A kultúrharc közepette éppen magáról a kultúráról szokás megfeledkezni, márpedig a magyar (kő)színházi világ a Fidesz és a fideszes nyomulás nélkül is válságba jutott – írja a Válasz Online-nak küldött esszéjében Nényei Pál. Író, magyartanár vendégszerzőnk szerint ebben a krízisben nincs különbség „oldalak” között: a rémség „Ascherestül, Vidnyánszkystul, Új- és Vígszínházastul” mindenkit befal. Úgy hívják: bemerevedett és belterjes sznobéria, illetve művészi válság és kifáradás. Hogyan lett a színházból a nagy filmsikerek testén élősködő parazita? Miért gyáva a legtöbb intézményvezető? Miért Pintér Béla az oázis a sivatagban? Személyes érintettséggel átitatott színházügyi vitaindító az SZFE-foglalás huszonötödik napján.
A színházi szakma forrong. Vidnyánszky Attila einstandolja az SZFE-t (is). Az oktatók felmondanak, de az utcán tanítanak, a hallgatók elbarikádozzák magukat, élőlánc, őrködés. Nemzetközi sztárok írják tenyerükbe, hogy FREE SZFE, lefényképezik, és a képet közzéteszik Instagramjukon. Az események dinamikáját és témáit elnézve úgy tűnik, mintha az SZFE-ügy tisztán ideológiai jellegű feszültség következménye lenne, miszerint jönnek a népnemzeti, konyabajszos, rittyentős, fenyőillatú darabokat és nemzettudatot erőltető, zsinórosmentés, keresztényerkölcsű hazafiak, hogy benyomuljanak a ballibsi fertőzésgócba és magyarrá tisztítsák.
Azonban Magyarországon megszokhattuk, hogy a túl egyértelműnek tűnő dolgok sosem annyira egyértelműek; főleg akkor illik gyanakodni, amikor föltűnik az „agresszív kormány kontra védekező szabadságharcosok”-narratíva. Természetesen nem gondolom, hogy ne lennének agresszív, nyomulós kormányok, és azt sem mondom, hogy az ország jelenlegi kormányzata pillogó nyuszikákból állna, akik sohasem nyomultak, sohasem voltak agresszívak. Azt sem gondolom, hogy ne lenne jogos és szívmelengető érzés szembeszállni egy agresszív, nyomulós hatalommal és egyetemfoglalással harcolni a szabad oktatásért. Csak megkockáztatom, hogy a művészet általában, így a színház is érzékenyebb és rafináltabb közeg annál, minthogy tisztán politikai jellegű válságba tudjon kerülni, és azt is mondom, hogy a magyar színházat sokkal nagyobb veszély fenyegeti, mint az ideológiai nyomulás.
Ami az SZFE körül történik ugyanis, véleményem szerint egy igen régóta mélyülő művészi és esztétikai válság egyik mellékes, de leglátványosabb tünete. A budapesti és magyarországi színházi rendszer legfőbb problémája ugyanis nem a kultúrharc, a mindent eltaposó fideszes gőzhenger vagy Vidnyánszky Attila… aki valóban nyomul, mi tagadás. És nyomul vele együtt valami furcsaság. De a Fidesz, Vidnyánszky… Fidesz, Vidnyánszky… ugyan! Ők senkik a magyar színházat lassan Vidnyánszkystul, Ascherestül, Mátégáborostul Új- és Vígszínházastul, Radnótistul, Örkényestül, Nemzetistül,
azaz az egész kőszínházi struktúrát szőröstül-bőröstül befaló, igazi rémhez képest, akit úgy hívhatunk: bemerevedett és belterjes sznobéria. De ha valakit megsértettem volna az előző elnevezéssel, akkor finomabban fogalmazok, és a rém neve legyen: múzeumillatú szalonkorszerűség.
Mert amikor kitör a kultúrharc, magáról a kultúráról meg szokás feledkezni, persze, hiszen inter arma silent musae. „Mint az közismert”, miszter Teufel.
Jobb korszakokban/ideális esetben egy színházi előadás azért születik meg, mert egy alkotóművész el akar mondani valamit, amit csak ő tud; és ahhoz, amit csak ő tud elmondani, a színpad a legmegfelelőbb kifejezési forma. Ideális esetről a színházban akkor beszélünk, amikor az alkotóművész megtalálja azokat az alkotótársakat, akikkel együtt tud dolgozni, és ebből az eksztatikus, közös munkából megszületik: Az Előadás. Az alkotóművész lehet író, vagy lehet akár rendező is, és jobb korszakokban/ideális esetben ez az alkotóművész tudja, mit akar, sőt azt is tudja, mit kell elmondania.
A költségvetésileg dotált színházban azonban általában nem így születnek az előadások. Ott meg van szabva, hogy kb. hány új bemutatónak kell lennie abban az évadban, és a színház vezetősége elgondolkodik, kit hívjon meg – például – rendezni. Jön is az ötlet: „Péter/Gábor/Sanyi, te minden évben szoktál rendezni nálunk, rendezz idén is!” Péter/Gábor/Sanyinak éppen nincs semmi ötlete, igazából csak azért rendez, mert megszokta ő is a rendezést, meg a színház is megszokta a rendezéseit, hiszen Péter/Gábor/Sanyi tekintélyes rendező, nevével a néző becsábíthatók, tehát Péter/Gábor/Sanyi kissé kétségbeesetten darabkeresésbe kezd, nagy nehezen előhúz valahonnan egy darabot, megrendezi… És?
Szüksége volt Péter/Gábor/Sanyinak mondjuk Bessenyei egy kétszáz éve porosodó művére? Nem. Szüksége volt erre az előadásra egyik vezető művészszínházunknak? Nem. Megbukott a darab? Meg. Szerették a színészek? Nem. Miért született meg ez az előadás? Csak. Mert volt rá pénz – mondhatnánk cinikusan.
Hát a magyar kultúra vesztett valamit azzal, ahogy Péter/Gábor/Sanyi nem egy kortárs drámaíró művét rendezte meg? Nem tudom. De nem is nagyon érdekel ez a kérdés. Ugyanis itt csak az a kérdés érdekel: ha a belső, kényszeres szükségszerűség hiányzik az alkotóművészből, vagy ha az elmondani vágyott dolog nem kiált színpadért, akkor miért kellene megszületnie egy színházi előadásnak?
Jobb korszakokban, ideális esetben a színház – mivel lényegénél fogva csak „itt és most” működik – kortárs jelenség. Ám abból, hogy minden színházi előadás csak „itt és most” tud létezni, nem következik az, hogy minden előadás valóban kortárs. És most előrefutok, és súlyos kijelentést teszek: sajnos a magyar kőszínházi kultúra – néhány üdítő kivételtől eltekintve – elporosodott, biztosra megy, művészileg megalkuvó. Azt is lehetne mondani, hogy gyáva.
Ha végigfutjuk a budapesti kőszínházak repertoárját, lehangoló kép fogad minket. A kőszínházi rendszerben futó előadások jelentős része újrarendezés vagy – újabban – filmadaptáció; azaz túlnyomórészt kockázatmentesen eladható darabok előadásaival vannak tele a progresszívnek tartott színházaink is. Hiszen milyen kockázatot rejt a 2010-es, ’20-as években színre vinni vagy továbbjátszani Shakespeare Hamletjét? Ezt a kockázatot nálunk két patinás színház is vállalja idén: az Örkény és a Víg. Persze érthető, hiszen a Hamlet kötelező olvasmány, ezért minden évadban új és új diákcsapatokat terelnek be a tanárok a Hamletekre, azaz a Hamlet bombabiztos befektetés. De vajon hány Hamlet, hány Shakespeare-darab futna Budapesten, ha ezt a Shakespeare nevű szerzőt elengedné a magyar oktatási rendszer? (Amit igazán nem kívánok neki.)
Igen, a Hamlet zseniális darab, ami korszakokon túl méltó a létezésre, de a rendezői koncepció és a színészi játék megcsillogtatásán túl miféle kortárs mozdulat rejtőzik 2020-ban egy Hamlet-előadásban? Vagy Molnár Ferenc, Örkény István, Ibsen vagy Schiller-darabok színpadra vitelében? Molnár Ferenc darabjait már akkor játszották, amikor ő élt. Ibsent és Örkényt is. És nem csak a bevállalós színházak.
Mi van a magyar drámaírókkal? Azokkal, akik ma, itt élnek? Nincsenek tán? Vagy nem tudnak darabot írni?
A Radnóti Színház tavaly mutatta be Franz Xaver Kroetz: A vágy című darabját Alföldi Róbert rendezésében; a bemutató újnak tűnik, pedig hát egyáltalán nem új, hiszen ezt a darabot harminc éve, 1990-ben játszotta már a Thália Ascher Tamás rendezésében. Ugyanez a színház idén Ruzante: A csapodár madárka című darabjának bemutatójára készül – Peer Krisztián átiratában! Azaz egy élő író ma Magyarországon részesülhet abban a kegyben, hogy egy 1979-ben, Miskolcon már bemutatott darab szövegét átírhatja. Ha önállóan nem tud darabot írni. Vagy tud? Akkor miért nem kérik föl írásra? Shaw A szerelmesek házai című darabját Valló Péter rendezésében játssza a Radnóti, és meg sem döbbenünk azon, hogy e művet Sartorius úr házai címen 1947-ben mutatta be a Nemzeti, azóta játszották jó sokszor, és 1947 óta Shaw művészete végleg klasszikussá érett. Tényleg Shaw – egyébként fantasztikus – művészete lenne ma a legaktuálisabb?
Játszanak a Radnótiban ezeken túl regényadaptációt (Egy piaci nap), kortárs angolt, terveznek Schillert… Egyetlen ma élő, magyar szerzőt engedett be a Radnóti jelenlegi repertoárjába: Székely Csaba 10 című művét. Ugyanezt a lehangoló képet találjuk, ha megnézzük az Örkény vagy a Katona József Színház repertoárját: a befutott klasszikusok, mint Molnár Ferenc, Jean-Paul Sartre, Arthur Miller, William Shakespeare, Henrik Ibsen, Nyikolaj Vasziljevics Gogol, Bertolt Brecht, Örkény István, Molière (ez utóbbi Parti Nagy Lajos átiratában!) darabjai mellett több „XY írásai alapján” összeállított előadás (azaz nem eredeti dráma), regényadaptáció (mint az Édes Anna – természetesen kötelező olvasmány az is, vagy a Fejes Endre regényéből adaptált Rozsdatemető, Brian Friel által Turgenyev regényéből adaptált Apák és fiúk), illetve klasszikus versekből összeállított irodalmi est mellett ott az egyetlen (kötelező?) kortárs: az Örkényben Térey János, a Katonában Bognár Péter egy-egy műve. Meg a Katonában ott van két darabbal Pintér Béla is – de róla lesz még szó.
Természetesen nem azt mondom, hogy ezek az előadások mind rosszak, sőt, ezen előadások között vannak nagyon jók is, profi rendezés, remek ritmus, pontos színészi alakítások, jól bejátszható terek stb. Arról van itt szó, hogy a tendencia – klasszicizálódó bezárkózás, biztosra menő, alig kockáztató előadások, a színház híg múzeummá válása – rémületes.
De a kőszínház mély válságát legmarkánsabban a gombamód elszaporodott filmadaptációk vetítik előre. A színházba, az „itt és most” műfajának templomába megérkeztek a mozifilmek feldolgozásai. Sajnos, már használtam a „gyáva” szót, ezért annál valami erősebbet kellene keresni. De nem találom. Vajon mi a jó szó arra a jelenségre, amikor egy független, önálló művészeti ágból, a színházból parazita lesz? A nagy filmsikerek testén élősködő kullancs, vérnyalogató bögöly? Hogy lehet az, hogy egy fiatal színész-rendezőnek a 21. században az jut eszébe, hogy színpadra teszi Chaplin 1940-ben bemutatott, A diktátor című filmjét? Miért nem vetítik le inkább a filmet? Nem merek elhamarkodottan ítélni, de el tudom képzelni, hogy abban a filmben Chaplin elég hitelesen játssza Chaplint. És Chaplint Chaplinnél hitelesebben megjeleníteni színészi eszközökkel szinte lehetetlen feladat. Szerintem csak Chaplinnek sikerülhetne – csak ő már meghalt.
A Mamma Mia! 200. előadásáról (Madách Színház)
Hadd fárasszam az olvasót a közelmúltban játszott vagy éppen futó színházas filmadaptációk hevenyészett, ám korántsem teljes gyűjteményével:
Nemzeti Színház:
Mephisto (r: Alföldi Róbert) bemutató: 2013.05.10.
Körhinta (r: Vidnyánszky Attila) bemutató: 2015.02.20.
Rocco és fivérei (r: Vidnyánszky Attila) bemutató: 2019.09.19.
Szenvedély (r: Kiss Csaba) 2016.10.15.
Vígszínház:
Kabaré (r: Béres Attila) tervezett bemutató: 2021.03.01.
Szerelmek városa (r. ifj. Vidnyánszky Attila) tervezett bemutató: 2020.12.12.
A diktátor (r: Eszenyi Enikő) bemutató: 2018.10.13.
A nagy Gatsby (r. ifj. Vidnyánszky Attila) bemutató: 2019.09.06.
Óz, a csodák csodája (r: Marton László) bemutató: 2015.10.31.
Augusztus Oklahomában (r: Eszenyi Enikő) bemutató: 2009.03.07.
Premier (r: Martin Cicvák) bemutató: 2019.03.02.
Pesti Színház:
Játszd újra, Sam! (r: Valló Péter) bemutató: 1983.11.07.
Születésnap (r: Eszenyi Enikő) bemutató: 2006.10.07.
Pesti Magyar Színház:
Hullámtörés (r: Guelmino Sándor) bemutató: 2008.
Naptárlányok (r: Tallós Rita) bemutató: 2017.09.29.
Katona József Színház:
A fehér szalag (r: Ascher Tamás) bemutató: 2019.10.12.
Madách Imre Színház:
Once/Egyszer (r: Szirtes Tamás) bemutató:2019.09.20-21-22.
Furcsa pár (r: Márton András) bemutató: 2011.10.15.
Mamma mia! (r: Szirtes Tamás) bemutató: 2014.09.26-27-28.
Mary Poppins (r: Szirtes Tamás) bemutató:2012.09.21-22-23.
Meseautó (r: Szente Vajk) bemutató: 2016.11.18.
Poligamy (r: Szirtes Tamás) bemutató: 2013.10.26-27.
Szerelmes Shakespeare (r: Szirtes Tamás) bemutató:2017.06.09-10.
József Attila Színház:
A király beszéde (r: Hargitai Iván) bemutató: 2019.10.05.
Radnóti Miklós Színház
Főfőnök (r: Anger Zsolt) bemutató: 2010.10.17.
Pécsi Nemzeti Színház
Főfőnök (r: Paczolai Béla) bemutató: 2019.02.08.
Belvárosi Színház:
A szív hídjai (r: Novák Eszter) bemutató: 2013.06.29.
Római vakáció (r: Pelsőczy Réka) bemutató: 2013.07.26.
Játékszín:
Életrevalók (r: Horgas Ádám) bemutató: 2017.02:04.
Átrium Színház:
Nők az idegösszeomlás szélén (r: Réthly Attila) bemutató: 2016.05.20.
Spirit Színház:
Closer / Közelebb (r: Bányai Gábor) bemutató: 2017.02.18.
Trafó (Orlai Produkciós Iroda, Füge)
Családi tűzfészek (r: Pass Andrea) bemutató: 2020.02.27
Maladype Színház
Metropolis (r: Fehér Ferenc) bemutató 2020.09.19
×××
A fenti listából látszik, hogy a filmadaptáció olyan fertőzés, ami nem ismer különbséget a színházak között, nem ismer külön bulvár- és művészszínházat, művészrendezőt és „poprendezőt”. És most megint nem az illető előadásokat szeretném minősíteni, csak megjegyezni, hogy
a színház mintha mostanában kétségbeesetten próbálna moziélményt adni ahelyett, hogy színház lenne; mintha kétségbeesetten próbálná megnyerni magának a mozihoz szokott nézőket ahelyett, hogy elhinné, a saját kifejezési eszközei is érnek annyit, mint bármelyik multiplex-élményt adó mozi.
Hol van a mai, kortárs színház? Valahol a függetlenek között? A Jurányiban? Az ifjúságinak nevezett előadások között? Talán a legüdítőbb jelenség Pintér Béla, aki ebben a „sivatagban” szuverén, független színházi alkotó, aki nem konzerveket nyit ki újra és újra, nem klasszikusokat rendez meg egyre kortársabbra és aktuálisabbra vagy rácsimpaszkodik a nézők filmélményeire, hanem saját, igazi kortárs műveit rendezi meg. És ezek a művek végigírt drámák. Nem „előadásszövegek” csupán, hanem szuverén műalkotások is. Nem a dramaturgja rakja össze neki könyvekből meg internetről összelopkodott mondatokból, hanem megírja őket ő.
És az is nagyon jellemző színházi közállapotainkra, hogy micsoda kritikusi ellenszélben kellett dolgoznia hosszú évekig, mennyi időnek kellett eltelnie addig, míg a szakma kénytelen-kelletlen el nem fogadta, hogy ilyen is létezik, nemcsak újraálmodott Csehov, botrányosra formált Ibsen, újrafordított Shakespeare vagy átírt Molière. És hogy van egy színházi ember, aki nemcsak kortárs német, angol meg ír drámaírók műveivel pipálja ki a kortárs igényeket, vagy szépségflastromnak használ egyes írókat, hanem saját maga ír, és művei mind igazi drámák, megírt figurákkal… és művei nem egydimenziós, politikai proklamációk, és ha Puccinit idézi, vagy írja újra, azt az előadást nézhetjük a nagy mester előtt tisztelgő főhajtásnak is, de ötlettelen utánzásnak, vagy politikai pamfletnek semmiképp.
Egy fecske csinál-e nyarat? Vagy több fecske van?
Természetesen mindezt nem írtam volna meg, ha nem lennék kellően frusztrált én is: ha annak idején nem próbálkoztam volna bejutni a kőszínházi struktúrába. És annak ellenére, hogy mindenféle babérokat learattam, végül kivetett ez a közeg. Hiába nyertem meg a Nemzeti Színház drámapályázatát 2004-ben, a nyertes darabomat sohasem mutatták be, hiába szerepeltem Nyílt Fórumokon meg ilyesmi eseményeken, egyetlenegyszer kerültem „Igazi Színház” közelébe, amikor végre eljutottam első – és azóta utolsó – bemutatómhoz a Radnóti Színházban. De hiába tetszett a darab (Mozgófénykép) a közönségnek, hiába volt jó a rendezés (Göttinger Pál), a díszlet (Horgas Péter), hiába a fantasztikus zene (Dinyés Dániel) és dalszövegek (Hajós András), hiába volt teltházas… mert aztán az egyik, akkoriban tekintélyesnek számító kritikus megírta az egyik, akkoriban tekintélyesnek számító lapba, hogy rossz az egész, nincs darab, a színészek viszont annyira jók, hogy egy telefonkönyvet is el tudnának játszani. És láss csudát! Az igazgató a cikk megjelenése után pár nappal fölhívott, szabadkozva, hogy le kell vennie a darabomat, mert nem megy jól, de nem a kritika miatt vesszük ám le! és „a kortársakat kb. különben is ennyiszer szoktuk játszani”.
Én meg csak azon gondolkodtam, hogy tényleg a kritikusok ízlése irányít?
Sajnos, én csak író vagyok, hiányzik belőlem a pintérbélai lendület, és amikor egy fontos színházi ember azt mondta: „Nagyon jó, amit írsz, de az ilyen drámáknak Magyarországon sohasem lesz piaca”, az hittem, ördögöt fest a falra.
Persze, elfogadom, a színház őrizhet hagyományokat is, és igenis lehet szükség Shakespeare-, és Molière-darabokra a színházakban, és furcsán éreznénk magunkat, ha mindenütt csak „kortársak” futnának; és igaz az is, hogy attól még, hogy egy szerző él, nem kell automatikusan darabot írnia, és hiba lenne minden kortárs darabot automatikusan színpadra tenni. Nem attól lesz jó és színpadra méltó egy darab, hogy valamikor készült. De a kísérletezéstől, új gondolatoktól, a jól bevált, biztonságos érdekkörökön kívül érkező hatásoktól való elzárkózás a klasszikusok igazi újragondolását is megnehezíti. Lehet, hogy a kissé már – ebben a cikkben is – elhasznált „kortárs” szó helyett jobb lenne itt az „aktuális” szót használni. A színháznak ugyanis aktuálisnak kell lennie, hogy tényleg az „itt és most” műfaja lehessen. És az aktuális szóval kapcsolatban nem a pillanatnyi politikai eseményekre való reagálást értem, hanem azt az intenzív és dinamikus kapcsolatot, ami egy műalkotás és a nézők között kialakul.
Mert ha a színház és a nézők viszonya egy megfáradt házassághoz lesz hasonló, a színházba járás megszokott (esetleg szükséges) tevékenység lesz, mint az evés, ivás és a salakanyagok kiürítése, és teljesen hiányzik belőle a bimbózó szerelem időszakának bizsergése, az – szerintem – nagy baj.
Végezetül megismétlem: véleményem szerint az SZFE-ügy politikai, de a magyar színházi élet igazi baja nem politikai természetű, hanem a szféra művészi válsága és kifáradása. Talán szükség lenne generációváltásra, és talán azt is újra lehetne gondolni, jó ötlet-e színészeket ültetni a színházigazgatói székekbe. Milyen jövő előtt áll ma egy színészhallgató? Híres filmszínészeket utánozhat majd?
A politikai ügy a leglátványosabb, de legfelszínesebb rétege ennek a válságnak; ez kellett ahhoz, hogy az ügy kirobbanjon, mert mostanában valahogy a politikai dimenziót tudjuk értelmezni, a művészit kevésbé. A közönség ugyanúgy megtapsolja A nagy Gatsby színpadi változatát, mint a százhetvenezredik Hamletet, és jól elvan Tasnádi Nexxxtje nélkül. Ahogy elvolt színház nélkül is a karantén alatt. Azt, hogy Fidesz meg Vidnyánszky, népnemzeti és libernyák, mindenki érteni véli. De azt, hogy hol a helye Hamletnek a mai világban, sokkal bonyolultabb kérdés.
×××
PS.: Alig várom, hogy végre színpadra kerüljön három nagyágyú: A csillagok háborúja, a Titanic meg az Avatar is. Mondjuk a Vígben. De szép lesz a plakát!
Új bemutatóink:
George Lucas: A csillagok háborúja
James Cameron: Titanic
James Cameron: Avatar
Micsoda földöntúli élmény lesz majd a nézőtér fölött lézerharcoló űrhajókat nézni! De jól fognak mutatni a kékre festett bőrű színészek liánokon lendülve az Avatar színpadi feldolgozásában! De talán a leglátványosabb mégiscsak a színpadon elsüllyedő robusztus hajótest lesz, a jéghideg vízben fulladozó utasok. És milyen jó lesz majd meglátni Leonardo DiCaprio szerepében a Víg színpadán azt a híres színészt… a… na, mondják már! Tudják… azt a jóképűt!
forrás: https://www.valaszonline.hu
Kedden adták át első alkalommal a Magyar Színházakért Díjat, amelyet az Alapítvány a Magyar Színházakért alapított, az exkluzív gálának a Radnóti Színház adott otthont. A kuratórium döntése értelmében Trokán Nóra és Zsótér Sándor együtt vehették át a díjat, az indoklás szerint azért, mert „A kecskeméti Katona József Színházban és a budapesti Nemzeti Színházban létrehozott előadásaik szakmai elismerések sorát eredményezték, és nézők ezreit vonzották be a színházakba. Az amerikai színművek (T.Williams, E.O’Neill), a Brecht-, és Ibsen-darabok mindegyike megismételhetetlen színháztörténeti pillanattá vált attól az inspiráló, harmonikus, egyazon irányba tartó alkotófolyamattól, melyet kettejük példás összmunkája hívott életre.”
Az esten szervezett pódiumbeszélgetésen, és improvizációs játékokon részt vett Mácsai Pál, Máté Gábor, Jordán Tamás, Fesztbaum Béla, Oberfrank Pál, Cseke Péter, illetve közreműködtek a Radnóti Színház színészei is. A rendezvény háziasszonya Kováts Adél, a Radnóti Színház igazgatója, műsorvezetője pedig Göttinger Pál, a Nyíregyházi Móricz Színház főrendezője volt.
forrás: https://deszkavizio.hu/
Tegnap első alkalommal rendezte meg exkluzív estjét, és első ízben ítélte oda a Magyar Színházakért Díjat az Alapítvány a Magyar Színházakért. Az eseménynek a Radnóti Színház adott otthont.
Az Alapítvány a Magyar Színházakért Estjén legendás színházi történeteket, pódiumbeszélgetéseket, improvizációs játékot is láthatott a közönség neves előadók – Mácsai Pál, Máté Gábor, Jordán Tamás, Fesztbaum Béla, Oberfrank Pál, Cseke Péter és a Radnóti Színház színészei – közreműködésével, az Est háziasszonya Kováts Adél, a Radnóti Miklós Színház színész-igazgatója, a műsorvezetője Göttinger Pál színész, a Nyíregyházi Móricz Színház főrendezője volt.
Az alapítvány vállalásairól és célkitűzéseiről Máté Gábor színész, rendező, a Katona József Színház igazgatója, az Alapítvány kuratóriumának elnöke tájékoztatta a közönséget. Mint elmondta, a 3 éve működő Alapítvány nyitott minden magyar kőszínház vagy független társulat számára, amelyek fókusza a prózai előadások létrehozásán van. Az Alapítvány alulról építkezik, és hagyja, hogy azok döntsenek, akik a színházban élnek. Az Alapítvány politikamentesen és az állami mecenatúrától függetlenül működik és dolgozik, az alapítók bíznak abban, hogy létezik Magyarországon az a réteg, léteznek azok az emberek, akik szeretik a kultúrát és szívesen áldoznak is azért, hogy egy ilyen kezdeményezés megvalósíthassa céljait. Az Alapítvány a Magyar Színházakért vállalása a magyar színházi kultúra és tradíció megőrzése, fejlesztése, és jelentős előadások megörökítése. Az első években arra törekedtek, hogy minél több kiemelkedő színvonalú színházi produkciót rögzítsenek HD minőségben és tévéjátékszerűen. Eddig hét előadást vettek fel – Budapesten és vidéken -, és további 3 produkció rögzítésének szervezése folyik. A szervezet további kiemelt célja, hogy támogassa a fiatal színészek és rendezők munkáját, törekszik arra, hogy részt vegyen a színházi hiányszakmák képzésének elindításában, és szeretné támogatni egyes produkciók, előadások létrejöttét a jövőben.
A kuratórium így indokolta a díjjal kapcsolatos döntését: „A színháztörténet számos olyan mester-tanítvány kapcsolatról őriz emlékeket, amelyben egy színész és egy rendező egymásra találásából csodálatos előadások születtek. Egyes alkotók úgy képesek hatni egymásra, hogy a darab kiválasztásától az utolsó előadás végéig jelen van az a fajta együttállás, amitől az a bizonyos csoda megszülethetett. Zsótér Sándor és Trokán Nóra évek óta tartó közös munkája a mai magyar színháztörténet egyik legerőteljesebb jelenségévé nőtte ki magát. A kecskeméti Katona József Színházban és a budapesti Nemzeti Színházban létrehozott előadásaik szakmai elismerések sorát eredményezték, és nézők ezreit vonzották be a színházakba. Az amerikai színművek (T.Williams, E.O’Neill), a Brecht-, és Ibsen-darabok mindegyike megismételhetetlen színháztörténeti pillanattá vált attól az inspiráló, harmonikus, egyazon irányba tartó alkotófolyamattól, melyet kettejük példás összmunkája hívott életre.”
forrás: https://programguru.hu
A Szülői értekezlet legutóbbi előadása után közönségtalálkozó zajlott a Jurányiban Proics Lilla kritikus, a Színházi Kritikusok Céhe tagja vezetésével.
Úgy huszonöten, egy osztálynyian maradtunk beszélgetni a Szülői értekezlet után a Jurányi egykor volt, és ezen az estén ismét régi szerepében működő tantermében.
Aki még nem látta az előadást, annak csak annyit, hogy iskolapadokban, egy valódi szülői értekezlet illúzióját keltve folyik a játék. A köztünk ülő színészek a szülőikről ismerős karaktereket jelenítenek meg, az osztályfőnöknő pedig, akit Stefanovics Angéla játszik, egy alternatív Anyák napi ünnepséget szervezne. A dolog azonban nem úgy alakul, ahogy szeretné.
Ritkán érezni közönségtalálkozón, hogy az alkotóknak és a közönségnek is ennyire sok mondanivalója lenne. Így aztán Proics Lilla kezdő kérdése Szabó Borbálához, a darab szerzőjéhez, hogy honnan jött az ötlet, kinyitotta a vízcsapot, és onnantól kezdve zuhogtak-záporoztak a kérdések, hozzászólások. Arra kellett „csak” figyelnie a kritikusnak, hogy az ezúttal hangosabb írók mellett a csöndesebb színészek is szóhoz jussanak. Például Urbanovits Krisztina, aki az előadásban éppen egy domináns karaktert - állandóan hozzászóló és egyetértő anyukát - játszott.
Az aktivitás oka a nézők részéről az lehetett, hogy ezzel az iskolai élethelyzettel (diákként, szülőként) mindenki találkozik, ráadásul, ahogy az kiderült, sok pedagógus is jelen volt. Az alkotók pedig elmondták, hogy igen küzdelmes próbafolyamatot éltek meg, olyan pont is akadt, amikor Urbanovits Krisztina kivételével („Bátor vagyok, nem ijedek meg egy kis ordítozástól”) mindenki ki akart szállni belőle; de a közös gondolkodás máig tart, holott már a 30. előadás környékén járnak. Úgy tűnt, mindezt kifejezetten szeretnék megosztani a közönséggel.
Az alapvető nehézségük abból adódott, hogy a darab eredetileg kabarétréfának készült, aztán valami jóval súlyosabb lett belőle, léptek egyet az abszurd dráma felé. Ahogy Végh Zsolt, az előadás rendezője elmondta, arról szeretnének beszélni, hogy nem tanultunk meg kilépni bizonyos helyzetekből, mert engedelmességre szocializálódtunk, ezért a felnőtt létből képesek vagyunk visszazuhanni a gyermeki kiszolgáltatottságba. Az írónak és a színészeknek pedig igen csak meg kellett küzdeniük azzal, hogy a könnyed, nevetős alaphangütésből átváltsanak erre a komolyabbra, és a könnyen kínálkozó karikatúraszerű ábrázolásmódból is visszavegyenek. Különösen nehéz feladat Stefanovics Angéláé, aki az előadás első felében csendes, törékeny tanárnőt játszik, nem győzhet, nem kezelheti határozottan a nézői reakciókat, ezért változtatni kellett a nézői interakciók mértékén is, mert adott esetben az is más irányba vihette az előadást. (Azért volt, amikor jól jött a második részbeli határozottsága, amikor is Szabó Borbála néző padtársát, egy nyomulós-tapizós férfiút kellett helyretennie).
Elárulták azt is, hogy a stáb egyben egy baráti társaság is, ráadásul egy házaspárral (Szabó Borbála és Nényei Pál) és egy volt párral (Stefanovics Angéla és Végh Zsolt), mindezzel együtt kellett a próbafolyamat viharait túlélni.
Előkerült a civilség-színészség kérdése is. Proics Lilla felvetette, hogy a két nem színész szereplő (Szabó Borbála és Nényei Pál – mindketten írók) civilsége szembetűnő, hiszen nem úgy beszélnek-játszanak, mint egy képzett színész. Kiderült, hogy Végh Zsolt kifejezetten kerülni szerette volna a profi színészi játékot, karcosabb, életszerűbb stílust kért a szereplőktől, akár annak az árán is, hogy Dióssi Gábor karaktere időnként maga elé motyog, de hogy mit, azt alig hallani. A nézők közül volt, akit zavart ez a hallhatatlanság, és volt, aki ezt is jól élte meg, hiszen, ahogy mondta „egy szülőin se hallunk mindent, meg ott is van olyan, hogy mindenki egyszerre beszél”.
A Nényei Pál alakította karakter politikus, kormánypárti államtitkár, kapott is egy aznapra improvizált kérdést Szabó Borbála karakterétől, hogy tényleg meg akarják-e szüntetni a CEU-t. Itt az író, Szabó Borbála elmondta azt is, hogy az érdekli, miért lesz egy ember olyan, amilyen. Például mi történt Bánk bánnal a személyes életében, amitől ilyenné vált. Megírta ezt is (a kecskeméti színházban játszották Bánk bán-átiratát 2011-ben, Bagó Bertalan rendezésében). És az államtitkárban is az érdekelte, hogy mikor, mitől jönnek elő a régi reflexei. Megemlítette, hogy sok harca van mostanában a közéletben, talán ezért is hangsúlyosabb nála most ez a kérdés. (Szabó Borbála mentor szerepet vállalt a kiemelt kormányzati támogatással működő Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft-ben. A támogatás módját és mértékét a kortárs irodalom jelentős része elfogadhatatlannak tartja, ez ellen több szervezet nyilatkozatban is tiltakozott. Erről részletesen itt olvashatnak.)
Nényei Pál elmondta, hogy mennyire más élmény volt megtapasztalni a független színházi szféra működését azok után, hogy mint szerző rossz tapasztalatokat szerzett a kőszínházak működéséről. (A Radnóti Színházban mutatták be Mozgófénykép című darabját 2013-ban, Göttinger Pál rendezésében.)
A jelen lévő pedagógusok arról is beszéltek, hogyan látták szakmai szemmel az osztályfőnök helyzetét. „Akkor is nevetséges vagyok, ha demokrata, és akkor is, ha autokrata tanárként működöm. Mindenhogyan kínosan érzem magam” – mondta egyikük, utalva az előadásbeli osztályfőnök, Ildikó néni színeváltozására. Végh Zsolt szerint Ildikó néninek csak arra volt mintája, hogy milyen nem szeretne lenni, arra nem, hogy mit szeretne. Nem tudott önmaga lenni. Nényei Pál – aki maga is tanárként dolgozik – azon a véleményen volt, hogy nincs egyedül üdvözítő módszer a pedagógiában sem, nem utak vannak, hanem személyiségek.
Ahogy talán e beszámolóból kiderült, sokfelé kanyargott a beszélgetés. De abban mindenki egyetértett, hogy ahogy az előadás, úgy ez is sokkal izgalmasabb volt, mint a szülői értekezletek általában.
forrás: http://7ora7.hu
Mátyás utca 8., Budapest, 1093
2016. március 25. 21:00
Dinyés Dániel a Bartók Béla Konzervatórium elvégzése után a Liszt Ferenc Zeneművészeti egyetem zeneszerzés szakán végzett. Több díjat nyert az első UMZF zeneszerző versenyen és külföldi versenyeken. 2007-ben majd 2016-ban New Yorkban adták elő darabjait egy kortárszene fesztivál keretében. 2003 óta dolgozik rendszeresen színházakban, mint zongorista, karmester és zeneszerző. Dolgozott többek között a Nemzeti Színházban, Vígszínházban, Radnóti Színházban, Katona József Színházban, Magyar Állami Operaházban, zenei vezetője volt a Bárka Színháznak, a Kaposvári Csiky Gergely Színháznak és az Ördögkatlan Fesztiválnak. 2008 óta vezényel szimfonikus koncerteken és rendszeresen dolgozik a Modern Art Orchestrával is.
A szerzői est két felében két különböző indíttatású zeneszerzői aspektus jelenik meg. A koncert első részében a szerző kifejezetten a Modern Art Orchestrának írt szvitje szólal meg, Fekete-Kovács Kornél szólójával. Ez a szvit a közösen létrehozott Gil Evans-Miles Davis koncert élményanyagán alapul, szerkezetében és zenei gondolkodásában megidézve, de még inkább továbbgondolva a két nagyszerű muzsikus zenéjét, művészi világát.
Az est második felében a Dinyés Dániel - Hajós András szerzőpáros színházak számára készült dalaiból hangzik el egy válogatás, amit a szerző erre az alkalomra hangszerelt a MAO-nak. A dalokat a Radnóti Színház kiváló színésznője Petrik Andrea és a szerzőtárs Hajós András adják elő.
Tartalmas kikapcsolódást ígérő produkciók, musicalek, vígjátékok és kortárs magyar darabok várják a budapesti színházakban a közönséget az év utolsó napján.
A Vígszínházban a Popfesztivál 40, a Madách Színházban A Napsugár fiúk, a Budapesti Operettszínházban az Elfújta a szél, a Centrál Színházban pedig a frissen bemutatott Chicago című előadás szerepel a műsoron. Ezeket a darabokat szilveszterkor két alkalommal játsszák, a legtöbb színház délutáni előadással is várja a közönséget.
A Vígszínházban 18 és 21 órakor is látható az Eszenyi Enikő rendezte Popfesztivál 40, amely az 1973-ban bemutatott legendás előadás, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című produkció jubileumára készült új feldolgozás. A Pesti Színházban 16 és 20 órakor a Sógornők című komédiát játsszák: Michel Tremblay kortárs kanadai drámaíró műve Parti Nagy Lajos átiratában, parádés szereposztásban látható.
A Madách Színház Neil Simon A Napsugár fiúk című darabjával – Gálvölgyi János és Benedek Miklós főszereplésével – várja 15 és 19 órakor a nézőket. A Budapesti Operettszínházban szintén ezekben az időpontokban adják elő a Margaret Mitchell regénye alapján készült Elfújta a szél című musicalt. A Thália Színházban ugyanekkor Marc Camoletti Boeing, Boeing – Leszállás Párizsban című darabja látható, a Játékszín pedig a szerző Hatan pizsamában című művét játssza.
A Centrál Színházban szilveszterkor ugyancsak két alkalommal új produkció, az egyik legsikeresebb Broadway-musical, a Chicago látható sztárszereposztásban, Bozsik Yvette koreográfiájával és rendezésében. A Magyar Színházban a Vámpírok bálja című musical, az Újszínházban A vörös bestia című bohózat, a József Attila Színházban pedig szilveszteri műsorlátható délután és este.
A Katona József Színház az év utolsó napján délután a nagyszínpadon az egyik legsikeresebb előadását, a Lukáts Andor rendezte Egressy Zoltán-darabot, a Portugál című tragikomédiát játssza, este a Kamrában pedig szintén kortárs magyar művet, a színház művészeire írt Virágos Magyarország című operettet tűzik műsorra. Az Örkény Színház délután gyerekelőadást játszik: három órakor a Csoda és Kósza című mesét adják elő élő hangjáték formájában. Este Tasnádi István Finito című komédiáját tűzik műsorra, az előadás ez alkalommal látható utoljára.
A Radnóti Színházban Nényei Pál Mozgófénykép című darabjával várják a közönséget, az Átrium Film-Színházban este fél 11-től az Igenis, miniszterelnök úr! című komédiát játsszák, a KoMa Bázison pedig a Nemzeti Vegyesbolt című produkció bemutatóját tartják az év utolsó napján. A Karinthy Színházban a Lovagias ügy című Hunyady Sándor-darab, a Belvárosi Színházban pedig Hernádi Judit és Kern András szereplésével a Hitted volna? című produkció látható délután és este.
Az Operaházban Johann Strauss operettjével, A denevérrel búcsúztatják az óévet. A Rózsavölgyi Szalon pedig új bemutatóját, A legvidámabb barakk című zenés évbúcsúztató kabarét tűzi műsorára az év utolsó napján.
A legtöbb előadáson pezsgővel, üdítővel, aprósüteménnyel várják azokat, akik színházban töltik a szilveszter estét.
MTI / 7óra7
forrás: http://7ora7.hu/
November 10-én 11 órától újra Vasárnapi Szalont rendeznek a Radnóti Színházban.
A VASÁRNAPI SZALON - eseménygazdag közönségtalálkozó mindenkinek!
A találkozók az évad bemutatóihoz kapcsolódva kerülnek megrendezésre. Az új előadások megszületésének folyamatát, alkotóelemeit, értelmezési lehetőségeit vizsgáljuk különböző módokon, más-más szemszögből. A beszélgetésekben és a vitákban az előadás alkotói és meghívott vendégek is részt vesznek.
A legközelebbi Szalon témája a Mozgófénykép című előadás, meghívott vendégek: Göttinger Pál rendező, Nényei Pál író, Adorjáni Bálint színművész, valamint Hirsch Tibor filmtörténész.
(A program ingyenes, de regisztráció szükséges: radnotiszalon@radnotiszinhaz.hu vagy 342-0188)
forrás: http://szinhaz.hu/
forrás: http://szinhaz.hu/
November hónapban folytatjuk!
RÁHANGOLÓ - hogy az élmény teljes legyen
Közönségtalálkozók az előadások előtt. A rendezővel vagy valamely alkotóval folytatott, közel félórás találkozó során az előadásokkal kapcsolatos tartalmi-esztétikai kérdések kerülnek terítékre, hogy a ráhangolódást minél teljesebb színházi élmény követhesse.
A Ráhangoló egy egész évadon át tartó sorozat része: várhatóan minden új bemutató esetén lehetőségük lesz olyan előadást megtekinteni, amit félórás „ráhangolódás" előz meg majd.
Időpontok: November 8. péntek (Mozgófénykép), November 29. péntek (Protokoll)
A Ráhangolók 18 órakor kezdődnek!
A belépés díjtalan és nem kötött regisztrációhoz!
VASÁRNAPI SZALON - eseménygazdag közönségtalálkozó mindenkinek
A találkozók az évad bemutatóihoz kapcsolódva kerülnek megrendezésre. Az új előadások megszületésének folyamatát, alkotóelemeit, értelmezési lehetőségeit vizsgáljuk különböző módokon, más-más szemszögből. A beszélgetésekben és a vitákban az előadás alkotói és meghívott vendégek is részt vesznek.
Időpont: November 10., 11 óra, a téma a Mozgófénykép című előadásunk, meghívott vendégek: Göttinger Pál rendező valamint meglepetésvendég (a program ingyenes, de regisztráció szükséges: radnotiszalon@radnotiszinhaz.hu vagy 342-0188)
Résztvevők véleményei a Szalonról:
"Színházi estéhez fogható élmény volt! Ahogy az Athéni Timonban színpaddá, úgy vált a jól ismert előcsarnok meghitt, baráti nappalivá, ahol két kedves házigazdával építgetünk hidat két világ – a néző és az alkotó világa – közé. Ahol próbáljuk a másik világ nyelv- és észjárását megérteni, a másik világ magától értetődőit magunk megérteni. Hálásak vagyunk: sehol máshol nem kapunk ilyen interaktív segítséget a darab világának megközelítéséhez – és a magunk megközelítéséhez. "
"Lelkesítő este volt. Vártak minket. :-) Olyan érzésem volt, mintha ünnepi bulira érkeztünk volna. A két beszélgetésvezető, Anna és Juli, kedvesen és profin vezettek az asszociációkon és érzelmeken át. Nagyon jó volt ÍGY beszélgetni színházról, életről, megismerni a másik ember értelmezéseit, értékeit."
Új programunk: KULISSZANYITOGATÓ
Kulisszajárással egybekötött előadás előtti ráhangoló beszélgetésre középiskolás csoportok, osztályok jelentkezését várjuk. A jegyárból 20% kedvezményt biztosítunk. További részletek és jelentkezés: radnotiszalon@radnotiszinhaz.hu
forrás: http://www.radnotiszinhaz.hu/
Horthy a színpadon
H. M. mellett Karády Katalin és Jávor Pál is fellép a Radnótiban.
Korabeli slágernek tűnő dalok és korabeli filmsztároknak tűnő szereplők – ezt kínálja a Radnóti Mozgófénykép című produkciója. Aki netán ráismerne a színen felvonuló szereplőkben a két világháború közti antivilág legnagyobb filmsztárjaira, Törzs Jenőre, Perczel Zitára, Ráday Imrére, Karády Katalinra, Jávor Pálra, Kabos Gyulára vagy Turay Idára, az semmiképpen sem a véletlen műve, hiszen Nényei Pál darabjának szereplői úgy lettek kitalálva, hogy a megszólalásig – vagy tán még azon túl is – hasonlítsanak a Horthy-korszak mozgóképvilágának nevezett sztárjaira. És ha már a róla elnevezett korban vagyunk, úgy illik, hogy maga Horthy Miklós is megjelenjen a színpadon – s ezt meg is teszi Bálint András megformálásában. A korabelinek tűnő szereplőknek Dinyés Dániel és Hajós András írt korabeli slágereknek tűnő dalokat.
Forrás: http://magyarnarancs.hu/
Forrás: http://magyarnarancs.hu/
Cseh Zsanett
Párhuzamok és ellentétek egymásra hajigálásával állandó változásban keringenek az emlékek. Éppen ettől jön létre az a zavarosság, amely végül képes (több ember visszagondolása által is) egy egységet alkotni. Göttinger Pál rendezése Nényei Pál alapanyagából merítve kiemelkedően hozza a nosztalgiát, a modernbe áthajlóan pedig életben tarthatóak a filmikonok és a 30-as évek. Megkövesedve, amolyan borostyánba zárva, tiszteletteljesen.
Nényei Pál műve kissé túlzó, igazi melodráma, amiHajós András dalszövegeivel, hogy úgy mondjam elég ütősre sikeredett. Az a közeg, amibe belehelyezik mindezt, valóban bámulatos. Fontos megjegyezni, hogy ebben az esetben nem létezik a közönségnek egy-két célcsoportja, ugyanis senki nem marad kívülálló az előadás ideje alatt. A korhűséget megkövetelő régies, kissé öreges hagyományteremtés szépen játszik a mai modern, fiatalos, nosztalgikus és retro őrülettel. Aktuális kornak számít ez a divat szempontjából is, hiszen lépten nyomon keressük magunkat, azaz olykor a múlthoz intézünk segélykiáltásokat. Nincs barokkosan átértelmezve a kor és személyei, mégis bátran kijelenthető, hogy észveszejtően átértelmezett.
A Mozgófénykép különböző tematikákkal és ágakkal játszik, kissé összekuszálva azokat, ám mégis egy összefogó, törzsi egységet képes nyújtani a nézőnek. A portálkeret mozikeret is egyben, az I. felvonásban a színpad úgy jelenik meg, mint mozi a moziban. Önreflexió megy végbe, mert hiszen filmszínház van a darabban és darab van a filmszínházban. Fontos kapocs ez a színház és mozgókép között, amelyeket elsősorban a színészek kötnek össze. A film mint kissé halott régimódi műfaj jelenik meg, a színház mint múltidéző modernség. Érdekes koncepció, hiszen lássuk be, a színház sokkal visszatekinthetőbb múlttal rendelkezik. Az első felvonás első jelenete emlékeztethet az agit-vonatokra, amit a nyomorúságos hangulatot árasztó díszlet még fel is erősít. Nyilván tematikájában semmiképpen sem odavágó, hiszen nem túl propagandisztikus amit látunk, azonban mint megalapozó inzert csodálatos. Igazán ott a helye.
A térelrendezés maga nyomasztó és szürke, csak itt-ott az élénk színektől kicsattanó vidám tárgyak adják az életet, no meg (sokféle értelemben) a színészek maguk. Érzékelteti, hogy az emberek korlátoltak lehetőségeikben, bohémságuk szinte csak az ellensúlyozással magyarázható. Az élénk piros szín jelenik meg legtöbbször a tárgyakon, ami baljóslatú, fanyarság és agresszivitás lakozik benne. A falak a munkatáborokat idézik, tehát a fényképet tényleg a szó szoros értelmében kell vennünk. Az áldozatok egy kupacba összegyűjtött ruháiról, cipőiről és különféle tárgyairól a fotók beszélnek, tehát ez dokumentálás is. A mozgófénykép nem egyenlő a filmmel, hiszen a kor csakis akkor elevenedik meg és kezd bele mozgásába, ha mi szeretnénk, kezünkben a döntés. A macskaköves lerakat bizonyos kintlévőséget sugároz. Beljebb különös melodráma folyik, számukra ez jelenti a boldogtalanságot és a „fogolytábort”. Csak vegyük észre Jávor (a kiválóan alakított, éppen ezért nem túl hiteles) nyavajgását, amikor is egy napjának lefolyását prezentálja Turay Idának, a komornának. Mindezt azért, hogy meggyőzze milyen nehéz is az ő élete.
A díszlet által több képsík jelenik meg (akár egy képen), amely egy szabályos felosztottságba rendeződik. Hátrább a megvilágítások különböző játékaival más-más emlékhangulatot idéznek. A szereplők csakis azért élhettek „békében” mert állandósult módon visszaemlékeztek. Ha jól megfigyeljük, ez egy egész darabon végig ívelő momentum, azaz emlékezés az emlékezésben (az azonos az azonosban kisebb eltérésekkel) jelenik meg. A háttérben csüngő óriási Horthy kabát a hatalmat szimbolizálja, ami védelmet nyújtana, ám keze meg van kötve, mint ahogyan az előadás végén fény derül arra (Horthy bevonul kicsiny fehér lován), hogy nincs megoldás. A vallatásszerű kihallgatás alkalmával megtudjuk, hogy végül senki nem úszta meg a sorsát.
Érdemes megvizsgálni a filmtörténeti hátteret is. A legtöbb karakterelem a Székely István-féle 31-es rendezésből, a Hyppolit a lakájból táplálkozik . Nagyon minimális szinten, de a legelső hangosfilmből, a Kék bálványból is szemezgethetnénk utalások terén. Bár ez már akkor sem hozott nagy sikert, az igazi áttörést a Hyppolit jelentette, talán ezzel magyarázható a főszálban való felhasználása. Nem is a cselekmény egy az egyben áthelyezésére kell gondolni, hanem a karakterek személyiségének erőteljes hozzáadásához illetve társításához. Pontosan Karády lóg ki egy kissé, de a 39-es Halálos tavasz film által kapcsolatot alakíthatott ki Jávor Pállal. Kilógása és „mindenhol megjelenése” azzal magyarázható, hogy a filmet a cenzúra betiltotta az erőteljes társadalomkritikája miatt, azaz a karakternek és cselekedetének kihangsúlyozása egyfajta lázadást is magában foglal.
Anno a film megjelenésétől kezdve a melodráma műfaja átvette az uralmat, ráadásul a „magyar noir” is elterjedtté vált. Bizonyos értelemben a cselekmény művisége miatt a darabot a „fehér telefonos filmek” kategóriájába is sorolhatjuk.
forrás: http://kulton.hu/
Bár részleteiben és koncepciójában sem teljesen szellemtelen Nényei Pál Mozgófénykép című darabja, összességében véve mégis gyér alapanyag. Érezhették ezt a Radnóti Színházban is, ahol ősbemutatták, mert minden lehetséges módon – zene, tánc, díszlet, jelmez, rendezés – tupírozták, kissé kétségbeesettnek ható buzgósággal. Ha a mű satnyának tűnik is, a belőle készült előadás (Göttinger Pál rendezése) nem kellemetlen élmény. Elég laposka ahhoz, hogy az ember értékelje a csúcsait. Van egy kifejezetten átütő, inflagranti jelenet (jelenettriász), amely talán nem is annyira a Halálos tavaszt idézi, mint inkább A vihar kapujábant, amennyiben többször elevenedik meg az eset, a szereplők eltérő interpretációjában. (Tele van a darab allúziókkal. Allúzió a szerelem – énekelhetnék. De amikor nem énekelnek, akkor is dalszövegeket mondanak fel bájosan komolyan.)
A színészekre nemigen lehet panasz. Amit ebből ki lehet hozni, azt nagyjából kihozták. (Szervét Tibor cipekszik legelöl.) Adorjáni Bálintról – aki könnyeden, elegánsan, (ön)ironikusan, szeretetreméltóan játssza Jávor Pált és a vonatkozó kliséket – eszembe jutott, amit a rádióban mesélt nálam. Hogy a nagypapája úgy képzelte, ha az unokája színész lesz, akkor énekel, táncol, viccel, mókázik majd állandóan a színpadon. De ez mennyire nem így van, hiszen folyton drámázik, karamazovozik, holtlelkezik stb. Most meg tessék: énekel, táncol, viccel, mókázik plusz jávorpálzik. Tetszene a kedves nagypapának, gondolom.
forrás: http://www.sajt1.t-online.hu/
Kiváló döntésnek bizonyult az idei Színházak Éjszakáját a tavalyival ellentétben bő egy hónappal a színházi világnap után, május 4-én rendezni meg, hiszen a meleg, nyárias estén – szerencsére még az ernyőket sem kellett kinyitni – hajnalig kitartó lendülettel járt színházról színházra a lelkes közönség – köztük mi is.
Noha az elnevezésben éjszaka szerepelt, már a déli óráktól kezdődően látogatni lehetett az eseményen résztvevő színházak többségét, ahol ebben a sávban elsősorban a legkisebbek - és hozzátartozóik - számára szervezetek programokat. A Budapest Bábszínházban például olyan hangzatos elnevezésű foglalkozások várták az érdeklődőket, mint Bábozó tobzódás (bábsimogatással és játékokkal), a Bábkukucskáló barangolás és ennek párjaként a Bábborzongó kísértetjárás, mely utóbbi kettő keretében a színház épületét lehetett bejárni, ahol időnként még a színészek is van, hogy eltévednek - ezt speciel a legutóbb a Kiviben feltűnt Bercsényi Pétertől tudjuk.
Már itt megjegyezzük: érdemes lenne a programok közül többet rendszeresíteni, a repertoár részévé tenni vagy legalábbis időről-időre újra megszervezni, hiszen általánosan elmondható, hogy színvonalas produkciókkal álltak elő az alkotók, melyekre érződött, hogy mindenhol sokat, de legalábbis lelkesen készültek, és melyeket a közönség is nagy élvezettel fogadott. Álljon itt most két sajnálkozás, melyekben ugyancsak az elismerés szava érződhet: egyrészt kár, hogy egy évet kell várni, a legközelebbi Színházak Éjszakájára (reméljük, erre tényleg sor kerül!), másrészt kár, hogy nem Színházak Éjszakái az esemény, ugyanis egy este alatt hiába szerettünk volna ott lenni mind a tizennégy színházban a számunkra érdekes eseményeken, valamelyik ujjunkba (sőt, többe is) harapnunk kellett. Így állt össze az az élménycsomag, melyből jelen beszámolónk táplálkozott, a résztvevő színházak zömét felkerestük, a Madáchban énekeltünk, az Operettben táncoltunk, a JASZ-ban kulisszák mögé lestünk, az Örkényben elutaztunk Japánba, a Radnótiban rímet faragtunk, a Vígben "gyopárkodtunk", a Jurányiban pedig hajnali négyig dolgoztuk fel (vagy vezettük le, kinek hogy tetszik) az eseményeket.
A közönség és az alkotók találkozásáról szólt ez a nap: bárhol jártunk, a nézők úgy érezhették, itt a szokásosnál is jobban róluk szólt a színház, nem csupán kukkoltak a sötétben, mint egy színházi estén lenni szokott, hanem kikérték a véleményüket, diskurzus alakult ki a színpad szélén ülő színész és a széksorokban helyet foglalók között. Nehéz volt otthagyni egy-egy színházat (bár erre maguk a szervezők is biztattak mindenkit), program programot követett, a jelenlevőkben pedig hamar kötődés alakult ki az iránt a hely és csapat iránt, ahol az első jó élményeket megélte. Könnyen ott lehetett ragadni a Nagymező utcában felállított utcaszínpad előtt, a Kolibri derűs gyerekzsivajtól hangos tereiben vagy az Örkény előterében működő Kék Angyal Bárban.
(16:00) A Katonában kicsit megint gyerekek lehettünk Jordán Adél diavetítéses mesemondásán, az alagsori ruhatárban megrendezett Szek:rénymatinén, ahol a kimondottan figyelmes gyerekközönség előtt olyan kedvelt mesék kockái pörögtek, mint a Pöttöm Panna vagy a Hófehérke és a hét törpe. Ahhoz pedig, hogy a diavetítés a szükséges sötétben zajlódjon, a gyermekpublikum és a mesélő együtt, erősen koncentrálva oltotta ki a világosságot (azt pedig csak mi, a hátrébb helyet foglaló felnőttek láthattuk, hogy a csoda ez esetben két lábon járt és katonás pólót viselt).
(16:30) Fél ötkor a József Attila Színházban már pezseg a Színházak Éjszakája, bár egyelőre még inkább Színházak Délutánja. Az előteret az interaktív játékok és néptáncosokkal kevert lelkes látogatók lepik el. Az egyik sarokban egy papír Csizmás Kandúr alakját állították fel színezés céljából, s nemsokára szembejön ennek élő mása is, egy tetőtől-talpig jelmezbe öltözött kandúrhölgy. (Hogy melyik előadáshoz kapcsolódik az életnagyságú macska, arra nem sikerült rájönnünk.) A tér közepén úgynevezett "néptáncos flashmob" zajlik, aminek keretében népviseletbe öltözött lányok körtáncot tanítanak a programra érkezőknek. Az általunk kinézett kulisszajáráshoz lassan megnyílik a nézőtér kapuja, ahonnan az előző csoport után Nemcsák Károly, a teátrum igazgatója lép ki, és nyájasan fogadja az újonnan érkezőket, ő lesz a kalauzunk a különleges színpadi sétán.
A jövő évad új bemutatóinak ismertetése után először a színpadon, az esti Nagymama című előadás díszletei között nézhetünk körbe, majd sorban jönnek a díszletek mögötti raktárhelyiségek, az ügyelő zegzugos kuckója, az öltözőkhöz vezető szűkebbnél szűkebb folyosók, s egy letűnt kor báját idéző fodrász- és parókaszalon, ahol az egyik színésznő loknijai készülnek éppen, hajcsavarókra tekerve. A körbevezetés a színészbüfében zárul, ahol még egy-két színészanekdotát tudhatunk meg, többek közt azt is, hogy Nemcsák Károly pályáját díszletező munkásként kezdte a miskolci színházban, és eleinte a munkáról sokkal kreatívabb és fizikailag kevésbé megterhelő elképzelései voltak, mint ahogy azt később a valóság igazolta. Kifelé menet az igazgató úr - jó vendéglátó módjára -minden egyes látogatóval kezet fogott elköszönéskor, mi pedig ismét visszatérünk a belvárosi színházakhoz.
(17:00) A vetélkedővezetésben nagy jártassággal bíró Szente Vajk a kihívásra vágyókat várta a Madách Színházba egy profin megrendezett Ki mit tud?-ra, melyen a színház előadásaival és fellépőivel kapcsolatos feladványokat kellett helyesen megválaszolni. A zongoránál nem kisebb személy, mint a Madách zenei vezetője, Kocsák Tibor ült, a hangulathoz pedig két vezető művész, Polyák Lilla és Feke Pál adta hozzá a magáét, hol segítve, hol elbizonytalanítva a játékosokat a válaszok helyességét illetően. Mikor volt Az Operaház fantomjának bemutatója? Mikor adták át a felújított Madách Színházat, és melyik előadással nyitott meg újra a színház? Sokan személyes élményekre alapozva vágták rá a jó megfejtést, így aztán csak részletekbe menő kérdésekkel lehetett kiválasztani azt a nyolc játékost, akik két csapatot alkotva végül összemérték tudásukat.
A "Madách fanok" valamint a "Ne rám nézz!" tagjai zenei részleteket ismertek fel egy-két taktusból, a közreműködő művészek által megkezdett Madách-dalokat énekeltek tovább, fényképek alapján voltak képesek beazonosítani előadásokat, színészeket, felvonásokat és jeleneteket, arról téve tanúbizonyságot, hogy ők bizony rendszeresen koptatják esténként az ülések vörös kárpitját, és betéve tudják nem csupán a repertoár darabjainak történetét, de a színészekről elérhető ismeretanyagból is up to date-ek. A közös éneklés (avagy demonstrált korrepetíció) már csak hab volt a tortán: "A felhők fölött mindig kék a ZÉG!"
(18:00) Tudták, hogy halott jelenlétében nem ajánlott teniszezni az Álmoskönyv szerint? Vagy inkább Dr. Vámos Miklós szerint, aki a Radnótiban rendelt, teltház előtt, és aki személyes tapasztalatain keresztül mesélt meglepő lazasággal az élet mellett betegségről és halálról. Íróról lévén szó hamarosan könyvek is előkerültek az asztalon pihenő szatyorból, többek között Rüdiger Dahlke A betegség mint szimbólum című örökbecsűje, melyből azt is megtudhattuk, hogy a horkolás olyan "idegfűrész", melytől leginkább a horkoló környezetében élők szenvednek, a hátterében pedig s napközben ki nem beszélt, el nem mondott dolgok állnak. Így van vagy sem, mindenki jókat derült a doktor úr átkötő történetein, és még a bambuszlégzést is megtanulhattuk távozás előtt. Egészségesebbek lettünk? Gyaníthatóan igen, hiszen a nevetés gyógyít.
(18:15) Negyed hétkor - az előző program miatt - kicsit késve kapcsolódunk be Litkai Gergely, aMikroszínpad művészeti vezetőjének élvezetes körbevezetésébe. A kulisszajárást még pont időben, a színpadra kilépés előtt kapjuk el, s egyszer csak ott találjuk magunkat a széltében és magasságában is szűkre szabott, legendás kabarészínpadon, melynek egyik különlegessége - ami furcsasága ellenére eddig még nem fogalmazódott meg bennem sem - a hosszanti oldalára állított színpad, hívja fel rá a figyelmet Litkai. Kiderül, hogy a helyi lámpapark és a hozzátartozó technikai berendezések sajnos már annyira régiek, hogy a világosítással foglalkozó szakemberek is csodájára járnak. A páholyok másik oldalára sétálva Litkai a "Dohányozni tilos"-táblákról kezd mesélni, mivel az intézményben kiemelt jelentőségük volt az előző igazgató idejében. Sas József ugyanis annyira tiltotta a dohányzást a belső helyiségekben, hogy állítólag minden ajtónál, szinte minden falon - majdhogynem egy összefüggő sort alkotva - elhelyeztetett táblákat a színházban. A következő programra sietve még elsuhanunk Hofi Géza szobra mellett, aki kissé mintha dorgálóan nézne, hogy az Operettszínházra váltunk az övé helyett.
(19:00) A Budapesti Operettszínházat délután hét órára gyakorlatilag körbevették a rajongók: a Mozsár utcai művészbejárótól egészen a Nagymező utcáig kígyózott a sor. "Utoljára fél órája engedtek be úgy két tucat embert" - mesélte az egyik várakozó, hozzátéve: "most épp nem tudjuk, hogy mi van odabent. Mindegy, azért várunk. " Arra kérdésre, hogy kivel szeretnének leginkább találkozni a társulatból, több irányból hangos és egyértelmű válasz érkezett: Keroval azaz Kerényi Miklós Gáborral. "Nekem egyébként ő a kedvenc színészem" - tette hozzá egy közelben álló fiú. Mivel az intézmény vezetője mindeddig színészként nem szerepelt egyetlen előadásban sem, nem kizárt, hogy bennfentes információhoz jutottunk.
A Házi Színpadon mindeközben megindultak az Operettszínház legújabb produkciójának, az Ördögölő Józsiásnak a nyilvános, interaktív táncpróbái. Brasch Bence, Gömöri András Máté és Lénárt Gábor vezényletével előbb a tündéretikettbe nyertünk bepillantást és megtanultuk a legfontosabb köszöntési formákat, majd a Vándorélet című dal koreográfiájába kóstolhattunk bele. Azon, hogy a legtöbb látogató már betéve tudta mind a dalokat, mind a mozdulatokat, láthatóan senki nem lepődött meg.
(20:00) Egymásnak adták át a mikrofont az Örkény színészei az előtérben működő Kék Angyal Bár színpadán, ahol Szandtner Anna, Takács Nóra Diána és a frissen a színházhoz szerződött Znamenák István egy készülő előadás dalaiból adtak elő el egy csokorra valót. A nagyszínpadon az Örkény Presszóban hallgathattak az érdeklődők beszélgetést a társulat tagjaival, egy-egy blokk között pedig a Jógyerekek képeskönyve tokiói vendégszerepléséről készült videót kommentálták az előadásban fellépő művészek, így például Debreczeny Csaba és Gálfi László. Kettejüktől azt is megtudhattuk, hogy a csapat kint léte során az 1986-ban épült - de nem sokkal a magyarok érkezése előtt teljesen felújított! - színház Mácsai Pállal mondatta fel a földrengésvédelmi szöveg magyar változatát, hogy a magyarok pontosan úgy viselkedtek Tokióban, mint a japán turisták szoktak külföldön, és hogy reggel 10 óra előtt nem szabad metróra szállni, mert könnyen fennragadhat az ember a nagy tömegben. A cifra történeteknél csak a közönség kérdezett cifrábbat, miszerint valakinek sikerült-e összejönnie kint egy japánnal. A nevetésben elsikkadt az egyértelmű igen vagy nem, de a színészek kedves, tisztelettudó és már-már túlzottan segítőkész embereknek írták le a japánokat, az országot pedig végső konklúzióként élhető helyként aposztrofálták.
(21:30) Nemrégiben mutatta be a Radnóti Színház a Mozgófénykép című előadást, melynek a harmincas-negyvenes évek atmoszféráját megidéző dalaiból többet is előadtak a színház művészei. Göttinger Pál rendező egy háromfős zenekarral, a szövegírói minőségben szereplő Hajós Andrással és nem utolsósorban az aktív és kimondottan kreatív publikummal közösen alkotta meg a színpadon Takács Bonifác alakját, az esélyegyenlőségi mentort, aki túl azon, hogy hedonista, még pénzéhes is, és noha mára már kiégett, a nudizás lehetőségét nem veti meg. Szép kihívásnak bizonyult mindezt rímbe szedni, de végül megszületett egy kiváló dalszöveg, melyet több hasonló "versremek" követett.
(22:00) Nagy fába vágta a fejszéjét a Vígszínház, ahol egy próbának álcázott lendületes, hihetetlenül ötletes és szórakoztató Csárdáskirálynő-előadással ejtették rabul a közönséget - hajnali fél kettőig fent tartva a teltházas érdeklődést. A nézőtér közepén, világító asztallapnál ült a stáb, élükön Eszenyi Enikő rendezővel, a színház igazgatójával, aki sorra szólította színpadra az egymást váltó Szilvia-jelölteket. Hegyi Barbara terhes sanzonettjét Igó Éva férfikoszorútól övezett alakja követte egy felső páholyban, de még Varju Kálmán is kipróbálta magát az országot elhagyó - az itt próbált, 1914-es változat szerint Amerikába távozó, ám Börcsök Enikő a Honti Hannának írt kiegészítéseket tartalmazó példányának játékba hozásától kezdődően már Párizsba is távozó - orfeumi virágszálként.
A közönség pedig lelkes, és mindenben partner volt: ha kell, csettintenek, énekelnek, csapatosan mennek fel a színpadra táncolni vagy demonstrálni és "gyopárkodnak", azaz annál a résznél, hogy "s a gyopár alatta kivirul" lassan felemelkednek, kezüket feltartják, és mintha a szél hajlítaná, jobbra-balra dülöngélnek. A gyors térátalakításokat és rögtönzöttnek ható szerepvariálásokat csak időnként akasztotta meg egy-egy kellék hiánya vagy nem rendeltetésszerű működése. Ilyekor Eszenyi Enikő erélyesen szólította színpadra a "készülő" produkció kellékesét, pontosabban: A kellékest, Kern Andrást, akinek rövid belépői önálló gyöngyszemei lettek az estének. Később az élet maga is beleszólt a rendezésbe, Igó Évának ugyanis éppen erre a napra esett a születésnapja, melyet a színpadra sereglő kollégák és a közönség Cecília hercegné jelenete után ünnepelt meg. Hajnali egykor még Ébren álmodott a közönség a Vígben, mely egybecseng a színház következő évadának jelmondatával is. Az utolsó képben a még mindig jól használható tavalyi poén: a kartonpapír-kampányra hajazó transzparenseken a tervezett előadások címeit olvashattuk - jó tudni ugyanis, a jövőben mely darabok miatt leszünk színházban, ha kell, kivilágos virradatig.
(22:30) A Színházak Éjszakájához képest későn, afterpartyhoz képest láthatóan korán érkeztünk meg első alkalommal a Jurányiba. A TÁP színház Alvószínházát lekésve már csak rövid terepszemlére futotta, ezzel kapcsolatban álljon itt két fontos felfedezésünk: egyik, hogy a Jurányi egyébként elképesztően hangulatos kerthelyiségében éjfélkor még tényleg volt gyermekmegőrző, a másik, hogy ilyen barátságos árakért máskor kerületeket szokás vándorolni. Egyszóval: a helynek továbbra is szemmel láthatóan lelke van. Kifele menet még pont beleütköztünk Pintér Bélába.
(00:00) Mindeközben az Operettszínházban már csak a legkitartóbb és a legelszántabb rajongók maradtak - még így is közel teltházzal. Némi csúszás lehetett a programban, mert Kerényi Miklós Máté és a Budapest Folk Jazz Band közös koncertje helyett még mindig az Operettszínház sztárjainak vetélkedője volt műsoron. Dolhai Attila több ízben nem értette a kérdést, Feke Pál összefirkálta Janza Kata dekoltázsát, Oszvald Marika pedig nem cigánykerekezett. Hiába, a színpadon is késő volt már.
(02:00) Hajnali kettőkor még több helyszínen javában zajlottak az események, ahol pedig már az utolsó nézőtől is elköszöntek, onnan a Jurányiba mentek át a legkitartóbbak. Minket is itt ért a reggel - amiből azonban már nem varázsoltunk Színházak Reggelét, hanem eseményittasan tértünk nyugovóra. És ami külön jó: ekkor már egy nappal közelebb voltunk a következő alkalomig, amikor legközelebb színházakban éjszakázhatunk.
forrás: http://fidelio.hu/
Újra megrendezik a Színházak Éjszakáját szombaton. A Fővárosi Önkormányzat 14 színháza összesen száz programmal várja a közönséget. Kiválogattuk a legérdekesebbeket Kováts Adél parókáitól Nagy Zsolt kung-fu edzéséig.
Radnóti: parókapróbálgatás és Vámos Miklós problémái
A Radnóti Miklós Színház először a gyerekek célozza, kora délután a Bárány Boldizsár gyerekprogram várja őket: táncot tanítanak nekik és díszletet festhetnek. Az Ének iskolájából kimaradt, de színpadra vágyó gyerekek énekelhetnek is a Vodku zenekarral. Később a felnőttek megismerhetik a legendás színészbüfék világát, a színház művészeivel itt lehet beszélgetni. Többek között Petrik Andrea, Wéber Kata, Martin Márta és Schneider Zoltán társalog a szendvicsek felett. Aki ennél is nagyobb izgalmakra vágyik, az próbálgathat parókákat és bajuszokat Kováts Adéllal, vagy gasztronómiai tanácsokat kaphat Gazsó Györgytől, esetleg elmerülhet a "színházművészet rejtelmeiben" Szervét Tiborral. A gyerek miatt sem kell aggódni, mert amíg a szülők Szervét Tiborral kvaterkáznak, Szávai Viktória vigyáz rájuk.
Este Vámos Miklós rendel, aki nem kevesebbet ígér, mint hogy "testi és lelki problémák unalmas taglalásával hervasztja a nagyérdeműt, bárkit megvizsgál, aki ki mer állni a színpadra". Később a közönség megnézheti a 4 jelenet egy házasságból című előadást Csomós Marival, Kováts Adéllal, Petrik Andreával, Szávai Viktóriával, Bálint Andrással és Szervét Tiborral. Ezután a Mozgófénykép című előadás dalaiból a Dinyés Zenekar és Hajós András ad elő.
Vígszínház: öltözzön csárdáskirálynőnek!
A Vígszínházban először a Csárdáskirálynő próbáját nézhetik meg az érdeklődők. Nem hagyományos próba lesz, hanem interaktív, ugyanis a színészek a közönség közreműködésére is számítanak. Elvetélt rendezőknek ideális alkalom arra, hogy többek között Hegedűs D. Gézát, Hegyi Barbarát, Igó Évát, Kern Andrást, Kútvölgyi Erzsébetet vagy Tahi Tóth Lászlót instruálják. A darab rendezője egyébként Eszenyi Enikő, a színház igazgatója. Ezután komolyra fordítják a szót és Eszenyi kihirdeti a következő évad programját, majd egy beszélgetés következik a színház jövőjéről. Este ismét a Csárdáskirálynőjé a főszerep, aki be szeretne öltözni a darab jelmezeibe, megteheti, sőt, a színpadon parolázhat a színészek között.
Örkény István Színház: Pogány Judit mesél, a néző bolyong
Az Örkény Színházban Pogány Judit várja a gyerekeket, aki Bartos Erika Bogyó és Babóca történeteit meséli el nekik, "ahogy csak ő tudja". A felnőtteket a Kék Angyal Bárban várják, ahol fellépnek a színház színészei és sokan mások, elhangzanak dalok az előadásokból. A bár egészen hajnali egyig nyitva lesz. Akit érdekel, hogy a Turné című filmben túloztak-e, megnézheti a színház útifilmjét, amit tavalyi kéthetes japán turnéjukról készítettek. A színészek élőben kommentálják is a látottakat. Emellett kulisszajárás is lesz, ahol nem tanácsos lemaradni a csoporttól, mert a színház valóságos labirintus. Nehogy valakit Mácsai Pálnak kelljen megkeresni.
Szabad Tér Színház: bor és James Bond
A Szabad Tér Színház nem bízza a véletlenre, borkostolóval nyitja az estét. A Parádé 75-öt, a 75 éves Margitszigeti Szabadtéri Színpad ünnepi borkülönlegességét lehet megkóstolni. Az első 100, náluk regisztráló párost meg is ajándékozzák egy üveg Parádé 75 borral. Míg a gyerekek Süsüt simogatják, a felnőttek táncot és zumbát tanulhatnak. De szerveznek várostörténeti sétát is, ahol épületeket, hírességeket és meghökkentő történeteket ismerhetnek meg a Városmajorban. Az este James Bond jegyében telik, többek között a Voice-ból ismert Gájer Bálint és Veres Mónika énekel filmslágereket.
Jurányi Közösségi és Produkciós Inkubátorház: kung-fu Nagy Zsolttal
A Jurányiban ír sztepptáncot, kortárstáncot, akrobatikát és zsonglőrködést tanulhatnak, de lesz jóga Stefanovics Angélával és kung-fu edzés Nagy Zsolttal. Akiknek ezután még lesz kedve nevetni, azoknak húsz perces vicces jelenteket ad elő Jankovics Péter, Stefanovics Angéla, Andrássy Máté, Tamási Zoltán, Bánki Gergely.
József Attila Színház: sakk és ária
A József Attilában Portisch Lajos sakkozó ária és dalestjét nézhetik meg, melyben a színház vezetője, Nemcsák Károly is közreműködik. Az előadás után sakk szimultán következik Portisch Lajossal, vagyis mindenki eldöntheti, hogy az éneklő vagy a sakkozó Portisch tetszik neki jobban. Itt is fellép egy, a Voice-ban megismert énekes, Fehér Adrienn és Jónás Andrea Aretha Franklin, Barbara Streisand, Whitney Houston dalokat és filmslágereket énekel majd.
Madách Színház: Mary Poppinsok kerestetnek
A Madách Színház kihasználja, hogy egyik színésze rutinos műsorvezető és vetélkedőt rendez Szente Vajkkal. A téma természetesen a Madách, szóval a színház rajongói komoly előnnyel indulnak. Ezután Posta Victor, akit Fantom, Fáraó, Pilátus vagy Vronszkij is volt már koncertet ad: zongorázik, pop- és rockslágereket ad elő. A Madáchban is gondolnak a beöltözni vágyókra, Az Operaház Fantomja és a Mary Poppins jelmezeit is fel lehet venni, de, akinek valamiért ez a vágya, megkaphatja a Macskák sminkjét is. Aki még ennél is jobban szeretne színésszé lényegülni, az megtanulhatja és előadhatja a színpadon a Mary Poppins híres dalát, a SZUPERFENOFRENETIKOMAXIKAPITÁLIST. Ehhez innen kívánunk sok sikert.
A programokról ennél is részletesebben itt olvashatnak.
forrás: http://index.hu/
Különleges programokkal rendezik meg a Színházak éjszakáját szombat déltől vasárnap hajnalig: a Fővárosi Önkormányzat 14 színháza összesen száz produkcióval várja a közönséget.
Második alkalommal rendezik meg a Színházak éjszakáját Budapesten. A nézők a rendezvényre érvényes karszalag megvásárlásával a programban résztvevő színházak bármelyikébe ellátogathatnak.
A színházak erre az alkalomra született produkciókkal, gyerekprogramokkal, koncertekkel készülnek, a közönség beszélgetéseken, kulisszajáráson és tánctanításon vehet részt. A rendezvényhez idén a Jurányi Inkubátorház is csatlakozik, az esemény hajnali záró programját itt tartják.
A rendezvény programja a www.szinhazakejszakaja.hu oldalon olvasható. A színházak mellett az interneten is meg lehet vásárolni a karszalagokat, de azok átvétele a teátrumokban zajlik. A felnőtt belépő 1700, a diák 1000, a gyerek karszalag 6 éves korig 100 forintba kerül.
A Színházak éjszakáján a Jurányi Inkubátorház mellett a Budapest Bábszínház, a Budapesti Operettszínház, a Centrál Színház, a József Attila Színház, a Katona József Színház, a Kolibri Színház, a Madách Színház, az Örkény Színház, a Radnóti Színház, a Szabad Tér Színház, a Thália Színház, az Újszínház és a Vígszínház vesz részt.
A színházak programjai között szerepel a Bábborzongató Barangolás, az Ördögölő-Csűrdöngölő, aSzívből Soul, az Alvószínház felnőtteknek, a Nézőhorgászat, a L’Élek, a Kék Angyal Bár, aMozgófénykép-dalok, a Best of Kabaré című produkció és A Gondnokság című színházi sitcom 2. évadának befejező részét is láthatják a nézők ezen az estén.
A Színházak éjszakája támogatója a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA), a közmédia több magazinműsorában és hírműsorában is szó lesz a rendezvényről. A Kossuth Rádió Belépőcímű műsora élőben közvetíti a Thália Látványstúdióból az eseményeket 22 óra 10 perctől éjfélig.
Pénteken 10 óra 30 perckor a Városházán tartják a Színházak éjszakája eseménysorozat megnyitóját, amelyen Tarlós István főpolgármester, Eszenyi Enikő, a Vígszínház és Szirtes Tamás, a Madách Színház igazgatója mond beszédet. Az eseményen részt vesznek a színházakat képviselő igazgatók, színészek.
MTI
Annyira jó mai embernek lenni, a jelenben élni, hogy ennél már csak az a jobb, ha beléphetünk a múltba. Hát még ha ezt könnyedén és laza vállrándítással tehetjük, mert emlékképek kavalkádjában zenés vígjáték köntösébe csomagolják számunkra, annál jobb. Valami ilyesmit hozott létre Göttinger Pál a Radnóti Színház társulatával, amikor színpadra állította a Mozgófénykép című Nényei Pál darabot.
Ha szívesen utaznának vissza a múltba, akkor erre két és fél óra áll rendelkezésükre, és az utazás során nem elég, hogy megelevenednek az 1930-as évek, de még a jelenetek és szereplőik is nagyon, nagyon ismerősek.
Már a nevük is, pedig csak a kor hírességeiről vannak elnevezve, annak megfelelően, hogy ki-kicsodát játszana, ha ez a történet a vásznon zajlana. Például Törzs Jenő (Szervét Tibor) lenne a gazdag gyártulajdonos, és Perczel Zita (Petrik Andrea) játszaná a lányát. Kemény feladat ez a színészeknek, hiszen nem csak arról van szó, hogy egy szerepet kell játszaniuk, de még azt is megkötik, hogyan tegyék. És pont ettől az ötlettől olyan zseniális a Mozgófénykép.
A történet persze a felszínen bugyuta, mint egy Kabos-vígjáték: a gyártulajdonos lánya beleszeret az apjánál álbajusszal ténykedő ellenlábasba és viszont, míg a zord apa egy orfeumi énekesnő karjaiban keresi szigorú titokban a boldogságot. Aztán persze kiborul a bili, dugába dől a fúzió és a kacifántos helyzetet tetézi, hogy meghívják a bálba az igazi dívát, a nagy, hosszú szipkás Karády Katalint.
Azt beszélik, Nényei direkt a Radnóti társulatára írta a darabot, és valóban, akad néhány egészen nagyszerű külső hasonlóság, ilyen például Perczel-Petriké, Jávor-Adorjánié vagy Ráday-Rétfalvié. Emellett az író egy jól összeszerkesztett áltörténetet írt köréjük, ami ráadásul úgy kortárs, hogy közben mind szövegben, mind cselekményben a múlt kliséit vonultatja fel.
Persze dehogy klisék ezek, inkább csak klasszikusok, tele utalásokkal a kort és méginkább a kor hangosfilmjeit ismerők részére. A Dinnyés Dániel írta zenéhez élvezhetően illeszkednek Hajós András dalszövegei, sehol sem bújt elő belőle a Geszti Péter, ami óriás mázli, így a legváratlanabb pillanatokban dalra fakadó szereplők tényleg hozzátesznek a történethez, a nosztalgikus emlékek pedig még valóságosabbá válnak.
A színészi játékból annak ellenére is le lehetne venni, hogy ki kit játszik, ha nem neveznék nevükön a kor sztárjait, vagy ha nem adnák szájukba a mindenki által ismert szavakat. Petrik Andrea igazából a második felvonásban talál rá Perczel Zitára, Szervét pedig egy kicsit hezitál Törzs Jenő és a gyártulajdonos között, míg Adorjáni Bálintnak Jávor a középső neve és Gazsó György se viszi túlzásba a Hyppolitozást. Kováts Adél laza öniróniával hozza Karádyt, de neki legalább csak egy rettentő híres dívát kell játszania, míg az ellenpontját megszemélyesítő Barkay Micikeként Szávai Viktória az, akinek a darabbeli neve ugyan egyáltalán nem került bele a színháztörténelem könyvekbe, viszont így is tökéletesen illeszkedik ebbe a mesébe.
A Mozgófénykép élvezetéhez nem kell különösebben ismerni a régi időket, persze ha mégis képben vagyunk a színészekkel, szerepeikkel, és azzal, ami a két világháború között történt, akkor azért nagyobb az élvezet. Viszont amúgy is bőven elmegy szórakoztató kortörténetnek pont ugyanúgy, mint egészestés limonádénak.
forrás: http://divany.hu/
Nényei Pál: Mozgófénykép – Radnóti Színház
Fehér Anna Magda
A Radnóti Színház Mozgófénykép című „filmvégjátékában” Karády Katalin és Jávor Pál közös gyermekének, Perczel Zitának naiv és tragikus szerelmi évődését kísérhetjük figyelemmel. Történik mindez egy magyar-német fúzió árnyékában, valamikor vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzásának alkonyán, Budapesten.
A szerző egy kissé bogaras. A mű egy bájos zagyvaság, de talán mégis rávilágít a kor természetére, bár, hogy melyik korszakról van szó, az nem jelenthető ki egészen pontosan. A számos helyzetkomikummal, félreértéssel és félrelépéssel, inkognitóval, fúzióval és illúzióval összezavart történetben nem is csoda, hogy az apa nem ismeri fel gyermekét, lány a fivérét, csábító a felszarvazott férjet és viszont. Ám mivel senki sem látja át a helyzetet, mindenki a saját maga igazságát hazudja magának és másoknak, így vígan élnek és remélnek a hősök, szerelmek, barátságok, nagy üzletek köttetnek kis híján.
Nényei Pál ifjú szerző, akinek a Mozgófénykép az első bemutatott darabja. Bálint András igazgatóval dolgozott együtt a Radnóti Színházban látható végső verzión, így a mű valamelyest a társulatra íródott. A kiindulópont a magyar filmgyártás aranykorának és az első magyar sztárok szellemének megidézése. Nényei úgy osztja ki a szerepeket, mintha filmet rendezne a hőskorszakban. Törzs Jenő játssza a gazdag tulajdonost, Perczel Zita Törzs ugribugri leányát, Kabos Gyula ezúttal a komornyik, és sorolhatnám. A színészek egyrészt egy-egy közismert sztárt alakítanak, másrészt, az arra a sztárra illő szerepet, valamint a dráma valamelyest saját adottságaikra is íródott. És ha mindez nem elég, a szerepnek és a sztárnak épp ugyanaz a neve, Szervét Tibor játssza Törzs Jenőt, aki a Törzs Jenő nevű gazdag tulajdonost alakítja. A játékból úgy tűnik, Göttinger Pálnak nem volt egyértelmű rendezői utasítása, hogy a szerepet, a sztárt vagy mindezek paródiáját alakítsa a színész. A dráma szerint sem egyértelmű, hogy a színésznek a sztárt kell játszania vagy a sztár szerepét, hiszen a záró jelenetben a sztárok magánéletét, tragikus sorsát idézik meg. A végjátékban Horthy barátságosan köszönti a kor színészóriásait, majd Jávor jelenti neki, hogy Sopronkőhidára viszik, Karády elmondja, hogy a Gestapo börtönzi be, Kabos szerényen megjegyzi, hogy Amerikában már alulról szagolja az ibolyát. Magában a történetben is gyakran álruhában, inkognitóban jelennek meg a szereplők, eljátszanak egy szerepet mások megtévesztésére. Az előadáson belül többször meghajolnak a színészek egy-egy jelenet után, egy színház a színházban, mozi a színházban, magánélet a színházban játékot láthatunk.
Nényei drámája gyakran és hosszasan idéz dalszövegeket, a szereplők Karády slágereivel fejezik ki magukat prózában. Ám egy filmvígjátékból a dalok sem maradhatnak el, a stílus káosza mintha inspirálta volna Hajós András csavaros dalszövegeit, amelyek hol dramaturgiailag eltalált ponton szólalnak meg, és ráerősítenek a váratlan fordulat és a belül dúló érzelmek kifejezésére, hol viszont békebeli életképeket idéznek ráérősen, késleltetik a kilátástalan végkifejletet.
A színészek szinte kivétel nélkül remekül énekelnek. A bemutatón különösen Petrik Andrea és Rétfalvi Tamás kettőse, a szúrós bajusz dala volt pezsdítő élmény. Petrik Andrea Perczel Zita szerepében végig üdítő színfoltja az előadásnak, nagyrész az ő figurája kezébe adta az író a kártyák keverését is. Kováts Adél megtört, fásult dívaként mutatja be Karádyt. Szervét Tibor, úgy érzem, még nem igen barátkozott meg Törzs szerepével, bár neki van a legnehezebb dolga, mert szinte jelenetről jelenetre változik a figura megvilágítása. Először gyáva nőcsábász, aztán szerető apa, majd karót nyelt balfácán, fifikás üzletember, megcsalt és megbocsátó férj, bántalmazó agresszor. Szávai Viktória orfeumtáncosnője is hol szemérmetlen kéjnő, hol minden ledérségen felülemelkedő művész. Adorjáni Bálint játssza Jávor Pál szerepét, néha megidézi a színész sírva mulató, nagyhangú kifakadásait, sármja lehengerlő, de csak karikatúra. Gazsó György szívmelengető alakítást nyújt Kabos szerepében, néhány dadogós mondat erejéig idézi fel a klasszikus figurát. Katona Gábornak a dalbetétekhez készített koreográfiái a kis térben is jól működnek, különösen Jávor csónakázótavi kalandja emlékezetes és derűs jelenet.
Dinyés Dániel és négytagú zenekara a vígszínházbeli szenzáció levezénylése után egy egészen hasonló kezdeményezés, a radnótibeli fúzió kíséretét vállalja el. A Mozgófénykép zenei anyaga egységesebb, egyszerűbb, de éppoly szórakoztató, mint A zöld kilencesé. Az élőzene mindig nagyon szerencsés a színházban, sok kis apró játékra ad okot a zenészek és színészek között. A zenekar ezúttal nem az árokban ül láthatatlanul, hanem egy rajzfilmbe illően meghajló gangon foglal helyet. Amilyen egyszerű és üdítő a zenei világ, amilyen egységes és jól szabott a jelmez, olyan összetett jelentésű és csúnyácska a díszlet, kaotikus, mint az egész előadás. A falakat koszos cselédruhákból, elnyűtt katona zubbonyokból varrt kárpit fedi, ez az igazgatói iroda bútorzatához sehogy sem passzoló elem. A kárpit valószínűleg a 30-as 40-es évek nyomorú és nyomasztó valóságát hivatott a habos-babos játék köré keríteni. Újabb szimbolikus díszletelem a jókora filmtekercs, ami talán a gangot tartja, s rajta a négy zenészt. Két keret is látható a színpadon, a nyitójelenet filmképét szegélyező motívum a nagyszínpadot is keretezi, mintha mindaz, amit látunk, nem lenne más, mint egy filmvígjáték a vásznon.
Nemcsak a szerepek, a történet és az írói stílus, valamint a színpadkép zavaros, de azt sem tudhatjuk, melyik korban járunk. Az előadás egy elbábozott, kezdetleges némafilm jelenettel kezdődik, hőseink moziban vannak és rácsodálkoznak a vásznon feléjük robogó automobilokra, és a párhuzamos vágás csodájára, pedig a történet idején elvileg éppen Jávor és Karády korszakát éli a magyar filmipar. Ez az anakronizmus persze nem kérhető számon a szerzőn, aki nem teketóriázik, megidézi egy-egy kikacsintás erejéig a Lenin körutat és a Kossuth tér szomorú sorsú fáit is darabjában. A történet számos filmvígjáték karakterét, helyszíneit, fordulatát vegyíti, de egy konkrét jelenet központi szerepet kap a történetben. Háromféle interpretációban is megidézik az 1939-ben készült Halálos tavaszcímű film ominózus, vetkőzős jelenetét. A Halálos tavasz volt Karády Katalin első filmje, a jelenet szerint Jávor Pál oldalán egy kieső budai kis házba, egy szerelmi fészekbe mennek a fiatalok, ahol a férfi megkéri a nőt, hogy bár ő nem néz oda, a zongorát veri, vetkőzzön le a jelenlétében. A film Karády karját, csupasz vállait, lábának árnyékát mutatja csak és egy kitömött, falra szerelt mókuson landoló neglizsét, mégis ez a jelenet egy csapásra szexszimbólumot teremtett Karádyból. Az előadásban ez a légyott idéztetik meg parodizált és teátrális olvasatban, de ezúttal a jelenetet megzavarja egy felszarvazott férj is. Először Jávor Pál meséli el a történetet a saját szemszögéből, mint hős amorózó írja le magát. Aztán Törzs Jenő idézi fel az eseményeket a megbocsátó férj oldaláról. Végül Karády a bántalmazott nő szerepében tetszeleg. A történet szerint ezen a délutánon fogant a mit sem sejtő leány, Perczel Zita, aki nem tudja, hogy nem Törzs, hanem Jávor az apja. És azt se képzelte volna álmában sem, hogy az anya maga Karády Katalin, aki egyben szerelme, Ráday Imre anyja is. A fúziót ünneplő bálon mindenre fény derül, a sok hacacáré végzetes tragédiát takargat. Horthy Miklós belovaglása a feldobott labdát még feljebb röpíti, de hamar kiderül, a figura megjelenése a történelem mocskába hempergeti bele a filmeket idéző színpadi álomvilágot. A kormányzó a kibogozhatatlan viszonyokat nem rendezi egy csapásra, mint Shakespeare veronai fejedelme, hanem miután tisztázza, hogy ki kicsoda valójában, és milyen szörnyűségek várnak rá, vállrándítva, sután kiporoszkál fehér lován a színről.
forrás: http://ellenfeny.hu/