Kell-e mások fejével gondolkodni? Mikor magától értetődő a teatralitás? Miért macerás az opera? Miért igényel új definíciót a színház? Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Göttinger Pál rendezővel, aki az idei évadtól a Bárka Színház tagja és épp a Magyar Színházba kirándul, no meg külföldre a Firkinnel. Hogy mi az? Interjúnkból kiderül.
- Hogyhogy egész nap bent vagy a színházban?
Göttinger Pál: A Bárkán más dolgom is van ettől az évtől kezdve, nem csak próbálok. Olvasok, beszélgetek a Seressel és a Bérczessel a jövő évadról, csinálom a színház honlapját, segítek a kommunikációban - meg mindenben. Kevesen vagyunk, nálunk ezt érteni most családias hangulat alatt. A sajtós is pakolja a székeket.
- Miért lettél rendező?
Göttinger Pál: Fennkölt a válasz: úgy tapasztaltam, jobban sikerül az, amit mások hoznak létre rajtam keresztül. Valahogy nekem is nagyobb élményt okoz az együtt elvégzett feladat, mint amikor én állok ki és magyarázok.
- Pedig rendezőként is magyarázol..
Göttinger Pál: Igen, de hálistennek csak a bizalmasaim hallják. Tehát a konkrét okot nem tudom, biztos a rádió miatt. Gyerekstúdiós voltam, akkoriban sok hangjáték készült, és egyszerűen fertőzésveszély volt. Nagy színészek, rendezők jöttek-mentek.
- Valaki nemrég említette, hogy nagyon jól kerestek a rádiós gyerekek...
Göttinger Pál: Ez nem maradéktalanul igaz. Én ötszáz forintot kaptam egy szerepért a kilencvenes évek közepén. Gábor Miklós és Tolnay Klári szaladgált a folyosón, de engem azért főleg a rendezők nyűgöztek le. Akkor ez az emberfajta bölcs, csodálatos figurának tűnt, ami elegendő tizenéves korban ahhoz, hogy megkívánd ezt a pozíciót. 2002-ben egyből felvettek a főiskolára hatunkat, több mint százból. Hamar rájöttem, hogy a rendező éppúgy kiszolgáltatott a színészeknek, mint fordítva.
- Értetted, hogy miért sikerült a felvételi?
Göttinger Pál: Nem. A Székely (Székely Gábor, a szerk.) nagy figyelmet fordított arra, hogy ezeket a kérdéseket ne tegyük fel, önértékelési, azonossági problémákra nem jutott idő, az számított, amit csinálni kell és sürgősen hozzá kellett látni, mert „már rég le voltunk maradva".
- Valló Péterrel olvastam egy nagyon jó interjút, amiben arról is mesél, egy ideig nem tudta mire vélni, hogy bizalmat szavaztak neki a tanárai. Emlékeztet arra is, hogy "rengeteg hullámvölgy, kaotikus pillanat, csődhelyzet adódik egy ilyen pályán - nem minden ok nélkül való, hogy a művészetekkel foglalkozó embereknek több mint fele idő előtt tűnik el".
Göttinger Pál: Könnyelműségnek tűnhet amit gondolok, de bőven elég, ha meghozom a saját döntéseimet, nem kell mások fejével is gondolkodnom. Ez valójában felelős hozzáállás. Az Esterházy-darabból tudok erre példát hozni, az író nagyvonalúan beleszőtte a szövegbe: „a zenére vonatkozó megjegyzéseink még csak nem is jelképesek, van a színházban ember, aki ezeket a döntéseket meghozza, illetőleg legyen". Tehát csak azzal foglalkozik, ami rá tartozik. Én is így járok el sokszor. Amikor végeztem az egyetemen, egyszerre sok helyre kezdtek hívni. Például megkeresett Vince (Zrinyi Gál Vince, a szerk.) a Komától, bár szemlátomást nem csináltam olyasmit, mint a társulat, csak részt vettem végtelen beszélgetéseken, amikor alakultak. Egy ideig tépelődtem, miért döntöttek mellettem, majd rájöttem, ezt nekik kell mérlegelni. Akkor született meg Nyíregyházán a Líra és Epika, ahol a Koma részesült is az összes kőszínházi vircsaftban.
- Ennek az is lehet az oka, hogy a legutóbbi produkcióikban nem volt szó szoros értelmében vett rendező, alkotók működtek közre az előadás létrehozásában.
Göttinger Pál: Nem tartom elengedhetetlennek a rendezőt, inkább szolgáltatásnak látom. Rendelkezésre áll, mint főállású néző a próbák során, lehet benne bízni. Kezdeményezéseknek a színészek felől is kell érkeznie. Sokan az egyetemből indulnak ki, ahol furcsa mester-tanítvány viszonyban léteznek, ezért azt gondolják, egy rendező majd mindig közli a teendőket. Volt olyan korszaka a világnak, amikor ez így ment, és ma is fordul elő, de azért változik közben minden, autonóm színészekre van szükség. Valójában én tekintem magam az ő alkalmazottjuknak, aki gondoskodik arról, hogy a készülő alakításuk, mondanivalójuk célba érjen, a többiekével rímeljen.
- Mégis te szabod a korlátokat, határozol például a térről.
Göttinger Pál: Világos beszéd, de szerintem ezek mind alárendelt ügyek ahhoz képest, hogy a színész a szerepben közölni akar valamit. Elhivatottságot várok el, mert tőlem is ezt várják el. Szemrebbenés nélkül nekem szögezi a kritikus, „mi szükség volt erre vagy arra az előadásban", vagy esetleg magára az előadásra. A színészektől ilyesmit nem kérdeznek, mert úgy gondolják, ők csak végrehajtanak egy akaratot. Hallani olyat, hogy pocsék volt a rendezés, de ez és ez remekelt benne. Olyat azonban nem hallani, hogy minden színész borzalmas volt, pedig jó volt a rendezés.
- A Bárkán ennek szellemében működtök?
Göttinger Pál: Igyekszünk, bár itt csak tizenhat színész van. A Magyar Színházban, ahol pár nap múlva kezdek dolgozni, biztos fogok szemben ülni olyan tapasztalt emberrel, akinek a szerep egy lesz a feladványok sorából. Megengedem: ilyenkor az én dolgom, hogy felkeltsem benne a mániát iránta.
- Miután végeztél, valaki azt kérdezte tőled, mikor élted „aranykorod", azt válaszoltad, „most" éled. Ugyanarról az időszakról azt is nyilatkoztad, a levegőben lógtál.
Göttinger Pál: Valójában sosem aggódtam túlságosan -vagy eléggé?-, nem kellett házalnom ötletekkel, mert hívtak. Ez kegyelmi helyzet.
- Pedig végzősként az osztálytársaid kőszínházban készítették a diplomarendezésüket, míg te a Merlinben.
Göttinger Pál: Ez igaz, de olyasmit csináltam, amit nagyon akartam, azokkal, akiket választottam, a Pokol című darabot Ötvös Andrissal, Sipos Verával, Zrinyi Gál Vincével. Utólag eszembe jutott, hogy illett volna aggódnom. De utána hívtak Debrecenbe.
- Ott Mágnás Miskát rendeztél.
Göttinger Pál: Rólam ismeretes, hogy zenélek. Éppen akkor kerültek oda a "jordánosok", ők bulizták ki ezt a munkát, ami azóta is a legdrágább és legnagyobb szabású darabom. Épp a legelején.
- Vágyként fogalmaztad meg, hogy zenéset, operát rendezz. Számomra ez nagyszabásúbb vállalásnak tűnik, mint egy prózai mű.
Göttinger Pál: Szeretem az operát, tehát ez ízlésbéli kérdés is. De az a fajta absztrakció, elemeltség, amit az ember részletesen, szorgalommal akar egy prózai előadásban kimunkálni, az operában azért mégiscsak rögtön rendelkezésre áll. Ha tudsz kottát olvasni, akkor a szerepelemzés, a darab dinamikája egyértelműbbé válik, így mohón elkezdheted kifejezésre juttatni azt, amire rábukkansz. Ráadásul a zene biztos, hogy célba talál. Emellett rettenetesen teátrális, ha valaki ért valamihez. Engem lenyűgöznek a zenészek munka közben. A Haydn-hez fantasztikus zenekart válogatott össze Dinyés Dani. Leültek, kirakták a kottákat és elsőre rázendítettek, ezért úgy éreztem, új minőség születik. Szeretem a táncszínházat is -bár soha nem vágnék bele-, vagy a cirkuszt, mert mellbevágó, hogy az az állítmány a színpadon, hogy valaki képes valamire. Minden alkalommal letaglóz, hogy Kolonits Klárinak milyen hang fér ki a torkán a Haydn-ben. Biztos vannak olyan fotósok, akik óriási tömböket, hatalmas betonrengeteget fotóznak szívesen, léteznek festők, akik tízszer négyméteres csatajelenetekben szeretnek gondolkodni, engem pedig lenyűgöz hatvan éneklő ember. Rettenetesen vágyakozom nagyoperát rendezni, de az macerás ügy.
- Várnod kell még rá, de kisoperát a Bárkán is csináltál, a Párkákat.
Göttinger Pál: Ebben a színészek az énekesek, ezért nem volt magától értetődő a teatralitás, önfeledt a dal, de megdolgoztunk érte. Nem sietek sehova. Annyi része van a mesterségnek, amit a Bárkán lehet megtanulni, mert fantasztikus hely egy kezdőnek, még akkor is, ha nélkülözünk. Amiatt, hogy ez egy feketére festett falú tornaterem, és nincs nézőtér, alternatív hangulat költözött be, szabadon képzelhetem el az előadásomat. A körülmények tökéletlenek, de a lelkesedés és a rutin nagyon inspiratív keverékével találkozom itt. A társulat tagjai már végigzongorázták a kőszínházakat és a Bárka mellett döntöttek, mert úgy érzik, szellemileg állandóan próbára teszik őket. Élvezem, hogy lehet hosszan dumálni velük. De azt is élvezem, hogy Kálid Artúr azért közben tud úgy bejönni, hogy azt azonnal megjegyezd. És közben ha egy tehén zuhanna a színpad közepére, Kapa (Mucsi Zoltán, a szerk.) miatt akkor sem állna meg az előadás, mert megoldaná.
- Nemrég azt mondtad, hogy otthont keresel. Most úgy tűnik megtaláltad, de csak egyet rendezel évente, különben vendégnek szegődsz.
Göttinger Pál: A vendégeskedésnek nagyon jó része, hogy a rendező távolságban marad a színháztól, ezért furcsa módon, kevesebb erőt kell bedobnia, hogy elérjen valamit. A Magyar Színházban lediktáltam, mely napokon óhajtok próbálni, és művészeti titkárok jegyzetelték. Ez persze jó. Itthon viszont mindent figyelembe kell venni, így nehéz elérni valamit, mert úgyis tudom, miért nem lehetséges. Ugyanakkor hibázhatok, és utána le tudok ülni a Seressel és a Bérczessel beszélgetni, nem az következik, hogy nem számítanak rám. Emellett iszonyú sok közös muníció gyűlik, ami nagy élmény, hiszen csak 27 éves vagyok, és kevés színésszel dolgoztam kétszer.
- Hogy találtak rád a Bárkában?
Göttinger Pál: Bérczes Laci látta a Pokol című darabot a Merlinben és azt a barokk operát, amit a Frankel Leó utcai elhagyatott törökfürdőben rendeztem: Cupidó és a Halál volt a címe, hatvanan szerepeltek benne. Az első Bárkás munkámhoz szabad kezet kaptam, ez lett a Tengeren, ami egy elég bátor vállalás volt, mert a szerző ismeretlen és csak öt férfi játssza. A következő évben megkaptam az Esterházy-darabot, ami akkor még nem készült el, ott az íróval kellett vacakolni.
- Hogyan vacakoltatok?
Göttinger Pál: Viccesen. Esterházy jó fej volt, megcsinált mindent amit kértünk.
- Mit kértetek?
Göttinger Pál: Azt, hogy ne az összes szereplő legyen Esterházy Péter. Továbbá meghúztuk száz oldalról ötvenre, Péter megvarrta a szöveget ott, ahová lukat ütöttünk. A Párkáknál már igyekeztem kimaradni az írói folyamatból, nem akartam olyan helyzetbe keveredni, ahol úgy tűnik, mindenhez értek. Ne bízzanak meg bennem maguknál jobban.
- Egyet rendezel évente a Bárkán...
Göttinger Pál: Kicsi a fizetés, ezt a bárkások is tudják, engednek vendégeskedni. Rendezőként is szükségem van rá, felelősségem is, hogy a betanuló évek alatt minél több új helyzetnek tegyem ki magam. Meg kell is másra az idő, zenélek is.
- A Firkinben..
Göttinger Pál: A Firkin üzleti vállalkozás, elég fiatal. Múlt nyáron már most több pénzt kerestem vele, mint a színházasdival, idén pedig turnéra indulunk Kanadába. Örülök az együttesnek, mert igazi marháskodás csinálni, megvan belőle a kajapénzem, és közben a lehetőség, hogy felszabaduljak egy olyan mesterség gyakorlásának szüneteiben, aminek minden másodpercét nagyon komolyan kell venni.
- Mit rendezel a Magyar Színházban? Mire számítasz ott?
Göttinger Pál: A Magyar Színház ismeretlen terep számomra. Egy Háy János-darabra vállalkozom, amit kifejezetten nekünk írt. Ez egy elég szikár, kemény szövegű házassági-válási dráma. Mivel a Pokollal diplomáztam, gondolok már valamit erről, egymás bezabálásáról, bár nyilván kevés az élettapasztalatom. A színészekre nagyon számítok - Horváth Lajos Ottóra, Kubik Annára, Holecskó Orsira, Császár Angelára.
- Nemrég úgy fogalmaztál, a színház új definícót igényel majd. Hogy értetted ezt?
Göttinger Pál: Én, mint pályakezdő szívesen csatlakoznék működő rendszerekhez, de volt, hogy úgy éreztem, arra kérnek, lennék szíves új korszakot nyitni. Ebből is arra következtetek, hogy nehéz idők járnak a szakmára, ha meghatározó színházak azzal keresnek meg, hogy meg kell újulniuk, és ehhez pont én kellek. Bár az állam brutálisan sok pénzt költ színházra, ez mégsem elég a létbizonytalanság megszüntetéséhez. A struktúráról való gondolkodás ezért nem csupán agytorna, hanem életbevágó. Ugyanakkor örülni kell annak is, hogy még létezik társulatos repertoárszínház, láthatjuk működni, benne is lehetünk. Szerintem ez eltűnik még a mi életünkben.
- Ez elég radikális gondolat.
Göttinger Pál: Reális is. Felelősségünk, hogy a követező lépésben gondolkodjunk, plántálni kell a közlésvágyat, de ki kell találni milyen körülmények közé tudjuk majd szorítani. Kell, hogy tervet találjunk arra az időre, amikor átalakulnak a dolgok. A színház most még arra sincs felkészülve, hogy nem olyan fontos, mint volt. Sokszor arról beszélgetünk, „mekkora durranás lesz" egy-egy formai megoldás, de valójában csak tépjük a szánkat, mert semmi sem szól nagyot. Ugyanaz a háromszázezer ember veszi meg a négy és fél millió jegyet. A nagysikerű Katona József Színházba párezren járnak, miközben tízmillióan laknak itt.
- Mindez befolyásol az évadtervezésben?
Göttinger Pál: Szerencsére nem az én feladatom stratégiában gondolkodni. Még. Mindezt most tanulom, és közben keresem, mi mentén folytassam a saját munkámat. Nagy drukkere vagyok Schilling Árpádnak, aki épp megpróbálja újrafogalmazni, mi a színház. Magamat nem látom az övében, de hát ez nem is baj - az az övé, nagyon jól teszi, hogy csinálja. Jó lenne, ha a változás gondolata nem nyomasztó, hanem felszabadító lenne a mi generációnk számára. Derülten gondolok erre.
- Ez eddig nem vált egyértelművé számomra.
Göttinger Pál: Az aggasztó helyzet ellenére nem állunk rosszul, csak teendők sorakoznak előttünk. Magam is tartok a radikális váltástól, mert önző vagyok, szeretnék továbbra is tárgyalni például egy jelmeztárvezetővel, ami egy marha jó, delikát dolog, de ettől még lehet, hogy harminc év múlva ez már nem vár rám. Azt már nem tudom, produkciós szemlélet következik-e kishazánkban vagy maradnak exkluzív társulatok, és sokezred magunkkal kívülrekedünk a struktúrán. De tudnom kell akkor is valamit csinálni.
(Közben a színházi büfében a hangosbemondóban elhangzik: Kovács Dorottyát várják szülei a jegypénztárnál.)
Göttinger Pál: De jó! Látod, van itt gyerek!
Katona Gábor a Magyar Táncművészeti Főiskola Néptánc Tagozatán végzett 1991-ben, majd a Zsuráfszki Zoltán által vezetett Budapest Táncegyüttes táncosa, koreográfus-asszisztense. A modern tánc területén elsőként a Phobos Táncegyüttessel dolgozott. 2001-től 2006-ig a Közép-Európa Táncszínház tagja, melynek művészeti vezetője Horváth Csaba. 2006-tól független előadóként Bozsik Yvette, Duda Éva, Kovács Gerzson Péter, Topolánszky Tamás darabjaiban táncolt. 2003 óta a Színház- és Filmművészeti Egyetem vendégtanára. 2006-ban végzett a Magyar Táncművészeti Főiskola Koreográfus szakán. 2006-tól 2009-ig Árkosi Árpád, Andzrej Bubien, Eszenyi Enikő, Gothár Péter, Göttinger Pál, Kiss Csaba, Sopsits Árpád, Tasnádi István, Vidnyánszky Attila rendezők felkérésére prózai, illetve zenés előadásokhoz készített koreográfiákat.
Táncszínházi koreográfiái:
Eső után 2004. (Zalai Kamaratánc Fesztivál)
Szellőrózsa 2005. (Szóló-Duó Táncfesztivál)
Taraf 8:16 a.m. 2006. (Bartók Táncszínház, Dunaújváros)
Nulla Celsius 2006. (Közép-Európa Táncszínház)
Profána - Bartók hidak (társkoreográfus) 2006. (Duna Művészegyüttes)
Úton Bartókkal (társkoreográfus) 2007. (Bartók Táncszínház, Dunaújváros)
Numquam 2008. (Bartók Táncszínház, Dunaújváros)
Szakmai díjai:
A Népművészet Ifjú Mestere, 1999.
Fülöp Viktor ösztöndíj, 1999.
Molnár István Koreográfusi Verseny, Nívódíj, 2002.
Zalai Kamaratánc Fesztivál, Koreográfusi nívódíj, 2002.
Zalai Kamaratánc Fesztivál, Fődíj, 2004.
Szóló-Duó Fesztivál duó kategóriájának győztese, 2005.
Passzázs pályázat egyik nyertese, 2005.
Harangozó-díj, 2005.
Régi sikerek továbbjátszása és új bemutatók, köztük igazi csemegék, jellemzik a 2008/2009-es évad operettpremierjeit. | ||
A Soproni Petőfi Színház a hazai teátrumok legfrissebbje: szeptember 20-án mutatják be Mikó István főszereplésével, Huszti Péter rendezésében A szabin nők elrablása című zenés bohózatát; az októberi premierek sorát pedig a Komáromi Jókai Színház nyitja, ott október 8-tól látható Pille Tamás rendezésében Kodály daljátéka, a Háry János. Az évadban új bemutató lesz Szolnokon (Csókos asszony), Pécsett (A montmartre-i ibolya, rendezője az Operettszínházból érkező Somogyi Szilárd), Kaposváron (Strauss Cigánybárója), Székesfehérváron (Bál a Savoyban, rendező: Lendvai Zoltán), valamint Békéscsabán, ahol a Jókai Színházban a jó három évtizede nem játszott Csínom Palkót állítja színpadra Greifenstein János. Március 20-án csemegék várják a Zalaegerszegre és a Szegedre látogatókat is: a Hevesi Sándor Színházban a Gül babát mutatják be, a Nemzeti Színházban pedig Almási-Tóth András rendezi A kalózinast, Gilbert és Sullivan operettjét. Továbbra is műsoron marad Győrben Marica grófnő, Debrecenben a Göttinger Pál rendezte Mágnás Miska, az egri Fekete Péter, a 2007. november 30-án bemutatott miskolci Denevér és Nyíregyházán a „békebeli” Csárdáskirálynő, amelynek Cecíliáját Pregitzer Fuzsina és Kútvölgyi Erzsébet alakítják. Az Eisemann–Nóti–Zágon-klasszikus, a Hyppolit, a lakáj Veszprémben premierként, részben új szereplőkkel, Bujtor István többször kipróbált rendezésében, Pécsett pedig Balikó Tamás koncepciója alapján a tavalyi évadban aratott sikernek köszönhetően látható. A Vígszínházban továbbra is műsoron marad az Egy csók és más semmi című zenés vígjáték, a József Attila Színházban pedig Othello Gyulaházán. A Nagymező utcában szeptember 12-én játszanak idén először operettet: a Csókos asszony a Budapesti Operettszínház és a Thália Színház produkciója. Az Operett repertoárján ismét szerepel a nagyszínpadi Csárdáskirálynő, a Mágnás Miska, A víg özvegy, a Raktárszínházban a Lili bárónő, és gálán is hallhatók lesznek a legnépszerűbb melódiák. A Szentpétervári Operett- és Musicalszínházzal együttműködésben létrehozott Bajadér lesz az évad bemutatója. Kerényi Miklós Gábor igazgató-rendező a főszerepeket Miklósa Erikára és Dolhai Attilára osztotta. |
Nem elég modern?
Debrecen – Postaládánkból: „Az idei színházi évad utolsó bérletes darabjaként Szirmai Albert, Mágnás Miska című operettjének dallamai csendültek fel.”
Nem elég modern?
Az ember mindig várakozással ül be a nézőtérre, s csodálatos dolog részese szeretne lenni. Többnyire csalódással távozik a néző manapság. A zenei rész felidézte az ismerős dallamokat, leginkább az idősebb korosztálynak.
A cselekmény igyekezett a hajdani történéseket követni, csak a kivitelezés volt némiképp szokatlan. Bár már az lenne a szokatlan, ha valamit nem akarnának „maivá” karikírozni.
A díszletet vasálványok alkotják, amelyek a végén leomlanak, mintegy a letűnt, korrupt világ összeomlását szimbolizálva, persze néhány bútor, tolószék is akad. Legalább a fények játékában gyönyörködhetünk.
A színészek azonban mintha valami nyavalyatörős betegségben szenvednének.
Vonaglanak, tekeregnek.
Baracs vasúti mérnök alakja, tökéletes antitalálat. Színpadra küldik a legkisebb termetű művészt, akire ráadásul előnytelen színű és szabású öltönyt ás óriási kalapot adnak. A gárda nem az éneklésben alakít nagyot, kivéve a szép hangú Rolla grófnőt játszó művésznőt. Talán nem lett volna elég 21. századi, ha azt adják, amit a szerzők alkottak?
Nem ártott volna azzal is számolni, hogy éppen a Mágnás Miskának nagyszerű filmadaptációja is készült remek színészekkel és énekesekkel (Sárdy János, Gábor Miklós, a két Latabár, s a felejthetetlen kleptomániás nagymama szerepében, Gobbi Hilda).
A színház, nehéz körülmények között is a művészet temploma. Úgy is kellene belépni, kellő elhívatottsággal és alázattal.
Most többünk gondolatait foglaltam össze. Szeretjük a színházat, s véletlenül sem szeretnénk a jó művészeket megbántani. Azonban akik képtelenek a művészetet a közönség érdekében szolgálni, talán választhatnának más elfoglaltságot. Nem az ilyen „átalakítások” miatt fog a közönség bemenni az előadásra.
Törökné Végh Ida, Debrecen
Debrecen – Postaládánkból: „Az idei színházi évad utolsó bérletes darabjaként Szirmai Albert, Mágnás Miska című operettjének dallamai csendültek fel.”
Nem elég modern?
Az ember mindig várakozással ül be a nézőtérre, s csodálatos dolog részese szeretne lenni. Többnyire csalódással távozik a néző manapság. A zenei rész felidézte az ismerős dallamokat, leginkább az idősebb korosztálynak.
A cselekmény igyekezett a hajdani történéseket követni, csak a kivitelezés volt némiképp szokatlan. Bár már az lenne a szokatlan, ha valamit nem akarnának „maivá” karikírozni.
A díszletet vasálványok alkotják, amelyek a végén leomlanak, mintegy a letűnt, korrupt világ összeomlását szimbolizálva, persze néhány bútor, tolószék is akad. Legalább a fények játékában gyönyörködhetünk.
A színészek azonban mintha valami nyavalyatörős betegségben szenvednének.
Vonaglanak, tekeregnek.
Baracs vasúti mérnök alakja, tökéletes antitalálat. Színpadra küldik a legkisebb termetű művészt, akire ráadásul előnytelen színű és szabású öltönyt ás óriási kalapot adnak. A gárda nem az éneklésben alakít nagyot, kivéve a szép hangú Rolla grófnőt játszó művésznőt. Talán nem lett volna elég 21. századi, ha azt adják, amit a szerzők alkottak?
Nem ártott volna azzal is számolni, hogy éppen a Mágnás Miskának nagyszerű filmadaptációja is készült remek színészekkel és énekesekkel (Sárdy János, Gábor Miklós, a két Latabár, s a felejthetetlen kleptomániás nagymama szerepében, Gobbi Hilda).
A színház, nehéz körülmények között is a művészet temploma. Úgy is kellene belépni, kellő elhívatottsággal és alázattal.
Most többünk gondolatait foglaltam össze. Szeretjük a színházat, s véletlenül sem szeretnénk a jó művészeket megbántani. Azonban akik képtelenek a művészetet a közönség érdekében szolgálni, talán választhatnának más elfoglaltságot. Nem az ilyen „átalakítások” miatt fog a közönség bemenni az előadásra.
Törökné Végh Ida, Debrecen
A második, május 24-i előadást láttuk.
Nagy élmény volt, igazi örömszínház, felhőtlen szórakozás, minden percét élveztük.
Nagyon eltalált, zseniális a mozgásszínházi koreográfia, amely főleg az első felvonást határozta meg, s a darabot kicsit el is emeli az operett szokásos teréből. Kedvencem Újhelyi Kinga (Rolla) és Krisztik Csaba (Baracs) volt, s az ő torokszorító szépségű szerelmi kettősük az első felvonásban, amely ebben a műfajban szokatlan mélységeket tárt fel. Játékuk végig figyelemre méltó. Kiváló a többi szereplő megválasztása is: Szilágyi Katalin (Marcsa) és Kristán Attila (Miska) remekel szerepében, hiteles páros, különösen Marcsa játéka magával ragadó. Csíkos Sándor (Korláthy gróf) és Oláh Zsuzsa (Stefánia) teljesen megfelel a dekadens arisztokráciáról alkotott kliséinknek � de a mű végén a részeg ébredési jelenetben a két szereplő emberi, esendő s így szerethető arcát mutatják meg. Zsorzsi nagymama színpadi megjelenése mindig üdítő. Bravúros, talán a legemlékezetesebb Pixi és Mixi (Andrássy Máté és Mészáros Tibor) figurája, gondolom, sokat improvizáltak, mindig izzott körülöttük a levegő. Marica és Jella (Földeáki Nóra és Sipos Vera) kiválóan illett hozzájuk, az elsőre várt �butagrófnős� szerepnél sokkal többet nyújtottak. Leopold (Mercs János) játéka, a Gyurivá való átalakulás megformálása telitalálat, emberileg hiteles. Az egész mű és a társulat �összeállt�, szerethető volt, jó volt a társaságukban, a nézőtéren lenni.
A nagy operettslágerek kiváló zenekari támogatással szólaltak meg. A dirigens / zongorista kimondottan feldobta a darabot; jó volt, hogy a zenekar látható helyen játszott. Az ebben a darabban nagyon meghatározó jelentőségű úr / első generációs értelmiségi / szolga viszony bemutatását átgondolt testbeszéd segítette. Frappáns, hogy Baracs és Miska is alacsonyabb párjánál � ez az elsőnél a rang- és modorbeli különbséget karikírozza, a második pedig Marcsa szerepének erkölcsi fölényét hangsúlyozza csöppet sem túlzó módon.
Illik hibát is találni: az említett mozgásszínházi megoldások a második felvonásra megritkultak (bár ahogy a mű eredeti cselekménye a káosz felé halad, ez elsőre fel sem tűnik, csak az utóbeszélgetések során vettük észre); Eleméry Tasziló (Vranyecz Artúr) �ámerikaiassága� kicsit talán harsányabb a szükségesnél; végül pedig nem értettem, hogy a vélhetőleg sikeres mérnök-menedzser Baracs miért földet művelni kíván arájával, hátat fordítva az ígéretesen bontakozó karriernek.
Mindenkinek csak ajánlani tudom, a társulatnak sok sikert kívánok! Remélem, lesz még lehetőségem látni őket.
Nagy élmény volt, igazi örömszínház, felhőtlen szórakozás, minden percét élveztük.
Nagyon eltalált, zseniális a mozgásszínházi koreográfia, amely főleg az első felvonást határozta meg, s a darabot kicsit el is emeli az operett szokásos teréből. Kedvencem Újhelyi Kinga (Rolla) és Krisztik Csaba (Baracs) volt, s az ő torokszorító szépségű szerelmi kettősük az első felvonásban, amely ebben a műfajban szokatlan mélységeket tárt fel. Játékuk végig figyelemre méltó. Kiváló a többi szereplő megválasztása is: Szilágyi Katalin (Marcsa) és Kristán Attila (Miska) remekel szerepében, hiteles páros, különösen Marcsa játéka magával ragadó. Csíkos Sándor (Korláthy gróf) és Oláh Zsuzsa (Stefánia) teljesen megfelel a dekadens arisztokráciáról alkotott kliséinknek � de a mű végén a részeg ébredési jelenetben a két szereplő emberi, esendő s így szerethető arcát mutatják meg. Zsorzsi nagymama színpadi megjelenése mindig üdítő. Bravúros, talán a legemlékezetesebb Pixi és Mixi (Andrássy Máté és Mészáros Tibor) figurája, gondolom, sokat improvizáltak, mindig izzott körülöttük a levegő. Marica és Jella (Földeáki Nóra és Sipos Vera) kiválóan illett hozzájuk, az elsőre várt �butagrófnős� szerepnél sokkal többet nyújtottak. Leopold (Mercs János) játéka, a Gyurivá való átalakulás megformálása telitalálat, emberileg hiteles. Az egész mű és a társulat �összeállt�, szerethető volt, jó volt a társaságukban, a nézőtéren lenni.
A nagy operettslágerek kiváló zenekari támogatással szólaltak meg. A dirigens / zongorista kimondottan feldobta a darabot; jó volt, hogy a zenekar látható helyen játszott. Az ebben a darabban nagyon meghatározó jelentőségű úr / első generációs értelmiségi / szolga viszony bemutatását átgondolt testbeszéd segítette. Frappáns, hogy Baracs és Miska is alacsonyabb párjánál � ez az elsőnél a rang- és modorbeli különbséget karikírozza, a második pedig Marcsa szerepének erkölcsi fölényét hangsúlyozza csöppet sem túlzó módon.
Illik hibát is találni: az említett mozgásszínházi megoldások a második felvonásra megritkultak (bár ahogy a mű eredeti cselekménye a káosz felé halad, ez elsőre fel sem tűnik, csak az utóbeszélgetések során vettük észre); Eleméry Tasziló (Vranyecz Artúr) �ámerikaiassága� kicsit talán harsányabb a szükségesnél; végül pedig nem értettem, hogy a vélhetőleg sikeres mérnök-menedzser Baracs miért földet művelni kíván arájával, hátat fordítva az ígéretesen bontakozó karriernek.
Mindenkinek csak ajánlani tudom, a társulatnak sok sikert kívánok! Remélem, lesz még lehetőségem látni őket.
Látványban erős, hangzásban gyenge
Debrecen – A Csokonai Színház a Mágnás Miska műsorra tűzésével – az elmúlt hónapok többé-kevésbé kísérletező produkciói után – most a biztosra ment…
Látványban erős, hangzásban gyenge
Hiszen (mint Richard Wagner is mondta) az operett (eredetileg művészet) hivatása, hogy pótolja az életet, melyet nélkülözünk. Az évad utolsó bemutatója azonban felemásra sikeredett…
Az operett névadója W. A. Mozart volt, és a műfaj eredetileg kis operát jelentett, melynek legfőbb komponensei a zene, a humor és a tánc. Az előadás állandó szereptípusait: a primadonnát, bonvivánt, szubrettet és táncoskomikust – a nagy hangterjedelmet igénylő dalok miatt – általában operaénekesek játsszák, Debrecenben viszont prózai színészek. Ezzel is magyarázható, hogy a Mágnás Miska közismert, fülbemászó melódiái – A nő szívét, Cintányéros cudar világ, Hopsza Sári – itt finoman fogalmazva másként szóltak, mint az 1949-es, azonos című legendás filmben Sárdy Jánostól, Németh Marikától, Mészáros Ágitól. Már csak amiatt is, mert a kíséretet az ilyenkor megszokott nagyzenekar helyett hattagú kamaraegyüttes szolgáltatta, de leginkább a meglehetősen mélyre transzponált dalbetétek okozták a furcsa hangzást. Marcsa szerepében Szilágyi Katalinnak azonban olykor még így is nehézségei adódtak a „magasságokkal”. S egy ennyire ismert darab esetében különösebbképpen még vájtfülűnek sem kell lenni ahhoz, hogy feltűnjenek a hangi hiányosságok. Menti a helyzetet, hogy a meghívott színésznő egyébként lendületes és élvezetes színészi játéka többé-kevésbé átsegítette az éneklés buktatóin.
A címszereplő, Miska (Kristán Attila) helyzetét is nehezítette, hogy – darabbeli partnere alt hangja miatt – hangfekvéséhez képest kényelmetlenül mélyen kellett énekelnie. Ennek ellenére meggyőzött bennünket, hogy táncoskomikusként is megállja a helyét, és kifejezetten jól áll neki ez a szerepkör. Szerencsére nem okozott görcsöt Andrássy Mátéban és Mészáros Tiborban az utánozhatatlan Latabár fivérek után a két lökött gróf megformálása. Sőt igencsak kitettek magukért, s talán ők okozták a legnagyobb derültséget a nézőtéren. Sokunkat meglepett, hogy Krisztik Csabára osztották a bonviván szerepét, akit sem alkati, sem hangi adottsága érezhetően nem erre predesztinált. Ám, mivel egy percig sem vette véresen komolyra a figurát, hanem, éppen ellenkezőleg, öniróniával karikírozta Baracs szerelmi vívódását – elnéztük neki, hogy hangerővel nincs túlzottan ellátva.
A mezőny egyetlen énekelni tudó „versenyzője” Újhelyi Kinga, aki igazi primadonnát testesített meg Rollaként. A két grófnő, Marica (Földeáki Nóra) és Jella (Sipos Vera) a végletekig eltúlzott ájulási jeleneteivel, már-már burleszkbe illő mozgásukkal – viszonylag kevés szövegük ellenére is – kitűntek a produkcióból. Ügyesen „építkezett” Mercs János (Leopold, inas), és az idősebb generáció képviselői, Csikos Sándor (Korláthy gróf), Oláh Zsuzsa (Stefánia) és Lőrincz Ágnes m. v. (Zsorzsi nagymama) is fel tudták venni e fiatalos, üde előadás ritmusát.
A nagy sikerű filmmel való összehasonlítás bár óhatatlan, mégis helytelen, hiszen már a függöny felgördülése után egyértelművé vált, hogy az alkotóstáb a korhűség helyett a korszerűségre helyezte a hangsúlyt. A darab szemtelenül fiatal (24 éves) rendezőjének, Göttinger Pálnak esze-ágában sem volt Keleti Márton „kitaposott” útját járni, és a legkevésbé sem törekedett arra, hogy igazi, klasszikus operettet nyújtson a közönségnek. Nemcsak egyszerűen leporolta Szirmai Albert–Bakonyi Károly–Gábor Andor – a XX. század legelején írt – művét, hanem saját ötleteivel, kifinomult humor- és arányérzékével fel is polírozta azt. Kitűnő alkotótársakra talált Daróczy Sándor díszlettervező és Katona Gábor koreográfus személyében, az utóbbinak az érdeme, hogy szinte fel sem tűnt a tánckar hiánya, annyira helyükön voltak a színészek. A kortalan, egyszerű, ugyanakkor rendkívül látványos és praktikus díszletek megálmodója nem akar sem determinálni, sem illusztrálni. Nála a korszerű látványvilág és a funkció dominál, ennek megfelelően válik ülő-fekvő alkalmatossággá az oroszlán, a tigris, s szétrombolt vasúti sínné a báli oszlopok.
– Hassó Adrienn –
Debrecen – A Csokonai Színház a Mágnás Miska műsorra tűzésével – az elmúlt hónapok többé-kevésbé kísérletező produkciói után – most a biztosra ment…
Látványban erős, hangzásban gyenge
Hiszen (mint Richard Wagner is mondta) az operett (eredetileg művészet) hivatása, hogy pótolja az életet, melyet nélkülözünk. Az évad utolsó bemutatója azonban felemásra sikeredett…
Az operett névadója W. A. Mozart volt, és a műfaj eredetileg kis operát jelentett, melynek legfőbb komponensei a zene, a humor és a tánc. Az előadás állandó szereptípusait: a primadonnát, bonvivánt, szubrettet és táncoskomikust – a nagy hangterjedelmet igénylő dalok miatt – általában operaénekesek játsszák, Debrecenben viszont prózai színészek. Ezzel is magyarázható, hogy a Mágnás Miska közismert, fülbemászó melódiái – A nő szívét, Cintányéros cudar világ, Hopsza Sári – itt finoman fogalmazva másként szóltak, mint az 1949-es, azonos című legendás filmben Sárdy Jánostól, Németh Marikától, Mészáros Ágitól. Már csak amiatt is, mert a kíséretet az ilyenkor megszokott nagyzenekar helyett hattagú kamaraegyüttes szolgáltatta, de leginkább a meglehetősen mélyre transzponált dalbetétek okozták a furcsa hangzást. Marcsa szerepében Szilágyi Katalinnak azonban olykor még így is nehézségei adódtak a „magasságokkal”. S egy ennyire ismert darab esetében különösebbképpen még vájtfülűnek sem kell lenni ahhoz, hogy feltűnjenek a hangi hiányosságok. Menti a helyzetet, hogy a meghívott színésznő egyébként lendületes és élvezetes színészi játéka többé-kevésbé átsegítette az éneklés buktatóin.
A címszereplő, Miska (Kristán Attila) helyzetét is nehezítette, hogy – darabbeli partnere alt hangja miatt – hangfekvéséhez képest kényelmetlenül mélyen kellett énekelnie. Ennek ellenére meggyőzött bennünket, hogy táncoskomikusként is megállja a helyét, és kifejezetten jól áll neki ez a szerepkör. Szerencsére nem okozott görcsöt Andrássy Mátéban és Mészáros Tiborban az utánozhatatlan Latabár fivérek után a két lökött gróf megformálása. Sőt igencsak kitettek magukért, s talán ők okozták a legnagyobb derültséget a nézőtéren. Sokunkat meglepett, hogy Krisztik Csabára osztották a bonviván szerepét, akit sem alkati, sem hangi adottsága érezhetően nem erre predesztinált. Ám, mivel egy percig sem vette véresen komolyra a figurát, hanem, éppen ellenkezőleg, öniróniával karikírozta Baracs szerelmi vívódását – elnéztük neki, hogy hangerővel nincs túlzottan ellátva.
A mezőny egyetlen énekelni tudó „versenyzője” Újhelyi Kinga, aki igazi primadonnát testesített meg Rollaként. A két grófnő, Marica (Földeáki Nóra) és Jella (Sipos Vera) a végletekig eltúlzott ájulási jeleneteivel, már-már burleszkbe illő mozgásukkal – viszonylag kevés szövegük ellenére is – kitűntek a produkcióból. Ügyesen „építkezett” Mercs János (Leopold, inas), és az idősebb generáció képviselői, Csikos Sándor (Korláthy gróf), Oláh Zsuzsa (Stefánia) és Lőrincz Ágnes m. v. (Zsorzsi nagymama) is fel tudták venni e fiatalos, üde előadás ritmusát.
A nagy sikerű filmmel való összehasonlítás bár óhatatlan, mégis helytelen, hiszen már a függöny felgördülése után egyértelművé vált, hogy az alkotóstáb a korhűség helyett a korszerűségre helyezte a hangsúlyt. A darab szemtelenül fiatal (24 éves) rendezőjének, Göttinger Pálnak esze-ágában sem volt Keleti Márton „kitaposott” útját járni, és a legkevésbé sem törekedett arra, hogy igazi, klasszikus operettet nyújtson a közönségnek. Nemcsak egyszerűen leporolta Szirmai Albert–Bakonyi Károly–Gábor Andor – a XX. század legelején írt – művét, hanem saját ötleteivel, kifinomult humor- és arányérzékével fel is polírozta azt. Kitűnő alkotótársakra talált Daróczy Sándor díszlettervező és Katona Gábor koreográfus személyében, az utóbbinak az érdeme, hogy szinte fel sem tűnt a tánckar hiánya, annyira helyükön voltak a színészek. A kortalan, egyszerű, ugyanakkor rendkívül látványos és praktikus díszletek megálmodója nem akar sem determinálni, sem illusztrálni. Nála a korszerű látványvilág és a funkció dominál, ennek megfelelően válik ülő-fekvő alkalmatossággá az oroszlán, a tigris, s szétrombolt vasúti sínné a báli oszlopok.
– Hassó Adrienn –
MÁGNÁS MISKA Göttinger Pál Debreceni Csokonai Színház
Magyar táj pointilista ecsettel: nem kifejezetten operetti háttérrel indul az előadás, de Daróczi Sándor díszlete később Henri Rousseau dzsungelét is idézi, színpadon elnyúló méretes vadállatokkal súlyosbítva. Végre nem egy illusztratív környezet, reménykedő fények gyúlnak bennünk, lehet, hogy korszerű színházat látunk, nem áramvonalasított monarchia-idillt...?!? Aztán jelenetről jelenetre igazolódik: Göttinger Pál nem operettet modernizál, hanem up to date eszközökkel színre visz egy történetet, megtartva a gyermeki lelkünket zsongító bájos dalbetéteket. Nem operai szintekről lecsúszott szopranettek, tenorettek áriáznak: egy erőteljes együttes példás összjátékát látjuk, kitűnő színészek vérbő alakítá saival. Nincs hiba a /poloska-mentes/ énekléssel sem, a zenei teljesítményt felülírja az előadásmód szuggesztív hitelessége. Zombola Péter mesteri hangszerelése 6, azaz Hat!!! muzsikussal feledteti az ároknyi nagyzenekart, amely még a cintányéros tuttikban sem hiányzott. Szokatlan a szerelmespár is: Rolla grófnő belevaló modern leányzó, akinek már abban az időben is inkább a bölcsészkaron lett volna a helye, az előnytelen származású mérnök egy éleseszű nagy gyerek. A végtelen eleganciájú Újhelyi Kinga és az alkatidegen szerepét fényesen abszolváló Krisztik Csaba első duettjében, amelyet a végig sziporkázóan invenciózus Katona Gábor koreográfiája ruház fel merészen elidegenítő vonásokkal, nem tipusokat állít elénk, hanem sajátságosan egyénített, izgalmas figurákat. Nem is kell hát szurkolnunk nekik, sőt, derülhetünk, amikor végül mégiscsak korrumpálódnak a a három nővéresen áhított "munkás" életben. A régi operettvilágból gurult át kerekes-székében a kitűnően komédiázó Egri Márta és a Latabárokat megszégyenítő Andrássy Máté és Mészáros Tibor Pixi-Mixi-je. A két vérbeli clown, Szilágyi Kata Marcsájával hármasban, káprázatos vehemenciával mutatja be a zenés színház teljes arzenálját: botzsonglőri akrobatika, mimikai groteszkség, bábszerű mozgás, szaggatott mozgás-bravúrok és végül a hektikusan gyorsuló refrének emelik a csúcsra feledhetetlen triójukat. Hol vagyunk már a gábor miklósi snájdig álparasztságtól: Kristán Attila totális átlényegüléssel formálja meg az igazi lovászlegényt, büdös ugyan, de a nyers élet izzó illata lengi körül. Nem kisMiska énekben, táncban sem, jól bírja az urizálást is. A reichstadti herceg után édesebb terhet vesz vállaira, a tüneményes Szilágyi Katá-t, aki fehér szobalányként, fekete csokiként egyformán ellenállhatatlan. Érett rutinnal játszik, minden pillanatát átsugározza szédületes mosolya, de felsír a hangja, ha arról a szeretett "kis szennyes ember"-ről beszél, színpadi létezése eleven varázslat. A lehetetlen alakok panoptikumába , az utolsó pillanatban jelenik meg Vranyecz Artúr, aki egyetlen gentlemanként menti meg az arisztokrácia becsületét. /Persze, afrikai szépséggel a karján, könnyű.../ Göttinger Pál rendezése amúgy sem nélkülözi az eredeti megoldásokat. A bál díszletei toronydaru-elemek, a "Nő szívét ki ismeri" filozofikus mélységeit párálló sugárnyalábok mélyítik el, a nagymama erotikus elbeszélését dobpergés tagolja. A börleszk-ízű üldözéses futkározás éppoly meggyőző, mint a befejező
pánik-jelenet kavargása. Az operett-hagyomány áthághatatlan elemeit megtartva, sikerült olyan színjátékot produkálni, amely egyaránt lelkesíti a közönséget és a vájtszemű ítészt. Eddig Kaposvárra jártunk operetkát nézni, de a Csokonai Színház egyre közelebb jön...
Magyar táj pointilista ecsettel: nem kifejezetten operetti háttérrel indul az előadás, de Daróczi Sándor díszlete később Henri Rousseau dzsungelét is idézi, színpadon elnyúló méretes vadállatokkal súlyosbítva. Végre nem egy illusztratív környezet, reménykedő fények gyúlnak bennünk, lehet, hogy korszerű színházat látunk, nem áramvonalasított monarchia-idillt...?!? Aztán jelenetről jelenetre igazolódik: Göttinger Pál nem operettet modernizál, hanem up to date eszközökkel színre visz egy történetet, megtartva a gyermeki lelkünket zsongító bájos dalbetéteket. Nem operai szintekről lecsúszott szopranettek, tenorettek áriáznak: egy erőteljes együttes példás összjátékát látjuk, kitűnő színészek vérbő alakítá saival. Nincs hiba a /poloska-mentes/ énekléssel sem, a zenei teljesítményt felülírja az előadásmód szuggesztív hitelessége. Zombola Péter mesteri hangszerelése 6, azaz Hat!!! muzsikussal feledteti az ároknyi nagyzenekart, amely még a cintányéros tuttikban sem hiányzott. Szokatlan a szerelmespár is: Rolla grófnő belevaló modern leányzó, akinek már abban az időben is inkább a bölcsészkaron lett volna a helye, az előnytelen származású mérnök egy éleseszű nagy gyerek. A végtelen eleganciájú Újhelyi Kinga és az alkatidegen szerepét fényesen abszolváló Krisztik Csaba első duettjében, amelyet a végig sziporkázóan invenciózus Katona Gábor koreográfiája ruház fel merészen elidegenítő vonásokkal, nem tipusokat állít elénk, hanem sajátságosan egyénített, izgalmas figurákat. Nem is kell hát szurkolnunk nekik, sőt, derülhetünk, amikor végül mégiscsak korrumpálódnak a a három nővéresen áhított "munkás" életben. A régi operettvilágból gurult át kerekes-székében a kitűnően komédiázó Egri Márta és a Latabárokat megszégyenítő Andrássy Máté és Mészáros Tibor Pixi-Mixi-je. A két vérbeli clown, Szilágyi Kata Marcsájával hármasban, káprázatos vehemenciával mutatja be a zenés színház teljes arzenálját: botzsonglőri akrobatika, mimikai groteszkség, bábszerű mozgás, szaggatott mozgás-bravúrok és végül a hektikusan gyorsuló refrének emelik a csúcsra feledhetetlen triójukat. Hol vagyunk már a gábor miklósi snájdig álparasztságtól: Kristán Attila totális átlényegüléssel formálja meg az igazi lovászlegényt, büdös ugyan, de a nyers élet izzó illata lengi körül. Nem kisMiska énekben, táncban sem, jól bírja az urizálást is. A reichstadti herceg után édesebb terhet vesz vállaira, a tüneményes Szilágyi Katá-t, aki fehér szobalányként, fekete csokiként egyformán ellenállhatatlan. Érett rutinnal játszik, minden pillanatát átsugározza szédületes mosolya, de felsír a hangja, ha arról a szeretett "kis szennyes ember"-ről beszél, színpadi létezése eleven varázslat. A lehetetlen alakok panoptikumába , az utolsó pillanatban jelenik meg Vranyecz Artúr, aki egyetlen gentlemanként menti meg az arisztokrácia becsületét. /Persze, afrikai szépséggel a karján, könnyű.../ Göttinger Pál rendezése amúgy sem nélkülözi az eredeti megoldásokat. A bál díszletei toronydaru-elemek, a "Nő szívét ki ismeri" filozofikus mélységeit párálló sugárnyalábok mélyítik el, a nagymama erotikus elbeszélését dobpergés tagolja. A börleszk-ízű üldözéses futkározás éppoly meggyőző, mint a befejező
pánik-jelenet kavargása. Az operett-hagyomány áthághatatlan elemeit megtartva, sikerült olyan színjátékot produkálni, amely egyaránt lelkesíti a közönséget és a vájtszemű ítészt. Eddig Kaposvárra jártunk operetkát nézni, de a Csokonai Színház egyre közelebb jön...
Bemutató: 2008. május 23.
Szirmai Albert-Bakonyi Károly-Gábor Andor
MÁGNÁS MISKA
- operett két részben -
Békeffi István és Kaszó Elek átdolgozásának felhasználásával írta Szabó Borbála
Korláthyék igazi, gazdag grófi család: pazar estélyeket adnak és legalább öt kifejezést ismernek franciául. De a lányuk, Rolla más akar lenni, mint ők: fellázad szülei világa ellen. Szövetségese ebben a Nagymama, aki még tolószékkel is odaér bárhová, ahol valami érdekes történik - kár, hogy Leopold, az inas mindig a legizgalmasabb pillanatban tolja ki a helyszínről -, és aki bármit megtenne egy-egy „jó heccért", amivel borsot lehet törni az urak orra alá. Rolla, hogy bosszantsa a szüleit, egyik éjjel álruhában kiszökik a vásárba, és megismerkedik egy nagyon kellemes, de nem éppen „komilfó" fiatalemberrel: Baracs István vasútmérnökkel. A fiatalember – mindkettejük nagy csodálkozására – másnap reggel felbukkan a kastélyban, s kiderül, hogy a helyi vasútvonalat tervezi majd. Pixi és Mixi gróf, a Korláthy-kastély állandó vendégei, akik Rolla hozományára pályáznak, sikeresen összeveszítik a szerelmeseket. Rolla és Baracs ettől fogva harcban állnak egymással. Közben a család gróf Eleméry Tasziló kuzin, a befolyásos üzletember – nem mellesleg afrikai oroszlánvadász! – fogadására készül. Csakhogy Eleméry nem érkezik meg időre, és a sértett Baracs kihasználva az alkalmat, remek tréfát eszel ki: beöltözteti Miskát, a lovászfiút Tasziló grófnak. Miska nagyszerűen érzi magát az új szerepben, még menyasszonyát, Marcsát se hajlandó megismerni, annyira beleéli magát a játékba. Baracs hiába próbálja leállítani, nem sikerül: rémülten látja, hogy teremtménye elszabadult. A sértett hölgyek közben viszont-tréfával állnak elő: Rolla beöltözteti Marcsát Eleméry néger feleségének. Lassan senki sem az már, mint akinek mondja magát – amikor belép az igazi Eleméry gróf, igazi néger feleségével. Ekkor persze már nem hisznek nekik – miért pont ők lennének igaziak? -, teljes a káosz. „Ki kicsoda és kinek álcázta magát?" – üvölti Korláthy gróf puskával a kezében. – Persze hamarosan minden kiderül, és mindenki megtalálja a párját.
Jóravaló, okos szegények és szívtelen, buta gazdagok állnak egymással szemben ebben a mesében – eleinte legalábbis Mert a végére közrendű és arisztokrata, úr és cseléd úgy összekeveredik, hogy az ember azt sem tudja már, ki volt itt a szegény, ki a gazdag, a buta, az okos, a szívtelen… Hogy ki a jó, és ki a rossz.
Szereposztás
| Miska | Kristán Attila |
| Marcsa | Szilágyi Katalin m.v. |
| Rolla grófnő | Újhelyi Kinga |
| Baracs István | Krisztik Csaba |
| Pixi gróf | Andrássy Máté |
| Mixi gróf | Mészáros Tibor |
| Zsorzsi nagymama | Egri Márta m.v. |
| Korláthy gróf | Csíkos Sándor |
| Stefánia, a felesége | Oláh Zsuzsa |
| Marica grófnő | Földeáki Nóra |
| Jella grófnő | Varga Gabriella |
| Leopold, inas | Mercs János |
| Eleméri gróf | Vranyecz Artúr |
| Közreműködik: | Domareckájá Júlia |
| Szabó Anna Eszter | |
| Kiss Gergely Máté | |
| Nagy László Zsolt | |
| Simó Krisztián | |
| Szőke Norbert | |
| Díszlet | Daróczi Sándor m.v. |
| Dramaturg | Szabó Borbála m.v. |
| Jelmez | Kovalcsik Anikó m.v. |
| Koreográfus | Katona Gábor m.v. |
| Zenei vezető | Sörös Cecília |
| Ügyelő | Karl József |
| Súgó | Sz. Gile Éva |
| Asszisztens | Laczó Zsuzsa |
| Rendező | Göttinger Pál m.v. |