Tóth Glória Jáde és csapata felvételeiből, az Ördögkatlanon gyűjtött élményekből áll össze a Wombo új klipje, íme!
Nem baj az, ha valaki nem cigányként cigány alkotást készít. Az a nem mindegy, hogy ezt hogyan teszi
A Független Színház egy olyan társulat, amiben romák és nem romák is együtt dolgoznak azon, hogy valami értéket hozzanak létre és eloszlassák a cigányokkal kapcsolatos negatív sztereotípiákat. Balogh Rodrigóval, a társulat művészeti vezetőjével beszélgettünk a Független Színház tevékenységi köréről és a roma színjátszás itthoni helyzetéről.
– Mi a célja a munkájuknak?
– Mi pont azt mutatjuk meg, hogy Európában él jó pár olyan roma, akinek volt lehetősége tanulni és az értékeik, valamint a kihívásaik közösek a többségi társadalommal. Ráadásul nem csak hogy képesek erről beszélni, hanem még újat is tudnak mutatni, ami értékes lehet a többi ember számára. Így a cigányok nem csak áldozatként vagy negatív szereplőként jelennek meg, hanem aktív, európai polgárként. Ezzel eloszlatjuk a sztereotípiákat – ami úgy gondolom napi szintű feladatunk –, másrészről pedig egy pozitív képet tudunk kialakítani a cigánysággal kapcsolatosan.
– Tartanak Roma Hősök workshopot az egyetemistáknak, gimnazistáknak, de az sem ritka, hogy fesztiválokra – többek között az idei Ördögkatlan fesztiválra is – elviszik ezt a programot. Mi történik egy ilyen kurzuson?
– Ez egy nagyon hosszú műhelymunka: alsó hangon háromórás, de igazából négy, hogyha valódi élményt akarunk okozni. Eltérő, hogy egy közeg mennyit kér ebből: mi elég rugalmasak vagyunk, tudjuk úgy alakítani, hogy az kényelmes legyen bármelyik csoport számára. Régebben vegyes fogadtatásban részesültünk, de szerencsére most már ez nem így van: mindenütt osztatlan sikert aratunk. Az első részben a résztvevőknek – a származásuk nem számít – négy eltérő színdarab egy-egy részletét vetítjük le. Azután közösen beszélgetünk arról, hogy mi az, hogy hős – hiszen a színháznál, a drámában mindig a hős a központi figura. Az ő döntéseiből, felelősségvállalásából, de még az elbukásából is sokat tanulhatunk. És persze egy drámai hős esetében az sem árt, ha valamilyen változást hoz a szűkebb-tágabb környezetében – ezt is érdemes megnézni. A foglalkozások második részében elkezdjük megfogalmazni önmagunkat. Mikor voltam én mások számára hős? Mikor volt az? Ki az én hősöm és miért? Ezek olyan kérdések, amelyek mindannyiunkat érintenek. Ahogy egy csoport tagjai megosztják egymással ezeket a történeteket, az nem csak terápiás jellegű lehet, hanem mindig euforikus is. A történeteket kreatív módon is feldolgozzuk: van aki ír, más meg videót készít, vagy éppen színházi jelenetet csinál – attól függ, hogy mihez van kedve egy csoportnak. Mi trénerek ehhez mindig igazodunk, tiszteletben tartjuk, hogy milyen formában akarják feldolgozni a saját történeteiket. Ezek az alkotások aztán felkerülnek a Roma Hősök blogra, ahonnan jó sok ember tud tovább inspirálódni. Rengeteg történet született. Ebből írtunk is egy színdarabot, amit elő szoktunk adni (Kaméleonlány címen – a szerk). Az előadás utána ismét bekerült az oktatási vérkeringésbe – ez a legnagyobb büszkeség számunkra.
– Mit kaphat az ember egy ilyen foglalkozástól?
– Azt gondolom, hogy a cigányokat ez a munka megerősíti abban, hogy lehetnek aktív és változást hozó emberek az életük során. A nem cigányokat pedig nagyon jól érzékenyíti. Mert nem egy áldozati narratívát mutatunk, hogy „Jajj szegény cigányok, milyen rossz nekik!”, hanem pont azt, hogy a cigányok is aktív, cselekvő emberek, akik ugyanúgy tesznek a holnapért, mint bárki más, csak eltérőek a szintek. Nagyon fontos, hogy aki eljön a workshopjainkra az biztonságban érezze magát, mi igyekszünk is megteremteni ezt a légkört. Ez megnyit az emberekben egyfajta csatornát, és így elmesélnek olyan történeteket, amikről ők maguk sem gondolták volna, hogy el fogják mondani bárkinek. Sőt tovább megyek – lehet még csak nem is érezték úgy, hogy a történetük elmesélésre méltó. Mindez a befogadókra is hat. Van egy olyan mondás, hogy „Mindenkinek van egy olyan sztorija, ami méltó arra, hogy azt mások tovább meséljék.” Mi is ebben a szellemiségben dolgozunk, és pont az a lényege az ilyen történeteknek, hogy abból erőt gyűjtsenek, inspirálódjanak az emberek.
– Két éve és tavaly is volt Roma Storytelling Fesztivál, amit önök szerveztek. Mesélne erről egy kicsit? Miért érezték úgy, hogy szükség van erre?
– Azért hoztuk Magyarországra az előadásokat, hogy a hazai színházi szakmának megmutassuk, hogy milyen a színházi reprezentációnk, hogy ebbe betekintést kapjanak, azért hogy aztán ezt bátran használják a későbbi munkájukban. Másrészről pedig, hogy bátran nyúljanak cigány témához. Nem baj az, ha valaki nem cigányként cigány alkotást készít. Az a nem mindegy, hogy ezt hogyan teszi. Azt hiszem, hogy értelmiségiként nem vagyok egyedül azzal, amikor azt mondom, hogy nekem elegem van a rothadó kályhából, az omladozó és málló falakból, valamint a saját lányát megerőszakoló cigány apukából és még sorolhatnám. Pillanatnyilag ez a reprezentációs szint, amit a magyar színház képes produkálni. Azt gondolom, hogy kötelességem megsegíteni a pályatársaimat azzal, hogy egy másik megközelítésből mutatok nekik cigány történeteket.
– Miért nem dolgozzák fel a magyar színházak máshogyan a témát?
– Ez nem csak a magyar színházaknál van így, hanem a társadalomban is élnek még a tipikus sztereotípiák. Ha valaki meghallja azt a szót, hogy cigány, akkor leggyakrabban a mélyszegénységet, agressziót, brutalitást, illetve a bűncselekményeket társítja hozzá. Ezek egyáltalán nem pozitív szavak.
– Van esély arra, hogy akár pesti, akár vidéki színházakba bekerüljetek és a színházi repertoárjuk részévé váljanak a darabjaik?
– Társulatvezetőként, hinnem kell abban, hogy igen. Mint magánember viszont azt mondom, hogy nem sok esélyt látok rá. A színházi vezetők be vannak tokozódva az épületükbe, nem nyitnak, hiába nem tudják fent tartani a színházukat. Másrészről Magyarországon a színházi kultúra teljesen túlpolitizált. Mi a Független Színházzal nem kívánunk beállni ebbe a sorba. Van néhány olyan közösségi színtér, ami tiszteletre méltóan működik – abból a szempontból, hogy észreveszik az értéket és ezt meg akarják mutatni. Emiatt aztán hívnak minket, vagy ha bekéredzkedünk nem zavarnak el. Budapesten az RS9 Színház egy ilyen közösség. Vidéken sajnos nincs ilyen közösségünk, de nagyon sok helyre eljutunk az oktatási módszertannal: a workshopokkal és az egyetemi kurzusokkal. Így már sokkal barátságosabb képet mutat a helyzetünk.
– Hogyan kerülnek be a Független Színházba a tagok?
– Minden tag – engem leszámítva – pályázati úton jutott el hozzánk. Rendszeresen vannak gyakornoki felhívásaink, aminek az a célja, hogy új munkatársakra tegyünk szert. Nekünk a gyakornok rengeteg idő-, energia- és pénzbefektetés, így fontos, hogy ez meg is térüljön. Aztán vannak művészeti ösztöndíjaink, amik főleg a színházi előadások létrehozására irányulnak. Időnként pedig álláspályázatokat is meghirdetünk. Nem vagyunk egy belterjes társaság: nagyon sokszínű és sokféle érdeklődési körű embert foglalkoztatunk.
– Anyagilag ki támogatja a társulatot?
– Van egy fontos minőségbiztosítása a munkának: az, hogy az állam az ajtón kívül maradjon. Nem fogadunk el állami pénzt, semmilyen tekintetben. Így külföldi magánalapítványok, nagykövetségek, kulturális intézetek támogatnak minket.
– Hogy látja, milyen jelenleg a Független Színház helyzete itthon?
– Én azt gondolom, hogy egy lokális maximum az, amiben vagyunk. Annyi a lehetőségünk, amennyi. Elérünk annyi emberhez, amennyihez bírunk – azért azt ki kell, hogy mondjam, hogy ez jelenleg nem túl sok. Nem vagyunk túl hangosak, és nem vagyunk túl ismertek, ami úgy gondolom, nem feltétlenül baj. Nemcsak a mai, hanem a jövőbeli társadalomnak is dolgozunk, és ebből a szempontból fontos, hogy a húsz-harminc év múlva élő fiatalok találjanak majd hiteles műveket napjaink társadalmáról. Ezt mindig minden korban csinálta valaki, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A ma élő embereknek tükröt tartani nehéz, kevés sikerrel kecsegtet. Mi a jövő nemzedékének dolgozunk elsősorban, és biztos vagyok abban, hogy nyomot fogunk tudni hagyni magunk után a világban. Ez nem csak rólunk, alkotókról szól, hanem azokról az emberekről is, akik megosztották a sztorijukat, és amiből művészeti alkotások születtek. Ez az igazi közösségépítés. Ezekre pedig azért van nagyon nagy szükség, mert a család után ez a második, jelentősebb érdekérvényesítő erő.
– Milyen terveik vannak az év hátralevő részére?
– Az idén már kamaraszínházi fesztivált rendezünk (augusztus 24. és szeptember 15. között Budapesten – a szerk.), túllépünk a monodráma és a történetmesélés műfaján. Négy alkotás érkezett be, jövőre pedig nyolc színházi előadásra látogathatnak majd el a nézők. Ezeket megint lehet oktatni egyetemen, ismét lehet műhelymunka anyagot csinálni belőle – szóval, soha nem ér véget a munkánk.
forrás: https://magyarhang.org/
Kis Lívia idén is rendelkezésünkre bocsátotta Homo Scriptus Katlanicus c. gyűjteményes kötetét, a katlanlét rövid, de jellemző szöveges példáival.
Köszönjük!
Avagy a 12. Ördögkatlan Fesztiválon jártam, és csodálatos volt (Szubjektív élménybeszámoló)
2019. augusztus 07.
Sziasztok,
a hónap vége körüli bejegyzésekben már volt említettem, hogy a hónapfordulót most az Ördögkatlan Fesztiválon töltöm, és a fesztivál alatt folyamatosan arra gondoltam, hogy ebből szeretnék nektek is adni valamit. Meg jó volna megőrizni is ezt a sok szeretetet és csodát, amit az Ördögkatlanon töltött öt nap jelentett. És ez a bejegyzés most ennek szól. A csodának, amit szerintem mindenkinek át kellene élnie, és amiből mindenkinek szeretnék adni egy picit.
Szóval az Ördögkatlan. Nagyon nehéz erről nem csodálattal beszélni, így meg sem próbálom. Ez egy szuper fesztivál, amit idén tizenkettedszer rendeztek meg néhány Baranya megyei kis faluban, ahol egyébként semmi sem adott, hogy egy fesztivált megszervezzenek. És egy picit olyan is. Olyan, ami megtartja az amatőr báját tíz éven keresztül, miközben mindent megoldanak azonnal, és minden jól működik. Mert ezt a fesztivált nagyon jó emberek nagyon akarják. És ettől egy picit olyan, mintha csupa jó ember összejönne és találkozna a nyári dögmelegben, hogy összedobjanak valami közöset a hozottból, amit fáj majd itthagyni, de tudod, hogy a fesztivál úgyis vigyázni fog rá.
Vagyhát én ezt tapasztaltam a negyedik katlanom után is. Eddig különböző helyeken szálltam meg: Van közös camping. Ez azért jó, mert közvetlenül a fesztivált támogatod a pénzeddel, akik úgyis visszapörgetik. De én nem ott szoktam megszállni, hanem magánudvarban. Így általában több lehetőségünk van, kapunk kávét, hűtőt, bár én nem használtam, de a mi udvarunkban Wifi is volt, és arányaiban több az egy főre eső konnektorlyuk. A második naptól már zárkózott léted ellenére is megismered azokat, akikkel együtt laktok, beszélgettek, viccelődtök, barátkoztok, és nagyon jó hangulatú együttélések tudnak kialakulni olyan emberekkel, akik aztán visszateszik a fóliát a sátradra, ha leszakad az ég.
A faluk közötti közlekedést kaltanbusszal lehet megoldani, amik óránként indulnak, és nagyon kényelmes ülésekkel és légkondival várják a fesztiválozókat, akiket teljesen esetlegesen színészek is szórakoztatnak, például a Vuk főcímdalának közös éneklésével vagy szépirdalmi szerzők pajzán verseivel. A másik lehetőség a stoppolás, aminek itt nagy kultúrája van, és nagyon rugalmasan és gördülékenyen működik. Ültem idén őskatlanozók kocsijában is, és szegedieknél is vendégeskedtem néhány kilométer erejéig. Ilyenkor megbeszéljük, hol voltunk, honnan jövünk, hányadik katlanunk a jelenlegi, és ezzel gyakorlatilag véget is ér az út. És igen, van egy bája a negyedik napon is ezekről beszélni idegeneknek, de ők az ő tök érdekes katlantörténetüket éppen úgy negyedik napja mesélik el, most épp pont neked, lelkesen, szóval figyelj, és mesélj te is, merthogy ez a normális. Mert a katlan egy picit olyan, mintha a világ normális lenne, visszamosolygunk egymásnak az utcán, beszélgetünk a buszmegállóba, és kölcsönadjuk a kanalunkat valakinek, aki már napok óta szemez a jégkrémmel a kisboltban.
És mi ott mégsem vagyunk normálisak. Csak mert ez az egész fesztivál mottója, ami nagyon sok mindent megragad abból, amit itt leírtam. Törőcsik Mari és Cseh Tamás a fesztivál védnöke, és amikor az ötödik fesztiválra lejött Törőcsik Mari, azt mondta, Nem vagyunk normálisak. Arra gondolt, hogy lejönni ide, ennyire falura, ekkora utat megtenni, és talán arra is, hogy pont itt egy ekkora fesztivált csinálni nem normális dolog. Szóval nem voltunk normálisak. Mert a katlanon úgy szokás. És bár nem maxoltam ki igazán idén a fesztivált, nem voltam sok programon, csak egy nagykoncerten vettem részt, azért idén is büszkén gondolom, a múlt héten nem voltunk normálisak.
Mutatom is, hogy milyen nem normális programokon vettem részt helyette:
1. nap
Katlan Nyitány
Szóval, ha kezdetben volt az ige, akkor a katlan is úgy kezdődik, hogy megnyitják. Először Bérczes László és Kis Móni felmennek a színpadra. Ők a főszervezők és a fesztivál igazi arcai. Ők találták ki, és tőlük lesz ilyen csodás. Nem mondanak nagy beszédet. Bérczes felidézi, ahogy az első Katlan előtt bekopogott a nagyharsányi polgármesterhez, aztán jól meglepődik, hogy mennyi ideje is már annak, és hogy milyen sok ember tesz ezért a fesztiválért. Nekik mindig megköszöni. Kis Móni nem beszél, bár a kilencedik megnyitón mondott pár szót. De Kis Móni általában csak áll. Ő szép. Gyönyörű. Mint Afrodité. És békés. Utánuk kis műsorral készülnek a katlan új és visszatérő fellépői közül néhányan. Ez mindig nagyon sokszínű. Most például volt K2-reklámbemutató, mindig vannak ukrán nénik, akik egyébként az egész fesztiválon énekeltek, és volt olyan feladat is, hogy egymásramosolyogjunk. Mert úgyis azt csináljuk majd egész héten. Aztán elénekeljük Cseh Tamás Csönded vagyok dalát. Együtt. Ez is mindig szép. A fesztivál következő programja rá is emlékezett.
„Keresztbe Jégeső” – Bereményi Géza és Másik János estje
Szóval Cseh Tamás. Nem igazán tudom, mit jelent ő nekem. Azt hiszem az van, hogy még nem ismerem eléggé a munkásságát, de amit ismerek, azt szeretem. És most egy picit közelebb kerültem hozzá. A színpadon Cseh Tamás zeneszerzője és dalszövegírója ült, énekeltek, verseket, prózákat olvastak fel, és klassz volt az egész. Szerettem. Sok dalból maradtak meg részletek, azokat azóta hallgatom, és azt hiszem egyre közelebb kerülök ahhoz a hatalmas életműhöz, amit Cseh Tamásnak tulajdonítunk és mindannyiunké. Például ez a dal nagyon elkapott:
2. nap
Palackba zárt üzenet – Beszélgetés a megbocsájtásról
Az INDIT Közalapítvány Alternatíva Ifjúsági Irodája idén másodszor van kint önálló katlanhelyszínként egy régi, állományból kivont dézsmapincében, a Batthány Pincében, és nagyon izgalmas kiállításokkal készültek idén is a függőségről, a kapcsolaton, családon belüli erőszakról illetve az alkoholkultúra különböző érdekes vonatkozásairól, így akár a nők vagy meseszereplők alkoholfogyasztási szokásairól, vagy akár a magyar történelemben is jelen lévő szesztilalomról is olvashattak az érdeklődők.
Nekem személyesen nagyon sokat jelent az Alternatíva Ifjúsági Iroda, nagyon sok időt töltöttem ott középiskolásként és nagyon sokat tanultam tőlük, ezért az első délelőtt elmentem hozzájuk beszélgetni, megnézni, hogy velük mi van, mi történt az elmúlt években mióta nem voltam, és ha már ott voltam, részt vettem egy megbocsájtás témájú workshopon. Ez egy nagyon tanulságos együtt tanulós egy óra volt, ahol beszélgettünk a megbocsájtásról és a bocsánatkérésről, arról, hogy van-e különbség a továbbélés, a felülemelkedés és a megbocsájtás között. Az is szóba került, hogy bocsánatot kérni vagy megbocsájtani nehezebb-e, megbeszéltük, hogy ha valaki bocsánatkéréssel tartozik nekünk, akkor általában elfelejtjük azt feltételezni róla, hogy jó ember, vagy jó ember akar lenni, de szóba került a bosszú is, aminek kapcsán Ludas Matyi elégtétele is, és egy ponton még Döbrögi gyermekkoráról, a kis Döbiről is elmélkedtünk. Az egész beszélgetést egy tényleges palacküzenet elkészítése zárta, és jól esett az egész. Egy klassz beszélgetéssel lettünk gazdagabbak, és a megbocsájtás lehetséges narratíváit is megtanultuk, amiről talán egy jó könyv esetén még itt is olvashattok majd, mert tanulságos volt. ;)
Szűcsinger – Szálinger Balázs és Szűcs Krisztián koncertje
Szálinger Balázs csodálatos kortárs költő és Szűcs Krisztián, az egykori és szintén csodálatos Heaven Street Seven énekesének közös koncertje ez, ami elsősorban laza és vicces. Egy picit mindketten belekapnak egymás munkásságába, nyilván teljesen dilettáns módon, húzzák egymást, Szálinger a koncert bármelyik részén képes kiinteni valamelyik épp észrevett ismerőseinek. És látszik rajtuk, hogy nagyon érzik egymást, élvezik a színpadon töltött időt és a közös munkát... És csak jó volt hallgatni, meg néha felnevetni, vagy szélesebbre húzni a szokásos katlanmosolyt.
Rájátszás
Ez a projekt hozta létre a Szűcsingert is. Alternatív zenészek, mint Beck Zoli, Szűcs Krisztián, Kollár-Klemencz László... és költők, mint Szálinger Balázs, Erős Virág, Grecsó Krisztián... hozta létre ezt a felállást. Nagyon jó csapat ez, verseket zenésítenek meg és meglévő dalokra írnak új szöveget, és közben nagyon szeretik egymást. Az idei Katlanban az egyik legjobb koncertélményem volt ez, aura volt körülötte és nagyon szerették. A koncert közben felolvasott Kemény István is, akit két mögöttem álló lány kibeszélt, de nagyon találóan és szeretettel tele, szóval ezt most is közlöm:
Most figyelj, fel fog jönni. De már úgy jön fel, hogy minek. Hogy minek olvasna fel ezeknek. Fapofával. Minek van itt hangszínnel. Mindig a Keményzsófit piszkálják, hogy egy hangszíne van, de az azt is az apjától örökölte. Felolvas, békés. Ha bárki életét élhetném, Kemény István szeretnék lenni.
És amúgy nagyon mosolyogtam, mert egyébként minden szava igaz, és olyan szeretettel heccelte a költőfejedelmet a beszélő, hogy jó volt hallgatni, pont ahogy Kemény Istvánt is jó, mert amúgy zseni, ahogy ír és felolvas. Nyilván. Csak bájos, ahogy Kemény István létezik. Ahogy bájos az egész. :)
Nehezen választottam dalt, de ebből azt hiszem átjön az egész randomsága, még akkor is, ha a dalszöveget adó verset az általam kevésbé kedvelt Háy János jegyzi:
Ég és föld gyermek
Ez egy zenei, színházibb előadás volt egy intim kis pajtában. Egy madárról mesélt, aki szépen énekelt, de a király befogta, hogy mindig hallgathassa a dalát, a madár azonban ezután nem énekelt. A király próbálta vigasztalni, és kint az erdőben a madár egy asszonnyá, feleséggé vált, majd egy földi létre ítélt, de égbe vágyó gyermekük született. Szép előadás volt, a két szereplő közül az egyik nagyon kellemes előadói hangon szólaltatta meg a mesét, a másikuk pedig nagyon széles és izgalmas zenei eszköztárat hozott, viszont a hangi adottságai korlátokba ütköznek, és ennek megmutatása nem volt a legszerencsésebb. Egy inkább jó előadás volt ez, de nem lett a kedvenc programom, pedig bátor előadás volt, sokmindenből merített, izgalmas volt, működött, de nem talált meg annyira.
Péterfy Bori & a Love Band
Szóval nagyon sok emberrel vitatkoztam erről a fesztiválon is, de nekem Péterfy Bori egy istennő. Esküszöm. Egyrészt a dalok szövege nagyon bátrak, líraiak, másrészt egy olyan szexualizált ösztönlényt állít színpadra, akiért nem lehet utolsó sejtedig rajongani. Hatalmasat partiztam ismét Borira, és bár a végét elverte a vihar, így is a legjobb estémet zárta a koncert. Meg amúgy ez volt az a nap, aminél a programfüzetbe belenézve már tudtam, hogy valahogy így fog kinézni, és azt is tudtam, hogy ez ennyire csodálatos lesz. Boritól ezt a friss dalt ajánlom most nagyon, mert a koncerten Saiid részét is ő csinálta, és szétadtam. :D
3. nap
Erős nők – Roma hősök workshop
Szóval úgy volt, hogy erre beugrom a Jelenkoros kötetbemutatók előtt. Aztán kiderült, hogy ez egy hosszú workshop, amiről meg akartam lógni. Aztán nem lógtam, de ne rohanjunk ennyire előre.
A workshopot a Független Színház tartotta a Roma hősök projektjükkel (Van blogjuk is, itt, ha minden igaz, hamarosan lesz szó a mi műhelyünkről is rajta.). A műhely első felében négy roma monodrámát beszéltünk át aszerint, hogy a főszereplők mennyiben hősök. Milyen krízist élnek át az életükben, milyen döntések szerint hogyan cselekedtek, és ez a cselekvés milyen változásokhoz vezetett. Mi egy spanyol monodrámát néztünk meg jobban, amiben az első spanyol roma akadémista, és az első roma boldoggá avatottról, Boldog Ceferinóról beszélt, más monodrámákban azonban találkoztunk sokkal személyesebb történetekkel is, menekülésről az elrendezett házasság elől, vagy csak a telepről való kitörésről. A műhely ezen első részének legizgalmasabb kérdése, hogy hős-e az, aki saját magát menti meg, és hogy mit mondd el a világunkról az, ha az önfelvállalás önmagában hőssé tehet valakit, miközben a világban (a monodrámák főszereplői megmutatták) van hely azoknak a dolgoknak, amiket szeretnénk.
A műhely második részében arról beszélgettünk, hogy kik a mi személyes hőseink, és hogy mi miért lehetünk hősök. Én a saját hőstettemnek azt a slam poetry előadást mondtam el, amiben előbújtam és arrról meséltem, hogy édesanyámnak nem mondhattam el, de beszéltünk családon belüli erőszakról, a melegség és a vallásosság témájáról, és mélyszegénységből való kikerülésből is. Nagyon erős történetek voltak ezek, és nagyon erős élmény az, hogy ülsz egy terembe, ahol körülötted mindenkit hősnek tartasz. Ez a legerősebben üzenet, amit a katlanon kaptam idén, és azóta is a fejemben van, remélem marad is.
Az elmondott hőstörténetekből kettőt kiválasztott a csoport, amit valamilyen művészi eszközzel feldolgoztunk. Mi egy fordított végrendeletet írtunk egy lány nevében, aki a bántalmazó apját ápolta jóval azután, hogy sikerül kiszakadni tőle. Nagyon jó volt csoportban dolgozni, végigbeszélni, hogy kinek mi izgalmas ebben a történetben, és alkotni valamit ebből a csendes hősségből. A másik történet, amin a csapat másik fele dolgozott, az enyém volt, és nagyon örülök és hálás vagyok, hogy továbbviszik a slam poetrym történetét. Ők a lényegét ragadták meg az előadásomnak, a vallomást egy halott rokonhoz, akinek nem mondtak el valamit. Mindenki két haikut írt, és nagyon megrázó volt azt érezni, hogy mindenkinek van valami ilyen bevallani valója, és ez valahogy tovább kovácsolt minket, úgy érzem. És én nagyon hálás vagyok ezért. Szóval köszönöm.
A kaméleonlány
Szintén a Független Színház előadása, amiről korábban már nagyon sok jót hallottam, és nagyon örülök, hogy sikerült végre megnéznem. A darab egy monodráma. Lovas Emília adja elő. Egy roma lányról beszél, aki okos, gyorsan átlátja a helyzeteket, és nagyon érzékeny, képes arra, hogy magát másokhoz hasonlóvá tegye, és érzékenyen figyeli mások gondolatait. A dédnagymamája nem ért haza egy munkatáborból. A nővére nem tudja begyújtani a gáztűzhelyet, pedig egyetemen tanul. A másik nővére már családanya. Egy Papagájnak nevezett roma tanára szerint nem lenne szabad megtagadni a romaságát. A romaságát, mert a cigány az külső elnevezés. Papagáj a kaméleonlány keresztanyja. Ő nevezte el. És a kaméleonlány azóta is próbálkozik az identitásokkal, táncol, játszik miközben a darabban az iskolai nevelési tanácsadóval beszél. Szép színdarab ez. Nagyon sok problémát mozgat a színpadon a kinyitott lehetőségek és a számos lehetséges életút között, de ez végig a személyes síkon marad. Kérdez, és ad egy talán végleges választ egy olyan lánytól, aki ha tovább játszik, akkor nem a végleges válaszok életútját fogja járni. Ha pedig mégis, akkor az az ő döntése lesz, és azzal sincs baj. De persze ez csak spekuláció. A lényeg, hogy a darab fantasztikus, ha lehetőségetek adódik, nézzétek meg.
Rokokó Rosé
A Rokokó Rosé a világ legbájosabb garázszenekara evör, akik nagyon szeretik a saját zenéjüket. Én középsuliban találkoztam velük először, egy nagyon random este, a hosszúhetényi Rocktalicskán, ahol ők eléggé kilógtak a folkos alternatív hangzásukkal, mégis nagyot partiztunk nem szomjasan a hájderittára, ami egy fantasztikus dal, a címben jelölt szöveggel. És azóta is ennyire amatőrök és cukik, nincs igazi kisugárzásuk, alig tartják a kapcsolatukat a közönséggel, de nagyon felszabadító, ahogy ők jól érzik magukat együtt. Nem ajánlom igazán őket, érdekesek, de nem annyira egyediek vagy relevánsak, én mégis azt szeretem bennük, hogy ezt tudják magukról és beérik ennyivel.
4. nap
Romano Drom
A koncert, amit elmosott az eső, de mégis megtartották, teljesen másként. Egy nagyobb színpadon lett volna a koncert, ehelyett a villánykövesdi pincesor legtetején volt, gyönyörű kilátással, lemenő nappal egy nagyon intim akusztikus koncerttel. A magyar oláh roma zene egy régi, 20 éve létező zenekara adott elő testközelből, és ez hatalmas élmény volt. Csináltam néhány képet a helyszínről:
Tánc – Egy darab belőlem
A darabot egy idősebb és egy fiatalabb táncos adta elő, és valószínűleg a legnagyobb sikernek értékelik a fellépésüket, pedig mindenki a "Rossz versek" vetítésre ült be, csak csúszott a program. Bár nem értek igazából a tánchoz, de egy elég random műfajkeveredés lehetett ez a darab, szinte élvezhetetlenül önkényes és esetleges díszlet, tér és eszközhasználattal. Az előadás apropója az volt, hogy a két művész és a rendező szeretett volna valamit hozni a Katlanra, talán élet és halál motívumokkal dolgozott, de igazából a cím által előfeltételezett semmitmondás és érvénytelenség a darab utáni űr legjelentősebb összetevője is volt. Az egyetlen dolog, amit őszintén bánok a fesztiválon.
„Rossz versek”
Reisz Gábor rendező az Ördögkatlan egyik idei díszvendége volt, ez alkalomból levetítették a legfrissebb filmjét, amely, mivel a legtöbb programot elmosta az eső, az egyik legígéretesebb esti programnak tűnt. És igazából nem tudom, hogy mit gondolok a filmről. Vannak benne nagyon jó meglátások, és egy generációs filmje is tud lenni a nálam picit idősebbeknek. Erősen reflektál a Szomszédok szocialista idilli világára, miközben kis herceg szerűen járjuk be a különböző életszakaszok jövőképeit, hogy egy ponton mindez összeálljon. És közben nagyon erősen reflektál a filmszerűségre is. Érdekes és okos anyag, de nagyon kényelmetlen volt egy tömött teremben törökülve nézni, és 20 percnél már azzal foglalkoztam, hogy le tudnám vágni a lábam, anélkül, hogy ebből bármit éreznék. Egyszer még biztosan újra lesz nézve.
5. nap
Esélykikötő
Hát ezt nagyon sok helyen lehetne kezdeni. Szóval. Szombaton már nagyon fáradt voltam, és bár akadt néhány program, amit kinéztem magamnak, nem voltam túl produktív. Ugyanakkor az esélykikötő mindenképpen tervben volt. Az esélykikötő az Ördögkatlan Civilek utcája, vagy Civilfaluja, ahol különböző civil szervezetekkel lehet megismerkedni. Alapvetően nekem ez fontos volt, mert Pécsen még mint ifjúsági szervezeteknél, mint a helyi LMBT szervezetnél sokat önkénteskedtem, és megmaradt az érdeklődésem a pécsi civil élettel szemben. Ezzel együtt idén nem igazán voltak sokan kifejezetten Pécsről, de így is jókat beszélgettem a kitelepült szervezetekkel. Az Amnesty Intenational egyik koordinátorával emberjogi totót töltöttem ki, ahol telitalálatom volt (mondom, hogy sok dolgom volt a civil életben) és beszélgettünk arról, hogy Szegeden is be fog indulni az Amnesty, A Város Mindenkié Mozgalom pécsi képviselőivel arról beszéltünk, hogy milyen nem látható munkát végeznek például emberek hajléktalanná válásának megelőzése érdekéven, a Fridays For Future Hungaryvel a klímasztrájkról beszélgettünk, és arra jutottunk, hogy egy nagyon erős megmozdulás, az Uccu – Pécsroma szervezet önkéntesével a saját félvérségéről beszélgettünk, ami egyfajta lakmuszpapírja a kisebbségi helyzetnek, mert megtapasztalja, hogy hogyan élnek a nagyszülei, miközben ő már nem ebben él, és beszélgettünk a képzettségéről is, ami segít neki visszakerülni és dolgozni más emberekért, de kérdés számára is, hogy mennyire tud ennek a kultúrának a hangja lenni. Ez most summázva nagyon furcsán hangzik, pedig eskü nagyon tanulságos beszélgetés volt. Nekem is gyakran felrótták aktivistaként, hogy egy kvázi védett városi közegből beszélek a melegségről, és érdekes volt látni, hogy ez máshol is létező felvetés. Végezetül beszélgettem a Diverse Youth Network & PeMeL aktivistájával. Ők egy pécsi szervezet, akiken belül a PeMeL pécsi LMBTQ közösség egy külön munkacsoportként dolgozik, a szervezet maga pedig sokkal általánosabban foglalkozik a kisebbségi helyzettel. Aztán amikor eleredt az eső, megismerkedtem a Mr. X barkóba szerű, ám annál sokkal idegesítőbb társassal is, amit a felsorolt szervezetek önkénteseivel játszottunk. Jó volt, olyan katlanosan laza és mégis tartalmas. Mutatom, milyen kitűzőket szereztem:
Halott nők
Terék Anna Halott nők cím kötete az egyik legsötétebb és legjobb dolog, ami a kortárs fiatal lírában történt. A délszláv háborúban járunk a Vajdaságban, szerb és magyar nők, kislányok és anyák között, akiknek az apjuk vagy férjük emigrált, a gyermeküket találat élte, az anyjukat nem lehet magára hagyni, az öccsüket pedig egy gránát tépte szét. Ezeknek a nőknek nem feltétlenül értékvesztés a halál. Van, aki önmaga dönt róla például. Nagyon kemény sorsokról beszél, többször olvastam már a kötetet, és mindig kegyetlennek tartottam, de soha nem rendeltem arcokat ezekhez a történetekhez, és ezt a kötet illusztrációja is engedi. Ezt viszont a Szentesi Diákszínjátszók nem tudják és nem is akarják kikerülni. Miközben nagyon erős szimbólumokat használ, fehér és piros, véres gyöngyöket, kisbaltát újszülöttek és halottak helyett. Vizes lufit, ami úgy robban szét, ahogy egy akna tép szét egy embert. Egy báttyat, aki arról álmodozik, hogy egyszer eltűnik anélkül, hogy bármit magával vitte. A színjátszók egy fantasztikus szöveganyagból dolgoztak, és olyat hoztak létre, ami pont annyira tépett szét, mint a könyv az első olvasásakor. Érzékeny volt, és örülök, hogy láthattam.
Kubalibre
A Halott nők jegyszedő lánya azt mondta, hogy a Kubalibre koncert fantasztikus lesz, és igen, ez lett. Egy nagyon felszabadult állat koncert volt ez, amik még egyszer kihozták az ösztönös szórakozni akarást az emberből. Nagyon jó koncert volt ez, fogok még Kubalibrét hallgatni, és azt hiszem, hogy hallani is fogunk még róluk alternatív közegben. Az utolsó programom volt a fesztiválon, és nagyon jó volt zárásnak. Egészségünkre! :D
Aztán vasárnap reggel hazajöttem a busszal. :) Szóval ez volt az Ördögkatlan idén számomra. Ez volt egy picit az otthon, ahol normális nem normálisnak lenni, ahol rá lehet mosolyogni a szembejövőre, és ahol csak örülünk, hogy vagyunk. :) És igen, innen mindig egy krízis elmenni, de vasárnap hajnalban megint megígértem, hogy visszajövök, és jövőre ugyanitt, majdnem ugyanekkor. Addig meg már csak ki kell bírni.
Köszönöm szépen, hogy velem tartottatok, remélem érdekes volt a beszámoló számotokra is, bízom benne, hogy többeteknek meghoztam a kedvét a fesztiválhoz, vagy legalább ahhoz, hogy utánanézzetek, olvassatok. :)
Ha kérdésetek, megjegyzésetek volna, hagyjatok bátran hozzászólást, igyekszem gyorsan válaszolni, ahogy igyekszem majd a következő bejegyzéssel is, amiben végre már igazi könyves tartalmat olvashattok. :)
Ha nem szeretnétek róla lemaradni róla, kattintsatok a jobb felső sarokban található követés gombra, keressetek facebookon háttértartalmakért is, vagy lessétek meg az instagram profilomat, ahol néhány katlanos történetet is találhattok. :)
És semmiképp ne feledjétek a következő posztig:
Könyvekkel a szivárványig!
Szilvió
forrás: https://melegkonyvek.blog.hu/
 |
| A képre kattintva galéria nyílik. |
Ezek a képek különféle forrásokból származnak.
Az Ördögkatlan által közreadott képek fotósai: Pál Zsombor, Gáspár Márton, Herczeg Orsolya, Karlóczy Dominik.
A Veled Kerek fotósa Winkler Tamás Ábel.
Bár a híradások alapján valakinek úgy tűnhetett, a vihar volt a fő „fellépő” az Ördögkatlanon, ez korántsem volt így. Igaz, a jégesőt mégiscsak elmuzsikálták.
Tizenkét évvel ezelőtt szervezte meg Bérczes László és Kiss Mónika az első Ördögkatlant. A 2008-ban elmaradt Művészetek Völgye helyett, később annak alternatívájaként létrehozott összművészeti fesztivál tizenkettedszerre is méltó volt a nevére: az „Ördögszántotta –hegy” lábánál elterülő falvakban úgy olvadtak össze emberek, nemzetek, művészeti ágak és kézműves foglalkozások, mint ahogyan a hatalmas főzőüstben a rengeteg alapanyag.
Az összművészeti fesztiválok egyik nagy előnye általában, hogy minden résztvevő megtalálhatja a maga ízlése szerinti programot. Így volt ez itt is, ebben az öt napban. Az idei Katlan látogatói készíthettek maszkot a kisharsányi Kovács-udvarban, miközben mellette a Szomszédban egész napos programmal, játékkal, sőt, még Varró Danival is várták a gyerekeket a Veled Kerek játékosai, valamint a Pesti Magyar Színház másodéves osztálya. Ha pedig az elképesztő panorámával rendelkező Vylyan-teraszon meghallgattuk a beszélgetést a Jelenkor kiadó révén (is) megismert, kedvenc szerzőnkkel, felpattanhattunk a fesztivál idején járó Katlanbuszra, és átmehettünk Villánykövesdre, ahol interaktív színházi társasjáték, netán felnőtteknek szóló mesék vártak ránk.
Onnan már csak pár perc autóút Palkonya, amelyet stoppolva könnyen teljesíthettünk. Ott várt minket a Mokos Pincészet, nagy színpadja, amely a tavalyi könnyedebb, szórakoztatóbb jellegű előadásokkal ellentétben idén csupán egy produkciónak adott helyet. Az ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós vezetésével létrejött Sztalker Csoport fiatal színészei a Vízkereszt, de amúgy mindegy című előadásukban Shakespeare legutolsó vígjátékát videóklipp-szerűen. reflexiók sorozatával és virtuóz koreográfiával tette maivá a nézők számára.
A fesztivál főbb színházi előadásai leginkább Nagyharsányban és Beremenden voltak. A nagyharsányi iskola tornatermében olyan előadásokkal találkozhattunk, mint Kulka János és Simkó Katalin főszereplésével játszott Árvácska, a Koltai Róbert közreműködésével létrejött Batang felé vagy a szellemes Jóéjt, szomszéd!, a Scherer-Varga, Katona-Parti páros előadásában. Beremenden pedig javarészt a művész színház és a befogadó műhelyek kedvelői ültek be előadásokra. Szabó Kimmel Tamás koncertszínházi előadásán elgondolkodhattunk függőségeinkről, míg az Örkény Színházban bemutatott, Az üvegbúra című darabon szembesülhettünk az önámítás és az abból adódó széthullás mechanizmusaival. Az igazán elszánt nézők pedig végig követhették a k2 társulat Hamvas Béla regényéből készített, nyolc órás előadását, a Karnevált.
A tánc iránt érdeklődők sem maradtak „éhesen”: első nap főleg a táncelőadásoké volt a főszerep, a Narancsligetben pedig még az egyik legismertebb kortárs táncosnő, Lőrinc Katalin előadásának is szemtanúi lehettünk. A zenerajongók pedig nem győztek válogatni a Katlan kínálta koncertek és zenei workshopok közül. Délelőtt részt vehettünk a kisharsányi templomban Halas Dóra kórusvezető afrikai dallamokkal dolgozó workshopján, aztán énekelhettünk kortárs, magyar verseket a Rájátszás koncertjén, este tombolhatunk a nagyharsányi focipályán az ismert, hazai együttesek zenéjére, úgy mint a Kiscsillag vagy a 30y. Az összművészeti fesztiválon akadhatnak nehézségek is. Például, ha elfogy a sorszám, és nem férünk be az előadásba. Vagy, ha a – híradásokban is szép karriert befutó – vihar miatt egy-két produkciót le kell fújni. Ráadásul a technika ördöge sem alszik, és a darab folyamán elromlik a kivetítő vagy kihagy a fény. De humorral, és a szeretetteljes közösség erejével ezek a kellemetlenségek mind-mind jó emlékekké és kalandokká változnak. Ettől is olyan különleges az Ördögkatlan Fesztivál, mert ez az átváltozás megtörténhet és megtörténik, bennünk, körülöttünk.
Keresztben jégeső
Augusztus 7-én lesz tíz éve, hogy meghalt Cseh Tamás, a dalnok, aki az Ördögkatlan indulásában is fontos szerepet játszott, Törőcsik Mari mellett védnöke volt a fesztiválnak. Barátai és alkotótársai – Bereményi Géza és Másik János – rá emlékeztek a nagyharsányi Narancsligetben Keresztben jégeső című koncertjükön. Cseh Tamás emlékszobát is kapott a fesztiválon, az ott lévő pianínó arra hivogatta a résztvevőket, hogy játszanak el egy-egy Cseh Tamás-dalt – hasonló kérést a fesztiválon fellépő muzsikusok is kaptak. Cseh Tamás nélkül korábban egy Művészetek völgye fesztivált sem volt elképzelhető. A legendás előadóról júliusban a MANK ArtPortán emlékeztek meg: a zenekarokkal szervezett beszélgetésekkel, a Cseh Tamás életének, munkásságának pillanatait felelevenítő filmösszeállítással. Természetesen a Vodku Fiai – a Cseh Tamás munkásságát hitelesen tolmácsoló – zenekar is fellépett Kapolcson. Az egykor Cseh Tamásnak is otthont adó településen, Kővágóörsön augusztus 8-től 11-ig a Kőfeszt keretében több rendezvénnyel is tiszteleg az énekes és kora előtt. 8-án ültetik el a Cseh Tamás Emlékfát, mellé pedig egy padot helyeznek ki. A fesztiválon a MANK kereteiben működő Cseh Tamás Archívum a fotókiállítás mellett egy Cseh Tamás grafikáiból álló kiállítást is bemutat a nagyközönségnek, miközben a Glong, glong, glong című filmösszeállítással felidézi az énekest és művésztársait is. A Vodku Fiai 9-én koncertezik a Kőfeszten.
forrás: https://nepszava.hu
Ördögkatlan Fesztivál 2019
Elképesztően otthonos ez a fesztivál, nincs gagyi program, könnyen össze lehet futni ismerősökkel az ország más sarkaiból és beszélgetésbe elegyedni ismeretlenekkel.
A pénteki vihar nyomán a katlan külső hőmérséklete a hét végére mérséklődött. Néhány program, például Reisz Gáborék VAN zenekarának koncertje zárt térbe szorult, az ablakokból is lógtak a lábak, míg más műsorok – így a beremendi Háry János a Kápolnadombon – elmaradtak. Az égszakadás alatt bújtuk a katlanértesítéseket, aggódtunk az utóbbi nagy produkció felszereléséért is (reméljük, nem esett kár benne). Egy baráti család kisgyerekekkel alaposan elázott nyílt terepen biciklizés közben, a többség azonban templomokban, kocsmákban, az előző rendezvény helyszínén maradt, ott vészelve át a zivatart. A mi társaságunk így ahelyett, hogy különféle irányokba szóródott volna, összegyűlt a szállásunkon, hogy a pocsolyák közt végre elinduljunk Both Miklós ukrán udvarába, ahol az alacsony pamlagokon vidám estét töltöttünk együtt különféle katlankalandjaink felelevenítésével.
Sokan voltunk, sokan szorultak a színházak falain kívül, akik sorszám nélkül akartak bejutni. Érdekes, hogy ennyien vállalják érte a kudarcot s a több órás kiesést a fesztivál körforgásából. Ahhoz ugyanis, hogy minimális esélyük legyen, hisz nem nyertek a sorsoláson és nem álltak be a reggeli sorba, minimum egy órával az előadás kezdete előtt ott kell lenniük. Aztán pedig, ha mégsem sikerült, visszajutni egy másik helyszínre. Nagy a vonzásuk tehát a katlan jellegzetességeiként számontartott színházaknak, pedig számos más, nem sorszámos program közül is választhatunk, amelyek szintúgy vonzóak: beszélgetések, játékok, műhelyek. Lehet a beremendi strand vizében hűsölve koncertet élvezni, mögötte a parkolóban meglátogatni a zseniális Faluturistákat, reggelente jógázni az Aralica kertjében, operákba avatódni templomokban. A Vylyan teraszon idén éppen Jelenkor kiadós írókkal, költőkkel találkozni és változatos cigány identitásokról beszélgetni, a Pécsi Bölcsészudvarban Rapidrandizni Ákli Krisztiánék karaktereivel interaktív színházi játékban, ugyanott kerekasztal-beszélgetést hallgatni az udvarlásról, társasozni és afrikai táncot járni. Részt venni kocsmakvízen, dobshowban.
Nekem már tavaly is kedvenceim közé tartozott a SzínMűVeletek-workshop az SZFE másodéves drámainstruktor osztályának vezetésében. Tervek című foglalkozásukon kipróbálhattuk spontaneitásunkat, stratégiai képességeinket a székfoglalón, s azt, hogyan tudunk történetet sűríteni megtapasztalva, a másik mit fog fel belőle, hol érti másképp. Hol vannak megértési blokkjaink, melyek a téves hiedelmeink, merre találhatók gyenge pontok kommunikációnkban. Az utcáról vagy a kellemes üldögélésre alkalmas Kovács udvarházból is toboroztak ide a szervezők résztvevőket. Az utóbbi külső és belső tereiben kiállításokat nézegethettünk a köztes időkben – például roma hősökről. A MASZK Egyesület itt idézte elő Lorca Bernarda Alba házának ma is meggyőzően fojtó légkörét.
Átkötő témái voltak az idei katlannak a függés, az erőszak és a traumatizáltság. Ilyen tárgyú előadásból több is akadt, például a Széttépve (Orlai Produkció) a beremendi új színházteremben vagy a villánykövesdi Mentaliget épületében (egy óriáshordókat és családon belüli erőszakról szóló plakátokat tartalmazó lélegzetelállító pince fölött) a Szemben a nappal (pécsi TisztáSzínáz). Mozgásból, Yalom könyve inspirációjára készült saját történetekből és a nézőket bevonó tükör- és szemkontaktus-gyakorlatból állították össze az utóbbit terápiás foglalkozásaikból. A bullying két fiatal színésznő lendületes játékából és az azt követő beszélgetésből bontakozott ki a 7 napon Kisharsányban (Nézőművészeti Kft.). Sovány lány gúnyolta a ducit, s mindkettő zaklatott családi háttere ugyancsak megmutatkozott az angol ifjúsági könyvből készült feldolgozásban. A beszélgetésben megtudtuk, a regény végén erőteljesebb az összeborulás – itt csak megmenti az áldozat az elkövetőt az öngyilkosságtól, s aztán együtt eszegetik (ugyanúgy) a pilótakekszet. Az iskolai megbeszélések során, mondták, a gyerekek gyakran beleesnek az úgynevezett áldozathibáztatásba: miért nem fogy le a lány, miért nem szól vissza, de a környezet támogató lehetőségét is kiemelik. Én azt is megkérdezném a társulat helyében, mi nem tetszett nekik a darabban, mi nem tűnt hitelesnek, logikusnak – így is kiderül, milyenek a nézők elképzelései a világról.
A test színészi vállalása fontos szerepet kapott az Árvácskában ugyancsak (Dollár papa gyermekei). Az előadás túlnyomó részében anyaszült meztelen fiatal színésznő, Simkó Katalin a karakter kislánykori énjét alakította, aláhúzva ezzel a női- emberi kiszolgáltatottságot. A rezonőrként pongyolában végig a színen lévő Kulka János arca, testbeszéde maga volt a múltat megjelenítő elbeszélés keltette részvét. A naturális eszközökkel élő előadás visszaidézte gyerekkorunk brutális olvasmányait történelmünk egyes időszakairól, amikor rabszolgaként tartották a gyereket, cselédnek vettek magukhoz lelencet, éheztették, meztelenül járatták. Verbális, fizikai, valamint – ami frissen hat, hiszen új fejlemény ennek fókuszba állítása – folyamatos szexuális abúzusnak tették ki.
A szerencsések láthatták az egy ideje már futó legendás fővárosi előadások közül Zsótér Meggyeskertjét, az Örkény Az üvegbúráját és A Dohány utcai seriffet (sötétben, angolul is). Villánykövesden a Díszelőadáson (Trafó+Titkos Társulat) Kárpáti Péter(ék) hatalmas mennyiségű régi szakszöveget mozgósítottak. Embert: színészt, nézőt egyaránt próbára tevő kórtani kísérleteket imitáltak állatokon, embereken. A veszettség elleni, verbálisan és vergődő mozgásokban kifejeződő vakcinakeresés a nap legmelegebb sávjában folyt. A záró pezsgőzésig, amikor a szemünk előtt folyamatosan tisztított zöldségekből és gyümölcsökből is kaptunk, meggyőződhettünk róla: mekkora elhivatottság, mániákusság, milyen áldozatok kellenek ahhoz, hogy a magyar tudós a híres külföldi kolléga, Pasteur árnyékában megtalálja a fertőzések ellenszerét. Könnyedebb programnak számított a Momentán Társulat Lev&Te című improvizációs előadása egy férfi és egy nő között két szék társaságában a kisharsányi pajtában. Két házaspár banalitásokon át kibomló történetének voltunk tanúi a nagyharsányi Fidelio teremben (Jóéjt, szomszéd!, Nézőművészeti Kft.). Az elszántak több, mint 8 órán át követhették Hamvas Karneváljának világpremierjét a k2 celebrálásában.
Osztatlan népszerűség kísérte most is a Narancsliget Rájátszás című koncertjét, ahol mai magyar költők és zenészek állnak össze időről időre, hogy egymás alkotásait, művészeti területét összeszőjék. Az Árokparti CseRihannák (remélhetőleg mégsem utolsó) koncertjét is ováció kísérte. A beremendi Kovácsműhelyben mindig történik valami, idén itt zajlottak a tó fölötti színpadon Veiszer Alinda egyenletesen élvezetes beszélgetései. Magyar Hangot lehetett hallani és olvasgatni, a pajtában utcaszínházi fesztiválokról számoltak be alkotók és könyvszerzők Köztér és részvétel címen, a gyönyörűséges telek egy sarkán álló pici faházikóban naponta órákon át külföldi dokumentumfilmeket néztünk (Malter filmek) dobozokon, padon, szalmabálán, szőnyegen üldögélve.
Háy János itt is derekasan teljesített. Délutánonként új, írók portréit vázoló könyvéből Rozs Tamás zenei kíséretével költőket állított párba Kik vagytok ti? címmel. Felfogásában az életrajz, alkat, lelkület ihleti a műveket, amiről szubjektív nézőpontjából igyekezett meggyőzni bennünket. Szellemes előadásaira hatalmas tömegek voltak kíváncsiak. A lány, aki hozott lélekből dolgozott című darabja (Nézőművészeti/Szkéné) izgalmas nyomozás Mucsi Zoltán sok szerepet (pszichiátert, plasztikai sebészt, férjet) alakító zseniális jelenlétével. A három színész összjátékból kibontakozik, mi tette a kislányként anyja által elhanyagolt nőt szintúgy pénzéhes felnőtté, aki számára a férjhez menés értéke a vállalkozó férj által termelt nyereségben mérődik. Anyja arra okítja lányát, hogy ha már a férgeket úgyis be kell engedni magunkba, legyen belőle hasznunk. Szexuális szolgáltatásait férjüknek így új ruháért, jelentősebb összegért nyújtják. Bosszantó ez a sztereotip nőkép, amint a szerintem élő személy szájából soha el nem hangzó szlogen („Nincs egy göncöm”) használata is. Erős viszont a nem kívánt szexuális aktus mechanizmusának pontos verbalizálása, izgalmas a színpadi narrációs keret, s leginkább talán a most következő, az előadásban okosan dekódolás nélkül hagyott jelenet tetszett. Plasztikai sebész szeretője, aki jól sikerült teremtményét imádta benne s a magánál dominánsabb híres férfiak nevére gerjedt szex közben, akik állítólag megkívánták a nőt, egyszer csak lemerevedik és többet nem akar hozzáérni, bár nincs más a képben, szereti és barátok maradhatnak. A nő ugyanis, miután felsorolta már az összes celebet az előző napi vacsoracsatából is, elkezdi ellenzéki politikusok, képviselőjelöltek, sőt politikai szakértők nevét mondani kimerítő teljességgel.
A katlan, bár telítettnek mutatkozik, mégis befogadja egyre sokasodó látogatóit. Szétszórva, egymástól néhány kilométerre lévő falvak várják őket tucatnyi szebbnél szebb festői helyszínen. Legendás, milyen készségesen veszik fel az autósok a fesztiválozókat, és milyen érdekes beszélgetések zajlanak, kapcsolatok szövődnek ekkor. Idén arra lettünk figyelmesek, hogy nem is kell leinteni őket, maguktól odaállnak az autók, ha van üres helyük, a várakozókhoz, út szélén sétálókhoz, ami engem mélyen meghatott. Elképesztően otthonos ez a fesztivál, nincs gagyi program, könnyen össze lehet futni ismerősökkel az ország más sarkaiból és beszélgetésbe elegyedni ismeretlenekkel.
Az foglalkoztat, és szívesen olvasnék róla egy alapos kutatást (például a pécsi média/kommunikáció, szociológia tanszékek szakdolgozóitól, munkatársaitól), hogy a helyiek vajon mennyire integrálódnak. Az ingyenes árokparti koncerteken ott vannak, ahogy a (hangos és magyarnótázásba áthajló zenéjétől eltekintve) végtelenül kényelmes, olcsó és jópofa Origó kocsmában is, ahol becsületkassza-alapon zsíros kenyeret lehet kenni magunknak. Ám vajon elkelnek-e az olcsó helyi bérletek? Egy középkorú, kedves, intelligens villányi hölgy, aki felvett, azt mondta, örülnek a fesztiválnak, de ők nem járnak rá. Nem ismerik ezeket a neveket, és úgy hallják, elvontak a programok. Örülnék, ha mesélnétek, katlanozók, akár a cikk utáni kommentekben ennek ellentmondó tapasztalataitokról.
forrás: https://art7.hu/
Ördögkatlan 2019
Definiálhatatlanul sokszínű kulturális élmények…
Péterfy Bori a nagyharsányi focipályán adott koncertjén ezekkel a szavakkal indokolta, miért a közönségből keres magának spontán táncpartnert a következő számhoz: „Ez egy majdnem-színházi-fesztivál.”
Előfeltevése, miszerint az Ördögkatlan résztvevőinek jelentős hányadát kitevő színházi emberek közül pillanatok alatt talál magának képzett és rátermett előadóművész-társat, kétségtelenül helyesnek bizonyult. Amiként az is, hogy a Katlan ismét olyan programot vonultatott fel, amely alapján bátran említhetnénk a színházi fesztiválok között is. A „majdnem” szócska pedig nem arra utal, hogy a Kisharsánytól Villánykövesdig nyújtózó ötnapos kultúrmaraton színházi felhozatala ne venné fel a versenyt más fesztiválok programjával; éppen hogy azért nem lenne helyénvaló egy efféle besorolás, mert annyi minden szerepel még a programfüzetben, hogy bármelyik műfajt kiemelésével igazságtalanul leszűkítenénk az Ördögkatlanban tapasztalható, definiálhatatlanul sokszínű kulturális élmények körét.
Amennyiben – miként jelen írás is teszi – egy pillanatra el is tekintünk a nem-színházi műfajoktól (például ukrán táncház, koreografált gasztrocsata, kocsmakvíz, operabeavató, indulatkezelés-workshop, irodalmi beszélgetés, dobshow, verspóker, tábortűz vagy kertmozi), akkor sem kapunk homogén korpuszt. A legkevésbé sem. Ha csak a színházi előadásokat vesszük szemügyre, akkor is igen széles a skála a – noha tornaterembe vagy pajtába helyezett – kőszínházi előadásoktól a tinédzserek által készített nyilasburleszken át a színpadot a nézőtértől tavacskával elválasztott térbe helyezett obszcén barokk operaremixig vagy az interaktív, improvizációs párkeresőprodukcióig.
A fesztivál programját évről évre gondosan összeállító Bérczes László és Kiss Móni szerencsénkre idén sem vélték úgy, hogy a napsütéses villányi fröccsözgetéshez, beremendi strandoláshoz és nagyharsányi lángosozáshoz a habkönnyű darabok passzolnának. Kárpáti Péter nyomasztóan magával ragadó Díszelőadásában a veszettség elleni oltás számtalan állat- és emberéletet követelő feltalálását követhettük nyomon egy aprócska, fullasztóan forró teremben, míg az Árvácska a legszélsőségesebb emberi kiszolgáltatottságot tárta elénk. Widder Kristóf tökéletesre csiszolt Üvegbúrájának női szereplőit feszült figyelemmel kísértük el hol sikertelen, hol befejezett öngyilkossági kísérleteikig, míg az Orgia nyilasai hátborzongatóan groteszk lelkesedéssel elevenítették meg, miként vetik alá a legkegyetlenebb kínzásoknak áldozataikat, akiket nem sokkal később a Dunába lőnek. Többek között ezeknek az áldozatoknak állít emléket a magyar holokauszt állomásait a zsidótörvényektől a kisemmizett, visszatérő túlélők megszégyenítéséig végigvevő A Dohány utcai seriff.
Bérczes László és Kiss Móni
Utóbbi előadásnak az egyértelműen egyedi formanyelvén túl újabb különlegessége volt, hogy Beremenden angolul is játszották, így végre a fesztivál külföldi vendégei is részesülhettek az Ördögkatlant olyannyira meghatározó színházi tapasztalatból. A társulatot dicséri, hogy a nyelvváltás cseppet sem csorbította az alapvetően szövegközpontú befogadói élményt. A Mohácsi testvérek és Kovács Márton évek óta méltán nagy sikerrel, teljes sötétben játszott produkciója a holokauszt képi reprezentációjával járó csapdák mindegyikét óvatosan elkerüli, és jó érzékkel, kíméletlenül szövi egymásba a minden ismétléssel egyre kevésbé nevetésre ingerlő zsidóvicceket és a túlélőktől származó tanúságtételeket, mindezt a csontig hatoló, többnyire jiddis dalokból álló zenével összekötve.
Szélsőségesen más irányból, de nemkevésbé sikerülten közelíti meg a magyar holokauszt témáját a Reménytelen Csoport Orgiája. A gimnáziumi éveit éppen befejező Regős Simon rendezése valódi meglepetés volt a Katlan közönsége számára. A kisharsányi Kovács udvarház pajtájának bejárata előtt egymás mellett kígyózó – szerencsés sorszámos és reménykedő sorszám nélküli – sorokban állók tapogatózva faggatták egymást: – Ekkora az érdeklődés erre a darabra? Vajon akik ennyire be akarnak jutni, olvasták a könyvet? – Te hallottad, hogy ezt tizennyolc évesek csinálták? – Hogy lehet színpadra vinni ezt a rengeteg szörnyűséget?
Zoltán Gábor könyvét és a budai nyilasoknak a parancsteljesítést messze meghaladó, túlbuzgó zsidókínzásait és -gyilkolásait virtuóz kreativitással vitte színre a hat fiú (Tóth András, Gerner Koppány, Vajda Kristóf, Veress Kamen, Dovalovszki Erik és Regős Simon). Ahogy A Dohány utcai seriff a vizualitás teljes kiiktatásával, úgy az Orgia az egymásra rétegzett narratív szintekkel és a burleszkszerűségig stilizált dalbetétekkel, fehérre meszelt arccal, valamint a groteszk hatást erősítő poénokkal megspékelt előadásmóddal távolította el a produkciót a holokauszt – kétes kimenetelű – valóságigényű színpadi ábrázolásától. Regős rendezése igen szabadon használja az alapszövegként megnevezett dokumentumregényt. Jóllehet néhány jelenetben ráismerünk Zoltán Gábor felejthetetlenül kegyetlen mondataira, az Orgia-előadás inkább a könyv szavainak mélyén húzódó borzasztó felismerésre épít: arra az őrület határait súroló perverz élvezetre, amellyel a tizenkettedik kerületi nyilasok véghezvitték embertársaik totális megalázását és megsemmisítését, és arra, hogy a tömegpszichózis, a hatalom részéről jövő legitimáció, a hirtelen szerzett magas státusz és a közösséghez tartozás biztonsága mennyire hamar felülírhatja a megingathatatlannak vélt erkölcsi normákat.
A leginkább musicalhez hasonlítható (az alcímben szellemesen múltszembesítő revüként aposztrofált) produkció egy nyilasgyűlés keretein belül játszódik, amelynek a nézők is passzív résztvevői, ugyanis időről időre nyilastestvérekként vannak megszólítva. A színpadon állók tehát olyan nyilasokat játszó színészek, akik (színház-a-színházban-struktúrára építve) amatőr színjátszóként szerepelnek a többi nyilas szórakoztatására összeállított varietéműsorban. A hol magyar nótákból, hol antiszemita dalokból álló zenés betéteket a végig színen lévő, félszemű zsidó zongorista kíséri. Az énekléshez hasonló, következmények nélküli, könnyed szórakozás részét képezi a nyilasbázisra hurcolt zsidó vagy cigány származású (vagy általuk annak ítélt) kiskamaszlányok félholtra erőszakolása, vagy a férfiak nemiszervének széttrancsírozása bottal, bakanccsal vagy más ötletes eszközökkel. A genitáliákat, amelyekkel Zoltán Gábor plasztikus leírásaiban oly gyakran találkozunk, itt gyümölcsök jelképezik; ezeket falják, facsarják és mutogatják egymásnak a nyilasok, akik az előadás csúcspontján a teljes őrületig eljutva, kegyetlen kacajok közt fetrengenek egymáson és a romokon: a szétkenődött narancsokon, barackokon és elgurult szőlőszemeken.
A földre szórt élelmiszerek maradványain tapicskolásban azÁrvácska sem szenvedett hiányt, ám erre a stilizáltság a legkevésbé sem volt jellemző. A kockázatvállalás viszont annál inkább. A tartós meztelenség, a gyerekszínészek, a néha színpadra vitt élő kutya mind olyan elemek, amelyek pillanatok alatt kizökkenthetik az előadást, itt viszont éppen megmaradt az egyensúly. Mindezek mellett nem figyelmen kívül hagyható az az előadás recepciójában leggyakrabban említett körülmény, hogy Kulka János ezzel a szerepléssel tért vissza a színpadra. A köntösbe burkolt színész végig jelen van a térben, és némán, de jelentőségteljesen hallgatja Állami Árvácska (Simkó Katalin) önéletelbeszélését. A péntek délutáni előadás közben leszakad az ég; a nagyharsányi iskola tetején zubogó eső miatt nem halljuk, mond-e valamit a biztonságot nyújtó, hallgatag apafigura a magához ölelt Árvácskának, mégis úgy érezzük, így katartikus a befejezés.
forrás: http://kutszelistilus.hu
A helyszínek, a hangulat és a programok együtt tették feledhetetlenné ezt a néhány napot. Szubjektív élménybeszámoló.
Harmadjára iktattam be az Ördögkatlant a nyári fesztiválnaptáramba, és most lettem egészen biztos benne, hogy hosszabb távon is kötelező program marad számomra.
Igaz, a "meglátni és megszeretni" effektus már az első alkalommal is megvolt, de akkor azért még eléggé az akklimatizációról és a helyismeret megszerzéséről szólt a lent töltött 3 nap.
Tavaly már sokkal otthonosabban mozogtam, és végül idén jutottam el oda, hogy itt is rám tört az a fajta hazatérés-élmény a megérkezéskor ("basszus, de jó újra itt lenni"), amit a Művészetek Völgyében és a Fishing on Orfűn is mindig érzek.
Több összetevője volt ennek. Egyrészt a programhelyszínek, amelyeknél különlegesebbeket ilyen arányban egy másik fesztivál se tud felmutatni. Vegyük akár az elképesztő panorámájú Vylyan-teraszt, akár a beremendi strandot, ahol a medencéből lehet hallgatni az épp aktuális fellépőt, akár a nagyharsányi faluközpont árokpartját, vagy a villánykövesdi pincesort, mindnek megvan a maga külön atmoszférája.
A másik összetevő a hangulat: nem véletlenül emlegetik "mezítlábas fesztiválként" a Katlant, extra közvetlenség uralkodik mindenhol.
A két főszervezőbe, Bérczes Lászlóba és Kiss Móniba gyakorlatilag bárhol bele lehet botlani, de a fellépők közül is sokan elvegyülnek a forgatagban.
És a mezei látogatók is irtó jó fejek, annak a felhígulásnak, amit a Völgyben tapasztaltam az utóbbi pár évben, itt nyoma sincs.
A fentiekhez nagyban hozzájárult, hogy idén volt eddig a legtöbb ismerősöm a fesztiválon: olyanok is jó páran felfedezték maguknak a Katlant, akikkel eddig Kapolcson és Taliándörögdön lógtam együtt, most viszont vagy mellette, vagy helyette eljöttek ide (is), átmentve az ottani különleges flow-t, éjszakai örömzenélésekkel és minden mással együtt.
Ami a programokat illeti: a Völgy nagyjából stabil állandóságával szemben (ami egyébként egyáltalán nem negatívum) itt kifejezetten nagy a rotáció a fellépők között, két kezemen se tudnám megszámolni azokat az előadókat, akiket tavaly meghívtak valamelyik helyszínre, idén viszont nem, és viszont.
Persze itt is vannak kötelező elemek, például a Wombo Orchestra, egy őrült francia rezesbanda, akik minden évben végig itt vannak, naponta más helyszínen adnak koncertet, sőt napközben véletlenszerű helyeken is simán össze lehet futni velük.
A Quimby szintén állandó fellépő, ahogy a 30Y, vagy a Cseh Tamás gyerekeit soraiban tudó – de teljesen más műfajt képviselő – Újzenekar is.
A színházi vonal engem kevésbé mozgat meg, de sokaknak teheti szerethetővé a Katlant, hogy itt olyan darabokat nézhetnek meg a már említett "mezítlábas" körülmények között, például egy iskolai tornateremben, vagy épp a beremendi kovácsműhelyben, amiket egyébként csak komoly kőszínházak dísztermeiben, ennek megfelelő öltözetben.
Persze bejutni itt se könnyű: a sorszámos rendszer a szervezők elmondása szerint sem tökéletes, de ennél jobb megoldást egyelőre nem találtak ki. Idén nyolcszoros(!) túljelentkezés volt minden sorszámos előadásra, így minimum kétséges a siker (nekem eddig egyszer sem jött össze, amikor megpróbáltam). Próbálkozni ettől még persze érdemes, vagy csak simán odamenni kezdés előtt, abban bízva, hogy mégiscsak akad hely valahogy.
Az árak egyáltalán nincsenek elszállva, akár 1000 forintnál kevesebből is jól lehet lakni a nagyharsányi árokpart köré koncentrálódó bódék kínálatából. A többi helyszínen is inkább a street food jellemző, a kapolcsi Kék Abroszhoz hasonló kezdeményezés – vagyis hogy helyiek főznek és árulnak helyi ételeket – itt furcsamód nem alakult ki.
Italfronton viszont a villányi borvidék annál erősebben hozzáteszi a magáét. Nagyon jó borokat lehet kifogni kirívóan alacsony árakon, akár literenként 4-500 forintért, vagyis annyiért, amibe például a Szigeten egy deci kerül.
Ráadásul megtartották azt a jó szokást, hogy a nagyharsányi focipályát leszámítva sehol nem ellenőrzik a táskákat, így a programok nagy részére is mindenki azt visz be, amit szeretne.
Az időjárás idén elég hektikusan alakult: alapvetően kánikula volt, de többször is bekavart egy-egy nagyobb vihar. A legnagyobb gondot péntek este okozta, bár csak alig egy órán át esett (és nem is főműsoridőben), de ez több színpad technikáját is annyira hazavágta, hogy utána sem lehetett megtartani az oda tervezett programokat.
A legnagyobb szabású elmaradt esemény a beremendi Megbékélés-kápolnához meghirdetett Háry János koncert volt, de például a Felső Tízezer és Takáts Eszter sem tudott fellépni az Árokpart Bárban.
Máshol azért szerencsésebben alakultak a dolgok: a Besh o Drom kisharsányi és a Wombo Orchestra nagyharsányi buliját is áttették fedett helyre, mindketten óriási bulit csináltak a "sok jó ember kis helyen is elfér" mottó jegyében.
Az utolsó napra sajnos már nem tudtam maradni, de így is az egyik legjobb idei fesztiválélményem volt az Ördögkatlan. Hallani a komoly anyagi nehézségekről, amit a kulturális tao eltörlése okozott, azonban a szervezők állítják: akárhogy is alakul, mindenképp folytatják jövőre. Én pedig mindenképp ott leszek, ahogy Orfűn és a Völgyben is – már nem tudnék preferenciasorrendet felállítani a három között.