Júniusban mutatta be az Orlai Produkció Göttinger Pál A nulladik perc című darabját a szerző rendezésében, ez adta beszélgetésünk apropóját. A cikk apróbb SPOILEREKET tartalmaz a darabról.
– Igazi reneszánsz ember vagy. Zenélsz, játszol, rendezel, írsz. Ha be kell mutatkoznod valahol, mit mondasz, mi a foglalkozásod?
– A rendezőt használom, arról van a papírom, és azzal is foglalkozom legtöbbet. A munkám fele a rendezés, a maradék minden más.
Már a pályám elején látszott, hogy főleg szabadúszó leszek, ezért tudatosan próbáltam az évek alatt úgy berendezkedni, hogy legyen mozgásterem az életem alakításában, mert vendégrendezőnek lenni elég kiszolgáltatott dolog, és a kényszerpálya kiöli az életkedvet is.
Például gyerekkoromban sokat játszottam, aztán a rendezőszak évei alatt és a pályám elején egyáltalán nem. Utána elkezdtem játszani a Telefondoktort, és akkor tíz évig nem is csináltam szinte semmi mást színészként, viszont elkezdtem az impróval foglalkozni.
Közben végig zenéltem is. Mostanában megint többet játszom, viszont egyáltalán nem zenélek már. Szóval a rendezésen túli életemben van valamelyes jótékony hullámzás, ami ad egy kis friss levegőt, tudok egy pohár tiszta vizet inni valamiből, ami teljesen más, mint amivel egyébként foglalkozom.
– Nagyon szimpatikus számomra a rendezői ars poeticád, hogy tudniillik a darab a fontos, nem a rendezői vízió. Amikor a saját darabodat rendezed, változik ez?
– Azért ez nem kinyilatkoztatás, semmi általános nem következik belőle, csak az, hogy én magam ebben érzem magam igazán jól. Rajongója (és lehetőség szerint nézője) vagyok vízionárius, nagy rendezőknek, nálam fiatalabbaknak is – de egy idő után világos lett, hogy én magam nem a rendezői, hanem az írót képviselő színházban vagyok komfortos.
Azért is, mert én főleg az angol hagyományt tanultam, ami nagyon íróközpontú színházfajta. Azok felhasználásra írt darabok, sokszáz éves, de élő színi hagyományból táplálkoznak, árad belőlük a színi mesterségbeli tudás, a kipróbáltság, ami nekem nagyon kézre áll, mert ezen a téren kevesebb bennem a kísérletező kedv.
Ezzel a fajta alkotókedvvel is írok. Kényszerből kezdtem, még a COVID alatt, 2020-ban írtam az első darabot a Kőszegi Várszínház megtisztelő felkérésére – aztán követte a többi, eddig összesen öt. Nagy örömömre úgy írhattam az összes szövegemet, hogy mindent tudtam előre, még azt is, hogy hányat fog menni.
Ez óriási luxus ahhoz képest, ahogy Magyarországon az írók írnak. Nem panaszkodom.
– Tudtad, hogy nem a fióknak írsz.
– Igen, ez is fontos. De én minden mást is tudtam előre, a játékteret, a színészeket, hogy szabadtéri színháznál hol tart majd a naplemente a kezdéskor, tehát tényleg mindent. Ez korlátozónak hangzik, de engem inspirálnak a játékos dolgok, a minden előfeltételt ügyesen tudomásul vevő, de mégis szabadnak megmaradó előadásban érzem jól magam.
Az is játékosságból adódott, hogy mindig úgy csináltam, mintha ezek a darabok külföldi szerzők művei lennének – műfordításban. Az öreghíd alatt az egy képzeletbeli ír darab, a Bogáncsvirág skót, a Manőver svéd. A nulladik perc Párizsban játszódik és operai szüzséjű, mintha egy olasz operalibrettó vagy egy francia darab kajla szerelemgyermeke lenne.
A próbákon azzal szórakoztattuk egymást, hogy „fordítási hibákat” találtunk fel. A szereplő valahol azt mondja, „tökmindegy”, ami egy 1900-ban játszódó darabnak nem áll nagyon jól, sem az, hogy „pacák”, de ilyenkor azt mondtuk, hogy lám, a „műfordító” így oldotta meg, mert nagyon tiszta jelentést akart.
– Azt mondod, minden darabod úgy indult, hogy adottak voltak a keretek, a feltételek. A nulladik perc hogyan indult?
– Az Orlai Produkciónál kegyelmi helyzetben vagyok. Itt nincs kimondott társulat, de van egy körülötte bolyongó alkotócsapat, hol szorosabban, hol tágabban, és ebből a cirkulációból én számítok a legrégebbinek, 2011 óta vagyok ott. Ismerem a darabválasztás kínjait, a működésből adódó nagyon speciális (és gyorsan változó) szükségleteket, amelyekkel a drámairodalom nyilván nem tudja tartani a lépést – a végül megtalált anyag valamit nagyon fog tudni, valakinek nagyon jó lesz, de óhatatlanul lesznek benne kompromisszmok is.
Aztán a járvány után kezdtünk Orlai Tiborral beszélgetni erről, hogy mi lenne, ha fordítva csinálnánk?
Odajárulok az asztalához, mint egy rajzfilmben a főpincér, és felveszem a rendelést: ennyi szereplő legyen benne, ezek a kollégák játsszák, ilyen hosszú legyen, ezt és ezt kell tudnia.
Gyártsuk gombhoz a kabátot.
Végül tavaly, kicsit több mint egy éve szállt fel a fehér füst, én köszönettel felírtam a kívánságokat, visszamentem a konyhába, és egy év múlva szervíroztam a színdarabot. Amiben van biztonsági játék is (nagyon jó színészekről van szó, amint komédiát játszanak, szóval nem aggódtunk nagyon), de kaland is, mert melodráma lett végül a műfaja, ami az Orlainál azért nem jellemző. Nagyon hálás vagyok a lehetőségért, és nagy örömmel dolgoztam rajta.
– Nekem kicsit olyan volt A nulladik perc, mintha Rejtő Jenő ír drámát írna.
– Biztos nem véletlen, én nagyon szeretem az íreket, sok ír darabbal dolgoztam, az ír zene is fontos számomra, és az évtizedek alatt volt is alkalmam elmélyülni a meséikben.
Nagyon sajátomnak érzem a történétmesélésnek ezt a módját, ahol a misztikus és a nagyon földhözragadt, az erőszakos és a játékos egyszerre van jelen.
A durvaság ugyanakkor távol áll tőlem. Az én történeteim szelídebbek.
Nem akarom letaglózni a nézőt a székében.
És nem azért, mintha én magam az ilyesmit ne venném nézőként időnként jó néven, csak úgy érzem, hogy a szelíd történetből van kevesebb manapság.
Rejtő Jenő már csak azért is fel fog merülni, mert 1900 környékén járunk Párizsban, még megvan a gyarmatbirodalom, van katonaszereplőnk is, ráadásul az egész egy kikötőben játszódik. Adottak a rejtői díszletek akkor is, ha én magam nem is gondoltam erre írás közben. De ahogy a fantáziám munkálkodik, abban nyilván ott van minden, amit valaha olvastam, és nem is akarok ellenállni ezeknek az hatásoknak – az eredetiség nem foglalkoztat túlságosan.
– Ezek mind inspiráció-források, egyik a másikat „kikönnyíti”. Amikor nem tudom, hogyan folytatódjon a történetem, akkor rájövök, hogy nahát, van itt egy másik szereplőm, akit már rég nem hoztam be. Jaj de jó, akkor ezt a feladatot majd ő megoldja. Vagy amikor van egy fontos mondat, ami odakívánkozik, akkor azt választom, aki kevesebbet beszélt, mert az ő megszólalása többet fog érni.
Itt most a szereplőgárda volt az első adottság, utána pedig A köpeny című opera Puccinitől, amit néhány évvel ezelőtt megrendeztem a szegedi színház számára László Boldizsár és Bordás Barbara főszereplésével. Szerettem azt az előadást, de úgy éreztem, maradt bennem mondandó a történetével kapcsolatban. Ráadásul nálam az írás úgy működik, hogy kiválasztok egy nagyon pici részletet, és azt bontom ki, mintha stílusgyakorlat lenne.
A nulladik percnél ebből A köpeny című operából vettem ezt a részletet, ahol a hajón a nő azt mondja, bemegyek, lefekszem, gyere utánam, ha gondolod. Addigra a házaspár már túl van egy beszélgetésen, ami ugyan nem nagyon explicit, de amiből sejthető, hogy a férj már tud a felesége hűtlenségéről.
Két nagyon feszült ember néz szembe egymással, ők sem tudják igazán eldönteni, hogy akkor most végülis szembesítették-e egymást. És akkor a nő úgy dönt: ne is döntsük el, hanem bemegyek a kabinba, és ha utánam jössz, abból tudni fogok mindent.
Amíg a lány bent van és vár, ez a mi darabunk kiindulópontja. Egy lenullázódás, egy nulladik perc. Az eddigi életnek nyilvánvalóan vége, de hogy egy új élet elkezdődhet-e, az azon múlik, hogy a férj bejön azon a kabinajtón, vagy sem.
Nekem a hűség nagy témám, és itt nem is elsősorban a házastársi hűségre gondolok, hanem arra, amikor azért fordítunk hátat egymásnak, mert megbízunk a másikban.
Ez majdnem minden színdarabban felbukkan, amit valaha csináltam.
Pláne ebben a mai világban, ahol olyan nehéz tájékozódni, a régi bizalmak, szövetségek nagyon fontosak számomra, mert ezeken érzem a társadalomban a legnagyobb sebet. A nagy közmegegyezések nem működnek már. Minden relatív, minden visszacsinálható.
Amikor kezdtem a pályámat, akkor egy elszúrt dolgot még nem lehetett annyival elintézni, hogy „bocs”. Ma már nincsenek megkérdőjelezhetetlen dolgok, és ez engem rendkívül foglalkoztat. Nem azért, mert keseregni szeretnék, hanem tényleg kíváncsi vagyok, hogy ez hogy lett. A nulladik perc is ezt járja körül. Hogy amikor sebet kap a teljes és feltétel nélküli bizalom, akkor utána mi van.
– Körmendi Jánosnak volt az a nagy mondása, hogy nincs kis szerep, csak rossz színész. De A nulladik percben tényleg nincs kis szerep. Mindenki fontos a történet szempontjából, és sok játékot, rivaldafényt kap minden színész.
– Ez ugyan soha nincs rendesen kimondva, de a színházi hagyomány mégis az, hogy vannak, akiket úgy csúfolunk, a „főszereplő szakosok”, és vannak a karakterszínészek.
Én a karakterszínészek világát csodálatosnak találom.
Na ez például egy nagy, évszázadok óta töretlen hagyomány. A néhány mondatból, gesztusból egész sorsokat ábrázolni képes színészek, én ezt nagyon szeretem nézni, csinálni és rendezni is. Szinte inspirálóbb, mint a főszereplők sok jelenetben kifejtett vívódása a saját történetükkel.
– A színészeket bevontad az alkotói folyamatba?
– Nem. Én nem csinálok olyat, hogy összeimprózzuk és aztán megírom. Nekem valahogy az esik jól – gőgből vagy hiúságból, vagy csak azért, mert az az alkat vagyok, aki szeret felelősséget vállalni –, hogy azt állítom, ez egy kész szöveg. Le van írva az egész, és azt kezdjük el próbálni – és amikor a próbán valami pontatlanság adódik, akkor szabatosan el tudom mondani, hogy az miért más, mint amit én szerettem volna.
Ugyanakkor nem vagyok diktatórikus. Hagyom, hogy a színészek beavatkozzanak, ha olyan van.
A Manővert például nem én rendeztem Kőszegen, hanem Horváth Illés, aki sokat változtatott rajta, kihúzta majdnem a felét, megváltoztatta a végét, és egy szavam sem volt. Ott azt élveztem, hogy valaki másnak más jutott róla az eszébe.
Az előadás végén egy kolléga, akinek nem tetszett a befejezés, engem talált meg a premierbulin a panaszával, én meg derűsen mondhattam, hogy kérdezze meg a rendezőt, az én példányomban nem ez van. Ő szörnyülködött, én nevettem. Engem nem zavart ez.
– Feleséged, Grisnik Petra játssza Pötyi mamát. Petrát azért bevontad az írásba, vagy ő is csak az olvasópróbán látta a szöveget?
– Azért volt előtte tesztolvasás, és nem csak Petrával.Dorottya is elolvasta előre, Pataki Feri is, de például László Lili nem.
Ha valahol megakadok, akkor ki szoktam kérni Petra tanácsát, mert nagyon nagy szaktudású színész, sokat tud a hatásról. Beszélgetünk róla, azzal együtt, hogy a szakmát azért általában megpróbáljuk nem hazavinni.
Például ahol most, az interjú alatt vagyok, ez egy olyan dolgozószoba, ami egy kicsi házikóban van, a kertünk végében. Nem megyek be a nagyházba dolgozni, és ha Petrával szeretnénk munkáról beszélgetni, akkor ő is átjön ide.
Nem szakmázunk ott, „ahol mások esznek”.
A Pötyi mama egyébként Petra találmánya, színdarabtól független karakter, jóval korábban létezett, mint ez a darab. Sőt, korábban, mint Az öreghíd alatt című másik, amiben először felbukkant. Ráadásul az a Brexit idején játszódik Észak-Írországban, tehát ő egy afféle időn és történelmen kívüli szereplő, inkább allegorikus figura, mint élőlény.
Ha lesz egy darab arról, hogy ledobták a bombát, és minden elpusztult, akkor a pernye alól egyszer csak felcsapódik majd egy deszkaajtó, előmászik a Pötyi mama és elkezd reggelit csinálni. A többi túlélők döbbenten kérdik majd, hogy „Ma is lesz reggeli?” És akkor a Pötyi mama majd mindenkit leszid: „Persze hogy lesz, mikor nem volt?!” Ő nagy hősöm nekem, még más színdarabokba is belekívánkozik. Meglátjuk.
– Az előadás húzóneve kétségtelenül Udvaros Dorottya. Milyen volt vele dolgozni?
– Számomra nagy találkozás volt. Egyrészt közelről látni dolgozni önmagában is felér egy főiskolai mesterkurzussal. Másrészt úgy vettem észre, ő is olyan, mint én: a döntések embere. Amikor eldöntötte, hogy vállalja a munkát, onnantól teljesen beleáll.
Nagyon sok olyan nagy színész van, aki egy szerepet hajlandó ugyan eljátszani, de vannak feltételei. Dorottya egyáltalán nem ilyen, ami nekem nagyon jól esett. Simán mondhatott volna nemet is, hiszen a darab még nem is létezett, amikor elvállalta.
De ami a legcsodálatosabb: Dorottya nagyon nagy próbagép, amit élvezet volt végignézni. A státuszából adódóan az is elég volna, ha csak bemenne, és olyan lenne, amilyen szokott, azzal is nagy sikere lenne. Nincs rákényszerülve, hogy igyekezzen.
Ebből viszont az következik, hogy minden igyekezet, amit beletesz, az igazi.
Tényleg azt akarja, hogy az a pillanat jól sikerüljön, vagy hogy az a szereplő az adott nyíltszíni döntés pillanatában színesebb, izgalmasabb legyen. Töri magát érte. Minden mással összehasonlíthatatlan érzés volt látni, ahogy az általam elképzelt szereplő életre keltésén munkálkodik, az ő igazságát próbálja megtalálni. A végére persze többet tudott róla, mint én, de ez így is van rendjén.
– Akik a cikk hatására kedvet kaptak megnézni a darabot, hol tehetik meg a nyáron, illetve ősztől?
– Nyáron utazgatunk vele. Lesz Kisvárdán, Debrecenben és az Ördögkatlan Fesztiválon is, ősztől pedig Budapesten a Belvárosi Színházban.
– Van-e új projekt a láthatáron?
– Kimondottan írói természetűek is vannak, de azokról még nem beszélhetek. De lesznek jövőre olyan előadások is, ahol nem én vagyok a szerző, de a szövegkönyv kialakításában részt veszek. Tehát inkább dramaturgi, szöveggondozói feladatok.
Az egyik Légrádi Gergely új színdarabja, ezt Szombathelyen fogjuk játszani. Egy színházi metoo-történet, Énis, teis a címe.
Közben a Mesterkurzus című darabot készítjük elő a Thália Színház számára, ott Molnár Piroska lesz a főszereplő. Olyan előadást szeretnénk, ami nagyon személyesen Piroska köré épül.
Ezt jövő májusban mutatjuk be, de addig még megyek Nyíregyházára és Tatabányára is. Tatabányán az eddig felsoroltakhoz képest az lesz a különbség, hogy ott egy nagyon komolyan megcsinált darabot csinálok majd, amihez nem kell, nem is szabad hozzányúlni. Ez Dragomán György Kalucsni című alkotása.
Színészként pedig a Hyppolitban fogok próbálni jövő nyáron. Hogy ott mekkora lesz a szabadságfok, azt hálisten, nem én döntöm el, ott csak egy nagy szereposztásból leszek balról a hatodik – de én az olyasmit is nagyon szeretem.
– Miért van az, hogy nem szoktál nyilatkozni, alig lehet rólad találni bármit az interneten?
– Azt érzem, hogy mi saját magunkat kiadjuk a színpadon, ami pedig megmarad, az legyen az enyém.
– Ezt nagyon tudatosan kezeled, de a pályádat tekintve, a mostani tudásoddal, van olyan, amit már másképp csinálnál?
– Nincs. Sokszor, sokan mondták, hogy egy adott szerep nem nekem való, ezt vagy azt később vagy korábban kell énekelni, de utólag egyik szerepemet sem bánom, mindből tanultam – a Nabuccóból például azt, hogy többet ne énekeljek hősbaritont.
– Miért lettél énekes?
– Makóról származom, édesapám mezőgazdasági gépszerelő, édesanyám műtős szakasszisztens volt, a családi hátteremből tehát nem következett egyenesen ez a pálya, ennek ellenére mindenben támogattak. Éppen ezért bennem a mai napig az van, hogy ameddig elérek, annak nagyon örülök. Mikor felvettek a Szegedi Tudományegyetemre és a Szegedi Szabadtéri Játékok kórusában énekelhettem, azt gondoltam, hogy ez a maximum, elértem, amit Makóról el lehet. Aztán minden következő lépcsőfoknál boldog voltam, ez is sikerült.
– Mikor kezdtél foglalkozni a zenével, az énekléssel?
– Nem kiskoromtól tanultam, hanem 10–12 évesen jelent meg az életemben a zene. Templomban gitározgattam meg a tábortűz mellett, beat miséket csináltunk, illetve tubás voltam egy zenekarban. Busa Tamás operaénekes akkor még makói kántor volt, és az ő javaslatára kezdtem zongorázni és 16–17 évesen énekelni tanulni. Minden héten a templomban voltam, énekeltem a misének a részeit az ő kántorsága alatt. Nagyon jó kapcsolatban voltunk, amire nem a baráti a jó szó, inkább apafigurának mondanám. Teljes volt a bizalmam iránta.
–Milyen pályára készültél eredetileg?
– Földrajz- és hittantanár szakra szerettem volna jelentkezni az SZTE-n, de nem indult abban az évben, csak az ének-hittan tanár, így jött a képbe komolyabban az éneklés. Ugyan akkor már énekelgettem, de nem tudtam, mi lesz belőle, mire megyek vele. A zongora miatt tanultam szolfézst, és bár nem álltam azon a szinten, hogy felvegyenek, de merész voltam, és végül sikerült.
– Mikor vált egyértelművé, hogy ez az életed, az énekléssel fogsz foglalkozni? Az operával mikor találkoztál először?
– 1999 augusztusában, 21 éves koromban a Szegedi Szabadtérin, mikor Kerényi Miklós Gábor rendezésében a Hoffmann meséi kórusában énekeltem.
– Előtte nem is hallgattál operát, lemezekről sem?
– Nem.
– Mi volt az, ami a Szabadtérin ennyire megfogott benne?
– A színpad. Az, hogy minden egyben van. Az opera az a műfaj, amelyikben minden van: énekesek, táncosok, kórus, zenekar, de van olyan is, hogy egyetlen ember áll a színpadon, vagy épp kétszázan vannak fent egyszerre.
– Előtte jártál színházba?
– Nem, utána viszont mint a bolond. A kortárs balettelőadásoktól kezdve az operaelőadásokon át a prózai előadásokig. Tanulóként ingyen mehettünk be, így nonstop bejártunk. Műfajtól függetlenül mindent megnéztem, habzsoltam mindent, ami elém került.
– Szerinted mi az oka ennek a kapcsolódásnak? Hogy egyszer csak a semmiből magával ragadott, és nem is akartál többé mással foglalkozni, pedig nem volt előtted ilyen jellegű családi példa, szakmai háttér.
– Nem tudom, de hiszek az eleve elrendeltetésben. Szerintem én akkor megtaláltam az életemnek azt a szegmensét, amiben boldognak éreztem magam. Ez nem lehetett volna másképp.
– Értem, hogy minden megmászott lépcsőfoknak örültél, de amikor a kórusban énekeltél, gondoltál arra, hogy szólistaként is szeretnél színpadra lépni?
– Álmodoztam róla, hogy milyen jó lenne, ha adódna lehetőségem, de akkor még elérhetetlennek tűnt.
– Emlékszel olyan szerepre, amelyiknek ott voltál a közelében kórustagként, és azt érezted, hogy azt szeretnéd?
– Az első ilyen szerep Petúr volt, mikor a Bánk bánban énekeltem. Ebben az előadásban láthattam Gyimesi Kálmánt Tiborc szerepében, és azt éreztem, hogy azt szeretném én is, amit ő csinál a színpadon.
– Szerinted fiatalon mitől érzi meg azt az ember, hogy egy hatalmas kvalitású művész áll mellette? Te, aki nem 6 éves korod óta jártál színházba, nem nevelték beléd, hogy ez azért jó, az meg azért, tiszta lappal érkeztél. Számodra mik az egyértelmű jelek?
– Engem mindig is az ragadott meg, hogy az adott ember mennyire hiteles a színpadon. Ezt láttam Gyimesi Kálmánban és Andrejcsik Istvánban is. Természetesen az operában az elénekelt dallam az első, de ha őszinte és hiteles az alakítás, az nekem mindennél többet jelent. Lehet, hogy ezért is vagyok néha elnéző magammal.
– Milyen területen, vagy elnéző magaddal?
– Hogy hiába mondták, hogy ne énekeljem el ezt vagy azt a szerepet, én akkor is elénekeltem. Ugyanis én mindegyikben látom a szépséget. Ott van a Don Giovanni opera. Csináltam belőle Komtúrt, Masettót, Don Giovannit és Leporellót is, mert mindegyikben van olyan szépség, olyan fajta dallam, együttes vagy akár maga a karakter, ami izgat, amire nem tudok nemet mondani.
– Tehát ez a habzsolás benned maradt akkor?
– Az bennem.
– Gondolom, ezt a „mindig hitelesnek lenni” vonalat erősítette a Kovalik Balázzsal való találkozás is a Zeneakadémián.
– Hogyne. Eszközöket adott a kezembe ahhoz, hogy hogyan tudok hitelessé válni a színpadon.
– Ezt hogyan kell elképzelni?
– Maga a metodikája erre épült. Megtanultuk, hogyan tudunk kifejezni érzelmeket a testünkkel, levetkőzni a gátlásokat, hogy a valódi érzelmek megszülethessenek, és mindez lejöjjön a színpadról.
– Miután kikerültél Kovaliktól, elterjedt rólad, hogy az ország összes színházában jelen vagy. Egyszerre. Szakmán belül legendák szólnak az autóútjaidról: a híres Győr-Szeged-Miskolc vagy Debrecen három- és négyszögek két nap alatt. Nyilván hízelgő, ha az embert mindenhová hívják, de mégis mi vitt rá arra, hogy ezt végigcsináld, több száz kilométert utazz minden nap?
– Valószínűleg a korábban említett habzsolás. Senki nem kényszerített rá, utólag kiszámolva anyagilag sem érte meg, de jólesett, hogy szeretnek, visszahívnak és évről évre, folyamatosan sikerül hozni az elvárt szintet. Lehet, hogy arról van szó, hogy magamnak akartam bizonyítani, hogy már nincs Magyarországon olyan hely, ahol én nem énekeltem.
– Tehát, hogy a habzsolás mellett van egy ilyesfajta megfelelési vágy is.
– Az mindig. Meg kell felelni. Mindenkinek meg kell felelni, az igazgatóknak, a zenei igazgatóknak, a partnereknek, a jelmeztervezőnek, elfogadni bármennyi baromságot is akaszt rám. Például egy jelmez esetében, ha a koncepcióba belefér, akkor velem bármit csinálhatnak. Bármit rám rakhatnak, mert akkor abban látok fantáziát vagy kihívást, hogy milyen mozgásokat lehet benne megcsinálni. A jelmeztervezők ezért szeretnek.
– Volt két nagy autós baleseted a vidéki színházi utazásaid kapcsán. Mit jelzett ez számodra?
– Az első az még nem okozott nagy dolgot, mentem tovább, azt még nem éreztem jelnek. A mostani, a pandémia előtti, erőteljesen ráébresztett arra, hogy most kell megállni, mert ez most már tényleg visszaélés mindennel. Az ilyen típusú embernek ez a nagy problémája. Mármint annak, aki úgy habzsolja az életet, és a szerepeket, mint én, hogy nem tud megállni. Én szerencsés vagyok, mert túléltem. De hány színészt vagy énekest tudok, aki viszont nem élte túl? Meggyőződésem, hogy ők is azt érezték, mint én: menni, menni, csinálni és ettől érezni jól magamat. Egyik szerep, másik szerep, kihívások itt-ott, ebben ezt csinálhatom, a másikban az ellenkezőjét, Szegeden a Rossini Figaróját, miközben Miskolcon Mozartét. Milyen érzés, hogy mész 300 kilométert, és egyik Figaro szerepből a másikba ugrasz aznap! Igen, ez egészségtelen volt. Hála Istennek túljutottam, átgondoltam, túléltem.
– Minden énekes jár énektanárhoz, szerintem mégis saját magának kell rájönnie, merre érik, alakul a hangja, figyelnie önmagát. Te ezt mennyire csinálod tudatosan?
– Számomra csak akkor születik meg a szerep, hogyha az énekléssel nem kell foglalkoznom, az automatikus, az a kifejező eszközöm. Ha arra kell figyelnem, hogy ott most kijön-e az a magasság, akkor sérül a szerep. Akkor ott kell hagyni, többet nem szabad azt énekelni.
– Mondasz ilyen szerepet, amelyiknél egyszer csak érezted, hogy ezt most már nem kell csinálnod többet?
– Rossini, Sevillai Figaro, Nabuccóban a címszerep, a Traviatában Germont.
– Mikor jöttél rá?
– Azonnal. Elmentem a bemutatóig, nem csak azért, mert elvállaltam és nem hagyok ott senkit, hanem azért, mert azt gondolom, hogy lehetőséget kell adni annak, hogy az előadásra megérik. Persze ez többnyire önámítás, mert a nézőközönség plusz stresszhordozó, de azért bizakodom annyira, hogy adok lehetőséget ezeknek a szerepeknek, viszont ha úgy jövök ki abból a produkcióból, hogy érzem, hogy ez nem nekem való, akkor soha többé nem vállalom el a szerepet.
– Van olyan kollégád a korosztályodból, akit ha látsz, azt érzed, előrébb tart nálad, és ez inspirál? Azért kérdezem, mert szerintem rendkívül motiváló, ha találkozol valakivel, aki veled egyidős és azt látod, hogy ha ő meg tudja csinálni, akkor te is. Fontosak a nagy elődök, de mégis a konkurenciához mérjük magunkat.
– A korosztályomból mindig ámulattal nézem például Mester Vikit. Valószínűleg azért, mert egyszerűen ő még gátlástalanabb tud lenni a színpadon, még több változatosságot és színt tud felmutatni. Elsőre ő ugrott be, de Herczenik Annát is említhetném. De most jönnek a fiatalok. Például úgy elkezdtem kaparni, amikor Pataki Bence bejött a színpadra a Bohéméletben, mert egy olyan lendületet hozott, hogy csak kapkodtam a fejemet, hogy össze kéne szednem magamat! Lehet, hogy nekem pont ennyit meg kellett élnem és 40 fölé kellett érnem, mert a fiatalok most nőttek föl akkorára, hogy már engem tart fiatalon a velük való munka.
– Van most olyan szerep, feladat, amit kifejezetten szeretnél megkapni?
– Nagy álmom Wagner és az orosz szerzők.
– De azért kifejezetten érdekelnek a Wagner-féle német nagy falatok.
– Igen. Sokan mondták, hogy az éneklés olyan, mint a sport. Az ember a sportban is kíváncsi a saját végleteire, határaira.
– Hogy érzed, nem érted még el a hangod határait?
– Az biztos.
– Ez jó hír.
– Csinálni kell, menni kell előre, és kideríteni. Az álmaimban az, hogy külföldön énekeljek, ugyanúgy megvan, mint bárki másnak, én is álmodozom, és ha úgy alakul az élet, akkor majd megyek, ha nem, akkor nem, de nem fogok búsulni.
– De egy Wagner azért jól jönne?
– Így van. Az adottságaim kiderítése, a kvalitásom végéig elmenni szerepileg. Ez sokkal jobban érdekel, mint hogy Párizsban, Londonban vagy akárhol énekeljek. Ez az én kihívásom.
forrás: https://papageno.hu/
A Budapesti Operettszínház primadonnáját most a Miskolci Nemzeti Színházban is láthatja a közönség, Ábrahám Pál: Bál a Savoyban című operettjének főszerepében. Interjúnk az egyik előadás után készült.
Vona Ildikó/ PannonHírnök: Milyen emlékeid fűződnek Miskolchoz?
Bordás Barbara: Sok emlékkel kötődöm ide. Először a Bohém Casting című előadás kapcsán jártam itt. 2010-ben leszerződtem a Budapesti Operettszínházhoz, és pár évre rá vendégszerepeltünk itt ezzel a produkcióval, amit a Bartók Plusz Operafesztiválon adtunk elő. Egy különleges, izgalmas opera-átírat volt; nagyon izgultunk, vajon hogyan fogadja majd, mit szól hozzá egy igazi operaszerető közönség. Szép sikert aratott a darab, szép emlékként maradt meg bennem. Utána többször voltam itt újévi koncerten fellépőként, és most Savoyozok.
– Szintén miskolci kötődés A víg özvegy, amivel tavaly Dubajban vendégszerepeltetek. Azt Szabó Máté, a miskolci színház művészeti vezetője, rendezője állította színpadra az Operettszínházban…
– Igen, így van.
– Mesélj picit arról a vendégjátékról, mert nagyon érdekel! Az arab kultúra, hagyományok, szokások teljesen másak. Hogyan fogadta az ottani közönség Lehár Ferenc művét?
– Szerencsére nagyon jól. A darabot német nyelven adtuk elő, emiatt féltünk picit, hogy vajon mennyire jön át a tartalom, zene, játék; mit szólnak majd hozzá. Végül hatalmas siker volt. Természetesen előtte – még itthon – történt néhány ruha-, illetve jelenet átalakítás, mert voltak dolgok, amik ebben a kultúrában nem elfogadottak, nem maradhattak benne. Például a felsliccelt, kivágott ruhák, vagy a lányok kán-kán szoknyája, de csókolózni sem lehetett a színpadon. Ezeket ki kellett hagyni. Nem csak, mint színpadi tapasztalást, hanem mint utazást is nagyon vártuk ezt a turnét, mert egészen különleges világ Dubaj. A fény, a csillogás, a pompa és a szegénység nagyjából utcasarkonként változik.
– Milyen az Operaház, ahol felléptetek?
– Gyönyörű, és csodálatosan jól kiépített. Minden motorisztikus, extra modern közben pedig teljesen letisztult. Elképesztő a luxus és a technikai felszereltség, amit egyébként igyekeztek ötvözni autentikus, régi faberakatokkal. Persze azért a nézőtéri székekre Ferrari autók bőr üléshuzata került.
– Gondolom, a közönsége is válogatott. Nem mindenki tud oda bejutni…
– Valószínűnek tartom. Azért ez nem egy középkategóriás jegyár, hiszen maga az intézmény sem középkategóriás. Csodálatos az akusztikája is. Voltak az előadásban egészen finom akusztikai élményeink. A Vilja-dal végén tartott pianóm például szinte búgócsiga-szerűen rezonált körülöttünk, olyan volt, mintha mindenkit meg tudtam volna ölelni ezzel a hanggal. Fantasztikus élmény egy ilyen helyen énekelni.
– Miskolcon a Bál a Savoyban operettben Madeleine-t játszod, de nem most találkozol először a szereppel. Jelent könnyebbséget, hogy ismered a darabot?
– Könnyebbséget és nehézséget is, mert vannak eltérések. Most más fordítással dolgozunk, de nagyon érdekes, izgalmas feladat. Pont 10 éve, amikor leszerződtem az Operettszínházhoz, az első darabom a Bál a Savoyban volt, csak ott egy raktárszínházi előadásban. Nagyon örültem, hogy éppen a 10 éves jubileumom kapcsán most megint előkerült.
– Miben más a két produkció?
– Nálunk egy stúdiószínpadon valósult meg zongorakísérettel, minimális díszlettel, jelmezzel, inkább 21. századi környezetben, nem a történet autentikus világában. Azt is nagyon szerettem. Boldog vagyok, hogy most igazi nagyzenekarral szólalnak meg a dalok. Gyönyörűek a jelmezek, díszletek, az énekkari művészek és a balettművészek munkája is rengeteget ad hozzá. A koreográfiákat is nagyon szeretem; Kocsis Andrea, Hajdú Anita és Lukács Ádám közös munkája valami egészen izgalmas világot varázsolt nekünk. Kicsit jutalomjáték ez, mert 10 év tapasztalásával formálhatom meg újra az egyik első, pályám szempontjából meghatározó szerepemet.
– Szőcs Artur rendező mit kért? Milyen legyen Madeleine?
– Nem szerette volna, ha nagyon elárvult lenne. Maga a történet is ezt húzza alá, hiszen amikor kiderül, hogy a férje megcsalja Madeleine-t, ő nem vonul el egy szobába sírdogálni, hanem felveszi a kesztyűt. Elmegy a Savoy báljára, és nagyon karakánul beleáll a dolgokba. Arturral többször beszélgettem arról, hogy Madeleine milyen viszonyt alakítson ki a szereplőkkel. Ez az operett sok mindenben különbözik a szokványos előadásoktól. A műben nem csak egy, rögtön két primadonna szédíti a bonvivánt, aki szintén nem az a tipikus hősszerelmes, hanem ő is egy kicsit esetlen, ő is emberi figura. A férfiaknak azt az oldalát képviseli, amit az operettekben a bonvivánokról nem nagyon szoktunk megmutatni. A történet sem arról szól, hogy valakik hogyan találnak majd végre egymásra, hanem pont onnan indul, ahol más operettek befejeződnek. Szerintem sokkal inkább közelít ez a történet a mai korunk párkapcsolati nehézségeihez. A szubrett és a táncoskomikus szerepköre is nagyon mai: Daisy férfi karmesternek adja ki magát; egy vagány csaj, aki nem arra vágyik, hogy valaki végre elvegye feleségül…sőt, ha mégis így alakul, akkor biztosan ő akar majd választani. Musztafa is egy nagyvilági úriember, s bár már sok felesége volt, de megkötni egyik sem tudta őt. Ha úgy gondolja, akkor dobbant, s odébb áll.
– Igazi sikerdarab, de mi lehet a titka?
– Szenzációsan jó muzsikája van, nagyon fülbemászó, dallamos. Maga a történet is mozgalmas, tele izgalmas, vicces karakterekkel. A drámai szituációk csak még tovább feszítik az érzelmeket; az ember egy percig sem érzi, hogy leáll a történet, megáll az előadás. Úgy gondolom, a nézők a mai világban a mély lélektani drámák mellett nagyon vágynak arra, hogy egyszerűen csak beüljenek egy előadásra és szórakozzanak.
– Inkább primadonna szerepek találtak meg a pályád során. Vagy mégsem?
– Érdekes, mert igazából az utóbbi pár évben, amióta az Operettszínházhoz szerződtem, mindig volt valami kis kirándulásom. Vagy egy musicalben, vagy egy operában. Valószínűleg abból adódik, hogy a hangi adottságok miatt többfajta karakter megformálására is alkalmasnak tartanak. Szerencsére élvezem is ezeket a különleges feladatokat.
– A tánc mennyire jelent nehézséget? Ott van például Marcsa szerepe, a Mágnás Miskában. Peller Karesz mindig alaposan megforgatja a partnerét…
– Nekem most Erdős Attila a partnerem, Peller Karesszel még nem játszottam ebben az előadásban. Meg kellett tanulnunk minden „akrobatikus mutatványt”, de van olyan akrobatikánk is Attilával, amit Peller Anna és Karesz máshogyan csinálnak, mint mi. Például van egy olyan, amikor tulajdonképpen egymás lábába kell összekapaszkodni és ki kell forogni, mint egy mókuskerék. Oszvald Marikának és Bajor Imrének volt ez elhíresült akrobatikus eleme. Kérdezte tőlünk a koreográfus: nem próbáljuk-e meg? Sokat dolgoztunk rajta, de végül össze tudtuk hozni, és igazán nagy örömünk van benne.
– Operaszereped csak egy volt?
– Nem, többet is énekeltem. 2013-ban Debrecenben Belissa voltam Vajda János: Don Perlimplin című egyfelvonásos kortárs operájában, Keszég László rendezésében. Később a Szegedi Szabadtéri Játékokon énekeltem a Háry Jánosban – amit Béres Attila rendezett –, majd jött a Figaro házassága – a Co-Opera szervezésében –, Szabó Máté rendezésében. Tavaly pedig Szegeden Puccini operájában, A köpenyben, Göttinger Pál szárnyai alatt válhattam egy kicsit Giorgettavá.
– A musicalek közül rögtön a pályád elején játszottál két irigylésre méltó szerepet: Sandy-t a Grease és Sheilát a HAIR-ből. Rájuk hogyan emlékszel?
– Szerettem őket, bár ezek a szende karakterek nem igazán nekem valók. Vagányabb, határozottabb csajnak tartom magam. Érdekes, mert a musical szerepekkel elég nehezen barátkoztam. Mindig úgy gondoltam, hogy persze megcsinálom, de egyik sem lesz a szívem csücske. Aztán, ahogy legyűrtem magamban az ezzel kapcsolatos frusztrációimat, nehézségeimet – akár technikailag, akár színészi megoldások tekintetében –, végül nagyon közel kerültek hozzám, megszerettem őket.
– Tudom, hogy normál körülmények között nagyon elfoglalt művésznő vagy. Most mi a helyzet?
– Most otthoni munka zajlik, illetve az Operettszínházban játszom a Mágnás Miska, Rebecca, János vitéz, Huszka-gála című előadásokban. Januárban lesz A mosoly országa bemutatóm náluk, illetve ugyanabban a hónapban Szegeden a Turandot, amiben Liùt fogom énekelni.
forrás: https://pannonhirnok.com
Beszélgetés Dinyés Dániellel, a Szegedi Nemzeti Színház zenei vezetőjével
– Hogyan kerültél Szegedre?
– Az igazgató, Barnák László hívott. A prózai tagozaton egy év alatt sikerült jelentős megújulást elérnie, de – mint mondta – úgy érezte, hogy az operatagozat valahogy egy helyben topog, és szeretné, ha az is megújulna. Hosszú tárgyalásokat folytattunk, mielőtt igent mondtam, mert bár a feladat nagyszerű, de hatalmas: a következő egy-másfél évben át kell alakítanom, újjá kell szerveznem, korszerűvé kell tennem egy régóta egy helyben topogó operatagozatot mind működési, mind művészi szempontból. Ez hatalmas munka. Vezető kollégák közül többen is felhívtak, és csak annyit mondtak: nagyon bátor vagy! Nem tudom, hogy rémisztgetésnek vagy biztatásnak szánták-e... Többek közt arról is beszéltünk, hogy én – sokakkal ellentétben – nagyon hiszek a társulati létezésben, tehát meg kell őrizni a társulatot, és azt kell kitalálni, az a mostani időkben hogyan fejleszthető. Az adminisztratív tennivalók mellett azt a feltételt szabtam, hogy az operatársulatnak évi öt címet kell játszania, ha valóban operaéletnek nevezhető dolgot szeretnénk produkálni. Egy nagyszínpados és egy kisszínpados teljesen saját produkciót, egy koprodukciót vagy régi legendás szegedi előadás elővételét, egy koncertszerű operaprodukciót. Valamint Szegeden is elkezdem az operabeavató sorozatot, amelyben a Bohémélettel foglalkozunk majd, mert ezzel a darabbal szeretném kezdeni a rákövetkező évadot. Ezeket kiegészítendő még egy-két sokkal kisebb, ám az opera műfajához köthető dolgot is tervezek.
– Voltaképpen mekkora operatársulatról van szó?
– Jelenleg kicsiről, és én sem tervezek nagyot. Hat közalkalmazotti státuszú magánénekesről és a kórusról, a Szegedi Szimfonikus Zenekarnak pedig szerződéses kötelezettsége a színházi előadásokon való közreműködés, szimbiózisban él az operatársulattal.
– Szabad kezet kaptál?
– Ezt az évadot készen kaptam. A következő évadot viszont már én állítom össze, és megpróbálom összhangba hozni a társulat és a színház lehetőségeit az elképzeléseimmel. Ennek része az a „lombikprogram”, amelyet már most elkezdtem beindítani, és amelynek lényege, hogy az operatársulat maga nevelje ki fiatal művészeit.
– Ez olyasvalami, amit másutt operastúdiónak neveznek?
– Részben igen. De egy vidéki színház kórusa tele van frissen végzett pályakezdő énekesekkel, akik énekkari művészként kezdik, aztán kisebb-nagyobb feladatokat kapnak, és a végén, ha olyan a csillagok állása is, szólistává érnek. Szegeden minden adott ehhez. Most hallgattam meg a kórus tagjait, akik közül tizenkilencen abszolút alkalmasak arra, hogy elkezdjünk dolgozni, és előbb-utóbb komolyabb feladatot kapjanak, néhányuk négy-öt éven belül, mások pedig akár rövid időn belül is terhelhetők. A meghallgatás után minden kórustaggal leültem beszélgetni, és elmondtam, mit várok tőle, mennyi időnként jelentkezzen nálam. Ők állandóan kapnak majd külön feladatot, és minimum havi rendszerességgel meghallgatom őket. De az énekkar testületi identitásának erősítésére kitaláltam azt is, hogy évente egyszer legyen egy saját, a capella kóruskoncert, amikor a kórustagok nem valaminek a részei, hanem ők maguk a produkció. Erre már az első évadban is sort kerítünk. Velük minden évad végén létrehozunk egy önálló operaprodukciót is, amelyre nem hívunk külsős szólistákat, csak a kórus tagjai működnek közre. Ott kiderül, hogy amit az illető énekessel egész évadban dolgoztam, az egy éles helyzetben épp mennyit ér. Így mindenki folyamatosan tud fejlődni, és nem úgy, hogy bedobjuk a mélyvízbe, aztán vagy tud úszni, vagy nem... Mindehhez felkértem Vajda Júliát és Kovácsházi Istvánt énekmesternek. Ők foglalkoznak a kórustagok énektechnikai fejlődésével, én csak zenei kérdésekben tudok tanácsot adni. Így lehetnek Szegednek újra fiatal, saját arcai. Egyébként Szeged korábban is ilyen lombikként működött, gondolj csak bele, milyen énekesek, karmesterek, rendezők indultak onnan, illetve teljesedtek ott ki. Akkor leszünk eredményesek, ha két éven belül el akarnak majd vinni tőlünk embereket. Ez nem jó vagy rossz, ez a dolog természetéhez tartozik. A gázsikat illetően soha nem fogunk tudni lépést tartani az Operaházzal, de ha egy valóban tehetséges, fiatal társulatot sikerül építenünk, és velük izgalmas előadásokat fogunk játszani, akkor szükségszerűen ez lesz a következmény.
– Milyen repertoárban gondolkodsz?
– Jelenleg egyetlen szempont számít, az, hogy a színház ki tudja állítani az előadást. A szeptemberben kezdődő évad műsorát még nem én állítottam össze, de megpróbálom minimum döntetlenre kihozni. Ennek az évadnak a legfontosabb feladata, hogy visszahódítsuk a közönséget az operába.
– A közönségnevelést mostanában mindenütt égetően fontos feladatnak tekintik, a nagy zenekarok és operaházak rendszeresen indítanak olyan közönségnevelő programokat, amilyenekre ilyesformán korábban nem volt szükség, hiszen sokan „von Hausaus” jártak koncertre és operába.
– Itt most adott egy város, amelyben nagy hagyománya van az operajátszásnak, ugyanakkor egyetemi város is, tehát nem a nulláról indítok. Ha nem sikerül behozni a közönséget, akkor én hibáztam, nem ők. Őszintén szólva ezért is vállaltam el az állást. Itt most kiderül, hogy egyáltalán van-e képességem erre a fajta zenei vezetésre. Ha lepattanok róla, akkor egy kérdéssel kevesebb a saját és a rólam gondolkodók életében.
– Korábban is volt ilyen ambíciód? Alkatilag vezető vagy, fontosnak tartottad, hogy papíron is vezető beosztásod legyen?
– Nem, soha nem volt ilyen ambícióm. És ez jó hír Szegednek, hogy nem azért megyek oda, mert másutt már nem tűrnek meg. És az is jó hír szerintem, hogy én nem halok meg, ha nem vezényelhetek valamit el, ergo azért megyek oda, mert a társulattal szeretnék foglalkozni. Én magát a műfajt szeretem, nem a légkaszabolást. Az új produkció érdekelt mindig is, nem a karmesteriárok-perspektíva.
– Voltaképpen hány operaelőadásról beszélünk Szegeden egy szezonban?
– Jelenleg kevésről. Régen egy évadban általában négy opera volt műsoron, és ezeket átlagosan tizenöt estén játszották. Tehát hatvan körüli volt az előadásszám. Ez lenne a normális szerintem egy olyan színházban, ahol prózát, operettet és musicalt is játszanak. Jó lenne, ha ezt esetleg három éven belül ismét elérnénk.
– Mit mutatnak a számok? Most mekkora az érdeklődés?
– Az operabérletesek száma 250 alatt van. Ennyi ember a nagyszínház egyharmadát sem tölti meg. A nagyszínház látogatottsága a mostani évadban 50 százalék fölötti, és 80 százalék fölötti a kisszínházé.
– Csak tájékozódásképpen: a prózai előadásoknál mi a helyzet?
– Ott sokkal jobb, bár azért sokat dob rajta, hogy az egyéb zenés előadások, az operettek és a musicalek teltházasak, de ezzel együtt a prózai színházi előadások is 80 százalék fölöttiek. Szegeden a musical- és az operettbemutatók évente váltják egymást. Végignéztem az elmúlt húsz év előadásairól készült összesítéseket. A Csárdáskirálynőt és a Marica grófnőt nagyon régen játszották, szeretném újra műsorra tűzni őket. Nekem személyes nagy kedvencem Offenbach, de tudom, hogy nálunk nem különösebben népszerű, a magyar közönséget rá kell szoktatni a műveire. Erre is teszek egy kísérletet szépen, lassan. De kezdeni nem ezzel kellene, hanem mondjuk a Csárdáskirálynővel egy jó rendezésben. A musicalek közt a Broadway-musicaleket szeretem igazán. Ha kicsit belegondolunk, ezek a musicalek ma ugyanazt a szerepet játsszák a zenés színházban, mint annak idején a belcanto-operák. Olyan énekesekre vannak írva, akik „nagyot tudnak énekelni”, látványosan, egy-egy ária végén magasan és hangosan. A belcanto is javarészt erről szólt a maga korában, a szerzők nem bonyolították túl a dolgot, nem adtak postára nagy üzeneteket. Azokat a musicaleket kell megtalálni, amelyek megfelelnek ugyanazoknak a követelményeknek, amelyeknek annak idején ezek a belcanto operák. Ezek lehetnek alkalmasak arra is, hogy a fiataloknak trendi legyen színházba járni.
– Szegeden olykor ragyogó operarendezéseket lehetett látni, hirtelen Kovalik Balázs neve jut az eszembe, aki ott kezdte pályáját, és akivel szakmai kapcsolatban álltál. De az ő emlékezetes Turandotja és Sevillai borbélya tényleg csak kettő a fontos rendezések közül. Ki mindenki fogja rendezni az operatársulat előadásait?
– Engem azok a rendezők vonzanak, akik nem külsőséges eszközökkel akarják elintézni az előadást, hanem „belemennek” a darabba. Miközben persze világos, hogy a képzőművészeti elem is mennyire átjárja az operát, de a lényeg mégiscsak az lenne, hogy a rendezés mennyire ragadja meg a darab zenei lényegét, mondandóját. Egyébként ragyogó Puccini-estet láttam nemrég Szegeden, Göttinger Pál rendezésében: A köpenyt és a Gianni Schicchit. A köpenyben a legtradicionálisabb ízlésű nézők is örömüket lelhették, gyönyörű, realista díszletet láthattak, majd következett a Gianni Schicchi, teljesen bolond rendezésben, amelyben a címszereplő kék szerelőoverallban érkezik a végtelenül elegánsan és modernül öltözött gyászoló családhoz. Önmagában ez az egy elem is képzőművészeti gondolkodású, de mélyen a darabban gyökeredzik. Szeretem, ha a rendező a zenéből indul ki, és nem szeretem a zenére „aggatott” dolgokat, „üzeneteket”. Nagyon sok teljesen tradicionális előadás is közel áll hozzám, ha a szereplők képesek felizzítani a darab emberi tartalmát. Juronics Tamás hamarosan nálunk is színpadra kerülő Szöktetés a szerájból-rendezésének szereplői modern ruhát viselnek, de maga a rendezés nagyon is épít a tradíciókra, és az emberek közötti viszonyokra koncentrál. Nekem az olyan rendezőkhöz húz a szívem, akik ezeket az ember-ember közötti viszonyokat igyekeznek megragadni, és számomra mindegy, milyen korban vagy külsőségek között, csak a külsőség szolgálja őket és ne fordítva. Nem szeretem azt a hideg rendezői világot, amelyből hiányoznak az érzelmek, a színrevitel pedig csak „okosan” igyekszik elénk tárni a művet. A Figaro házasságánál aligha létezik okosabban megírt mű, megfogalmazható nagyon hidegen is, de a darab biztosan ledobja magáról azt az elbeszélésmódot, ami csak erre épít. Egyszerűen a zene számon fogja kérni az érzelmeket, mert mindig és következetesen ezt a központot támadja az ember szervezetében. De szeretnék fiatal rendezőknek is lehetőséget adni: Ascher Tamással beszéltünk is már róla, hogy a „lombikprogram” előadásaira meghívnánk a Színművészeti Egyetem zenésrendező-hallgatóit. Egy közös koncepció alapján mindegyikük megrendezhetné az előadandó opera két-három jelenetét, és így állna össze az előadás. Szerintem ebből nagyon izgalmas és friss dolgok jöhetnek létre, amelyek minden érintettnek fontos tapasztalatokat nyújtanának. És így könnyebben előléphet ebből a generációból is az, akinek a rendezéseiről a következő 30 évben beszélnek majd. Más kérdés, hogy az egyetem mostani vérzivataros helyzetében lesz-e bármi is ebből, de nagyon szeretném, ha ez az ötlet megvalósulna, hiszen kölcsönös előnyökkel járna mindenkinek.
– A személyes életedet hogyan érinti ez a munka? Rengeteg mindennel foglalkozol, munkád nagy része Pesthez köt. Átteszed a székhelyedet? Mennyit leszel Szegeden?
– Mint talán az eddig elmondottakból is kiderül, sokat. Pesten van öt színpadi produkcióm, ezekből le kell adnom sok mindent a váltóimnak. Ha pénzt akarnék keresni, akkor nem Szegedre mennék... Most viszont abban az élethelyzetben vagyunk feleségemmel, hogy meghozhattuk ezt a döntést.
– Végeredményben nagyon idejében jött a feladat, a lehető legjobb korban vagy...
– Egyfelől igen, hiszen most vagyok kerek negyvenéves, de ha körülnézünk a világban, már öregnek számítok, nézd csak meg a német operaházakban működő 26–31 éves főzeneigazgatókat. Nagyon jó rendszer, hogy vannak ilyen B és C kategóriás színházak, ahol a fiatalok minden létező falnak nekiütköznek, ami felkészíti őket, hogy 40–45 éves korukban – elvben szakmai éhségük csúcsán – már komoly házakat irányítsanak. Természetesen én is sok falnak neki fogok ütközni. Másfelől viszont tizenhét éves koromtól dolgozom színházaknál, visszatekintve végig minden mintha efelé mutatott volna: a korrepetitorság, a betanító korrepetitorság, az asszisztens karmesterség, az Oberfrank Géza vagy a Kovalik Balázs mellett töltött idők, a zeneakadémiai évek, aztán a független produkciók, majd az, ahogy „berugdaltak” a zenekari árokba, és először színészekkel, később énekesekkel megtanultam vezényelni. Két prózai színház zenei vezetése után az Operettszínház első karmesteri posztját töltöttem be. Az enyémnél klasszikusabb operai pályafutást nemigen találni. Rengetegen indultak így, végigjárva a szamárlétrát, aminek nagy előnyei vannak, hiszen így azért nem könnyű az embert megvezetni. Ambicionálni mindezt tényleg sosem ambicionáltam, de mintha az egész eddigi életem tényleg efelé mutatna. Ugyanakkor életem végéig elsősorban zeneszerző vagyok. A komponálás tölt föl, az tart rendben minden szempontból. A színház nagyon izgat, ott olyan dolgokat tudsz elmondani, amilyeneket más eszközökkel nem lehet. Ám ha egyszer valamilyen okból választanom kellene, azonnal, egész biztosan gondolkodás nélkül a zeneszerzést választanám. De nekem ez részben nagy kaland, részben pedig próbálkozás, hogy segítsek a társulatnak, valamint hogy kipróbáljam magam, képes vagyok-e valahol „berobbantani” az opera iránti érdeklődést.
forrás: https://www.es.hu/
A színházi produkciók nézők által észrevétlen, mégis kulcsfontosságú szereplője a súgó, aki olykor a legextrémebb helyszínekről segíti a szövegükben elakadó színművészeket. Zsoldos Anikó nézetei szerint egy jó súgó legfőbb ismérvei a kiváló pszichológiai, ritmus- és nyelvérzék, az operatagozatnál azonban némi látnoki képesség sem árt.
Diplomázása után kellékesként alkalmazták Zsoldos Anikót a Szegedi Nemzeti Színházban 2005-ben. Nem sokkal később azonban új pozíciót ajánlottak számára: két éven keresztül prózai súgóként tevékenykedett, és immár több mint egy évtizede az operatagozat súgója. Hivatásában mindenekelőtt a zenei sokszínűséget, az újabb és újabb kihívásokat, valamint azt az érzést szereti a legjobban, hogy a színművészeknek támaszt nyújtva estéről estére együtt hozzák létre a csodát.
Megelőzi a bajt
Más-más módszerekkel dolgozik egy prózai és egy opera tagozatos súgó. Előbbi ugyanis mindenekelőtt akkor súg, mikor a színész elakad a szövegben. Ehhez mindenekelőtt kiváló pszichológiai érzékkel kell rendelkeznie. Egy operasúgónak azonban ezen túl némi látnoki képesség sem árt, ugyanis nem utólag biztosít támaszt, hanem előmondja a szöveget az énekesek számára.
– Nagyon kell figyelni a zenére, mert egy-két ütéssel hamarabb kell felhoznom a művészeknek a szöveget, mielőtt belépnének. Előre kell tudnom, ki mikor fog elakadni – magyarázta, majd hozzátette: munkáját segíti, hogy a szegedi teátrumban komoly követelmény a pontos szövegtudás. Így közreműködésére legnagyobb részben a próbák során van szükség, amelyeken szivárványszínű súgói példányával az ölében vesz részt. Kottájában ugyanis a jobb átláthatóság okán a különböző szereplők különböző színt kapnak: a tenorhoz a kék, a szopránhoz a rózsaszín tartozik.
Torony és raktér
Előadások alatt a legideálisabb hely számára a súgólyuk. A színpad közepén elhelyezkedő mélyedés, a közönség számára szinte észrevétlen domborulattal a színtéren, ahonnan a művészek kiválóan látják és hallják. Előnyei ellenére azonban ritkán alkalmazzák, mert megtöri a teret, nem szeretik a díszlettervezők és rendezők. Legtöbb esetben a színpad oldaláról a takarásból, vagy a díszletek mögül érkezik a suttogás. Akadnak azonban extrém helyzetek is.
– A kalózkaland című darabban például a színpad közepén álló világítótoronyban ültem. Mögöttem játszottak a művészek, így semmit nem láttam. Mikor igényelték a segítségemet, a falon kopogtattak.
Amikor Puccini Triptichonjából játszottuk A köpenyt, akkor egy gyönyörű szép díszlethajó rakteréből súgtam, tavaly pedig a Bolondokháza vígoperában az egyik ápolt voltam a színpadon. Súgás közben néha rángatóznom kellett – emlékezett vissza nevetve. Oroszul is kipróbálná magát.
Nyelvi kavalkád
Egy operasúgó számára komoly előnyt jelenthet a jó nyelvérzék, hiszen az esetek zömében nem anyanyelvén súg.
– Az olasz és a német operák soha nem okoztak problémát, mert mindkét nyelvet tanultam. A francia ellenben kihívás volt – közölte Zsoldos Anikó, aki színekkel tarkított kottájában nem ritkán fonetikus írásmóddal rögzíti a szöveg helyes kiejtését. Elárulta, nagy álma, hogy oroszul is kipróbálhassa magát.
– Jó pár évvel ezelőtt az Anyegin opera kapcsán belekóstolhattam a cirill betűkbe, nagyon élveztem. Remélem, egyszer lesz lehetőségem oroszul súgni, kíváncsian és lelkesen várnám a kihívást – mondta.
A járványügyi helyzet miatt el kell halasztani az idén már huszonkettedik évébe lépő Dömötör-díjak átadását. A szegedi színházi élet kitüntetéseit hagyományosan az évad végén, május utolsó szombatján adják át egy gálaműsor keretében. A közönségszavazás és a díjátadó is őszre marad az idén.
A szegedi művészeti díjakat huszonkét évvel ezelőtt alapította a Pálma Reklámstúdió. Az elismeréseket 1998 óta minden kőszínházi évad végén kiosztják a szegedi teátrum művészei, alkotói és háttérmunkásai között. A civil kezdeményezésre létrejött díj 2006 nyarán bekerült Szeged városának hivatalos kitüntetései közé.
– Idén is megtartjuk a díjátadót, minden marad a megszokott formában csak az időpont változik a járványügyi helyzet miatt – mondta Elekes Zoltán, a díj egyik ötletgazdája.
Október vége lehet esélyes a díjátadó gála megrendezésére
A szervezők egyeztetve az önkormányzattal és a szegedi színházzal jelenleg úgy látják, hogy az október végig időpont tűnik reálisnak a díjátadó gála megrendezésére.
– A kőszínházi évad szeptember második felében szokott elkezdődni. A nézőknek három-négy hetet kell hagynunk, hogy szavazhassanak az elmúlt évad produkcióira, ezért döntöttünk közösen az október végi időpont mellett – mondta el a szervező.
A díjat az idén is tizenkét kategóriában hirdetik majd meg, ezek a teljes színházi életet lefedik.
Nyolc kategóriában – a legjobb női és férfi színészi alakítás, a legjobb operaénekes és operaénekesnő, táncos, rendező, látvány- és jelmeztervező – a közönség voksai alapján dől majd el, ki veheti át az elismerést.
Az életműdíjat és az évad művészeti teljesítményéért járó elismerést a díj kuratóriuma ítéli oda. A legjobb háttérmunkás címet a szegedi társulat tagjai, dolgozói adományozzák, a díjazottról titkos szavazással döntenek. 2015 óta pedig minden évben átadják a gyermekközönség díját, amelyet Csongrád megye óvodásai és általános iskolás diákjai ítélnek oda.
A tervek szerint az idén is lehet majd online szavazni a www.domotordij.designer.hu oldalon, valamint személyesen a Szegedi Nemzeti Színházban, a Kisszínházban és a teátrum jegyirodájában.
Egy csonka évad előadásaira voksolhatnak majd ősszel a szegediek
A 2019–2020-as évadban összesen tizennégy bemutatót tervezett a színház, de végül kettőt – a George Orwell 1984 című disztópikus víziójából készült színművet és Pintér Béla Parasztoperáját – a veszélyhelyzet kihirdetése miatt már nem sikerült bemutatni. A márciusra tervezett Wagner operabemutató, a Tannhäuser pedig Szabó István Oscar-díjas rendező visszalépése miatt maradt el. Bulgakov Moliére, avagy az álszentek összeesküvése című színművét Alföldi Róbert állította színpadra tavaly ősszel
Így is bőven akad azonban olyan sikerprodukció, amelyre szavazhat majd ősszel a közönség. Többek között egy ősbemutatóra, Bulgakov Moliére, avagy az álszentek összeesküvése című színművére, amelyet Alföldi Róbert állított színpadra tavaly ősszel.
Nagy nézői érdeklődés kísérte April De Angelis darabját, a Színházi bestiákat is, amelyet Horgas Ádám rendezett. Ezt követően mutatták be Gimesi Dóra és szerzőtársai sikeres ifjúsági regénysorozatának színpadi változatát, az Időfutárt Barnák László rendezésesében.
Októbertől láthatta a szegedi közönség Puccini két egyfelvonásos operáját, a Gianni Schicchit és A köpenyt Göttinger Pál rendezésében, novemberben pedig Juronics Tamás új koreográfiát, a Hamupipőkét mutatta be a Szegedi Kortárs Balett. Juronics Tamás új koreográfiát, a Hamupipőkét novemberben mutatta be a Szegedi Kortárs Balett. (Fotó: Rafai Gábor)
László Miklós vígjátékát, az Illatszertárt decembertől tűzték műsorra Sztarenki Pál rendezésében. Az évad egyik nagy sikere volt, a Mágnás Miska című operett Peller Károly rendezésében, Oszvald Marika vendégszereplésével.
Az idei évet Mozart Cosi fan tutte című operája nyitotta januárban, az operábaavató előadást Toronykőy Attila állította színpadra.
Februárban a K2 független színházi társulat két művésze, Benkó Bence és Fábián Péter nagy sikerrel értelmezte újra Fazekas Mihály Lúdas Matyiját, majd a Mohácsi testvérek Johanna című színművének ősbemutatóját láthatta a közönség, ezt követően a Szegedi Kortárs Balett Juronics Tamás, Enrico Morelli és Roberto Galvan egy-egy koreográfiáját Vágy összefoglaló címmel mutatta be. Ősbemutatóként állították színpadra a Mohácsi testvérek a Johanna című színművet.
A díj is marad a régi
Maga az elismerés Bánvölgyi László szobrászművész Szent Demetert ábrázoló alkotása. Az életműdíjas egy márványtalapzaton álló, bronzból készült szobrot kap, mely a 303-ban elhunyt vértanút ábrázolja, jobb kezében lándzsával, baljában a róla elnevezett toronnyal, Szeged legrégebbi műemlékével. A többi díjazott az alak dombormű-változatát veheti majd át a tervek szerint október végén a nagyszínházban tartandó gálaműsoron.
forrás: https://szeged.hu
Best of: Szolid hanyatlás
A 2019-es év kulturális összefoglaló sorozatának befejező része a komolyzenéé.
Melyek voltak az év legjelentősebb, esetleg művelődéstörténeti jelentőségű eseményei?
Gwendolyn Masin magyar származású holland hegedűművész: 2019 nagyon izgalmas volt számomra, több mint 80 koncertet adtam szerte a világon, beleértve a Budapesti Tavaszi Fesztivált, de Európa más részeit és Ázsiát is. Ezen kívül tévé és rádió élőközvetítésekben is játszottam. Lehetőségem volt, olyan zenészekkel, komponistákkal együttműködni, akiket régóta ismerek, de eddig még nem adatott meg az alkalom, hogy együtt dolgozzunk, izgalmas projekteket tudtunk megvalósítani nagy színpadokon.
Horváth László, a Fonó igazgatója: A Héttorony Fesztivál nyitókoncertje, amely a kakasdi Faluházban volt: a Dalinda, a három tagú magyar női énekegyüttes és az Iberi grúz férfikar közös koncertje.
Hollerung Gábor, a Budafoki Dohnányi Zenekar ügyvezetője, karmestere: 50 év után búcsúzott Zubin Mehta az Izraeli Filharmonikusoktól a Müpában Mahler 3. szimfóniájával. Amit ott hallottam, bizonyítéka volt annak, hogy mi tud történni akkor, ha egy zenekar és a karmestere évtizedeken át működik együtt: magával ragadó, megrázó, felemelő előadás volt. Nekem, aki harminc éve vagyok az együttesemmel, nagyon fontos visszajelzés volt, hogy milyen értéket tud teremteni, ha egy zenekar összeforr a vezetőjével.
z. Tóth Antal, a Café Momus internetes komolyzenei portál szerkesztője: 2019-ben valahogy nem találtak meg olyan előadások, melyek kiemelkedtek volna az elmúlt évtizedből. Általánosságban szolid hanyatlásnak értékelem a tavalyi esztendőt néhány jelentősebb eseménnyel, de ezek átlaga – meglátásom szerint – nem érte el a korábbi évek leginkább kiemelkedő produkcióinak színvonalát. Hiányzottak tavaly az olyan átütő új előadások - mint amilyenek pl. a Kocsis fémjelezte R. Strauss-operák, vagy a Wagner Napok fontosabb előadásai (az idei évben csak utánjátszások történtek), és Wolf Olasz daloskönyve Diana Damrau és Jonas Kaufmann előadásában voltak -, melyeket előadástörténeti szempontból kiemelkedőnek minősíthetnék, melyek akár évekre előre meghatározzák az interpretáció helyét a magyar kultúrtörténetben. Meglátásom szerint a 2019-es év zenei eseményei közül leginkább az alábbiak emelkedtek ki: Muszorgszkij Hovanscsinájának Kovács János vezényelte előadása a Tavaszi Fesztivál alkalmával a Müpában; Kolonits Klára és Zsoldos Bálint Liszt-dalestje a BMC-ben szintén a Tavaszi Fesztiválon; Jean-Baptiste Lemoyne Phaedra című operája Vashegyi György vezényletével a Müpában; Martha Argerich és a Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertje, amelyen Takács-Nagy Gábor vezényelt a Zeneakadémián. A vendégjátékok közül a legizgalmasabbnak ítélem a Londoni Szimfonikus Zenekar Bartók-Bruckner estjét, amelyen Simon Rattle-t láthattuk az együttes élén a Müpában; Jordi Savall és az Hespérion XXI koncertjét a Zeneakadémián; Csajkovszkij Jolanta című operájának koncertszerű előadását Valery Gergiev vezényletével és az ő Mariinsky Zenekarával a Müpában. A zenés színpadi előadások közül 2019-ben számomra leginkább meggyőző a Szegedi Nemzeti Színház két Puccini-egyfelvonásosa volt, amelyet Göttinger Pál rendezett, és amelynek előadásain Pál Tamás és Kardos Gábor vezényelt felváltva.
Mi hiányzott a legjobban?
Gwendolyn Masin: A sok turné miatt nem volt időm arra, hogy minden tervemet megvalósítsam. Ez azonban luxusprobléma!
Horváth László: Semmi: soha ilyen termékeny évünk nem volt! Csak novemberben négy elismerést kaptunk: Magyar Brands díj, Womex Top Label díj, Fesztiválszövetségi díjak; a Héttorony Fesztivál a Fonó Kárpát-medencét körbejáró nemzetközi zenei-építészeti fesztiválja megkapta a Magyar Fesztiválszövetség elismerő oklevelét, ahogyan a ház másik saját szervezésű fesztiválja, a Budapest Folk Fest is; A Magyar Brands zsűrijétől harmadszorra is elnyerte a Fonó a legjobb magyar márka elismerést fogyasztói kategóriában. A Fonó, mint kiadó az idei lemezsikerek alapján felkerült a WOMEX (World Music Expo) legjobb 20 kiadót listázó nemzetközi Top Label válogatására, ahol egyedüliként képviseli nemcsak a magyar, hanem a teljes közép-kelet-európai piacot is. Sikerrel működik továbbra is a szegedi Fonó Klub rendszeres koncertekkel és táncházakkal és novemberben sikeresen elindult a kolozsvári klub is a Rhédey Caféban, a Dresch Vonós Quartet koncertjével.
Hollerung Gábor: A szabadság. Szinte végig dolgoztam az egész évet, amire tulajdonképpen büszkék lehetünk, hihetetlen, mi minden történt, menyit játszottunk. De a pihenést, a szabadidőt nélkülöztem.
z. Tóth Antal: Tragikusan hiányzik az Operaház, melynek átadása a bizonytalan jövőbe nyúlt, miközben a tavalyi évad kezdetén már javában árulták a felújítás utáni előadások jegyeit – ez év májusára. Az évad blamájának minősítem, hogy ezeket a produkciókat az Erkel Színházba kellett áttelepíteni, s ezzel párhuzamosan előadások tucatjait kellett megváltoztatni. Most csak annyit tudunk biztosan, hogy az Operaház felújítása nem fejeződik be 2020-ban. Ehhez hasonlóan járt az Eiffel Műhelyház, mely ígéretes próbaidőszak után tavaly nyáron újra bezárt, s az őszre tervezett előadások elmaradtak. Pedig ez a projekt sikernek indult, mert az Operaháznak egy gyakorlatilag a fennállása óta meglévő gondját, egy igazi kamaraszínház hiányát sikerülhetett volna végérvényesen orvosolni az egykori MÁV Járműjavító Csarnok nagyszabású átalakításával. Csak remélni lehet, hogy 2020-ban beindul az üzemszerű működés. Ezzel párhuzamosan egyre fájóbban lehetett érezni az Operaház egészét átfogó művészeti koncepció hiányát. Mintha a korábban mindenáron történő erőltetett repertoárcsere önmagában művészi tett lett volna. A létrejövő produkciók leginkább a színpadi megvalósítás elégtelenségeiről, az ún. rendezői színház öncélú túltengéséről szóltak.
Mi volt az év szomorúságra, elkeseredésre vagy vidámságra, boldogságra okot adó eseménye?
Gwendolyn Masin: A legmeghatározóbb koncerteket akkor adtam, amikor terhes voltam a fiammal, Ysaÿe Nevin Wilde Masinnal, aki egy hónappal az utolsó után született december 10-én.
Horváth László: Az Ozora fesztivál mindig feldob, a Sziget viszont óriási csalódás volt: hajógyári-szigeti búcsú lett az amerikai elvárásokat kiszolgálva.
Hollerung Gábor: Az év választóvonal volt az előadóművész szervezetek számára a TAO megszüntetése miatt. Számomra a legfájdalmasabb az volt, hogy a magyar zenei élet, a zenekarok nem tudtak ebben a kérdésben közös álláspontot kialakítani. Úgy látom, hiányzik a szakmából az a képesség, hogy a személyes érdekeket félre téve közös nevezőt találjunk, közös javaslatokat tudjunk tenni, egységesen tudjunk cselekedni.
z. Tóth Antal: Ami a legdühítőbb, hogy 2019-ben folytatódott a teljes kulturális életben már korábban elkezdődött trend: komoly marketingakciókkal elfedik, hogy a közönség elé tálalt termék valójában bóvli. Koncertek, színpadi produkciók jelentek meg olykor hatalmas kampánnyal beharangozva, de valójában ezek minősége felettébb megkérdőjelezhető. Ez előfordult egy-egy (erősen leszálló ágban lévő) világsztár szólista vagy együttes vendégjátékának esetén, de volt olyan nagy hírveréssel beharangozott zenés színpadi produkció is, mely valójában jó esetben átlagos színvonalat takart.
forrás: https://nepszava.hu/
Puccini: A köpeny
"Hai ben raggione..."
Luigi: Turpinszky Gippert Béla
Rendező: Göttinger Pál
Karmester: Pál Tamás
Szegedi Nemzeti Színház, 2019
"Hai ben raggione..."
Luigi: Turpinszky Gippert Béla
Rendező: Göttinger Pál
Karmester: Pál Tamás
Szegedi Nemzeti Színház, 2019
Negyven év alatt Szegeden végigénekelte az operairodalom szinte minden ráírt és nem ráírt szerepét, lehetett volna sportoló, de ma már csak a Tiszában úszik, és azon kevesek közé tartozik, akiknek nincs Facebook profilja. A Szegedi Nemzeti Színház Örökös tagja, a Liszt-díjas Vajda Júlia most nagymamaszerepre készül.
– A napokban köszöntötték kollégái és az operabarátok abból az alkalomból, hogy negyven éve énekel a szegedi színpadon. Számított rá vagy meglepődött?
– Azt tudtam, hogy az idei lesz a negyvenedik évadom, és ezt az operatársulat számon szokta tartani, de hogy pontosan mikor, hol és mi fog történni, az számomra is meglepetés volt.
– Készített valamilyen leltárt az elmúlt negyven évről?
– Puskáznom kell, hogy pontos számokat tudjak mondani: ötven operában sokféle szerepet énekeltem, 15 operettben, 11 zenés játékban, 6 musicalben és három prózai darabban – Az üvegcipőben, a Menekülésben és a Topmodellben – is szerepeltem, ezen kívül 15 kisoperát is bemutattunk Bárdi Sándorral, de rengeteg koncert és egyéb fellépés is volt, amit ma már lehetetlen lenne pontosan összeszámolni, és akkor a turnékról még nem is beszéltünk.
– Négy évtized alatt szinte az összes lírai szopránra szabott operaszerepet végigénekelte…
– … és a nem rám szabott szerepek egy jelentős részét is. Énekeltem egészen drámai szerepeket is, például az Aidát. Egy vidéki színházban mindent el kell tudni játszani: operát, operettet, prózát, musicalt.
– Mik a kedvencek? A darab a kedvesebb, vagy a műfaj?
– A szerep. Egy operát éppen úgy lehet szeretni, mint egy musicalt vagy operettet. Operaénekes vagyok és magamtól soha eszembe se jutott volna, hogy operettben énekeljek, de egy nemzeti színházban minden műfajt játszani kell, és ez nagyon jó, mert sokféle szerepben kipróbálhatja magát egy énekes. Nincs rangon aluli munka vagy szerep, kocsmában is énekeltem már nagyestélyiben operettet.
– Hogyan lehet negyven éven keresztül karban tartani egy hangot?
– Ez is olyan, mint a sport, minden nap edzeni kell. Biztosan a genetika is sokat segít, de először jól meg kell tanulni énekelni, azután pedig a legfontosabb a rendszeres gyakorlás, hogy jó karban tudjuk tartani a hangunkat.
– Egy hang is meg tud öregedni?
– Nagyon is, főleg, ha nem vigyáznak rá.
– Kétszer is próbálkozott a Zeneakadémián, de nem vették fel, végül magyar-ének szakon végzett 1979-ben a szegedi tanárképző főiskolán. Hogyan került végül a szegedi színházba?
– Egészen fiatalon, már általános iskolás koromban is énekeltem a gyermekkórusban. 1969-ben én is ott voltam a Dóm téren a Háry Jánosban, a színházban pedig a Carmenben, a Bohém életben és a Peer Gyntben énekeltünk. Nagyszerű volt például Dajka Margittal vagy Tompa Sándorral találkozni. Sok fantasztikus művésszel ismerkedhettem meg már olyan fiatalon is. Azután jött a főiskola, a magyar-ének szak, amit soha sem bántam meg. Szegeden akkoriban indult el a kisopera-játszás, ott is sokat tanultam. Ezután jött a színház…
– … ahol nem is olyan könnyen indult a pályája!
– Abban az időben Szegeden egy erősen hierarchikus, nagy létszámú, erős operatársulat működött. Nehéz volt szerephez jutni és bizonyítani, hogy alkalmas az ember a pályára. Én az énekkarból az első pillanattól kezdve kaptam szerepeket, sőt főszerepeket is. Végül hat év után végleg kiemeltek a kórusból: magánénekes lettem.
– Énekelt az Operaházban és a társulattal több külföldi színházban is fellépett. Soha nem akarták elcsábítani más társulathoz?
– Nem, mert én soha nem adtam a jelét annak, hogy szerettem volna elmenni Szegedről. Itt éreztem jól magam. A város, a társulat, a zenei színvonal, a színes paletta, a jó műsorpolitika – mind-mind maradásra bírtak. Az Operaházban például csak operát énekelhettem volna, de nekem Szegeden ez a sokszínűség sokkal jobban tetszett.
– Fontos Vajda Júliának Szeged?
– Igen, azért akartam mindig is maradni, mert itt éreztem igazán jól magamat.
– Ha negyven évből három szerepet ki kellene kiemelni, amire szívesen emlékszik vissza, melyik három lenne az?
– Sok szerephez fűznek jó emlékek, de ha mégis ki kell emelni valamit, akkor az Donizettitől a Don Pasquale, abban rengeteg előadásban énekeltem Norinát, a fiatal özvegyet, sok tenorista volt a partnerem, de sokszor szerepelt az előadásban Gregor József is. De ott van Szokolay Sándor Vérnásza, amit 1986-ban mutattuk be Szegeden, én voltam benne a cselédasszony. A mai napig, ha az Operaházban előveszik a darabot, akkor engem hívnak erre a szerepre, én lettem a nemzet cselédasszonya. De nagyon a szívemhez nőtt Az álarcos bál is, amiben Oscar szerepét legalább százszor énekeltem, voltunk vele nyugat-európai turnén, Angliában, Írországban is előadtuk, mindenütt nagy sikerrel. A darabot is és az apród szerepet is nagyon szerettem.
– Elolvassa a kritikákat?
– Sajnos igen. Régen nagynevű fővárosi operakritikusok is eljöttek Szegedre megnézni az előadásokat. Sokáig azt hittem, tanulhatok belőlük, mert szakemberek írják, de ez ma már nem mindig igaz. Sosem vártam el, hogy elnéző legyen egy kritikus, de azt igen, hogy ne legyen bántó!
– Bántó dolgokat is írtak?
– A kollégákat olykor teljesen kétségbe tudott ejteni egy-egy nyers vagy szélsőséges bírálat. Egy idő után ezért inkább túltettem magam ezeken, és azóta nem is olvasok kritikákat. Nekem az a szakmai bírálat, amit a karmester, a rendező, meg az énekmesterem mond, de a kollégák egymást nem kritizálják – ez alapszabály. Nem a mi dolgunk, hogy egymást megítéljük.
– Hogyan látja, Szegeden mennyire népszerű ma az opera?
– Szerintem szeretik a szegediek az operát. Szép házaknak játszunk, és sikeres előadásaink vannak: nagy tapsot kapunk, éltetik a művészeket, és a visszajelzések, amelyeket az utcán meg a boltban hallok, azok is biztatóak.
– Be lehet csábítani a fiatalokat egy-egy előadásra?
– Évek óta játszunk meseoperákat, és vannak beavató előadásaink is, hogy megkedveltessük a műfajt a fiatalokkal. Én is így nőttem fel, elmentem vasárnap délelőtt az aulába és a színház akkori sztárénekesei opera keresztmetszeteket adtak elő. Úgy látom, erre ma is szükség van: a személyes kontaktusra a művészekkel és egy közelebbi kapcsolatra a komolyzenével, hogy később, amikor már valaki beül egy előadásra, valóban át tudja adni magát a zenének.
– Rengeteg operában énekelt, van-e olyan, amire nagyon vágyott és eddig kimaradt az életéből?
– Nincs hiányérzetem. Amit szerettem volna, mindent sikerült elénekelnem, sőt még annál egy kicsivel többet is. Ahogy telnek az évek, bizonyos szerepekből kiöregszik az ember. Nekem szerencsém volt, a pályámon szinte mindenre időben sor került, nem érzem úgy, hogy hiányozna valami a palettáról.
– Kért magának valaha is szerepet?
– Soha, de nem is volt rá szükség. Minden ment a maga természetes útján.
– Sokan ismerik a városban, de magánéletéről elég keveset tudni. Ilyen visszahúzódó?
– Nem vagyok egy titkolózós típus, de az is igaz, hogy nem vagyok fenn a Facebookon. Mit csinálnék én ott? A színpadon negyven éve így is eléggé ki vagyok téve a közfigyelemnek. A magánéletben pedig nem vagyok egy kitárulkozó típus.
– Négy évtized alatt számtalan kitüntetést kapott, közöttük a Liszt-díjat is magánének tudhatja. Melyikre a legbüszkébb?
– Leginkább azokra, amelyeket a közönség szavazott meg. Nagyon megtisztelő egy állami kitüntetés, de amit az ember a saját hazájában, a maga közegében kap a közönségétől, az a legértékesebb. Hatszor kaptam meg a Dömötör-díjat, minden formájában megvan, csak egy hiányzik, mert azt odaadtam Kondé Lajos atyának, legyen neki is Dömötör-tornya, mielőtt leomlik, de közben hála Istennek rekonstruálták az eredetit.
– Abba lehet hagyni az éneklést?
– Abba is kell! Mielőtt még elkezd recsegni az ember hangja, tudni kell időben, szépen befejezni.
– Most éppen nagymamaszerepre készül. Szereti?
– Közel állnak hozzám a karakterszerepek, már huszonévesen is játszottam hasonlókat. Sajnos, ez a pályán sokszor nem is kor kérdése. Az lenne jó, ha mindenki a maga korában kapná meg azokat a szerepeket, amik neki valók és nem festenék harminc évesen öregre, vagy énekeltetnének vele ötven fölött is lányka szerepeket. Az a természetes, ha mindent a maga korában kap meg az ember.
– Most kezdődtek a Mágnás Miska próbái. Hogyan tetszik a darab?
– A szegedi színház már játszotta az operettet, igaz én nem voltam benne, most Oszvald Marikával kettős szereposztásban alakítjuk a nagymamát, jó érzés részese lenni a munkának.
– Ennyi év után tudnak még egymástól tanulni?
– Hogyne! Addig tanul az ember, míg színpadon van. Olyan ezen a pályán nincs, hogy valaki mindent tudjon.
– Úgy tudom, nemcsak tanul, tanít is!
– Néhány éve felkértek énekmesternek, én pedig nagyon szívesen elvállaltam. Azóta, aki a fiatalabb kollégák közül hozzám fordul, annak tanácsokat adok. Nagyszerű érzés, hogy valaki bízik bennem és elfogadja azt, amit mondok, de közben én is tanulok tőle, jobban odafigyelek magamra is.
– Fiatal korában sportolt, atletizált, kosarazott…
– … és úsztam, meg mindent csináltam, évekig még önvédelmet is tanultam.
– Ezek mára abbamaradtak?
– A rendszeres sportolás már alig fér bele a mindennapjaimba, de a mozgást azért nem hanyagolom teljesen el, mert a mi pályánkon az egyik legfontosabb az állóképesség. A Tiszában még októberben is úsztam, otthon pedig van egy erőpadom.
– Miben láthatják legközelebb a szegediek?
– December 13-án lesz a Mágnás Miska premierje, január 17-én pedig a Mozart opera, a Cosi fan tutte bemutatója, abban Kónya Krisztinával kettős szereposztásban Despina szerepét játszom.
Rafai Gábor
forrás: https://szeged.hu