Papp János sokszínű életébe, pályájába engedett betekintést az interjú során és a címben megfogalmazott bölcsességet engedelmével, ajánlom mindenkinek, magamnak is megfontolásra!
Nem minden színész mond szívesen verseket, de a Te pályádon fontos szerepet tölt be a költészet. Már diákként is szavaltál?
– Szerencsémre olyan tanítóim voltak, akik hamar felismerték, hogy van valami vonzódásom a versekhez, aztán meglovagolták, hogy örömem lelem az elmondásukban. Volt egy énektanárnőm, Félix Magdolna, Dékány Endre zeneszerzőnek az édesanyja, a Főiskola elvégzése után jártam hozzá. Nagyszerű ember volt, sokat tanultam tőle. Magdi néni szerint, ha az ember valamit mondani akar, elmondja prózában, de hogyha kevés hozzá a próza, mint közlési eszköz, akkor versben, ha ez is kevés, akkor énekel, és ha ezt is kevesli, táncra perdül. Ez egy csodálatos építmény, amit ő felvázolt, de ha a fokozatokat nézzük, a jó próza egyenrangú a verssel, a jó prózaírók igazából versben írnak. Gondolok itt például Krasznahorkaira, ami megjelent tőle, mindent olvastam, a frissen a boltokba került könyvére is hamarosan sort kerítek. Hála Istennek, mostanában sokat olvasok, majdnem annyit, mint gyerekkoromban.
Honnan veszed az ötletet, hogy mit olvass el?
– Húsz éven keresztül foglalkoztam gyerekekkel a Magyar Rádió Gyermekstúdiójában, nagyon tehetséges társaság volt. Oda járt Göttinger Pál, Létay Dóra, Mészáros Piroska, Bódy Gergő. Ugyanolyan komoly felvételi volt, mint a Főiskolán, mintegy kétszáz gyerekből válogattunk ki minden évben tízet-tizenkettőt. Ma is összejárunk, és legutóbb Rácz Gabival, aki ugyancsak jeles tagja volt az egykori Gyerekstúdiónak, kicseréltük izlandi élményeinket, ő ajánlotta, hogy föltétlen olvassak Jón Kalman Stefanssont. Olvastam, és beleszerettem. Mármint az íróba! Gabinak ott van a remekül író férje, Légrádi Gergely, naná hogy egykori gyerekstúdiós!
A Menny és pokol engem megríkatott.
– Nem csodálom. Lehet, hogy az elkövetkező tíz év egyik Nobel díjasát olvassuk. Tőle idézek: „Mindig van nálam egy könyv, vigaszul az élet unalma ellen” Többet kellene olvasnunk!
Színházba azért járnak a nézők, a koncerteket is sokan látogatják.
– Jó előadásoknak kell születni ahhoz, hogy az embereknek kedvük legyen színházba menni, hogy azt érezzék, valami érdemleges, értékes születik.
A magyar nyelvet példamutatóan beszélő művészek kitüntetése a Kazinczy díj. Gondolom, jól esett, amikor megkaptad?
– Minden díj jól esik, talán még a meg nem érdemelt is! Büszke vagyok az Aase-díjra, a Gobbi Hilda-életmű díjra, az MSZOSZ díjra és a 2022-ben megítélt Verebély Iván díjra is. Ezekre a szakma ítélt érdemesnek. Állami Díjat nem kaptam. Remélem csak azért mert Bernard Shaw elvárásának megfelelően úgy éltem, hogy ne kapjam meg!
A felnőtt életedről, a pályádról már van képem, de honnan indultál, milyen volt a gyerekkorod?
– Somogytarnócán születtem, egy Barcs melletti kicsi faluban.4 éves koromban költöztünk Niklára, Berzsenyi falujába. A Berzsenyi kúria egyik szobájában volt a könyvtár, ahonnan számlálatlanul hordtam haza és olvastam a könyveket, a Berzsenyi ültette fáról szedtem a szelídgesztenyét, a sombokorról a somot, a Berzsenyi ükunokákkal fociztam az egykori méhes helyén, ahol Berzsenyi a verseit írta. A niklaiak azt állítják, hogy pici gyerekként úgy jártam az utcán, hátrakulcsolt kézzel, földre szegzett tekintettel, mint egykor Berzsenyi. Amikor az általános iskolában Ihász Gizella tanító néni (Isten éltesse!) felolvastatta velem a házi feladatnak adott fogalmazást a Toldi farkas kalandjáról, beleköltöttem azt, amit Arany elfelejtett, hogy amikor Toldi felébred a nádasban, harmatvízben mosdik meg. Attól kezdve minden fogalmazásomat felolvastatta. A tanító nénimnek köszönhetem, hogy nem esik ki a kezemből a toll, ha írni kell. Marcaliba jártam gimnáziumba, a 38-as osztályból tizenkilencünket vettek fel egyetemre és később mindenki felsőfokú képzettséget szerzett. Minden évben találkozunk. Aztán jött a Főiskola, amit Várkonyi Zoltán és Vámos László keze alatt végeztem el. Ezerkétszázan jelentkeztünk a Főiskolára és felvettek tizenkettőt, ehhez nemcsak tehetség kellett, hanem elképesztő szerencse, hogy Várkonyi Zoltán azt mondja, nekem ez a fiú ezzel az iszonyú somogyi tájszólásával kell! Ha az embernek ilyen múltja, gyökerei és legfőképp tanítói, tanárai vannak, akkor előbb-utóbb csak lesz belőle valami! Más! A hetvenes évek elején a Madách Színház portáján egy üzenet várt, Széchenyi Frigyes kéri, hogy látogassam meg. Úristen! De hiszen ő volt 1945 előtt a gróf Somogytarnócán, ahol születtem! Elém tett egy emlékkönyvet, benne az egyik oldalon beragasztott újságcikkek, amelyek arról szóltak, hogy az én cseléd apai nagyapám tiszteletére 42 év szolgálat után díszvacsorát adtak a kastélyban, a másik oldalon a vacsora résztvevőinek cirkalmas aláírásai, országgyűlési képviselő, alispán, főispán, grófok, bárók aláírásai… és a sarokban, alul apai nagyapám, Papp György nehezen odakapart aláírása. Ilyen szellemi közösségbe nőtt bele nagyapám, apám és én magam is. Van miből táplálkoznom.
1970-ben végeztem és Szegedre kerültem, a legendás Lendvai Ferenc igazgatta színházba. Fantasztikus évadban volt! Vendégként meghívta Ajtay Andort és én a fiát játszhattam a Naplemente előtt c. darabban, a Chaillot bolondjában pedig partnere lehettem Dajka Margitnak. Úgy indult a pályám, hogy két ekkora nagyság mellett játszhattam. Aztán hét év Madách Színház, három év Veszprém, megint hét év Madách, három év Győr, aztán szabadúszás és végül most már húsz éve a Centrál Színház.
Számtalan önálló estet készítettél, mikor volt az első?
– 1970-ben Szegeden, rögtön a Főiskola elvégzése után. Sokat vívódtam, hogy amikor Latinovits Zoltán, Mensáros László csinál önálló estet, én hogy jövök ahhoz! De aztán Surányi Ibolya – Fábri Péter költő édesanyja – hírdetett egy Fiatal Előadóművészek Fesztiválja sorozatot az Egyetemi Színpadon, és megszületett az Ikercsillagok. Karinthy Frigyes prózája, József Attila versei, Shakespeare szonettjei szerelemről, férfi-nő kapcsolatáról..
Mostanában Gerendás Péterrel és az ő dalaival gazdagodott az Ikercsillagok.
– Igen. Dabason készült is belőle egy felvétel. Az ottani Művelődési Ház igazgatónőjéhez, Tapodi Katalinhoz több évtizedes barátság fűz. Hosszú lenne azoknak a listája és nem akarok senkit név szerint említeni, nehogy valaki kimaradjon, akiknek értékes kapcsolatokat köszönhetek.
De nem csak színházból áll a világ. Van egy Közel a Part nevű karitatív egyesület, amelynek talán már két évtizednél is többre tekint vissza a története. Minden évben karácsony előtt tartós élelmiszert gyűjtünk rászoruló családoknak. Idén több mint három és fél tonna gyűlt össze. Az országban 473 helyen gyűjtöttek ugyanebben az időben. Mi megint elsők lettünk!
Híres vagy a „nagy gyaloglásokról”, nagyon fontos része az életednek?
– A nagy gyaloglásokból útinaplók és több mint kétszáz előadás született. A „kis gyaloglások” pedig szerte az országban.
A csodák persze nem csak hazai tájakon esnek meg, hanem külhonban is. Mikor volt az első kalandod külföldön, amiről könyv is íródott?
– 2005-ben az El Camino, aztán szép sorban jött Lappföld, Japán, Skócia, a Himalája, a Sierra Nevada, Peru, Korzika, Izrael és még sorolhatnám.
Csoda akkor is történik, ha „egyhelyben” vagy, mesélnél a Visegrádi Palotajátékokról?
– Több mint 40 éve, és már több mint tíz éve a fiammal együtt narrálom a Visegrádi Nemzetközi Palotajátékok Lovagi Tornáit. A fiam, Papp Dániel nemcsak tehetséges színész, de rendezőként, pedagógusként is helytáll.
Ha jól tudom, a hátizsákos turizmus mellett a kerékpárt sem veted meg. Hol jártál legutóbb?
– A bringatúra ugyanúgy hozzátartozik az életemhez, mint ahogy sok ezer kilométer van a lábamban gyalogosan. A Duna forrásától Pozsonyig például 1000 km. Minden évben a Balaton, a Tisza tó, a Fertő tó, a Velencei tó. Nagyszerű kollégámmal-barátommal, Pokorny Liával idén is körbebringáztuk a Balatont. Lia nagy beszélgető-beszéltető, kihúzza az emberből azt is amit nem akart elmondani. Láttam a Majdnem tökéletes boldogság receptje című önálló estjét és olvastam az azonos című könyvét, sőt az a megtiszteltetés ért, hogy az Új Írás decemberi on line kiadásában ajánlót írhattam a könyvhöz. Volt miről beszélgetnünk!
Melyik volt életednek az a korszaka, amelyre a legszívesebben emlékszel?
– Voltam fiatal és nagyreményű, aztán olyan lett a pálya, amilyen, a pályaív hagy kívánnivalót maga után. Amikor mérleget kell vonni, mégsem gondolok vissza keserűséggel arra, ami történt. Valahogy úgy vagyok vele, mint Karinthy Frigyes Számadás a tálentomról című versében a maga életével. Elégedetlen vagyok, de nem vagyok boldogtalan. Ami talán a legfontosabb, van két csodálatos gyerekem, Luca lányom tehetséges számítógépes grafikus, Dani fiam tehetséges színházi ember. Amikor a négy unokám közül a legnagyobb, Benedek hazajön Hollandiából és bemutatja a román kislányt, akibe szerelmes… akkor… akkor…
Akkor én most egy boldog emberrel beszélgettem?
– Az életem nyomokban tartalmaz boldogságot. „A majdnem tökéletes boldogság receptje” Pokorny Liáé és az enyém is, tartalmazza a legfontosabb belevalókat: az önismeretet, és hogy tudd, hol vannak a határok, amelyeket szabj meg magadnak ugyanúgy, mint a barátaidnak, a szeretteidnek, vagy éppen az ellenségeidnek.
Nem minden színész mond szívesen verseket, de a Te pályádon fontos szerepet tölt be a költészet. Már diákként is szavaltál?
– Szerencsémre olyan tanítóim voltak, akik hamar felismerték, hogy van valami vonzódásom a versekhez, aztán meglovagolták, hogy örömem lelem az elmondásukban. Volt egy énektanárnőm, Félix Magdolna, Dékány Endre zeneszerzőnek az édesanyja, a Főiskola elvégzése után jártam hozzá. Nagyszerű ember volt, sokat tanultam tőle. Magdi néni szerint, ha az ember valamit mondani akar, elmondja prózában, de hogyha kevés hozzá a próza, mint közlési eszköz, akkor versben, ha ez is kevés, akkor énekel, és ha ezt is kevesli, táncra perdül. Ez egy csodálatos építmény, amit ő felvázolt, de ha a fokozatokat nézzük, a jó próza egyenrangú a verssel, a jó prózaírók igazából versben írnak. Gondolok itt például Krasznahorkaira, ami megjelent tőle, mindent olvastam, a frissen a boltokba került könyvére is hamarosan sort kerítek. Hála Istennek, mostanában sokat olvasok, majdnem annyit, mint gyerekkoromban.
Honnan veszed az ötletet, hogy mit olvass el?
– Húsz éven keresztül foglalkoztam gyerekekkel a Magyar Rádió Gyermekstúdiójában, nagyon tehetséges társaság volt. Oda járt Göttinger Pál, Létay Dóra, Mészáros Piroska, Bódy Gergő. Ugyanolyan komoly felvételi volt, mint a Főiskolán, mintegy kétszáz gyerekből válogattunk ki minden évben tízet-tizenkettőt. Ma is összejárunk, és legutóbb Rácz Gabival, aki ugyancsak jeles tagja volt az egykori Gyerekstúdiónak, kicseréltük izlandi élményeinket, ő ajánlotta, hogy föltétlen olvassak Jón Kalman Stefanssont. Olvastam, és beleszerettem. Mármint az íróba! Gabinak ott van a remekül író férje, Légrádi Gergely, naná hogy egykori gyerekstúdiós!
A Menny és pokol engem megríkatott.
– Nem csodálom. Lehet, hogy az elkövetkező tíz év egyik Nobel díjasát olvassuk. Tőle idézek: „Mindig van nálam egy könyv, vigaszul az élet unalma ellen” Többet kellene olvasnunk!
Színházba azért járnak a nézők, a koncerteket is sokan látogatják.
– Jó előadásoknak kell születni ahhoz, hogy az embereknek kedvük legyen színházba menni, hogy azt érezzék, valami érdemleges, értékes születik.
A magyar nyelvet példamutatóan beszélő művészek kitüntetése a Kazinczy díj. Gondolom, jól esett, amikor megkaptad?
– Minden díj jól esik, talán még a meg nem érdemelt is! Büszke vagyok az Aase-díjra, a Gobbi Hilda-életmű díjra, az MSZOSZ díjra és a 2022-ben megítélt Verebély Iván díjra is. Ezekre a szakma ítélt érdemesnek. Állami Díjat nem kaptam. Remélem csak azért mert Bernard Shaw elvárásának megfelelően úgy éltem, hogy ne kapjam meg!
A felnőtt életedről, a pályádról már van képem, de honnan indultál, milyen volt a gyerekkorod?
– Somogytarnócán születtem, egy Barcs melletti kicsi faluban.4 éves koromban költöztünk Niklára, Berzsenyi falujába. A Berzsenyi kúria egyik szobájában volt a könyvtár, ahonnan számlálatlanul hordtam haza és olvastam a könyveket, a Berzsenyi ültette fáról szedtem a szelídgesztenyét, a sombokorról a somot, a Berzsenyi ükunokákkal fociztam az egykori méhes helyén, ahol Berzsenyi a verseit írta. A niklaiak azt állítják, hogy pici gyerekként úgy jártam az utcán, hátrakulcsolt kézzel, földre szegzett tekintettel, mint egykor Berzsenyi. Amikor az általános iskolában Ihász Gizella tanító néni (Isten éltesse!) felolvastatta velem a házi feladatnak adott fogalmazást a Toldi farkas kalandjáról, beleköltöttem azt, amit Arany elfelejtett, hogy amikor Toldi felébred a nádasban, harmatvízben mosdik meg. Attól kezdve minden fogalmazásomat felolvastatta. A tanító nénimnek köszönhetem, hogy nem esik ki a kezemből a toll, ha írni kell. Marcaliba jártam gimnáziumba, a 38-as osztályból tizenkilencünket vettek fel egyetemre és később mindenki felsőfokú képzettséget szerzett. Minden évben találkozunk. Aztán jött a Főiskola, amit Várkonyi Zoltán és Vámos László keze alatt végeztem el. Ezerkétszázan jelentkeztünk a Főiskolára és felvettek tizenkettőt, ehhez nemcsak tehetség kellett, hanem elképesztő szerencse, hogy Várkonyi Zoltán azt mondja, nekem ez a fiú ezzel az iszonyú somogyi tájszólásával kell! Ha az embernek ilyen múltja, gyökerei és legfőképp tanítói, tanárai vannak, akkor előbb-utóbb csak lesz belőle valami! Más! A hetvenes évek elején a Madách Színház portáján egy üzenet várt, Széchenyi Frigyes kéri, hogy látogassam meg. Úristen! De hiszen ő volt 1945 előtt a gróf Somogytarnócán, ahol születtem! Elém tett egy emlékkönyvet, benne az egyik oldalon beragasztott újságcikkek, amelyek arról szóltak, hogy az én cseléd apai nagyapám tiszteletére 42 év szolgálat után díszvacsorát adtak a kastélyban, a másik oldalon a vacsora résztvevőinek cirkalmas aláírásai, országgyűlési képviselő, alispán, főispán, grófok, bárók aláírásai… és a sarokban, alul apai nagyapám, Papp György nehezen odakapart aláírása. Ilyen szellemi közösségbe nőtt bele nagyapám, apám és én magam is. Van miből táplálkoznom.
1970-ben végeztem és Szegedre kerültem, a legendás Lendvai Ferenc igazgatta színházba. Fantasztikus évadban volt! Vendégként meghívta Ajtay Andort és én a fiát játszhattam a Naplemente előtt c. darabban, a Chaillot bolondjában pedig partnere lehettem Dajka Margitnak. Úgy indult a pályám, hogy két ekkora nagyság mellett játszhattam. Aztán hét év Madách Színház, három év Veszprém, megint hét év Madách, három év Győr, aztán szabadúszás és végül most már húsz éve a Centrál Színház.
Számtalan önálló estet készítettél, mikor volt az első?
– 1970-ben Szegeden, rögtön a Főiskola elvégzése után. Sokat vívódtam, hogy amikor Latinovits Zoltán, Mensáros László csinál önálló estet, én hogy jövök ahhoz! De aztán Surányi Ibolya – Fábri Péter költő édesanyja – hírdetett egy Fiatal Előadóművészek Fesztiválja sorozatot az Egyetemi Színpadon, és megszületett az Ikercsillagok. Karinthy Frigyes prózája, József Attila versei, Shakespeare szonettjei szerelemről, férfi-nő kapcsolatáról..
Mostanában Gerendás Péterrel és az ő dalaival gazdagodott az Ikercsillagok.
– Igen. Dabason készült is belőle egy felvétel. Az ottani Művelődési Ház igazgatónőjéhez, Tapodi Katalinhoz több évtizedes barátság fűz. Hosszú lenne azoknak a listája és nem akarok senkit név szerint említeni, nehogy valaki kimaradjon, akiknek értékes kapcsolatokat köszönhetek.
De nem csak színházból áll a világ. Van egy Közel a Part nevű karitatív egyesület, amelynek talán már két évtizednél is többre tekint vissza a története. Minden évben karácsony előtt tartós élelmiszert gyűjtünk rászoruló családoknak. Idén több mint három és fél tonna gyűlt össze. Az országban 473 helyen gyűjtöttek ugyanebben az időben. Mi megint elsők lettünk!
Híres vagy a „nagy gyaloglásokról”, nagyon fontos része az életednek?
– A nagy gyaloglásokból útinaplók és több mint kétszáz előadás született. A „kis gyaloglások” pedig szerte az országban.
A csodák persze nem csak hazai tájakon esnek meg, hanem külhonban is. Mikor volt az első kalandod külföldön, amiről könyv is íródott?
– 2005-ben az El Camino, aztán szép sorban jött Lappföld, Japán, Skócia, a Himalája, a Sierra Nevada, Peru, Korzika, Izrael és még sorolhatnám.
Csoda akkor is történik, ha „egyhelyben” vagy, mesélnél a Visegrádi Palotajátékokról?
– Több mint 40 éve, és már több mint tíz éve a fiammal együtt narrálom a Visegrádi Nemzetközi Palotajátékok Lovagi Tornáit. A fiam, Papp Dániel nemcsak tehetséges színész, de rendezőként, pedagógusként is helytáll.
Ha jól tudom, a hátizsákos turizmus mellett a kerékpárt sem veted meg. Hol jártál legutóbb?
– A bringatúra ugyanúgy hozzátartozik az életemhez, mint ahogy sok ezer kilométer van a lábamban gyalogosan. A Duna forrásától Pozsonyig például 1000 km. Minden évben a Balaton, a Tisza tó, a Fertő tó, a Velencei tó. Nagyszerű kollégámmal-barátommal, Pokorny Liával idén is körbebringáztuk a Balatont. Lia nagy beszélgető-beszéltető, kihúzza az emberből azt is amit nem akart elmondani. Láttam a Majdnem tökéletes boldogság receptje című önálló estjét és olvastam az azonos című könyvét, sőt az a megtiszteltetés ért, hogy az Új Írás decemberi on line kiadásában ajánlót írhattam a könyvhöz. Volt miről beszélgetnünk!
Melyik volt életednek az a korszaka, amelyre a legszívesebben emlékszel?
– Voltam fiatal és nagyreményű, aztán olyan lett a pálya, amilyen, a pályaív hagy kívánnivalót maga után. Amikor mérleget kell vonni, mégsem gondolok vissza keserűséggel arra, ami történt. Valahogy úgy vagyok vele, mint Karinthy Frigyes Számadás a tálentomról című versében a maga életével. Elégedetlen vagyok, de nem vagyok boldogtalan. Ami talán a legfontosabb, van két csodálatos gyerekem, Luca lányom tehetséges számítógépes grafikus, Dani fiam tehetséges színházi ember. Amikor a négy unokám közül a legnagyobb, Benedek hazajön Hollandiából és bemutatja a román kislányt, akibe szerelmes… akkor… akkor…
Akkor én most egy boldog emberrel beszélgettem?
– Az életem nyomokban tartalmaz boldogságot. „A majdnem tökéletes boldogság receptje” Pokorny Liáé és az enyém is, tartalmazza a legfontosabb belevalókat: az önismeretet, és hogy tudd, hol vannak a határok, amelyeket szabj meg magadnak ugyanúgy, mint a barátaidnak, a szeretteidnek, vagy éppen az ellenségeidnek.
forrás: https://theater.hu/hu/
