Barta Ágnes és Mészáros Martin házasok, mindketten határon túli családból jönnek: Barta Ágnes Erdélyben, Mészáros Martin a Vajdaságban nőtt fel. Mindketten a Kaposvári Egyetemen diplomáztak, Barta Ágnes Vidnyánszky Attila, Mészáros Martin Uray Péter osztályába járt, majd mindketten Vidnyánszky hívására szerződtek a Nemzeti Színházba is, ahol idén – a gyakorlati évekkel együtt – közel tíz év után felmondtak.
A távozásuk okai mellett arról beszéltek a Telexnek, hogy nemzetis színészekként milyen dilemmákkal szembesültek, ha szerettek volna bizonyos ügyekben megnyilvánulni; miért gondolják, hogy gyakran ítélték meg őket igazságtalanul pusztán a munkahelyük miatt; és miért érezték magukat izolálva a magyar színházi szakmától.
Kezdjük a végéről: miért mondtatok fel?
Barta Ágnes: A felmondás gondolata nagyjából három éve motoszkált már bennünk. Azt éreztük, nem biztos, hogy továbbra is ez a mi utunk, hogy itt találnak meg minket majd a legjobb feladatok. De a döntésnek több összetevője volt, a szakmai okokon túl a lelki egészségünk és a mentális jóllétünk miatt is úgy gondoltuk, hogy ezt meg kell lépnünk. Számomra nagyon sok szempontból terhes volt már az utolsó időszak.
A Nemzeti Színházból egyszerre nyolc tag távozik, köztük a két megsérült színész, a nyilvánosság ezért erősen arra gyanakodott, hogy a felmondások kiváltó oka a novemberi, súlyos színpadi baleset volt.
B. Á.: Igen, a baleset tényleg hatalmas törést okozott bennünk, ezt nem lehet eltagadni. De az igazi bizalomvesztést nem a baleset okozta, hanem az, ami azután zajlott a színházban. Ha elüt egy embert az autó, az szörnyű, de ha mások ezt karba tett kézzel nézik, és ott hagyják az út szélén, az igazi tragédia, és én azt gondolom, hogy ebben az esetben ilyesmi történt.
A társulat hogyan kezelte mindezt?
B. Á.: Mi csak a magunk nevében tudunk beszélni. Amikor a társulaton belül volt olyan fórum, ahol elmondhattuk a véleményünket, vagy megfogalmazhattuk a kritikáinkat, mi sokszor megtettük. Ha valaki tagja egy közösségnek, akkor szerintem van felelőssége abban, hogy a személyével, a munkájával, a véleményével hogyan alakítja azt. Mi viszont az utóbbi időben ebben veszítettük el a hitünket a Nemzetiben. Azt éreztük, hogy mostohagyerekké váltunk a saját színházunkban a véleményünk miatt, és már nem volt értelme annak, hogy bármit mondjunk, vagy bármit képviseljünk.
Így a felmondásunk is egyfajta véleménynyilvánítás, és annak jelzése, hogy már túl sok dologgal nem tudtunk együtt menni.
Három év hosszú idő. Mit mérlegeltetek ezalatt?
Mészáros Martin: Voltak olyan munkáink a Nemzetiben, amiket nagyon szerettünk, amik szakmailag olyasmit adtak, ami miatt valaki színész akar lenni. Hosszú évekig nagyon gördülékenyen ment a közös munka Attilával, könnyen és kényelmesen tudtunk vele együtt dolgozni, és a társulat nagy részével is jól kijöttünk. A Woyzecket és a Rocco és fivéreit például nagyon fontos munkáimnak tartom, az utóbbi rímelt kissé az életünkre is: vidékről fővárosba elszármazott fiatalok, a szegregáció és a be nem illeszkedés, a megbocsátás és a meg nem bocsátás problémái.
B. Á.: Nekem is több nagyon jó élményem van a Nemzetiből, az egyik pont a legelső szerepem, a Psyché, amit Attila rendezett – ez mindig fontos sarokpontja lesz az életemnek. A Rocco nekem is sokat adott. Attilával hamar elkezdtük érteni egymás nyelvét, és ez egy ideig biztosan hiányozni fog. Szerintem szép, monumentális előadásokat lehet létrehozni azon a színházi nyelven, amit ő képvisel, és azt is megértem, hogy fájdalmas, ha ezt folyton elvitatják tőle.
M. M.: Mi mégis azt mérlegeltük, hogy szakmailag hová vezet az, hogy a Nemzetiben viszonylag izolálódtunk a magyar színházi szakmától; mert tény, hogy nagyon kevés magyar rendezővel dolgoztunk együtt: lényegében csak Zsótér Sándorral, ifj. Vidnyánszky Attilával, Csiszár Imrével és Berettyán Nándival. De a külföldi rendezők közül is esetleges volt, hogy visszatérnek-e hozzánk, vagy soha többé nem látjuk őket, így velük sem tudott kialakulni egy hosszabb távú munkakapcsolat. Pedig óriási kíváncsiság és éhség van bennünk más rendezők és más munkafolyamatok iránt.
Harmincévesek vagyunk, és a hazai színházi szakmából alig-alig ismerünk másokat.
B. Á.: Fontos pillanat volt egyébként a Telexnek az On the Spot tagjaival készült év eleji videója is. Amikor a végén Fábián Tamás azt kérdezte tőlük, hogy mit üzennek a pályakezdő újságíróknak, Cseke Eszter azt válaszolta, vegyék észre, hogy mi az, ami már nem szolgálja őket, és ha közel érzik magukat a kiégéshez, azelőtt lépjenek, mielőtt késő lesz.
M. M.: Ez egy paradigmaváltó mondat volt, jó időben jött és teljesen magunkra ismertünk ebben.
Pályakezdőként milyen érzésekkel szerződtetek a Nemzetibe? 2017–2018-ban járunk, ekkor már évekkel túl voltunk a hangos igazgatóváltáson, de még innen a még hangosabb SZFE-konfliktuson, viszont az intézmény az első számú jelképe volt a kulturális és politikai megosztottságnak.
B.Á.: Bennem nagyon vegyes érzések voltak ezzel kapcsolatban. Egyrészt iszonyúan megtisztelő volt Törőcsik Marival, Udvaros Dorottyával, Bánsági Ildikóval, Blaskó Péterrel és Nagy Marival egy társulatba kerülni, és fantasztikus lehetőségnek tartottam, hogy tanulhatok tőlük, és a színpadon a szemükbe nézhetek. Másrészt nagyon korán érzékeltem a politikai kitettségünket is, vagyis azt, hogy kicsit mindig ezen a szűrőn keresztül néznek minket. Nagyon nehéz volt, és a mai napig nagyon nehéz megtalálni azt, hogy mire és hogyan kell reagálnunk, vagy hogyan kezeljük azt, amikor igazságtalanul ítélnek meg minket pusztán azért, mert a Nemzeti Színház tagjai vagyunk. Mikor mondhatjuk, hogy ebben már nem tudunk részt venni? Vagy hogyan mondjunk bizonyos helyzetekről bármit úgy, hogy nem is látjuk át azt a helyzetet? Esetleg egyszerűen azt gondoljuk róla, hogy ez nem a mi ügyünk. Ezeknek a kétségeknek sok fázisa volt a közel tíz év alatt, és én mostanra sem találtam rájuk igazi megoldást.
M. M.: Az egyetem idején nagyon jó feladataim és fontos emberi találkozásaim voltak a Nemzetiben, és szerintem egy pályakezdőnek elsősorban azt kell mérlegelnie, hogy milyen szakmai kihívások várnak rá egy helyen. Amikor felmerült az oda szerződés lehetősége, ennek a politikai vetületeivel én nem szerettem volna foglalkozni. Szerintem borzasztó, hogy egy huszonéves fiatal színésznek ilyen dilemmákkal kell szembesülnie.
Most sem az első megkeresésünkre vállaltátok el ezt az interjút.
M. M.: Az alapvető probléma az, hogy nagyon nehéz bizonyos ügyekről tisztán beszélni. Mikor a Nemzetivel kapcsolatban történt valamilyen nagy port kavaró közéleti dolog, előfordult, hogy számonkértek bennünket, hogy miért nem nyilvánulunk meg, miért nem emeljük fel a hangunkat. De közben olyan szintre züllött le a közbeszéd az elmúlt néhány évben, és a kulturális életben olyan hangulat alakult ki, amiben már semmilyen véleményt nem lehet árnyalni. Ha tíz dologból kilenccel egyetértesz, eggyel viszont nem, akkor ezt az egyet fogják kiemelni. Ilyenkor mérlegre teszed, hogy be akarsz-e szállni a pálya széléről való bekiabálásba, ami ráadásul általában nagyon alpári, és nagyon nem illik a kultúrához. És sokszor félinformációkból tájékozódva kell véleményt formálni.
B. Á.: Nem lehet azt mondani, hogy ezzel és ezzel egyetértek, ezzel és ezzel viszont nem. Az utóbbi időben különösen azt éreztem, hogy az újságírók is csak ki akartak préselni belőlünk bizonyos mondatokat, amiket ők hallani akartak, mást pedig nem mondhattunk. Mintha csak teljes mellszélességgel lehetne kiállni emberek és ügyek mellett, nem szemlélhetsz valamit kritikusan.
Ezért az, hogy most nem vagyunk senki kölykei, egy kényelmesebb pozíció.
Sokáig azt hittem, hogy mindenáron tartoznom kell valahova, pedig ha nem tartozol senkinek teljes elszámolással, akkor sokkal szabadabban beszélhetsz. Számomra az a járható út, hogy csak szakmailag, vagy bizonyos ügyek mellett köteleződöm el, nem pedig személyek mellett.
M. M.: Közben gyakran éreztük azt, hogy ítélkezők és számonkérők velünk, pusztán azért, mert a Nemzeti Színház tagjai vagyunk. De találkoztunk olyan szakmabelivel is, aki azt hitte, hogy a Nemzetiben csak olyan előadások mennek, amikben buggyos gatyás népviseletben játszunk, és azóta is kitart a véleménye mellett.
Az utóbbi években a költői színház mellé azért néha bekerült a buggyos gatya is.
B. Á.: Igen, és szerintem ezzel sincs semmi gond. De én azért sem adtam eddig interjút – pedig tényleg szinte mindenhonnan megkerestek –, mert nem szerettem volna erős érzelmi befolyásoltság alatt beszélni. Tíz évet töltöttünk a Nemzetiben, fájdalmak, örömök, az életünk nagy fordulópontjai kötődnek hozzá, ezért nem tudok csupán észérvek alapján beszélni róla, a Nemzetihez vagy az igazgatóhoz való viszonyomat képtelen vagyok száraz mondatokban elmesélni.
Nem tudjuk megtagadni az elmúlt tíz évet, és nem fogunk visszaköpni rá.
Több kollégát nagyon tisztelünk ott, de vannak, akikkel már nem tudunk többé közösséget vállalni, sem emberileg, sem szakmailag. Mostantól az egyik legnagyobb feladatom az lesz, hogy ne úgy határozzam meg magam, mint a Nemzeti egykori tagját, és azt sem akarom, hogy ezután még évekig kelljen arra a kérdésre válaszolnom, hogy milyen hatással volt az életemre Vidnyánszky Attila.
M. M.: Vagyis nem szeretnénk, ha az identitásunk meghatározó részét képezné, hogy mi vagyunk azok a színészek, akik felmondtak a Nemzetiben.
Az egyeztetések során Ági az egyik üzenetében azt írta, „nem félek”. Az eddigi tapasztalataim alapján a legnagyobb hatalmú színházi vezető közelében lévőktől ritkán hangzik el ez a mondat.
B. Á.: Amikor közvetlenül a baleset után megkeresett több újságíró, én is nagyon meg voltam ijedve és féltem. Tudom, hogy sokan félnek. Én mégis azt remélem, hogy valójában nincs okunk félni, csak a félelmeink egy részét felnagyítjuk.
Az, hogy Udvaros Dorottyával nem hosszabbított szerződést Vidnyánszky Attila, hatással volt a döntésetekre?
M. M.: Dorottya mindkettőnk számára nagyon fontos ember, igazi szakmai mentor, én legalábbis mindig elsőként kérem ki a véleményét. De mi előbb mondtunk fel, mint ahogy kiderült, hogy nem marad a színháznál.
B. Á.: A távozása nagy veszteség a Nemzetinek, de Dorka fantasztikus színésznő, ő jól lesz, és mindig lesz munkája. Nagy pazarlás elengedni őt egy társulattól.
A felmondásotokhoz mit szólt a szakma? Milyen üzeneteket kaptatok?
M. M.: Rengeteg üzenetet kaptunk, és sokan neveztek minket nagyon bátornak.
B. Á.: És sokan nagyon hülyének. Féltettek minket, mert nehéz most elhelyezkedni, és kevés lehetőségük van a színészeknek.
M.M.: Tény, hogy felrúgtunk egy biztos egzisztenciát, amivel egy olyan szakaszba lép az életünk, amikor ismét szinte a nulláról kell építkeznünk, és ez valószínűleg sok kihívással és nehézséggel jár majd. Vagy talán nem egészen a nulláról, mert valamennyi rutin és magabiztosság azért már van bennünk.
A következő időszakra mik a terveitek?
M. M.: Szabadúszók leszünk. Még hónapokkal a felmondásunk előtt elkezdtünk dolgozni azon, hogy függetlenül a Nemzetitől, Ágival ketten létrehozzunk egy előadást. Ez lett a Matricás Laci című gyerekelőadás, amit Vadadi Adrienn meséskönyvéből készítettünk Szilágyi Bálint rendezővel a Hab a tortán című sorozat részeként, aminek a lényege, hogy színész párok az előadók. Nemrég volt a zárt körű munkabemutatója, a jövő évadtól lesz látható a Jurányi Házban.
B. Á.: Nagyon jólesett és őszintén meglepett minket a Füge produkció és a Jurányi irányunkba mutatott nyitottsága, és hogy milyen sokan fogadták őszinte érdeklődéssel a megkeresésünket.
Mert voltak azért előzetes félelmeink azzal kapcsolatban, hogy rajtunk marad a nemzetis bélyeg, és inkább elutasításokkal találkozunk.
De nagy örömünkre Orlai Tibor több izgalmas feladatot is ajánlott nekünk, és mindketten láthatók leszünk majd a Szolnoki Szigligeti Színházban is. Vagyis megvalósulhat, amire vágytunk, hogy sokféle alkotóval, sokféle műfajban dolgozhatunk.
M. M.: Szerencsére azt érezzük, hogy ez az újfajta szabadság rengeteg kreatív művészi energiát szabadít fel most bennünk.
Ha érkezne egy telefon az egyik belvárosi színház vezetőjétől, azért elgondolkodnátok az ajánlaton?
B. Á.: Hát persze! A társulati lét biztonságot ad, és jó tartozni egy alkotóközösséghez.
A színház mellett mindketten dolgoztatok tévésorozatokban és nagyobb volumenű produkciókban is: Ági az RTL Mellékhatás és a NatGeo Picassóról szóló Géniusz-sorozatában, Martin a Gólkirályságban és a Hunyadiban. Ez a világ vonzó számotokra?
M. M.: A film nagyon más koncentrációt igényel, mint a színház, ez eleve érdekes kihívás, egy monumentálisabb forgatáson pedig száz ember koncentrál egyszerre. Az FBI: International című amerikai krimisorozatban, amiben szintén forgattam, kibéreltek egy egész vonatpályaudvart. A filmben volt egy jelenetem, ami előtt eléggé be voltam feszülve, ekkor odajött hozzám az amerikai rendező, és azt mondta, nyugi, csak csináld azt, amit a castingon. És tényleg megnyugtatott.
A Géniuszban éppen a Picassót játszó Antonio Banderasszal volt közös jeleneted. Ott mi történt pontosan?
B. Á.: Megmértem a vérnyomását, és azt mondtam neki: „The surgeon will be right in” (A sebész mindjárt itt lesz). Nagyjából ennyi történt, de tényleg nagyon jó belelátni ezekbe a szuperprodukciókba, ezért egy ilyen egymondatos, egyjelenetes külföldi castingra is szívesen elmegyek. Hiába vannak már nagyobb magyar produkciók is, ez azért teljesen más világ.
A Most vagy soha című szuperprodukció castingján jártatok?
B. Á.: Én igen, Szendrey Júlia szerepére hallgattak meg.
Utólag sajnálod, hogy nem kaptad meg? Egyáltalán mit gondolsz, a szerepben látható Mosolygó Sára pályáján mit jelent majd ez a film?
B. Á.: A közelében sem voltam annak, hogy megkapjam, már az első körben kiestem, ilyen értelemben nincs hozzá érzelmi viszonyom. Nehéz ezt megjósolni. Azt hiszem, ma Magyarországon nem létezik az a tündérmese, hogy hatalmasat fordul valaki élete egyetlen filmes munkától, és megugrik a karrierje. Kevés a lehetőség, és nagyon nagy a verseny.
A film politikai vetületének tükrében én éppen fordítva gondoltam.
B. Á.: Szerintem nagyon nem lenne helyes, ha Mosolygó Sárával mostantól azért nem dolgozna valaki, mert elvállalt egy szerepet ebben a filmben. De el tudom képzelni, hogy lesznek ilyen helyzetek.
Jelenleg tíz-tizenkét aktuálisan futó előadásotok van a Nemzetiben, ezeknek mi lesz a sorsuk?
M. M.: Néhányat közülük viszünk tovább a jövő évadban is. Egyrészt anyagi megfontolásból, de vannak olyan szerepek, amiket nagyon szerettünk, nekem ilyen tehát a Woyzeck és A Mester és Margarita.
B. Á.: Nekem is, és a Bánk bán. Mi arra törekszünk, hogy emberi viszony maradjon meg a volt színházunkkal.
A vezetője is partner lesz ebben?
B. Á.: Úgy tűnik, hogy igen. Meg kell próbálnunk a jövőben többet kommunikálni egymással, mert most ott tartunk, hogy az emberek nem tudnak szót érteni, egy asztalhoz ülni.
M. M.: Nagyon jó lenne, ha a generációnk mostantól azon dolgozna, hogy befoltozza ezeket az óriási, tátongó sebeket. És jó lenne az is, ha a szakmánk haladna a korral, ha nagyobb hangsúlyt kaphatna a mentális egészség, ha transzparens módon születhetnének meg bizonyos döntések, ha lehetne egy egységes érdekképviselet, és ha a belső visszaélések kapcsán tényleg lenne valódi protokoll és segítség.
B. Á.: Igen, a generációnknak felelősséget kell vállalnia ebben, remélhetőleg egyre többször tudjuk majd hallatni a hangunkat, és értelmes, előremutató vitákat folytatni. Kevesebbszer ítélkezni, és többször kíváncsinak lenni.
forrás: https://telex.hu
