„Ez a pálya nem kíméli az embert, ha beleveti magát. Márpedig én nyakig benne voltam mindig” – mondja Molnár Piroska, aki túl a nyolcvanadik születésnapján is nyolc futó előadásban játszik a Thália Színházban. Takarékoskodik az energiáival: javítani nem tud a tönkrement ízületein, de szinten kell tartania az állapotát, hogy továbbra is színpadon maradhasson. A Madám Bizsu című előadásban olyan asszonyt játszik, aki mindent végigélt a múlt századi mulatókban. Mi pedig arról beszélgettünk, ő mit élt végig. Miért fél pár fellógatott csizma jelentette neki az édesapját? Miért választotta a Tháliát Alföldi Nemzeti Színháza után? Meddig tudja fenntartani még a mostani tempóját? Interjú.
Beszéltek ma már Pogány Judittal telefonon?
Igen, beszéltünk!
Tehát igaz a hír, hogy mindennap beszélnek.
Mindennap. Sőt, van, amikor többször is.
Régi barátnője néhány hete zsűrizett a BIFF filmfesztiválon. Ön mennyire tud benne maradni a főváros kulturális pezsgésében?
Annyi minden zajlik, hogy az egészben nem tudok benne lenni. Megpróbálom kiválasztani, ami a legjobban érdekel. Anélkül nem lehet élni már a mai világban, még az én koromban sem, hogy ne tudnánk, mi történik körülöttünk. Ha adódik egy olyan megtisztelő felkérés, mint amilyen most Jutkát érte, természetesen elfogadom. Engem is többször hívtak dokumentumfilmes fesztivál zsűrijébe, mindig boldogan néztem végig a filmeket.
Ön a főszereplője a Thália Színház most futó előadásának, a Madám Bizsunak, amely szintén Budapest pezsgéséről szól, csak egy régebbi korszakban: a varieték, mulatók történetéről a múlt század első felében.
Ennek az előadásnak az ötlete tulajdonképpen az én fejemből pattant ki. Ha már ott van nekünk a Tháliában az Arizona mulató régi terme – ott működött, ahol most a mi Arizona Stúdiónk –, akkor ismerje meg a közönség, mi történt ott. Együtt dolgoztunk egy színháztörténésszel, aki összegyűjtött kétszázhúsz oldalnyi dokumentumot a pesti mulatókról. Abból aztán Göttinger Pál megírta a darabot.
Több régi fényképen is szerepel egy titokzatos öregasszony, teleaggatva olcsó ékszerekkel, bizsukkal. Senki nem tudja, kicsoda, de elnevezték Madám Bizsunak, és eszembe jutott, ő lehetnék én a darabban. Aki mindennek a tudója, aki mindent végigélt.
És meséljük el a nézőknek, hogy száz évvel ezelőtt itt minden éjszaka kétszáznegyvenegy zenekar szólt, csak a belvárosi kerületben. Mi lehetett itt a Nagymező utcában? Dinyés Dániel korabeli versekre dalokat írt, összeállt az előadás, és nagyon szeretik a nézők. Érzik a hely szellemét: ez nem olyan fal, ez az. Ott vannak benne az emlékek.
Az előadás története a 19. század végétől a második világháború előestéjéig tart, és nagyrészt a harmincas években játszódik. Mi maradt a pesti mulatóéletből addigra, amikor ön, fiatal színészhallgatóként, megérkezett Budapestre a hatvanas években?
Egyáltalán nem érdeklődtem a mulatók iránt! Csak a szerepemből tudom, hogy a Pipacs bár híres hely volt és maradt, de én magam szorgalmas színművészeti főiskolás hallgató voltam, és eszem ágában nem volt mulatókba járni. Pedig néha tanulmányútként nem lett volna rossz.
Ha ön vetette fel az előadás ötletét, talán nem alaptalan arra gondolni, hogy az egyik motívumát összekapcsoljuk az életével. Az apa hiányára, az apakeresésre gondolok. Kislányként látjuk a későbbi Madám Bizsut a darab elején, aki kétségbeesetten keresi az apját. Márpedig az apját ön sem ismerte.
Látja, ez eszembe sem jutott, de van köztünk hasonlóság.
Anyám csak beszélt apukáról, de őt addigra elvitték málenkij robotra az oroszok, mire én megszülettem. Fél csizmája fel volt lógatva a spájzban, nekem az a fél pár csizma jelentette az apát. Felnéztem a csizmára: ott van apuka.
forrás: https://24.hu/kultura/2025/12/04/molnar-piroska-interju-thalia-szinhaz-madam-bizsu-alfoldi-robert/
Beszéltek ma már Pogány Judittal telefonon?
Igen, beszéltünk!
Tehát igaz a hír, hogy mindennap beszélnek.
Mindennap. Sőt, van, amikor többször is.
Régi barátnője néhány hete zsűrizett a BIFF filmfesztiválon. Ön mennyire tud benne maradni a főváros kulturális pezsgésében?
Annyi minden zajlik, hogy az egészben nem tudok benne lenni. Megpróbálom kiválasztani, ami a legjobban érdekel. Anélkül nem lehet élni már a mai világban, még az én koromban sem, hogy ne tudnánk, mi történik körülöttünk. Ha adódik egy olyan megtisztelő felkérés, mint amilyen most Jutkát érte, természetesen elfogadom. Engem is többször hívtak dokumentumfilmes fesztivál zsűrijébe, mindig boldogan néztem végig a filmeket.
Ön a főszereplője a Thália Színház most futó előadásának, a Madám Bizsunak, amely szintén Budapest pezsgéséről szól, csak egy régebbi korszakban: a varieték, mulatók történetéről a múlt század első felében.
Ennek az előadásnak az ötlete tulajdonképpen az én fejemből pattant ki. Ha már ott van nekünk a Tháliában az Arizona mulató régi terme – ott működött, ahol most a mi Arizona Stúdiónk –, akkor ismerje meg a közönség, mi történt ott. Együtt dolgoztunk egy színháztörténésszel, aki összegyűjtött kétszázhúsz oldalnyi dokumentumot a pesti mulatókról. Abból aztán Göttinger Pál megírta a darabot.
Több régi fényképen is szerepel egy titokzatos öregasszony, teleaggatva olcsó ékszerekkel, bizsukkal. Senki nem tudja, kicsoda, de elnevezték Madám Bizsunak, és eszembe jutott, ő lehetnék én a darabban. Aki mindennek a tudója, aki mindent végigélt.
És meséljük el a nézőknek, hogy száz évvel ezelőtt itt minden éjszaka kétszáznegyvenegy zenekar szólt, csak a belvárosi kerületben. Mi lehetett itt a Nagymező utcában? Dinyés Dániel korabeli versekre dalokat írt, összeállt az előadás, és nagyon szeretik a nézők. Érzik a hely szellemét: ez nem olyan fal, ez az. Ott vannak benne az emlékek.
Az előadás története a 19. század végétől a második világháború előestéjéig tart, és nagyrészt a harmincas években játszódik. Mi maradt a pesti mulatóéletből addigra, amikor ön, fiatal színészhallgatóként, megérkezett Budapestre a hatvanas években?
Egyáltalán nem érdeklődtem a mulatók iránt! Csak a szerepemből tudom, hogy a Pipacs bár híres hely volt és maradt, de én magam szorgalmas színművészeti főiskolás hallgató voltam, és eszem ágában nem volt mulatókba járni. Pedig néha tanulmányútként nem lett volna rossz.
Ha ön vetette fel az előadás ötletét, talán nem alaptalan arra gondolni, hogy az egyik motívumát összekapcsoljuk az életével. Az apa hiányára, az apakeresésre gondolok. Kislányként látjuk a későbbi Madám Bizsut a darab elején, aki kétségbeesetten keresi az apját. Márpedig az apját ön sem ismerte.
Látja, ez eszembe sem jutott, de van köztünk hasonlóság.
Anyám csak beszélt apukáról, de őt addigra elvitték málenkij robotra az oroszok, mire én megszülettem. Fél csizmája fel volt lógatva a spájzban, nekem az a fél pár csizma jelentette az apát. Felnéztem a csizmára: ott van apuka.
forrás: https://24.hu/kultura/2025/12/04/molnar-piroska-interju-thalia-szinhaz-madam-bizsu-alfoldi-robert/
Szeretem, ha ajánlanak nekem darabokat, persze ez nem minidig közvetlenül történik, többnyire interjú, nyilatkozta vagy beszélgetés közben kerülnek elő ilyen témák. A Thália Színházban dolgozik az egyik kedvenc fiatal színésznőm, aki az Arizona Stúdiójában látható Madám Bizsuról mondott nagyon jókat. Ezzel kedvet csinált nekem ehhez a darabhoz, egy duplázós vasárnap levezetéseként kötött ki az októberi listámon. Göttinger Pál írása és rendezése kellemes misztikumot hozott az életembe.
Egy fiatal fiú, (Hevesi László – Nyakamon a nászmenet, A szajré, Oscar, Gyilkosság az Orient Expresszen) egykor az Arizona mulatóhelyen találkozott egy fura időse asszonnyal, aki érdekesebbnél csodálatosabb történetekkel traktálta őt. Madám Bizsu (Molnár Piroska – Oscar, A koponya – Thália színház; A két pápa – Rózsavölgyi Szalon) a pesti éjszakák közösmert fantomja volt, akiről rengeteg sztori keringett, de sosem lehetett tudni, melyiket ki találta ki, melyik is valóságos. Annyi bizonyos, hogy már az ezernyolcszázas évek közepe táján megjelent egy alak az alvilágban, aki aztán kurtizánok, mutatványosok, revütáncosok és lokálok sokaságában is otthonosan mozgott. Mint egy bútordarab, úgy olvadt bele a homályba és olykor emelkedett ki a sötétségből, a tivornyákból, valamint mulatságokból. Legendák övezték a jelenlétét, találgatva honnan érkezett és miként ismert annyi embert a múltból és jelenből. Annyi bizonyos, hogy a teste nehéz volt a sok bizsutól, a feje tele a sok emléktől, bárkinek elintézett bármit, de sosem lehetett tudni, hogyan.
A Madám Buizsu nem más, mint egy utazás a múltba, Pest történelmébe, abba az időszakba, amikor a táncosok, a mutatványosok és a hölgyek szórakoztatták a polgárokat. Ekkor tették le az alapokat, hogy ma színházak, szórakozóhelyek, kávézók és éttermek is lehessenek ebben a városban. A kultúra folyamatosan változott, egyrészt az igényekkel, másrészt a kínálat növekedésével párhuzamosan. Miközben a nincstelenektől egy idő múltán inkább a tehetősek kiváltságává vált, hogy ilyen élményben lehessen részük. Nézhetjük PC oldalról és a cancel culture martalékává is tehetnénk ezeket az emlékeket, de kiemelkedően fontosak a jelen és a jövő számára is. Hiszen akkoriban másfajta kikapcsolódási szokások voltak, a szórakoztatóipar inkább a vándorcirkuszosokból és a -cigányokból állt.
A letelepedés, és egy új kultúra megteremtése viszont virágzást hozott el a fővárosba, ahol komoly társadalmi élet fejlődött ki az ezernyolcszázas évek közepétől. A történetekből kiváltképp színes képet kapunk a különböző korszakokról, a törvényekről, de nem csak politikai, hanem szociális oldalról is. Hiszen megannyi híresség fordult meg a pesti lokálokban, vagy éppen merült el az alvilág barlangjai és egyéb szórakozóhelyei mélyén. A helyszín, az Arizona Stúdió valamennyire őrzi is ennek emlékét, ami még jobban közel hozza az egykori pesti világot a nézők felé. A két színésznő, Mórocz Adrienn és Bordás Barbara megelevenítik a táncos-dalos játékukkal, hogy miként is szórakoztak egykor a férfiak, és bizony a nők is. Ugyan ez is korszakról korszakra változott, de talán egyik legfontosabb érdeme az volt, hogy közel hozhatta a különböző nemzeteket, vallásokat, politikai feleket és a nemeket is. Ami egy ilyen helyen megtörténhetett, az bizony nem maradt el, a jótékony homályról pedig a vezetőség gondoskodott, akkor is, ha kisebb botrány kerekedett belőle. Az alvilág tehát működött ebben az időben is, sőt, a korrupcióval virágkorát élhette, egészen a háborúk kitöréséig.
Több fáma is szól arról, hogy a politikai, a háborúk miként változtatták meg az életet Budapesten, de a társaság összetételébe bizony erősen beleszóltak a huszadik század első felében. Mondhatnám, hogy érzelmi hullámvasútra ülünk fel az előadás alatt, de inkább nosztalgikus mindez. A korkép, amellyel találkozunk szemléletes, Hevesi László és a két lány is segítségünkre sietnek ebben, miközben Molnár Piroska szavai is elkísérnek a hosszú életúton. Van benne kíváncsiság, megvetés, remény és bánat, nélkülözés és csupa-csupa szeretet, naivitás, ártatlanság. A misztikum és a varázslat tökéletes, nem tudni, abból, amit leírtam és hallunk, mennyi az álom, a fantázia és mennyi a valóság, a történelem. Ezt az előadást pont ezért tudom ajánlani, mert egyszerre könnyed és játékos, szórakoztató és hangulatos.
Egy fiatal fiú, (Hevesi László – Nyakamon a nászmenet, A szajré, Oscar, Gyilkosság az Orient Expresszen) egykor az Arizona mulatóhelyen találkozott egy fura időse asszonnyal, aki érdekesebbnél csodálatosabb történetekkel traktálta őt. Madám Bizsu (Molnár Piroska – Oscar, A koponya – Thália színház; A két pápa – Rózsavölgyi Szalon) a pesti éjszakák közösmert fantomja volt, akiről rengeteg sztori keringett, de sosem lehetett tudni, melyiket ki találta ki, melyik is valóságos. Annyi bizonyos, hogy már az ezernyolcszázas évek közepe táján megjelent egy alak az alvilágban, aki aztán kurtizánok, mutatványosok, revütáncosok és lokálok sokaságában is otthonosan mozgott. Mint egy bútordarab, úgy olvadt bele a homályba és olykor emelkedett ki a sötétségből, a tivornyákból, valamint mulatságokból. Legendák övezték a jelenlétét, találgatva honnan érkezett és miként ismert annyi embert a múltból és jelenből. Annyi bizonyos, hogy a teste nehéz volt a sok bizsutól, a feje tele a sok emléktől, bárkinek elintézett bármit, de sosem lehetett tudni, hogyan.
A Madám Buizsu nem más, mint egy utazás a múltba, Pest történelmébe, abba az időszakba, amikor a táncosok, a mutatványosok és a hölgyek szórakoztatták a polgárokat. Ekkor tették le az alapokat, hogy ma színházak, szórakozóhelyek, kávézók és éttermek is lehessenek ebben a városban. A kultúra folyamatosan változott, egyrészt az igényekkel, másrészt a kínálat növekedésével párhuzamosan. Miközben a nincstelenektől egy idő múltán inkább a tehetősek kiváltságává vált, hogy ilyen élményben lehessen részük. Nézhetjük PC oldalról és a cancel culture martalékává is tehetnénk ezeket az emlékeket, de kiemelkedően fontosak a jelen és a jövő számára is. Hiszen akkoriban másfajta kikapcsolódási szokások voltak, a szórakoztatóipar inkább a vándorcirkuszosokból és a -cigányokból állt.
A letelepedés, és egy új kultúra megteremtése viszont virágzást hozott el a fővárosba, ahol komoly társadalmi élet fejlődött ki az ezernyolcszázas évek közepétől. A történetekből kiváltképp színes képet kapunk a különböző korszakokról, a törvényekről, de nem csak politikai, hanem szociális oldalról is. Hiszen megannyi híresség fordult meg a pesti lokálokban, vagy éppen merült el az alvilág barlangjai és egyéb szórakozóhelyei mélyén. A helyszín, az Arizona Stúdió valamennyire őrzi is ennek emlékét, ami még jobban közel hozza az egykori pesti világot a nézők felé. A két színésznő, Mórocz Adrienn és Bordás Barbara megelevenítik a táncos-dalos játékukkal, hogy miként is szórakoztak egykor a férfiak, és bizony a nők is. Ugyan ez is korszakról korszakra változott, de talán egyik legfontosabb érdeme az volt, hogy közel hozhatta a különböző nemzeteket, vallásokat, politikai feleket és a nemeket is. Ami egy ilyen helyen megtörténhetett, az bizony nem maradt el, a jótékony homályról pedig a vezetőség gondoskodott, akkor is, ha kisebb botrány kerekedett belőle. Az alvilág tehát működött ebben az időben is, sőt, a korrupcióval virágkorát élhette, egészen a háborúk kitöréséig.
Több fáma is szól arról, hogy a politikai, a háborúk miként változtatták meg az életet Budapesten, de a társaság összetételébe bizony erősen beleszóltak a huszadik század első felében. Mondhatnám, hogy érzelmi hullámvasútra ülünk fel az előadás alatt, de inkább nosztalgikus mindez. A korkép, amellyel találkozunk szemléletes, Hevesi László és a két lány is segítségünkre sietnek ebben, miközben Molnár Piroska szavai is elkísérnek a hosszú életúton. Van benne kíváncsiság, megvetés, remény és bánat, nélkülözés és csupa-csupa szeretet, naivitás, ártatlanság. A misztikum és a varázslat tökéletes, nem tudni, abból, amit leírtam és hallunk, mennyi az álom, a fantázia és mennyi a valóság, a történelem. Ezt az előadást pont ezért tudom ajánlani, mert egyszerre könnyed és játékos, szórakoztató és hangulatos.
Október elsején ünnepli nyolcvanadik születésnapját a magyar színház és film egyik legsokoldalúbb, legnagyobb formátumú művésze, Molnár Piroska. Humora, muzikalitása, páratlan jellemábrázoló képessége generációkat varázsolt el – és varázsol ma is, hiszen hiába jelentette be néhány évvel ezelőtt, hogy visszavonul, mindannyiunk legnagyobb örömére ma is a színpadon láthatjuk estéről estére. A Fidelio felkérésére pályatársai, barátai köszöntik a Nemzet Színészét kerek születésnapján, személyes hangvételű üdvözlésekkel.
„Piroska hihetetlenül odaadó.”
Jordán Tamás
színész, rendező
Több mint negyven éve vagyunk barátok. Valahol ’84 táján kezdődött, amikor Piroska visszaszerződött a Csiky Gergely Színházba. A legendás kaposvári időkből különösen emlékezetes számomra a Sirály, amelyben ő Arkagyina volt, én Trigorint játszottam, illetve az Yvonne, burgundi hercegnő, amelyben ő alakította Margit királynét, én Ignác király voltam. Az utóbbi években már csak a Rózsavölgyi Szalonban lépünk fel együtt, most is játszunk ott a romance.com-ban és A két pápában.
Színésznőként hihetetlen. Mindent tud, mindig topon van. Megbízható, jó partner: amikor vele játszom, biztonságban érzem magam.
És közben ott az emberi oldala is: Piroska hihetetlenül odaadó. Ami kevés magánélet marad neki, azt is teljesen a másokra való odafigyelés tölti ki. Ha valakit szeret, és nem hall róla egy ideig, felhívja, érdeklődik. Mindig kíváncsi a másikra. Rengeteg filmet és előadást megnéz, hiába nincs ideje, mégis képben van.
Számomra Piroska nemcsak nagy színésznő, hanem nagyon jó barát is, és ez a kettő együtt teszi őt pótolhatatlanná.
„Pedig még csak nyolcvan!”
Bálint András
színész, rendező
Jé, már nyolcvan!
A főiskolán alattam járt hárommal. Sajnos ritkán játszottunk együtt, utoljára talán Bodó Viktornál A Krakken műveletben. Viszont sokszor beszélgettünk, gyakran ültünk mindenféle szakmai bizottságokban, és általában egyetértettünk. Szerettem megfontolt véleményét, bölcs tapasztalatait.
Pedig még csak nyolcvan!
Isten éltessen, Piroska!
„Nincs olyan nap, hogy ne beszélnénk.”
Pogány Judit
színésznő
Piroskával ötvennégy évvel ezelőtt ismertük meg egymást a Csiky Gergely Színházban. Ő Koltai Róbert osztálytársa volt a főiskolán. Mire Kaposvárra került, én már Robival jártam. Piroska barátságát tehát tálcán kaptam ajándékba. Később az állandó színházi együttlét, a munka és az egymás mellett zajló magánélet kötött össze minket egyre szorosabban. Még Kaposvárról Budapestre is együtt szerződtünk. Két év múlva én visszamentem Kaposvárra, Piroska Pesten maradt. Pár évet külön töltöttünk. De végül mindkettőnknek Kaposvár lett a törzshelyünk.
Hihetetlenül sokat játszottunk együtt, és a barátságunk ezzel párhuzamosan mélyült.
Ha két ember értékrendje azonos és a színházi ízlésük hasonló, nem marad az életben olyan terület, amelyet ne tudnának egymással megbeszélni.
Akár viharosabban, akár csendesebben zajlott az életünk, volt egy barát, akinek ezt el lehetett mondani. Ennek a barátságnak a koronája valószínűleg az Örkény István Színházban a Macskajáték lett, amelyet tizenkét évig játszottunk. Akkor alakult ki az a szokásunk, hogy nincs olyan nap, hogy ne beszélnénk. Igaz, hogy csak telefonon, és sohasem fecsegünk, ezek mindig fontos, rövid, konkrét beszélgetések.
Telik az idő, már volt, hogy eszembe jutott, mi lenne, ha egyikünk itt hagyná a másikat – ezt nem tudom elképzelni. De ha mégis, remélem, én megyek el előbb, mert nem szeretném Piroskát elveszteni. Sajnos ezt ő is ugyanígy érzi, tehát ez egy olyan téma, amelyen össze tudnánk veszni.
Az biztos, ha egy-egy esti telefonbeszélgetésnél Piroskának „lelke van”, és én eszébe juttatom, hogy olyan gazdag életünk volt, hogyha bármelyik pillanatban vége szakad, nem panaszkodhatunk, akkor úgy köszön el tőlem: jó, hogy beszéltünk. Jó, hogy vagyunk egymásnak! És ezt én is így érzem.
„Mi mindig szórakoztattuk egymást.”
Koltai Róbert
színész, rendező
Piroskával a főiskolán találkoztunk először 1964-ben. Mindketten Pártos Géza osztályába jártunk. Barátok lettünk ott, és ez a barátság hatvan éve töretlen. Én is ragaszkodom hozzá, ő sem hagyja elveszni a barátokat. Ha valaki nem jelentkezik, keresi.
Ha valaki elcsendesedik, felhívja.
Legendás időket töltöttünk Kaposváron. De mi nem csak a színpadon játszottunk. Mi mindig szórakoztattuk egymást. Reggel, este. Próbák előtt, után, előadások előtt, után. Mentek a rögtönzött paródiák, az improvizált pamfletek. Én voltam a főkolompos, te viszont folyamatosan mondtad, kit kéne még utánoznom. Néha már attól féltem, ha belép valaki a klubba, te azonnal rám nézel: „Na, Robi, most őt!”
Előadások után sokszor Piroskánál gyűltünk össze, a színészházban. Egyszer nem volt fűtés ott, neki viszont volt egy német elektromos hősugárzója, mindenki betódult a lakásába, beszélgettünk. Verebes Pista akkor szerződött Kaposvárra. Ment szépen haza, a színészházba, gondolta, bekopog a szomszéd kollégához, az nem volt ott, ment tovább, lakásról lakásra, sehol senki, végül benyitott hozzád, és mindenkit ott talált. Körülnézett, és csak annyit kérdezett: „Hol kell aláírni?”
Piroska generációk életét gazdagította: kollégákét, közönségét, barátokét. Mindazokét, akik valaha találkoztak vele. Hálás vagyok, hogy számomra Molnár Piroska nemcsak színésztárs, hanem barát is.
„Molnár Piroska hatalmas éléskamrából válogató színész.”
Göttinger Pál
színész, színpadi szerző, színházi rendező
Kaposváron találkoztunk először, rendezőként szerződtem oda, Piroska abban az időben játszotta A nagymamát. Éreztem, hogy szimpátiával követi a pályámat, később vissza is hallottam ezt. Évek múlva a Thália Színházban kezdtem el játszani a Telefondoktort, ott már sűrűbben összefutottunk. Majd készítettem egy hangjátékot a nagymamám háborús emlékirataiból – abban Piroska alakította a nagymamámat. Döbbenetes volt hallani tőle azokat a szörnyűségeket, ahogy a szöveget egyszerre tudta a saját bölcsességével és humorával visszaadni. Barátok lettünk.
Pár éve a Thália felkért, hogy kifejezetten neki írjak jutalomjátékot. Ez lett a Madám Bizsu, amelyről Piroska sokszor elmondta, hogy a legkedvesebb darabjai közé tartozik, és nagyon hálás érte. Ez teremtett végül igazi szövetséget köztünk.
Játszottunk együtt a Hyppolitban. Én vittem őt az előadásokra Dunaújvárosba. Közben rengeteg történetet mesélt, vagy végig gajdoltuk az utat. Volt, hogy az egész Bohéméletet előadtuk az autómban, ő magyarul, én olaszul.
Ami számomra egészen lenyűgöző Molnár Piroskában: irgalmatlanul tájékozott, folyamatosan figyeli a világot, a fiatalokat is. Két lábon járó színháztörténet – a múlt és napjaink lexikonja is egyaránt. Teljesen váratlan időpontokban képes felhívni, hogy kérdezzen vagy elújságoljon valamit.
Sokak életének lett így része: nemcsak mint nagy művész, akit jó látni a színpadon, hanem mint aki a mindennapjainkhoz tartozik.
Akit közel enged magához, annak folyamatos figyelmet ad.
Persze akivel nem akar szóba állni, arra egy percet sem szán
Hatalmas éléskamrából válogató színész. Minden színészi eszköz mögött – legyen az bármilyen egyszerű vagy bonyolult – elképesztő tapasztalat, emberismeret és műveltség áll. Ő nagyon olvasott, egész életében a legnagyobb magyar koponyákkal tartotta a kapcsolatot, és ez a szellemiség, háttértudás még az utalásnyi félmondatatait is megtámogatja.
Bekerülni a Molnár Piroska körül bolyongó csapatba – óriási ajándék számomra.
„Gyönyörű hangú, érzékeny lelkű, kemény bástya.”
Fodor Annamária
színésznő
Piros.
Gyönyörű hangú, érzékeny lelkű, kemény bástya. A Piroska.
Együtt öltöztünk, együtt nevettünk egy forgatáson nyuszijelmezben. Az volt a szabadság netovábbja. Könnyes nevetés. Tanított és szeretett – és mindmáig ezt teszi.
Mici kutyámnak ő a névadója.
Mindig hoz fügét és diót, mert sok van neki. „Érik a második turnus…”
Okos és mindenre kíváncsi. Ez teszi őt naggyá.
Sok-sok titka van, amikből néhányat rám bízott. És én őrzöm őket neki tovább.
Azt is szeretem, hogy néha felhív.
Csak így egyszerűen: szeretem!
„Mióta megismertelek, megfogadtam, hogy az igazán fontos dolgokat inkább megmutatom.”
Grisnik Petra
színésznő
Ha valaki kimondja a neved, előttem sohasem az arcod jelenik meg először, előbb mindig eláraszt belül valami fényes melegség. Az, amit mindenhová behozol magaddal, árad belőled, és nem lehet nem a hatása alá kerülni – vagyis játszani. Ami a legkomolyabb dolog a világon. Mert a játék akkor igazi, ha tétje van. És ezt nem azért tudom, mert elmondtad, hanem azért, mert megmutattad.
Jó lenne most ide egy frappáns sztori valamelyik próbáról, vagy elmesélni egy mások számára érthetetlen szertartásom (ti. hogy a Hétköznapi őrületek alatt mindig bementem a színpadra, hogy hallhassam azt, ahogy gyengéden azt mondod: Kisfiam, ugye te veszel tőlem vért?), vagy bevallani, hogy még mindig nem tudtam olyan finom tökfőzeléket csinálni, mint te (de próbálkozom!), vagy felidézni, hogy emlékszem a szívdobogásomra, amikor az éppen tíz évvel ezelőtti születésnapodon énekeltem neked… De nem mondom. Mert mióta megismertelek, megfogadtam, hogy az igazán fontos dolgokat inkább megmutatom.
Úgy a legfényesebbek.
Boldog születésnapot, Nagymama!
„Csodálatos a profizmusa.”
Pálfi György
filmrendező
A Taxidermia egyfajta beavatás volt számomra, mert korábban nemigen dolgoztam színészekkel. Piroska volt, aki megmutatta, milyen a jó színész-rendező viszony. Elég kényes szerepről beszélünk, sok-sok szexuális tartalommal, szóval pironkodva kértem fel. Amikor igent mondott, kissé meglepve kérdeztem vissza: Biztos? Olvasta a forgatókönyvet? De leállított, mondván, pontosan érti, miről van szó. „Színész vagyok, ez a dolgom. Akarom ezt a szerepet” – mondta. Egy rendezői álom Piroskával forgatni. Fáradhatatlanul dolgozik, rengeteg ötletet hoz, ugyanakkor hagyja magát vezetni. Csodálatos a profizmusa.
Néhány évvel később, amikor Dél-Koreából kaptunk egy kevés pénzt a Szabadesés című filmemre, végig kellett gondolni, hogyan találunk ilyen sok szerepre színészeket. Rájöttem, hogy a főszerep remekül állna Piroskának, aki azonnal igent mondott, és ezzel minden problémánk meg is oldódott, hiszen volt egy aduászunk. Bárkit megkereshettünk ezután, mert olyan filmbe hívtuk őket, amiben Molnár Piroska is játszik. Senki sem utasította vissza.
Amikor vele forgattunk, kifogtuk az év egyik leghidegebb napját. Akkoriban éppen nehezen járt, problémája volt a lábával. Az egyik jelenetben a földről kellett felállnia teljesen egyedül. Felajánlottuk, hogy majd trükközünk a vágással, de ekkor olyasmit mondott, amit sosem felejtek el: „Nekem csak az életben fáj a lábam.” Lefeküdt a hideg kőre, elindítottuk a kamerát – és végicsinálta. Szerepből állt lábra, úgy, ahogy az életben nem lett volna képes. Ez az, amit Piroska tud.
„Mikor folytatjuk?”
Szász János
rendező
Minden reggel, amikor leülök kávézni, ott van a konyha falán a közös filmünk, A nagy füzet plakátja, és Molnár Piroska onnan néz rám le szigorúan, némi szemrehányással, de mégis rám néz, kapcsolatban vagyunk.
Itt van velem reggelente, és mindig fájdalommal gondolok arra – sokszor –, hogy Úristen, mikor folytatjuk ezt a megkezdett munkát?
Én erre mindig készen álltam, készen állok, és soha nem is adom fel, hogy ez újra megtörténjen.
Megtörténjen közöttünk a csoda.
„Piroska hihetetlenül odaadó.”
Jordán Tamás
színész, rendező
Több mint negyven éve vagyunk barátok. Valahol ’84 táján kezdődött, amikor Piroska visszaszerződött a Csiky Gergely Színházba. A legendás kaposvári időkből különösen emlékezetes számomra a Sirály, amelyben ő Arkagyina volt, én Trigorint játszottam, illetve az Yvonne, burgundi hercegnő, amelyben ő alakította Margit királynét, én Ignác király voltam. Az utóbbi években már csak a Rózsavölgyi Szalonban lépünk fel együtt, most is játszunk ott a romance.com-ban és A két pápában.
Színésznőként hihetetlen. Mindent tud, mindig topon van. Megbízható, jó partner: amikor vele játszom, biztonságban érzem magam.
És közben ott az emberi oldala is: Piroska hihetetlenül odaadó. Ami kevés magánélet marad neki, azt is teljesen a másokra való odafigyelés tölti ki. Ha valakit szeret, és nem hall róla egy ideig, felhívja, érdeklődik. Mindig kíváncsi a másikra. Rengeteg filmet és előadást megnéz, hiába nincs ideje, mégis képben van.
Számomra Piroska nemcsak nagy színésznő, hanem nagyon jó barát is, és ez a kettő együtt teszi őt pótolhatatlanná.
„Pedig még csak nyolcvan!”
Bálint András
színész, rendező
Jé, már nyolcvan!
A főiskolán alattam járt hárommal. Sajnos ritkán játszottunk együtt, utoljára talán Bodó Viktornál A Krakken műveletben. Viszont sokszor beszélgettünk, gyakran ültünk mindenféle szakmai bizottságokban, és általában egyetértettünk. Szerettem megfontolt véleményét, bölcs tapasztalatait.
Pedig még csak nyolcvan!
Isten éltessen, Piroska!
„Nincs olyan nap, hogy ne beszélnénk.”
Pogány Judit
színésznő
Piroskával ötvennégy évvel ezelőtt ismertük meg egymást a Csiky Gergely Színházban. Ő Koltai Róbert osztálytársa volt a főiskolán. Mire Kaposvárra került, én már Robival jártam. Piroska barátságát tehát tálcán kaptam ajándékba. Később az állandó színházi együttlét, a munka és az egymás mellett zajló magánélet kötött össze minket egyre szorosabban. Még Kaposvárról Budapestre is együtt szerződtünk. Két év múlva én visszamentem Kaposvárra, Piroska Pesten maradt. Pár évet külön töltöttünk. De végül mindkettőnknek Kaposvár lett a törzshelyünk.
Hihetetlenül sokat játszottunk együtt, és a barátságunk ezzel párhuzamosan mélyült.
Ha két ember értékrendje azonos és a színházi ízlésük hasonló, nem marad az életben olyan terület, amelyet ne tudnának egymással megbeszélni.
Akár viharosabban, akár csendesebben zajlott az életünk, volt egy barát, akinek ezt el lehetett mondani. Ennek a barátságnak a koronája valószínűleg az Örkény István Színházban a Macskajáték lett, amelyet tizenkét évig játszottunk. Akkor alakult ki az a szokásunk, hogy nincs olyan nap, hogy ne beszélnénk. Igaz, hogy csak telefonon, és sohasem fecsegünk, ezek mindig fontos, rövid, konkrét beszélgetések.
Telik az idő, már volt, hogy eszembe jutott, mi lenne, ha egyikünk itt hagyná a másikat – ezt nem tudom elképzelni. De ha mégis, remélem, én megyek el előbb, mert nem szeretném Piroskát elveszteni. Sajnos ezt ő is ugyanígy érzi, tehát ez egy olyan téma, amelyen össze tudnánk veszni.
Az biztos, ha egy-egy esti telefonbeszélgetésnél Piroskának „lelke van”, és én eszébe juttatom, hogy olyan gazdag életünk volt, hogyha bármelyik pillanatban vége szakad, nem panaszkodhatunk, akkor úgy köszön el tőlem: jó, hogy beszéltünk. Jó, hogy vagyunk egymásnak! És ezt én is így érzem.
„Mi mindig szórakoztattuk egymást.”
Koltai Róbert
színész, rendező
Piroskával a főiskolán találkoztunk először 1964-ben. Mindketten Pártos Géza osztályába jártunk. Barátok lettünk ott, és ez a barátság hatvan éve töretlen. Én is ragaszkodom hozzá, ő sem hagyja elveszni a barátokat. Ha valaki nem jelentkezik, keresi.
Ha valaki elcsendesedik, felhívja.
Legendás időket töltöttünk Kaposváron. De mi nem csak a színpadon játszottunk. Mi mindig szórakoztattuk egymást. Reggel, este. Próbák előtt, után, előadások előtt, után. Mentek a rögtönzött paródiák, az improvizált pamfletek. Én voltam a főkolompos, te viszont folyamatosan mondtad, kit kéne még utánoznom. Néha már attól féltem, ha belép valaki a klubba, te azonnal rám nézel: „Na, Robi, most őt!”
Előadások után sokszor Piroskánál gyűltünk össze, a színészházban. Egyszer nem volt fűtés ott, neki viszont volt egy német elektromos hősugárzója, mindenki betódult a lakásába, beszélgettünk. Verebes Pista akkor szerződött Kaposvárra. Ment szépen haza, a színészházba, gondolta, bekopog a szomszéd kollégához, az nem volt ott, ment tovább, lakásról lakásra, sehol senki, végül benyitott hozzád, és mindenkit ott talált. Körülnézett, és csak annyit kérdezett: „Hol kell aláírni?”
Piroska generációk életét gazdagította: kollégákét, közönségét, barátokét. Mindazokét, akik valaha találkoztak vele. Hálás vagyok, hogy számomra Molnár Piroska nemcsak színésztárs, hanem barát is.
„Molnár Piroska hatalmas éléskamrából válogató színész.”
Göttinger Pál
színész, színpadi szerző, színházi rendező
Kaposváron találkoztunk először, rendezőként szerződtem oda, Piroska abban az időben játszotta A nagymamát. Éreztem, hogy szimpátiával követi a pályámat, később vissza is hallottam ezt. Évek múlva a Thália Színházban kezdtem el játszani a Telefondoktort, ott már sűrűbben összefutottunk. Majd készítettem egy hangjátékot a nagymamám háborús emlékirataiból – abban Piroska alakította a nagymamámat. Döbbenetes volt hallani tőle azokat a szörnyűségeket, ahogy a szöveget egyszerre tudta a saját bölcsességével és humorával visszaadni. Barátok lettünk.
Pár éve a Thália felkért, hogy kifejezetten neki írjak jutalomjátékot. Ez lett a Madám Bizsu, amelyről Piroska sokszor elmondta, hogy a legkedvesebb darabjai közé tartozik, és nagyon hálás érte. Ez teremtett végül igazi szövetséget köztünk.
Játszottunk együtt a Hyppolitban. Én vittem őt az előadásokra Dunaújvárosba. Közben rengeteg történetet mesélt, vagy végig gajdoltuk az utat. Volt, hogy az egész Bohéméletet előadtuk az autómban, ő magyarul, én olaszul.
Ami számomra egészen lenyűgöző Molnár Piroskában: irgalmatlanul tájékozott, folyamatosan figyeli a világot, a fiatalokat is. Két lábon járó színháztörténet – a múlt és napjaink lexikonja is egyaránt. Teljesen váratlan időpontokban képes felhívni, hogy kérdezzen vagy elújságoljon valamit.
Sokak életének lett így része: nemcsak mint nagy művész, akit jó látni a színpadon, hanem mint aki a mindennapjainkhoz tartozik.
Akit közel enged magához, annak folyamatos figyelmet ad.
Persze akivel nem akar szóba állni, arra egy percet sem szán
Hatalmas éléskamrából válogató színész. Minden színészi eszköz mögött – legyen az bármilyen egyszerű vagy bonyolult – elképesztő tapasztalat, emberismeret és műveltség áll. Ő nagyon olvasott, egész életében a legnagyobb magyar koponyákkal tartotta a kapcsolatot, és ez a szellemiség, háttértudás még az utalásnyi félmondatatait is megtámogatja.
Bekerülni a Molnár Piroska körül bolyongó csapatba – óriási ajándék számomra.
„Gyönyörű hangú, érzékeny lelkű, kemény bástya.”
Fodor Annamária
színésznő
Piros.
Gyönyörű hangú, érzékeny lelkű, kemény bástya. A Piroska.
Együtt öltöztünk, együtt nevettünk egy forgatáson nyuszijelmezben. Az volt a szabadság netovábbja. Könnyes nevetés. Tanított és szeretett – és mindmáig ezt teszi.
Mici kutyámnak ő a névadója.
Mindig hoz fügét és diót, mert sok van neki. „Érik a második turnus…”
Okos és mindenre kíváncsi. Ez teszi őt naggyá.
Sok-sok titka van, amikből néhányat rám bízott. És én őrzöm őket neki tovább.
Azt is szeretem, hogy néha felhív.
Csak így egyszerűen: szeretem!
„Mióta megismertelek, megfogadtam, hogy az igazán fontos dolgokat inkább megmutatom.”
Grisnik Petra
színésznő
Ha valaki kimondja a neved, előttem sohasem az arcod jelenik meg először, előbb mindig eláraszt belül valami fényes melegség. Az, amit mindenhová behozol magaddal, árad belőled, és nem lehet nem a hatása alá kerülni – vagyis játszani. Ami a legkomolyabb dolog a világon. Mert a játék akkor igazi, ha tétje van. És ezt nem azért tudom, mert elmondtad, hanem azért, mert megmutattad.
Jó lenne most ide egy frappáns sztori valamelyik próbáról, vagy elmesélni egy mások számára érthetetlen szertartásom (ti. hogy a Hétköznapi őrületek alatt mindig bementem a színpadra, hogy hallhassam azt, ahogy gyengéden azt mondod: Kisfiam, ugye te veszel tőlem vért?), vagy bevallani, hogy még mindig nem tudtam olyan finom tökfőzeléket csinálni, mint te (de próbálkozom!), vagy felidézni, hogy emlékszem a szívdobogásomra, amikor az éppen tíz évvel ezelőtti születésnapodon énekeltem neked… De nem mondom. Mert mióta megismertelek, megfogadtam, hogy az igazán fontos dolgokat inkább megmutatom.
Úgy a legfényesebbek.
Boldog születésnapot, Nagymama!
„Csodálatos a profizmusa.”
Pálfi György
filmrendező
A Taxidermia egyfajta beavatás volt számomra, mert korábban nemigen dolgoztam színészekkel. Piroska volt, aki megmutatta, milyen a jó színész-rendező viszony. Elég kényes szerepről beszélünk, sok-sok szexuális tartalommal, szóval pironkodva kértem fel. Amikor igent mondott, kissé meglepve kérdeztem vissza: Biztos? Olvasta a forgatókönyvet? De leállított, mondván, pontosan érti, miről van szó. „Színész vagyok, ez a dolgom. Akarom ezt a szerepet” – mondta. Egy rendezői álom Piroskával forgatni. Fáradhatatlanul dolgozik, rengeteg ötletet hoz, ugyanakkor hagyja magát vezetni. Csodálatos a profizmusa.
Néhány évvel később, amikor Dél-Koreából kaptunk egy kevés pénzt a Szabadesés című filmemre, végig kellett gondolni, hogyan találunk ilyen sok szerepre színészeket. Rájöttem, hogy a főszerep remekül állna Piroskának, aki azonnal igent mondott, és ezzel minden problémánk meg is oldódott, hiszen volt egy aduászunk. Bárkit megkereshettünk ezután, mert olyan filmbe hívtuk őket, amiben Molnár Piroska is játszik. Senki sem utasította vissza.
Amikor vele forgattunk, kifogtuk az év egyik leghidegebb napját. Akkoriban éppen nehezen járt, problémája volt a lábával. Az egyik jelenetben a földről kellett felállnia teljesen egyedül. Felajánlottuk, hogy majd trükközünk a vágással, de ekkor olyasmit mondott, amit sosem felejtek el: „Nekem csak az életben fáj a lábam.” Lefeküdt a hideg kőre, elindítottuk a kamerát – és végicsinálta. Szerepből állt lábra, úgy, ahogy az életben nem lett volna képes. Ez az, amit Piroska tud.
„Mikor folytatjuk?”
Szász János
rendező
Minden reggel, amikor leülök kávézni, ott van a konyha falán a közös filmünk, A nagy füzet plakátja, és Molnár Piroska onnan néz rám le szigorúan, némi szemrehányással, de mégis rám néz, kapcsolatban vagyunk.
Itt van velem reggelente, és mindig fájdalommal gondolok arra – sokszor –, hogy Úristen, mikor folytatjuk ezt a megkezdett munkát?
Én erre mindig készen álltam, készen állok, és soha nem is adom fel, hogy ez újra megtörténjen.
Megtörténjen közöttünk a csoda.
forrás: https://fidelio.hu
A 2025/2026-os színházi évad, ami a Rejtélyek Évada címet is kapta, sok újdonságot tartogat az érdeklődök számára, de nem kell megijedni, a régi klasszikusok sem maradnak távol sokáig. Cikkünkben összegyűjtöttük, mire számíthatnak a nézők az őszi hónapok során. Egy biztos: a függöny mögött most is titkok lapulnak…
A szeptembert rögtön egy klasszikussal indítjuk, a nézők Örkény István, a magyar groteszk próza megteremtőjének tragikomédiáját tekinthetik meg, a Tótékat. A darab ősbemutatójára még 1967-ben került sor, szintén a Thália Színház neve alatt, és 57 évvel később, 2024. november 22-én visszatért a Télikert színpadára.
A Nagyszínpad fényei alatt
A Nagyszínpadon idén ősszel nyolc különféle előadást láthatnak az érdeklődök, amiből hét darab már közkedvelt visszatérő. Ilyen például az 1990-ben íródott, A miniszter félrelép című vígjáték, ami 1991-ben már díjat is nyert. Októberben jubileumot ünnepel a legendás film színpadi változata, az Alul semmi. Tizedik éve töretlen sikerrel szórakoztatja a nézőket, ahol két munka nélkül maradt férfi eszel ki egy tervet, mégpedig, hogy férfisztriptízzel keressenek pénzt kisiklott életük helyrehozásához. A színpadon láthatjuk még az Oscart, egy gazdag férfi életét, ami egy reggel teljesen megváltozik. A rejtélyes és titokzatos Hercule Poirot is a színpadra érkezik Szervét Tibor szerepében, a nagysikerű Gyilkosság az Orient Expresszen című klasszikus krimi színházi változatában. Agatha Christie egyik legnagyszerűbb és legnépszerűbb regényét roppant különleges módon tekinthetik meg, egy lenyűgözően megkomponált, látványos színpadi adaptációban, mely a 3D-s moziélmény illúzióját is megidézi.
Október 11-én érkezik Az utolsó vacsora ősbemutatója, ami egy véres vígjáték, és a rendező, Horváth Illés szerint fontos társadalmi problémákat boncolgat, ahol a vélemény a halálos fegyver. Szabó Győző, a darab egyik szereplője még a színház tavaszi sajtótájékoztatóján elárulta, hogy új, különleges effekteket is láthatnak a nézők a darabnál.
Egy felkapott francia építész minden férfi áloméletét éli a Boeing, Boeing – Leszállás Párizsban című vígjátékban, hiszen Párizs a lábai előtt, a gyönyörű légiutas-kísérők pedig az ágyában hevernek. De tudjuk, már egy hiba is végzetes lehet…
Az ősz folyamán további előadásokat is láthatunk a Nagyszínpadon: a Nyakamon a nászmenet című francia bohózatban egy vőlegény igyekszik eljutni az esküvőjére, de különböző akadályok állják útját, míg a Legszebb férfikorban egy húszéves osztálytalálkozón járunk, ahol hét férfi és egy nő van összezárva, és titkokból sincs hiány…
Kis tér, nagy élmények – a Télikert ősszel
A Télikert színpadán szeptember 26-án debütál a Fénytörés, egy két szereplős dráma, ami arra a kérdésre keresi a választ, hogy vajon képesek vagyunk-e új fényt vetni a múltra, és van-e visszaút egy elhibázott kapcsolatban.
Csehov egyik legismertebb műve, a Ványa bá is visszatér az idei évadban a 141 fő befogadására alkalmas Télikertbe. Két alkalommal, október 3-án és november 28-án újra láthatjuk A koponyát, ami valószínűleg a világ legviccesebb McDonagh-darabja. Bűnök, titkok, pletykák, egy abszolút feketevígjáték.
„Tényleg a társadalom a hibás, ha az ember élete tönkremegy? Kié a felelősség? És mire elég az emberi szabad akarat?” – ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keressük a választ a sötét humorú, mély kérdéseket boncolgató műben, A csendestársban, amit októberben két alkalommal is megtekinthetnek az érdeklődök.
A nézők 25. alkalommal utazhatnak el Sigmund Freud sötét tudatalattijába. A közönségkedvenc Hisztéria, Terry Johnsson fekete komédiája a lelkiismeretről, és az életünk során elkövetett hibákról. Újabb sötét humorú véres vígjáték tér vissza, a Tarantino filmek hangulatát idéző Bűnözőzsenik. A középpontban a humor áll, de komoly kérdéseket is felvet a mű: generációs különbségek és alkoholizmus.
Idén ősszel a Télikert utolsó premierje az Olympia című, Molnár Ferenc eddig ritkán játszott vígjátéka, amiben egy magyar huszárkapitány és egy hercegnő közti románc borzolja a kedélyeket.
A gyerekszínház varázsa
A Thália Színházban nem csak a nagyoknak és felnőtteknek kedvezünk, hanem a kisebbeknek is. A száz fő befogadására alkalmas Arizona Stúdióban megtekinthetik szeptemberben és októberben is egy-egy alkalommal a Bogyó és Babóca – Utazás Álomországba című gyerekelőadását, ahol megismerhetik a csigafiú és a katicalány izgalmasabbnál izgalmasabb kalandjait. Azoknak, akik szeretnék visszaidézni egy kicsit a nyarat a szürke őszi napokon, azzal a jó hírrel tudunk szolgálni, hogy visszarepülhetnek Boribon és Annipanni tóparti nyaralására. Egy igazán őszi mesével készültünk a kisebbeknek is: Kippkopp és Tipptopp, a gesztenyefiú és a gesztenyelány történetét ismerhetik meg az érdeklődök. A Csukás- mese – Süsü és barátai című előadás kicsiknek és nagyoknak egyaránt egy igazán jó délutánt hozhat, hiszen ki ne ismerné Mirr-Murr vagy éppen Pom Pom nevét? A szülők és nagyszülők feleleveníthetik gyermekkorukat és újra hihetnek a csodákban, még ha csak 60 percig is. Bármelyik mesét is választják, egy biztos: a gyermekek egy hatalmas élménnyel térhetnek haza.
Szabó Borbála egyszemélyes bohózatát, a Telefondoktort is megtekintheti a közönség októberben, ahogyan Göttinger Pál Madám Bizsu című dokumentumjátékát is.
Október kilencedikén Polcz Alaine életét kísérhetik végig az érdeklődök, a Teljes lényeddel című színházi est keretein belül.
Az Ember Márk rendezésében debütáló, nagysikerű Életed hétvégéje is visszatér a Stúdió színpadára. A háromszereplős minimusical egy párkapcsolati drámát dolgoz fel, extrém helyzetre építve. A darab üzenetét, ha gondolat szintjén is, de alighanem minden korosztály magával viszi majd.
Írta: Gulyás Anna
A szeptembert rögtön egy klasszikussal indítjuk, a nézők Örkény István, a magyar groteszk próza megteremtőjének tragikomédiáját tekinthetik meg, a Tótékat. A darab ősbemutatójára még 1967-ben került sor, szintén a Thália Színház neve alatt, és 57 évvel később, 2024. november 22-én visszatért a Télikert színpadára.
A Nagyszínpad fényei alatt
A Nagyszínpadon idén ősszel nyolc különféle előadást láthatnak az érdeklődök, amiből hét darab már közkedvelt visszatérő. Ilyen például az 1990-ben íródott, A miniszter félrelép című vígjáték, ami 1991-ben már díjat is nyert. Októberben jubileumot ünnepel a legendás film színpadi változata, az Alul semmi. Tizedik éve töretlen sikerrel szórakoztatja a nézőket, ahol két munka nélkül maradt férfi eszel ki egy tervet, mégpedig, hogy férfisztriptízzel keressenek pénzt kisiklott életük helyrehozásához. A színpadon láthatjuk még az Oscart, egy gazdag férfi életét, ami egy reggel teljesen megváltozik. A rejtélyes és titokzatos Hercule Poirot is a színpadra érkezik Szervét Tibor szerepében, a nagysikerű Gyilkosság az Orient Expresszen című klasszikus krimi színházi változatában. Agatha Christie egyik legnagyszerűbb és legnépszerűbb regényét roppant különleges módon tekinthetik meg, egy lenyűgözően megkomponált, látványos színpadi adaptációban, mely a 3D-s moziélmény illúzióját is megidézi.
Október 11-én érkezik Az utolsó vacsora ősbemutatója, ami egy véres vígjáték, és a rendező, Horváth Illés szerint fontos társadalmi problémákat boncolgat, ahol a vélemény a halálos fegyver. Szabó Győző, a darab egyik szereplője még a színház tavaszi sajtótájékoztatóján elárulta, hogy új, különleges effekteket is láthatnak a nézők a darabnál.
Egy felkapott francia építész minden férfi áloméletét éli a Boeing, Boeing – Leszállás Párizsban című vígjátékban, hiszen Párizs a lábai előtt, a gyönyörű légiutas-kísérők pedig az ágyában hevernek. De tudjuk, már egy hiba is végzetes lehet…
Az ősz folyamán további előadásokat is láthatunk a Nagyszínpadon: a Nyakamon a nászmenet című francia bohózatban egy vőlegény igyekszik eljutni az esküvőjére, de különböző akadályok állják útját, míg a Legszebb férfikorban egy húszéves osztálytalálkozón járunk, ahol hét férfi és egy nő van összezárva, és titkokból sincs hiány…
Kis tér, nagy élmények – a Télikert ősszel
A Télikert színpadán szeptember 26-án debütál a Fénytörés, egy két szereplős dráma, ami arra a kérdésre keresi a választ, hogy vajon képesek vagyunk-e új fényt vetni a múltra, és van-e visszaút egy elhibázott kapcsolatban.
Csehov egyik legismertebb műve, a Ványa bá is visszatér az idei évadban a 141 fő befogadására alkalmas Télikertbe. Két alkalommal, október 3-án és november 28-án újra láthatjuk A koponyát, ami valószínűleg a világ legviccesebb McDonagh-darabja. Bűnök, titkok, pletykák, egy abszolút feketevígjáték.
„Tényleg a társadalom a hibás, ha az ember élete tönkremegy? Kié a felelősség? És mire elég az emberi szabad akarat?” – ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keressük a választ a sötét humorú, mély kérdéseket boncolgató műben, A csendestársban, amit októberben két alkalommal is megtekinthetnek az érdeklődök.
A nézők 25. alkalommal utazhatnak el Sigmund Freud sötét tudatalattijába. A közönségkedvenc Hisztéria, Terry Johnsson fekete komédiája a lelkiismeretről, és az életünk során elkövetett hibákról. Újabb sötét humorú véres vígjáték tér vissza, a Tarantino filmek hangulatát idéző Bűnözőzsenik. A középpontban a humor áll, de komoly kérdéseket is felvet a mű: generációs különbségek és alkoholizmus.
Idén ősszel a Télikert utolsó premierje az Olympia című, Molnár Ferenc eddig ritkán játszott vígjátéka, amiben egy magyar huszárkapitány és egy hercegnő közti románc borzolja a kedélyeket.
A gyerekszínház varázsa
A Thália Színházban nem csak a nagyoknak és felnőtteknek kedvezünk, hanem a kisebbeknek is. A száz fő befogadására alkalmas Arizona Stúdióban megtekinthetik szeptemberben és októberben is egy-egy alkalommal a Bogyó és Babóca – Utazás Álomországba című gyerekelőadását, ahol megismerhetik a csigafiú és a katicalány izgalmasabbnál izgalmasabb kalandjait. Azoknak, akik szeretnék visszaidézni egy kicsit a nyarat a szürke őszi napokon, azzal a jó hírrel tudunk szolgálni, hogy visszarepülhetnek Boribon és Annipanni tóparti nyaralására. Egy igazán őszi mesével készültünk a kisebbeknek is: Kippkopp és Tipptopp, a gesztenyefiú és a gesztenyelány történetét ismerhetik meg az érdeklődök. A Csukás- mese – Süsü és barátai című előadás kicsiknek és nagyoknak egyaránt egy igazán jó délutánt hozhat, hiszen ki ne ismerné Mirr-Murr vagy éppen Pom Pom nevét? A szülők és nagyszülők feleleveníthetik gyermekkorukat és újra hihetnek a csodákban, még ha csak 60 percig is. Bármelyik mesét is választják, egy biztos: a gyermekek egy hatalmas élménnyel térhetnek haza.
Szabó Borbála egyszemélyes bohózatát, a Telefondoktort is megtekintheti a közönség októberben, ahogyan Göttinger Pál Madám Bizsu című dokumentumjátékát is.
Október kilencedikén Polcz Alaine életét kísérhetik végig az érdeklődök, a Teljes lényeddel című színházi est keretein belül.
Az Ember Márk rendezésében debütáló, nagysikerű Életed hétvégéje is visszatér a Stúdió színpadára. A háromszereplős minimusical egy párkapcsolati drámát dolgoz fel, extrém helyzetre építve. A darab üzenetét, ha gondolat szintjén is, de alighanem minden korosztály magával viszi majd.
Írta: Gulyás Anna
forrás: https://thalia.hu/
A tavalyi nagy siker után idén is látható a Rebecca musical a Dóm téren: a Szegedi Szabadtéri Játékok két hétvégén is műsorra tűzte Lévay Szilveszter és Michael Kunze remekművét, amelyet igazi sztárszereposztással tekinthet meg a közönség. Udvaros Dorottya betegsége miatt azonban pár nappal ezelőtt érkezett a hír, hogy Mrs. van Hopper szerepében Bordás Barbara lesz látható. A színésznővel pénteken délelőtt, az első blokk előtti utolsó hajrában beszélgettünk a karakterről, a musical üzenetéről, valamint a műfajok közötti átjárhatóságról, de természetesen szóba került a beugrás története is.
Hogyan, mennyivel korábban tudtad meg, hogy be kell ugranod a mostani hétvégén a Rebecca előadásba?
Vasárnap este hívott fel Barnák László, a Szegedi Szabadtéri igazgatója azzal a kérdéssel, hogy mit terveztem erre a hétre, mert Udvaros Dorottya lebetegedett, és rám gondoltak a beugrás kapcsán. Béres Attila rendezésben korábban már játszottam ezt a szerepet – igaz, nem sokszor, mert 2020-ban, kicsivel a darab levétele előtt álltam csak be. Már be volt pakolva a bőröndöm, az volt a terv, hogy a családdal Balatonra megyünk, de gyorsan átbeszéltük a dolgokat, és úgy döntöttünk, hogy áttesszük Szegedre a nyaralás bázisát. Abból a szempontból szerencsés volt a mostani hétvége, hogy még éppen itthon voltam, mert az anyaszínházammal, a Budapesti Operettszínházzal kedden reggel német nyelvű turnéra indulunk A mosoly országával, így én egy hét múlva teljesen más műfajban, teljesen más szerepkörben lépek fel Deutsches Theaterben.
Ahogy említetted, korábban már játszottad ezt a szerepet az Operettszínházban. Mit jelent számodra, hogy most újból Mrs. van Hopper bőrébe bújhatsz?
Óriási megtiszteltetés, hogy rám gondoltak. Szeretek Béres Attilával dolgozni, és szerencsésnek érzem magam, hogy már sok előadást hoztunk létre együtt. Megvallom, amikor 2020-ban, az Operettszínházban megkaptam Mrs. van Hopper szerepét, nagyon féltem tőle. Akkoriban viszonylag kevés karakterszerep volt a hátam mögött és kevés olyan zenés színészi feladat talált meg, ami megkövetelte volna az ennyire poentírozott váltásokat és a prózában való erős jelenlétet. Kezdetben most is voltak félelmeim, mert csak eltelt öt év, mióta utoljára játszottam ezt a szerepet, de úgy érzem, hogy az elmúlt évek tapasztalatainak köszönhetően gazdagodott az eszköztáram. Az utóbbi időben eljátszhattam például a Mágnás Miska Marcsáját, illetve Göttinger Pál több olyan előadásában is szerepeltem, ahol erős karaktereket kellett megfogalmazni. Azt hiszem, ezeknek köszönhetően most bele tudom tenni mindazt ebbe a szerepbe, amit 2020-ban még hiányként éltem meg belülről. Természetesen egy alakítás mindig lehet jobb és jobb, de most talán bátrabban merem kijelenteni, hogy képben vagyok Mrs. van Hopperrel és az életével kapcsolatban.
Számodra milyen ember ő?
Az én olvasatomban egy velem egykorú, talán picit idősebb, újgazdag nő, aki rettenetesen sok pénzzel rendelkezik, de a viselkedés terén rossz mintát hordoz. Frusztrálja őt, hogy nem tudja, ki az, aki őszintén kapcsolódna hozzá és ki az, aki csak a vagyona miatt, valószínűleg ennek következtében is rengeteg csalódás érte őt. Azt gondolom, hogy több társalkodónője is volt, akik végül azoknál az uraknál kötöttek ki, akiket ő szemelt ki magának. A mélyről jövő sértődöttség érzése keveredik azzal az önbizalomhiánnyal, ami egész életében jellemezi őt. Ebből fakad az agresszivitása, hogy mindenre van valami válasza, hogy soha semmi nem elég jó neki, és bár próbál mézes-mázosan viselkedni a férfiak társaságában, inkább közönségessé válik. „Én”-nek is búcsúzóul csak annyit mond, hogy „nem képzeled, hogy te leszel a Manderley-ház asszonya”. Ez a bántás is az ő fájdalmából ered, hiszen megint azzal kellett szembesülnie, hogy más megtalálta a boldogságot, ő pedig továbbra is egyedül maradt.
Ugyanakkor ennek az utolsó beszélgetésnek van egy nagyon fontos dramaturgiai szerepe is, hiszen „Én” Mrs. van Hoppertől értesül először Rebeccáról és ő az első, aki az elhunyt nőhöz hasonlítja.
Ez abszolút igaz, és az is nagyon fontos, hogy azzal, hogy Mrs. van Hopper bántja és semmibe veszi „Én”-t, azzal megalapozza a lány hozzáállását ahhoz a helyzethez, ami a Manderley-házban az első másodperctől várja őt. Azért tűri el, hogy Mrs. Danvers egyből átveszi az irányítást felette, mert ezt a mintát, az alárendelt szerepet szokta meg, hogy valaki más mondja meg, hogy mit kell csinálnia. Persze, ettől még zavarja és fáj neki, hogy Rebeccával hasonlítják össze minduntalan. Nem véletlen, hogy a második felvonásban attól erősödik meg, amikor a férje elárulja neki az igazságot, ezáltal rájön, hogy a dolgok nem olyanok, mint ahogyan addig gondolta. Visszakanyarodva a kérdéshez: igen, valóban Mrs. van Hopper említi először, hogy Rebecca mennyire különleges volt, de mivel ő csak a felszínt kapargatja és soha nem néz a dolgok mélyére, ezért nem veszi észre, hogy Rebecca is kifelé mutatott valamit. Mrs. van Hopper valóban csodálta Rebeccát, mert nem látta a sötét oldalát, az csak később derül ki.
Az első felvonás végén van a nagy szólószámod (I’m an american woman), ami igazi slágerré vált szinte azonnal. Hogyan éled meg belülről, amikor ezt énekled?
Megvallom őszintén, hogy nekem ez a dal egy picikét mély fekvésű, ezért nagyon oda kell figyelnem, hogyan oldom meg hangtechnikailag, hogy jó legyen, de ne menjen az érthetőség rovására. Viszont, a primadonna létből fakadóan rettenetesen élvezem is, hogy abban a jelenetben én állok középen, és egy teljes show-műsort rendeztek körém. Ráadásul valóban fülbemászó a dallama, egy közkedvelt és jó energiájú dal, ami igazi jutalom egy színésznek, főleg, hogy közvetlenül a felvonásvég előtt hangzik el.
Ahogy mondtad, első sorban operettek primadonnájaként ismerhet a közönség, de rendre feltűnsz más műfajokban, szerepkörökben is. Jól esik néha a komfortzónán kívülre lépni?
Ezen rengeteget gondolkodtam már, és bevallom, korábban frusztrált a dolog, mert úgy éreztem, az, hogy több műfajban használnak, az azt jelenti, hogy nincs egyetlen sem, amiben igazán jó lennék: nem vagyok sem igazi primadonna, sem igazi musicalszínésznő. Az évek alatt azonban ez átformálódott bennem. Egyfelől kialakult egy erős hála, hiszen annyi csodálatos színésznő van hazánkban, akik a saját műfajuk koronázatlan királynői, hogy nem lenne szükségük engem hívni, de mégis így tesznek, tehát látnak bennem valamit. Másfelől az, hogy különböző típusú feladatok találnak meg, ami által át kell lépnem a határaimat és új dolgokat megtanulni, folyamatos fejlődésre és gyakorlásra ösztönöz. Mára felismertem azt is, hogy csodálatos lehetőség, ha megadatik, hogy az ember nem kényelmesedik bele egyetlen műfajba vagy szerepkörbe. Említhetném például a Mária evangéliumát, amiről sosem gondoltam volna, hogy megtalál, de mára az egyik kedvencem lett, vagy az Ének az esőbent, ahol meg kellett tanulnom szteppelni. A sokszínűség lett a fejlődésem kulcsa, meg az, hogy a nehézségek mellett minden feladatban megtalálom a szépet és a jót, ami motivál, hogy érdemes foglalkozni vele. Jó érzés, amikor tudod, hogy gondolkodnak benned. Amikor elfogadtam a Szabadtéri mostani megkeresését, mondták, hogy mennyire hálásak, hogy “megmentem az előadást”, de én azt érzem, hogy inkább ők, ezek a típusú feladatok azok, amik engem mentenek meg attól, hogy egysíkúvá váljon a színészi pályám. Az már csak hab a tortán, hogy most is csodálatos színészekkel és rendezővel dolgozhatok, öröm itt lenni.
Mit jelent számodra, amikor a Szegedi Szabadtérin játszol?
Nagyon nehéz ezt megfogalmazni. Egyfelől csodálatos dolognak tartom, hogy esténként 4000 ember vált jegyet egy előadásra, kitéve magukat az esetleges időjárási körülményeknek, plusz az utazásnak, ami szintén költséggel jár – szóval elképesztő, hogy ilyen sokan áldoznak a kultúrára. Másfelől a Szabadtérivel különleges a viszonyom, mert az életem meghatározó állomásai mind kapcsolódnak valamilyen formában ehhez a helyhez: az itteni Leányvásár volt életem első nagy külsős produkciója, később játszottam a Csárdáskirálynőben és a Háry Jánosban – utóbbinál már várandós voltam a kislányommal –, aztán jött az Ének az esőben. Minden műfajban meg tudtam magam mutatni, illetve a Szegedi Nemzeti Színház több operaelőadásában is játszottam vendégművészként. Nagyon szeretem a várost, most már olyan, mint ha hazajárnék. A Szabadtéri kapcsán még az jut eszembe, hogy itt összpontosul a színház minden varázsa: a figyelem, a várakozás, a szeretet. Olyan, mint amikor az ősidőkben az emberek a csillagos ég alatt, a tűz körül összeültek és hallgatták a különböző történeteket. Az ősi szakralitás és a végtelen modernitás találkozása ilyenkor a Dóm tér, ahol minden este különleges és megismételhetetlen.
Végezetül: szerinted milyen üzenettel térhetnek haza a nézők a mostani Rebecca előadások után?
Kicsit messzebbről indítok: azt gondolom, hogy napjainkban egyre jobban előtérbe kerül, hogy különböző bélyegeket sütünk az emberekre. Nyáron szoktunk gyerektáborokat tartani, ahol a drámajátékok során még a gyerekek sokszor azt fogalmazzák meg, hogy a másiknak mit kellene éreznie, gondolnia, érzékelnie. A vitás helyzetekben az emberek mindig a másikat akarják meggyőzni, legyőzni, pedig az a legnagyobb erő, amikor önmagunkat sikerül legyőzni. Amikor úrrá tudunk lenni a rossz szokásainkon, gondolatainkon, amikor a szeretet a legfontosabb. “Én” nem fordít hátat, a férje mellé áll, támogatja, segíti őt, ezáltal a személyisége is változik, átfordul, mert fontosabb számára a közöttük lévő kapocs, mint bármi más. Ez nagyon erős üzenet a mai világban, amikor egyre inkább az válik fontossá, hogy minél több követője legyen az embernek, és nem az, hogy ott legyen mellettünk az az egy-két igaz barát, társ, akikre mindig számíthatunk. Szerintem ezt az értéket és ennek a fontosságát közvetíti az előadás.
forrás: https://deszkavizio.hu/
Hogyan, mennyivel korábban tudtad meg, hogy be kell ugranod a mostani hétvégén a Rebecca előadásba?
Vasárnap este hívott fel Barnák László, a Szegedi Szabadtéri igazgatója azzal a kérdéssel, hogy mit terveztem erre a hétre, mert Udvaros Dorottya lebetegedett, és rám gondoltak a beugrás kapcsán. Béres Attila rendezésben korábban már játszottam ezt a szerepet – igaz, nem sokszor, mert 2020-ban, kicsivel a darab levétele előtt álltam csak be. Már be volt pakolva a bőröndöm, az volt a terv, hogy a családdal Balatonra megyünk, de gyorsan átbeszéltük a dolgokat, és úgy döntöttünk, hogy áttesszük Szegedre a nyaralás bázisát. Abból a szempontból szerencsés volt a mostani hétvége, hogy még éppen itthon voltam, mert az anyaszínházammal, a Budapesti Operettszínházzal kedden reggel német nyelvű turnéra indulunk A mosoly országával, így én egy hét múlva teljesen más műfajban, teljesen más szerepkörben lépek fel Deutsches Theaterben.
Ahogy említetted, korábban már játszottad ezt a szerepet az Operettszínházban. Mit jelent számodra, hogy most újból Mrs. van Hopper bőrébe bújhatsz?
Óriási megtiszteltetés, hogy rám gondoltak. Szeretek Béres Attilával dolgozni, és szerencsésnek érzem magam, hogy már sok előadást hoztunk létre együtt. Megvallom, amikor 2020-ban, az Operettszínházban megkaptam Mrs. van Hopper szerepét, nagyon féltem tőle. Akkoriban viszonylag kevés karakterszerep volt a hátam mögött és kevés olyan zenés színészi feladat talált meg, ami megkövetelte volna az ennyire poentírozott váltásokat és a prózában való erős jelenlétet. Kezdetben most is voltak félelmeim, mert csak eltelt öt év, mióta utoljára játszottam ezt a szerepet, de úgy érzem, hogy az elmúlt évek tapasztalatainak köszönhetően gazdagodott az eszköztáram. Az utóbbi időben eljátszhattam például a Mágnás Miska Marcsáját, illetve Göttinger Pál több olyan előadásában is szerepeltem, ahol erős karaktereket kellett megfogalmazni. Azt hiszem, ezeknek köszönhetően most bele tudom tenni mindazt ebbe a szerepbe, amit 2020-ban még hiányként éltem meg belülről. Természetesen egy alakítás mindig lehet jobb és jobb, de most talán bátrabban merem kijelenteni, hogy képben vagyok Mrs. van Hopperrel és az életével kapcsolatban.
Számodra milyen ember ő?
Az én olvasatomban egy velem egykorú, talán picit idősebb, újgazdag nő, aki rettenetesen sok pénzzel rendelkezik, de a viselkedés terén rossz mintát hordoz. Frusztrálja őt, hogy nem tudja, ki az, aki őszintén kapcsolódna hozzá és ki az, aki csak a vagyona miatt, valószínűleg ennek következtében is rengeteg csalódás érte őt. Azt gondolom, hogy több társalkodónője is volt, akik végül azoknál az uraknál kötöttek ki, akiket ő szemelt ki magának. A mélyről jövő sértődöttség érzése keveredik azzal az önbizalomhiánnyal, ami egész életében jellemezi őt. Ebből fakad az agresszivitása, hogy mindenre van valami válasza, hogy soha semmi nem elég jó neki, és bár próbál mézes-mázosan viselkedni a férfiak társaságában, inkább közönségessé válik. „Én”-nek is búcsúzóul csak annyit mond, hogy „nem képzeled, hogy te leszel a Manderley-ház asszonya”. Ez a bántás is az ő fájdalmából ered, hiszen megint azzal kellett szembesülnie, hogy más megtalálta a boldogságot, ő pedig továbbra is egyedül maradt.
Ugyanakkor ennek az utolsó beszélgetésnek van egy nagyon fontos dramaturgiai szerepe is, hiszen „Én” Mrs. van Hoppertől értesül először Rebeccáról és ő az első, aki az elhunyt nőhöz hasonlítja.
Ez abszolút igaz, és az is nagyon fontos, hogy azzal, hogy Mrs. van Hopper bántja és semmibe veszi „Én”-t, azzal megalapozza a lány hozzáállását ahhoz a helyzethez, ami a Manderley-házban az első másodperctől várja őt. Azért tűri el, hogy Mrs. Danvers egyből átveszi az irányítást felette, mert ezt a mintát, az alárendelt szerepet szokta meg, hogy valaki más mondja meg, hogy mit kell csinálnia. Persze, ettől még zavarja és fáj neki, hogy Rebeccával hasonlítják össze minduntalan. Nem véletlen, hogy a második felvonásban attól erősödik meg, amikor a férje elárulja neki az igazságot, ezáltal rájön, hogy a dolgok nem olyanok, mint ahogyan addig gondolta. Visszakanyarodva a kérdéshez: igen, valóban Mrs. van Hopper említi először, hogy Rebecca mennyire különleges volt, de mivel ő csak a felszínt kapargatja és soha nem néz a dolgok mélyére, ezért nem veszi észre, hogy Rebecca is kifelé mutatott valamit. Mrs. van Hopper valóban csodálta Rebeccát, mert nem látta a sötét oldalát, az csak később derül ki.
Az első felvonás végén van a nagy szólószámod (I’m an american woman), ami igazi slágerré vált szinte azonnal. Hogyan éled meg belülről, amikor ezt énekled?
Megvallom őszintén, hogy nekem ez a dal egy picikét mély fekvésű, ezért nagyon oda kell figyelnem, hogyan oldom meg hangtechnikailag, hogy jó legyen, de ne menjen az érthetőség rovására. Viszont, a primadonna létből fakadóan rettenetesen élvezem is, hogy abban a jelenetben én állok középen, és egy teljes show-műsort rendeztek körém. Ráadásul valóban fülbemászó a dallama, egy közkedvelt és jó energiájú dal, ami igazi jutalom egy színésznek, főleg, hogy közvetlenül a felvonásvég előtt hangzik el.
Ahogy mondtad, első sorban operettek primadonnájaként ismerhet a közönség, de rendre feltűnsz más műfajokban, szerepkörökben is. Jól esik néha a komfortzónán kívülre lépni?
Ezen rengeteget gondolkodtam már, és bevallom, korábban frusztrált a dolog, mert úgy éreztem, az, hogy több műfajban használnak, az azt jelenti, hogy nincs egyetlen sem, amiben igazán jó lennék: nem vagyok sem igazi primadonna, sem igazi musicalszínésznő. Az évek alatt azonban ez átformálódott bennem. Egyfelől kialakult egy erős hála, hiszen annyi csodálatos színésznő van hazánkban, akik a saját műfajuk koronázatlan királynői, hogy nem lenne szükségük engem hívni, de mégis így tesznek, tehát látnak bennem valamit. Másfelől az, hogy különböző típusú feladatok találnak meg, ami által át kell lépnem a határaimat és új dolgokat megtanulni, folyamatos fejlődésre és gyakorlásra ösztönöz. Mára felismertem azt is, hogy csodálatos lehetőség, ha megadatik, hogy az ember nem kényelmesedik bele egyetlen műfajba vagy szerepkörbe. Említhetném például a Mária evangéliumát, amiről sosem gondoltam volna, hogy megtalál, de mára az egyik kedvencem lett, vagy az Ének az esőbent, ahol meg kellett tanulnom szteppelni. A sokszínűség lett a fejlődésem kulcsa, meg az, hogy a nehézségek mellett minden feladatban megtalálom a szépet és a jót, ami motivál, hogy érdemes foglalkozni vele. Jó érzés, amikor tudod, hogy gondolkodnak benned. Amikor elfogadtam a Szabadtéri mostani megkeresését, mondták, hogy mennyire hálásak, hogy “megmentem az előadást”, de én azt érzem, hogy inkább ők, ezek a típusú feladatok azok, amik engem mentenek meg attól, hogy egysíkúvá váljon a színészi pályám. Az már csak hab a tortán, hogy most is csodálatos színészekkel és rendezővel dolgozhatok, öröm itt lenni.
Mit jelent számodra, amikor a Szegedi Szabadtérin játszol?
Nagyon nehéz ezt megfogalmazni. Egyfelől csodálatos dolognak tartom, hogy esténként 4000 ember vált jegyet egy előadásra, kitéve magukat az esetleges időjárási körülményeknek, plusz az utazásnak, ami szintén költséggel jár – szóval elképesztő, hogy ilyen sokan áldoznak a kultúrára. Másfelől a Szabadtérivel különleges a viszonyom, mert az életem meghatározó állomásai mind kapcsolódnak valamilyen formában ehhez a helyhez: az itteni Leányvásár volt életem első nagy külsős produkciója, később játszottam a Csárdáskirálynőben és a Háry Jánosban – utóbbinál már várandós voltam a kislányommal –, aztán jött az Ének az esőben. Minden műfajban meg tudtam magam mutatni, illetve a Szegedi Nemzeti Színház több operaelőadásában is játszottam vendégművészként. Nagyon szeretem a várost, most már olyan, mint ha hazajárnék. A Szabadtéri kapcsán még az jut eszembe, hogy itt összpontosul a színház minden varázsa: a figyelem, a várakozás, a szeretet. Olyan, mint amikor az ősidőkben az emberek a csillagos ég alatt, a tűz körül összeültek és hallgatták a különböző történeteket. Az ősi szakralitás és a végtelen modernitás találkozása ilyenkor a Dóm tér, ahol minden este különleges és megismételhetetlen.
Végezetül: szerinted milyen üzenettel térhetnek haza a nézők a mostani Rebecca előadások után?
Kicsit messzebbről indítok: azt gondolom, hogy napjainkban egyre jobban előtérbe kerül, hogy különböző bélyegeket sütünk az emberekre. Nyáron szoktunk gyerektáborokat tartani, ahol a drámajátékok során még a gyerekek sokszor azt fogalmazzák meg, hogy a másiknak mit kellene éreznie, gondolnia, érzékelnie. A vitás helyzetekben az emberek mindig a másikat akarják meggyőzni, legyőzni, pedig az a legnagyobb erő, amikor önmagunkat sikerül legyőzni. Amikor úrrá tudunk lenni a rossz szokásainkon, gondolatainkon, amikor a szeretet a legfontosabb. “Én” nem fordít hátat, a férje mellé áll, támogatja, segíti őt, ezáltal a személyisége is változik, átfordul, mert fontosabb számára a közöttük lévő kapocs, mint bármi más. Ez nagyon erős üzenet a mai világban, amikor egyre inkább az válik fontossá, hogy minél több követője legyen az embernek, és nem az, hogy ott legyen mellettünk az az egy-két igaz barát, társ, akikre mindig számíthatunk. Szerintem ezt az értéket és ennek a fontosságát közvetíti az előadás.
forrás: https://deszkavizio.hu/
Váratlanul szépet láttunk a főként szórakoztatást célként maga elő tűző Thália Arizona Stúdiójában. Göttinger Pál írta és rendezte a mesebeli Madám Bizsu történetét. Képzeletbeli dokumentumjáték a színlap szerint a műfaj, Stein Pupi eredeti slágeréivel, Heltai Jenő, Gábor Andor és Szép Ernő verseinek, dalszövegeinek felhasználásával.
A főváros szórakoztatóiparának millenniumtól induló színjátszó és kegyetlen történetét ismerhetjük egy titokzatos sorsú kislány tán költött életén át. Ősbudavára, dalcsarnokok, zengerájok, brettlik, chantant-ok és revűk – az előadás nagy erénye, hogy megértjük, honnan kezdődött a székesfőváros éjszakai élete. Milyen normaszegés volt artistának, prostirangú görlnek lenni ebben a korban, hogyan jutalmazta és büntette ezt a társadalom, micsoda kiszámíthatatlanságban és örök teljesítménykényszerben éltek a látszólag csillogó életű „művészek”. Thaisz rendőrfőkapitány a leánykereskedelem és prostitúció támogatója, a vörös hajú intézményvezető hölgyek és a színpadi jelenetenként más nevet viselő „görlicék” élete egy nagy kavargásban kerül elénk Rodolfóval, Alfonzóval, Cziffra Györggyel… A történet 1944-ben végződik a Rozsnyai-féle Arizona mulatóban. (Pont ott, ahol ülünk.) Molnár Piroska Madám Bizsuként végig a színpadon ül egy karosszékben és mesél, énekel, kommentál. Figurája jelenlétének folytonosságát nem töri meg semmi, Sóvári-Fehér Anna, Hevesi László és Bordás Barbara sok szerepben vannak jelen, villámgyorsan váltanak, operettszínpadi szinten énekelnek-táncolnak. Molnár Piroska világot teremt már egy hangsúllyal is. Ha akarja, kislány, ha akarja, titokzatos, megbecsülhetetlen befolyású, mindent elintéző „hatalom”, vagy mindenttudó furcsa kívülálló. Meghatározhatatlan helyről jövő erő és bölcsesség a figura sajátja. Szemérmesen drámai Madám Bizsu sorsa, akkor is, amikor a legfényesebb. A magány, a senkihez sem tartozás, az örök vágyakozás intenzív érzelmi kapcsolatot teremt a közönséggel.
Végigvettük fejben a nemzeti színházakat, Pécsett Vári Évának, Zalaegerszegen Ecsedi Erzsébetnek, Debrecenben Tokai Andreának, Miskolcon Nádasdy Erikának adnánk ezt a szerepet…menjen, nézze, aki teheti, folytassa mindenki a sort kedve szerint. Ebben az előadásban igazi színháztörténet- és tisztelet van, méltóság.
A főváros szórakoztatóiparának millenniumtól induló színjátszó és kegyetlen történetét ismerhetjük egy titokzatos sorsú kislány tán költött életén át. Ősbudavára, dalcsarnokok, zengerájok, brettlik, chantant-ok és revűk – az előadás nagy erénye, hogy megértjük, honnan kezdődött a székesfőváros éjszakai élete. Milyen normaszegés volt artistának, prostirangú görlnek lenni ebben a korban, hogyan jutalmazta és büntette ezt a társadalom, micsoda kiszámíthatatlanságban és örök teljesítménykényszerben éltek a látszólag csillogó életű „művészek”. Thaisz rendőrfőkapitány a leánykereskedelem és prostitúció támogatója, a vörös hajú intézményvezető hölgyek és a színpadi jelenetenként más nevet viselő „görlicék” élete egy nagy kavargásban kerül elénk Rodolfóval, Alfonzóval, Cziffra Györggyel… A történet 1944-ben végződik a Rozsnyai-féle Arizona mulatóban. (Pont ott, ahol ülünk.) Molnár Piroska Madám Bizsuként végig a színpadon ül egy karosszékben és mesél, énekel, kommentál. Figurája jelenlétének folytonosságát nem töri meg semmi, Sóvári-Fehér Anna, Hevesi László és Bordás Barbara sok szerepben vannak jelen, villámgyorsan váltanak, operettszínpadi szinten énekelnek-táncolnak. Molnár Piroska világot teremt már egy hangsúllyal is. Ha akarja, kislány, ha akarja, titokzatos, megbecsülhetetlen befolyású, mindent elintéző „hatalom”, vagy mindenttudó furcsa kívülálló. Meghatározhatatlan helyről jövő erő és bölcsesség a figura sajátja. Szemérmesen drámai Madám Bizsu sorsa, akkor is, amikor a legfényesebb. A magány, a senkihez sem tartozás, az örök vágyakozás intenzív érzelmi kapcsolatot teremt a közönséggel.
Végigvettük fejben a nemzeti színházakat, Pécsett Vári Évának, Zalaegerszegen Ecsedi Erzsébetnek, Debrecenben Tokai Andreának, Miskolcon Nádasdy Erikának adnánk ezt a szerepet…menjen, nézze, aki teheti, folytassa mindenki a sort kedve szerint. Ebben az előadásban igazi színháztörténet- és tisztelet van, méltóság.
Göttinger Pál: Madám Bizsu (Arizona Stúdió, 2025.05.10-i előadás)
szereplők
Madám Bizsu: Molnár Piroska
Sóvári-Fehér Anna
Hevesi László
Bordás Barbara m.v.
szerző és rendező:Göttinger Pál
rendezőasszisztens:Őri Rózsa
dramaturg:Nagy András
Zene:Stein Pupi
zenei vezető és zongorán kísér:
Kőhalmy Pál
Súgó:Őri Rózsa, Fitos Réka
Ügyelő:Pajzs Nóri
Jelmezkivitelező:Kenyeri Orsolya
Friss pályakezdőként álmodni sem lehetne tökéletesebb indulást, mint ahogy Sóvári-Fehér Anna színésznővel történt. A Thália Színház művészével azonban nem szaladt el a ló, sőt, nagyon stabilan áll a Földön, nem véletlen, hogy korábban a versenysportban tartóemberként számíthattak rá.
Sóvári-Fehér Anna nagyon szereti a szerelmet, a varázslatos dolgokat. Valószínűleg azért is, mert sokszor talán túlzottan is érzékeny
A színház mellett a Pokoli rokonok című sorozatból is ismerhetjük. Nemrég lefutotta a félmaratont, csak azért, hogy a civil életében is legyen egy olyan szintugrása, mint amilyen a szakmai pályáján. Sóvári-Fehér Anna magánéletét óvja, viszont a saját magával folytatott küzdelmeiről őszintén mesélt.
Volt valaki művész a családotokban?
Nem tudok róla, hogy lett volna. Anyukám óvónő, tanítja a gyerekeket verset mondani, énekelni, jó érzéke van ehhez. Engem ötéves koromtól vitt magával színházba, már akkor felnőtt bérletem is volt. A nagymamámnak rendkívül jó kézügyessége van, gyönyörűen horgol, édesapám pedig az utóbbi években elkezdett gitározni, ami nagyon jól megy neki, talán mindannyiunkban van művészi hajlam.
A színház szeretete határozta meg a pályaválasztásodat?
A szereplés soha nem állt tőlem távol, sokat jártam vers- és mesemondó versenyekre. Hét évig versenyszerűen aerobikoztam, többféle sportot is kipróbáltam, szerettem énekelni, táncolni. Jól tanultam, egy időben például pszichológusnak készültem. Aztán egyszer csak belém hasított a felismerés, hogy mégsem arra vágyom, és arra is emlékszem, hogy anyukám főzött a konyhában amikor közöltem vele, hogy színésznő leszek. Annyit mondott: „jó, legyen így!” Semmilyen ellenállás nem volt, nem akartak lebeszélni, elkezdtem járni a helyi musicaltanodába, majd különböző színjátszókörökbe, és nem is felvételiztem máshová.
Komoly kört tettél az országban, mire beteljesült az álmod.
Igen, mert az egyetemi felvételin a harmadrostán kiestem, ezért a Pesti Magyar Színiakadémián töltöttem egy évet Felhőfi-Kiss László osztályában, majd újra felvételiztem Kaposvárra, és akkor már sikerült. Eperjes Károly és Szalma Tamás osztályába jártam, bár közbeszólt a covid, ami eléggé megnehezítette a lehetőségeinket, nem adtuk fel, alkalmazkodtunk a körülményekhez. Ha valamiben biztos vagyok, azt tűzön, vízen átviszem. Nem szoktam megijedni, ha rögösnek tűnik az út és ebben száz százalékig hittem.
Nyíregyháza után Budapest elég nagy váltás, könnyen megszoktad a fővárosi pezsgést?
Nem, az első találkozásom Pesttel nem volt jó élmény. A képzés nagyon hasznos volt, de akkor a város nekem hangos és zsúfolt volt. Ráadásul egy középiskolai kollégiumban laktam, ahol nagyon szigorú szabályok voltak, én pedig nem viselem túl jól a korlátozásokat. Ha én állítom magamnak, az rendben van, de ha mások, feleslegesnek is érzem ezeket a szabályokat, nem mindig tudom vagy akarom azokat betartani.
A nyüzsgés után ismét nyugalmasabbak lettek a napjaid: Kaposváron éltél. Mit hozol onnan?
Egy olyasféle rátermettséget, hogy minden nehezítő körülmény ellenére is színházat kell csinálni. Nem voltunk szem előtt, ezért nehezebb volt a helyzetünk, nem igazán kapkodtak a szakmából, hogy Kaposvárra jöjjenek vizsgaelőadásokat nézni, de ez edzett is, mert kitartóbbak és önállóbbak lettünk. Megtanultam, hogy meg kell hallani mások véleményét, megszűrni és az arra érdemes gondolatokat beengedni, mert rengeteget formálnak az emberen.
Számos apróságnak tűnő, fontos dolgot is ott szívtam magamba, mint például, hogy utcai cipővel és civil ruhában nem megyünk fel a színpadra, és mivel én alapból is nagyon kíváncsi vagyok, ott még jobban kinyíltam. Megtanultam tisztelni a múltat, hogy kik voltak az elődeink, és mennyi értéket hordoz a színház. A tudásvágy, ami alapból megvolt bennem, nagyon felerősödött Kaposváron.
Most pedig a főváros közepén vagy, és friss végzősként szerződést is kaptál. Tudod, hogy ez óriási dolog, főleg manapság?
Ez az egész egy szinte felfoghatatlan áldás az életemben. Harmadéves voltam, amikor Győrbe kerültem gyakorlatra, én voltam a fiatal Fedák Sári a róla szóló előadásban, Kubik Anna mellett. Már az mesés, hogy így indult a pályám! Berettyán Nándor, aki akkor a Karinthy Színházat igazgatta, látta az egyik vizsgánkat és meghívott a Szarvaskirályba, Kelemen József, egyetemi tanár és a Thália Színház főrendezője pedig felkért, hogy játszak a Komédia egy bankrablásról című előadásban a Tháliában.
Hirtelen annyi jó dolog történt velem, hogy csak kapkodtam a fejem! A szakmai gyakorlatomat töltöttem a Tháliában, ami öt szerepátvételből és három új bemutatóból állt. Intenzív és mozgalmas időszak ez, nagyon szeretem, a pörgés is igazán nekem való!
Jelenleg kilenc szerepet játszol, rendesen a mélyvízben vagy. Melyik az a darab, amelyik a legközelebb áll hozzád?
Jelenleg a Romantikus komédia és a Madám Bizsu. A többit is nagyon szeretem, de ezek különösen kedvesek a szívemnek.
Mennyire vagy romantikus?
Azt hiszem, egyszerre vagyok földhözragadt és reménytelenül romantikus! Nagyon szeretem a szerelmet, a varázslatos dolgokat. Valószínűleg azért is, mert elég érzékeny vagyok, sokszor talán túlzottan is.
A darab címe kicsit félrevisz, mert ez nem egy rózsaszín ködben úszó lányregény, hanem egy elgondolkodtató történet, ami kifejezetten humoros is. Számodra mi az üzenete az előadásnak?
Én azt gondolom, hogy azok a valós érzelmek, amelyek igazán erősek és van létjogosultságuk, azok utat törnek maguknak. Tök mindegy, mennyi idő telik el, ha két ember összetartozik, akkor előbb-utóbb valamilyen úton-módon egymás mellett kötnek ki. Ahogy az előadásban, úgy az életben is nagyon sok nehezítő körülmény van, ezért sem szabad, hogy rögtön az első nehézségnél megfutamodjunk, vagy feladjunk bármit, amiben igazán hiszünk.
A Thália Színházban elég régóta állandó a társulat magja, könnyen beilleszkedtél a csapatba?
Itt egy nagyon szeretetteljes légkör uralkodik, senki nem volt velem elutasító, egyetlen olyan rossz pillantást sem érzékeltem, hogy mit keres itt ez a kislány. Mivel nagyon nyitott vagyok, és azt hiszem, elég jól alkalmazkodom, nem volt gond a beilleszkedéssel. Amiben csak tudtak, segítettek, és én is igyekeztem, tehát magamhoz képest a legfelkészültebb voltam. Szöveget tanultam, néztem a videókat, hova kell beállni, mit, mikor kell csinálni, mit gondolok esetleg másképp az adott szerepekről, hogyan lehetne még jobb, részletesebb, teljesebb.
Igyekeztem azt a démont legyőzni, amit az agyam dobált újra és újra: hogy túl nagy falat ez neked, nem fogod elbírni! Mert valahol mégiscsak ijesztő volt, hogy negyedéves egyetemistaként a főváros közepén találom magam és főszerepet próbálok, vagy hetente más előadásba ugrok be. Utána pedig úgy elsodortak az események, hogy ez a sok csodás történés, csak most csapódik le bennem. Hogy ezek tényleg velem történnek! Alapvetően is vidám természet vagyok, sokat mosolygok, nevetek, olyan rövid ez az élet, ki tudja, hogy az ember holnap felkel-e, de amióta ennyire zajlik velem és körülöttem minden, még derűsebb vagyok, még jobban kinyílt a világom.
A színház mellett egy napi tévésorozatban, a Pokoli rokonokban is szerepelsz. Ez egy másfajta népszerűséget ad. Felismernek az utcán?
Igen, és ez zavarba ejtő, számomra még nagyon szokatlan érzés. Nemrég voltunk a családdal egy vidéki wellness szállóban, ahol összesúgtak mögöttem, de volt, aki le is szólított. Közös fotót is egyre gyakrabban kérnek, és volt már olyan mókás helyzet is, amikor valaki szólt, hogy hasonlítok egy színésznőre. Nagyon sok üzenetet kapok, jól esik az a rengeteg szeretet, ami áramlik felém. Ezek amolyan felfoghatatlan örömök számomra, és tanulom még, hogy hogyan kell befogadni.
Ha látod, hogy figyelnek, akkor másképpen viselkedsz? Nem feltétlenül tudatosan, hanem inkább ösztönösen?
Ez azért nehéz nekem, mert igazából nem nagyon szeretek viselkedni. Nem is nagyon szoktam, de eddig erre nem is kellett különösebben figyelnem. Ha az jut eszembe, hogy szívesen felmásznék egy fára, akkor felmászok, és nem azt nézem, hogy ezt valaki jó szemmel nézi-e. Főként a saját szabályaimhoz szeretek alkalmazkodni.
Milyen saját szabályaid vannak?
A legtöbb időszakos. Van, ami a mozgásra, az étkezésre vonatkozik, vannak, amik a feladataim elvégzésére. Most például böjtölök, és ez idő alatt egyetlen korty alkoholt sem iszom. Volt, hogy kitaláltam, hogy lefutom a félmaratont, és akkor felkeltem és lefutottam. Mert ezekben szigorú és következetes vagyok magammal. Természetesen vannak gyengébb időszakaim, amikor nem úgy sikerül valami, ahogy elhatároztam, de akkor újrakezdem. Soha nem adom fel!
A színházban is ilyen vagyok, egy stréber kocka, aki már a rendelkező próbára tudja a szöveget, erre a forgatás csak rásegített. Ahhoz ugyanis egész nyáron szöveget tanultam egyik napról a másikra. Ezek olyan képességek, amik egyszerűen fejleszthetők. És mivel ebben éltem öt hónapig, utána könnyűszerrel megtanultam a Romantikus komédia szövegét. De én mindig örömmel tanulok, szerintem ez engem doppingol is.
Tavaly másodszorra költöztél Pestre, jobban érzitek már egymást a várossal?
Igen, most már nagyon jól érzem magam. Az is jó, hogy zöldebb környezet vesz körül, és nagyobb a nyugalom. Soha nem gondoltam volna, hogy a nyugalom az én terepem, mert alapvetően van bennem egyfajta nyüzsgés. De most érdekes módon sok minden a helyére került, azt hiszem, lassan elfogadom magam az összes hibámmal együtt, amikkel régóta küzdök.
Mivel volt bajod korábban?
Szinte mindenhol megkaptam, hogy én vagyok a ducibb, mint a többi, vicces lány. Anyukám mindig azzal vigasztalt, hogy csak erős a csontom, de igen, testesebb voltam, mint a környezetemben élő, hasonló korú lányok. Óvodás korom óta küzdöttem ezzel. De most már elfogadom magam, és tudom, hogy az én testemnek is van létjogosultsága.
Nem minden huszonéves lány hosszú hajú, csillogó szemű, százhetven centi és negyven kiló. Amikor verseny aerobikoztam, akkor a legjobb barátnőmmel mi voltunk a tartóemberek. A mi hátunkon álltak azok, akik a gyönyörű figurákat csinálták. De nagyon hasznos volt, mert megtanultam tartóember lenni, és ma már sokkal kényelmesebben érzem magam ezekben a pozíciókban. Amikor a Színiakadémián kevesebb volt a lány a táncórán, én mindig fiút táncoltam. Szóval volt azzal dolgom bőven, hogy a női energiáimnak teret engedjek.
Mi segített önmagad elfogadásában?
Szerintem az, hogy azt érzem, most abszolút a helyemen vagyok. Külsőleg is kapok folytonos visszaigazolásokat, de főleg az számít, hogy magamban helyre kerültek a dolgok. A közösségi médiában sokszor minden és mindenki olyan tökéletes, de én szeretem a saját tökéletlenségemet. Nagyon sokat segített egyébként a Fedák Sári szerep az önelfogadásban.
Akkor kezdtem magam megszeretni, és azt hiszem most már nagyon jó úton járok. De a futás is rengeteget segít, kitisztítja az agyamat. És arra is rájöttem, hogy igazából tök felesleges bárkivel is összehasonlítani magam, mert belőlem egy van, mindenkiből egy van, amire más alkalmas, arra én nem vagyok. Amire én vagyok alkalmas, arra a másik ember nem. Vagy inkább nem tudja senki pontosan úgy csinálni, ahogy te csinálnád.
Ahogy Fedák Sári mondja: „mások sikere nem az én kudarcom, mások kudarca nem az én sikerem”. Én hiszek abban, hogy a Jóistentől mindig azokat a feladatokat kapom, vagy azokat a problémákat, amikkel nekem meg kell küzdenem, amiben fejlődnöm kell és mindig kapok hozzájuk mankókat vagy embereket is segítségül.
Ki lett a legfontosabb új barát az életedben Pesten?
Balázs Andi igaz barátom, akivel a Karinthy Színházban ismerkedtünk meg, vele az első pillanattól kezdve egy hullámhosszon vagyunk. Szétültettek minket az olvasópróbán, mint a gyerekeket, mert valamin mindig nevettünk. Másnap hozott nekem egy ceruzát, aminek a végén egy szívecskés dísz lógott, mert amikor meglátta, arra gondolt, hogy ez tetszene nekem. Nagyon tetszett, onnantól kezdve az életem fontos része lett. Nagyon sokféleképpen tudunk kapcsolódni, amikor csak tudunk, találkozunk és minden nap beszélünk telefonon.
Mivel kapcsolódsz ki, mi tölt fel?
Nagyon szeretek a családommal, a szerelmemmel, a barátaimmal lenni, ez tölt fel igazán. A legjobban a futás tud kikapcsolni, de sokat olvasok, és szeretem a kézműves dolgokat, az igazán jó filmeket. Kíváncsi vagyok, mindennek utánajárok, ami abból is fakad, hogy régebben mindig attól féltem, hogy butának tartanak. Van bennem arra vágy, hogy minél többet tudjak, és jó érzés, ha felülemelkedhetek azokon a gátakon, amik megnehezítik a létezésemet.
Szerintem csodálatos, mennyi mindenre képes az ember! Minden nap úgy kelek és fekszem, hogy hálát adok a Jóistennek. Sokat beszélgetek vele, és magammal is. Látom a dolgok összefüggéseit, ha nem jó dolog történik velem, akkor azt szükséges rossznak hívom. Igyekszem arra figyelni, hogy mi, mit, és hogyan szolgál az életemben, és ezekből mindig levonom magamnak a következtetéseket.
forrás: https://www.glamour.hu
Bernard Slade Romantikus komédia című darabja egy sikeres drámaíró, Jason Carmichael és a kezdő írónő, Phoebe Craddock kapcsolatát követi nyomon; a két főszereplő között barátság, vonzalom és szerelem bontakozik ki a közös munka során. Hiába ismerik azonban a szerelmet papíron, a valóságban hosszú évek múltán sem tudnak kiigazodni rajta. A szóban forgó írópárost Zayzon Zsolt és Sóvári-Fehér Anna alakítják. A színésznő egy éve szerződött a társulathoz és azt mondja: „A nyíregyházi kislány néha nem érti, hogy ezek a csodák vele történnek”. Interjú.
„Úgy foglalkozik ez a darab nagyon fontos emberi érzelmekkel, hogy közben mégis szórakoztató. Fajsúlyos témákról beszél, de mint ahogy az életben, az emberi létezés megannyi humor forrása is” – teszi hozzá a színésznő, akit Marton Éva kérdezett.
A íróhoz nősülése napján megérkezik leendő szerzőtársa, akibe rögtön beleszeret. A darab a szerelem mellett az írópáros karrier-történetéről is szól. Melyik a fajsúlyosabb szál?
Az írópáros története a fő szál, ami nem csak az érzelmeikről, de az emberi gyávaságokról is szól. Néha elmennek mellettünk az igazán fontos dolgok, mert nem merünk őszintén vallani az érzelmeinkről, elúsznak a lehetőségeink, mert gyávaságból vagy hiúságból nem lépünk. Tizennégy szenvedéssel, vágyakozással teli év után mer végre Jason és Phoebe nyíltan beszélni az érzelmeikről. Már a megismerkedésük is szerencsétlenül kezdődik, Jason épp az esküvőjére készül, ráadásul nem olyan rég hagyta el előző szerzőtársa, s ezt a veszteséget nehezen tudja feldolgozni. Ebbe robban bele az isten háta mögötti vidékről érkező lány, Phoebe, hogy valóra váltsa írói álmait. Bálványként tekint a férfira, minden művét látta, sőt egyszer találkoztak is már, ami mély nyomot hagyott a lányban.
Esetlen figura, zavarában számos sutaságot csinál, de miután férjhez megy Leohoz, magabiztos, elegáns, nagyvilági nő lesz. Izgalmas lehet ezt a karakterfejlődést megmutatni…
Színészileg izgalmas kihívás volt megformálni ezt a lányt, ez az eddigi legnagyobb szerepem. Itt bejárhatom azt az ívet, ahogy Phoebe karaktere változik, fejlődik és kísérletezhetek, hogy milyen eszközökkel lehet ezt az érést megmutatni. Az a nyíltszívű középiskolai tanárnő, akit az elején megismerünk, amikor elhagyja Jasont és kiszakad a régi környezetéből, sikeres írónő lesz. Érdekes, hogyan változik meg, válik nagyon más személyiséggé. Bár torzul a viselkedése, legbelül ugyanaz az egyszerű lány marad. Álca mindaz, amit védekezésül, a visszautasítás miatt érzett fájdalmában maga köré épít.
Jason egy megalkuvó pasas, vagy csak túl kényelmes a változtatáshoz? Ugyanakkor az is kiderül róla, hogy szülők nélkül egy árvaházban nevelkedett. Hogy kiemelkedjen ebből a sorsból, ehhez kellett neki az a közeg és házasság, amiben létezett?
Jason rettenetesen hiú, és valóban gyáva, de abban, hogy ő milyen lett, nagy szerepet játszott a neveltetése, az a környezet, ahol felnőtt, hogy milyen hatások érték ott. Nagyvilági vígjátékszerzővé vált, de tele van szorongással, gátlással, és retteg, hogy a „krumpliorrú kisgyerek mikor bukik le”. Ezzel én is tudok azonosulni, sokszor eszembe jut, hogy Nyíregyházáról jöttem, nemrég kerültem ki az egyetemről, s egy fővárosi színházban játszhatok főszerepet. A nyíregyházi kislány néha nem érti, hogy ezek a csodák vele történnek.
A férfi-nő történet mögött ott van a karriertörténet is, hogy mi van akkor, ha a szerzőpárosban a nő tehetségesebb.
Ez a gondolat már az elején elhangzik, hogy lehet, hogy a szerzőtársa, aki elhagyta, tehetségesebb volt, és mintha ez folytatódna a lánnyal is. A Phoebe darabjából készült előadás megbukik, mert Jason mindent kihúz a szövegből, ami bájos, ami phoebeség, és telerakja poénokkal, ami nem működik. Később összeszoknak, tíz évig alkotnak együtt. Mikor elhagyja Jasont, Phoebe a kettejük kapcsolatáról regényt ír, ami óriási siker, bestseller lett világszerte. Valóban felmerül a kérdés, hogy a szerzőpáros esetében kinek a személyisége érvényesül a munkában.
A színházban is így van, hogy egy közös játékban fontos az is, hogy mennyire tudja magát megmutatni az ember?
A játékban a legfontosabb, hogy egymásból építkezzünk, egymásra reagáljunk. Igyekszem használni a saját karakterjegyeimet, hogy mindig magam legyek, csak elnagyoltan. Phoebe azért is fontos nekem, mert az összes szorongásomat, vagy olyan tulajdonságomat, ami esendővé tesz, felerősíthetem. Azt érzem, hogy akár én is lehetnék, közel áll hozzám. Jó volt megélni, hogy a skrupulusaim itt teret kaphatnak.
Fiatal színészként még kevés előadás van mögötted. Ez okoz szorongást, hogy kevesebb még a tapasztalat, a kelléktár, amiből építkezel?
A legelső kőszínházi szerepem a Győri Nemzeti Színházban a Fedák Sári életét feldolgozó darabban volt, játszottam a Karinthy Színházban, Tatabányán, de a gyakorlatomat már itt, a Tháliában töltöttem, s idén ide szerződtem le. A Komédia egy bankrablásról után az akkor várandós Tóth Eszter és Szabó Erika szerepeit vettem át, és emellett három bemutatóm volt. Iszonyat jó kihívás, nagyon szeretem, amikor valamit meg kell ugrani, amikor a saját határaimat feszegethetem, hogy még képes vagyok-e rá. Nagyon jól esett, hogy bár előtte csak egyetlen előadásban láttak, bíztak bennem, hogy én ezt elbírom. Szakmailag hatalmas lehetőség a fejlődésre ennyi karakterben megmutatni magam. A szerepátvételekben az is érdekes, hogy mit gondolok esetleg másképp az adott figuráról, én hogyan formálom meg, hogy bennem mit mozgat meg az a szerep.
A Tháliában főleg komédiákban, hasonló szerepekben játszol. Szeretsz táncolni, énekelni. Tágítanád a szerep-lehetőségeidet?
Erre kapok is lehetőséget, ott van például a csodálatos Madám Bizsu előadás, amiben épp most vettem át a szerepet a jelenleg várandós Mórocz Adrienntől. Az, hogy együtt játszhatok Molnár Piroskával, óriási dolog számomra. Táncos-énekes szerep, amit nagyon élvezek. Nehéz és izgalmas időszak volt, mert három héttel korábban tudtam meg, hogy én ugrom be a darabba, ráadásul ezzel párhuzamosan folytak a Romantikus komédia próbái, de szerencsére nagyon sok segítséget kaptam a partnereimtől.
A Fedák a legáldottabb indítása volt a pályámnak. Addig nem igazán ismertem, de a szerep kapcsán elolvastam róla mindent, amit lehetett. A lényében volt valami különös, amivel lenyűgözte az embereket. Érdekes felfedezés, hogy a habitusunkban mennyi közös van, a vehemencia, a hit, az, hogy beleállt helyzetekbe, hogy bevállalta, megcsinálta, új célokat tűzött ki és elérte, amit akart. Nagyon fontossá vált a személyisége, hogy milyen elemi erő összpontosult benne. A szakdolgozatomat is róla írtam. Szeretném azt az erőt, ami bennem van, hozzá hasonlóan jóra használni. Fedák Sári a civil életében is sok jót tett, szeretnék méltóvá válni ahhoz, hogy játszhattam őt. Ennél csodálatosabban nem is indulhatott volna a pályám.
A Madám Bizsu meg azért is nagyon izgalmas, mert a mulató a mai Thália helyén állt, azok között a falak között játsszuk, ahol történtek ezek az események. Más, mint a repertoárom többi szerepe, másképpen tölt fel, más energiákat ad, másféle dolgokat igényel belőlem.
Másképpen rendez az, aki maga is többnyire színészként dolgozik? Milyen volt Szervét Tiborral, a Romantikus komédia rendezőjével együtt dolgozni?
Áldott próbafolyamat volt. Nem dolgoztam még színész-rendezővel, és nem is tudom, hogy ez a hivatásának vagy a személyiségének köszönhető, de Tibor végig fürkészett és érzett minket. Tudja, mit bír a színész, hogy mennyire lehet megterhelni, azonnal látta rajtunk, ha fáradunk. Hogy milyen instrukciókat kell ahhoz adni, hogy megszülessen az elképzelése. Művelt, nagyon érzékeny ember, elemző típus, mindenre több megoldása is volt. Nem ragaszkodott a saját egyetlen elképzeléséhez, bátran lehetett kísérletezni, ami rám nagyon felszabadítóan hatott. Ugyanakkor a többiekhez képest hátrányból indultam, nekem még nincs olyan gazdag technikai eszköztáram. Szívem, lelkem, agyam van, ebből, meg amit magamba szívtam eddig, abból tudok dolgozni.
Ráadásul a covid alatt végezted a kaposvári egyetemet, amikor rengeteg mindent online tanultatok.
Bár nagyon hiányzott a tényleges jelenlét, osztályfőnökeim, Eperjes Károly és Szalma Tamás, és a tanáraim nagyon jól megoldották ezt a nehéz helyzetet, rengeteg hasznos gyakorlatot csináltunk így, a távoktatásban is. Az egyetemre nem mehettünk be, de többen az osztálytársaimmal lent maradtunk Kaposváron, és amikor már voltak enyhítések, az albérleteinkben próbáltunk. Olyan időszak volt, ami emberileg nagyon sokat formált rajtunk, azon, hogy hogyan tudunk alkalmazkodni és mindenáron színházat csinálni, még ilyen nehéz körülmények között is.
Ez meg is maradt, hogy a ti generációtok jobban összekapaszkodik? Dolgozol a Thálián kívül esetleg ilyen munkákban?
Most, a rengeteg kihívás mellett erre esélyem sem volt. Kíváncsi ember vagyok, szívesen kipróbálom magam más helyzetekben is, filmben, sorozatban. Talán a jövőben lesz rá lehetőségem.
forrás: https://szinhaz.online
Kedves Nézőink!
A 2025. február 3-án 19:30 órára meghirdetett Madám Bizsu című előadásunk betegség miatt sajnálatosan elmarad.
A megvásárolt jegyek 2025. február 20-áig a következő időpontokra cserélhetők át:
▪️2025. március 17. 19:30
▪️2025. március 24. 19:30
Bárminemű kérdés esetén keressék Szervezési Irodánkat és Jegypénztárainkat!
Megértésüket hálásan köszönjük!
2025. január 28. • Bóta Gábor
Molnár Piroska ezerféleképpen, roppant kifejezően tud ülni. Az is lehet, ehhez hozzásegítette, hogy nagyon megromlott a járása. Már a Keresztanyu címszerepét is úgy vállalta el, hogy abban ülhet. De a Ványa bá előadásában is jobbára ücsörög a Madam Bizsu-t pedig végig üli, úgy is énekel.
Nem feltétlenül könnyebb színpadon jelentőségteljesen ülni, mint akrobatikázni.
Fenemód kell összpontosítani, hogy a látszólagos moccanatlanság is érdekes legyen. Több mint 20 éve láttam Csomós Marit ilyen talentumosan ülni a Radnóti Színházban a Medea címszereplőjeként, Zsótér Sándor rendezésében, akinek egy időre mániájává vált a színészek ilyen „röghöz kötése”.
De azóta soha senki meg sem közelítette ezen a téren Csomóst. És most itt van Molnár Piroska, aki tán még felül is múlja.
Csak úgy tudunk belépni a Thália Színház Arizona Stúdiójába, hogy karnyújtásnyira tőle elmegyünk mellette. Önkéntelenül is megbámuljuk, mint egy kiállítási tárgyat. Kicsit olyan, mint Madame Tussaud panoptikumában valamelyik viaszbábú. Múzeumi darab, egy legendássá lett, némiképp misztikus figura előbűvölése a múltból. Most még, amennyire csak tud, mozdulatlan, de amint lehet, megelevenedik.
Végig nézi annak a világnak a megelevenedését, főleg az 1930-as évekét, amikor Budapest telis-tele volt műsoros éjszakai lokálokkal, és ő ezekben tanyázott éjszaka-hosszat. Rejtélyes alak volt, fura nénike, talpig felékszerezve dekkolt egy sarokban, figyelt, és érdekes történeteket mesélt. Most Molnár Piroska teszi ezt az ő képében, pontosan a néhai elegáns Arizona Mulató helyén, ahol Madam Bizsu törzsvendég volt.
Teszi ezt Göttinger Pál rendezésében, Sóvári-Fehér Anna, Hevesi László, Bordás Barbara partnerségével, Dinnyés Dániel zongorakíséretével.
Kopik a test
Pár éve még azzal riogatott minket, hogy ott hagyja a pályát, de szerencsére nem tette. Bár az Emberi hang című első és valószínűleg utolsó önálló estjén a Rózsavölgyi Szalonban már beszélt arról, hogy kopik a test, nehezére esik a járás, az is, ha sokat kell állni, de a nagy-nagy színészete egyáltalán nem kopott meg.
Az Emberi hang című estjén idősen is a vérforraló Carmen áriáját énekelte, egyáltalán nem tűzpirosba öltözötten, ahogy szokták, hanem fekete estélyiben, nem is igézően vonagló, csábos testtel, ahogy szintén szokták, de lázas tekintettel, belső lobogással, szétáradó hanggal, szóval abszolút hitelesen.
Dalok és összekötő szövegek segítségével visszamerengett az életére. Néhány éve még vagány vállalással kislányt is játszott a mostani szakmai otthonában, a Thália Téli Kertre keresztelt stúdiójában, a jelentősen átalakított egykori Mikroszkóp Színpadon, a Bernd Róza előadásában, a fölöttébb tehetséges és újító kedvű Tarnóczi Jakab rendezésében, merész ötlettel, a férfiak között őrlődő címszereplő kishúga volt.
Naiv, mindenre rácsodálkozó kislány. Hatalmas élettapasztalatával ezt is képes volt elhitetni, kislányabb volt a kislánynál. Tiszta lény, aki nemigen érti, mitől őrlődik fel a nővére, de azt egyre inkább érzi, hogy valami nincs rendben, aztán amit a zsigereivel „felfog”, az mind jobban tudatosul is benne.
Ugyanitt A koponya című fekete humorral teli, horrorba átcsapó vígjátékban egy egészen más stílusba is beleilleszkedik. Gyakran és szívesen játszik a Rózsavölgyi Szalonban. A Kései találkozásban és a romance.com-ban is az időskori magány, megperzselődés, szerelem témakörét járják körbe szelíd iróniával, fájdalommal, humorral, kedves partnerével, Jordán Tamással.
A kaposvári színház fénykorának vezető művészeként, meglehetősen karakteres és talentumos rendezők alaposan megedzették. Megtanult látástól vakulásig dolgozni, egyéni, akár meghökkentő értelmezéseket elfogadni, ha ezekben volt logika.
Ascher Tamás rendezésében, a Jelenetek egy kivégzésből című darabban például eljátszotta a végletek végletét. Galactia festőnőt adta, aki az életet nem is két, hanem ezer kanállal habzsolja. Mohón és ellenállhatatlanul falja a férfiakat, óriási, féktelen lakomákat rendez, harsány, belevaló, kikerülhetetlen nőstény, ha szükségét érzi, szembemegy az egész világgal.
Ugyanakkor kifinomult, elmélyült, a belső rezdüléseire és a környezetére érzékenyen figyelő művész, létkérdéseken dilemmázó, felelősségteljes értelmiségi. Egyszerre vásárian, vérbően, féktelenül komikus és letaglózóan tragikus.
Kész volt már hozzá a teljes színészi eszköztára. De parádézhatott a Csárdáskirálynőben is, mint Cecília.
A rendhagyó, Mohácsi János által rendezett előadásból amúgy országos botrány lett, amikor közvetítette a tévé.
Mohácsi ugyanis Kálmán Imre operettjébe belelátta keletkezésének idejét, az I. világháborút, kínkeservet, gyötrelmet, halált vegyített szép, fülbemászó dallamokkal, megmutatta az ábrándvilág és a rögvaló közti ordító különbséget, és ez sokaknak nem tetszett.
De Molnár igen jó partner volt ebben, hiszen hozni tudta a szerepkör igényelte negédességet, csillogást, sztárságot éppúgy, mint a dermesztő kiábrándultságot, elkeseredettséget, kiégettséget.
És persze kiválóan énekelt, ami mindig is jellemző volt rá. A nagy négyesben, a Belvárosi Színházban, egyenesen operaénekesnőt alakított, aki már művészotthonba vonult vissza, de egyszerre csak újra fel kell lépnie.
Nem olyan, mint amilyennek képzelik
Abszolút nem olyan, mint amilyennek általában azok képzelik, akik nem ismerik.
Nyoma sincs benne annak a harsányságnak, poént poénra halmozó sziporkázásnak, mint amilyennek a Munkaügyek című sorozat alapján a legtöbben gondolják. Csendes, halk szavú, végtelenül humánus, a tanítványai gondjait is mindig a lelkén viseli.
Érdeklik a kollégái, akik zöméhez képest meglehetősen sokat jár színházba. Empátiával fordul mások felé. Persze tudjuk, hogy a színpadi lét közel sem egyenlő a színész életével, de engem mégis többször meglepett, amikor megkérgesedett, elaljasult embereket játszott dermesztően hitelesen, mert ez, legalábbis látszólag, annyira távol áll az alkatától.
Soha nem értettem, hogy ezeket a jéghideg alakokat honnan bányássza elő magából? Adta még Kaposváron, Az öreg hölgy látogatásának szülőfalujába bosszú- és vérszomjasan hazalátogató perszónáját, aki valamikori sérelmeit akarja elállatiasodott módon, előre eltervezetten, temérdek pénzével bárkit lefizetve, gyilkosságra is rávéve, megtorolni.
Rinocéroszbőrű nagyanyát játszik Szász János A nagy füzet című, Karlovy Varyban nagydíjat nyert filmjében. Egy végletekig megkeményedett embert, aki unokáit a lehetetlenül kegyetlen, elviselhetetlenül zord körülmények között, akár a barbársággal határos módszerekkel, túlélésre tanítja, ha törik, ha szakad.
De volt a Mesél a bécsi erdőben olyan nagyanya is, aki a csecsemő unokáját egyenesen a halálba küldi. A Bors néniben viszont, a Kolibri Színházban, több századszor bájjal, szelíd humorral, egészségtől, kiegyensúlyozottságtól, telivér harmóniától kicsattanó anyóka volt, aki életörömre, játékosságra, mámoros boldogságra tanít. Eszelős végleteket jár be a pályáján.
A nehezebb utat választotta. A Katona József Színház alapító tagjaként benne lehetett volna a tutiban. Megbecsülten meg is állapodhatott volna. De okos szimattal rájött, hogy annyi kiváló színész között jó, ha évenként egyszer kap igazi, nagy labdát. Meg amúgy is középkorú volt már, a fiatal szerepeket eljátssza előle az ifjúság, az idősebb figurákat az előtte járó jeles nemzedék, gondolta.
Kaposváron viszont, ahol akkor kétségtelenül az ország egyik legjobb színháza működött, még fiatal szerepeket is alakíthatott, de már idősebbeket szintén. Ezt felmérte, és egy huszárvágással visszaszerződött oda. Ott jóformán le se jött a színpadról.
Adódott olyan szezon, hogy hat fontos bemutatója volt. Szerepei számát tekintve hazai rekordokat döntöget.
Lidérces alakok
Több mint húsz esztendeig játszott Kaposváron, és több mint tízig a Nemzetiben. Alföldi Róbert rendezésében, a Vadászjelenetek Alsó- Bajorországból előadásában falusi asszonyt adott, aki rájön, hogy homoszexuális a fia, és ezért, leginkább a környezete hatására, kitagadja.
Szomszédai bigottsága, gyűlölete átragad rá is. Így saját vérét taszítja el magától, teszi üldözötté, és közvetve hozzájárul a halálához. Megint egy lidérces alak. Ahogy A tanítónő Nagyasszonyaként is az volt az a nő, aki szintén tönkreteszi a fiát, mert nem engedi, hogy hozzámenjen az alacsony származásúnak ítélt tanítónőhöz.
Molnár a fennhéjázó előítéletesség tragikomikus természetrajzát mutatta be. A korlátoltsággal vegyített önképűség szobrát mintázta, azt a mifelénk oly gyakori embertípust, akit kitermelt a lefelé húzó magyar ugar. És aki akár gombamód szaporodik. Kisszerűsége fontos tényezővé válik. Ez a nagy színésznő ismeri a pitiáner kártevők lelkületét is. Tudja őket úgy ábrázolni, hogy röhögjünk rajtuk, és mégis megálljon a rettenettől a levegő.
És képes habkönnyűen szórakoztatni is. Soha nem felejtem el a Hyppolit, a lakájban, a Játékszínben, Schneidernéként, a felkapaszkodott újgazdag urizáló feleségeként.
Csupán majmolja az előkelőséget, csak utánozni igyekszik a művelteket, és ettől újra és újra röhejessé válik, hiszen hazugságon alapszik az egész élete. Ahogy hazugságon alapult Hitler náci propagandaminiszterének titkárnője, Brunhilde Pomselnek élete is. 103 évesen állt dokumentumfilmesek kamerája elé, és még akkor is bőszen tagadta, hogy ő bármiről is tudott volna.
Az Egy német sors előadásában, monodráma formájában, Molnár tolószékben ülve mondta és mondta Pomsel farkasvaksággal teli önfelmentéseit, és betöltötte a 6SZÍN színpadát. Bár Gobbels egykori titkárnőjének szavai hazugul kozmetikázzák a valóságot, Molnár egész jelenléte igazságot árasztott.
Belebújt ennek a nőnek a bőrébe, de valahogy mégis érződött a véleménye, mert óhatatlanul ott volt a deszkákon saját személyiségének tisztasága, hitele, humánuma. Az Emberi hang nem véletlenül volt az önálló estjének a címe.
Mindenét odaadta a pályának
Időnként hallatja a hangját társadalmi kérdésekben is. Ekkor is igencsak emberien.
Erős a szociális érzékenysége. Mindenét odaadta a pályának. Amikor választásra került a sor, hogy férjével, a nemrég elhunyt Eötvös Péter zeneszerzővel, akit fenntartás nélkül szeretett, külföldre tart-e a később be is következő világkarrierje érdekében, az itthon maradást választotta, a magánéletéért képtelen volt feladni a pályáját.
Túlélte azt is, hogy közös fiúk 26 évesen tragikus körülmények között meghalt. Másnap felment a színpadra, mert a Csárdáskirálynő előadásának élő televíziós közvetítése volt, és hatalmas lélekerővel, remekül eljátszotta Cecíliát, mókázott, ha arra volt szükség, de ott volt a mély fájdalom is az alakításában.
Amúgy is jellemző rá, hogy a tragikumot és a komikumot kiválóan tudja vegyíteni.
Az szintén jellemző, hogy amikor két Bors néni előadás között átvette a Kossuth-díját, azt a Kolibri Színház öltözőjében felejtette, mert valószínűleg akkor is inkább koncentrált a produkcióra, a játékára, mint a díjra.
Azt szokta mondani, hogy annyit ad vissza a pálya, amennyit belefektet a színész. Ő tényleg szinte az egész eddigi életét rááldozta. De rengeteget kap vissza is.
Tényleg csaknem az egész ország fenntartás nélkül szereti, mert nem „csak” nagy színész, hanem ritkaságszámba menően emberi is.
forrás: https://tudas.hu