Kolonits Klára, Várjon Dénes és a Kaláka tagjai is Kossuth-díjasok

Az idei nemzeti ünnep egyetlen központi programja az ünnepélyes zászlófelvonás volt vasárnap délelőtt a Parlament előtt, a központi rendezvényeket, valamint a Kossuth- és a Széchenyi-díjak átadását a koronavírus miatt lemondták. A kitüntetettek listája a Magyar Közlönyben jelent meg. 

Magyarország köztársasági elnöke, Áder János a nemzeti ünnep, március 15. alkalmából kitüntetéseket adományozott.

ÁCS MARGIT József Attila-díjas és Babérkoszorú díjas író, műkritikus, szerkesztő, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja részére Magyarország számára kivételesen értékes művészi pályafutása során létrehozott, több műfajt átfogó, sokoldalú prózaírói és irodalomkritikusi életműve, a lélektani mélységek ábrázolása mellett a társadalomkritikai igazságkeresésre is nagy hangsúlyt fektető, örök érvényű írásai, valamint a rendszerváltoztatás történetét bemutató hiánypótló elbeszélései elismeréseként;

BERCZELLY ISTVÁN Liszt Ferenc-díjas operaénekes, kiváló és érdemes művész, a Magyar Állami Operaház örökös tagja részére Magyarország számára kivételesen értékes művészi pályafutása során a magyar operajátszás egyik legnagyobb formátumú, markáns színpadi egyéniségeként főként basszbariton szerepekben nyújtott sikeres alakításai mellett példaértékű szakmai alázatról is árulkodó előadóművészete elismeréseként;

DÖRNER GYÖRGY színművész, kiváló és érdemes művész, az Újszínház ügyvezető igazgatója részére Magyarország számára kivételesen értékes művészi pályafutása során nyújtott kimagasló színvonalú, emlékezetes színpadi, játék- és tévéfilmes, illetve szinkronszínészi alakításai, valamint a magyar szerzők műveinek bemutatását küldetésének tekintő, értékteremtő színházigazgatói munkája elismeréseként;

ERDÉLYI TIBOR Erkel Ferenc-díjas táncművész, koreográfus, fafaragó népi iparművész, érdemes művész, a népművészet mestere, a Magyar Állami Népi Együttes örökös tagja részére Magyarország számára kivételesen értékes művészi pályafutása során létrehozott, a magyar néptáncművészet és népi szobrászat területén egyaránt kiemelkedő, autentikus művészi életműve, a legnemesebb népművészeti hagyományokat egyedi stílusával ötvöző, sokrétű alkotómunkája elismeréseként;

HALMY MIKLÓS Munkácsy Mihály-díjas festő-, szobrász- és grafikusművész részére Magyarország számára kivételesen értékes művészi pályafutása során létrehozott, az univerzális képzőművészi formakészletet népművészetünk motívumkincsével és jellegzetes színhasználatával ötvöző, egyedi stílusú alkotásai, a festészet és a szobrászat lehetőségeinek szintézisén alapuló, plasztikus rétegekkel felépített kompozíciói, az egyetemes és a magyar képzőművészetet egyaránt gazdagító művészi életműve elismeréseként;

KÁEL CSABA Nádasdy Kálmán-díjas rendező, érdemes művész, a Müpa vezérigazgatója részére Magyarország számára kivételesen értékes művészi pályafutása során klasszikus és kortárs zeneszerzők operáinak kimagasló színvonalú interpretációit, valamint reklám- és dokumentumfilmeket, illetve színházi darabokat is magába foglaló, sikeres rendezései, továbbá sokrétű művészeti szervezőtevékenysége elismeréseként;

KEPENYES PÁL ötvös- és szobrászművész részére Magyarország számára kivételesen értékes művészi pályafutása során az autentikus és a klasszikus szobrászi hagyományt a szürrealizmus sajátos látásmódjával ötvöző, a tér és az idő szimbólumait életre keltő alkotásokat, valamint egyedi ékszereket is magába foglaló szobrász- és ötvösművészi alkotómunkája elismeréseként;

KODOLÁNYI GYULA József Attila-díjas költő, műfordító, irodalomtörténész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja részére Magyarország számára kivételesen értékes művészi pályafutása során létrehozott, a kortárs magyar lírára erőteljes hatást gyakorló költői és műfordítói, illetve jelentős, főként a modern angolszász költészettel foglalkozó esszéírói életműve, valamint a Magyar Szemle című folyóirat újraindítójaként folytatott értékteremtő, a magyar polgári nemzeti hagyományt újraértelmező munkája elismeréseként;

KOLONITS KLÁRA Liszt Ferenc-díjas operaénekes részére Magyarország számára kivételesen értékes művészi pályafutása során virtuóz énektechnikájával és egyedülálló belcanto repertoárjával nemzetközi színpadokon is sikereket arató, az opera mellett a klasszikus és kortárs oratóriumok megszólaltatása terén is kiemelkedő előadóművészete elismeréseként;

LADÁNYI ANDREA Liszt Ferenc- és Harangozó Gyula-díjas balettművész, koreográfus, érdemes művész, színész, rendező részére Magyarország számára kivételesen értékes művészi pályafutása során hazánk egyik korszakalkotó balettművészeként itthon és a világ legrangosabb színpadain aratott sikerei, valamint a kortárs magyar táncművészetet egyedülálló módon formáló és gazdagító, nemzetközileg is elismert koreográfusi, illetve táncpedagógusi munkája elismeréseként;

LOVAS ILONA Ferenczy Noémi-díjas képző- és textilművész, érdemes művész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagja részére Magyarország számára kivételesen értékes művészi pályafutása során létrehozott, a szakrális tradíciót kortárs minimalista eszközökkel ötvöző, örök érvényű emberi kérdéseket feltáró, karakteres alkotásai, egyetlen műfajba sem besorolható, egyedi alkotóművészete elismeréseként;

SÁRKÖZI MÁTYÁS József Attila-díjas író, kritikus, műfordító, szerkesztő részére Magyarország számára kivételesen értékes művészi pályafutása során létrehozott, a hazai kortárs irodalmat gazdagító sokoldalú prózaírói, műfordítói, kritikai és publicisztikai életműve, valamint a 20. század eleji magyar szellemi-kulturális életet érzékletesen ábrázoló családi krónikái elismeréseként;

SKARDELLI GYÖRGY Ybl Miklós-díjas építész, érdemes művész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja részére Magyarország számára kivételesen értékes művészi pályafutása során létrehozott, a funkcionalitást, a fenntarthatóságot és az esztétikumot tökéletesen ötvöző, a múltból átemelt és a kortárs építészeti értékeket összhangba hozó, a városkép egységét és sajátos jegyeit mindig szem előtt tartó tervezői-alkotói életműve elismeréseként;

SOLYMOSI ZOLTÁN Harangozó Gyula-díjas táncművész részére Magyarország számára kivételesen értékes művészi pályafutása során nyújtott, rendkívül karakteres és páratlan művészi érzékkel megformált és világszerte ünnepelt alakításai, valamint példamutató szakmai alázattal végzett táncpedagógiai munkája elismeréseként;

SUNYOVSZKY SYLVIA Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész részére Magyarország számára kivételesen értékes művészi pályafutása során nyújtott feledhetetlen színházi, televíziós és filmes alakításai, valamint a magyar irodalom klasszikusait magas színvonalon tolmácsoló kultúraközvetítő tevékenysége elismeréseként;

SZOMBATHY GYULA Jászai Mari-díjas színművész, kiváló és érdemes művész részére Magyarország számára kivételesen értékes művészi pályafutása során karakteres megjelenésével, utánozhatatlan iróniájával a közönség szeretetét és a szakma elismerését méltán kiérdemlő, felejthetetlen színházi, filmes, televíziós és rádiós alakításai, valamint jelentős szinkronszínészi munkái elismeréseként;

VÁRJON DÉNES Liszt Ferenc-díjas zongoraművész részére Magyarország számára kivételesen értékes művészi pályafutása során klasszikus és kortárs zenei remekműveket egyaránt magas szintű szakmai igényességgel, virtuóz módon megszólaltató, gazdag repertoárt magába foglaló zongoraművészi, valamint kimagasló színvonalú művésztanári munkája elismeréseként.

A Kossuth-díjat megosztva kapják a Kaláka együttes tagjai Magyarország számára kivételesen értékes, öt évtizedes művészi pályafutásuk során egyedülálló közösségteremtő képességükkel több generációt megörvendeztető zenéjük, a magyar és világirodalom klasszikus, illetve kortárs szerzőinek megzenésített versei mellett dalokat és rajzfilmzenéket is magába foglaló sokszínű, műfaj- és stílusteremtő előadó-művészetük elismeréseként:

BECZE GÁBOR Kossuth-díjas előadóművész;

GRYLLUS DÁNIEL Kossuth-díjas előadóművész;

GRYLLUS VILMOS Kossuth-díjas előadóművész;

RADVÁNYI BALÁZS Kossuth-díjas előadóművész, zeneszerző.

forrás: https://fidelio.hu

Ott Mozartot is „csapatni” kell

Különutasság – így nevezi Kolonits Klára opera-énekesnő azt, amit férjével, Dinyés Dániel zeneszerzővel képviselnek. A művész házaspár szinte a kezdetektől szervezi az Ördögkatlan komolyzenei programjait, és idén is ott lesznek a július 31-én induló fesztiválon.

– A mezítlábasnak is nevezett fesztivál komolyzenei programjai a kezdetektől nagyon sikeresek, telt házasak, de mégis: hogy került a csizma az asztalra? Miért fontos, hogy a komolyzene ott legyen a Katlanban?

Dinyés Dániel: Az ötlet Bérczes Lászlóé, akit a Bárka Színházban ismertem meg, 2002–2003 környékén. Nagyon szerettem a Bárkában dolgozni, ott nőttem fel „színházilag”, és ott volt az első közös produkciónk Göttinger Pállal, ami Esterházy Péter Harminchárom változat Haydn-koponyára című műve volt. Esterházyt izgatta a lehetőség, hogy Haydn szóljon kísérőzeneként a darabjához, és Laci számára is ekkor derült ki, hogy a komolyzene működhet prózai színházi közegben. A második Ördögkatlan előtt szólt Laci, hogy szeretné, ha a fesztivál műfajilag nyitott lenne, és ha a komolyzenei részt én raknám össze. Dalkoncerttel kezdtünk feleségemmel, de az operabeavató ötlete is Lacitól jött, aki azt mondta: szeretne valamilyen operás programot, de operaprodukcióra nincs pénze. Vagyis ő „megbökött” egy ötlettel, és a többit már nekem kellett kitalálni.

– Az Ördögkatlannak masszív törzsközönsége van, de persze mindig jönnek újoncok is, akiknek meg kell mutatni: miért más ez a fesztivál, mint a többi. Kik a fontosabbak a program összeállításánál: az újak, vagy a visszatérők?

D. D.: Az Ördögkatlan operabeavatóin nem ugyanazokkal találkozunk, akikkel év közben a hasonló programokon. Az elmúlt évek tapasztalatai pedig azt mutatják, hogy a nem rendszeres komolyzene-fogyasztók sokkal nyitottabbak ezekre a beavatókra, mint akik azok.

Kolonits Klára: A rendszeres komolyzene-fogyasztókat nem biztos, hogy el tudjuk csábítani a Katlanba, vagy az operabeavatókra, mert gyakran prekoncepcióik vannak a zene tálalásával kapcsolatban, amit ismernek, és előzetes elvárásokat fogalmaznak meg.

– Sokak szemében az opera, a hangverseny valamiféle elitista elfoglaltság.

K. K.: Inkább úgy érzem, az embereknek berögződött, hogy operát kőszínházi keretek között kell játszani, megfelelő díszletekben, jelmezekben. Mi viszont éppen ezeket a dolgokat dobtuk el, amikor a Katona József Színházban tartott Cosi fan tutte operabeavatón mindenki fekete pólóban játszott, díszlet nélkül. De talán pont így sikerült megragadnunk a lényegét.

D. D.: Amit mi csinálunk, az mindennek a teljes lecsupaszítása, és kutakodás a lényegig. És a lényeg egy Mozart-operánál: Mozart zenében fogalmazott gondolatai. Azért szerencsésebb, ha valaki elvárás nélkül jön operabeavatóra, mert engedi magát vezetni, gond nélkül megy bele a legtávolabbi asszociációkba, ha ez segít felderíteni a zene mondanivalóját. Aki viszont úgy jön be, hogy a Figaro házasságára érkezik, amiből kedvence a grófnő áriája, amit 30 éve hallgat Elisabeth Schwarzkopf előadásában, akkor nehéz azt mondani, hogy ezt engedd el, és csak arra figyelj, amit mi szeretnénk megmutatni neked. Nagyon nehéz – de nem lehetetlen – újra felfedeztetni valakivel egy művet, akár csak egy érzelmet, amit hosszú ideje érzünk. Sokkal egyszerűbb, ha valaki elsőre ott azt mondja: csinálj velem, amit akarsz, ha nem tetszik, úgyis kimegyek tíz perc múlva.

– Ilyen kritikus közönségük van?

K. K.: Nagyon. Azonnal visszajeleznek, elmondják a véleményüket ott, helyben.

D. D.: Látjuk rajtuk az ahaélményt, és azt is, ha lankadnak. De ott, a Katlanban nekünk sincs megállás: ha ezek a fiúk-lányok előző éjjel kettőig buliztak és hedbengeltek valami rettenet izére, akkor ott másnap bizony Mozartot is „csapatni” kell.

– Viccesnek is kell lenniük?

D. D.: Inkább derűsnek, abba sok minden belefér. „A Jóisten derűs szívet adott nekem, meg fogja bocsátani, hogy derűsen szolgálom őt” – csodálatos mondat Joseph Haydntől. Befeszülve különben is marha nehéz jól zenélni, erről a magyar zenekari szakma sokat tudna mesélni.

– Klára a mai magyar operajátszás meghatározó alakja, külföldön is sok helyen fellépett már. Művészileg mit adtak, adnak ezek az operabeavatók?

K. K.: Sokkal teherbíróbb lettem, és hangilag is fejlődtem. Dani soha nem elejétől a végéig halad egy operán, hanem, mondjuk, elénekelteti harmincszor a legnehezebb áriát, hogy megmutassa, miért is érdekes. A másik fontos dolog, hogy amikor Göttinger Pali felrakja a színpadra a jeleneteket, mindig látszólag ellentétes vagy vad instrukciót ad nekünk. Az egyik kedvencem pont a Cosi fan tuttéból Dorabella és Fiordiligi második duettje volt – elég nehéz kettős –, ami alatt Szolnoki Apollóniával gyerekjátékokat játszatott velünk: volt asztal alatti sutyorgás, aerobikozás, ugrálás. De ezekkel Palinak is az a célja, mint Daninak: kibillenteni a megszokottból és felfedeztetni velünk, amit már húsz éve ismerünk.

D. D.: Pali mindig azt mondja: bejáratokat keresünk az egyes jelenethez.

K. K.: És saját magunkhoz is. Operaénekesként végigjártam a ranglétrát: vidéken kezdtem, játszottam az Operettszínházban, majd az Operában, eljutottam külföldre sokfelé, és hajlamos voltam megfelelni a kőszínházi elvárásoknak. Abba a bizonyos 2009-es Esterházy–Haydn-előadásba viszont úgy robbantam be, mint egy Monty Python-figura, és az Éj királynője első áriájának átírt szövegével szétbombáztam a jelenetet. Pali már akkor rájött, hogy minden hülyeségre kapható vagyok, és mostanra – bár a pályám elején nem tartottak különösebben jó színésznőnek – elterjedt, hogy bármit el tudok játszani, mert nem gátolnak az elvárások.

– Klárának is meglepetés, hogy éppen mi fog történni az operabeavatón?

K. K.: Azt tudom, hogy melyik opera kerül sorra és melyik áriák lesznek, de semmi többet. Ennek a produkciónak pont az első körösség a lényege, hogy rám is az újdonság erejével hasson, amit Dani vagy Pali kér. Viszont a spontaneitás mögött komoly felkészülés van, a zenei anyagot nagyon magas szinten kell megtanulni.

D. D.: Azt szeretnénk megmutatni, hogy a zenehallgatás olyan egyszerű, örömteli játék, mint a legózás. Az elemi örömöt szeretnénk újra látni a közönségen. Ugyanazt, ami miatt Klári hétévesen fuvolázni kezdett, vagy ami miatt én hatévesen elhatároztam, hogy zeneszerző leszek. A zenészeket is mindennap emlékeztetni kellene arra: miért is kezdtek el zenélni. Miért estek örök szerelembe 6-8 éves koruk tájékán egy fadarabbal vagy egy rézcsővel. Már csak azért is, mert egy komolyzenészről sokszor nem is hiszik el, hogy tényleg élvezi, amit csinál. Az operabeavató tulajdonképpen az erre a kérdésre adott válaszokat próbálja felszínre hozni, és reméljük, hogy a válaszoktól mások is kedvet kapnak a zenetanuláshoz, vagy hogy elmenjenek egy hangversenyre.

– Operabeavatókat a legkisebbeknek is tartanak Operajátszóház címen.

D. D.: Persze, 5–9 éves gyerekeknek. Amikor Weber A bűvös vadász című művét mutattuk be nekik, úgy kezdtem, hogy na, gyerekek, ma csupa horrorral fogunk foglalkozni – az arcuk felragyogott és attól kezdve nem tudtam rosszat mondani. Váratlan és erős élmény volt, hogy a játék milyen természetesen van jelen bennük a zene kapcsán is.

K. K.: Az idősebbeknél azonban nehéz elérni, hogy bevonódjanak, hogy tevékeny résztvevői legyenek az előadásnak.

D. D.: Pedig ha egy operát, zeneművet aktívan, az élete árán megír egy zeneszerző, aztán aktívan, az élete árán eljátszik a zenész, fontos lenne, hogy legalább aktívan hallgassa a hallgató is. Lehetünk mi életünk legjobb formájában, ha valaki hallgatóként kikapcsol a „kedvenc” szavammal a homlokán: szórakoztass – akkor nincs mit tenni.

– Önöknek mi volt az első meghatározó operaélményük?

K. K.: Gyerekként lényegében kitiltottak az Operából, mert egy számomra unalmas előadáson ledobtam a lakkcipőmet az emeletről. Nagyon ambivalens, de akkor kinevettem azokat az operaénekeseket, akiket a tévében láttam, mert elidegenítően hatottak rám. Amióta az eszemet tudom, kórusban énekeltem, mégis modorosnak éreztem az egészet, és ugyanaz zavart, ami mindenkit: miért nem mondja el gyorsan az énekes, hogy mi baja, mit áriázik és óbégat és grimaszol? Nem gondoltam, hogy egyszer majd én is áriázni fogok, fura pofákat vágok teljes meggyőződéssel, és igazából villámcsapásként ért, hogy ezt szeretném csinálni. Mégpedig az első énektanárnőmnek, Schultz Katalinnak köszönhetően. Már az első énekórája revelatív volt, amikor rájöttem: a testem hangszer, amit ha jól használok, eufórikus élményt okoz.

D. D.: Az operával nehezebben barátkoztam meg, amiben édesapámnak is van némi sara, ugyanis úgy gondolta, hogy egy hétéves gyereknek jó lesz első élménynek a Parsifal. Fél óra után hangosan követeltem, hogy vigyen haza, úgyhogy nem nézhette végig a híres, Ferencsik-féle előadást. Aztán A sevillai borbéllyal némileg helyre tette a dolgot pár év múlva, bár a műfajt csak jóval később szerettem meg: épp Klárival a főszerepben láttam – bár akkor még nem ismertük egymást – a Cosi fan tuttét, ami annyira tetszett, hogy háromszor megnéztem, pedig állítólag ez Mozart legunalmasabb operája.

– Számít, hogy melyik szerzővel kezdi valaki az operával való ismerkedést?

D. D.: Az a fontos, hogy mindenki találja meg a neki való zeneszerzőt. A bátyám például világéletében wagneriánus volt és bachista. Mindenkihez más passzol.

– Kérdés, hogy megvan-e a kellő türelem a szerző vagy a mű keresgéléséhez?

K. K.: Véletlenen is múlhat. Valaki mesélte, hogy az operai élmények iskolásként hidegen hagyták, de egyszer a nagynénje megkérte: menjen el egy Figaro-előadásra helyette, mert különben elveszik az operabérlete. Az illető kelletlenül elment, és már az első felvonás is tetszett neki, de igazán a másodikban, a grófné jelenete hozta meg neki a bummélményt. Vagyis akár a sorozatos rossz élményeket is felül tudja írni egyetlen személyes, jó benyomás.

– Az opera meghalt, vagy legalábbis a végét járja – halljuk időről időre.

D. D.: A művészet, így a zeneszerzés vagy az opera sem más, mint az emberi problémák megoldási lehetőségeinek bemutatása. Amíg lesz olyan, hogy valaki el akarja csábítani a másik feleségét, addig a Figaro házassága aktuális lesz. Amíg lesz olyan, hogy valaki minden nőt meg akar szerezni, addig a Don Giovanni érdekes lesz, és amíg meglesz a feleségéért mindent feláldozó ember archetípusa, addig Monteverdi Orfeója is műsoron lesz. Amíg van probléma, addig a művészet keresni fogja a megoldást, tehát élni, létezni fog.

K. K.: Se a zene, se az opera nem tud arról, hogy haldokolna. Az embereket viszont exponenciálisan növekvő módon érik különféle ingerek, és a kitartó figyelmet igénylők sajnos háttérbe szorulnak az azonnali, gyors kielégítést ígérőkkel szemben. A zenehallgatás pedig átment egy passzív, „szórakoztass engem”-típusú időtöltésbe pusztán azért, mert „hosszú”. És hosszan ma már senki nem tud vagy nem akar figyelni.

D. D.: Aki nem lát tovább egy-két napnál, az a változást érzékeli haldoklásnak, hisz amit oly’ magabiztosan ismert, eltűnik. Miközben a művészetben pont az a csodálatos, hogy folyton változik, de ehhez türelem kell, és hit a jövőben. A változás nem jó vagy rossz, hanem van, együtt kell élnünk vele. De nem alkalmazkodni kell hozzá, hanem vagy meg kell előzni, vagy legalább vele egyszerre fordulni, nem pedig kommentálni, hogy „már megint mi történt”.

– És ha valaki nem tudja megszokni, hogy fekete trikóban, üres színpadon játszanak egy operát, mert hiányzik neki a jelmez és a díszlet?

D. D.: Ha minden lényegi megtörténik, de neki mégiscsak a szép ruhák hiányoznak, akkor az életéről is el kell gondolkoznia, hogy ez mit jelent…

K. K.: Ez részünkről nem a szép ruhák és díszletek elleni gőg, hanem az életünkben és a produkciónkban létező gazdasági realitás, miközben egy szép jelmez elképesztően segíthet egy karakter felépítésében. Ezek az elvárások azonban fura helyzeteket is szülhetnek. Például a Bohémélet Nádasdy Kálmán-féle, 1937-es rendezésébe 2004-ben álltam be az Operában, és akkor átrendeztek néhány jelenetet. Apróságokról volt szó, például a kályha elkerült a korábbi helyéről – de ez pont elég volt, hogy az emberek levelekben követeljék vissza a kályhát oda, ahol volt. Amikor 16 éve Danival elkezdtünk közösen dolgozni, nem lehetett tudni, hogy ez a „különutasság”, amit képviselünk, bárkinek bejön, vagy hogy intézményesül az operabeavatókban. Amit mi ott csinálunk, az beelőzés is, hogy hátha a nézők hozzászoknak a sallangmentes előadásokhoz. És akkor talán később sem lesz elég már csak a szép ruha és díszlet.

D. D.: Mázli, hogy a felforgató eszméim jól illeszkednek Klári vadállati kitartásához, munkabírásához. Amíg nem találkoztam vele, egy viszonylag jó tehetségű gyerek voltam, aki ügyesen ellébecolt sok helyen. Addig én is azt gondoltam: a nagy tehetség old meg mindent, tehát ezt kerestem. A gyakorlás meg csupán ellenőrző körút, hogy minden megvan még. A gyakorlás lényegét aztán Klári tanította meg nekem. De őt meg ketrecbe szorította az, hogy addig nem eresztett el egy frázist, amíg az olyan nem lett, amilyennek szerette volna. De mindig, minden körülmények közt ugyanolyan. Ez viszont nagyon sok mindenben visszafogta őt.

K. K.: Igen, mert meg akartam felelni egy bizonyos operai kánonnak. Dani viszont állandóan kérdéseket tesz fel, zeneileg is, és frissességet, életszerűséget vár tőlem, amivel már az első közös munkánknál egészen más sínre tett.

D. D.: Az általam képviselt hedonizmus jó hatással volt Klárira, mert a gyakorlása egyszer csak áttevődött a mit?-ről a hogyan?-ra. És attól kezdve nem egy dolog agyongyakorlása hajtotta, hanem a legkülönfélébb eszközök kitalálása, felhalmozása és felhasználása, annak megmutatása, hogy egy jelenetet milyen sokféleképpen lehet megoldani. Egyszóval hirtelen a valódi életre készült fel, nem egy ideálisra. Sokszor találkozunk az élet minden területén azzal a nagyon fontos problémával, hogy színvonal alatt az ideálist értik.

K. K.: Borzasztóan auditív korban élünk, és a legnagyobb veszély, hogy a hangrögzítés miatt egyes előadások kanonizálódnak. Kialakul egy kollektív auditív tudat, hogy az „ideális” előadásnak hogyan kell hangzania. Ezzel rögtön meghúztuk azt a határt, ami az eleven és az ideális – tehát nem életszerű – között van.

– Ősztől a Hatszín Teátrumban folytatódnak az operabeavatók. Beadták a derekukat?

K. K.: Van egy olyan elvárás, ami szerint ha kitalálsz valamit, ami sikeres lesz, akkor azt folyamatosan nyomnod kell. Felvetődött az is, hogy amit csinálunk, az kultúrmisszió, és az operabeavatót kötelező lenne tévében adni. Én viszont pontosan tudom, hogy ha valami, akkor a piaci alapon való létezés a férjemet biztosan nem vonzza…

D. D.: A legózás csak addig jó, amíg az ember saját maga is élvezi. Mindig az új kihívások érdekeltek, az operabeavatónál pedig annak örültem, hogy megtaláltam egy formát, ami működik, amit szeretnek. A Hatszínben kicsit visszatérünk az alapokhoz, most végre annyi lehet a nézőszám, ahányat mindig is szerettem volna, és a színpad is úgy fog kinézni, ahogy régóta szeretnénk. Igaza van Klárinak, ez a világ azt üzeni: ha valamiben sikert értél el, attól kezdve kész vagy! Te vagy mondjuk az operabeavató-ember, és tök jó neked! És nem értik, hogy miért nem jó nekem, hogy bezártak egy betontömbbe, amire felírták: operabeavató. Beszélhetek én bármit a zenéről, de addig nem értem el semmit, amíg, aki ott van, rá nem jön, hogy a nyitottság maga a forma.

forrás: http://valasz.hu/

A "mezei néző" c. blog az utolsó Cosíról

Kamra - "Mókás tréfa? Hazugság-cunami?" - Cosí fan tutte darabtemetés - 2017.04.03.

Ma kivételes alkalom volt a Kamrában, a Cosí fan tutte 13. és egyben utolsó előadása. A Katonában szép hosszú sorozatok vannak mindhárom helyszínen, az utóbbi két évben alig láttam bármely előadáson üres széket, bőven van érdeklődő néző mindenre, így nem túl gyakori eset, hogy levesznek valamit a műsorról. Persze, nyilván kell a hely az új előadásoknak, ha túl sok a vendég, nehéz egyeztetni és költséges is - mindig van racionális ok egy sikeres előadás sorozatának leállítására is.

Egy előadás búcsúztatása jellemzően a szereplőknek jelent nehézséget, nem mindig lehet könnyű elengedni valamit, amiben jól érezte magát a színész, és csak kevés törzsnéző érzékeli, hogy ez egy különleges alkalom. A nézők közül rendkívül kevesen nézik ugyanannak az előadásnak minden alkalmát, bár vannak ilyenek is. Én mindössze talán négy ilyen embert ismerek. A sorozatnézésbe az utóbbi három évben én is belekóstoltam, de így is nagyon kevés rendezésről mondhatom el, hogy érzelmi szálak is kötnek hozzá. Ez a Cosí fan tutte pont az egyik ilyen volt, és nagyon nem örültem annak, hogy ezzel a maival véget is ért. Időről időre még megnéztem volna.

Így még ezt a bejegyzést megemlékezésként neki szentelem, nem lesz hosszú.

A szereplők érezhetően jó képet vágtak a búcsúztatáshoz, ahogy a bevezetőben Dinyés Dániel szavaiből sejthettük, ez bizony klasszikus darabtemetés lett, vicces megoldásokkal. (Akik egyszer sem látták, nem feltétlenül észlelték a pluszokat, ők szabadon gondolhatták, hogy ilyen volt a rendezés eredeti formája, vagy még korábban is meglévő poénokat tekinthettek az utolsó előadásnak szóló viccelődésnek, tetszés szerint. Mivel én kettőt kihagytam, könnyen lehet, hogy néhány mozzanat már benne volt a februári, vagy a márciusi előadásban is. Sok eltérést észleltem a januári állapothoz képest, az biztos.)

Játékosabb, derűsebb volt az összkép, mintha úgy döntöttek volna a szereplők, hogy megfogadják Mozart javaslatát és a "könnyű kedvvel többre mész" zárómondat jegyében néznek rá a történtekre, nem pedig a Despina (Pálmai Anna) mondat ("semmi ok a nevetésre") szellemében csinálják végig az emberi játszmákat, hazudnak szinte megállás nélkül, ahogy a Da Ponte és Mozart páros előírt nekik. Láttam az előadást feketébb árnyalatban is, de a fő gondolatok így sem mosódtak el, kellően nyavalyásnak tűntek a darabban felvázolt emberi kapcsolatok így is, hiába tartott ki egy-egy hangot látványosan hosszabban Kálid Artúr, játszott a bögrékkel a legtöbb szereplő, vette kicsit szélsőségesebbre a figuráját Kolonits Klára, aki talán még teátrálisabb jelenetet csinált első áriájából, mint korábban. Ez a Fiordiligi már a kezdésként is erősen bizonytalan, nyoma nem volt sziklaszilárd, megingathatatlan hűségnek, ingadozott az ária első hangjaitól kezdve. Most is nagyon hatásosan persze. A nyílt próbák kapcsán végigelemzett vicces jelenetek most ugyanúgy működtek, nagyon jó volt nézni a zongorára terített törülközővel való játékot is, vagy az elején a lányok arcképfestését, amikor Varga Donát és Cseh Antal a korábbiaknál talán még kifacsartabb pózokba állt be.

A történések csak rövid időre és kisebb mértékben éreztették a fájdalmat, most a számomra korábban is leginkább meghatározó élményt jelentő második Fiordiligi ária is eltérően hatott ebben a felfokozottan játékos közegben. Most is átjött annak a keserűsége, amikor valaki a saját gyengeségével, igazi természetével szembesül, amely még annál is nyavalyásabb érzés persze, mint amikor másban csalódik (bár Varga Donát áriája is rengeteg fájdalmat és elveszettségérzést hordoz). Ebben az áriában, különösen a lezárásában mégis benne volt már a szembenézés utáni döntés, az új szerelem felvállalása. "Igen, borzasztó, hogy ilyen hűtlen vagyok, akár szembe is köphetem magam, de ez az albán pasas mégis tetszik nekem, beleszerettem" - mondhatná Fiordiligi magában, ahogy a színpadról távozik. Lehet, hogy én nem néztem jól korábban, de eddig a fájdalom dominált, most pedig ez a tettrekészség.

Hozzá képest kevesebb módosulást láttam Dorabella játékában, mert kevesebb játéktere is van Szolnoki Apollóniának, aki kettőjük közül eleve lazábban veszi az életet. Számomra az egész sorozat nagy ajándéka volt, hogy pont őt ennyiszer láthattam színpadon, akit egyik kedvenc rendezésemben (Zsótér szegedi Britten-előadását említem, igen, megint ezt) csak egyetlen egyszer, de persze utána azonnal megjegyeztem magamnak, hogy itt van végre egy színész-operaénekes. Van ennek vagy 16 éve...

A teljes sorozatban nagyon szerettem elsősorban a két lány, de a két fiú között is kialakuló harmóniát, ahogy együtt tudnak élni a színpadon, ahogy érzékenyen reagálnak egymásra. Ezekre fogok majd jövőre fájó szívvel visszagondolni, amikor majd nagyszerű énekeseket, de a Menzel-féle semmilyen rendezésben fogok megtekinteni jövőre az Erkelben, amikor erre legközelebb lehetőségem nyílik, ha minden igaz. Göttinger Pál előre jó szórakozást kívánt egy ilyen igazi operaházi élményhez. Hát nem tudom, én érzem, hogy vissza fogjuk többen is sírni ezt a kamrabeli, kisebb költségvetésből készült, egyzongorás, kórus nélküli produkciót. De most még volt egy jó esténk vele.

forrás: http://mezeinezo.blog.hu

EGYSZER CSAK OTT TALÁLTAM MAGAM A ZENEKARI ÁROKBAN

Beszélgetés Dinyés Dániellel

Nemrég szerződött első karmesternek a Budapesti Operettszínházba, s mi most zenéről, zeneszerzésről, az oda vezető útról és sok minden másról kérdeztük Dinyés Dánielt. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.

Revizor: Zeneszerző szakon végezted a Zeneakadémiát. Ezt a pályát képzelted akkor magadnak?

Dinyés Dániel: Ha a karmesterségre szeretnél rákérdezni, akkor a válaszom: nem. Ha a zeneszerzésre, az egy kicsit bonyolultabb választ igényel: a Zeneakadémia végére kialakult a fejemben egy kép az én pálya befutási lehetőségemről zeneszerzőként, és nagy eltérés nincs a mostani életem és az akkori elképzelés között. És ez most jelentsen jót és rosszat egyaránt. A vágyam, hogy zeneszerző legyek, az örök jelen idejű, az, hogy ezzel karriert is szeretnék befutni az életem alatt, az mára irreleváns lett. Mostanra a hangokkal maradt meg a napi kapcsolatom, nem a pályával. A zeneszerzői munka nekem a zenéhez való alkotó viszonyt jelenti. A zenét nem úgy képzelem, mint egy létrehozandó valamit, hanem azt gondolom, hogy a zene van és létezik, a kérdés csak az, hogy én mennyire tudom elkülöníteni más zajoktól. Hogyan tudok magamban annyira csöndben lenni, fókuszálni, koncentrálni, hogy meghalljam azokat a hangokat, amikre szükségem van.

R: Ehhez nyilván kell képesség, mert más nem hallja ezeket a hangokat.

DD: Mindenki másra koncentrál. Van Debussynek egy csodálatos mondata, amikor azt kérdezték tőle, hogyan komponál: „Veszem az összes hangot, kiválasztom, ami nekem kell és szélnek eresztem a többit!” Valami ilyesmit gondolok én is. Hogy ki mit hall, hogyan és mikor, nagyban függ attól, hogy jóban van-e magával, képes-e nap mint nap birkózni az énjével. Az alkotói tevékenységhez ez feltétlenül szükséges. A zenéhez az embernek önmagával kell jóban lenni, a karrierhez az összes többi emberrel. Ez utóbbi nekem elég karcosan megy, hogy finoman utaljak az összes elrontott beszélgetésre, helyzetre a pályámon…

A Zeneakadémián kezdtem felismerni ezt, ugyanis akkor volt egy szép mélymenet az életemben, úgy tűnt, mintha elfelejtettem volna komponálni, fogalmam sem lenne erről az egészről. Az akkori képzés nem volt ember-specifikus, hanem elgondolta azt, hogyan kell valakit megtanítani komponálni, és akkor is azt csinálta, ha ez a tanítványon nem segített. Ez egy alig húszéves emberre, mint aki én voltam, olyan súlyokat rakhat, amivel egyáltalán nem tud mit kezdeni. Nehéz időszak volt, érdekes módon az rántott ki belőle, hogy éppen akkortájt költöztem el otthonról, és az édesapám a kezembe adott egy rakás kottát, „ezek a szerzeményeid, őrzöm gyerekkorod óta, mostantól őrizd te” - mondta. Végignéztem és kielemeztem őket magamban, és napnál világosabban látszott, hogy mit is kell csinálnom, hogy zeneszerzővé válhassak. Ez persze hosszú folyamat volt és az önismeret első szörnyűségesnek tűnő leckéit is ekkor tanultam meg. Ugyanakkor azt is láttam, hogy a zenetörténetben a nagy alkotók a XX. század közepéig – soha nem csak zeneszerzők voltak. Zenészek is, a hangszeres zenét magas szinten művelték. Az akadémián viszont minden steril volt, többször mondták nekem, hogy te csak menj haza, és komponálj otthon, az a dolgod. Az volt az elképzelés, hogy a zenét elég csak zongora mellett elemezni, játszani nem kell. Mindazt, amit tanultunk (nem mellesleg nagyon fontos dolgokat) elméletből, azt nem ültettük át gyakorlatba. Csak sűrű rosszallás mellett mehettem el zongorán koncertet adni, operát betanítani, színházazni. Nagyon elmélet szakosok voltunk, az élet nem nagyon szüremkedett be.

Van egy generáció, az Új Zenei Stúdiósok – Jeney, Vidovszky generációja, akik elképzeltek valamit arról ifjúságukban (a hatvanas-hetvenes években), hogy a zeneszerzőnek mi a dolga az akkori világban, amit aztán a saját életükben megpróbáltak megvalósítani. Így teljesen mást csináltak, mint azt a tanáraik elvárták tőlük. Aztán professzorok lettek, és a saját fiatalkori válaszaikat, elvárásaikat próbálták meg tovább adni, de ugyanabban az oktatási rendszerben, ami ellen annak idején küzdöttek. Csak közben, az oktatási rendszer működési elve okán, ezzel újabb doktrínákat hoztak létre, még ha másfajtákat is. Az egykor „rebellis” gondolataik váltak kötelező érvényű kánonná, és csak úgy lehettél szabad alkotó az akadémián, ha az adott kereten belül maradtál. A struktúra lebontása helyett ugyanabba a struktúrába igyekezték belegyömöszölni a saját gondolataikat. Természetesen párhuzamosan futott Jeney Zoltánék mellett egy másik iskola az akadémián, ami leginkább Orbán Györgyhöz volt köthető, de a két iskola között nem igazán volt átjárás, és ez már akkor is nagyon feszélyezett. Mivel a zeneszerzői kérdéseimmel nem vergődtem zöld ágra az adott struktúrában, így aztán elkezdtem lefordulni a rendszerről és ráfordulni az elmúlt idők zsenijeire, hátha ott találok válaszokat. Ehhez rengeteg munkát kell elvégezni egyedül, kutatni, elemezni, szétszedni a darabokat, rengeteget hangszereltem újra, ez a legjobb mód mindent az utolsó szögig megismerni a zenében. Pszichikailag meg odáig kell feltornáznod magad, hogy le merj ülni egy korszakalkotó zsenivel négyszemközt és merj kérdéseket feltenni neki és kutatni az ő darabjában az engedélye nélkül. Ebben hatalmas segítségem volt Kondor Ádám, aki megmutatta ezt a fajta utat és az elemzésnek ezt a mélységét. 

R: Kanyarodjunk vissza a legelső kérdéshez…

DD: …hogy én mit gondoltam arról, fogok-e majd operát írni, szimfonikus darabokat komponálni, etcetera. Nem hogy nem felejtődtek el, sőt tettem is sokat ezekért, csak a magam egyéni útján. Képtelen voltam rendesen kapcsolatokat építeni, kiválasztani valami rést, amin valamerre eljutok, sokszor gyávaságból, félelemből, sokszor a túlzott önbizalmam okán. És ha ez nem megy, akkor hosszútávfutásra kell fölkészülni. Ha ezt mind felismeri és elfogadja az ember magáról, akkor onnantól kezdve mindegy, hogy színházban dolgozom, operaprodukciókat csinálok, operetteket vezénylek, dalkoncerteket, kamarakoncerteket kísérek zongorán, mert onnantól kezdve csak a zenével foglalkozom, hiszen az a cél, nem pedig a pálya. Mindig van választási lehetőség az életében, én ezt választottam. Bizonyos dolgokat nem voltam hajlandó megcsinálni, bizonyos dolgokat nem mertem megcsinálni, így csak az az út van, amin megyek. Ambiciózus vágyaim persze vannak, nagyon sokat el is értem ezek közül, és még sok van, ami elérendő, ezen a hosszútávfutó módon. Mindebből sommásan persze az következik, hogy kiírtam magam a kortárs zenei életből, mielőtt belekerültem volna. De döntésem egyik lényege volt, hogy inkább legyen így, mint hogy be kelljen állnom egy szekértáborba.

R: Színházban is vannak szekértáborok. Most a formanyelvre gondolok, nem a politikai megosztottságra.

DD: Persze, csak amíg nem csináltam színházi zeneszerzést, addig nem tudtam, hogy valójában mi a zeneszerzői szakma. Mert ugye mi tanultunk mindenféle struktúrákat, technikákat, de amikor bemész egy színházba és azt mondja a rendező, hogy kellene ide 34 másodperc, ami átköti azt, hogy ez a szereplő sír, a másik meg nevetni fog, akkor azt úgy kell megcsinálni, hogy közben engem is érdekeljen az a 34 másodperc. Mindeközben önmagam is kéne maradjak, nem feltétlenül stílusban, hanem gondolkodásilag.

R: Mennyire alkalmazott zene ez, nem rombolja a zeneszerzői létet?

DD: Alapvetően nem. Ha végignézzük a zenetörténetet, akkor alkalmazott zene az összes tánczene, színházi kísérőzene, balettzene, sőt: ha az operákat végiggondoljuk, az operaírás csak mostanában lett ilyen misztikus tevékenység, az 1800-as évek végéig rendes gyári meló volt. Közönségigények mellett ki kellett szolgálni színházi és főleg énekesi igényeket. Wagner az első madár, aki ezt nem volt hajlandó kiszolgálni, bár pályája elején nagyon szerette volna ő is. Nem tudom mennyire köztudott, de ha Mozart operát írt, kért egy szövegkönyvet, megírta „vakon” a recitativókat, majd magához kérette az összes énekest, megnézte, kinek milyen hangja van, meghallgatta mindenkinek az igényét, majd rájuk írta az áriákat és jeleneteket.

R: Amikor a Radnóti Színház számára megírtad a Spam operettet, akkor te is ezt csináltad?

DD: Persze, vakban én már soha nem írok, nekem ez az egyetlen járható út, mindegy, hogy énekes vagy hangszeres műfaj. Ha a zenész, énekes, színész érzi, hogy rá van írva a darab, lehetősége van arra, hogy azt mutassa meg, amit ő tud, kedvvel és jól fogja csinálni, amit pontosan érzékel majd a közönség is.

R: Akkor mi lesz a zeneszerzői romantikával?

DD: Soha nem csinálok olyat, hogy a saját érzelmeim otthoni kivetülését hangokba öntöm. Ez persze inkább az én szégyenlősségem, és vannak olyan zeneszerzők, akiknek ez kifejezetten jól áll. És lehet, hogy nekik a hajuk is lobog romantikusan a komponálás közben, de sajnos ők sem tudják a zeneszerzés kulimunka részét megúszni, az asztalnál gubbasztást és körmölést, ami leginkább egy irodai munkához hasonlít. Az szuper, ha a zene utána romantikus és lobogóhajú lesz, de az első fázis mindenképpen a kulimunka, lemegy az ember a hangbányába és fejt.

R: Van egy nagy sikerű komolyzenei beavató színház, amit Göttinger Pállal csináltok. Az elmúlt évben a Così fan tutte a Katona József Színházból jutott el az Ördögkatlanba. Zenei ismeretterjesztésről beszélünk?

DD: A külvilág számára igen, de számomra ez például egy másik aspektusa annak, amiről azt gondolom, zeneszerzői hozzáállás a zenéhez. Semmi más nem történik, mint az, hogy megmutatom az embereknek, mi Mozart kommentje például Da Pontéhez. Hogy a mozarti zene nem csak azt szolgálja, hogy szép legyen, hanem lényegesen több indoka van ennél Mozartnak leírni egy hangot vagy akkordot. Ez nem más, mint az a fajta zeneszerzői megközelítés, ami számomra az ideális. Darabjaira szedem az egészet, hogy legalább sejtsem, Mozart mit csinált. Az ember találkozik egy zsenivel, megpróbálja megérteni a gondolkodását. Ez ugyanaz, amit az előbb taglaltam, csak mindez nyilvános, így mások is kicsit betekinthetnek abba a kutató, kereső munkába, amit otthon egyedül végzek nap, mint nap. És számomra a legmeglepőbb, hogy erre milyen felvevő készség van az emberektől és mekkora számban.

R: Most van egy váltás az életedben: a Budapesti Operettszínházba szerződtél.

DD: Az Operettszínház számomra egy óriási kihívás. Én már végigjártam különféle színházakban, amit végig kellett járni, és az évek alatt egyszer csak ott találtam magamat a zenekari árokban a zenekar előtt. Az hamar kiderült, hogy nagyon élvezem az „árki” létet, sőt sokszor szabadabb vagyok ott, mint koncert karmesterként. Ennek fontos oka a zenei habitusom, hogy imádok kísérve kamarázni. Ez nyilván emberi habitus is részemről, de valahogy akkor éltem át idáig a legnagyobb csodákat zenélés közben, ha kamaráztam, nem pedig szólóztam. És az Operettszínházban annyiféle feladat van ebből a szempontból is, hogy csak győzzem! Számomra fontos karmesterek kezdik avval a visszaemlékezéseiket, hogy ha meg akarsz tanulni nagyon jól vezényelni, menj operettet dirigálni néhány évig, mert ott minden megtörténik, ami egy karmesterrel megtörténhet. Ráadásul ez a fajta nagyüzem, az irdatlan mennyiségű előadással nagyon érdekel. Nagyon érdekel, hogy hogyan tart össze ennyire hatékonyan egy ekkora intézményt zeneileg a zeneigazgató, ugyanis a saját zeneigazgatásaim a Bárkán és Kaposváron nem voltak túl rózsásak. Azt tapasztaltam, minél inkább zeneigazgató az ember, annál kevesebb köze van a zenéhez. Ha eszembe jut, hogy zeneigazgatóként egy fa ültetésével kellett foglalkoznom a Bárkán, mert egy nyári szabadtéri koncertnél zavarta a színpadot, kiszedték, de nekem kellett helyreállítanom – hiszen az én zenekarom játszott a színpadon (?!?!) – így amikor különböző kertészetekbe jártam, fákat nézegettem és azt szerveztem, hogy azt hogyan fogják beültetni és milyen föld kerülhet a VIII. kerületi közigazgatás területére, akkor tényleg elgondolkoztam, hogy kell-e nekem ez a zeneigazgatás…

Most tanulni akarok, előadásokat csinálni, minél több tapasztalatot magamra szedni. Hogyan lehet például egy zenekart ekkora előadásszám mellett jól karban tartani? Ráadásul az operettszínháznak elképesztő közönségtábora van, meg őrületes turnémennyisége, amit végig csinálnak, és rengeteg az impulzus, ami új irányt adhat egy – egy előadásnak vagy művésznek. Ezeket mind szeretném kiismerni. Első karmester vagyok, ami azt jelenti, hogy a repertoárt kívülről kell tudnom, bármikor ugrani bármibe, zenekart betanítani és nyilván sok kiegészítő meló. Már csinálom a Csárdáskirálynőt, a Lady Budapestet, lesz a Víg özvegy és hamarosan ugranom kell a Marica grófnőbe és nyáron Sevillai borbélyt csinálunk Szentendrén. Soha rosszabb kezdő évet egy friss első karmesternek!

Most dolgozunk egy Frida Kahlo életével, művészetével foglalkozó darabon, aminek március 3-án lesz a bemutatója. Ez a Duda Éva Társulat és a Budapesti Operettszínház közös produkciója, aminek én írom a zenéjét, Hegyi György a jeleneteket és a dalszövegeket és Duda Éva rendezi. Karczis Gábor elképesztő látványvilágot talált ki hozzá, így aztán a képzőművészet, irodalom, zene, tánc és prózai színház olyan találkozását próbáljuk létrehozni, amire igazán illik a wagneri Gesamtkunstwerk meghatározás. Már javában zajlanak a próbák, és úgy tűnik, létre tudunk hozni valami újat, mind műfajilag, mind mondanivalóilag. És persze a színházi életem mellett létezik egy komolyzenei életem is – előadói és alkotói értelemben is – és egy csodálatos feleségem, akit a közös életben és néha a színpadon is kísérni kell. Szóval vannak feladatok. 

Szerző: Vlasics Sarolta

forrás: http://www.revizoronline.com/

A "mezei néző" blog a januári Cosíról

Kamra - Cosí! - "könnyű kedvvel" - 2017.jan.22. - AJÁNLÓ 

A legutóbbi hétvégém lényegében ebből a vasárnapi napból állt mindössze, és ez a nap volt hivatott már előre is kárpótolni a mostani szinte színházmentes hetemért,de volt is annyi élmény ebben az egy napban, amely ki is fog tartani egy darabig.

Délelőtt a fiammal Pomádéztunk, majd átmentem a Müpába a Brahms maratonon fellépő Kissjudit Annát meghallgatni (immár másodszor hallottam tőle a Brácsadalokat), és mivel volt bőven időm, interneten követtem a Müpa élő közvetítését, közben blogot írtam ( a Pomádéról - legalább az kész lett!, most már nem biztos, hogy egyáltalán belefognék), és vártam az estét, amikor harmadszor néztem a Cosí fan tutte operabeavató-változatát a Kamrában.

Erről az operabeavatóról írtam már tíznél több alkalommal, igazán sok új mondanivalóm nem is maradt, most elsősorban a figyelmet szeretném felhívni arra, hogy az előadás ismét műsoron van és látható február 8-án, majd március 22-én. Jegy már csak erre a második alkalomra kapható!

Eddig jutottam el a hét folyamán két ülésben, és most a megtekintés utáni hatodik napon ülök neki harmadszor, hogy befejezzem. Ritkán érzem, hogy ennyire befolyásolja egy ilyen poszt sorsát az élmény és a megírás közé feszülő idő, és nemcsak a konkrétan eltelt órák nagyobb száma módosít, de a közben a "befogadót" ért élmények jellege még inkább számít. Az elmúlt hat napban, ahogy ez lenni szokott történt minden vegyesen, de szerencsére nem minden héten mondhatom el, hogy igazán megrázott, lesokkolt egy beszélgetés - most meg igen. Meghallgattam egy történetet, amely egy lehetne azok közül, amelyre Don Alfonso a saját életfilozófiáját alapítja, és ennek a megemésztéséhez kellett energia, még drámaórákat is tartottam a témájából.

Mozart ebben a darabban keserű érzéseit rejti derűs zene és vígoperai látszat mögé, mert ebben is ott van az emberi kapcsolatok bomlékonysága, érzéseink múlékonysága, a barátság viszonylagossága. Mozart és Da Ponte állításaihoz csak annyit tehetnénk hozzá, hogy a férfiak sem különbek (Cosí fan TUTTI!) , és az meg nem mindig állapítható meg pontosan, hogy egy kapcsolatban ki kit ver át, mert mindenki hazudik állandóan. "Úgy viszonzom sóhajtását, mintha adnám szívemet."- hangzik el ez a mondat, és akár az egész színlelősdi eszenciája is lehetne, annyira jellemző mindegyik szereplő viselkedésére. (Erre a hazugság-témára egy másik előadást láthattam a Kamrába, azt két napja - a Részegekről is készül a bejegyzés.)

A vasárnapi előadás egészére rámondható, hogy nagyon kellemesen telt, ezért is adtam neki már a finálé hallgatása közben a "könnyű kedvvel" címet, mintha sikerült volna a játszóknak a júniusi premier óta eltelt szünetnek és a július és augusztus folyamán más helyszíneken lejátszott előadásoknak köszönhetően egészen lazán, játékos felfogásban eljátszani nekünk ezt a történetet, ahogy annak akár Mozart is örülhetne.

Ami lényeges, Göttinger Pál szövegéből is egyértelmű volt: nem operaelőadásnak, hanem operabeavatónak szánták ezt az estét is, ami nagy különbség. Hiába mehetett volna egyben az előadás, inkább megszakította most is magyarázatokkal a rendező - ha egyszer nincs zenekar, nem adottak a körülmények egy ilyen mű előadásához, akkor nem is próbálnak úgy tenni, mintha ez az lenne. Dinyés Dániel reagált azokra a nézői felvetésekre, amelyek az elmúlt időszakban elérték: sokan szeretnék, ha beszélne a zenéről (hát igen, ez a Kamra egész programjának legfőbb vonzereje, ne tagadjuk), de most nem fér bele. Fogadjuk el, hogy most nagy mutatvány nem várható tőle, mindössze két és fél óra zongorázás az, amit hozzá tud tenni az estéhez - bár ne becsüljük le az előadás egyik csúcspontját, amikor a rendezővel ketten a kórust pótolva, dalra fakadnak. Amint hírlik, lesz új projekt a Kamrában, aki kifejezetten Dinyés Dániel magyarázataira vágyik, megkaphatja hamarosan.

Az előadást nézve, amely főbb vonalaiban persze nem változott semmit június óta, az egyik első gondolatom az volt, hogy mennyire szánalmasan gyengék is vagyunk mi emberek, támogatásra szorulók és valóban inkább érdemeljük ezt a vígoperát, amelyben nem hősökként vagyunk jelen. Az előadás illetve Don Alfonso húzása kapcsán el is beszélgethetnénk arról, hogy mi a jobb nekünk, a legmélyére nézni saját esendőségünknek, vagy abban az önfeledt unalmas boldogságban ringatózni, amelyből az intrikusunk kirántja a négy szerelmest. Az pláne kérdéses, hogy másoknak érdemes-e beleverni az orrát a saját hülyeségébe - ezt teszi Don Alfonso, de jobb lesz-e így bárkinek? Megy-e a világ ezáltal elébb? Meg fognak-e változni? - ezek a kérdések mind megfogalmazódhatnak bennünk aközben, hogy élvezettel nézzük az énekesek játékát.

Hát igen, az énekesek most is nagyon jók, mi több, szerethetőek is együtt és külön, egyaránt. A kis térbe nem fér zenekar, viszont a szereplők arcának rezdülése egészen közelről is érvényesül, és ez a közelség megsokszorozza a hatást. Cseh Antal karnyújtásnyira énekel és köpködi a napraforgómagot, Pálmai Anna elénk fekszik ki napkrémmel kenegetni magát és a "Hogyan mondjunk nemet" című könyvet olvassa közben, Varga Donát fintorai még mulatságosabbak, Szolnoki Apollónia csábmosolya már az előadás korai szakaszában elárulja, hogy mégsem fog túl hosszú ideig kitartani az örök hűség. Kálid Artúr a legmerészebb a játszók közül, ő nemcsak általánosságban pásztázza a közönséget, merészen és hosszan belenéz a szemünkbe, mintha fel akarná néhány másodperc alatt azt is mérni, hogy tőlünk mire számíthat, nekünk ugyan miféle bűnök vannak a fülünk mögött. És Kolonits Klára...Ő meg most is a szokásos módon, kiemelten hat nemcsak a két nagy áriával, amelyeket (ki hinné?) bravúrosan énekel, hanem azzal is, hogy most is megajándékoz minket Fiordiligivel, aki nagyon vágyik a szerelem mély megélésére, aki nem felszínes és éppen ezért a legsebezhetőbb is. Ahányszor láttam a Kamrában, mindig az jutott eszembe, hogy ha a világ normálisan működne, csak hosszabb utazások árán hallhatnánk ezt a hangot.

Van néhány dolog, ami az életben mégis megadatik és meg kell ragadni az alkalmat, ha örülhetünk valaminek. Ennek a Fiordiliginek és az előadásnak, amelyben látható, nagyon lehet örülni. Én örültem is az egész vasárnapommal együtt, már sejtve, hogy egy ideig majd ebbe kell kapaszkodni. 

Jön még két Cosí, vannak pótszék-jegyek, próbálkozzatok a bejutással, ha eddig kihagytátok.

(ps. Igen, ez nem volt valami túl részletes méltatás, most ennyire futotta - akinek kevés, a korábbi Cosí-bejegyzéseket javaslom.)

forrás: http://mezeinezo.blog.hu/

„Az éneklés egyfajta függőséget okoz”

Szolnoki Apollóniával a sorsfordító találkozásokról

Mozart és Da Ponte együttműködésének utolsó gyümölcse a Cosi fan tutte című opera. Zenei kifinomultságát és a szereplők belső történéseinek sokrétű ábrázolását tekintve ez a legrészletgazdagabb Mozart összes operája közül, amit a Katona József Színház Operabeavató címen műsorára tűzött. Dorabella szerepében feltűnő Szolnoki Apollónia hol Portugáliában, hol itthon kápráztatja el a nagyérdeműt. De ha ideje engedi, akkor mást is megnéz a színházban, Pintér Béláért egyszerűen rajong. 

- Mesélj, hogy kerültél a Katonába?

- A zenei vezetővel, Dinyés Danival régóta ismerjük egymást, feleségével, Kolonits Klárával gyakorlatilag együtt kezdtük a pályát, jó barátságban vagyunk. Az első operabeavató megszületése a messzi múltra vezethető vissza, Dani először 2007 körül a Pinceszínházban csinált komolyzenei délutánokat. Ezek alkalmával egyszer választása a Figaro házasságára esett, amelyből részleteket elemzett, amit már úgynevezett „beavatóként” kezelt. Ezt vittük el az Ördögkatlan Fesztiválra is, végeredményben akkor kapcsolódtam be a közös munkába. Danit három éve- egyik Ördögkatlan után- megkeresték a Katonából, hogy csinálna-e operabeavatót a színházban. Így indult az együttműködés, a „beszélgetős koncertsorozat” következő állomása pedig Cosi fan tutte lett, amit Göttinger Pál rendezett. 

A cikk folytatását a Pepita magazin augusztusi számában olvashatják.

forrás: http://www.pepitamagazin.com/

Itt bármit kipróbálhatunk - Kolonits Klára és Dinyés Dániel a Magyar Narancsban

Hajdan még az Ördögkatlanból indult, majd a Katonában vált mind izgalmasabb produkcióvá Dinyés Dániel Operabeavatója. A karmester-zeneszerzőt és opera-énekesnő feleségét az elmúlt évad nagyszerű Così fan tutte sorozatáról, az opera zsigeri élményéről és a jövőről kérdeztük.

Magyar Narancs: Évek óta egyre csak növekszik a Katona Kamrájában megrendezettOperabeavatók népszerűsége, s az elmúlt évad Cosìja különösen átütő sikert aratott. Mi ezeknek a titka?

Dinyés Dániel: Erre a kérdésre csak olyan tud válaszolni, aki látott már kívülről is Operabeavatót: a feleségem.

Kolonits Klára: Én abban látom a siker elsődleges magyarázatát, hogy Dani komolyzenei standupja, minden tukmálás nélkül, nagyon komoly témákig, akár például a hangnemi kérdésekig is el tud jutni. És sosincs magasztos, eltartott kisujjú komolykodás, a közönség aha-élmények tömegét tapasztalja meg. Mi, operaénekesek pedig rengeteg jelen idejű inspirációt kapunk Danitól is, a Cosìt rendező Göttinger Palitól is, és talán még inkább magától a prózai színház közegétől. Itt ugyanis a prózai színészi attitűd van keverve az operaénekességgel, s az utóbbi kizárólag eszköz, sosem cél. Hogy jól énekeljünk, az pusztán alapkövetelmény, viszont a játékban mindig gyorsan kell reagálnunk, improvizálnunk. Amikor például A varázsfuvolát vettük még Ascher Tamással, akkor Nagy Ervinnel duettezve kellett lépést tartanom a partnerem improvizációs gyorsaságával, ami hihetetlen élmény volt. De itt bármit kipróbálhatunk, egészen gátlástalanul, és ez nagyon felszabadító erő, és ha mi felszabadultan tudunk játszani, az óhatatlanul is kihatással van a nézőre is.

MN: Ez a forma, azt hiszem, egyszersmind a közreműködő prózai színészek számára is kedves, sőt hasznos lehet.

KK: Ebben a legutóbbi sorozatban Pálmai Annával, illetve Kulka Jánossal, majd az ő helyé­re bravúrosan beálló Kálid Artúrral dolgoztunk együtt, és Anna is, Artúr is elmondta nekünk, hogy bizonyos szempontból életük legnagyobb élménye volt ez a produkció. Megélhették, hogy zenei előképzettség nélkül szinte tökéletesen beletanulhattak egy egészen más szerepvilágba. Nekem amúgy is meggyőződésem, hogy hacsak nincs valami súlyos idegrendszeri defektusa, jószerint bárki muzsikussá, énekessé képezhető. Artúr például az együttesekben valósággal pariba került Cseh Antallal, aki pedig igazi hangnagybirtokos, s aztán volt egy pillanat, amikor egy magasságot szabályosan befedett (ez egy énektechnikai kifejezés), mi pedig csak ámultunk, hogy a fülével egyszerűen levette az operaénekesi trükköket.

DD: Az az igazság, hogy én soha nem gondolkodom „hasznossági” alapon. Minden, amit csinálunk vagy csináltatnak velünk, az hasznos, fejlődést tesz lehetővé. Amióta a saját életemből okulva rájöttem már nagyon korán erre, azóta ezt a kérdést megoldottnak és befejezettnek tekintem. Engem sokkal jobban motivál az, hogy megértsek dolgokat, és ha ez valamivel lehetetlen lenne, akkor megérezzek. Vannak rétegei a zenének, színháznak, amit az eszem foghat fel (ez a színház esetében több, a zenénél kevesebb), és vannak, amit az érzéseim/érzelmeim (ez a zenénél több és a színháznál kevesebb). Ám a hangsúly nem a felfogás milyenségén, hanem magán a felfogáson van. Ennek a megtörténését gondolom a művész belső körös feladatának (avagy: magánügy), és ennek az eredménynek a láttatását a külső körös feladatnak (avagy: közügy, az előadás/koncert maga). A láttatás technikáinak természetesen semmi közük sincs a megismerés technikáihoz, ezért olyan csodálatosan nehéz szakma ez, így lehetséges az, hogy nem mindenki, aki ért, tud láttatni, és nem mindenki, aki tud láttatni, ért is.

MN: Az Operabeavató a műfaj népszerűsítését vállalja fel, ami személyes meggyőződés nélkül nyilvánvalóan lehetetlen feladat lenne. Mi a ti legszemélyesebb érvetek az opera mellett?

DD: Nekem személyes meggyőződésem a zene mellett van. Ennek a részeként tekintek az operára. Számomra nem vitatéma sem a zene, sem annak alcsoportjai, mint például az opera, így érvem sincs. Az ember nem vitatkozik a levegőn, és elég kevés érvet lehetne ellene találni. Ugyanígy gondolok a zenére is.

KK: A színpadon zajló, jelen idejű drámai cselekmény emocionális ereje hatalmas, amihez a zene mintegy hozzátesz még egy dimenziót, és ez a kettő együtt olyannyira felfokozott érzéki-érzelmi élményt kínál, amit film vagy könyv nem adhat. Az opera kitágítja a pillanatot, kiemel a reális időből: ez az a bizonyos „leszúrják, de még 8 percig énekel” helyzet, ami csakis kívülről tekintve tűnhet abszurdnak. Egyébként a közönséggel kapcsolatban nincs igazi probléma, sőt az emberek talán fogékonyabbak, mint valaha. Ki vannak éhezve a valós értékeket kínáló műfajokra, a nem blöffölő előadásokra. Az Opera egészen más típusú népszerűsítő programjain, az Operakaland előadásain is ezt tapasztalom: a kamaszok rögtön megérzik, hogy mi a valódi és mi a hamis, mindig nagyon közvetlenül reagálnak, és disztingválnak – de sosem nevek vagy díjak alapján. Ha olyat kapnak, ami zsigerileg hat, nekünk már nyert ügyünk van. Ez fontosabb, mint bármi csilivili külsőség.

MN: Klárának az opera műfaján belül is van egy-két még személyesebb ügye: a bel canto világa és ezzel rokonságban Erkel operái. Voltaképp mindkét területet extra előítéletek sújtják még az opera berkein belül is.

KK: Így van, érvényesül mindkét irányban egyfajta oktalan lekezelés. A bel canto műfaj borzasztóan nagy szabadságot, de egyúttal nagy felelősséget is jelent az előadó számára, aki rossz esetben üresen csillogtatja az énekesi technikáját, de alkotótársnak is tekintheti magát: színészi igényességgel, felvállalt szubjektivitással, jellemeket teremtve. Erre a legjobb példám és nagy kedvencem a Bánk bán Melindája, ami, úgy tűnik, sajnos búcsút vett tőlem. Ebben a nőben én sokkal többet láttam szimpla áldozatnál, s azt a pszichológiai drámát és emberi dilemmát, ami végül elvezeti a saját és a gyermeke életének eldobásához, nem érzem elnagyolhatónak. Melinda, de akár Szilágyi Erzsébet a Hunyadi Lászlóból, vagy Donizetti Lucrezia Borgiája, sohasem egysíkú, fekete-fehér figura. Azt elfogadom, hogy első pillantásra ezek karmesteri és rendezői szempontból nem annyira izgalmas operák, de hogy nagyon is van mit kezdenünk velük, az meggyőződésem. Ezért van, hogy én akár csak egy koncertszerű bel canto előadásért is lemegyek a térképről, ha kell.

MN: Hogyan folytatódik az Operabeavató a jövő évadban, s egyáltalán mi vár rátok együtt, illetve külön-külön a 2016–17-es szezonban?

DD: Az Operabeavató egy kis szünettel folytatódik, amit én kértem. Januártól megy tovább, addig egy kicsit újragondolom, hogyan is lehetne megújítani az eddigi formát. Tudom és hallom, ahogy mindenki azt mondja, hogy így jó, de engem a fejlődés éltet, nem a stagnálás. Képzeljék el, ha Edisonra hallgatunk, és nem Teslára, és még mindig egyenáram lenne a háztartásokban. Hát én jelenleg e beavató kapcsán a teslai váltóáram gondolatot keresem. Jó, hogy meglett az anyag és forma, amiből építkezünk (lásd Edison), de még nem találtam meg azt a megoldást, amiből korlátlan lehetőségek mutatkozhatnak (lásd Tesla). Egyébként az évadban leszerződtem két produkcióra az Operettszínházba, illetve a Centrál Színházba My Fair Ladyt vezényelni. Valószínűleg lesz egy-két független produkció is, de hát azok egészen a bemutatóig mindig kérdésesek…

KK: Én az Operában talán az első saját jogú bemutatómra készülök majd: Donizetti Lammermoori Luciája leszek, ami számomra a bel canto okán, de a rendező Szabó Máté és a vezénylő Kocsár Balázs miatt is fontos és izgalmas munkának ígérkezik. Lesz majd azután a Szilágyi Erzsébet mellett egy új Erkel-szerepem, még ha csak koncertszerű előadásban is: a Bátori Mária. Októberben pedig lesz az Erkelben egy koncertem, ahol Dani vezényel majd. S szeptemberben részt veszek egy különleges fesztiválprodukció bemutatóján is: ez lesz a Lautrec táncolni fogGergye Krisztián társulatával a Müpában. Ez a munka most nagyon izgat, mert hozzám – ez tán meglepő lehet, de – nagyon közel áll a tánc, a fizikai színház. Valami olyasmiről lesz szó benne, ami számomra és minden művész számára alapvető élmény: mi történik velünk, amikor kiadtunk magunkból mindent, amikor véget ér az előadás, és letöröljük az arcunkról a festéket?

forrás: http://magyarnarancs.hu/

MI AZ A KOMOLYZENEI STANDUP? - KOLONITS KLÁRA ÉS DINYÉS DÁNIEL VÁLASZOLT

Hajdan még az Ördögkatlanból indult, majd a Katonában vált mind izgalmasabb produkcióvá Dinyés Dániel Operabeavatója. A karmester-zeneszerzőt és opera-énekesnő feleségét az elmúlt évad nagyszerű Cosi fan tutte sorozata kapcsán kérdezte a Magyar Narancs.

Arról, hogy mi az Operabeavatók népszerűségének titka, Kolonits Klára elmondta: „Én abban látom a siker elsődleges magyarázatát, hogy Dani komolyzenei standupja, minden tukmálás nélkül, nagyon komoly témákig, akár például a hangnemi kérdésekig is el tud jutni. És sosincs magasztos, eltartott kisujjú komolykodás, a közönség aha-élmények tömegét tapasztalja meg. Mi, operaénekesek pedig rengeteg jelen idejű inspirációt kapunk Danitól is, a rendező Göttinger Palitól is, és talán még inkább magától a prózai színház közegétől. Itt ugyanis a prózai színészi attitűd van keverve az operaénekességgel, s az utóbbi kizárólag eszköz, sosem cél. Hogy jól énekeljünk, az pusztán alapkövetelmény, viszont a játékban mindig gyorsan kell reagálnunk, improvizálnunk”.

„Amikor például A varázsfuvolát vettük még Ascher Tamással, akkor Nagy Ervinnel duettezve kellett lépést tartanom a partnerem improvizációs gyorsaságával, ami hihetetlen élmény volt. De itt bármit kipróbálhatunk, egészen gátlástalanul, és ez nagyon felszabadító erő, és ha mi felszabadultan tudunk játszani, az óhatatlanul is kihatással van a nézőre is” – tette hozzá Kolonits Klára.

Dinyés Dániel arról számolt be, soha nem gondolkodik "hasznossági" alapon. „Vannak rétegei a zenének, színháznak, amit az eszem foghat fel (ez a színház esetében több, a zenénél kevesebb), és vannak, amit az érzéseim/érzelmeim (ez a zenénél több és a színháznál kevesebb). Ám a hangsúly nem a felfogás milyenségén, hanem magán a felfogáson van. Ennek a megtörténését gondolom a művész belső körös feladatának (avagy: magánügy), és ennek az eredménynek a láttatását a külső körös feladatnak (avagy: közügy, az előadás/koncert maga). A láttatás technikáinak természetesen semmi közük sincs a megismerés technikáihoz, ezért olyan csodálatosan nehéz szakma ez, így lehetséges az, hogy nem mindenki, aki ért, tud láttatni, és nem mindenki, aki tud láttatni, ért is” – fejtette ki Dinyés Dániel, aki azt is elárulta, hogyan folytatódik az Operabeavató a jövő évadban: „Januártól megy tovább, addig egy kicsit újragondolom, hogyan is lehetne megújítani az eddigi formát. Tudom és hallom, ahogy mindenki azt mondja, hogy így jó, de engem a fejlődés éltet, nem a stagnálás. Képzeljék el, ha Edisonra hallgatunk, és nem Teslára, és még mindig egyenáram lenne a háztartásokban. Hát én jelenleg e beavató kapcsán a teslai váltóáram gondolatot keresem”.

László Ferenc interjúját teljes terjedelmében a Magyar Narancsban olvashatják.

forrás: http://szinhaz.hu

Vastaps-díj Kolonits Klárának

A művésznő a Katona József Színház Così fan tutte-előadásában nyújtott teljesítményéért vehette át a különdíjat

A hagyományoknak megfelelően a Katona József Színház évadnyitóján osztották ki a Vastaps Alapítvány díjait, melyek az előző évad kiemelkedő művészi teljesítményeit díjazzák. A színház múlt évad végén bemutatott Così fan tutte-produkciójának közreműködői két díjat is kaptak: a legjobb női epizódszereplő díját a Despinát alakító Pálmai Anna, a különdíjat pedig a Fiordiligit alakító Kolonits Klára vehette át.

A Così fan tutte-produkció a már évek óta nagy sikerrel zajló Operabeavató-sorozat eredményeként jött létre. A 2015/2016-os évad során a Kamrában tartott Operabeavatók témája egységesen Mozart operája volt, s a beavatók során a közönség nyomon követhette, hogyan lesz a beavatókból, vagyis a próbákból előadás.

A produkciót – mint arról korábban már hírt adtunk – június 17-én mutatták be a Katona József Színház Kamrájában. Kolonits Klára és Pálmai Anna mellett a további szereplők Szolnoki Apollónia (Dorabella),Varga Donát (Ferrando), Cseh Antal (Guglielmo) és Kálid Artúr (Don Alfonso) voltak. Az előadás zenei vezetője Dinyés Dániel, rendezője Göttinger Pál – az Operabeavató-sorozat állandó közreműködői.

Katona József Színház

forrás: http://operavilag.net

Haumann Péter otthagyja a Katonát

A színművész huszonkét év után távozik, szabadúszóként folytatja, a katonsás szerepeit átveszik.

„Nehezen pótolható” – ezekkel a szavakkal jellemezte Máté Gábor igazgató a távozó színművészt, aki a továbbiakban nem lesz látható a Katona színpadán. A mi osztályunkban Abram szerepét Koltai Róbert veszi át, akivel még Kaposváron dolgozott együtt Máté Gábor. Az olaszliszkaiban Haumann Péter helyett Rajkai Zoltán lesz látható. Máté Gábor elmondta, új tag nem érkezik a társulatba.

Az új évad bemutatói erős „klasszikus vonalat” rajzolnak ki, Puskin-, Brecht- és Ibsen-darab is szerepel a kínálatban. Izgalmas produkciónak ígérkezik Ferdinand von Schirach Terror című műve, amit Dömötör András visz színre a Kamrában. A darab súlyos morális problémát feszeget: egy vadászpilótának kell döntenie arról, hogy lelő-e egy utasszállítót, amelynek a fedélzetén terroristák azzal fenyegetőznek, hogy a repülőt a müncheni stadion 70 ezer nézője közé vezetik. Az előadás érdekessége, hogy a nézők szavazhatják meg, a kétféle befejezés közül melyikkel érjen véget az aznap esti előadás. Az évad bemutatóit itt olvashatja.

Máté Gábor ismertette az idei Vastaps-díjasok névsorát is, akik között többen is szerepelnek az előző évad nagy port kavart A bajnok című előadásához. A legjobb férfi főszereplő díjával Mészáros Bélát tüntették ki, többek között a Bihariban nyújtott alakításáért. Rezes Judit a legjobb női főszereplő díját érdemelte ki (A bajnok, Abigail bulija, Részegek), a legjobb rendezés díját Máté Gábor kapta (Az olaszliszkai, Bihari). A legjobb férfi mellékszereplő Bezerédi Zoltán (A bajnok, Minden jó...) lett, a legjobb női mellékszereplő díját megosztva Jordán Adél (A bajnok, Emilia Galotti) és Pálmai Anna (Az olaszliszkai, Részegek, Cosí fan tutte) nyerte el. Különdíjat ítéltek meg Kolonics Klára operaénekesnek.

forrás: http://fidelio.hu/

Pálmai Anna: Engem kinyír az ordítozás, a balhé, a feszkó

Csak szeretetben tud dolgozni. Karakteres, egzotikus hangjáról ismerik legtöbben, pedig a Katona József Színház fiatal színésznője számos filmben és sokkal több előadásban játszott már, több alkalommal édesanyjával, Szirtes Ágival. A The Walking Dead Michonne-ja és a Csajok Marnie-ja a szinkronmunkák nehézségei és örömei mellett színésszé válásáról, Katona-beli előadásairól és az elmaradt sikerű filmszerepek okairól is beszélt az Origónak.

Keveset tudni arról, milyen gyerek volt Pálmai Anna. Ugyanolyan öntörvényű, vadóc lány voltál, mint most?

Nem voltam vadóc. Igazi jó gyerek voltam, nem mutattam semmilyen jelét a rebellisségnek. Később aztán ez változott.

Már kiskorodban érdekelt a színészet?

Persze, mert sokkal izgalmasabbnak tartottam a színházat, mint a valóságot. Elbűvöltek a jelmezes emberek, a sminkek, a parókák. Iszonyú izgalmas volt.

Mióta tudod, hogy ezt szeretnéd csinálni?

Már az általános iskolában szavalóversenyeken indultam. Volt egy csodálatos magyartanárnőm, aki megszerettette velem az irodalmat, miatta kezdtem el verseket olvasni. Verseket olvasni máig nagyon szeretek, mindig megnyugtat. A Vörösmarty Gimnáziumban már biztosan tudtam, hogy felvételizni fogok a Színművészetire. Az egy rohadt jó négy év volt. Drámatagozatra jártam, olyan közösség voltunk, ahova öröm volt mindennap bemenni.

Támogatott a családod abban, hogy színésznő legyél?

Igen, anyám is, és apám is. Ha pontosan tudod, hogy mi az utad, akkor miért akarnának arról lebeszélni? Szerintem ez egy alapvető szülői mechanizmus része, hogy a gyerekedet támogatod abban, amit szeretne. Aztán az már a jövő zenéje, hogy ő ebben boldog vagy sikeres lesz-e.

Híres színészdinasztiából származol, nagyapád Szirtes Ádám, édesanyád Szirtes Ági. Szolgáltak ők neked valamiféle mintaként, vagy tőlük függetlenül indultál el ebbe az irányba?

Nem tudom, talán ez is, az is. Mindig szerettem megnevettetni az embereket, bármikor szívesen hülyét csinálok magamból, a színház meg erre tökéletes szelep. Nincs nyomasztó örökség, amit cipelek, vagy aminek meg akarnék felelni.

A felvételi a főiskolára elsőre nem sikerült. Ezt akkor hogy élted meg?

Hatalmas trauma volt, tragédia, egy halálközeli élmény.Sírtam, zokogtam, felhívtam az anyámat,hogy nem vettek fel, ő meg már-már attól félt, hogy leugrom valamelyik hídról. De az idő igazolta, hogy ez miért történt így, és most már nagyon örülök, hogy Máté Gáborhoz jártam négy évig. Előtte, Vidovszky Györgynek köszönhetően, bekerültem a Bárka Színház stúdiójába. Ami annyira meghatározó volt, Spolarics Andreával és mindenkivel, olyan jól éreztem ott magam, hogy valójában nem is tudtam elképzelni, hogy otthagyom a Bárkát, és megyek a főiskolára. Persze felvételiztem, és akkor már felvettek.

Soha nem ért megkülönböztetés édesanyád és nagyapád miatt?

Nem vettem észre olyan konkrét helyzetet, hogy „Anna, neked azért kell többet, mást vagy máshogy teljesítened, mert az anyád a Szirtes Ági”, ezt így sohasem mondták ki. Annyit viszont a mai napig észreveszek szemekben, hogy néha nem engem látnak. Mintha kísértetet látnának, főleg olyan kollégákon, akik fiatalkora óta ismerik anyámat, és rengeteget dolgoztak vele.

Említetted, hogy többször is együtt játszottatok. Milyen vele a közös munka? Kollégaként vagy lányaként kezel?

Azért ezt nem lehet kettéválasztani. Nem volt mindig könnyű, de meg kellett tanulnom kezelni ezt a helyzetet, ma már könnyebb. Gyerekkorom óta bejártam ebbe a színházba, mintha hazamennék, ismertem mindenkit, azután odakerültem mint főiskolás, gyakorlatra. Hát elég fura volt.

Az elején volt lámpalázad?

Hát hogyne, persze! Halálfélelmem volt minden előadás előtt. Előfordul, hogy ma is van még. Szövegben utálok hibázni.

Miközben kell, hogy legyen benned egy jó adag exhibicionizmus is.

Igen, de ez a kettő együtt jár. Az, hogy valaki színész, nem azt jelenti, hogy nem fél. Még mindig vannak olyan előadások, amelyek előtt rettegek. Amiben teljesen felszabadult vagyok, és könnyed, az a paródia. Van egy est minden január 1-jén, amikor mi, színészek egymást szoktuk parodizálni, a rendezőket és kollégákat. Ötvös Andris, Elek Feri és Dankó Pisti a magja ennek a csapatnak, de már csatlakozott hozzánk Mészáros Blanka, Pálos Hanna és Tasnádi Bence is. Tulajdonképpen az igazi véleményemet szeretem humorba csomagolva tálalni.

Nem átlagos szerepeket játszol a Katonában. Cigánylány, zsidó lány, terrorista. Tudatosan ilyen karaktereket választasz, vagy ilyeneket osztanak rád?

Egy társulatban azt játszod el, amit rád osztanak, de az, hogy van egy karaktered, hogy hogy nézel ki, abból nagyon sok minden következik, az határozza meg, hogy milyen szerepeket fogsz kapni.Azt szeretem, amikor valaki teljesen mást kér tőlem, ha meglep.Az, hogy nekem mondjuk jól áll, ha egy „kimondom a véleményemet” parasztlány vagyok, vagy egy szenvedélyes karakter – azt hiszem, hogy ezek nekem könnyebben mennek. Képzeld, múltkor Dinnyés Dani szólt, hogy „Gyere már be egy próbaéneklésre, mert szerintünk te alkalmas lennél arra, hogy ezt a szoprán szerepet elénekeld!" és akkor belekerültem a Così fan tutté-ba, amit most próbálunk a Kamrában, egész évben futott Operabeavató cím alatt. Szóval az élet egyszer csak adott valami olyat, amit nem gondoltam volna.

Sok színész beskatulyázódik egyfajta szerepkörbe. Nem kapnak annyi vagy olyan lehetőségeket, hogy kitörjenek ebből.

Igen, de vannak átváltozóművészek. Ilyen például Christian Bale, aki A gépész-hez lefogyott 60 kilóra, aztán a Batman: Kezdődik!-re fölszedett 30-at, majd a következő filmjéhez megint visszafogyott... Vannak ilyen őrültek, akik abban lelik örömüket, hogy újra és újra megfogalmazzák magukat és a testüket. Ekkorát szerintem egy magyar színész nem lenghet ki, meg hát nincs is az a három hónap, amíg lefogyok, azután meg visszahízok egy szerep kedvéért. Amúgy ha már a fogyásnál tartunk, most egy fontos dolog történt az életemben, szeptemberben találkoztam Tomán Szabinával, akinek segítségével életmódot váltottam.

Van olyan az általad játszott szerepek közül, ami nagyon közel áll hozzád és igazán megmaradt benned?

Nekem nem is kimondottan egy szerep a fontos vagy meghatározó, hanem a hozzá kapcsolódó érzéseim. Milyen volt a próbafolyamat, a rendező, a mindennapi munka, a hangulat. Én csak szeretetben tudok működni, ki nem állhatom, ha piszkálnak. Engem kinyír az ordítozás, a balhé, a feszkó. Emlékezetes szerepeim mind attól fontosak nekem, hogy éreztem, kölcsönösen megbízunk egymásban a rendezővel meg a többiekkel, akikkel a színpadon vagyok. Vannak találkozásaim, amikből rengeteget tapasztaltam és tanultam.Hiszek a jó csapat erejében, és a Katona nagyon erős csapat.Amit nagyon szeretek, az most nyáron is lesz, a Tévedések vígjátéka Szegeden, az is egy szuper csapat. Imádtam Szidikét aCigányok című előadásban, a számomra egyik legkedvesebb pedig a Nordost volt. Abban hárman játszottunk, Fullajtár Andrea, Bodnár Erika és én. Az már sajnos nincs, pedig aktuálisabb lenne, mint bármikor: az, hogy egy csecsen terroristanő szemszögéből és személyes tragédiáján keresztül ismerünk meg egy megrendítő történetet.

Színpadi sikereidhez képest a filmek, amikben szerepeltél, nem voltak átütőek. Vajon mi ennek az oka?

Fogalmam sincs, rengeteget gondolkozom ezen. Játszottam a 9 és 1/2 randi-ban, aztán jött a Para, a Szélcsend – szintén Sas Tamással –, és tavaly nyáron forgattam pár napot a Válótársakcímű sorozatban. Nagyjából ennyi. Érdekes, többször mondták azt nekem, meg rendezőktől is szoktam hallani, hogy „Csak az a baj, hogy túl szép vagy!” Utálom ezt a mondatot!

Ez mióta baj? Pokorny Lián is tudtak csúfítani a Társas játékban, ha azon múlik.

Hát igen... Nyilván soha nem kapunk választ ezekre a kérdésekre, csak elgondolkodtató, hogy a szépség sokszor hátrány, vagy kevésbé hiszed el egy szép embernek, hogy ő nyomorult, hogy az élete boldogtalan, hogy ő is küzd. Mert azt gondolják, hogy a szép embereknek valahogy könnyebb.

Nem így van?

Bizonyos szempontból igen, könnyebb, de nálam sokkal szebb színésznők forgatják agyon magukat, úgyhogy velem valami más nem stimmel. Félreértés ne essék, senkitől nem sajnálok semmit, de azért várnám, hogy mi az, ami tényleg engem talál meg. Tehát én irigyelni senkit nem szoktam, inkább az izgat, hogy az életem hogy fog alakulni ebből a szempontból.Talán lesz egy rendező, akinek majd én kellek.Egyébként nagyapám helyettem is leforgatott már előre mindent. Évente 3-4 filmet csinált, ha pörgetem a filmeket, amelyekben játszott, elszédülök, mire a végére jutok. Anyám is sokat forgatott, szóval családi szinten nem panaszkodhatunk...

Most és a közeljövőben miben láthatnak a nézők?

Játsszuk még júniusban és júliusban is párszor a már említett Operabeavató – Così fan tutte előadást, amit Göttinger Pál rendez a Kamrában. Ez egy iszonyú izgalmas este lesz, operaénekes sztárokkal állunk egy színpadon Kálid Artúr és én. Ez egy lazább, kötetlenebb, formabontóbb előadás. Mindenkinek meleg szívvel ajánlom.

Rengeteget szinkronizálsz, komoly szerepek is gyakran megtalálnak. Mióta csinálod?

Intenzíven nagyjából három éve. Kisebb szerepeket már kaptam a főiskola után, de tulajdonképpen mindent Aprics Lászlótól tanultam. Akkor még nem volt oktatás a főiskolán, de most már van, ő tanítja. Mi viszont még nem voltunk olyan szerencsés helyzetben, úgyhogyén a mélyvízben tanultam meg úszni.Ő hívott zöldfülűként főszerepekre. Először persze kisebb szerepeket kaptam, de aztán jöttek a nagyobbak is filmekben, sorozatokban, úgyhogy mindent neki köszönhetek. A többi kolléga is több-kevesebb türelemmel eltűrt, amikor még nem voltam ügyes, de Aprics nevelt ki magának.

Mi okozott nehézséget?

Volt néhány, például azok a rövidítések, hogy kk, eleje h, vége kk (képen kívül, eleje háttal, vége képen kívül – a szerk.). Ezeket például nem tudtam. Azt hiszem, hogy minden szinkron, amit csináltam, azért volt nehéz, mert pontosnak kell lenni, és akkor jó, ha az érzelmek igaziak. Ezértszeretek Apriccsal dolgozni,mert ő mindig megköveteli a minőséget. Éppen ezért mindig emelkedett pulzusszámmal dolgozom. Ez pontosan olyan idegrendszeri munka, mint a színészet, csak nincs rajtam smink, meg nem vagyok beöltözve, mert nem engem látni. Tulajdonképpen hihetetlen jó játék, hogy nem én látszom, mégis olyan szinten kell a másik színészre ráhangolódni, mintha velem történne.

Mindezt úgy, hogy neked nincs több hónapod felkészülni a szerepre, hanem rögtön hozni kell a karaktert.

Igen, gyorsan át kell venni az adott színész lelki- és idegállapotát. Nagyon sokszor hívnak fekete színészre vagy mondjuk egy vagány kinézetű színésznőre, akiknek gyakran furán magas hangjuk van. Ilyenkor megállapítom, hogy az én hangom sokkal jobban áll neki. (nevet)

Vannak kedvenc munkáid?

A Csajok-at imádom, abban Marnie vagyok, ugyanígy aFeketelistá-t, ami az idén már sajnos nincs. Nagyon szerettem aGengszterkorzó-t, a Mad Men – Reklámőrültek-et, a Brooklyn 99 – Nemszázas körzet-et és a Banshee-t. Na, abban Rebecca egy teljesen más karakter, néztem is, hogy egy szőke topmodell lányra hívott ki Aprics, de nagyon megszerettem. Meg persze ott van még a The Walking Dead-ből Michonne, aki szintén hatalmas kedvencem, nagyon vagány csaj – én magam is nézem a sorozatot, de szinte mindent angolul, hogy tanuljam a nyelvet. És a rajzfilmeket is imádom, nemrég mozikba került az újJégkorszak, abban is kaptam most szerepet.

Követed is ezeket a filmeket vagy sorozatokat? Visszanézed magadat?

Múltkor az éjjel-nappaliban pakoltam a kosaramba, és ment a tévé a kassza fölött. Egyszer csak meghallottam magamat, épp egy nagyon nehéz jelenet ment Az Álmosvölgy legendájá-ból, amiben Abbie Mills hadnagy vagyok. És ahogy így megnéztem, mondtam magamnak – meg a kasszásnak –, hogy ez az én hangom, és lehetettem volna pontosabb. Néha meg vagyok elégedve magammal, néha nem.

Meg szoktak ismerni hangról?

A csak színházba járók kevésbé, de akik a sorozatokat is nézik, azok felkapják a fejüket, ha bemegyek valahova, és megszólalok. Olyankor nagyon menőnek érzem magam. Múltkor bementem egy boltba, és az eladósrác nem hitte el, hogy bejött Marnie. „Légyszi mondanál még valamit?” – kérte, majd hozzátette, hogy „Úristen ezt nem hiszem el, ez tényleg te vagy!” De az volt az igazán gyönyörű pillanat, amikor a legtöbb főcímet és stáblistát bemondó Bozai József hangján először hallottam a nevemet. Azt hittem, hogy elsírom magam, gyerekkorom óta hallom őt, és most kimondta a nevemet. Akkor éreztem azt, hogy most már én is vagyok valaki!

Miket nézel mostanában?

Hatalmas Sean Pen-rajongó vagyok, tőle bármikor, bármit.Trónok harca jöhet minden mennyiségben. Amitől sikoltoztam, annyira jó, az a House of Cards. Imádtam a True Detective első évadát, amiben Matthew McConaughey és Woody Harrelson játszott. Nézem még a The Walking Dead-et, amiben ugye szinkronizálok is. Na, az például azon kevés munkák közé tartozik, amire én jelentkeztem. Odamentem és megmondtam, hogy én vagyok Michonne, őt adjátok nekem! (nevet) Nagyon röhögtek, és mondták, hogy oké, majd hívunk, aztán szerencsére tényleg hívtak.

Gyakran előfordul, hogy nézel egy karaktert, és eszedbe jut, hogy szívesen lennél a magyar hangja?

Rengetegszer van ilyen, hogy nézem, és „Úristen, őt nagyon leszinkronizálnám!” Meg olyan is van, hogy nézek egy filmet magyarul, és arra gondolok, hogy én sokkal jobb lettem volna rá. De természetesen elismerem, ha valaki csodálatos, és tökéletesen szinkronizál.

Pedig nagyon sokat dolgozol. Ennyi munka mellett mennyi szabadidőd van?

Hát nem sok. Év közben nulla, pihenésre marad a nyár.

Mit csinálsz ilyenkor?

Leginkább semmit. Otthon fekszem a kanapén. Annyira elfáradok, hogy külön programot csak pihenés után tudok csinálni. Amikre ilyenkor vágyom, az egy nagy alvás, hogy ne kelljen 7-kor felkelni, úgyhogy ilyenkor alszom délután 1-ig, utána lemegyek ebédelni.Nagyon nagy lustuló vagyok,élvezem, amikor semmi dolgom. Az utazás tölt fel, meg a barátaimmal a fröccsözős esték. Most voltunk egy hétre Korfun a szerelmemmel, valami isteni volt! Persze nem panaszkodom, mert dolgozni is imádok, rohadtul élvezem, amit csinálok.

Milyen terveid, álmaid vannak a jövőre nézve?

Konkrétan nincs ilyen, bármire nyitott vagyok! Amit szeretnék visszakapni az életembe, az a lovaglás és az a szabadság, ami azzal jár. A munka, ha ennél rosszabb vagy kevesebb soha nem lesz, és az opera mint új szerelem megmarad, és tudom magamat fejleszteni, akkor boldog leszek. Azt tudom, hogy én is, mint sokan, szeretnék anyagilag biztonságba kerülni.Azért ez a szakma nagyon szélsőséges,már ami a bevételünket illeti. Vagy van pénz, vagy nincs, átmenet, vagy legalábbis egy szinten tartott minimum nem nagyon létezik. Szeretnék nem rettegni attól, hogy hogy fizetem be a csekkjeimet, ezt mondjuk kívánnám magamnak, meg sok szerencsét, mert az azért kell ehhez a pályához!

forrás: http://www.origo.hu/