát, melynek október 27-én a Megyeháza díszterme adott otthont. Tóth Károly, a Móricz Zsigmond Színház színmûvésze a magyar színház-, film- és táncmûvészet kategória jelöltjeként vármegyei Prima különdíjban részesült!

A közkedvelt Totya 2021-ben kapta meg a Gobbi Hilda által alapított, a legjobb epizodistáknak járó Aase-díjat; most pedig Nyíregyházán ismerték el mûvészetét.

– Tíz kiváló jelölt aspirált a három Prima-díjra és a két Prima különdíjra. Meglepett az eredmény?

– Nagyon. Már az is meglepetésként ért, amikor felhívott Vitkai Éva, hogy én lettem a kategória jelöltje. Az igazi rácsodálkozás pedig akkor történt, amikor megkaptam a meghívót, és megtudtam, kik a jelöltek. Nem akartam hinni a szememnek: a Cantemus kórus, Orendi Mihály és mások – Jézus Úristen, mit keresek én itt ennyi kiválóság között? Rácsodálkozásom fokozódott, amikor a gálán levetítették a jelölteket bemutató kisfilmeket, közöttük például Bíró Lajos szobrászmûvészrõl, akinek már régen meg kellett volna kapnia akár a Prima Primissimát, vagy dr. Szép Tibor biológus-ornitológusról.

Halálosan büszke vagyok, hogy eszébe jutottam a színház vezetésének, s egyáltalán valakiknek, akik jelöltek, mert ez azt jelzi, nem volt hiábavaló az elmúlt negyven, vagy legalábbis az utóbbi pár év. Az esélytelenek nyugalmával ültem ott, de amikor a különdíjnál kihívták díjátadónak Kirják Róbertet, átfutott a fejemen: na nehogy már én... Nagyon örültem! A 40 év alatt ez a második olyan elismerés, amit nem a kollégáktól kaptam, mint a Móricz-gyûrût, ami ugyancsak nagyon fontos. Két éve nagy meglepetésemre Aase-díjas lettem, most pedig ez a különdíj! Igazán jó érzés, hogy gondoltak rám, ezek az elismerések megkoronázzák a közönség részérõl érkezõket.

Hiába tudtam én, hogy sokkal többre vagyok képes, mint amilyen lehetõséget kaptam, de ahhoz, hogy az ember megmutassa a tehetségét, megfelelõ nagyságú feladatok kellenek. Igaz, olykor magam alatt vágtam a fát... A Kreon után azt gondoltam, jönnek a nagyobb feladatok, de nem így lett. Amikor Kirják Róbert lett az igazgató és Göttinger Pál a fõrendezõ, akkor kezdtem elõször érezni: mintha úgy bánnának velem, mint egy színésszel – több mint 30 év után. Én a 2019-ben bemutatott Tengerentõl számolom igazán színész-létemet. Az Aase-díj kapcsán úgy fogalmaztam: évtizedekig úgy gondoltam, hogy ez a színház kisebb megszakításokkal kutyába se vett, de már úgy látom, nem így van. Jólesõ érzéssel töltött el, hogy Horváth Illés mûvészeti vezetõ is meglátta bennem azt a színészt, akit lehet terhelni, jó szerepeket kaptam az utóbbi idõszakban.

Ezúttal nem a díjat köszönöm igazán, ami persze fontos, hanem a lehetõséget, hogy megkaptam a jó szerepeket például a Váratlan vendégben, a Tengerenben, a Kripliben, a Görbe tükrökben – ezek nélkül talán szóba sem került volna, hogy díjra terjesszenek fel. Köszönet érte, hogy megmutathattam magam, mert akkor lehet valamit letenni az asztalra, ha megfelelõ szerepet kap a színész. Egyszer úgy fogalmaztam: a fõszereplõnek esténként két és fél órája van, hogy megmutassa szerepe ívét és színészi kvalitásait, az epizodistának pár perc jut arra, hogy felhívja magára a figyelmet. A bizalom nagyon fontos a mi pályánkon is!

– Szerepek sokaságát játszhattad el. Melyek a legemlékezetesebbek?

– Több mint 30 éve, mégis nagy szeretettel és élménnyel gondolok a Patikában Pap Ferkére, valamint Kreonra a 2011-ben bemutatott Antigonéból. Ez az elõadás azért is emlékezetes, mert nem perceket töltöttem a színpadon, hanem végig jelen voltam. Bejöttem, (képletesen) fölhúztam a függönyt, és gyakorlatilag én engedtem le.

– A Chicagóban a Konferanszié vagy a Don Carlosban a fõinkvizítor számomra emlékezetes karakterszerepeid. A Castel Felice Vándora és különösen a Tengeren Ivan Curryje viszont igazi fõszerep.

– Hálás vagyok a sorsnak, hogy találkoztam Göttinger Pállal, a két, utóbb említett elõadást õ rendezte. Paliból hihetetlen – a színpad, a színész és a darab iránti – harmónia árad, nagyon tud navigálni, tisztán, érthetõen elõre vetíteni a dolgokat. Õ nálam a színházi világbajnok, az elsõ számú rendezõ számomra. A másik Horváth Illés. Õk bármit mondanak, gondolkodás nélkül megcsinálom, elhiszem mindkettõjüknek, hogy jó, amit akarnak. Úgy érzem, egy hullámhosszon vagyunk az alkotófolyamatok során.

A Tengeren az olvasópróbától kezdve elképesztõ összetalálkozása szövegnek, színészeknek és rendezõnek. Olyan szinten kerültünk egy hullámhosszra mindannyian, hogy nem munkának, hanem együtt játszásnak tekintettük az elsõ pillanattól. Nem volt görcs, sem megoldhatatlannak tûnõ probléma, inkább élmény, élmény hátán. Amikor megkérdezték tõlem, van-e szerepálmom, rendre azt feleltem: nincs. De ha korábban tudtam volna errõl a darabról és szereprõl, akkor biztosan a Tengerent mondom.

– Ebben az évadban a Családi játszmák, a Don Juan és a Nõk az idegösszeomlás szélén címû elõadásokban láthatunk. A Prima különdíj ad ezekhez plusz motivációt? Eszedbe jut, hogy neked immár duplán jónak kell lenned?

– Nem az jut eszembe. Inkább az, ami jobb variáció, hogy az elismerés önbizalmat ad. Én hiába tudom, hogy képes vagyok nagy dolgokra a színpadon, hiszen úgy is meghalhattam volna, hogy csak otthon éreztem magam iszonyatos tehetségnek, de nem tudtam megmutatni, senki nem vette észre. Éppen ezért nem a megfelelési kényszert érzem, hanem azt mondom magamnak: tessék megcsinálni, meg tudod... A különbözõ fellépéseken is másnak érzem magam, sokkal egyszerûbb, lazább, közvetlenebb, természetesebb vagyok, mert érzem, hogy az elismerések megbecsülést jelentenek. Ez erõt ad, ott van mögöttem, tol elõre: tessék, itt a pálya, csináld. Nem begörcsöl, hanem azt sugallja: most megmutathatom színészi képességeimet.

(Szerzõ: Kováts Dénes)

forrás: https://www.nyiregyhaza.hu/

Göttinger Pál: A nagy közmegegyezések nem működnek már, minden relatív, minden visszacsinálható

A sokoldalú művésszel A nulladik perc című darab bemutatója kapcsán beszélgettünk többek között arról, milyen megrendelésre darabot írni, miként vonja be feleségét, Grisnik Petrát az alkotásba, és milyen élmény volt Udvaros Dorottyával dolgozni.

Júniusban mutatta be az Orlai Produkció Göttinger Pál A nulladik perc című darabját a szerző rendezésében, ez adta beszélgetésünk apropóját. A cikk apróbb SPOILEREKET tartalmaz a darabról.

– Igazi reneszánsz ember vagy. Zenélsz, játszol, rendezel, írsz. Ha be kell mutatkoznod valahol, mit mondasz, mi a foglalkozásod?

– A rendezőt használom, arról van a papírom, és azzal is foglalkozom legtöbbet. A munkám fele a rendezés, a maradék minden más.

Már a pályám elején látszott, hogy főleg szabadúszó leszek, ezért tudatosan próbáltam az évek alatt úgy berendezkedni, hogy legyen mozgásterem az életem alakításában, mert vendégrendezőnek lenni elég kiszolgáltatott dolog, és a kényszerpálya kiöli az életkedvet is.

Például gyerekkoromban sokat játszottam, aztán a rendezőszak évei alatt és a pályám elején egyáltalán nem. Utána elkezdtem játszani a Telefondoktort, és akkor tíz évig nem is csináltam szinte semmi mást színészként, viszont elkezdtem az impróval foglalkozni.

Közben végig zenéltem is. Mostanában megint többet játszom, viszont egyáltalán nem zenélek már. Szóval a rendezésen túli életemben van valamelyes jótékony hullámzás, ami ad egy kis friss levegőt, tudok egy pohár tiszta vizet inni valamiből, ami teljesen más, mint amivel egyébként foglalkozom.

– Nagyon szimpatikus számomra a rendezői ars poeticád, hogy tudniillik a darab a fontos, nem a rendezői vízió. Amikor a saját darabodat rendezed, változik ez?

– Azért ez nem kinyilatkoztatás, semmi általános nem következik belőle, csak az, hogy én magam ebben érzem magam igazán jól. Rajongója (és lehetőség szerint nézője) vagyok vízionárius, nagy rendezőknek, nálam fiatalabbaknak is – de egy idő után világos lett, hogy én magam nem a rendezői, hanem az írót képviselő színházban vagyok komfortos.

Azért is, mert én főleg az angol hagyományt tanultam, ami nagyon íróközpontú színházfajta. Azok felhasználásra írt darabok, sokszáz éves, de élő színi hagyományból táplálkoznak, árad belőlük a színi mesterségbeli tudás, a kipróbáltság, ami nekem nagyon kézre áll, mert ezen a téren kevesebb bennem a kísérletező kedv.

Ezzel a fajta alkotókedvvel is írok. Kényszerből kezdtem, még a COVID alatt, 2020-ban írtam az első darabot a Kőszegi Várszínház megtisztelő felkérésére – aztán követte a többi, eddig összesen öt. Nagy örömömre úgy írhattam az összes szövegemet, hogy mindent tudtam előre, még azt is, hogy hányat fog menni.

Ez óriási luxus ahhoz képest, ahogy Magyarországon az írók írnak. Nem panaszkodom.

– Tudtad, hogy nem a fióknak írsz.

– Igen, ez is fontos. De én minden mást is tudtam előre, a játékteret, a színészeket, hogy szabadtéri színháznál hol tart majd a naplemente a kezdéskor, tehát tényleg mindent. Ez korlátozónak hangzik, de engem inspirálnak a játékos dolgok, a minden előfeltételt ügyesen tudomásul vevő, de mégis szabadnak megmaradó előadásban érzem jól magam.

Az is játékosságból adódott, hogy mindig úgy csináltam, mintha ezek a darabok külföldi szerzők művei lennének – műfordításban. Az öreghíd alatt az egy képzeletbeli ír darab, a Bogáncsvirág skót, a Manőver svéd. A nulladik perc Párizsban játszódik és operai szüzséjű, mintha egy olasz operalibrettó vagy egy francia darab kajla szerelemgyermeke lenne.

A próbákon azzal szórakoztattuk egymást, hogy „fordítási hibákat” találtunk fel. A szereplő valahol azt mondja, „tökmindegy”, ami egy 1900-ban játszódó darabnak nem áll nagyon jól, sem az, hogy „pacák”, de ilyenkor azt mondtuk, hogy lám, a „műfordító” így oldotta meg, mert nagyon tiszta jelentést akart.

– Azt mondod, minden darabod úgy indult, hogy adottak voltak a keretek, a feltételek. A nulladik perc hogyan indult?

– Az Orlai Produkciónál kegyelmi helyzetben vagyok. Itt nincs kimondott társulat, de van egy körülötte bolyongó alkotócsapat, hol szorosabban, hol tágabban, és ebből a cirkulációból én számítok a legrégebbinek, 2011 óta vagyok ott. Ismerem a darabválasztás kínjait, a működésből adódó nagyon speciális (és gyorsan változó) szükségleteket, amelyekkel a drámairodalom nyilván nem tudja tartani a lépést – a végül megtalált anyag valamit nagyon fog tudni, valakinek nagyon jó lesz, de óhatatlanul lesznek benne kompromisszmok is.

Aztán a járvány után kezdtünk Orlai Tiborral beszélgetni erről, hogy mi lenne, ha fordítva csinálnánk?

Odajárulok az asztalához, mint egy rajzfilmben a főpincér, és felveszem a rendelést: ennyi szereplő legyen benne, ezek a kollégák játsszák, ilyen hosszú legyen, ezt és ezt kell tudnia.

Gyártsuk gombhoz a kabátot.

Végül tavaly, kicsit több mint egy éve szállt fel a fehér füst, én köszönettel felírtam a kívánságokat, visszamentem a konyhába, és egy év múlva szervíroztam a színdarabot. Amiben van biztonsági játék is (nagyon jó színészekről van szó, amint komédiát játszanak, szóval nem aggódtunk nagyon), de kaland is, mert melodráma lett végül a műfaja, ami az Orlainál azért nem jellemző. Nagyon hálás vagyok a lehetőségért, és nagy örömmel dolgoztam rajta.

– Nekem kicsit olyan volt A nulladik perc, mintha Rejtő Jenő ír drámát írna.

– Biztos nem véletlen, én nagyon szeretem az íreket, sok ír darabbal dolgoztam, az ír zene is fontos számomra, és az évtizedek alatt volt is alkalmam elmélyülni a meséikben.

Nagyon sajátomnak érzem a történétmesélésnek ezt a módját, ahol a misztikus és a nagyon földhözragadt, az erőszakos és a játékos egyszerre van jelen.

A durvaság ugyanakkor távol áll tőlem. Az én történeteim szelídebbek.

Nem akarom letaglózni a nézőt a székében.

És nem azért, mintha én magam az ilyesmit ne venném nézőként időnként jó néven, csak úgy érzem, hogy a szelíd történetből van kevesebb manapság.

Rejtő Jenő már csak azért is fel fog merülni, mert 1900 környékén járunk Párizsban, még megvan a gyarmatbirodalom, van katonaszereplőnk is, ráadásul az egész egy kikötőben játszódik. Adottak a rejtői díszletek akkor is, ha én magam nem is gondoltam erre írás közben. De ahogy a fantáziám munkálkodik, abban nyilván ott van minden, amit valaha olvastam, és nem is akarok ellenállni ezeknek az hatásoknak – az eredetiség nem foglalkoztat túlságosan.

– Kitaláltad a történetet, vagy karaktereket fejlesztettél és ők hozták magukkal a történetüket?

– Ezek mind inspiráció-források, egyik a másikat „kikönnyíti”. Amikor nem tudom, hogyan folytatódjon a történetem, akkor rájövök, hogy nahát, van itt egy másik szereplőm, akit már rég nem hoztam be. Jaj de jó, akkor ezt a feladatot majd ő megoldja. Vagy amikor van egy fontos mondat, ami odakívánkozik, akkor azt választom, aki kevesebbet beszélt, mert az ő megszólalása többet fog érni.

Itt most a szereplőgárda volt az első adottság, utána pedig A köpeny című opera Puccinitől, amit néhány évvel ezelőtt megrendeztem a szegedi színház számára László Boldizsár és Bordás Barbara főszereplésével. Szerettem azt az előadást, de úgy éreztem, maradt bennem mondandó a történetével kapcsolatban. Ráadásul nálam az írás úgy működik, hogy kiválasztok egy nagyon pici részletet, és azt bontom ki, mintha stílusgyakorlat lenne.

A nulladik percnél ebből A köpeny című operából vettem ezt a részletet, ahol a hajón a nő azt mondja, bemegyek, lefekszem, gyere utánam, ha gondolod. Addigra a házaspár már túl van egy beszélgetésen, ami ugyan nem nagyon explicit, de amiből sejthető, hogy a férj már tud a felesége hűtlenségéről.

Két nagyon feszült ember néz szembe egymással, ők sem tudják igazán eldönteni, hogy akkor most végülis szembesítették-e egymást. És akkor a nő úgy dönt: ne is döntsük el, hanem bemegyek a kabinba, és ha utánam jössz, abból tudni fogok mindent.

Amíg a lány bent van és vár, ez a mi darabunk kiindulópontja. Egy lenullázódás, egy nulladik perc. Az eddigi életnek nyilvánvalóan vége, de hogy egy új élet elkezdődhet-e, az azon múlik, hogy a férj bejön azon a kabinajtón, vagy sem.

Nekem a hűség nagy témám, és itt nem is elsősorban a házastársi hűségre gondolok, hanem arra, amikor azért fordítunk hátat egymásnak, mert megbízunk a másikban.

Ez majdnem minden színdarabban felbukkan, amit valaha csináltam.

Pláne ebben a mai világban, ahol olyan nehéz tájékozódni, a régi bizalmak, szövetségek nagyon fontosak számomra, mert ezeken érzem a társadalomban a legnagyobb sebet. A nagy közmegegyezések nem működnek már. Minden relatív, minden visszacsinálható.

Amikor kezdtem a pályámat, akkor egy elszúrt dolgot még nem lehetett annyival elintézni, hogy „bocs”. Ma már nincsenek megkérdőjelezhetetlen dolgok, és ez engem rendkívül foglalkoztat. Nem azért, mert keseregni szeretnék, hanem tényleg kíváncsi vagyok, hogy ez hogy lett. A nulladik perc is ezt járja körül. Hogy amikor sebet kap a teljes és feltétel nélküli bizalom, akkor utána mi van.

– Körmendi Jánosnak volt az a nagy mondása, hogy nincs kis szerep, csak rossz színész. De A nulladik percben tényleg nincs kis szerep. Mindenki fontos a történet szempontjából, és sok játékot, rivaldafényt kap minden színész.

– Ez ugyan soha nincs rendesen kimondva, de a színházi hagyomány mégis az, hogy vannak, akiket úgy csúfolunk, a „főszereplő szakosok”, és vannak a karakterszínészek.

Én a karakterszínészek világát csodálatosnak találom.

Na ez például egy nagy, évszázadok óta töretlen hagyomány. A néhány mondatból, gesztusból egész sorsokat ábrázolni képes színészek, én ezt nagyon szeretem nézni, csinálni és rendezni is. Szinte inspirálóbb, mint a főszereplők sok jelenetben kifejtett vívódása a saját történetükkel.

– A színészeket bevontad az alkotói folyamatba?

– Nem. Én nem csinálok olyat, hogy összeimprózzuk és aztán megírom. Nekem valahogy az esik jól – gőgből vagy hiúságból, vagy csak azért, mert az az alkat vagyok, aki szeret felelősséget vállalni –, hogy azt állítom, ez egy kész szöveg. Le van írva az egész, és azt kezdjük el próbálni – és amikor a próbán valami pontatlanság adódik, akkor szabatosan el tudom mondani, hogy az miért más, mint amit én szerettem volna.

Ugyanakkor nem vagyok diktatórikus. Hagyom, hogy a színészek beavatkozzanak, ha olyan van.

A Manővert például nem én rendeztem Kőszegen, hanem Horváth Illés, aki sokat változtatott rajta, kihúzta majdnem a felét, megváltoztatta a végét, és egy szavam sem volt. Ott azt élveztem, hogy valaki másnak más jutott róla az eszébe.

Az előadás végén egy kolléga, akinek nem tetszett a befejezés, engem talált meg a premierbulin a panaszával, én meg derűsen mondhattam, hogy kérdezze meg a rendezőt, az én példányomban nem ez van. Ő szörnyülködött, én nevettem. Engem nem zavart ez.

– Feleséged, Grisnik Petra játssza Pötyi mamát. Petrát azért bevontad az írásba, vagy ő is csak az olvasópróbán látta a szöveget?

– Azért volt előtte tesztolvasás, és nem csak Petrával.Dorottya is elolvasta előre, Pataki Feri is, de például László Lili nem.

Ha valahol megakadok, akkor ki szoktam kérni Petra tanácsát, mert nagyon nagy szaktudású színész, sokat tud a hatásról. Beszélgetünk róla, azzal együtt, hogy a szakmát azért általában megpróbáljuk nem hazavinni.

Például ahol most, az interjú alatt vagyok, ez egy olyan dolgozószoba, ami egy kicsi házikóban van, a kertünk végében. Nem megyek be a nagyházba dolgozni, és ha Petrával szeretnénk munkáról beszélgetni, akkor ő is átjön ide.

Nem szakmázunk ott, „ahol mások esznek”.

A Pötyi mama egyébként Petra találmánya, színdarabtól független karakter, jóval korábban létezett, mint ez a darab. Sőt, korábban, mint Az öreghíd alatt című másik, amiben először felbukkant. Ráadásul az a Brexit idején játszódik Észak-Írországban, tehát ő egy afféle időn és történelmen kívüli szereplő, inkább allegorikus figura, mint élőlény.

Ha lesz egy darab arról, hogy ledobták a bombát, és minden elpusztult, akkor a pernye alól egyszer csak felcsapódik majd egy deszkaajtó, előmászik a Pötyi mama és elkezd reggelit csinálni. A többi túlélők döbbenten kérdik majd, hogy „Ma is lesz reggeli?” És akkor a Pötyi mama majd mindenkit leszid: „Persze hogy lesz, mikor nem volt?!” Ő nagy hősöm nekem, még más színdarabokba is belekívánkozik. Meglátjuk.

– Az előadás húzóneve kétségtelenül Udvaros Dorottya. Milyen volt vele dolgozni?

– Számomra nagy találkozás volt. Egyrészt közelről látni dolgozni önmagában is felér egy főiskolai mesterkurzussal. Másrészt úgy vettem észre, ő is olyan, mint én: a döntések embere. Amikor eldöntötte, hogy vállalja a munkát, onnantól teljesen beleáll.

Nagyon sok olyan nagy színész van, aki egy szerepet hajlandó ugyan eljátszani, de vannak feltételei. Dorottya egyáltalán nem ilyen, ami nekem nagyon jól esett. Simán mondhatott volna nemet is, hiszen a darab még nem is létezett, amikor elvállalta.

De ami a legcsodálatosabb: Dorottya nagyon nagy próbagép, amit élvezet volt végignézni. A státuszából adódóan az is elég volna, ha csak bemenne, és olyan lenne, amilyen szokott, azzal is nagy sikere lenne. Nincs rákényszerülve, hogy igyekezzen.

Ebből viszont az következik, hogy minden igyekezet, amit beletesz, az igazi.

Tényleg azt akarja, hogy az a pillanat jól sikerüljön, vagy hogy az a szereplő az adott nyíltszíni döntés pillanatában színesebb, izgalmasabb legyen. Töri magát érte. Minden mással összehasonlíthatatlan érzés volt látni, ahogy az általam elképzelt szereplő életre keltésén munkálkodik, az ő igazságát próbálja megtalálni. A végére persze többet tudott róla, mint én, de ez így is van rendjén.

– Akik a cikk hatására kedvet kaptak megnézni a darabot, hol tehetik meg a nyáron, illetve ősztől?

– Nyáron utazgatunk vele. Lesz Kisvárdán, Debrecenben és az Ördögkatlan Fesztiválon is, ősztől pedig Budapesten a Belvárosi Színházban.

– Van-e új projekt a láthatáron?

– Kimondottan írói természetűek is vannak, de azokról még nem beszélhetek. De lesznek jövőre olyan előadások is, ahol nem én vagyok a szerző, de a szövegkönyv kialakításában részt veszek. Tehát inkább dramaturgi, szöveggondozói feladatok.

Az egyik Légrádi Gergely új színdarabja, ezt Szombathelyen fogjuk játszani. Egy színházi metoo-történet, Énis, teis a címe.

Közben a Mesterkurzus című darabot készítjük elő a Thália Színház számára, ott Molnár Piroska lesz a főszereplő. Olyan előadást szeretnénk, ami nagyon személyesen Piroska köré épül.

Ezt jövő májusban mutatjuk be, de addig még megyek Nyíregyházára és Tatabányára is. Tatabányán az eddig felsoroltakhoz képest az lesz a különbség, hogy ott egy nagyon komolyan megcsinált darabot csinálok majd, amihez nem kell, nem is szabad hozzányúlni. Ez Dragomán György Kalucsni című alkotása.

Színészként pedig a Hyppolitban fogok próbálni jövő nyáron. Hogy ott mekkora lesz a szabadságfok, azt hálisten, nem én döntöm el, ott csak egy nagy szereposztásból leszek balról a hatodik – de én az olyasmit is nagyon szeretem.

forrás: https://www.szeretlekmagyarorszag.hu/

Nyíregyházán kinyílt Tar Dániel

Tar Dániel, a Móricz Zsigmond Színház színművésze már számos nagyszerű szerepben bizonyította tehetségét, képességeit. Hajdúsámsonban nőtt fel, 2017-ben érettségizett a debreceni Ady Endre Gimnázium drámatagozatán, majd 2017-2022 között a Kaposvári Egyetem színművész szakán tanult.

2022-től tagja a nyíregyházi társulatnak, egyetemi gyakorlatát is itt töltötte. Azóta egyre több komoly szerepben mutathatja meg magát, sokak örömére. Ismerkedjenek meg vele, őszinte beszélgetés következik!

Tudsz már hegedülni?

Nem!

Pedig egy korábbi interjúban azt nyilatkoztad, szeretnél megtanulni…

A mai napig vágyom rá, csak az időmbe nem fér be a sok teendőm miatt. Persze amíg remek szerepek találnak meg, addig kevésbé bánom, azonban ami késik, nem múlik, mindenképpen elkezdem majd. Bár lehet, célszerűbb lenne egy könnyebben tanulható hangszerrel foglalkozni, de mindig keresem a kihívást!

Ezek szerint bőven el vagy látva feladattal?

Abszolút, és nagyon hálás vagyok ezért! A mostani egy igazán örömteli időszaka az életemnek, bár olykor nagyon nehéz is, akadtak buktatók.

Hosszú volt az út idáig?

A debreceni Ady Endre Gimnáziumban a drámatagozatos osztályba jártam, s eleinte nem tartoztam azok közé, akiket rögtön felfedeztek és fellépésekre hívtak. A nagyszünetben mindig vártuk, hogy Várhalmi Ilona, a gimnázium művészeti vezetője melyik öt-hat diákot hívja szerepelni, mi ugyanis ez alapján tudtuk bemérni, éppen melyik piedesztálra vagyunk elhelyezve. Első-másodikban iszonyatosan sokat tanultam, talán kitűnő is voltam, viszont akkoriban alig foglalkoztattak. Aztán harmadikban nagyot léptem előre. Ha jól emlékszem, egy Ady-gálán a Fekete Péter című dalt énekeltünk két barátommal, táncoltunk, bohóckodtunk, imádták a nézők. Attól kezdve előrébb kerültem a sorban, gyakran hívtak fellépni, az év végi vizsgán is sikerrel szerepeltünk. Olyan kitűnő szakemberekkel dolgozhattam együtt, mint például Csikos Sándor színművész, akitől nagyon sokat tanultam, azt gondolom, ő segített talán a legtöbbet; de feltétlenül meg kell említenem egy fiatalabb, ugyancsak debreceni színész, Kiss Gergely Máté nevét is.

Dánielfy Gergellyel a gimiben osztálytársak voltunk, igazi jó barátom mind a mai napig. Ez persze nem zárta ki, hogy egyúttal iszonyatosan irigy is voltam rá, mert gyakran hívták fellépni, gyönyörű hangja volt. Nagyon sok lánynak tetszett, akik engem viszont alig vettek észre. Aztán elkezdtem gitározni, mind jobban érdekeltek a versek, a monológok; a drámatagozatos órák mellett nagyon sokat dolgoztunk külön is, szabadidőnkben. Kocsmaszínházi előadásokat hoztunk létre, előadtuk például A tavasz ébredését, ami nem egyszerű darab. Tényleg sok mindent vállaltunk, alkottunk akkoriban! Ez vezetett el addig, hogy Geri és én is jelentkeztem a Színművészeti Egyetemre. Az első és a második rostán, mint a kés a vajban mentem át, úgy éreztem, be fogok kerülni Máté Gábor osztályába. Aztán a harmadik rostán kicsit befeszültem, nem jöttek össze a dolgok, azt éreztem, hogy több volt az, amit bele akartam rakni, mint a szerencse, ami az eredményességhez ugyancsak kell. Az ott előadott jelenetnél már a próbán éreztem, nem vagyok elég erős ahhoz, hogy az mondjam annak a srácnak, aki a partnerem volt: figyelj, picit hozzunk már jobban helyzetbe engem is a saját jelenetemben. A felvételi helyszínén, az Ódry Színpadon tényleg úgy alakult a kettősünk, amire tulajdonképpen számítottam, hogy ő került inkább előtérbe, viccesebb, érdekesebb volt. Azt mondják, ha a harmadik rostán, az Ódryn megmutatkoztunk, akkor lehet érezni, hogy felvesznek-e vagy sem. Sejtettem, hogy nem jön össze, s aztán el is engedtem a történetet...

Amikor megtudtuk, hogy a színművészetis felvételi sikertelen, nagy nehezen meggyőztem Geri barátomat, hogy jelentkezzünk Kaposvárra is. Ő semmiképp nem akart, de rábeszéltem. Kaposváron sokkal jobban éreztem magam. Réczei Tamás, az egyetem mesteroktatója felvételiztetett a második rostán, a kurzusán monológokkal, versekkel foglalkoztunk. Kéri Kittynél a jelenetek kerültek előtérbe, mi a Nyíregyházán is ismert Urbán-Szabó Fannival adtunk elő egyet a Choggiai csetepatéból.

Kaposváron sikerült! Amikor felolvasták a nevünket, akkor Geri is, én is hatalmas megkönnyebbüléssel zúztunk haza Debrecenbe. A Nagyerdőn még kiszálltunk, tettünk egy nagy sétát a Békás-tónál, szerintem akkor köszöntünk el a várostól. Amikor hazaértünk, hatalmas volt az öröm!

Milyen volt színészhallgatóként az egyetem?

Ebben a szakmában nyilván nem lehetsz mindig fent, jönnek hullámvölgyek is. Az első év nagyon nehezen indult. Ígértek fűt-fát, nagyon sok tanárt, de igazából azt vettük észre, hogy ha mi nem szervezzük le az órákat, és nem kerülünk képbe, akkor nem kapunk képzést. Szeptemberben kezdtünk, október-november volt már, amikor kurzust tartani le-lejárt Vidnyánszky Attila, szerettem az óráit. Sokat dolgoztunk Kéri Kittivel, Bozsik Yvette-tel és a kaposvári színművésszel, Sarkadi Kiss Jánossal, akinek kollégája, Kelemen József nagyon jó színészmesterség kurzusokat tartott.

Rosszul éltük meg, hogy nehezen indult a képzés, de aztán valahogy meglódult. Réczei Tamással színház- és önismeretet óráink voltak, a mai napig nagyon belém égett. Az volt a metodikája, hogy kiültünk egy székre, és három percünk volt elhitetni a tanár úrral, hogy az előadott történetünk tényleg fontos, továbbá mitől működik, és miképp lehet bemutatni egy jelenetben. Érzékenyen érint-e minket – ez volt a legfontosabb kérdés.

Csak a nyolcadik – a nagybátyámhoz kötődő – történetemet fogadta el. A hozzám nagyon-nagyon közel állt nagybátyám ugyanis 26 évesen szenvedett halálos motorbalesetet 2010-ben, évek múltán is érzem hiányát. Sírtam, mikor elmeséltem tanár úrnak, ekkor bökte rá, hogy ez lesz az a történet, amit meg kell alkotnom! A próbák során is nagyon sokat sírtam, különösen érzékenyen érintett a téma. Iszonyú nehéz még most is, mert mind a mai napig azon gondolkodom, vajon milyen kalandjaink lennének a nagybátyámmal, aki igazán közel állt a szívemhez. Ebből az érzékeny dologból a mai napig gyakran merítek amikor próbálok vagy színpadra lépek.

Egyetemistaként felkerültünk Pestre a Nemzeti Színházba. Igazából statisztálni. Most csak a magam nevében beszélek: az egy iszonyat hálátlan időszaka életemnek. Abszolút motiválatlan volt a csapat, nagyon szétvoltunk, nem tudtunk összejönni próbálni, a többség inkább elment este inni, bulizni. Másnap nyilván nem tudtuk őket összeszedni.

A Nemzetiben nem adódott számotokra semmilyen kihívás?

Nem voltak elvárások. Bár akadt olyan része, amit nagyon szerettünk, például amikor Bozsik Yvette-tel remek táncos darabokat csináltunk, illetve Szentiványi Kinga tartott nekünk olyan mozgáskurzusokat, ahol sokat erősödtünk és a mozgáskoordinációnk számottevően fejlődött. De, ami nagyon fontos a képzésben, a színészmesterség része, az nagyon elmaradt. Bevallom, akkoriban egy kicsit elvesztettem a hitemet, föltettem magamnak a kérdést, hogy ha csupán ennyi, akkor érdemes-e csinálni. Nyilván nem láttam tisztán, nem tudtam kivárni mi lesz később… Ebben az időszakban rengeteget beszélgettem édesanyámmal.

Elgondolkodtál azon, valóban színész akarsz-e lenni?

Igen. Sokszor megfordult a fejemben, hogy otthagyom; ezt harmadéven közöltem az osztályvezető tanáraimmal, Bozsik Yvette-tel és Bakos-Kiss Gáborral is. Elmondtam a fájdalmaimat, a lelki dolgokat, hogy ez, amiben vagyok, nekem nem elég. De hála istennek nem engedték! Talán csak én éreztem erősnek a negatív hatásokat, ők azt mondták, minden rendben van, ne adjam fel! Néztem magam elé: tényleg? Erről beszélgettünk egy fél órát.

Ekkor jött felkérés Debrecenből, szereplehetőséggel A Pál utcai fiúkban. Nyilvánvalóan mentem volna, de arra még nem engedtek el a Nemzeti Színházból. Aztán egy osztálymegbeszélésen szóltak, hogy Nyíregyházáról érkezett megkeresés: hat embert hívnak egy musicalben szerepelni, ez volt az Édes Charity. És ekkor elkezdődött valami…

Megkérdezték, ki akar menni?

Nem. Molnár G. Nóra volt a koreográfus, akivel korábban forgattam az Apatigris tévésorozatban, onnan ismertük egymást. Úgy emlékszem, egy mozgásvizsga felvételét nézték meg Horváth Illéssel, a nyíregyházi színház művészeti vezetőjével, s ők választották ki a hat színészhallgatót. Ekkor bizonyosodtam meg afelől, hogy megérte kivárni. Itt, Nyíregyházán olyan visszajelzést kaptam úgy a személyiségemre, mint a lelki dolgokra, a játékomra, a tehetségemre, hogy érdemes a színművészettel foglalkoznom.

Ezt mind itt ért, a Móricz Zsigmond Színházban! Talán Horváth Illéstől érkezett a legtöbb ösztönzés és pozitív visszaigazolás. Nagyon hálás voltam, hogy ide kerültem, Nyíregyházán ki tudtam nyílni. Ekkor jöttem rá arra is, hogy az a hosszabb, csendes, eseménymentesebb időszakom sem volt hiábavaló, mert akkoriban sokat jártam futni, próbáltam helyzetbe és rendbe hozni magam mind fizikailag, mind lelkileg, hogy mire ideérek ragyogni tudjak. És hála istennek, így is lett!

Nyíregyházán színészként az Édes Charityn túl számos előadásban, mint a Bogáncsvirág, a Közellenség, az Idétlen időkig, a Jó estét, nyár, jó estét szerelem, a Görbe tükrök, a Kukucs, a Micimackó előadásokban, énekesként a Móricz (F)Actorban és a Három tenor formációban kaptál feladatot, s talán fel sem soroltam mindet.

A Szaffival kezdtük, majd jött az Édes Charity – utána tombolt a covid, bezárt a színház… Azután újraindult, majd jött a közelmúltbeli kéthónapos bezárás a rezsiválság miatt, ezért csak egy játszóhelyszínen, a Művész Stúdióban tarthattunk előadásokat. Szerencsére nekem ott volt a Kukucs és a Görbe tükrök…

Szavaid szerint Nyíregyházán ért az az érzés és az a visszajelzés, hogy érdemes a színészi pályán dolgoznod. De igazából hol, mikor dőlt el a választás?

Szerintem három olyan időszaka volt az életemnek, amikor feltettem magamnak a kérdést. A középiskolában mondtam igent és nemet is, miként az egyetemen és Nyíregyházán is. Szerintem ez nem egyedi dolog, nagyon sok színész átéli. Ez az érzés nyilvánvalóan függ a mindenkori lelkiállapottól is.

Tépelődő típus vagy?

Mostanában már nem, jó ideje nagyon stabil minden.

Mi kellett a stabilitáshoz?

A bizalom nagyon fontos, egyre jobban hiszek ebben. Már egyre kevesebb gondot okoz felmenni a színpadra, még akkor is, amikor el vagyok havazva, vagy jön egy nehéz hét, nehéz előadás. Azt hiszem a Jó estét nyár, jó estét szerelem alatt megedződtem, szerintem az volt egy nagy ugródeszka, azóta már könnyebben veszem az akadályokat. Ráadásul rendre remek szerepeket kapok.

A Jó estét nyár... próbaidőszaka alatt más feladataid is voltak…

Igen. Akkoriban azt éreztem, ha azon az időszakon túllendülök valahogy, onnan már csak fölfelé vezet az út. Persze nem tragédiaként éltem meg azokat a heteket sem, mert tudtam, mennyi munka és mennyi befektetés kell ahhoz, hogy helyt álljak és sikeres legyek az adott szerepben. Az egyik próbán annyira fáradt voltam, hogy Sárközi Pista bácsi, az ügyelő leállította. Én mindent beleadok a szerepformálásba, s talán túlzottan is elmerültem Viktor lelkiállapotába, aki nagyon vehemens és zaklatott tud lenni – így majdnem leájultam a székről. Hála istennek Horváth Illés, a rendező abszolút követte, mit csináltam aznap, így tisztában volt vele, mi jár a fejemben. Iszonyat hálás vagyok, hiszen kitartott mellettem és sikerült úgy megcsinálnunk az előadást, hogy nagyon szeretik a nézők.

Vannak kedvenc szerepeid? Ha igen, mitől függ, az lesz-e valamelyik?

Nagyon fontos, hogy közel álljon hozzám. Mostanában minden szerepemet úgy élem meg, hogy éppen az a legjobb valamiért. Ez lehet egy visszajelzés, egy gesztus az irányomba egy nézőtől, bárkitől… Számomra a pozitív visszacsatolások nagyon fontosak. A szilveszteri előadás kapcsán egy hölgy azt mondta, látszott a gitárjátékomon és éneklésemen, hogy beleadok mindent, ezért is szeretik, hogy itt vagyok a Móricz Zsigmond Színházban. Úgy éreztem, mintha egész Nyíregyháza nevében beszélt volna, többek háláját tolmácsolva. Az ilyen visszajelzések visznek előre!

A Kukucsot azért szeretem, mert a gyermekeknek hatalmas öröm az interaktív előadás, a Görbe tükrökben pedig nagyon érdekes az általam megformált fiúnak a személyisége és vívódásai, amelyek hasonlóak, mint amelyekkel én is megharcoltam. Amikor az apján kitölti a dühét, mert végre bizonyosságot kap, az egy nagyon fontos momentum és jelenet. Habár nem nagy szerep az enyém, igyekszem belőle – s persze mindegyikből – nagyot csinálni. Legalábbis próbálkozom vele. Élvezem, nem megerőltető. Utána persze lehet, hogy elfáradok, de nem érzem azt, hogy erőlködnöm kellene. Minden természetesen jön belőlem.

A Görbe tükrök (is) remek előadás, néhol komikus, de többnyire drámai. Mélységei vannak. Amikor először láttam azt a jelenetet, amelyben tojással és szalonnával dobáltad meg dühödben az apádat, kicsit blődlinek éreztem. Aztán amikor másodszor is megnéztem (kedvelt színdaraboknál nálam gyakran előfordul), akkor jöttem rá, hogy ez egy komoly tartalmat hordozó visszautálás egy korábbi történésre…

Én azt a jelenetet nagyon szeretem. Mi is beszélgettünk arról a próbák során, vajon rögtön megértik-e a nézők e jelenet eredőjét.

Itt kiélheted az erőszakos hajlamodat is – már ha van.

Akad bennem egy kicsi, fölgyülemlett… A Bogáncsvirág például terápiás előadás volt számomra, egyfajta visszatalálás. Akkoriban el is kellett vonuljak egy kicsit haza, Hajdúsámsonba, helyre tenni kissé a lelkemet. Sok kérdést tettem fel önmagamnak.

Sikerült megbeszélned Tar Dániellel?

Igen, ismét meggyőztem magam.

Bár nagyon szép, de nem könnyű pálya a színművészeké. Olykor borzasztó lelki terhet jelentő szerepek várnak rátok, amelyeket, ha nem éltek át, nem hiteles, ha pedig átélitek, az óriási lelki traumával jár, amit talán nem lehet, legalábbis nem könnyű letenni rögtön akkor, amikor a függöny legördül…

Tőlem idegen, ha nem adok bele mindent. Bár nem sűrűn iszom alkoholt, a Jó estét nyár… után mindig megittam egy-két fröccsöt.

Az előadás alatt végig a színpadon vagy.

Fizikailag és lelkileg is megterhelő, ez kétségtelen. De nagyon örülök, hogy megkaptam ezt a szerepet! Rengeteg színt találok mind a mai napig ebben a darabban és a szerepformálásban, nem okozott gondot azonosulni ezzel a fiatalemberrel, a küzdelmeivel, vágyaival. Pontosan tudtam, honnan merítsek ehhez erőt, a mai napig épp ezért nem is tudom elítélni azért, amit tesz a darab végén, illetve az egész történetben.

Álomszerepet meg tudsz nevezni?

Éppen azért nincs, mert szinte mindegyik közel áll hozzám, amit eljátszhatok. Mondhatnám persze a Hamletet, de elcsépelt. Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését azért írd ide!

Szereted, ha szinte egyedül, maximum egy-két társsal vagy egy előadás részese?

Remek ez a társulat, jó a kollégákkal dolgozni. A Kukucs persze abszolút új dolog és mély víz volt. Bár én vagyok a főszereplő, ez mégsem „monomese”, mert Olajos Gábor nemcsak a hangszereit szólaltatja meg és énekel benne, hanem olykor szövegekkel, végszóval is társam. Mivel interaktív előadás, egy idő után nagyon nehéz volt közönség, azaz gyerekek nélkül próbálni. A rendező, Pregitzer Fruzsina arra hívta fel a figyelmemet az első, közönség előtt – vagy inkább velük – zajló próbán, hogy ne legyen köztünk szakadék, kezeljem őket felnőttként, akkor sokkal jobban jönnek majd velem abban a negyvenöt percben. Már a második próba-előadáson látszott, min kell kicsit változtatni a siker érdekében, így a premier már úgy ment le, hogy végig aktívak voltak a gyerekek, imádták. Nagyon sokat tanultam ebből a próbafolyamatból és az előadásból.

Háromnegyed órán át folyamatosan fenn kell tartanod a kicsik érdeklődését. Azt tapasztaltam, sikerült, s ezt a hatéves, színházrajongó unokám is visszaigazolta.

Figyelnünk kellett, hogy végig érdekes és vicces is legyen. Előfordul, hogy közben meg akarnak érinteni, ölelni. Egyszer egy kislány az előadás vége felé, amikor a „mackó, mackó ugorjál” strófát énekeltük, s közben a helyükön ugráltak a gyerekek, elesett, beverte a vállát, sírni kezdett. Villámgyorsan kellett dönteni: az a jobb, ha tovább lépünk, vagy valami más. Odamentem hozzá, szorosan megöleltem, bevittem a küzdőtérre és elkezdtünk táncolni. Hamar elmúlt a sírás, a fájdalom…

Kit nevezel meg mesterednek, példaképednek?

Példaképem Kiss Gergely Máté debreceni színész, akitől nagyon sokat kaptam. Nemcsak akkor, amikor színészmesterséget tanított nekünk a gimiben, de akkor is, amikor láthattam őt színpadon dolgozni, égni. Trill Zsolthoz tudnám hasonlítani a Nemzetiből, Gergő ugyanolyan vérmérsékleten mozgott minden egyes munkájában. Ez a példa, eltanultam tőle, próbálom követni. Nyíregyházán talán Gulácsi Tamást nevezném meg, bár rajta kívül is több nevet tudnék mondani. De Guli volt az, aki amikor látta, nehéz időszakot élek meg, elvitt sétálni és beszélgetni az erdőbe, hogy ezzel segítsen, mert talán látta bennem az elhivatottságot, hitt bennem. Kiderült: hasonló dolgok foglalkoztatták őt is ennyi idős korában, hasonló problémái voltak. Nem ismerem olyan mélységig, mint ahogyan itt sokan, de ez egy szép barátság.

Bár Hajdúsámson nincs túl messze Nyíregyházától, elmondhatod, hogy itt otthonra leltél?

Így érzem. Az utóbbi egy évben különösen. Most lett egy kiskutyám, egy harlekin tacskó, aki olyan színeket hozott az életembe, amit – bár volt már kutyám otthon – el sem tudtam képzelni. Ő a lélek kivetülése. Mindemellett lassan egy éve jól működő, szép párkapcsolatban élek, s ez ugyancsak jót tesz a lelkemnek.

Fontos a nyugodt háttér.

Igen. Soha nem éreztem még magam ilyen nyugodtnak, mint mostanában, és ez jó dolog. Nem vágyom bulizni, sem arra, hogy elmenjek iszogatni, az elmúlt időszakban jó dolgokat kaptam az élettől. Régi-új szenvedélyem az ásványgyűjtés, ami szintén megnyugtató tevékenység. Egyelőre még vásárolom, de van egy ismerősöm, aki majd visz bányászni. Lehet, idővel bizniszt csinálok belőle…

Mit hozhat a jövő?

Azt várom, hogy még többet tudjak tanulni, mert ez a színház már eddig többet adott nekem, mint az egyetem. Így amíg Nyíregyházán szakmailag fejlődhetek és feladatokat kapok, addig biztosan itt leszek. Vonz valamennyire a tévésorozatok világa is, bár az utóbbi időben több olyan produkciót láttam, ami miatt talán most kevéssé érdekel. A szinkront viszont szívesen kipróbálnám, úgy érzem, tudnám csinálni! Érdekessége, hogy másfajta munkát, koncentrációt igényel, mint a színpad. Majd egyszer, talán megtapasztalom azt is, milyen függetlennek lenni, fellépni fővárosi színpado(ko)n. Egy nagyjátékfilm pedig különösen fel tudná csigázná az érdeklődésemet!

forrás: https://magyarmezsgye.hu/

„Nem gondolok magamra művészként, csak suszterként” – Beszélgetés Göttinger Pállal

Mondják, a suszter maradjon a kaptafánál. Göttinger Pálnak viszont sokféle kaptafája van, és ezek majdnem mindegyikéről kérdeztük.

Papp Tímea

Írás, színészet, rendezés – ezek milyen időrendi sorrendben követték egymást az életedben?

A zene volt először – ilyen volt a családi otthon nálunk. A szüleim is kórusból ismerték egymást, négyen vagyunk testvérek, mindenki zenél valamit – de legalábbis énekel, templomi szolgálattól iskolai énektanárságon át a Soharózáig. Utána jött a gyerekszínészet a Magyar Rádió Gyerekstúdiójában, ahol az akkor még virágzó rádiójátékgyártásban lehetett nézni a nagyokat, Vajda Lászlót, Gábor Miklóst és a többieket. Rendezőt is ott láttam először életemben, Varsányi Anikót, Vadász Gyulát, Papp Jánost, Zoltán Gábort, Hegedűs D. Gézát, Máté Gábort, Horváth Pétert és másokat – nyilván hatott rám ez is.

Aztán jött a színművészeti, ahová színész és rendező szakra is felvételiztem, utóbbira vettek fel, Székely Gáborhoz. Úgyhogy végül abban rendezkedtem be – ez lett a szakmám, mindent összeadva ezzel töltöttem eddig a legtöbb időt, de a többit sem engedtem el. Az írás jött legkésőbb, voltaképp a karanténnal rám szakadt bizonytalanság és a kényszerűen felszabadult idő következményeképp.

És ahogy nőttél, növögettél, milyen és miért sorrendben maradozott el, illetve jött vissza egyik-másik?

Csak az időbeosztás volt a szempont, vagyis annak a nehézségei – a rendezővé váláshoz is kellett egy majdnem teljes évtized, egész embert kívánt, nem lehetett mellette ezer más dolgot csinálni. Mostanában kicsit alakítottam rajta, többet játszom, és nem rendezek már évi négy-öt bemutatót. Szóval próbálom állítgatni az egyensúlyát ezeknek a dolgoknak, hol sikeresebben, hol ügyetlenebbül. Kedvem mindig mindenhez lenne, de most a zene például már évek óta csak egy-két koncert egy évben, hiányzik is nagyon, meg hát rozsdásodom is, nem gyakorlok már naponta, mint régen.

Honnan a vonzalmad az ír kultúra iránt drámástul, firkinestül, ha tetszik, mi a te ír-ősélményed?

Az első hatás egy Dubliners-lemez volt, bakelit, ami megvolt nekünk otthon. Édesanyám angoltanár, és valami segédanyagban megvoltak neki a szövegek is legépelve. Gyerek voltam, de már jól beszéltem angolul, és rabul ejtett a muzsika, Luke Kelly karakteres, szigorúan nyílegyenes énektechnikájú, mégis ezerszínű, nagyon személyes előadásmódja – és a felismerés, hogy ezek mind történetmesélő dalok, és értem is őket. Úgyhogy a gimnázium elején, mikor körülöttem mindenki rockzenekart fabrikált, én az akkori legjobb gimis barátommal, Hodász Andrással ír zenekart alapítottam, és játszottam velük 10 évig, egyébként azóta is nagy ritkán.

Akkoriban ez nagyon ment Pesten, sokat játszottunk, és mellettünk sok zenekar, sok táncház volt, mindig újat kellett tanulni. Ráadásul ez a kilencvenes évek vége volt, a széles körű internetezés is akkor kezdődött, kinyílt a világ, rengeteg kottára lehetett bukkanni, szóval csomó szöveg, zene, felvétel, titkos forrás elém került, mohón tapicskoltam bennük. Furulyáztam, gitároztam, énekeltem, anekdotáztam közben a közönségnek. Jó évek voltak.

A drámák már csak az egyetemen jöttek szembe, és ott is későn, és nem is a McDonagh, hanem Conor McPherson – ráharaptam, mert addigra már sokat tudtam a gondolkodásmódról. Nagyon hatott rám ez a keverék: egyfelől a transzcendens, a túlvilági, a mennyei és a pokoli teljesen természetes jelenléte, másfelől a véres, a kegyetlen, az ember és földközeli. Az olyan kisközösségek történetei, amelyeknek a brutalitás a szeretetnyelve. Ráadásul minden nagyon erőlködésmentesen kapcsolódik össze, organikusan. Az is nagyon jó volt ezekben a szövegekben, hogy érződött, egy nagyon eleven színházi kultúrából érkeznek, kimondottan színházi előadásra, sőt egy jól sikerült estére íródtak, csupa jó jelenet, csupa jó szerep, csupa szinte bulvárosan könnyen befogadható forma, de még a legsúlyosabb témafelvetéseknél is.

Tetszett ez, mert a magam lusta módján önműködőnek láttam: csak meg kell csinálni, és már jó is. Azóta persze nem gondolom már így, százegynéhány premierrel később árnyalódott bennem ez a kép. De a rendezés nagyon szorongós foglalkozás, és én akkoriban felüdültem abban, hogy ezeknél nem érzem ezt. Az én rendezői munkám úgyis mindig jobban hasonlított az angolra: az előadásaim oka mindig maga a színdarab, nem a rendezői eszme vagy vízió. Nem is gondolok magamra művészként, sok, általam egyébként nagyon tisztelt kollégámmal ellentétben, hanem csak suszterként. Alapanyag, kézbevétel, megmunkálás, és a végén egy előadás, ami könnyű, kézre álló, mindennapos használatra való. Oly használatos, mint az ekevas, ahogy Weöres mondja.

Milyen krimiket szeretsz?

Ahol előbb tudom, mi történt. Mint a Columbóban. És aztán végignézem, ahogy valaki emberismerettel, empátiával, szelíd, de mégis kíméletlen következetességgel a szemem előtt érti meg, hogy ez hogyan történhetett meg. Ez hasonlít a legjobban a színházházcsináláshoz is egyébként. A Bogáncsvirágban, amit Nyíregyházán mutattunk be, az első felvonás közepétől lényegében tudható, hogy ki a gyilkos – de még sok van hátra, mire rájövünk, mi is történt pontosan, és hogy miért.

A Manőverben, amit Kőszegen csináltunk tavaly, nem volt világos a tettes személye az utolsó jelenetig – de az egyes szereplőket megértéssel szemlélve mégis össze lehetett rakni előre, hogy merre vezet az út a végkifejlethez. Az Öreghíd alatt címűben, ami szintén kőszegi, és most a Városmajorba érkezik a Szabadtéri Színházak Találkozójára, szintén van egy krimiszerű fordulat a második felvonásban, egy évtizedekkel ezelőtti árulás, ami nyílt színen derül ki. Ha ügyesen játsszuk, az összes többi jelenet igazi jelentését és tétjét is felragyogtatja.

Annyiban mégsem jó a Columbo-párhuzam, hogy a krimi őstörvényei szerint a nyomozó általában kívülálló – nálam viszont mindig szerepel a történetben magában is, köze van hozzá, a legszemélyesebben, és nemcsak neki, hanem íróként nekem magamnak is. A Bogáncsvirágban egy Fiona nevű lány próbál rájönni, hogy hogyan haltak meg a szülei – hogy aztán rájöjjön, hogy ő is érzi egy árulás generációkon át örökített traumáját, amihez neki is köze van, és hogy az ő saját élete is veszélyben forog. A Manőverben egy Kasper nevű újságíró bukkan gyilkosságok nyomára, miközben a saját megbicsaklott életének a romjait kutatja – egy életközepi válsággal küszködő, valaha tehetségesnek mondott, de mára megállapodott (és megtorpant) férfi, aki indokolatlanul szép és tehetséges feleségével gyermektelen házasságban él, ráadásul kissé túlsúlyos is lett közben… Ez akár én is lehetnék.

Az Öreghídon végzett munka volt ebből a szempontól a legkülönlegesebb: ott ugyanis egy olyan főszereplő nyomoz, aki „többen van”. Ott ugyanis egy kisközösség a főszereplő, egyenlő nagyságú szerepekkel, amelynek minden tagja én magam vagyok. A személyiségem más és más kivetülései vannak összezárva egy helyen, ahonnan nem lehet kijutni. Ahogy szeretik, ahogy bántják egymást, ahogy fogadják az idegent, ahogy segítenek a bajbajutottakon, ahogy kicsinyesek és nagyvonalúak egyszerre, ahogy az életüket adják tétovázás nélkül egy jó ügyért, ahogy útjára engednek egy haldoklót, ahogy megbocsátanak egy megbocsáthatatlan árulást a múltból. Külön-külön: ilyen vagyok. Együtt: ilyen szeretnék lenni.

Mit jelent Az Öreghíd alatt esetében a műfaji megjelölés: „képzeletbeli ír darab”, ehhez képest mi a Bogáncsvirág?

Ó, ez csak játékosságból került oda, nincs mögötte semmi ravaszság, a kőszegi nyári színházcsinálás oldott hangulatához van köze. Simán csak későn jutott eszembe, hogy álnéven kellett volna kiírni a szerzőt a plakátra, mit tudom én, „írta McDonagh nagymamája”, vagy ilyesmit, de addigra már késő volt.

Az az előadás azért készült, hogy a jóérzésünket hizlalja, és így a nézőét is. Erre való, szabadtérre, nyárra. Mert az Öreghíd stílusgyakorlat is, paródia is, de komolyan vehetőség is van benne. Igazi, nagy játékkedvvel összerakott hamisítvány. Azt játsszuk, hogy írek vagyunk, de nem azért, mert tényleg azok szeretnénk lenni, hanem mert ma ez a játék. Nincs benne nagyobb hátsó gondolat, mint abban, ha a fejembe nyomok egy piros sapkát, és bemondom, hogy most én vagyok a tűzoltó. A Bogáncsvirágnak nincs ilyen előképe, nem utánoz, nem hivatkozik. Pusztán a helyszín, az eldugott északnyugati sziget miatt tűnhet hasonlónak.

Az eddigi írdarab-rendezéseid után hogyan definiálnád, milyen egy „valódi ír darab”?

Van Upor Lászlónak egy nagyon jó tanulmánya erről a magyarul kiadott Pogánytánc drámakötetben, az nagyon élvezetes olvasmány. Én nem vállalkoznék ezzel kapcsolatos fejtegetésre most, mert nem vagyok tudós – inkább csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy míg az ír drámakultúra is van olyan ezerszínű és izgalmas, mint bármelyik másik, mégis a világ többi részén nyugodtan lehet rá hivatkozni, a szóösszetétel mindenütt jelentéssel bír. Ez mindenképp figyelemre méltó. Az ír kultúra világszerte sikeres exportja, a zenétől a McDonaghon át a sztepptáncig: páratlan művészi és piaci sikertörténet.

Magyar nézőként nyilván a hasonlóságok és különbségek listába rendezése a legérdekesebb feladvány – egy kis (nálunk jóval kisebb!), történelem tépázta nép, amely ráadásul sokkal fenyegetőbben nézett szembe a történelme során az identitása megsemmisülésének reális lehetőségével. Többek közt saját nyelvét is csak elvétve beszéli már – mintha nálunk megmaradt volna a Monarchia, és most mind németül beszélnénk, páran értenének csak magyarul. Évszázados nyomor után csak egészen a közelmúltban beköszöntő jóléti társadalom, sírva vigadás, összetéveszthetetlen népdalkincs vagy épp a nagy, elnyomó (de közben áttételesen fel is emelő) szomszéd, rengeteg társadalmi feszültség… És hát az erőszak, lövöldözés, robbantás, amit nem lehet félvállról venni. Szóval sok az érdekes, elsőre hasonlóságnak tűnő, de igazából máshonnan megközelítendő szempont.

Egyébként a zenészek között sokkal korábban hallottam a székely-ír mentalitás közötti feltűnő hasonlóság gondolatáról (ami persze felszínes ugyan, de nem teljes tévedés), minthogy Székely Csaba drámái (amelyek sok nézőjüket McDonaghra emlékeztetik) elindultak volna hódító körútjukra Magyarországon.

Számomra az ír darab egyszerűen az, ami hamisítatlan. Amit mi csinálunk, az „olyan”. Az meg „az”. Ahogy egy ír kocsma is fura díszlet itthon, és létező, autentikus hely és fontos társadalmi agóra ott. Nyilván az ír darabokat is a maguk sokrétegű társadalmi, mitológiai, miegymási hivatkozásaival csak az ő kultúrájukba ágyazott szellemmel lehet igazán érteni, de mégis, a belőlük áradó ősiségen keresztül élvezhetők a világ más tájain is, van bennük valami univerzális. Ismerősnek látszik valahogy, nem érezzük idegen terepnek.

Aztán még ott van ezer más dolog is, a nyelv, amit világszerte beszélnek, miközben maga az angolul formát öltő anyag mégsem angol és pláne nem amerikai. És hát ott van bizony a kelendőség. Utóbbi sem elhanyagolható szempont. Az ír kocsmazene a mi magyarnóta-kultúránknak felel meg (népzenei gyökerű ugyan, de lényegében maga is hamisítvány), mégsem mérhető össze a hatása a kettőnek. Így a piaca sem.

Mitől tud felszabadító lenni, ha gombhoz varrod a kabátot, tehát a színészekre írod a darabot, nem pedig adott csapatra keresel klasszikus vagy kortárs, magyar vagy külföldi drámát?

Mert eleve felvillanyoz a gondolat, hogy megbíznak bennem ennyire, és látatlanban elvállalnak egy szerepet. Hogy tudják előre, hogy jól fognak járni, mert olyan lesz, ami nekik jól áll, ami személyre szabott kihívásokat tartogat, ami személyes sikert ígér. Utána ezt valóra is kell váltani persze, sok van még ilyenkor hátra. De már maga a bizalom a lehető legnagyobb inspiráció, ami az induláshoz kapható.

Egy vidéki előadáshoz képest talán csak egy nyári vidéki előadás lehet időben, térben korlátozottabb hatókörű. Ez a mondat a szakmai hiúságodat vagy önérzetedet illetően kivált belőled bármilyen érzést?

Én lennék a legboldogabb, ha a magyar színigazgatók között híre menne, hogy én tudok ilyet. Felkérésre, a produkció elképzelt körülményeit és évadbeli funkcióját előre ismerve létrehozni valamit, amiben jó benne lenni, jó nézni, ami könnyen befogadható, és a szakmailag kissé homályos, de a közönség szempontjából nagyon is keresett mezsgyén van a bulvár és a művészszínház között. Hogy minden skrupulus nélkül és nagy kedvvel foltozok be évadtervi lukakat, írok nagy szerepet valakinek, hozok helyzetbe másvalakit.

Voltam társulatvezető épp elég ideig ahhoz, hogy tudjam, ez értékes tudás. Hogy fejlődhessek benne, annak az országos figyelem nyilván jót tenne, de nem akarok telhetetlen sem lenni – és pláne nem akarok keseregni azon, amivel nem tudok mit csinálni. Ha egyetlen felejthetetlen, csillagos kőszegi nyáreste jön ki belőle, az is nagyon jó nekem. Évekig táplálkozom a tapsviharból, amit a végén kapunk.

Milyen vagy színésznek, amikor egy kollégád rendez, és milyen akkor, amikor játszol is a darabban?

Az egész életem színészek között telik – így elég jól tudom, mivel könnyítem meg egy rendező dolgát. Nagyon könnyű velem, én úgy élem meg, de persze majd én is kajánul vigyorgok, ha azt olvasom valahol, hogy ők erről mást mondanak.

forrás: https://kultura.hu

Búcsúzik a nyíregyházi Bogáncsvirág csapata

 Reméljük, még találkozunk.

István István, Tar Dániel, Pregitzer Fruzsina, Fodor Boglárka, Tóth Károly, Illyés Ákos

Bogáncsvirág - Juhász Éva képei

Bogáncsvirág a Nagyszínpadon

GÖTTINGER PÁL BOGÁNCSVIRÁG 

krimi egy lányról két felvonásban 

Díszlettervező: Ondraschek Péter 

Jelmeztervező: Cselényi Nóra 

Zene: Dinyés Dániel 

Súgó: Hugyecz Vivien 

Ügyelő: Sárközi István 

Rendezőasszisztens: Antal Andrea 

Rendező: Göttinger Pál 

Van egy lány, Fiona. Nem gyerek már, de eddig halogatta a felnőtté válást. Most viszont tragédia történik: szüleit elveszíti egy balesetben. A gyászmunka rémes: hozzá kell nyúlni a lakásban minden tárgyhoz, mindent át kell nézni. Az apja holmijai között különös iratokra bukkan – kiderül, hogy birtokokat örökölt a világ végén. Egy városi lánynak felfoghatatlan ez a hír, és mivel egyébként sincs miért maradnia az üres lakásban, nekiindul, hogy felfedezze magának a helyet, amelyről azelőtt sosem beszéltek neki. Történetünk itt indul. Egy utazással. Egy megérkezéssel. Egy távoli, kopár, északi szigettel, messze benn az óceánon, ahová egy teherhajóra felkéredzkedett rémült fiatal nő érkezik az éjszaka közepén. Tél van, mindenütt sűrű köd – és a ködből kibontakozó idegenek: az új barátai. Fiona sorra kifaggat mindenkit, és lassacskán világossá válik számára: egész eddigi életében hazudtak neki. A megbolygatott múlt pedig felkavarodik a köddel együtt, és hamarosan az életét fenyegeti. A háttérben egy régi történet háborúról, kémekről, vesztesekről és árulásról – előttünk pedig egy mai: a felnőtté válásról, a felelősségről, az elhallgatásról. Arról, hogy hogyan mállik semmivé az, amit gyerekfejjel megingathatatlannak hittünk. És hogy ez igazából még nem katasztrófa: hanem egy napfelkelte ígérete. Ha észnél vagyunk. Az előadást 14 éven felülieknek ajánljuk! Az előadás időtartama 2 óra 30 perc, egy szünettel.