Bár a horrorfilmeket elkerüli és tinédzserként a nyomozók helyett az indiánokért rajongott, Jaskó Bálint most mégis fejest ugrott a Baker Street misztikus világába. A Thália Színház Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély című produkciójában a színész hét különböző karakter bőrébe bújik. Ennek kapcsán kérdezte a Fidelio.
Jaskó Bálint 2023 óta erősíti a Thália Színház társulatát, és bár elmondása szerint korábban elkerülte a Sherlock-univerzum, a mostani próbafolyamat során lenyűgözte őt Sir Arthur Conan Doyle hősének világa. A Ken Ludwig által írt darab különlegessége, hogy míg a címszereplőt (Zayzon Zsolt) és Watsont (Mózes András) fix színészek játsszák, a körülöttük lévő teljes világot mindössze három művész – Kövesi Csenge, Hevesi László és Jaskó Bálint – kelti életre.
A színész számára a produkció igazi fizikai és szellemi kihívás, hiszen összesen hét figurát formál meg: „Egy komoly táblázat állt össze a gyorsöltözésekből, elképesztő munka” – mesélte, hozzátéve, hogy a váltásokban van valami felszabadító játékosság.
Az egyik nagy kedvence például egy Hans nevű karakter, akinek mindössze négy mondata van, mégis minden próbán sikerül valami újjal megnevettetnie kollégáit.
Az előadás rendezője, Göttinger Pál a folyamat elején világossá tette: nem egy súlyos, társadalmi kérdéseket feszegető darab, hanem egy „egyszerűen csak jó” előadás létrehozása a cél.
„Bírom a gyors tempóját és a humorát. Inspirál, amikor az én egyik hülye ötletemre ő mond egy még annál is hülyébbet. Ha egy jó rendezővel dolgozik az ember, úgy érzi, egy nyelvet beszélnek, és hogy az előadásban az ő ötletei, a véleménye, egyénisége is benne van. Felszabadító Palival dolgozni, az elejétől kezdve azt érzem, hogy értjük egymást, ami nyugodt és bizalmi környezetet teremt” – fejtette ki Jaskó Bálint.
Azt is hangsúlyozta, hogy a nézőknek szüksége van a minőségi kikapcsolódásra: „Ha elfáradtam, tele van a fejem, akkor nincs kedvem olyat nézni, ami plusz, nehéz feladatokat ad nekem… Sherlock Holmes világa pont ilyen, misztikus, érdekfeszítő, más, de mégsem terhel meg.”
A színész szerint a szakmában hosszú ideig lenézték a szórakoztató műfajt, de ez a szemlélet szerencsére változóban van. A Thália színpadán egy látványvilágában klasszikus – pipázó, keménykalapos – Sherlock-adaptációt láthat a közönség, amely egyszerre épít a kollektív kulturális tudásra és a színészek improvizatív energiáira.
A teljes interjú itt olavsható.
Jaskó Bálint 2023 óta erősíti a Thália Színház társulatát, és bár elmondása szerint korábban elkerülte a Sherlock-univerzum, a mostani próbafolyamat során lenyűgözte őt Sir Arthur Conan Doyle hősének világa. A Ken Ludwig által írt darab különlegessége, hogy míg a címszereplőt (Zayzon Zsolt) és Watsont (Mózes András) fix színészek játsszák, a körülöttük lévő teljes világot mindössze három művész – Kövesi Csenge, Hevesi László és Jaskó Bálint – kelti életre.
A színész számára a produkció igazi fizikai és szellemi kihívás, hiszen összesen hét figurát formál meg: „Egy komoly táblázat állt össze a gyorsöltözésekből, elképesztő munka” – mesélte, hozzátéve, hogy a váltásokban van valami felszabadító játékosság.
Az egyik nagy kedvence például egy Hans nevű karakter, akinek mindössze négy mondata van, mégis minden próbán sikerül valami újjal megnevettetnie kollégáit.
Az előadás rendezője, Göttinger Pál a folyamat elején világossá tette: nem egy súlyos, társadalmi kérdéseket feszegető darab, hanem egy „egyszerűen csak jó” előadás létrehozása a cél.
„Bírom a gyors tempóját és a humorát. Inspirál, amikor az én egyik hülye ötletemre ő mond egy még annál is hülyébbet. Ha egy jó rendezővel dolgozik az ember, úgy érzi, egy nyelvet beszélnek, és hogy az előadásban az ő ötletei, a véleménye, egyénisége is benne van. Felszabadító Palival dolgozni, az elejétől kezdve azt érzem, hogy értjük egymást, ami nyugodt és bizalmi környezetet teremt” – fejtette ki Jaskó Bálint.
Azt is hangsúlyozta, hogy a nézőknek szüksége van a minőségi kikapcsolódásra: „Ha elfáradtam, tele van a fejem, akkor nincs kedvem olyat nézni, ami plusz, nehéz feladatokat ad nekem… Sherlock Holmes világa pont ilyen, misztikus, érdekfeszítő, más, de mégsem terhel meg.”
A színész szerint a szakmában hosszú ideig lenézték a szórakoztató műfajt, de ez a szemlélet szerencsére változóban van. A Thália színpadán egy látványvilágában klasszikus – pipázó, keménykalapos – Sherlock-adaptációt láthat a közönség, amely egyszerre épít a kollektív kulturális tudásra és a színészek improvizatív energiáira.
A teljes interjú itt olavsható.
Sok helyszín, még több karakter és rengeteg kaland – ritkán írható le így egy színházi előadás, különösen akkor, ha mindössze öt színész játssza. Sherlock és szövetségesei hatalmas tereket járnak be: a Baker Street 221B alatt álló legendás háztól titkos folyosókon át egészen a baljós vízesésekig. Mindezt egyetlen, ügyesen mozgatott forgószínpad teszi lehetővé. A hang- és fénydesign, valamint a történet monumentális és kalandos világa filmszerű élményt teremt – olyan kaput nyit a színház felé, amely tökéletes belépőt nyújthat azoknak a kamaszoknak, akik még ódzkodnak a műfajtól, de ugyanígy azoknak is, akik egy könnyed, szórakoztató estére vágynak.
A történet szerint Sherlock Holmest (Zayzon Zsolt) maga a cseh király (Hevesi László) keresi meg egy megbízással, aki egy nemzetközi kémkalandban zsarolás áldozatává esett. Izgalmas ügynek ígérkezik, ezért először kicsit vonakodva, de a detektív mégis elvállalja az ügyet, mikor a király kiejt egy rég nem hallott nevet: Moriarty professzorét. Sherlock és elengedhetetlen társa, Dr. Watson (Mózes András) munkának lát, hogy felgöngyölítsék a rejtélyt, előcsalják a professzort és megtartsák a világbékét. A rengeteg bonyodalom közepette még egy amerikai színésznő, Irene Adler (Kövesi Csenge) személyében a szerelem is ráköszön a detektívre, pedig sose hitte volna, hogy képes lesz szeretni.
Már a történet szinopszisából is érezhető, hogy itt bizony nem csak egyetlen helyszínen összezárva fognak egymással beszélgetni a karakterek, hanem átvonulnak amennyin csak kell, hogy megállítsák az ördögi Moriarty professzort. Azonban a gyors helyváltoztatás a filmekkel ellentétben a színpadon meglehetősen nagy kihívásnak bizonyul, hiszen logikus módon a színházban nem lehet két különböző helyszínen játszódó drámai jelenetet egy egyszerű vágással összekötni. A darab azonban minden rendelkezésére álló eszközt alkalmaz, hogy ez ne legyen probléma, és a filmhez lehető legközelebbi élményt nyújtsa a színházi kereteken belül is. Vetítéses fotómontázs, narráció és természetesen a fantasztikus hangdesign, ami mindezt összeköti és felruházza stílussal.
Egy teljes szonikus kép rajzolódik ki, olyan aláfestő zenékkel és hanghatásokkal, amik nem csak egy-egy ponton bukkannak fel az előadásban, hanem teljesen végig is kísérik azt. Ha kell sejtelmes és atmoszférikus – ami igazán jól kiegészíti a fényekkel megfestett füst misztikusságát –, ha kell megszólal a filmekből ismert hegedű komikus dallamvezetése, ha pedig verekedésre kerülne sor, egy kis ír-punk is felcsendül. A zene miatt lesz egy plusz színezete a jeleneteknek, egy olyan extra jelentésréteg, ami ilyen mértékben általában kevésbé van alkalmazva színházban. Persze a folytonos zene az előadások többségénél nem működne jól – hiszen ez alapvetően mostanra már inkább a filmek jellemzője lett –, egy ennyire kalandos és mozgalmas előadásnál, amiben senkinek sincs annyi idő kibontani a karakterét a szokásos párszavas jelzőkön kívül, a zene nagyban hozzájárul az alaphangulat felfestéséhez.
Hasonló dicséret illeti a díszletet is, ami a forgószínpadon különböző szekciókra van bontva, így egyáltalán nem probléma a történet által diktált gyors helyszínváltoztatás: mire megszoktunk egy berendezést már érkezik is a következő, majd a következő és a következő. Összesen négy háromszög alakú cikkre különül el a tér, azonban ennél jóval több helyszínt bejárnak – ami azt jelenti, hogy amíg az egyik teret nem látjuk, addig ott nagyban folynak az átrendezések és pakolgatások. Ennek sikerességének pedig az a bizonyítéka, hogy mindebből nézőként csak annyit lehet észrevenni, hogy már megint egy újabb, eddig nem látott helyiség tárul elénk.
Ezeket a tereket persze meg is kell tölteni élettel, és nem lehet elvárni, hogy például Mrs. Hudson, Sherlock házvezetőnője ott legyen a Baker Streeten is meg a Cseh nagykövetségen is takarítson. Ellenben az őt alakító Kövesi Csengétől már el lehet, hiszen összesen három szerepet tölt be ő is, köztük Sherlock szerelmét, Irene Adlert is ő alakítja. De ugyanígy több szerepet játszik Hevesi László és Jaskó Bálint is, aki szemmel láthatólag fürdőzik ennyi karakter megformálásában.
A Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély egy igazán könnyed, de annál grandiózusabbnak ható nagy kaland. Kiváló előadás, ha elfáradtunk a hétköznapok pörgésében, ha egy ideig kicsit elég volt a nehéz kérdésekkel foglalkozó előadásokból, illetve, ha be szeretnénk vezetni egy kamaszt a színház sokszínű világába. Filmszerű megoldásai miatt egy egészen újfajta élményt kínál, ami ismerős eszközei révén könnyedén magával ragad. Nem utolsósorban a Sherlock fanokra is gondoltak, akik felismerhetik a detektív egyéb történeteit is a cselekményben.
forrás: https://deszkavizio.hu/
December 6-án mutatta be a Thália Színház Arthur Conan Doyle jól ismert karaktereivel a Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély című előadását, amely kellemes kikapcsolódást nyújt minden nézőnek. Egy krimitől nem is kell többet elvárni, mint hogy szórakoztasson.
A krimik eredendően a rejtélyekről, valamint e rejtélyek megoldásáról, azaz elsősorban a nyomozás fordulatairól szólnak. Ez alapvetően drámai, hiszen élet és halál kérdéseiről, valamint a bűn természetéről mesélnek, mégis a jó krimi izgalmai tökéletes kikapcsolódást nyújtanak immár több mint egy évszázada. Az ilyen történeteknek ugyan van valamilyen morális rétege is, ahogy Sherlock Holmes eredeti világának és majd minden interpretációjának, de nem ezért olvassuk őket, hiszen a klasszikus bűnügyi mesékben minden fekete és fehér, a bűnös megbűnhődik, és mindig győz az igazság. Mi történik azonban, ha mindebből csak a szórakoztatást hagyjuk meg, és minden mást elfelejtünk? Egy színpadi krimivígjáték lehet akár paródia, amely kinevetteti a műfajt vagy a klasszikus karaktereit. A Thália Színház produkciója nem tör ilyen babérokra, csak magára ölti egy krimi dramaturgiai mázát, és megtölti önfeledt vidámsággal. A hatás pedig nem marad el, csak tudjuk, mire vettünk jegyet.
Az előadás során elsőként a rendezés precízsége szúr szemet: minden mozdulatnak, minden pillantásnak és szónak megvan a pontos helye, bár ez néha a színészi játék rovására megy. Egy-egy fűtött pillanatban mintha a szituáció hamarabb kívánna meg egy felállást vagy éppen a másikhoz való odarohanást, a színésznő mégis a székébe ragasztva kivár az adott végszóig, amikor végre felállhat. Ettől olykor laposabb lesz a jelenet, holott igen nagy potenciál lenne benne. Ugyanakkor ennek a precízségnek rengeteg előnye is megmutatkozik, hiszen például jó pár verekedés jelenik meg a darabban, amelyeket enélkül a pontosság nélkül gagyinak és kellemetlennek éreznénk. Ám a verekedések kidolgozottak, ügyesen koreografáltak és filmszerű jelenetekre emlékeztetnek ennek a pontos koreográfiának köszönhetően.
Izgalmas, ahogy egy ilyen sok szereplővel dolgozó előadást csupán öt színésszel valósít meg a rendező. Két állandó karakter áll a középpontban, Sherlock Holmes és Dr. Watson Zayzon Zsolt és Mózes András alakításában, de Kövesi Csenge Irene Adleren túl még Mrs. Hudsont is megformálja, ahogy Hevesi László és Jaskó Bálint az összes többi mellékszereplőt. Ez utóbbi két színész számos szerepbe bújik meglehetősen rövid időn belül, ami szintén nagy pontosságot és bravúros szervezést igényel, és mindezt látványos sikerrel abszolválják.
Könnyed nadrágszerepek
Az eredeti műfaj, a kriminovella megköveteli egy mindentudó narrátor szerepét. Ezt Dr. Watson (Mózes András) karaktere oldja meg, aki frontálisan, közvetlenül a nézőkhöz szólva meséli el megfigyeléseit, és avat be a történet részleteibe, sőt foglal össze a színpadon meg nem jelenő eseményeket. Mózes András remekül oldja meg ezt a statikus feladatot, érthetően, megfelelő hangsúlyokkal mesél, olykor kifejezetten izgalmassá teszi a szárazabb történetmesélés nehéz műfaját. Játéka kitűnő akkor is, amikor nem narrátorként, hanem a történet szereplőjeként jelenik meg a színpadon, és bár a darab sok helyet ad ripacskodásra, de ő ebben nem, vagy csak ízlésesen vesz részt. Karaktere tisztán fel van építve, nem extravagáns, de nem is szürke egér. Szépen eltalálta az egyensúlyt a játékában ehhez a szerephez.
Zayzon Zsolt Sherlock Holmesa viszont igencsak eltér attól a hidegvérű zsenitől, akit megszokhattunk az eredeti művekből és a korábbi interpretációkból.
Bár a szereplők közül többen is kiemelik a darab során, hogy Sherlock mostanában eltérően viselkedik a megszokottól, és igen gyerekes vagy éppen félős, esetleg feldúlt, ám ezeket a változásokat a néző nem érzékeli. Nincs meg a kontraszt az előadás elején lévő nyugalmi állapot és az események hozta lelki feldúltság között, pedig a karakterbe beleférne a végletes nyugalom és észszerűség, valamint ezzel ellentétben az önmagát is meglepő érzelmesség. Így csupán mások elmondásából tudjuk meg Sherlock Holmes lelki állapotát, de ez némi hiányérzetet hagy a nézőben.
Irene Adler karakterét a nőiesség, a karizma, a Sherlockkal versenyre szállni tudó zsenialitás jellemzi általában a korábbi interpretációkban. Ebben a szerepben igen nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, hogy erős női karakter legyen, mégse hasson arrogánsnak. Kövesi Csengének gyakran sikerül elérnie ezt, ám néha egyszerűen egy arrogáns kislánynak tűnik a színpadon.
Ráadásul nála érződik a legjobban, hogy mennyire megkötik a rendezői utasítások. Érzelmes megnyilvánulásaival nincs összhangban a testbeszéde. Egyik jelenetében például, bár karaktere szerint ő maga is zseni, mégsem vesz részt Sherlock Holmes és bátyja nyomozói fejtegetésében, csupán gyermekien eljátszadozik egy, a kutatáshoz használt szemüveggel, így karaktere gyengének és semmitmondónak hat. Dicséretes munkát visz véghez, mikor utcagyerekként vagy Adler kisasszony szerepében több verekedésben is részt vesz, és semmi kifogás nem érheti Mrs. Hudsonként sem, sőt kifejezetten jó ebben a szerepben látni.
Az előadás rejtélyes főgonosza, Moriarty professzor (Hevesi László) kezdetben arc nélkül, csupán dörgedelmes hangként jelenik meg. Izgalmas megoldás ez az isteni megjelenítése ennek a titokzatos gonosznak, ahogy a visszhangos beszédre rásegít a nézők arcába világító fény. Sajnálatos, hogy a rendező nem tartja ki ezt az érzetet, mivel rögtön az első pár mondat utáni leveszi a fényt. Ezzel a karakter veszít az erejéből és félelmetességéből, de a helyzet még abszurdabbá válik, mikor a kezdeti képet egészen összetörve Moriarty teljes testi valójában megjelenik a színpadon: a gonosz zseni helyett inkább egy furcsa, kissé ügyetlen Slash-imitátor tűnik fel a Guns N’ Roses gitárosára hajazva. A rendező komikus, hosszú, fekete paróka, napszemüveg, földig érő kabát és cilinder mögé rejti a karaktert, ami szinte teljesen megfosztja a színészt a valódi játék lehetőségétől egy ilyen stílusú darabban, hiszen semmit sem látni az arcából. Fellépését és karakterének tekintélyét az is gyengíti, hogy egy minden fókuszt hanyagoló, átlagos pillanatban jelenik meg, és nincs felvezetése vagy bármiféle kiemelése érkezésének.
A négy főszereplőn kívül megjelenő emberek szinte mind csupán a nevettetést szolgálják.
Néhol igen olcsó poénok jelennek meg jól kiemelve, frontálisan a néző felé fordulva, de ha ezeket el tudja engedni a néző, és bele tud merülni pár szájbarágós viccbe, garantáltan jól fogja magát érezni. A számos komikus szerep legnagyobb részét Jaskó Bálint nadrágszerepei teszik ki. Több hasonló karakterű, kissé morgós, de szerethető öreg hölgyként is megjelenik a színpadon, miközben harsányan vagy akár rikácsolva fejezi ki véleményét, ám mégis szükség van ezekre a nevettető, kissé ripacskodó jelenségekre, hogy a történetet vígjátékká formálják át. Jaskó kényelmesen mozog szerepeiben, könnyed szórakoztatást adva, ami végső soron az egész előadás célja.
Minden jó, ha a vége jó
A rendezés sajnos éppen a tetőponton fárad el, pedig máshol jól használja a fókuszokat a rendező. Szépen helyezi rá a hangsúlyt a fontosabb beszélgetésekre, mikor többen vannak a színpadon, illetve megfelelő Dr. Watson narrátori szerepbe lépésének elkülönítése is. Mikor azonban a nyomozó csapat megtalálja Moriarty professzor titkos rejtekhelyét, és eldurrannak lövések, majd a kulcsfontosságú notesz megszerzése megtörténik, a cselekmény csupán átszalad a tetőponton. A korábbi precízség helyett itt egy felszínes, „csak essünk túl rajta” hatású rendezést kap a néző.
Érdekes rendezői döntés, hogy az egész darabban nincs súlya a halálnak.
Pedig nem csupán szó van róla, hanem konkrétan megjelenik a színen az első jelenetben egy ciánkapszula által, majd később a cseh király lelövésével vagy Moriarty végső zuhanásával. Ezek ebben a rendezői felfogásban inkább mind a nevettetés eszközei lettek. Például az első felvonás zárójelenete a cseh király meggyilkolása, amelynek kifejezetten drámai hatásúnak kellene lennie, hiszen a történet bonyodalmát okozó szereplő hal meg. Ráadásul a nagy Sherlock Holmes hibájából kifolyólag, ami A. C. Doyle karakterétől nagyon idegen, ezért ennek hangsúlyos törésnek kellene lennie. Azonban a királyt játszó Hevesi László a lövés eldurranása után egyszerűen csak megtapogatja fejfedőjét, majd ugrik egyet, és a feje nagyot koppan a színpadon. A jelenet inkább a színészért való aggódást váltotta ki és nem a tragédia vagy az izgalom hangulatát, bár nyilván nem feledhetjük, hogy egy vígjátékot nézünk, amely minden jelenetében nevettetni akar.
A számos helyszínváltást remekül oldják meg a díszlettel, amely Ondraschek Péter alkotása. Négy részre osztott forgószínpad jeleníti meg az operát, a Baker street 221B szám alatti házat, a cseh nagykövetséget vagy éppen egy óriási vízesést. Bár a díszlet hátterei igen hasonlók, a mozgatható elemek kicserélésével pillanatokon belül repítenek minket egyik helyszínről a másikra. És nem csupán forgatják a színpadot, hanem ki is használják a díszlet ebben rejlő erejét. A karakterek aktív résztvevői a váltásoknak, és kifejezetten ügyes megoldás, ahogy a nyomozó csapattal együtt haladva a néző megismeri a cseh nagykövetség szobáit, míg a díszlet három téren is átfordul. Rengeteg ember munkája, hogy időről időre teljesen átrendezzék a forgó díszlet soron következő oldalát, mindezt némán, hiszen a papírvékony fal túloldalán folyik az előadás. Munkájukért elismerés jár, ahogy a szép fénytechnika is nagy szerepet játszik ennek a sok helyszínnek az érzékeltetésében, így például a vízesés megjelenítésében.
Sokszor játszanak be a darabban hangfelvételeket, amivel önmagában nem lenne baj, hiszen ez rengetegszer igen praktikus lehet. Viszont esetünkben a felvételen megjelenő hangokból elveszik a színészi játék. A szépen hangsúlyozott és artikulált, de igen érzelemmentes szövegek után nagy a kontraszt a színpadon megjelenő remek játékhoz képest.
Szép keretes szerkezettel érkezünk meg a darab végéhez, az operába. Az egész előadás során jó volt a hangulat megteremtése különböző hangokkal, zenékkel, és itt is halljuk az előadás kezdetét jelző hangolást vagy a zúgó nézősereget. Megérkezik az operába Kövesi Csenge büszkén, kissé kihívón, ahogy Adler kisasszonyhoz illik. A szerelmes Sherlock pedig rohan hozzá az erkélyről, és elcsattan a boldog befejezést jelentő csók. Könnyed happy end, semmi tét, semmi tanulság, de minden jó, ha a vége jó.
A krimik eredendően a rejtélyekről, valamint e rejtélyek megoldásáról, azaz elsősorban a nyomozás fordulatairól szólnak. Ez alapvetően drámai, hiszen élet és halál kérdéseiről, valamint a bűn természetéről mesélnek, mégis a jó krimi izgalmai tökéletes kikapcsolódást nyújtanak immár több mint egy évszázada. Az ilyen történeteknek ugyan van valamilyen morális rétege is, ahogy Sherlock Holmes eredeti világának és majd minden interpretációjának, de nem ezért olvassuk őket, hiszen a klasszikus bűnügyi mesékben minden fekete és fehér, a bűnös megbűnhődik, és mindig győz az igazság. Mi történik azonban, ha mindebből csak a szórakoztatást hagyjuk meg, és minden mást elfelejtünk? Egy színpadi krimivígjáték lehet akár paródia, amely kinevetteti a műfajt vagy a klasszikus karaktereit. A Thália Színház produkciója nem tör ilyen babérokra, csak magára ölti egy krimi dramaturgiai mázát, és megtölti önfeledt vidámsággal. A hatás pedig nem marad el, csak tudjuk, mire vettünk jegyet.
Az előadás során elsőként a rendezés precízsége szúr szemet: minden mozdulatnak, minden pillantásnak és szónak megvan a pontos helye, bár ez néha a színészi játék rovására megy. Egy-egy fűtött pillanatban mintha a szituáció hamarabb kívánna meg egy felállást vagy éppen a másikhoz való odarohanást, a színésznő mégis a székébe ragasztva kivár az adott végszóig, amikor végre felállhat. Ettől olykor laposabb lesz a jelenet, holott igen nagy potenciál lenne benne. Ugyanakkor ennek a precízségnek rengeteg előnye is megmutatkozik, hiszen például jó pár verekedés jelenik meg a darabban, amelyeket enélkül a pontosság nélkül gagyinak és kellemetlennek éreznénk. Ám a verekedések kidolgozottak, ügyesen koreografáltak és filmszerű jelenetekre emlékeztetnek ennek a pontos koreográfiának köszönhetően.
Izgalmas, ahogy egy ilyen sok szereplővel dolgozó előadást csupán öt színésszel valósít meg a rendező. Két állandó karakter áll a középpontban, Sherlock Holmes és Dr. Watson Zayzon Zsolt és Mózes András alakításában, de Kövesi Csenge Irene Adleren túl még Mrs. Hudsont is megformálja, ahogy Hevesi László és Jaskó Bálint az összes többi mellékszereplőt. Ez utóbbi két színész számos szerepbe bújik meglehetősen rövid időn belül, ami szintén nagy pontosságot és bravúros szervezést igényel, és mindezt látványos sikerrel abszolválják.
Könnyed nadrágszerepek
Az eredeti műfaj, a kriminovella megköveteli egy mindentudó narrátor szerepét. Ezt Dr. Watson (Mózes András) karaktere oldja meg, aki frontálisan, közvetlenül a nézőkhöz szólva meséli el megfigyeléseit, és avat be a történet részleteibe, sőt foglal össze a színpadon meg nem jelenő eseményeket. Mózes András remekül oldja meg ezt a statikus feladatot, érthetően, megfelelő hangsúlyokkal mesél, olykor kifejezetten izgalmassá teszi a szárazabb történetmesélés nehéz műfaját. Játéka kitűnő akkor is, amikor nem narrátorként, hanem a történet szereplőjeként jelenik meg a színpadon, és bár a darab sok helyet ad ripacskodásra, de ő ebben nem, vagy csak ízlésesen vesz részt. Karaktere tisztán fel van építve, nem extravagáns, de nem is szürke egér. Szépen eltalálta az egyensúlyt a játékában ehhez a szerephez.
Zayzon Zsolt Sherlock Holmesa viszont igencsak eltér attól a hidegvérű zsenitől, akit megszokhattunk az eredeti művekből és a korábbi interpretációkból.
Bár a szereplők közül többen is kiemelik a darab során, hogy Sherlock mostanában eltérően viselkedik a megszokottól, és igen gyerekes vagy éppen félős, esetleg feldúlt, ám ezeket a változásokat a néző nem érzékeli. Nincs meg a kontraszt az előadás elején lévő nyugalmi állapot és az események hozta lelki feldúltság között, pedig a karakterbe beleférne a végletes nyugalom és észszerűség, valamint ezzel ellentétben az önmagát is meglepő érzelmesség. Így csupán mások elmondásából tudjuk meg Sherlock Holmes lelki állapotát, de ez némi hiányérzetet hagy a nézőben.
Irene Adler karakterét a nőiesség, a karizma, a Sherlockkal versenyre szállni tudó zsenialitás jellemzi általában a korábbi interpretációkban. Ebben a szerepben igen nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, hogy erős női karakter legyen, mégse hasson arrogánsnak. Kövesi Csengének gyakran sikerül elérnie ezt, ám néha egyszerűen egy arrogáns kislánynak tűnik a színpadon.
Ráadásul nála érződik a legjobban, hogy mennyire megkötik a rendezői utasítások. Érzelmes megnyilvánulásaival nincs összhangban a testbeszéde. Egyik jelenetében például, bár karaktere szerint ő maga is zseni, mégsem vesz részt Sherlock Holmes és bátyja nyomozói fejtegetésében, csupán gyermekien eljátszadozik egy, a kutatáshoz használt szemüveggel, így karaktere gyengének és semmitmondónak hat. Dicséretes munkát visz véghez, mikor utcagyerekként vagy Adler kisasszony szerepében több verekedésben is részt vesz, és semmi kifogás nem érheti Mrs. Hudsonként sem, sőt kifejezetten jó ebben a szerepben látni.
Az előadás rejtélyes főgonosza, Moriarty professzor (Hevesi László) kezdetben arc nélkül, csupán dörgedelmes hangként jelenik meg. Izgalmas megoldás ez az isteni megjelenítése ennek a titokzatos gonosznak, ahogy a visszhangos beszédre rásegít a nézők arcába világító fény. Sajnálatos, hogy a rendező nem tartja ki ezt az érzetet, mivel rögtön az első pár mondat utáni leveszi a fényt. Ezzel a karakter veszít az erejéből és félelmetességéből, de a helyzet még abszurdabbá válik, mikor a kezdeti képet egészen összetörve Moriarty teljes testi valójában megjelenik a színpadon: a gonosz zseni helyett inkább egy furcsa, kissé ügyetlen Slash-imitátor tűnik fel a Guns N’ Roses gitárosára hajazva. A rendező komikus, hosszú, fekete paróka, napszemüveg, földig érő kabát és cilinder mögé rejti a karaktert, ami szinte teljesen megfosztja a színészt a valódi játék lehetőségétől egy ilyen stílusú darabban, hiszen semmit sem látni az arcából. Fellépését és karakterének tekintélyét az is gyengíti, hogy egy minden fókuszt hanyagoló, átlagos pillanatban jelenik meg, és nincs felvezetése vagy bármiféle kiemelése érkezésének.
A négy főszereplőn kívül megjelenő emberek szinte mind csupán a nevettetést szolgálják.
Néhol igen olcsó poénok jelennek meg jól kiemelve, frontálisan a néző felé fordulva, de ha ezeket el tudja engedni a néző, és bele tud merülni pár szájbarágós viccbe, garantáltan jól fogja magát érezni. A számos komikus szerep legnagyobb részét Jaskó Bálint nadrágszerepei teszik ki. Több hasonló karakterű, kissé morgós, de szerethető öreg hölgyként is megjelenik a színpadon, miközben harsányan vagy akár rikácsolva fejezi ki véleményét, ám mégis szükség van ezekre a nevettető, kissé ripacskodó jelenségekre, hogy a történetet vígjátékká formálják át. Jaskó kényelmesen mozog szerepeiben, könnyed szórakoztatást adva, ami végső soron az egész előadás célja.
Minden jó, ha a vége jó
A rendezés sajnos éppen a tetőponton fárad el, pedig máshol jól használja a fókuszokat a rendező. Szépen helyezi rá a hangsúlyt a fontosabb beszélgetésekre, mikor többen vannak a színpadon, illetve megfelelő Dr. Watson narrátori szerepbe lépésének elkülönítése is. Mikor azonban a nyomozó csapat megtalálja Moriarty professzor titkos rejtekhelyét, és eldurrannak lövések, majd a kulcsfontosságú notesz megszerzése megtörténik, a cselekmény csupán átszalad a tetőponton. A korábbi precízség helyett itt egy felszínes, „csak essünk túl rajta” hatású rendezést kap a néző.
Érdekes rendezői döntés, hogy az egész darabban nincs súlya a halálnak.
Pedig nem csupán szó van róla, hanem konkrétan megjelenik a színen az első jelenetben egy ciánkapszula által, majd később a cseh király lelövésével vagy Moriarty végső zuhanásával. Ezek ebben a rendezői felfogásban inkább mind a nevettetés eszközei lettek. Például az első felvonás zárójelenete a cseh király meggyilkolása, amelynek kifejezetten drámai hatásúnak kellene lennie, hiszen a történet bonyodalmát okozó szereplő hal meg. Ráadásul a nagy Sherlock Holmes hibájából kifolyólag, ami A. C. Doyle karakterétől nagyon idegen, ezért ennek hangsúlyos törésnek kellene lennie. Azonban a királyt játszó Hevesi László a lövés eldurranása után egyszerűen csak megtapogatja fejfedőjét, majd ugrik egyet, és a feje nagyot koppan a színpadon. A jelenet inkább a színészért való aggódást váltotta ki és nem a tragédia vagy az izgalom hangulatát, bár nyilván nem feledhetjük, hogy egy vígjátékot nézünk, amely minden jelenetében nevettetni akar.
A számos helyszínváltást remekül oldják meg a díszlettel, amely Ondraschek Péter alkotása. Négy részre osztott forgószínpad jeleníti meg az operát, a Baker street 221B szám alatti házat, a cseh nagykövetséget vagy éppen egy óriási vízesést. Bár a díszlet hátterei igen hasonlók, a mozgatható elemek kicserélésével pillanatokon belül repítenek minket egyik helyszínről a másikra. És nem csupán forgatják a színpadot, hanem ki is használják a díszlet ebben rejlő erejét. A karakterek aktív résztvevői a váltásoknak, és kifejezetten ügyes megoldás, ahogy a nyomozó csapattal együtt haladva a néző megismeri a cseh nagykövetség szobáit, míg a díszlet három téren is átfordul. Rengeteg ember munkája, hogy időről időre teljesen átrendezzék a forgó díszlet soron következő oldalát, mindezt némán, hiszen a papírvékony fal túloldalán folyik az előadás. Munkájukért elismerés jár, ahogy a szép fénytechnika is nagy szerepet játszik ennek a sok helyszínnek az érzékeltetésében, így például a vízesés megjelenítésében.
Sokszor játszanak be a darabban hangfelvételeket, amivel önmagában nem lenne baj, hiszen ez rengetegszer igen praktikus lehet. Viszont esetünkben a felvételen megjelenő hangokból elveszik a színészi játék. A szépen hangsúlyozott és artikulált, de igen érzelemmentes szövegek után nagy a kontraszt a színpadon megjelenő remek játékhoz képest.
Szép keretes szerkezettel érkezünk meg a darab végéhez, az operába. Az egész előadás során jó volt a hangulat megteremtése különböző hangokkal, zenékkel, és itt is halljuk az előadás kezdetét jelző hangolást vagy a zúgó nézősereget. Megérkezik az operába Kövesi Csenge büszkén, kissé kihívón, ahogy Adler kisasszonyhoz illik. A szerelmes Sherlock pedig rohan hozzá az erkélyről, és elcsattan a boldog befejezést jelentő csók. Könnyed happy end, semmi tét, semmi tanulság, de minden jó, ha a vége jó.
A Rejtélyek évada részeként új bemutatóval jelentkezett a Thália Színház. A Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély című kétfelvonásos előadást Göttinger Pál rendezte, akinek kezei alatt egy mindössze ötfős szereplőgárda játssza el a darab húsznál is több alakját. De olyan szórakoztatóan ám, hogy azt már szinte bűn lenne kihagyni.
Az Arthur Conan Doyle által megteremtett Sherlock Holmes alakja mindig is lázban tartotta a filmkészítő szakmát. Az elmúlt években láthattuk ahogy a mozikban és televíziós sorozatokban is megkísérlik a sokak által szeretett és ismert magándetektív történetét feldolgozni. Ezekben az alkotásokban nem kisebb színészek, mint Robert Downey Jr. vagy Benedict Cumberbatch kelti éltre a zseniális figurát. Sőt Millie Bobby Brown és Henry Cavill főszereplésével még Enola Holmes, azaz Sherlock kishúgának történetét is megéneklik.
Ezekben a filmekben az a közös, hogy nem elégszenek meg a történetmeséléssel, hanem – ahogy ez manapság már szinte megszokott – mindig rá szeretnének tenni egy lapáttal az előző alkotásra. Így vagy a képvágások gyorsaságával vagy a történet már szinte követhetetlen kuszaságával, esetleg a soha véget nem érő akciójelenetekkel emelik a tétet. Néző legyen a talpán, aki felhőtlenül tudja élvezni ezeknek az alkotásoknak minden percét. A trendeket elnézve kicsit félve léptem be a Thália Színház ajtaján, de azért reméltem, hogy ezúttal nem egy túlbonyolított művet, hanem egy valódi szórakozást nyújtó, jó darabot fogok látni, ami legalább morzsáiban megidézi a könyvek hangulatát. Nos, az eredmény felülmúlta a várakozásaimat.
A Thália Színházban látható Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély című előadás ötletességében és látványában is pazar, miközben hozza azt a régi érzést, ami árad a detektív történeteiből: a viktoriánus kori London miliőjét, a nyomozás örömét és az emberi kapcsolatok valódiságát. És akkor még nem ejtettünk szót a darab humoráról, ami még a szőrös szívűeket is képes lenne hangos hahotára bírni. Mindezt azonban olyan kedvességgel teszi, hogy – pár sikamlósabb poéntól eltekintve – az egész családot képes elszórakoztatni.
A darab története érdekes, de nem ez a legnagyobb erőssége, hanem a színészi játék. Bármennyire meglepő, de mindössze öt tehetséges művész játssza az előadás összes szerepét, mind a huszonötöt.
Ez pedig elképesztő precizitást igényel a hátteret adóktól is, akiknek az átmaszkírozáson túl, a maximálisan kihasznált forgószínpad állandóan változó tereire és látványára is figyelniük kell. Így történhetett meg az, hogy darab végén őket is megtapsolhattuk a premieren, és háromszor-négyszer többen voltak mint a színészek.
Sherlock Holmest Zayzon Zsolt, míg Dr. Watsont Mózes András alakítja, akik „csak” egy szerepet játszanak az előadásban, de ezzel adnak is egy stabil keretet a történetnek. A másik három színész, Hevesi László, Kövesi Csenge és Jaskó Bálint alakítja a megmaradt 23 karaktert.
Jaskó esetében külön szembeötlő a szinte percről percre bekövetkező változás, hiszen ő női és férfi karaktereket is eljátszik. Valamint az este talán leginkább humoros „karakterei” is hozzá kötődnek, hiszen ő mozgatja meglehetősen élethűen és tetőtől talpig feketébe öltözve a bábumacskát és a pulit, amelyek kedves színfoltjai az előadásnak. A fehér puli sokat segít a kis csapatnak (Forrás: Thália Színház)
A darabban fellelhető humor általában verbális, de helyzetből adódóan is kibontakozik, sőt a színészek gyakran kikacsintanak a nézőkre, bennfentessé téve őket. Ez az a momentum, ami különösképpen dicséretes a rendezésben.
Göttinger Pál nemcsak rendezte, de fordította is a Ken Ludwig, illetve Arthur Conan Doyle-féle alkotást, vélhetően ennek is köszönhető, hogy érezhetően együtt létezett a darabbal. Így végeredményben minden poén, lépés, mondat a helyén van, de ettől még nem válik a darab merevvé, sőt játszi könnyedség sugárzik belőle.
Azonban nemcsak a színészek és a rendező, hanem a forgószínpad mindig változó látványvilágáért felelő Ondraschek Péter díszlettervező és az átváltozásokhoz jelmezeket tervező Cselényi Nóra is kiváló munkát végzett. Összességében azt tudjuk mondani, hogy a történet ugyan nem annyira kacifántos, de az alkotók közös munkájának köszönhetően egy olyan előadás született, ami a szó legnemesebb értelmében jó, így pedig az egész család számára felhőtlen szórakozást tud nyújtani.
Az Arthur Conan Doyle által megteremtett Sherlock Holmes alakja mindig is lázban tartotta a filmkészítő szakmát. Az elmúlt években láthattuk ahogy a mozikban és televíziós sorozatokban is megkísérlik a sokak által szeretett és ismert magándetektív történetét feldolgozni. Ezekben az alkotásokban nem kisebb színészek, mint Robert Downey Jr. vagy Benedict Cumberbatch kelti éltre a zseniális figurát. Sőt Millie Bobby Brown és Henry Cavill főszereplésével még Enola Holmes, azaz Sherlock kishúgának történetét is megéneklik.
Ezekben a filmekben az a közös, hogy nem elégszenek meg a történetmeséléssel, hanem – ahogy ez manapság már szinte megszokott – mindig rá szeretnének tenni egy lapáttal az előző alkotásra. Így vagy a képvágások gyorsaságával vagy a történet már szinte követhetetlen kuszaságával, esetleg a soha véget nem érő akciójelenetekkel emelik a tétet. Néző legyen a talpán, aki felhőtlenül tudja élvezni ezeknek az alkotásoknak minden percét. A trendeket elnézve kicsit félve léptem be a Thália Színház ajtaján, de azért reméltem, hogy ezúttal nem egy túlbonyolított művet, hanem egy valódi szórakozást nyújtó, jó darabot fogok látni, ami legalább morzsáiban megidézi a könyvek hangulatát. Nos, az eredmény felülmúlta a várakozásaimat.
A Thália Színházban látható Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély című előadás ötletességében és látványában is pazar, miközben hozza azt a régi érzést, ami árad a detektív történeteiből: a viktoriánus kori London miliőjét, a nyomozás örömét és az emberi kapcsolatok valódiságát. És akkor még nem ejtettünk szót a darab humoráról, ami még a szőrös szívűeket is képes lenne hangos hahotára bírni. Mindezt azonban olyan kedvességgel teszi, hogy – pár sikamlósabb poéntól eltekintve – az egész családot képes elszórakoztatni.
A darab története érdekes, de nem ez a legnagyobb erőssége, hanem a színészi játék. Bármennyire meglepő, de mindössze öt tehetséges művész játssza az előadás összes szerepét, mind a huszonötöt.
Ez pedig elképesztő precizitást igényel a hátteret adóktól is, akiknek az átmaszkírozáson túl, a maximálisan kihasznált forgószínpad állandóan változó tereire és látványára is figyelniük kell. Így történhetett meg az, hogy darab végén őket is megtapsolhattuk a premieren, és háromszor-négyszer többen voltak mint a színészek.
Sherlock Holmest Zayzon Zsolt, míg Dr. Watsont Mózes András alakítja, akik „csak” egy szerepet játszanak az előadásban, de ezzel adnak is egy stabil keretet a történetnek. A másik három színész, Hevesi László, Kövesi Csenge és Jaskó Bálint alakítja a megmaradt 23 karaktert.
Jaskó esetében külön szembeötlő a szinte percről percre bekövetkező változás, hiszen ő női és férfi karaktereket is eljátszik. Valamint az este talán leginkább humoros „karakterei” is hozzá kötődnek, hiszen ő mozgatja meglehetősen élethűen és tetőtől talpig feketébe öltözve a bábumacskát és a pulit, amelyek kedves színfoltjai az előadásnak. A fehér puli sokat segít a kis csapatnak (Forrás: Thália Színház)
A darabban fellelhető humor általában verbális, de helyzetből adódóan is kibontakozik, sőt a színészek gyakran kikacsintanak a nézőkre, bennfentessé téve őket. Ez az a momentum, ami különösképpen dicséretes a rendezésben.
Göttinger Pál nemcsak rendezte, de fordította is a Ken Ludwig, illetve Arthur Conan Doyle-féle alkotást, vélhetően ennek is köszönhető, hogy érezhetően együtt létezett a darabbal. Így végeredményben minden poén, lépés, mondat a helyén van, de ettől még nem válik a darab merevvé, sőt játszi könnyedség sugárzik belőle.
Azonban nemcsak a színészek és a rendező, hanem a forgószínpad mindig változó látványvilágáért felelő Ondraschek Péter díszlettervező és az átváltozásokhoz jelmezeket tervező Cselényi Nóra is kiváló munkát végzett. Összességében azt tudjuk mondani, hogy a történet ugyan nem annyira kacifántos, de az alkotók közös munkájának köszönhetően egy olyan előadás született, ami a szó legnemesebb értelmében jó, így pedig az egész család számára felhőtlen szórakozást tud nyújtani.
forrás: https://magyarnemzet.hu
Egy este, amikor Sherlock Holmes nyomoz, Watson mesél, mi pedig együtt nevetünk és izgulunk.
Van egy este, amikor nem kell választanod a gyermeked szóló, a saját és a nagyszülők programja között: mindenki ugyanoda vágyik. December 6-án érkezett a Thália Színház Nagyszínpadára Ken Ludwig és Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély című krimivígjátéka, amely már a premier előtt komoly várakozást kelt. Ez a könnyed, mégis izgalmas családi előadás tipikusan az a ritka színházi élmény, amelyben 12 éves kortól felfelé minden korosztály megtalálja a maga szórakozását – a fiatalokat elvarázsolja a gyors ritmus és a játékosság, a felnőttek a krimi elegáns logikájában és a humor finom rétegeiben gyönyörködhetnek, a nagyszülők pedig a klasszikus színházi varázst és a történetmesélés örömét élvezhetik.
A történet ismerős és mégis új. Sherlock Holmes – Zayzon Zsolt elegáns, szellemes alakításában – ismét szembekerül örök ellenfelével, az ördögi Moriarty professzorral. Ezúttal Csehország királyát zsarolják meg egy nemzetközi kémügyben, és a tét nem kevesebb, mint a világbéke. Holmesnak egymás után kell megfejtenie a válogatott bűneseteket, miközben a színen megjelenik Irene, az amerikai színésznő is – akiben nemcsak új rejtély, hanem a szerelem lehetősége is felbukkan.
A nézőt végig Dr. Watson vezeti kézen fogva. Mózes András nemcsak Holmes hű társa, hanem a történet mesélője is: időről időre kilép a jelenetekből, kikacsint feléd, elmeséli, mi jár a fejében, majd visszacsöppen a viktoriánus Londonba. Így egyszerre érzed magad benn a krimiben és biztonságos távolságban, egy jóízű történet hallgatójaként.
Ha szeretsz nyomozni a kanapén olvasott krimik lapjain, viszont a gyerekek inkább a vígjátékokra vevők, ez az előadás békét teremt köztetek. A felnőttek élvezhetik a műfaj összes ismerős fordulatát, a gyerekek pedig a gyors váltásokat, a mesteri karaktereket, a játékos gesztusokat. Nem véletlen, hogy a Thália Színház korábbi krimije, a Gyilkosság az Orient Expresszen évek óta telt házzal megy – most pedig egy új, könnyedebb, mesésebb nyomozásra hívnak.
A darab egyik legnagyobb trükkje, hogy miközben a színpadon rengeteg szereplő váltja egymást, valójában mindössze öt színész játszik. A két főhős mellett Hevesi László, Kövesi Csenge és Jaskó Bálint keltenek életre közel negyven figurát: királyt, inast, titkos ügynököt, házvezetőnőt, tiszteletest és még ki tudja, hány meglepetést. Néha elég egy kalap, egy jelmezrészlet vagy egy hangsúly, és máris más ember áll előtted – ez az a fajta színházi varázslat, amit a gyerek és a felnőtt néző egyformán élvez.
Göttinger Pál fordítása és rendezése igazi „mesedarabként” bánik a krimivel. Nem akar véresen komoly lenni, inkább játékosan idézőjelbe teszi a műfajt. A feszültség ott lüktet a háttérben, de a humor folyamatosan oldja – nem harsány poénokkal, hanem pontos ritmusokkal, finom gegekkel, a szereplők közti szerethető civódásokkal. Miközben Holmes és Watson a világot próbálják megmenteni, te közben azon kapod magad, hogy elsősorban a kettőjük közti barátságért szorítasz.
Az előadást Ondraschek Péter díszletei repítik vissza a viktoriánus Angliába: ködös utcák, gázlámpák, a Baker Street hangulata sejlik fel a színpadon. Cselényi Nóra jelmezei pedig éppen annyira játékosak, mint maga az előadás: egyszerre idézik fel a kor eleganciáját és segítik a színészek villámgyors átváltozásait.
Ha olyan színházi estére vágysz, ahol együtt nevethettek, izgulhattok, és a függöny legördülése után még hazafelé is találgathattok, ki, mikor és miért csapta be Holmest, akkor ezt az előadást neked találták ki. Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély nemcsak a krimirajongóknak szól – mindenkinek, aki szereti, ha egy „egyszer volt, hol nem volt” történetben a logika, a humor és egy csipetnyi szerelem fog össze a jó ügy érdekében.
forrás: https://story.hu
Az 1852-ben az Egyesült Királyságban született és ugyanott 1930-ban elhunyt Sir Arthur Conan Doyle angol orvos színdarabokat, fantasykat és sci-fiket, humoros és történelmi regényeket, katonanótákat is írt, de világhírűvé az 1887-től folyamatosan közreadott bűnügyi regényei tették. Ezt a hallatlan népszerűséget érdekfeszítő és lebilincselő történetvezetésének, de legfőképpen főhősének, a zseniális detektívnek, Sherlock Holmesnak köszönheti. Lehetetlen vállalkozás lenne felsorolni, hogy napjainkig mennyi filmes és színházi variáció született ezekből a művekből. Az olvasók falták a regényeit, habár Doyle pár év múlva meg akart szabadulni Holmestól, de az író próbálkozásai rendre megfeneklettek a kiadók és a közönség masszív ellenállásán, hiába küldte a halálba, visszakövetelték. Doyle egy idő után már haragudott rá, mert berakta őt a krimiíró skatulyájába, amiből sehogyan sem tudott kitörni.
A most 75 esztendős amerikai drámaíró, színházi rendező, Ken Ludwig nem csupán Conan Doyle bűnügyi történeteit, hanem más neves szerzők prózai alkotásait is átírta színdarabokká. Olyan sikeresek ezek a változatok, hogy húsz nyelvre fordították le és több, mint két tucat ország színháza is műsorára tűzte. A Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtélynek (eredeti címe: Moriarty) az USA-ban, Clevelandben, 2023 áprilisában volt a premierje, aminek hazai ősbemutatóját a Thália Színház Nagyszínpadán 2025. december 6-án tartották. Ez, a most nálunk színre vitt krimivígjáték annyiban különbözik a többi adaptációtól, hogy az eddig ismert konfliktushelyzetek felhasználásával a szerző továbbgondolja a főszereplő sorsát és a sztori a világbékét veszélyeztető nemzetközi színezetet is kap.
A nyomozók ősatyja, Sherlock Holmes esendő, de szerethető, néha tunya, néha idegesítő csodabogár, aki a jelek, nyomok pontos megfigyeléséből és az ezekből adódó logikus következtetésekkel oldja meg a szövevényesebbnél szövevényesebb ügyeket. Segítője, Watson doktor más egyéniség: kicsit korlátolt, a végtelenségig lojális, igen jóindulatú férfiember. Ő az unalmas aprómunkák elvégzésében jeleskedik. Kettejük ellentétes jelleme is adja a Doyle-krimik sava-borsát. Tökéletesen kiegészítik egymást.
És ez bizony most, ebben a Ken Ludwig-átdogozásban sincs másképp. Holmes ugyanaz a rigolyás különc, Watson doktornak lassan forog az agya, és az ősellenség, Moriarty professzor sem változott semmit, okos, lelkiismeretlen moral insanity. Bohémia, a történelmi Csehország királya, dinasztikus házasságkötésre készül, megbízza Holmest, szerezze vissza azokat a kompromittáló leveleket, amiket szerelmi lángolásának delejes hevületében vetett papírra és küldött a csodaszép amerikai színésznőnek, Irene-nak. Csakhogy Moriarty megkaparintotta azokat, és zsarolja velük az uralkodót. Ha nem sikerül a leveleket előkeríteni, meghiúsul az esküvő, és akkor bizony kényes nemzetközi helyzet alakulhat ki. Holmes először vonakodik elvállalni az esetet, de amikor megtudja, kivel áll szemben, azonnal rábólint. És megindul a küzdelem Moriarty és közte. Ami szokatlan, hogy gyengéd érzelmeket táplál a mutatós Irene iránt. Holmes ugyan nem nőgyűlölő, csupán a szerelem, mint afféle emberi gyarlóság, távol áll tőle.
A színészek különleges szereposztásban lépnek fel, Sherlockot Zayzon Zsolt és Watsont Mózes András alakítja. Zayzon Zsolt azt a főhőst viszi fel a színre, akit a nézők a mozi meg tv filmekből, sorozatokból megszokhattak, de nem szolgai módon adja vissza a holmes-i sajátosságokat, hanem mimikával, testtartással és hanghordozással színesíti is a figurát. Mózes András Watson doktora is a tipikus jegyeket viseli, tettrekész de azért aggályoskodik és hűségesen követi barátját. A többiek: Jaskó Bálint, Kövesi Csenge és Hevesi László elismerésre méltóan formál meg több, mint 20 karaktert. Le a kalappal előttük! Bravúros és megsüvegelendő teljesítményt nyújtanak, van amikor szinte percenként kell hol idős vagy fiatal nőt meg férfit eljátszani. Ez olyan összehangolt és precíz munkát követel, ami óriási koncentrációt igényel, és bizony nem csupán tőlük, hanem a sminkesektől kezdve az öltöztetőkön át díszletmunkásokig!
Ondraschek Péter sötétbarna tónusú, füstös díszletei visszaadják az 1900-as évek Angliájának miliőjét. A forgószínpad berendezési tárgyai és háttérképei alkalmasak a legváltozatosabb külső helyszínek, például a svájci hegyek és a kisebb terek, azaz szobabelsők vagy színházi páholy bemutatására. Szinte pillanatonként máshol vannak a szereplők, és ezeket a díszlet hűen tudja követni. Cselényi Nóra jelmezei is igazodnak a múlt századforduló divatjához, Holmes most is abban a kifogástalan öltözetben jelenik meg, amiben a leggyakrabban ábrázolják: az angol gentlemanek háromrészes öltönyét, ujj nélküli köpönyegét és simlis sapkáját hordja, kezében pedig ott van az elmaradhatatlan pipa. Watson doktor is hasonló ruházatban jár-kel. A nők is társadalmi helyzetüknek megfelelő összeállításokban láthatók, Irene nagyestélyiben, de egyszerű, hétköznapi viseletben is feltűnik.
Göttinger Pál fordította a Sherlock Holmes és Moriarty-rejtélyt. Választékos a nyelvhasználata, nincsenek benne szlenges vagy alpári kifejezések. És ő is rendezi a darabot, amiben a gyors színtér váltások miatt csaknem filmszerűen peregnek az események. Élvezetes, üdítő és nézhető előadást tesz fel a színre, amiben minden klappol és a helyén van.
forrás: https://petovariagnesszinikritika.wordpress.com/2025/12/12/ken-ludwig-arthur-conan-doyle-sherlock-holmes-es-a-moriarty-rejtely/
A most 75 esztendős amerikai drámaíró, színházi rendező, Ken Ludwig nem csupán Conan Doyle bűnügyi történeteit, hanem más neves szerzők prózai alkotásait is átírta színdarabokká. Olyan sikeresek ezek a változatok, hogy húsz nyelvre fordították le és több, mint két tucat ország színháza is műsorára tűzte. A Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtélynek (eredeti címe: Moriarty) az USA-ban, Clevelandben, 2023 áprilisában volt a premierje, aminek hazai ősbemutatóját a Thália Színház Nagyszínpadán 2025. december 6-án tartották. Ez, a most nálunk színre vitt krimivígjáték annyiban különbözik a többi adaptációtól, hogy az eddig ismert konfliktushelyzetek felhasználásával a szerző továbbgondolja a főszereplő sorsát és a sztori a világbékét veszélyeztető nemzetközi színezetet is kap.
A nyomozók ősatyja, Sherlock Holmes esendő, de szerethető, néha tunya, néha idegesítő csodabogár, aki a jelek, nyomok pontos megfigyeléséből és az ezekből adódó logikus következtetésekkel oldja meg a szövevényesebbnél szövevényesebb ügyeket. Segítője, Watson doktor más egyéniség: kicsit korlátolt, a végtelenségig lojális, igen jóindulatú férfiember. Ő az unalmas aprómunkák elvégzésében jeleskedik. Kettejük ellentétes jelleme is adja a Doyle-krimik sava-borsát. Tökéletesen kiegészítik egymást.
És ez bizony most, ebben a Ken Ludwig-átdogozásban sincs másképp. Holmes ugyanaz a rigolyás különc, Watson doktornak lassan forog az agya, és az ősellenség, Moriarty professzor sem változott semmit, okos, lelkiismeretlen moral insanity. Bohémia, a történelmi Csehország királya, dinasztikus házasságkötésre készül, megbízza Holmest, szerezze vissza azokat a kompromittáló leveleket, amiket szerelmi lángolásának delejes hevületében vetett papírra és küldött a csodaszép amerikai színésznőnek, Irene-nak. Csakhogy Moriarty megkaparintotta azokat, és zsarolja velük az uralkodót. Ha nem sikerül a leveleket előkeríteni, meghiúsul az esküvő, és akkor bizony kényes nemzetközi helyzet alakulhat ki. Holmes először vonakodik elvállalni az esetet, de amikor megtudja, kivel áll szemben, azonnal rábólint. És megindul a küzdelem Moriarty és közte. Ami szokatlan, hogy gyengéd érzelmeket táplál a mutatós Irene iránt. Holmes ugyan nem nőgyűlölő, csupán a szerelem, mint afféle emberi gyarlóság, távol áll tőle.
A színészek különleges szereposztásban lépnek fel, Sherlockot Zayzon Zsolt és Watsont Mózes András alakítja. Zayzon Zsolt azt a főhőst viszi fel a színre, akit a nézők a mozi meg tv filmekből, sorozatokból megszokhattak, de nem szolgai módon adja vissza a holmes-i sajátosságokat, hanem mimikával, testtartással és hanghordozással színesíti is a figurát. Mózes András Watson doktora is a tipikus jegyeket viseli, tettrekész de azért aggályoskodik és hűségesen követi barátját. A többiek: Jaskó Bálint, Kövesi Csenge és Hevesi László elismerésre méltóan formál meg több, mint 20 karaktert. Le a kalappal előttük! Bravúros és megsüvegelendő teljesítményt nyújtanak, van amikor szinte percenként kell hol idős vagy fiatal nőt meg férfit eljátszani. Ez olyan összehangolt és precíz munkát követel, ami óriási koncentrációt igényel, és bizony nem csupán tőlük, hanem a sminkesektől kezdve az öltöztetőkön át díszletmunkásokig!
Ondraschek Péter sötétbarna tónusú, füstös díszletei visszaadják az 1900-as évek Angliájának miliőjét. A forgószínpad berendezési tárgyai és háttérképei alkalmasak a legváltozatosabb külső helyszínek, például a svájci hegyek és a kisebb terek, azaz szobabelsők vagy színházi páholy bemutatására. Szinte pillanatonként máshol vannak a szereplők, és ezeket a díszlet hűen tudja követni. Cselényi Nóra jelmezei is igazodnak a múlt századforduló divatjához, Holmes most is abban a kifogástalan öltözetben jelenik meg, amiben a leggyakrabban ábrázolják: az angol gentlemanek háromrészes öltönyét, ujj nélküli köpönyegét és simlis sapkáját hordja, kezében pedig ott van az elmaradhatatlan pipa. Watson doktor is hasonló ruházatban jár-kel. A nők is társadalmi helyzetüknek megfelelő összeállításokban láthatók, Irene nagyestélyiben, de egyszerű, hétköznapi viseletben is feltűnik.
Göttinger Pál fordította a Sherlock Holmes és Moriarty-rejtélyt. Választékos a nyelvhasználata, nincsenek benne szlenges vagy alpári kifejezések. És ő is rendezi a darabot, amiben a gyors színtér váltások miatt csaknem filmszerűen peregnek az események. Élvezetes, üdítő és nézhető előadást tesz fel a színre, amiben minden klappol és a helyén van.
forrás: https://petovariagnesszinikritika.wordpress.com/2025/12/12/ken-ludwig-arthur-conan-doyle-sherlock-holmes-es-a-moriarty-rejtely/
Nagyszabású családi előadás a Thália Színházban | 2025. december 6-án kiemelkedő premierrel várta közönségét a Thália Színház: bemutatásra került a Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély a teátrum Nagyszínpadán, amely a világhírű detektív univerzumának Magyarországon eddig soha nem látott fejezetét tárja a nézők elé. A produkció, amit Göttinger Pál friss, irodalmi igényességű fordításában és rendezésében láthat a közönség, látványban gazdag és a klasszikus krimiirodalom atmoszféráját idéző előadásként lép be a hazai kulturális térbe. A darab olyan kiegészítése a Sherlock Holmes történeteknek, ami egyszerre tiszteleg a hagyomány előtt és hoz teljesen új színpadi élményt, méghozzá a krimi kedvelőinek és az izgalmas, romantikával átszőtt színházi mesék rajongóinak egyaránt.
A történetben Holmes újfent szembekerül nemezisével, az ördögi Moriarty professzorral, miközben Csehország királyát nemzetközi kémjátszma keretei között zsarolják meg. A detektív válogatott bűnesetek láncolatán át jut közelebb az igazsághoz, miközben a világ békéje forog kockán. A történet azonban nemcsak izgalmas fordulatokkal, hanem érzelmi meglepetésekkel is szolgál: Irene, az amerikai színésznő megjelenése új színt visz Holmes rideg, intellektuális világába, és finom romantikus tónusokat hoz a cselekménybe.
A nagyszínpadi produkció impozáns látványvilága Ondraschek Péter díszleteinek és Cselényi Nóra jelmezeinek köszönhető, a próbafolyamatot pedig Vári János rendezőasszisztens és Fitos Réka súgó támogatta. A szereplők – Zayzon Zsolt, Mózes András, Hevesi László, Kövesi Csenge és Jaskó Bálint – pergő alakítással idézték meg a Sherlock Holmes-univerzum ikonikus és újonnan megalkotott figuráit. Fáradhatatlan munkájukat az is mutatja, hogy az öt művész közel harminc különböző szerepet kelt életre az előadás során, ami jelentős koncentrációt és állandó gyorsöltözéseket igényel estéről estére.
A bemutatót követő fogadáson a közönség bepillantást kaphatott a kulisszák mögötti több hónapos munkába is. Horváth Illés, a Thália Színház stratégiai igazgatója kiemelte, mennyire fontosnak tartja az előadás megszületését a színház életének szempontjából. Beszédében hangsúlyozta, hogy a produkció különleges ereje abban rejlik, hogy visszahozza azt a játékos, illúzióteremtő színházi nyelvet, ami képes kiragadni a nézőt a hétköznapok monotonitásából. Ahogy fogalmazott: „A játékosság és az illúziókeltés, a klasszikus krimi otthonos világa, a mindenki által ismert és kedvelt ikonikus hősök és antihősök küzdelme olyan élmény, amire szükségünk van. Szükségünk van az illúzióra, ami pár óra erejéig messzire repít minket, és szükségünk van a játékosságra is, hogy ebben a zűrzavaros világban igenis könnyű lehessen létezni.” Hozzátette, hogy a nézők „szép számmal fejezték ki érdeklődésüket a darab iránt”, és háláját fejezte ki mindazoknak, akik emberfeletti munkával hozzájárultak annak létrejöttéhez. Külön kiemelte Göttinger Pált: „Egy irodalmi igényességű magyar fordítást adott a kezünkbe, magára vállalva egy ilyen grandiózus produkció létrehozásának minden lelki, fizikai és szellemi terhét.”
A rendező, Göttinger Pál meghatottan és humorral átszőve reflektált a munkafolyamatra. Elárulta, hogy számára a színház legfontosabb tere nem a színpad, hanem a próbaterem, ahol az alkotás igazi minősége megszületik. A színházi munkáról így beszélt: „Nem tartom magam különösebben vizionárius rendezőnek; én a próbatermi munkát szeretem. Ha ott jó lenni, akkor lesz jó a színpadon, és akkor lesz jó nézni is, hiszen a színház elsősorban minőségi időtöltés.” Azt is hangsúlyozta, hogy a társulat és a színház teljes háttércsapata példaértékű együttműködést teremtett: „Ezzel a háttérországgal bármit meg lehet csinálni.”
Ahogy mind Horváth Illés, mind Göttinger Pál kiemelte, a produkció megvalósítása logisztikailag és fizikailag is komoly kihívás volt. A nagyszabású díszlet, a folyamatos térváltások és a magasfokú precizitást igénylő színpadi megoldások csak úgy jöhettek létre, hogy a Thália Színház minden munkatársa – háttérdolgozók és szereplők egyaránt – összhangban és kitartó szakmai igényességgel dolgozott hónapokon át.
A Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély nemcsak új színt hoz a magyarországi Sherlock Holmes-interpretációk közé, hanem olyan maradandó színházi élményt kínál, ami a krimi atmoszférájának rajongóit és a fordulatos, romantikus mesék kedvelőit egyaránt képes megszólítani. A Thália Színház új bemutatója tisztelgés a klasszikus detektívtörténetek előtt, és egyben elismerése annak az alkotóközösségnek, amely egy ilyen nagyszabású vállalkozást meg tudott álmodni és estéről estére életre hívni.
Bodnár Bianka
A történetben Holmes újfent szembekerül nemezisével, az ördögi Moriarty professzorral, miközben Csehország királyát nemzetközi kémjátszma keretei között zsarolják meg. A detektív válogatott bűnesetek láncolatán át jut közelebb az igazsághoz, miközben a világ békéje forog kockán. A történet azonban nemcsak izgalmas fordulatokkal, hanem érzelmi meglepetésekkel is szolgál: Irene, az amerikai színésznő megjelenése új színt visz Holmes rideg, intellektuális világába, és finom romantikus tónusokat hoz a cselekménybe.
A nagyszínpadi produkció impozáns látványvilága Ondraschek Péter díszleteinek és Cselényi Nóra jelmezeinek köszönhető, a próbafolyamatot pedig Vári János rendezőasszisztens és Fitos Réka súgó támogatta. A szereplők – Zayzon Zsolt, Mózes András, Hevesi László, Kövesi Csenge és Jaskó Bálint – pergő alakítással idézték meg a Sherlock Holmes-univerzum ikonikus és újonnan megalkotott figuráit. Fáradhatatlan munkájukat az is mutatja, hogy az öt művész közel harminc különböző szerepet kelt életre az előadás során, ami jelentős koncentrációt és állandó gyorsöltözéseket igényel estéről estére.
A bemutatót követő fogadáson a közönség bepillantást kaphatott a kulisszák mögötti több hónapos munkába is. Horváth Illés, a Thália Színház stratégiai igazgatója kiemelte, mennyire fontosnak tartja az előadás megszületését a színház életének szempontjából. Beszédében hangsúlyozta, hogy a produkció különleges ereje abban rejlik, hogy visszahozza azt a játékos, illúzióteremtő színházi nyelvet, ami képes kiragadni a nézőt a hétköznapok monotonitásából. Ahogy fogalmazott: „A játékosság és az illúziókeltés, a klasszikus krimi otthonos világa, a mindenki által ismert és kedvelt ikonikus hősök és antihősök küzdelme olyan élmény, amire szükségünk van. Szükségünk van az illúzióra, ami pár óra erejéig messzire repít minket, és szükségünk van a játékosságra is, hogy ebben a zűrzavaros világban igenis könnyű lehessen létezni.” Hozzátette, hogy a nézők „szép számmal fejezték ki érdeklődésüket a darab iránt”, és háláját fejezte ki mindazoknak, akik emberfeletti munkával hozzájárultak annak létrejöttéhez. Külön kiemelte Göttinger Pált: „Egy irodalmi igényességű magyar fordítást adott a kezünkbe, magára vállalva egy ilyen grandiózus produkció létrehozásának minden lelki, fizikai és szellemi terhét.”
A rendező, Göttinger Pál meghatottan és humorral átszőve reflektált a munkafolyamatra. Elárulta, hogy számára a színház legfontosabb tere nem a színpad, hanem a próbaterem, ahol az alkotás igazi minősége megszületik. A színházi munkáról így beszélt: „Nem tartom magam különösebben vizionárius rendezőnek; én a próbatermi munkát szeretem. Ha ott jó lenni, akkor lesz jó a színpadon, és akkor lesz jó nézni is, hiszen a színház elsősorban minőségi időtöltés.” Azt is hangsúlyozta, hogy a társulat és a színház teljes háttércsapata példaértékű együttműködést teremtett: „Ezzel a háttérországgal bármit meg lehet csinálni.”
Ahogy mind Horváth Illés, mind Göttinger Pál kiemelte, a produkció megvalósítása logisztikailag és fizikailag is komoly kihívás volt. A nagyszabású díszlet, a folyamatos térváltások és a magasfokú precizitást igénylő színpadi megoldások csak úgy jöhettek létre, hogy a Thália Színház minden munkatársa – háttérdolgozók és szereplők egyaránt – összhangban és kitartó szakmai igényességgel dolgozott hónapokon át.
A Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély nemcsak új színt hoz a magyarországi Sherlock Holmes-interpretációk közé, hanem olyan maradandó színházi élményt kínál, ami a krimi atmoszférájának rajongóit és a fordulatos, romantikus mesék kedvelőit egyaránt képes megszólítani. A Thália Színház új bemutatója tisztelgés a klasszikus detektívtörténetek előtt, és egyben elismerése annak az alkotóközösségnek, amely egy ilyen nagyszabású vállalkozást meg tudott álmodni és estéről estére életre hívni.
Bodnár Bianka
2025. december 6-án kiemelkedő premierrel várta közönségét a Thália Színház: bemutatásra került a Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély a teátrum Nagyszínpadán, amely a világhírű detektív univerzumának Magyarországon eddig soha nem látott fejezetét tárja a nézők elé. A produkció, amit Göttinger Pál friss, irodalmi igényességű fordításában és rendezésében láthat a közönség, látványban gazdag és a klasszikus krimiirodalom atmoszféráját idéző előadásként lép be a hazai kulturális térbe. A darab olyan kiegészítése a Sherlock Holmes-történeteknek, ami egyszerre tiszteleg a hagyomány előtt és hoz teljesen új színpadi élményt, méghozzá a krimi kedvelőinek és az izgalmas, romantikával átszőtt színházi mesék rajongóinak egyaránt.
A történetben Holmes újfent szembekerül nemezisével, az ördögi Moriarty professzorral, miközben Csehország királyát nemzetközi kémjátszma keretei között zsarolják meg. A detektív válogatott bűnesetek láncolatán át jut közelebb az igazsághoz, miközben a világ békéje forog kockán. A történet azonban nemcsak izgalmas fordulatokkal, hanem érzelmi meglepetésekkel is szolgál: Irene, az amerikai színésznő megjelenése új színt visz Holmes rideg, intellektuális világába, és finom romantikus tónusokat hoz a cselekménybe.
A nagyszínpadi produkció impozáns látványvilága Ondraschek Péter díszleteinek és Cselényi Nóra jelmezeinek köszönhető, a próbafolyamatot pedig Vári János rendezőasszisztens és Fitos Réka súgó támogatta. A szereplők – Zayzon Zsolt, Mózes András, Hevesi László, Kövesi Csenge és Jaskó Bálint – pergő alakítással idézték meg a Sherlock Holmes-univerzum ikonikus és újonnan megalkotott figuráit. Fáradhatatlan munkájukat az is mutatja, hogy az öt művész közel harminc különböző szerepet kelt életre az előadás során, ami jelentős koncentrációt és állandó gyorsöltözéseket igényel estéről estére.
A bemutatót követő fogadáson a közönség bepillantást kaphatott a kulisszák mögötti több hónapos munkába is. Horváth Illés, a Thália Színház stratégiai igazgatója kiemelte, mennyire fontosnak tartja az előadás megszületését a színház életének szempontjából. Beszédében hangsúlyozta, hogy a produkció különleges ereje abban rejlik, hogy visszahozza azt a játékos, illúzióteremtő színházi nyelvet, ami képes kiragadni a nézőt a hétköznapok monotonitásából. Ahogy fogalmazott: „A játékosság és az illúziókeltés, a klasszikus krimi otthonos világa, a mindenki által ismert és kedvelt ikonikus hősök és antihősök küzdelme olyan élmény, amire szükségünk van. Szükségünk van az illúzióra, ami pár óra erejéig messzire repít minket, és szükségünk van a játékosságra is, hogy ebben a zűrzavaros világban igenis könnyű lehessen létezni.” Hozzátette, hogy a nézők „szép számmal fejezték ki érdeklődésüket a darab iránt”, és háláját fejezte ki mindazoknak, akik emberfeletti munkával hozzájárultak annak létrejöttéhez. Külön kiemelte Göttinger Pált: „Egy irodalmi igényességű magyar fordítást adott a kezünkbe, magára vállalva egy ilyen grandiózus produkció létrehozásának minden lelki, fizikai és szellemi terhét.”
A rendező, Göttinger Pál meghatottan és humorral átszőve reflektált a munkafolyamatra. Elárulta, hogy számára a színház legfontosabb tere nem a színpad, hanem a próbaterem, ahol az alkotás igazi minősége megszületik. A színházi munkáról így beszélt: „Nem tartom magam különösebben vizionárius rendezőnek; én a próbatermi munkát szeretem. Ha ott jó lenni, akkor lesz jó a színpadon, és akkor lesz jó nézni is, hiszen a színház elsősorban minőségi időtöltés.” Azt is hangsúlyozta, hogy a társulat és a színház teljes háttércsapata példaértékű együttműködést teremtett: „Ezzel a háttérországgal bármit meg lehet csinálni.”
Ahogy mind Horváth Illés, mind Göttinger Pál kiemelte, a produkció megvalósítása logisztikailag és fizikailag is komoly kihívás volt. A nagyszabású díszlet, a folyamatos térváltások és a magasfokú precizitást igénylő színpadi megoldások csak úgy jöhettek létre, hogy a Thália Színház minden munkatársa – háttérdolgozók és szereplők egyaránt – összhangban és kitartó szakmai igényességgel dolgozott hónapokon át.
A Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély nemcsak új színt hoz a magyarországi Sherlock Holmes-interpretációk közé, hanem olyan maradandó színházi élményt kínál, ami a krimi atmoszférájának rajongóit és a fordulatos, romantikus mesék kedvelőit egyaránt képes megszólítani. A Thália Színház új bemutatója tisztelgés a klasszikus detektívtörténetek előtt, és egyben elismerése annak az alkotóközösségnek, amely egy ilyen nagyszabású vállalkozást meg tudott álmodni és estéről estére életre hívni.
A történetben Holmes újfent szembekerül nemezisével, az ördögi Moriarty professzorral, miközben Csehország királyát nemzetközi kémjátszma keretei között zsarolják meg. A detektív válogatott bűnesetek láncolatán át jut közelebb az igazsághoz, miközben a világ békéje forog kockán. A történet azonban nemcsak izgalmas fordulatokkal, hanem érzelmi meglepetésekkel is szolgál: Irene, az amerikai színésznő megjelenése új színt visz Holmes rideg, intellektuális világába, és finom romantikus tónusokat hoz a cselekménybe.
A nagyszínpadi produkció impozáns látványvilága Ondraschek Péter díszleteinek és Cselényi Nóra jelmezeinek köszönhető, a próbafolyamatot pedig Vári János rendezőasszisztens és Fitos Réka súgó támogatta. A szereplők – Zayzon Zsolt, Mózes András, Hevesi László, Kövesi Csenge és Jaskó Bálint – pergő alakítással idézték meg a Sherlock Holmes-univerzum ikonikus és újonnan megalkotott figuráit. Fáradhatatlan munkájukat az is mutatja, hogy az öt művész közel harminc különböző szerepet kelt életre az előadás során, ami jelentős koncentrációt és állandó gyorsöltözéseket igényel estéről estére.
A bemutatót követő fogadáson a közönség bepillantást kaphatott a kulisszák mögötti több hónapos munkába is. Horváth Illés, a Thália Színház stratégiai igazgatója kiemelte, mennyire fontosnak tartja az előadás megszületését a színház életének szempontjából. Beszédében hangsúlyozta, hogy a produkció különleges ereje abban rejlik, hogy visszahozza azt a játékos, illúzióteremtő színházi nyelvet, ami képes kiragadni a nézőt a hétköznapok monotonitásából. Ahogy fogalmazott: „A játékosság és az illúziókeltés, a klasszikus krimi otthonos világa, a mindenki által ismert és kedvelt ikonikus hősök és antihősök küzdelme olyan élmény, amire szükségünk van. Szükségünk van az illúzióra, ami pár óra erejéig messzire repít minket, és szükségünk van a játékosságra is, hogy ebben a zűrzavaros világban igenis könnyű lehessen létezni.” Hozzátette, hogy a nézők „szép számmal fejezték ki érdeklődésüket a darab iránt”, és háláját fejezte ki mindazoknak, akik emberfeletti munkával hozzájárultak annak létrejöttéhez. Külön kiemelte Göttinger Pált: „Egy irodalmi igényességű magyar fordítást adott a kezünkbe, magára vállalva egy ilyen grandiózus produkció létrehozásának minden lelki, fizikai és szellemi terhét.”
A rendező, Göttinger Pál meghatottan és humorral átszőve reflektált a munkafolyamatra. Elárulta, hogy számára a színház legfontosabb tere nem a színpad, hanem a próbaterem, ahol az alkotás igazi minősége megszületik. A színházi munkáról így beszélt: „Nem tartom magam különösebben vizionárius rendezőnek; én a próbatermi munkát szeretem. Ha ott jó lenni, akkor lesz jó a színpadon, és akkor lesz jó nézni is, hiszen a színház elsősorban minőségi időtöltés.” Azt is hangsúlyozta, hogy a társulat és a színház teljes háttércsapata példaértékű együttműködést teremtett: „Ezzel a háttérországgal bármit meg lehet csinálni.”
Ahogy mind Horváth Illés, mind Göttinger Pál kiemelte, a produkció megvalósítása logisztikailag és fizikailag is komoly kihívás volt. A nagyszabású díszlet, a folyamatos térváltások és a magasfokú precizitást igénylő színpadi megoldások csak úgy jöhettek létre, hogy a Thália Színház minden munkatársa – háttérdolgozók és szereplők egyaránt – összhangban és kitartó szakmai igényességgel dolgozott hónapokon át.
A Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély nemcsak új színt hoz a magyarországi Sherlock Holmes-interpretációk közé, hanem olyan maradandó színházi élményt kínál, ami a krimi atmoszférájának rajongóit és a fordulatos, romantikus mesék kedvelőit egyaránt képes megszólítani. A Thália Színház új bemutatója tisztelgés a klasszikus detektívtörténetek előtt, és egyben elismerése annak az alkotóközösségnek, amely egy ilyen nagyszabású vállalkozást meg tudott álmodni és estéről estére életre hívni.
Sherlock Holmes újra akcióban. Premier előtti főpróbán jártam a Tháliában
A Thália Színház már előre megpendítette, hogy a Rejtélyek Évada nem aprózza el: tegnap pedig a premier előtti főpróbán elsők között láthattam, hogy a teátrum valóban nagyot gurít. A Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély egyszerre volt friss, játékos és tiszteletteljes főhajtás a Ken Ludwig - Arthur Conan Doyle klasszikus előtt - közben pedig pontosan az a könnyed, mégis igényes színházi este, amitől a Thália igazán Thália.
A 120 perces, egy szünettel futó előadásban a tét már nem pusztán London épsége: ha Sherlock hibázik, a világbéke kerül veszélybe. A történetben felbukkan Irene, az amerikai színésznő, aki csipetnyi romantikával árnyalja a krimiszálat. Göttinger Pál rendezésében Zayzon Zsolt kelti életre a híres-neves detektívet, mellette a zseniális Mózes András, Kövesi Csenge, Hevesi László és Jaskó Bálint játszanak egy olyan váltásos rendszerben, amely önmagában is megmutatja az előadás technikai bátorságát.
Már az első pillanattól kezdve könnyedén csöppenünk bele az "egyszer volt, hol nem volt" hangulatba, amely az eredeti Conan Doyle-történetek sajátja. A rendezés bátran nyúl vissza a viktoriánus misztikumhoz, ugyanakkor humort és modern ritmust csempész a jelenetekbe. A darab igazi különlegessége abban rejlik, hogy miközben komoly precizitást igényel - elvégre öt színész huszonhárom karaktert formál meg-, játékossága nézőként végtelenül felszabadító.
Ami engem a leginkább lenyűgözött, az a díszlet és a technikai megoldások sora. Ritkán látni ilyen energikusan és ötletesen használt forgószínpadot: pillanatok alatt váltunk a londoni utcáról egy vonatra, majd elegáns szalonra, mindezt olyan gördülékenyen, hogy a jelenetek szinte filmszerűen követik egymást. A produkció vizuális világa (Ondraschek Péter díszlettervező és Cselényi Nóra jelmeztervező) már önmagában élmény - bravúros, mozgalmas, fantáziadús.
A színészek közül számomra egyértelműen Jaskó Bálint volt a legnagyobb favorit. Tucatnyi karakter között váltott lélegzetvételnyi idő alatt - köztük női szerepekben is -, és minden egyes átalakulása külön attrakcióként működött. Volt, hogy szó szerint tátott szájjal figyeltem, hogyan lesz ugyanabból a színészből másodpercek alatt új figura, új gesztusokkal, új energiával. Élvezetes, emlékezetes színészi bravúrokat láttam tőle. Bálint nemcsak hogy nem veszik el a rengeteg figura között, hanem kifejezetten otthonosan, felszabadultan mozog bennük. Minden megjelenése hangsúlyos, az egész előadásnak egyfajta féktelen, őrületes hangulatot ad. Szinte berobbantja a színpadot.
De nem tudok elmenni Mózes András mellett sem, aki Dr. Watsonként erős, stabil jelenléttel tartja össze a történetet. Játéka egyszerre meleg, humoros és energikus; olyan tökéletes partner Sherlock mellett, aki önálló figuraként figyelmet követel magának.
A Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély tehát összességében egy látványos, szellemes, tempós krimivígjáték, amely hű a klasszikusok világához, mégis frissen és könnyedén szólal meg. A technika, a színészi teljesítmények és a rendezés együtt olyan elegyet alkotnak, amelyért igazán érdemes a Tháliába újra meg újra visszatérni.
írta: Hatos Niki
A Thália Színház már előre megpendítette, hogy a Rejtélyek Évada nem aprózza el: tegnap pedig a premier előtti főpróbán elsők között láthattam, hogy a teátrum valóban nagyot gurít. A Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély egyszerre volt friss, játékos és tiszteletteljes főhajtás a Ken Ludwig - Arthur Conan Doyle klasszikus előtt - közben pedig pontosan az a könnyed, mégis igényes színházi este, amitől a Thália igazán Thália.
A 120 perces, egy szünettel futó előadásban a tét már nem pusztán London épsége: ha Sherlock hibázik, a világbéke kerül veszélybe. A történetben felbukkan Irene, az amerikai színésznő, aki csipetnyi romantikával árnyalja a krimiszálat. Göttinger Pál rendezésében Zayzon Zsolt kelti életre a híres-neves detektívet, mellette a zseniális Mózes András, Kövesi Csenge, Hevesi László és Jaskó Bálint játszanak egy olyan váltásos rendszerben, amely önmagában is megmutatja az előadás technikai bátorságát.
Már az első pillanattól kezdve könnyedén csöppenünk bele az "egyszer volt, hol nem volt" hangulatba, amely az eredeti Conan Doyle-történetek sajátja. A rendezés bátran nyúl vissza a viktoriánus misztikumhoz, ugyanakkor humort és modern ritmust csempész a jelenetekbe. A darab igazi különlegessége abban rejlik, hogy miközben komoly precizitást igényel - elvégre öt színész huszonhárom karaktert formál meg-, játékossága nézőként végtelenül felszabadító.
Ami engem a leginkább lenyűgözött, az a díszlet és a technikai megoldások sora. Ritkán látni ilyen energikusan és ötletesen használt forgószínpadot: pillanatok alatt váltunk a londoni utcáról egy vonatra, majd elegáns szalonra, mindezt olyan gördülékenyen, hogy a jelenetek szinte filmszerűen követik egymást. A produkció vizuális világa (Ondraschek Péter díszlettervező és Cselényi Nóra jelmeztervező) már önmagában élmény - bravúros, mozgalmas, fantáziadús.
A színészek közül számomra egyértelműen Jaskó Bálint volt a legnagyobb favorit. Tucatnyi karakter között váltott lélegzetvételnyi idő alatt - köztük női szerepekben is -, és minden egyes átalakulása külön attrakcióként működött. Volt, hogy szó szerint tátott szájjal figyeltem, hogyan lesz ugyanabból a színészből másodpercek alatt új figura, új gesztusokkal, új energiával. Élvezetes, emlékezetes színészi bravúrokat láttam tőle. Bálint nemcsak hogy nem veszik el a rengeteg figura között, hanem kifejezetten otthonosan, felszabadultan mozog bennük. Minden megjelenése hangsúlyos, az egész előadásnak egyfajta féktelen, őrületes hangulatot ad. Szinte berobbantja a színpadot.
De nem tudok elmenni Mózes András mellett sem, aki Dr. Watsonként erős, stabil jelenléttel tartja össze a történetet. Játéka egyszerre meleg, humoros és energikus; olyan tökéletes partner Sherlock mellett, aki önálló figuraként figyelmet követel magának.
A Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély tehát összességében egy látványos, szellemes, tempós krimivígjáték, amely hű a klasszikusok világához, mégis frissen és könnyedén szólal meg. A technika, a színészi teljesítmények és a rendezés együtt olyan elegyet alkotnak, amelyért igazán érdemes a Tháliába újra meg újra visszatérni.
írta: Hatos Niki
forrás: https://www.bside.hu/
Krimivígjáték
Játsszák:
Zayzon Zsolt, Mózes András, Jaskó Bálint, Kövesi Csenge, Hevesi László
Sherlock Holmes megint szemben találja magát az ördögi Moriarty professzorral. Bohémia királyát egy nemzetközi kémkalandban valakik megzsarolják. Sherlock Holmesnak ezügyben válogatott bűneseteket kell megoldania, tét a világbéke – és közben még egy amerikai színésznő, Irene személyében a szerelem is ráköszön…
Fordította és rendezte:
Göttinger Pál
2023 óta a Thália Színház társulatának tagja, és igazán nem panaszkodhat: számos előadásban láthatja a fővárosi közönség Jaskó Bálintot, a készülő Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély című nagyszínpadi produkcióban hét különböző karaktert jelenít meg. Erről kérdeztük. Interjú.
Hogy viszonyulsz a detektívtörténetekhez?
Félve vallom be, hogy engem sem a detektívregények, sem Rejtő Jenő nem ragadott meg igazán soha. Fogalmam sincs, miért. Már amikor a próbákon elkezdtünk foglalkozni az anyaggal, kiderült, hogy Sherlock Holmesnak elképesztő univerzuma van, amely számomra eddig ismeretlen volt.
Milyen más univerzum vonzott?
Engem a természet mindig sokkal jobban érdekelt, s talán épp emiatt az indiános könyvek voltak az abszolút favoritom. Valahogy azt képzelem, hogy úgy 15–16 évesen, amikor elkapja az embert ez a nyomozós-bűnügyi vonal, akkor én épp leragadtam a Winnetounál. De önmagában a fantasy-őrületből, például a Harry Potterből is kimaradtam, és igazából egy horrorfilmet sem tudok végignézni.
Lehet, jobban érdekel a minket körülvevő, kézzelfogható valóság,
meg nekem nagyon gazdag fantáziavilágom van, amiben szabadon tudok mozogni. Sokkal inkább felfedező szerettem volna lenni, mint nyomozó… de persze, nyomozó is akartam lenni, vagyis inkább kém.
Kémvonal viszont akad az új bemutatóban...
Az igen, titkos bombák tervei kerülnek elő. Ha úgy vesszük, modernebb köntösbe rakva ez akár a James Bond- vagy a Burn-univerzumra is rímelne. De azt hiszem, a mi előadásunkban nem feltétlenül ezen lesz a hangsúly, viszont az igaz, hogy például az egyik általam játszott karakter teljesen beleillik ebbe a kémes sztoriba.
A készülő előadásban Zayzon Zsolt viszi Sherlock Holmes karakterét, Mózes András Watson doktor, míg a többi három szereplő – Kövesi Csenge, Hevesi László és te – számtalan karaktert eljátszotok, neked mennyi jutott?
Ha jól számolom, hét különböző karakterben jelenek meg, mindegyik más és más, ahogy a kosztüm is. A jelmeztervező már júniusban elkezdett dolgozni, hiszen vagy 25 különböző karakterben jelenünk meg mi hárman. Egy komoly táblázat állt össze a gyorsöltözésekből, elképesztő munka lesz.
Ennyi karakter között nem lehet elveszni?
Félő, de én igazán élvezem. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen, de azt gondolom, van valami felszabadító abban, amikor nagyon sok szerepet kell játszani. Más, amikor egész végig a színpadon vagy, más, amikor néhány hangsúlyos jelenésed van, de azt gondolom, mindkettő nyomást helyez a színészre, ezzel szemben
a több eltérő karakterben van valami jófajta játékosság.
Észvesztő hangulata van. A sok szerep közül például nagy kedvencem Hans, akinek csak négy mondata van, de a próbák alatt nem tudtam úgy bejönni abban a jelenetben, hogy Mózes András ne röhögött volna az arcomba. Mindig meg akartam lepni őket valamivel, meglátjuk, az előadásra mi marad majd belőle.
Legutóbbi nagyszínpadi bemutatód, Az utolsó vacsora egy igazán a mára rímelő alkotás, ami érthető módon vonzza a közönséget, mennyire lehet erre számítani a Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély esetében?
Szándékoltan semennyire, és ezt már a próbafolyamat elején világossá is tette a rendező, Göttinger Pali. Azt a kérdést tette föl, hogy ki fogja elmesélni azokat a történeteket az 50-60 éves nagy gyerekeknek, akik ugyanúgy szeretnének mesét hallgatni? Mert a meséket szeretjük. És azt gondolom, hogy egy kiváló családi program lesz az előadás, mert több generáció megtalálja majd benne a neki tetszőt. A produkció ilyesfajta összetettségében abszolút újdonság a Thália kínálatában, és nekünk ennek eleget is kell tenni.
Egy ilyen sokféle módon feldolgozott mű esetében hogyan épül föl a saját Sherlock-adaptációtok? Hiszen még él a Benedict Cumberbatch-féle sorozat emléke, illetve van olyan feldolgozás, amelyikben Watson nő...
Azt gondolom, hogy a Thália színpadára egy jegyeiben klasszikus Sherlock érkezik, ahol a detektív pipázik, a doktornak pedig keménykalapja van. Tehát a produkció abszolút használja ezt a kollektív kulturális tudást. Zayzi rendelt is egy nagy enciklopédiát, ahol össze vannak gyűjtve a Sherlock Holmes-univerzummal kapcsolatos dolgok, ez a könyv gyakorlatilag kitér mindenre, a feldolgozásokra is.
Tehát az alapot nagyon pontosan, autentikusan igyekszünk kezelni.
A Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély szerzője, Ken Ludwig sok újdonságot írt a drámába, és vállaltan arra hegyezte ki, hogy öt színésznek minél több játéklehetőséget adjon. Valahogy azt tudnám mondani, hogy mi hárman alkotjuk a két főszereplőt körülvevő, olykor azonos, olykor más hangvételű, más humorú világot. Összességében nem célunk új Sherlock-értelmezést létrehozni, és valószínűleg nagyon nehéz dolgunk is van, mert a nézők komoly elvárásokkal érkeznek, az is, aki a klasszikus detektívalakot ismeri, és az is, aki az elmúlt évek sorozatait nézte.
Először dolgozol Göttinger Pállal?
Nem, mondjuk jó régen volt, amikor legutoljára rendezett, még 2008-2009 körül Nyíregyházán, amikor a KoMa Társulat tagja voltam. Akkor csináltuk a Líra és Epika című előadást, ami hatalmas élmény volt. Úgyhogy örültem az érkezésének, jó ismét megkapni belőle azt az energiát és hangulatot, amit akkor megtapasztaltam. Bírom a gyors tempóját és a humorát. Inspirál, amikor az én egyik hülye ötletemre ő mond egy még annál is hülyébbet. Ha egy jó rendezővel dolgozik az ember, úgy érzi, egy nyelvet beszélnek, és hogy az előadásban az ő ötletei, a véleménye, egyénisége is benne van. Felszabadító Palival dolgozni, az elejétől kezdve azt érzem, hogy értjük egymást, ami nyugodt és bizalmi környezetet teremt.
Akkor, ha jól értem, ezt a próbafolyamatot egy nagybetűs játékként éled meg.
Igen, és az lenne a cél, hogy majd a nézők is valahogy így éljék meg az előadást. Pont szóba került, hogy milyen univerzumok vonzanak, és tudod, horrort azért sem nézek, mert ha szabad döntésem van arról, hogy mivel töltsem a szabadidőmet, őszintén, én nem szeretnék rettegni.
Van, hogy az embernek inkább csak annyira van szüksége, hogy valami jót lásson,
nem egetverő, elgondolkodtató, hatásos, sokat akaró alkotást, de nem is igénytelen bóvlit, hanem valamit, ami jó értelemben kikapcsolja. Az új bemutatónk nem lesz színháztörténeti újdonság, nem reflektál majd az élet nagy dolgaira, de jó lesz végignézni: lehet egy kicsit izgulni, kicsit szurkolni, kicsit agyalni rajta. Érdekes, hogy feljött ez a téma, mert pont Pali mondta a próbafolyamat elején, hogy őt egyre jobban érdeklik azok az előadások, amik csak simán jók.
Valóban nem túl sok ilyen színházi előadás jön létre, ennek mi lehet az oka, a rendezői önmegvalósítás akadályozza?
Általában igen, illetve ott van még az is, hogy ahogyan a zenés műfajt, úgy a szórakoztatót is jó harminc éven át lenézték a szakmán belül, pedig hatalmas rá a nézői igény. Szerencsére mostanra kezd kikopni ez az ellenérzés, aminek mindenki örül, hiszen tök rendben van, hogy az ember néha csak jól akarja érezni magát, és ennek helye van a színházban. Erről amúgy mindig a streamingcsatornák jutnak az eszembe: ha elfáradtam, tele van a fejem, akkor nincs kedvem olyat nézni, ami plusz, nehéz feladatokat ad nekem, de mégis örülök, ha egy másik valóságba kerülök. És Sherlock Holmes világa pont ilyen, misztikus, érdekfeszítő, más, de mégsem terhel meg. Továbbá a zsenialitásnak mindig van valami bűvköre, izgalmas benne lenni, ahogy az is alapvető emberi vágy, hogy mindenki szeretne jobb lenni, szeretne különlegessé, zsenivé válni, épp, mint Sherlock Holmes.
Hogy viszonyulsz a detektívtörténetekhez?
Félve vallom be, hogy engem sem a detektívregények, sem Rejtő Jenő nem ragadott meg igazán soha. Fogalmam sincs, miért. Már amikor a próbákon elkezdtünk foglalkozni az anyaggal, kiderült, hogy Sherlock Holmesnak elképesztő univerzuma van, amely számomra eddig ismeretlen volt.
Milyen más univerzum vonzott?
Engem a természet mindig sokkal jobban érdekelt, s talán épp emiatt az indiános könyvek voltak az abszolút favoritom. Valahogy azt képzelem, hogy úgy 15–16 évesen, amikor elkapja az embert ez a nyomozós-bűnügyi vonal, akkor én épp leragadtam a Winnetounál. De önmagában a fantasy-őrületből, például a Harry Potterből is kimaradtam, és igazából egy horrorfilmet sem tudok végignézni.
Lehet, jobban érdekel a minket körülvevő, kézzelfogható valóság,
meg nekem nagyon gazdag fantáziavilágom van, amiben szabadon tudok mozogni. Sokkal inkább felfedező szerettem volna lenni, mint nyomozó… de persze, nyomozó is akartam lenni, vagyis inkább kém.
Kémvonal viszont akad az új bemutatóban...
Az igen, titkos bombák tervei kerülnek elő. Ha úgy vesszük, modernebb köntösbe rakva ez akár a James Bond- vagy a Burn-univerzumra is rímelne. De azt hiszem, a mi előadásunkban nem feltétlenül ezen lesz a hangsúly, viszont az igaz, hogy például az egyik általam játszott karakter teljesen beleillik ebbe a kémes sztoriba.
A készülő előadásban Zayzon Zsolt viszi Sherlock Holmes karakterét, Mózes András Watson doktor, míg a többi három szereplő – Kövesi Csenge, Hevesi László és te – számtalan karaktert eljátszotok, neked mennyi jutott?
Ha jól számolom, hét különböző karakterben jelenek meg, mindegyik más és más, ahogy a kosztüm is. A jelmeztervező már júniusban elkezdett dolgozni, hiszen vagy 25 különböző karakterben jelenünk meg mi hárman. Egy komoly táblázat állt össze a gyorsöltözésekből, elképesztő munka lesz.
Ennyi karakter között nem lehet elveszni?
Félő, de én igazán élvezem. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen, de azt gondolom, van valami felszabadító abban, amikor nagyon sok szerepet kell játszani. Más, amikor egész végig a színpadon vagy, más, amikor néhány hangsúlyos jelenésed van, de azt gondolom, mindkettő nyomást helyez a színészre, ezzel szemben
a több eltérő karakterben van valami jófajta játékosság.
Észvesztő hangulata van. A sok szerep közül például nagy kedvencem Hans, akinek csak négy mondata van, de a próbák alatt nem tudtam úgy bejönni abban a jelenetben, hogy Mózes András ne röhögött volna az arcomba. Mindig meg akartam lepni őket valamivel, meglátjuk, az előadásra mi marad majd belőle.
Legutóbbi nagyszínpadi bemutatód, Az utolsó vacsora egy igazán a mára rímelő alkotás, ami érthető módon vonzza a közönséget, mennyire lehet erre számítani a Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély esetében?
Szándékoltan semennyire, és ezt már a próbafolyamat elején világossá is tette a rendező, Göttinger Pali. Azt a kérdést tette föl, hogy ki fogja elmesélni azokat a történeteket az 50-60 éves nagy gyerekeknek, akik ugyanúgy szeretnének mesét hallgatni? Mert a meséket szeretjük. És azt gondolom, hogy egy kiváló családi program lesz az előadás, mert több generáció megtalálja majd benne a neki tetszőt. A produkció ilyesfajta összetettségében abszolút újdonság a Thália kínálatában, és nekünk ennek eleget is kell tenni.
Egy ilyen sokféle módon feldolgozott mű esetében hogyan épül föl a saját Sherlock-adaptációtok? Hiszen még él a Benedict Cumberbatch-féle sorozat emléke, illetve van olyan feldolgozás, amelyikben Watson nő...
Azt gondolom, hogy a Thália színpadára egy jegyeiben klasszikus Sherlock érkezik, ahol a detektív pipázik, a doktornak pedig keménykalapja van. Tehát a produkció abszolút használja ezt a kollektív kulturális tudást. Zayzi rendelt is egy nagy enciklopédiát, ahol össze vannak gyűjtve a Sherlock Holmes-univerzummal kapcsolatos dolgok, ez a könyv gyakorlatilag kitér mindenre, a feldolgozásokra is.
Tehát az alapot nagyon pontosan, autentikusan igyekszünk kezelni.
A Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély szerzője, Ken Ludwig sok újdonságot írt a drámába, és vállaltan arra hegyezte ki, hogy öt színésznek minél több játéklehetőséget adjon. Valahogy azt tudnám mondani, hogy mi hárman alkotjuk a két főszereplőt körülvevő, olykor azonos, olykor más hangvételű, más humorú világot. Összességében nem célunk új Sherlock-értelmezést létrehozni, és valószínűleg nagyon nehéz dolgunk is van, mert a nézők komoly elvárásokkal érkeznek, az is, aki a klasszikus detektívalakot ismeri, és az is, aki az elmúlt évek sorozatait nézte.
Először dolgozol Göttinger Pállal?
Nem, mondjuk jó régen volt, amikor legutoljára rendezett, még 2008-2009 körül Nyíregyházán, amikor a KoMa Társulat tagja voltam. Akkor csináltuk a Líra és Epika című előadást, ami hatalmas élmény volt. Úgyhogy örültem az érkezésének, jó ismét megkapni belőle azt az energiát és hangulatot, amit akkor megtapasztaltam. Bírom a gyors tempóját és a humorát. Inspirál, amikor az én egyik hülye ötletemre ő mond egy még annál is hülyébbet. Ha egy jó rendezővel dolgozik az ember, úgy érzi, egy nyelvet beszélnek, és hogy az előadásban az ő ötletei, a véleménye, egyénisége is benne van. Felszabadító Palival dolgozni, az elejétől kezdve azt érzem, hogy értjük egymást, ami nyugodt és bizalmi környezetet teremt.
Akkor, ha jól értem, ezt a próbafolyamatot egy nagybetűs játékként éled meg.
Igen, és az lenne a cél, hogy majd a nézők is valahogy így éljék meg az előadást. Pont szóba került, hogy milyen univerzumok vonzanak, és tudod, horrort azért sem nézek, mert ha szabad döntésem van arról, hogy mivel töltsem a szabadidőmet, őszintén, én nem szeretnék rettegni.
Van, hogy az embernek inkább csak annyira van szüksége, hogy valami jót lásson,
nem egetverő, elgondolkodtató, hatásos, sokat akaró alkotást, de nem is igénytelen bóvlit, hanem valamit, ami jó értelemben kikapcsolja. Az új bemutatónk nem lesz színháztörténeti újdonság, nem reflektál majd az élet nagy dolgaira, de jó lesz végignézni: lehet egy kicsit izgulni, kicsit szurkolni, kicsit agyalni rajta. Érdekes, hogy feljött ez a téma, mert pont Pali mondta a próbafolyamat elején, hogy őt egyre jobban érdeklik azok az előadások, amik csak simán jók.
Valóban nem túl sok ilyen színházi előadás jön létre, ennek mi lehet az oka, a rendezői önmegvalósítás akadályozza?
Általában igen, illetve ott van még az is, hogy ahogyan a zenés műfajt, úgy a szórakoztatót is jó harminc éven át lenézték a szakmán belül, pedig hatalmas rá a nézői igény. Szerencsére mostanra kezd kikopni ez az ellenérzés, aminek mindenki örül, hiszen tök rendben van, hogy az ember néha csak jól akarja érezni magát, és ennek helye van a színházban. Erről amúgy mindig a streamingcsatornák jutnak az eszembe: ha elfáradtam, tele van a fejem, akkor nincs kedvem olyat nézni, ami plusz, nehéz feladatokat ad nekem, de mégis örülök, ha egy másik valóságba kerülök. És Sherlock Holmes világa pont ilyen, misztikus, érdekfeszítő, más, de mégsem terhel meg. Továbbá a zsenialitásnak mindig van valami bűvköre, izgalmas benne lenni, ahogy az is alapvető emberi vágy, hogy mindenki szeretne jobb lenni, szeretne különlegessé, zsenivé válni, épp, mint Sherlock Holmes.
forrás: https://fidelio.hu
December 6-án mutatják be a Thália Színházban a Sherlock Holmes és a Moriarty-rejtély című darabot: a Conan Doyle történetei alapján Ken Luwdig által írt krimi-vígjáték főszerepében Zayzon Zsoltot láthatjuk majd. A színművésszel a próbaidőszak felénél ültünk le beszélgetni a karakterről, a műfaji határokról, valamint a készülő produkció nehézségeiről és örömeiről.
A Thália Színház következő bemutatójában egy ikonikus karakter, Sherlock Holmes bőrébe bújsz. Egy ilyen szerep áldás vagy átok inkább?
Ezt sosem lehet pontosan tudni előre, de az mindenképpen jó, hogy vannak kapaszkodók a szerephez. Bár sosem voltam Sherlock Holmes-fanatikus, az utóbbi időben megnéztem a filmeket és egyes részeket a sorozatból, meg olvastam pár Conan Doyle-művet, hogy legyen némi fogódzó a karakterhez. Ugyanakkor egy színészben mindig munkál, hogy saját maga rakja össze az adott figurát. Ebben az esetben viszont van egy kánon, amitől nem szabad túlságosan elrugaszkodni, így ezeket is megpróbálom beleépíteni a szerepbe.
Milyen a Ken Ludwig-féle Sherlock Holmes? Mennyiben különbözik a Conan Doyle művektől?
Azt fontos kiemelni, hogy Ken Ludwig egy teljesen új történet írt. Ebben rengeteg tipikus Sherlock Holmes-helyzettel fogunk találkozni, viszont Ludwig sokat játszik a stílusokkal, aminek köszönhetően sok technikai bravúrra lesz szükség az előadásban. Mondok egy példát: csak Holmes és Watson az állandó szereplő, a többi kolléga – Kövesi Csenge, Hevesi László és Jaskó Bálint – közel huszonöt szerepet játszik. Egy stilisztikai kavalkád az egész, ami nehéz, küzdünk is vele rendesen, hogy működjön ez a fajta „mesejáték”, de a néző mégse érezze úgy, hogy lebecézzük. Hogy ez hogyan és milyen formában fog összejönni, még nem látom belülről, de reményeim szerint a rendező, Göttinger Pál látja.
Mire gondolsz a „mesejáték” alatt?
Nekünk ebben az előadásban mindent rettentő komolysággal kell eljátszani, de vannak olyan részek, aminél el kell juttatnunk a nézőket oda, hogy „lemenjen gyerekbe”. Például van egy jelenet, ahol Holmes egy kopóval nyomoz, ami nálunk egy plüsskutya lesz. Ez a második felvonásban van, a nézőnek eddigre el kell jutnia addig, hogy elfogadja, ez egy színházi jel. Ha nem történik meg, akkor bajban leszünk.
Jól sejtem, hogy Ken Ludwig szándéka szerint egy krimiparódia is akar lenni a darab?
Igen, és ettől ilyen nehéz. Sherlock képviseli a komolyságot: ő nem hülyéskedik, nem figurázik, ő az a Sherlock Holmes, akit Conan Doyle megteremtett. Watsonba már beleírt kis stikliket, a többi karakter pedig nagyon elrajzolt. Nekem Holmesként a lehető legkomolyabban kell vennem a történteket, miközben körülöttem végig mesefigurák vannak.
Ezek szerint Ludwig Sherlock Holmesa olyan lesz, mint ahogyan az olvasók megismerhették?
Igen, semmiben nem fog különbözni. Ken Ludwig nagyon figyelt rá, hogy a Sherlock Holmes-féle gesztusokat, attitűdöket belegyúrja. Nekem néha olyan érzésem van, hogy sokkal inkább foglalkoztatta őt a többi karakter, mert minden, ami Holmes, az már adott, így ami körülötte történik, az érdekesebb. Színpadon egyébként is nagyon nehéz detektívet ábrázolni, mert egy nyomozó többnyire gondolkodik. Ezt meg túl hosszan nem lehet nézni. Ez még nekem is fura, mert sokszor érzem azt, hogy az adott helyzetben meg kell teremtenem az attitűdöt, hihetetlenül komolyan kell vennem az egészet, közben gondolkodni is kell. Bár a cím is azt hirdeti, hogy ő a főszereplő, én inkább egy oszlopként tekintek rá, ami körül futnak fel azok a virágok, amelyek színessé teszik a történetet.
A történetről mennyit árulhatsz el?
A címben szereplő Moriartyról minden rajongó tudja, hogy az utolsó Conan Doyle-novellában ő és Holmes együtt zuhannak bele a vízesésbe. A darab szerzője azonban ezen a történeten is csavart egyet. Az alapsztori szerint egyébként Holmest egy olyan ügy megoldására kérik fel, amiről azt gondolta, hogy semmiség lesz: egy szerelmi levelezés leveleit kell visszaszereznie, de aztán kiderül, hogy Moriarty áll a háttérben. Ez pedig beindítja a rakétákat, Holmes részéről pedig megjelenik egy mánia. Ken Ludwig egyébként több Sherlock-történetet gyúrt össze, de nem hinném, hogy ha Conan Doyle élne, akkor kritizálná az adaptációt.
A novellákban és a regényekben fontos Holmes és Watson egymással való kapcsolata. Itt ez mennyire jelenik meg?
Az mindig jó, ha megvan a kémia – hogy ezzel a modern kifejezéssel éljek. Watson akárcsak az eredeti művekben, itt is egy rácsodálkozó, naiv figura, Ludwig pedig ezt jobban alá is húzza, így az a fajta összhang köztük, ami a modern feldolgozásokban szerepel, az hiányzik. Ugyanakkor Ludwig beemelte a történetbe a híres egyetlen nőt, Irene Adlert, ő is csatlakozik a nyomozáshoz.
Ezek szerint lesz benne szerelmi szál is?
Igen, van benne egy furcsán sherlocki szerelem, ami szerintem nagyon szépen van megírva. Holmesban, ebben a furcsán szociopata, hiú, önelégült és nagyjából mindenkit maga mögé utasító férfiban egyszer csak megjelennek az érzelmek, amiket természetesen megpróbál elrejteni. Ezt a szálat Ludwig nagyon szépen, finoman építi fel, egyáltalán nem érzem túlírtnak. Holmes, Watson és Adler a történet háromnegyedében együtt nyomoznak, így szépen, kis lépcsőként tudnak épülni az érzelmek.
Egy krimiben és egy vígjátékban is kiemelten fontos a precizitás és a ritmus. Jól gondolom, hogy egy krimi-vígjátékban ez sokkal hatványozottabban jelen van?
Igen, de ez az előadás még ennél is sokkal bonyolultabb, nagyon nehéz meghatározni műfajilag. Igazi színházi stíluskavalkád, ugyanolyan fontos a krimi, mint a vígjáték, de van benne férfi barátság, szerelmi szál, emellett nagyon fontos a technika: állandóan forog a forgó, több mint harminc helyszín van benne. Nekünk a próbafolyamat második felében ezt patikára ki kell dolgozni. Egy színpadra jól felrakott bohózat az minden esetben működik. Itt viszont rengeteg olyan tényező van, aminek össze kell állnia, hogy elérje azt a hatást, amit mi szeretnénk. Ha sikerül, akkor a néző számára egy igazi színházi truváj lesz.
A Thália Színház következő bemutatójában egy ikonikus karakter, Sherlock Holmes bőrébe bújsz. Egy ilyen szerep áldás vagy átok inkább?
Ezt sosem lehet pontosan tudni előre, de az mindenképpen jó, hogy vannak kapaszkodók a szerephez. Bár sosem voltam Sherlock Holmes-fanatikus, az utóbbi időben megnéztem a filmeket és egyes részeket a sorozatból, meg olvastam pár Conan Doyle-művet, hogy legyen némi fogódzó a karakterhez. Ugyanakkor egy színészben mindig munkál, hogy saját maga rakja össze az adott figurát. Ebben az esetben viszont van egy kánon, amitől nem szabad túlságosan elrugaszkodni, így ezeket is megpróbálom beleépíteni a szerepbe.
Milyen a Ken Ludwig-féle Sherlock Holmes? Mennyiben különbözik a Conan Doyle művektől?
Azt fontos kiemelni, hogy Ken Ludwig egy teljesen új történet írt. Ebben rengeteg tipikus Sherlock Holmes-helyzettel fogunk találkozni, viszont Ludwig sokat játszik a stílusokkal, aminek köszönhetően sok technikai bravúrra lesz szükség az előadásban. Mondok egy példát: csak Holmes és Watson az állandó szereplő, a többi kolléga – Kövesi Csenge, Hevesi László és Jaskó Bálint – közel huszonöt szerepet játszik. Egy stilisztikai kavalkád az egész, ami nehéz, küzdünk is vele rendesen, hogy működjön ez a fajta „mesejáték”, de a néző mégse érezze úgy, hogy lebecézzük. Hogy ez hogyan és milyen formában fog összejönni, még nem látom belülről, de reményeim szerint a rendező, Göttinger Pál látja.
Mire gondolsz a „mesejáték” alatt?
Nekünk ebben az előadásban mindent rettentő komolysággal kell eljátszani, de vannak olyan részek, aminél el kell juttatnunk a nézőket oda, hogy „lemenjen gyerekbe”. Például van egy jelenet, ahol Holmes egy kopóval nyomoz, ami nálunk egy plüsskutya lesz. Ez a második felvonásban van, a nézőnek eddigre el kell jutnia addig, hogy elfogadja, ez egy színházi jel. Ha nem történik meg, akkor bajban leszünk.
Jól sejtem, hogy Ken Ludwig szándéka szerint egy krimiparódia is akar lenni a darab?
Igen, és ettől ilyen nehéz. Sherlock képviseli a komolyságot: ő nem hülyéskedik, nem figurázik, ő az a Sherlock Holmes, akit Conan Doyle megteremtett. Watsonba már beleírt kis stikliket, a többi karakter pedig nagyon elrajzolt. Nekem Holmesként a lehető legkomolyabban kell vennem a történteket, miközben körülöttem végig mesefigurák vannak.
Ezek szerint Ludwig Sherlock Holmesa olyan lesz, mint ahogyan az olvasók megismerhették?
Igen, semmiben nem fog különbözni. Ken Ludwig nagyon figyelt rá, hogy a Sherlock Holmes-féle gesztusokat, attitűdöket belegyúrja. Nekem néha olyan érzésem van, hogy sokkal inkább foglalkoztatta őt a többi karakter, mert minden, ami Holmes, az már adott, így ami körülötte történik, az érdekesebb. Színpadon egyébként is nagyon nehéz detektívet ábrázolni, mert egy nyomozó többnyire gondolkodik. Ezt meg túl hosszan nem lehet nézni. Ez még nekem is fura, mert sokszor érzem azt, hogy az adott helyzetben meg kell teremtenem az attitűdöt, hihetetlenül komolyan kell vennem az egészet, közben gondolkodni is kell. Bár a cím is azt hirdeti, hogy ő a főszereplő, én inkább egy oszlopként tekintek rá, ami körül futnak fel azok a virágok, amelyek színessé teszik a történetet.
A történetről mennyit árulhatsz el?
A címben szereplő Moriartyról minden rajongó tudja, hogy az utolsó Conan Doyle-novellában ő és Holmes együtt zuhannak bele a vízesésbe. A darab szerzője azonban ezen a történeten is csavart egyet. Az alapsztori szerint egyébként Holmest egy olyan ügy megoldására kérik fel, amiről azt gondolta, hogy semmiség lesz: egy szerelmi levelezés leveleit kell visszaszereznie, de aztán kiderül, hogy Moriarty áll a háttérben. Ez pedig beindítja a rakétákat, Holmes részéről pedig megjelenik egy mánia. Ken Ludwig egyébként több Sherlock-történetet gyúrt össze, de nem hinném, hogy ha Conan Doyle élne, akkor kritizálná az adaptációt.
A novellákban és a regényekben fontos Holmes és Watson egymással való kapcsolata. Itt ez mennyire jelenik meg?
Az mindig jó, ha megvan a kémia – hogy ezzel a modern kifejezéssel éljek. Watson akárcsak az eredeti művekben, itt is egy rácsodálkozó, naiv figura, Ludwig pedig ezt jobban alá is húzza, így az a fajta összhang köztük, ami a modern feldolgozásokban szerepel, az hiányzik. Ugyanakkor Ludwig beemelte a történetbe a híres egyetlen nőt, Irene Adlert, ő is csatlakozik a nyomozáshoz.
Ezek szerint lesz benne szerelmi szál is?
Igen, van benne egy furcsán sherlocki szerelem, ami szerintem nagyon szépen van megírva. Holmesban, ebben a furcsán szociopata, hiú, önelégült és nagyjából mindenkit maga mögé utasító férfiban egyszer csak megjelennek az érzelmek, amiket természetesen megpróbál elrejteni. Ezt a szálat Ludwig nagyon szépen, finoman építi fel, egyáltalán nem érzem túlírtnak. Holmes, Watson és Adler a történet háromnegyedében együtt nyomoznak, így szépen, kis lépcsőként tudnak épülni az érzelmek.
Egy krimiben és egy vígjátékban is kiemelten fontos a precizitás és a ritmus. Jól gondolom, hogy egy krimi-vígjátékban ez sokkal hatványozottabban jelen van?
Igen, de ez az előadás még ennél is sokkal bonyolultabb, nagyon nehéz meghatározni műfajilag. Igazi színházi stíluskavalkád, ugyanolyan fontos a krimi, mint a vígjáték, de van benne férfi barátság, szerelmi szál, emellett nagyon fontos a technika: állandóan forog a forgó, több mint harminc helyszín van benne. Nekünk a próbafolyamat második felében ezt patikára ki kell dolgozni. Egy színpadra jól felrakott bohózat az minden esetben működik. Itt viszont rengeteg olyan tényező van, aminek össze kell állnia, hogy elérje azt a hatást, amit mi szeretnénk. Ha sikerül, akkor a néző számára egy igazi színházi truváj lesz.
forrás: https://deszkavizio.hu/
