Két éven belül két vidéki kőszínházban és két budapesti kisszínházban, ám összességében négy igen eltérő közegben dolgozott Kaszás Gergő színész, akivel az elmúlt évadok tapasztalatairól beszélgettünk.
► Székely Csaba Bányavirág című darabját, amit először
Marosvásárhelyen mutattak be (
kritikánk itt), ti is játsszátok a
Pinceszínházban, remek előadásban (
kritikánk itt). A darab hatalmas sikertörténetet futott be. Olyan nagyot, hogy a hírek szerint a Nemzetiben is meg fogják csinálni.
Kaszás Gergő (KG): Tudom. Sajnos. Szerintem a helyzet nem tiszta. Kőrösi Zoltán (a Pinceszínház akkori vezetője) és Csizi (Csizmadia Tibor rendező) nagyon okosan előre terveztek. Ez ugyanis egy trilógia első része, de mind a három darab – a Bányavakság és a Bányavíz is – nagyon izgalmasnak ígérkezik. A Pinceszínház új vezetése azonban odaadta a jogokat Alföldi Robiéknak. Az eredeti megállapodás úgy szólt, hogy 2013 decemberig Pesten máshol nem lehetett volna játszani a Bányavirágot. Egy ilyen kis színház, mint a Pince, illetve egy ilyen új és izgalmas darab esetében nagyon okos döntésnek tartottam, hogy másfél évre megvették a játszási jogokat. Mindemellett pedig úgy gondolom, érvényes előadást csináltunk. Általában el merem mondani, ha valami nem sikerül, és ha ez lenne a helyzet, akkor azt mondanám, hogy persze, lássanak az emberek egy jó Bányavirágot. De ilyesmiről szó sincs. Ez a helyzet viszont nagyon meg fogja nehezíteni a Pinceszínház dolgát, ahol közönségszervezés gyakorlatilag nincs. A legjobb úton indult el nálunk az előadás, barátok adják egymásnak az infót, fülből fülbe megy a darab híre. Ha viszont műsorra tűzi a Nemzeti, akkor aBányavirágot azzal fogják azonosítani.
De addig sem biztos, hogy fogjuk tudni játszani, mert az új vezetés nagyon szorosra vette a költségvetést: például a kiírt májusi programból, úgy tudom, öt-hat előadást töröltek. Nem vagyok biztos benne, hogy ilyen körülmények között jövőre menni fog a Bányavirág. Esetleg játszhatnánk máshol, de ha a Nemzeti is megcsinálja tavasztól, akkor kérdés, valaki hajlandó-e a konkurencia tudatában befogadni az előadást. A befogadás egyébként is egyre nehezebb, mindenki örül, ha a saját embereinek tud munkát adni és csinálni a saját dolgait. Ezért nem örültem ennek.
Közben az, hogy László Zsolt és Stohl András fogja játszani, az rendben van – nagyon jó, ha Ivánt és a doktort két, egymást ismerő színész alakítja, ahogy mi Széles Lacival. Felmerült egy ötlet, hogy lehetne cserélgetni szereplőket, ami szerintem csacsiság. Láttam a marosvásárhelyi előadást – igaz, csak videón, de látszik, hogy nagyon más. Mások a hangsúlyok, abba nem lehet csak úgy beállni. Persze a nemzetis előadással talán meg lehet majd csinálni, azt is Sebestyén Aba, a marosvásárhelyi Bányavirág rendezője állítja színpadra, ugyanakkor ha Aba figyel Zsoltra és Bucira, akkor ez egy ő általuk létrehozott, teljesen új előadás lesz. Az övék, nem cserélgethető. Csaba mondta nekünk, hogy ez eléggé hülye helyzet – mert ugye ő is beleegyezett a jogok átadásába. Rögtön felmentettük, hogy emiatt ne aggódjon: egy Marosvásárhelyen élő fiatal drámaírótól, akinek esélye van arra, hogy a Nemzetiben bemutassák a darabját, nem várható el, hogy nemet mondjon. Tőle nem.
Sajnálom, mert annyira szép gondolat volt, hogy a trilógiát évenként megcsináljuk a Pincében, nagyjából hasonló gárdával. Ebből most az maradt, hogy a második darabot, a Bányavakságot a POSZT-on egy alkalommal felolvasószínházként megmutatjuk.
► A Bányavirág olyan problémát mutat be, ami nálunk is eléggé jelen van, ám a darab szakít azzal a romantizált, idillikus Erdély-képpel, amit a tévéből és a politikából kap az ember. Hogy fogadja ezt a közönség?
KG: Azért nehéz erre válaszolnom, mert akikkel én előadás után beszélek, vagy szakmabeliek, vagy sokat színházba járó emberek. Nekik ez nagyon bejön, nem szeppennek meg ettől. Apám 2000-ben halt meg, ’90-ig nagyon sokat járt ki Erdélybe a csíkszeredai cselgáncscsapathoz, és rengeteg mindent vitt ki nekik – cserébe magnóra vett történeteket, dalokat meg néhány tálat hozott haza, de valójában önzetlenül csinálta, mert nagyon szerette. Az, hogy én megtanultam otthon a Székely himnuszt, volt otthon Nagy-Magyarország térképünk, ami fölött apukám rögtönzött történelem és földrajz órákat tartott nekem, számomra teljesen természetes volt. De amikor hirtelen mindenki olyan nagyon és erőltetetten Erdély-párti lett, akkor apám lecsavarta a lángot, és azt mondta, hogy akkor ez legyen az övék. ’91-ben ment ki utoljára. A személyes barátságok megmaradtak, de elkopott belőle valami. Azt gondolom, hogy az értelmiség körében tudják, hogy a kép, amit mutogatnak nekünk, valójában sokkal összetettebb ennél. A nézőtéren pici megszeppenést érzek mindig az előadás elején, mert a nézők nem tudják, nem egy Erdélyben játszódó szociográfiai mélyinterjút fognak-e látni, és nem merik venni a humorát. De szépen fokozatosan, olyan tíz perc után felengednek még a nagyon megszeppentek is – azt érzem, hogy jól rakják helyre. Olyat soha nem kaptam, hogy csúfolódunk. Azt hiszem, hogy a darab is magáért beszél – nehéz rajta megütközni. Molnár Piroska azt mondta rá, hogy az utóbbi idők egyik legkeserűbb előadása – ezt erényként mondta. Én ugyanezt gondoltam a
Párnaembernél is, a Stúdió K-ban most futó
Szüleink szexuális neurózisainál is, vagy egy jól megcsinált Portugál előadás esetében: ez a tragikomikus forma manapság sokkal inkább képes komoly, nagy és fontos gondolatokat eljuttatni a nézőkhöz, mint az úgynevezett „vértragédiák”. És bár vannak, akik azt mondják, hogy ez felhígulás, de szerintem nem így van. A McDonagh-darabok is hasonlóan működnek.
► Ez egy stílusregiszter, ami eljut az emberekhez. Érdekes, nekem is beugrott az előadás közben a McDonagh-analógia.
KG: Székely Csaba szereti is McDonagh-ot, nem tagadja, hogy inspirálja. Örülök ennek a darabnak, az előadásnak, de jóval kevesebbet játsszuk, mint lehetne, most havi kettőt, pedig szerintem tudna menni négyszer is, de hát az anyagi okok… Egy ilyen kis helyen tényleg minden előadás veszteséges, csak az, hogy fölkapcsolod a villanyt, már veszteség. Az új vezetésnek, és a fenntartó ferencvárosi önkormányzatnak kell eldöntenie akarnak-e ott komolyan színházat csinálni. Csizi és Kőrösi Zoli, az eddigi megbízott igazgató nagyon bízott abban, hogy bár társulatot nem lehet fenntartani, de egy tizenöt-húsz fős, állandó vendéggárdát, és velük izgalmas színházat ki lehet alakítani.
► Továbbviszitek az előadást?
KG: Frenkó Zsolt, aki most igazgatja ezt a helyet, azt mondta, igen. Remélem, tényleg így is lesz. Furcsa évek jönnek, mindenkinek azt mondom, hogy ez csak a kezdet. Nem érdemes most elkeseredni, ennél csak rosszabb lesz, mert semmi nem egyértelműen történik. Azzal, hogy a Pesti Magyar Színházból ifjúsági színházat csinálnak, valójában nem változik semmi, igazából csak elfedik, hogy nem akarnak pénzt rakni bele.
► Éppen most láttuk a programadó darabját.
KG:
Olvastam. Tanulságos. Nem fogja senki kimondani rajtatok kívül, hogy mi zajlik itt, mert nemfontos. Szőcs Géza egy interjúban azt mondta, hogy a körülményekhez képest jól végezte a munkát, amit rábíztak. „Feladatom az volt, hogy azt a minisztériumi döntést, miszerint a kultúra a többi területhez képest nagyobb elvonást is elbír, az elviselhetőség határain belül megvalósítsam”. Egy közhivatalnok arra büszke, hogy végig tudta vinni a területén az átlagosnál nagyobb elvonást! Itt tartunk… A filmet valamiért mindenki kicsit komolyabban veszi, mintha azzal meg lehetne hódítani Európát, de a színház, fontosságát tekintve, egyre inkább tart a focitól a gyeplabda felé.
► Vannak próbálkozások. Prosperáló példa Pintér Béla és Társulata, akik nem tudnak eleget játszani. Van egy nézői réteg, akik nincsenek megtalálva, és ezt a réteget bizonyos előadások – ilyen például aBányavirág is – képesek lennének megfogni.
KG: Régi és fontos kérdés ez. Schillingnek is régi mániája, hogy meg kell a nézőket találni. Egyébként az emberek, főleg a fiatalok, nem tudatlanságból meg ostobaságból nem jönnek színházba, hanem mert nekik ez lassú, nincs történés. Meg kell találni, hogyan lehet nekik fogalmazni. De pénz nélkül ezt nem lehet. Béla is azért játszik keveset, mert nincs rá pénze. Ők is vissza fognak jutni oda, hogy nem tudja állandóan fizetni a színészeit. Csináltak 6-8 év alatt 6-8 előadást, és addigra lett annyi támogatásuk, hogy fenn tudjanak tartani – minimálszinten – egy állandó társulatot. Ez aztán 4-5 évig többé-kevésbé működött is. De most egyre nehezebb, újra csak próba- és előadáspénzek lesznek, kénytelen lesz azt mondani nekik, hogy menjenek szinkronizálni. Van néhány szinkronrendező – Báthory Orsi, Tabák Kata például –, akik igénylik a minőségi munkát, hogy színészekkel dolgozzanak. Persze ők a kivételek. Rengeteg a futószalagon készülő lényegében igénytelen rohammunka. Szinte megalázó pénzért.
Visszatérve az eredeti kérdéshez: létezik ez a közönségréteg, csak tőlük nem tud igazán pénz jönni. Amikor 15 éve Németországban dolgoztunk Kapával (Mucsi Zoltán – a szerk.), láttuk, hogy ott már kialakult az a réteg, amely a szórakoztató ipar üzleti szempontjain felülemelkedve rájött, hogy fontos és támogatandó a színházművészet és úgy általában a kortárs művészet. Ez a polgári középosztály, ami itt nincs. Biztos lesz ilyen, csak nagyon hosszú idő, míg kialakul. Sokáig nem mertek hozzányúlni a színházi struktúrához. A szakma – Babarczyék, Zsámbékiék – nagyon is érthető okból azt mondta, a legkisebb változtatás is csak ürügyet adna a politikusoknak, közhivatalnokoknak a források csökkentésére. Tehát szerintem nem a hatalomhoz, pozíciókhoz való ragaszkodás, és nem is magánérdekek miatt nem nyúltak, nem engedtek nyúlni a meglévő struktúrához, hanem mert nem akarták, hogy a szakma egy újrarendeződő struktúrában a politika és a pénz teljes kiszolgáltatottjává váljon.
► Csakhogy nem számoltak azzal, hogy itt vannak emberek, akik saját érvényesülésük érdekében hajlandóak megfelelni a politikának, sutba dobva a szakmát. Négy-öt év elég volt arra, hogy ez felborítson mindent.
KG: Talán még kevesebb. Babarczyék azt gondolták, hogy amíg élnek, addig a kezükben tudják tartani ezt az egészet. Tévedtek. Most nagyon rossz utakat látok.
► Neked most elég széles rálátásod van a szakmára, különböző szinteken. Az utóbbi két évben voltál kvázi társulati tag Egerben, illetve vendég Kaposváron, a Stúdió K-ban és a Pinceszínházban is. Ezek eléggé más jellegű helyek. Mit tapasztaltál?
KG: Nagyon különböző a négy. A Stúdió K hasonlít a kezdeti Bárkához, amikor még semmilyen feltétel nem volt adott a színházhoz – ingadozott az áramellátás, egy öltöző volt, stb. De ez inspirálta a kreativitást és erős volt az egymásra utaltság, csakúgy mint most a Stúdió K-ban. Amikor elfelejtettem lekapcsolni a villanyt előadás előtt az öltözőben, nagyon letoltak – jogos, tényleg elfelejtettem. Ott erre figyelni kell. Magunk pakoljuk a díszletet, magunk öltözünk. Úgy tűnik jövőre is dolgozom ott, nem egy megírt darabból, hanem egy ötletből, írói és dramaturgi segítséggel. Nagypál Gábor fogja rendezni. Középkori történet lesz egy építőmesterről, aki kap egy feladatot, amit végig kell vinnie, és a közösség, amiben él, hol segíti, hol nem. Megvizsgáljuk, hogy deformálódik a közösség, hogy ad lejjebb és lejjebb a dolgokból.
► Áthallásokat vélek felfedezni.
KG: Ilyenfajta munkára nagyon alkalmas ott a társaság. A legnagyobb gond az, hogy egyik napról a másikra élnek, tervezhetetlen a jövő és ez mindenkin látszik. Most volt a
Négyeshatos bemutatója, előtte való nap jártam arra, és mindenki hulla volt – nem csak a sok próba miatt, hanem mert meggyőződésem, hogy a bizonytalanság roppant fárasztó. A Szüleink szexuális neurózisait úgy kezdtük, hogy lesz valami pénz díszletre, aztán jött Fodor Tamás, és mondta, hogy nincs, semmi. Úgyhogy mindent át kellett alakítani, minden nulla forintból valósult meg – viszont így tényleg csak a feltétlenül szükséges dolgok maradtak meg. Nagyon szeretek ott dolgozni, mert mindenki alázattal csinálja azt a színházat. Más kérdés közben, hogy már az is megszűnt, ami régebben a Schillingéket megemelte, hogy szépen fokozatosan haladtak, egyre több nézőt értek el, aminek következtében – hiába voltak ellenzők –, nem mondhatták azt, hogy itt nem történik semmi. Ha nem is a kellő mértékben, de az elért eredményekkel párhuzamosan folyamatosan nőtt a támogatásuk. Most semmi hasonló biztosíték nincs, nem hozza magával a minőségi munka még a viszonylagos létbiztonságot sem.
► És ha lenne is anyagi fedezet, vajon a döntéseket hozó színházművészeti bizottság, aminek tagjai Vidnyánszky Attila, Fekete Péter, Novák János, Szűcs Gábor, Vasvári Csaba, akik mind gyakorló igazgatók-rendezők-színészek, a sajátjaikon kívül hány előadásokat látnak? Mi alapján döntenek?
KG: Volt Vidnyánszkyval tavaly egy interjú, melyben azt mondta, hogy Debrecenben van a vidék legjobb színháza, mire a riporter megjegyezte, hogy Egerben is történtek dolgok, mire ő: lehetséges, igen. Megkérdezték tőle, hogy mit látott ott. Nem látott semmit. Semmit. 10 év alatt. Bérczes Laci – aki nagyon kedveli Mohácsi és Vidnyánszky előadásait is – mondta: az a gond, hogy se Vidnyánszky nem látott Mohácsi-előadást, és nagy valószínűséggel Mohácsi se látott Vidnyánszky-előadást. Közben vélhetően megvan a véleményük egymásról.
Visszatérve a kérdésre: Kaposvár egy izgalmas történet. Én drukkere vagyok Rátóti Zolinak, de nagyon nehéz a helyzete. Egy meglévő társulatot átvenni komoly igazgatói rutinnal is nagy feladat, a költségvetés jelentős csökkenése sem könnyíti a helyzetet, ráadásul a társulat el van apátlanodva. Ez egy régi történet, Babarczy utolsó két évétől fogva így van ez, 4-5 éve folyamatosan átmeneti időszak van Kaposvárott. Harminc év Babarczy után egy év Znamenák, másfél év Schwajda, aztán jött Rátóti. Azt látom – bár nehezen beszélek, mert évad elején és most évad végén dolgoztam ott egyet-egyet –, hogy zavart, bizonytalan a társulat, nincs igazán jó hangulat. A
Finito alatt azt éreztem – ami egy beugrásos rendezés volt, Dömötör Tamás helyett végül Göttinger Pali csinálta meg, és nem volt rá túl sok idő –, hogy ha az emberek bizonytalanná válnak, akkor egy jó közösség egymásban keresi a kapaszkodót, de ha ez nincs meg, akkor mindenki menekülésbe kezd. És akkor – kicsit erős leszek – meglepve nézel körül, hogy mindenki milyen bőszen játszik magában a színpadon, persze ez rám is vonatkozik, ahelyett, hogy egymásra figyelnénk, egymást meghallva, egymásból dolgoznánk. De Zoli jót akar, jó színházat akar, az ízlése is rendben van szerintem. Ha szerencséje lesz, akkor egy-két év alatt meg lehet tölteni a társulatot önbizalommal. Ennek alapvető kritériuma, hogy legyenek jó munkák, igazán jó előadások – ha ez összejön, akkor jó lesz a hangulat, jó színház lesz, marad Kaposváron. Én jövőre csak egyet fogok játszani, az Éjjeli menedékhelyben, Valló rendezésében.
► Valló rendezte a
Tisztogatást is, amit az évad elején csináltatok.
KG: Végtelenül jó próbaidőszak volt, de – ritka eset, nem szokott ilyen történni velem – nem tudtam, hogy mennyire egész az előadás. Annak ellenére, hogy nem volt egyértelműen pozitív a fogadtatás, nagyon szerettem játszani. Csak Zappe László kritikája zavart kissé, amiben azt kifogásolta, hogy nem vagyok szőke és nagydarab, mint az észtek… Úgy érzem, hogy a fiatal színészek számára rendkívül fontos munka volt. Valló nagyon jó pedagógus – nagyon kedvelem az öniróniáját meg a humorát –, jól vezette a fiatalokat, sokat foglalkozott velük.
Pinceszínház. Nagyon vártam, hogy mire fog menni Csizi művészeti tanácsadásával a színház. Kicsit szűk a nézőtér ugyan, nagyon kis fantáziát enged ez a cső, de érdekesnek indult a dolog. Nagyon sajnálom, hogy végül nem volt fontos, milyen munkát végzett a szűk egy év alatt, amíg ott volt. Az új vezetés nem tartott igényt a munkájára. Ezért kérdéses, hogy fog-e menni a Bányavirág – de remélem, az ígéretnek megfelelően menni fog. A Bányavakságot viszont saját produkcióban nem valószínű, hogy megcsinálja a Pinceszínház. Volt szó Kaposvárról, de úgy tűnik, ott se fogjuk. Nagyon szívesen nekilátnánk, de úgy néz ki, nem fog összejönni.
► Meg volt még Eger is.
Gül baba - Nádasy Erika, Kaszás GergőKG: Csizi néha nagyon furcsán kommunikál – amin sokan ki vannak akadva. A negyvenedik születésnapomon – már három éve ott voltam – együtt jöttünk fel kocsival, és útközben folyton telefonált. És csak így odavetette, hogy jól hallom, születésnapod van? Mondom: igen. És mennyi ez? Negyven. Jó, jó, akkor boldog születésnapot. És közben tudom, hogy nagyon kedvel, csöppet nem akadok ki ezen, de valami kézfogás, vagy egy minyon… És nem. Aki nem ismeri, hajlamos ezt zokon venni. Ő már ’85 óta főrendező, vagy igazgató, több, mint negyedszázad alatt rengeteg tapasztalatot gyűjtött arról, hogy kell színházon belül és kívül konfliktusokat kezelni, megoldani, a szó legjobb értelmében társulatot építeni, életben és folyamatosan frissen tartani, vagyis hát színházat vezetni. Én tényleg azért maradtam Egerben mindig egy évvel tovább, összesen kilenc évig, mert mindig roppant izgalmas új kollégák és feladatok jöttek. Közben soha nem volt erőszak abban, amit csinált, mégis szépen lassan kialakult egy erős társulat, és egy viszonylag állandó, igen színvonalas rendezőgárda. Csizi, Szegvári Menyus, Rale (Radoslav Milenković – a szerk.), Zsótér Sanyi, és nem utolsósorban Máté Gábor – az ő esetében sokan mondták, hogy néhány egri munkája felszabadultabb, jobb, izgalmasabb előadást eredményezett, mint némelyik rendezése a Katonában.
► Nagyon sokat mentett át az egri szellemiségből a Katona mostani programjába.
KG: Nekünk biztos, de talán neki is nagy élmény, és izgalmas színházi próbálkozás volt a
Hírlap-színházsorozat, az állandó 12 fős minitársulattal. Zsótér is nagyon élvezte, hogy egy jó, egyben tartott társasággal dolgozott. Csizi meg tudott teremteni egy olyan közeget, amiben nagyon élvezetes volt dolgozni – még a nem túl jól sikerült előadásokban is. A tizenöt-húsz ember, akik általában dolgoztunk egymással, plusz Rale, Máté Gabi, Zsótér Sanyi, Menyus és Csizi – tényleg társulattá vált, egy társulaton belüli társulattá. Jó időszak volt Eger, mint ahogy a Bárka is egy jó ideig, és a Katona is. Komoly, igényes, igazi színház. Szerencsés vagyok, hogy ezekben részt vehettem. Azért az biztos, hogy nem egyszerű összehozni és életben tartani egy ilyen színházat. Ez bizony egy komoly szakma.
► Ma nem jellemző, ritka, hogy egy színházműsor az alapján áll össze, hogy a színészeknek mit kell eljátszaniuk, hogy mi való nekik éppen.Visszagondolva voltak olyan előadások, amikor nagyon helyre kerültek a dolgok. Például – csak rólad szólva – Billy Flynn vagy Rettegett Iván, vagy Mujkó esetében…
KG: Emiatt a sokféleség miatt is izgalmas dolog vidéken társulatban létezni. Szabadúszóként most azért is nehéz, mert tényleg nem számít, hogy én jó vagyok-e vagy rossz. Az igazgatók örülnek, ha saját embereiket meg tudják fizetni és el tudják látni munkával. Sokszor nem feltétlenül szakmai alapon válogatnak embereket, nem azért, mert az illető lenne a legmegfelelőbb az adott szerepre, hanem mert ismert, és behoz x mennyiségű nézőt. De mi alapján ismert valaki? Vagy a kereskedelmi tévében csinálgat dolgokat, vagy a bulvárból. Ennek következtében viszont például Tóth Ildi nem feltétlenül kap szerepet, mert ilyen módon nem ismert színész. Szép kilátás. Lehet, hogy arra kellene fordítani az időmet, hogy elvégezzem a színműn a doktori iskolát. De benne van a pakliban, hogy Új-Zélandra költözöm… Nagyon sok minden benne van a pakliban. Nem biztos, hogy arra, amit szeretek, és talán tudok csinálni, olyan igény lesz, amiből meg tudnék élni.
Nyulassy Attila / Ugrai István / Zsedényi Balázs
