A Jurányi Ház Színház a város elnevezésű projektjéhez csatlakozott két hangjátékkal Göttinger Pál. A Ludovika ablakai egy család története, amiben a háborúk, a betegségek és az öngyilkosságok ugyanúgy helyet kapnak, mint a szerelem, a házasság és a gyerekszületés. A Rádió ablakai az 1956. október 23-ai eseményeket idézi fel. A hangjátékok író-rendezőjével készült interjúnk.
Mit találtál érdekesnek a felkérésben?
A Magyar Rádió Gyermekstúdiójának tagja voltam, így rádiósként kezdtem a pályám. Előbb csináltam rádiójátékot, mint bármi mást, szereplőként, később rendezőként is, még ott, a Bródy Sándor utcában, így amikor a Színház a város megkeresés elért, megörültem. Tulajdonképpen a rádiójáték jobban az anyanyelvem, mint a színház. Az írói felkéréseknek meg külön mindig örülök, mert ritkán találnak meg – miközben az írás is egy olyan mesterség, mint a színházcsinálás többi része, hiába vannak mindenféle stúdiumaim, bele kell tenni a „kilométereket”, hogy megbízhatóvá váljon. Szóval jól is jött, és jól is esett a megkeresés.
A Ludovika ablakai a nagymamád, Kozma Edit emlékei alapján íródott.
Egy éves voltam, amikor meghalt a nagymamám, így nem ismertük egymást, viszont maradtak utána emlékiratok. Régóta szeretnék ezekkel valamit kezdeni. Árultam már ezt, mint hangjátékötletet, akkor is Molnár Piroskával – nagyon jólesett, hogy ennyire tetszik neki, és az is, hogy most egy részlet el is készült belőle. Az egészből lehetne sorozatot csinálni, rengeteg elképesztő történet van ezekben a szövegekben. Egy dzsentri család, amelynek kastélya és birtoka volt, de a 20. század közepére a teljes nyomorba zuhantak úgy, hogy a rokonság a monarchiás, kisnemesi tartását próbálta megőrizni. Miközben már rég dolgozniuk kellett, kínkeservesen. A Ludovika ablakainál az volt a feladat, hogy ezt az anyagot Molnár Piroskára írjam úgy, hogy igaz is maradjon, de ne legyen túlságosan családias. A Rádió ablakai hangjátéknál mást szerettem volna, az szituatív lett, mint a régi rádiójátékok, hangkulisszával, cselekménnyel, fordulattal, tulajdonképpen egy színdarab látvány nélkül.
Közös a két hangjátékban a történelmi szál.
Igen, mániám a közelmúlt történelme, az olyan történetek, amik már messze vannak eléggé ahhoz, hogy történelemként tekintsünk rá – de túlélői még köztünk élnek. Kifejezetten fontos ez ezekben az időkben, amiket most élünk. Az, hogy jönnek az oroszok, a magyar társadalomnak egységesen kellene, hogy jelentsen valamit, mert még élnek azok, akik a bőrükön tapasztalták, hogy ez mit jelent. A „Ruszkik haza!” a legmegjegyezhetőbb rendszerváltó szlogen, mellesleg a miniszterelnökünk karrierjének is a kezdőpontja, mégis, mintha kitörlődött volna a kollektív emlékezetből. Szalad az idő, most érdemes színházban is elővenni ezeket a történeteket, amíg lehet a nézőtéren olyan, aki személyesen is tudja, hogy ezek a dolgok hogy voltak. Abból indulhatnak az előadás után olyan beszélgetések, amelyek másképp nem történnének meg.
Mi inspirált A Rádió ablakai hangjátéknál?
A Rádió ablakai esetében az oda nem figyelés témája foglalkoztatott régóta, a lelkes ember, aki belekeveredik az eseményekbe, noha nem igazán tudja, miről van szó. Annyi ilyet láttunk mostanában. Nem is annyira 1956 érdekelt, mert az szerintem elég bőségesen tárgyalt, gazdagon kutatott dolog, hanem az, hogy a mellettem álló emberen múlik, mit gondolok, mit érzek, nem azon, ami a távolban zajlik. Gyerekkorom egyik fontos emléke, amikor Angliában az osztállyal megnéztük a Brian élete című filmet, és a tanárunk mondta, hogy sokan gondolják a hegyibeszéd-jelenetről (boldogok a sajtkészítők, satöbbi), hogy sértő, de ez nem igaz. Az egész jelenet alatt Jézus a másik hegyen áll. Végig rossz hegyet néznek az emberek. Tizenéves korom nagy tanulsága, hogy ha a tömeg összeverődik, senki nem fogja tudni, hogy a rossz hegyet nézik. A hangjáték írása közben elképzeltem egy, a hangerősítés kora előttről származó tömegtüntetést, ahol valószínűleg csak továbbadni lehetett a szót. A három fiatal szereplő kiválóan érzi magát a tömegben, végre több történik, mint saját maguk, a részesei valaminek, élvezik a helyzetet, ismerősök után kutatnak, és nem annyira tudják, valójában miről van szó. Mire észbe kapnak, hogy mennyire nagy a tétje, addigra késő. Az egyik szereplő gyávának bizonyul, a másik hősi halált hal, pedig alapvetően nem is akart ott lenni, a harmadik egy életre tönkremegy. Nem hiszek a leckéztetésben, de szeretném erőltetni kicsit, hogy jobban figyeljünk oda, hogy mi történik körülöttünk, különösen most, háború idején. A történelem nem történik velünk, hanem mi okozzuk. Hiába szeretünk önvédelemből belemenekülni abba a gondolatba, hogy a kisember nem tehet semmiről, valójában minden az embereken múlik. Nagy mániám ez egy olyan társadalomban, ahol a felelősségvállalási kedv történelmi okokból hagyományosan alacsony.
Milyen volt együtt dolgozni a színészekkel?
Piroskával simán megtiszteltetés volt a közös munka A Ludovika ablakai hangjátéknál. Harcolnom kellett magammal, hogy hasznos legyek, és ne csak tátott szájjal hallgassam, ahogy meséli a mondataimat. Piroska sokat rádiózott, szinkronszínészként is tud a hangjával bánni, remek történetmesélő. A Rádió ablakai hangjátékban az Orlai Produkciós Iroda három színésze szerepel: Nagy Dániel Viktor, László Lili, Pataki Ferenc, velük több ízben dolgoztunk már együtt. Jó volt látni, hogy megérezték, rájuk van írva a szöveg, sajátjuknak fogták fel ezt a nemtörődöm, dobott beszédstílust.
Mi jelentett kihívást az írás során?
A Magyarországon tanított színházcsinálásban minden figyelem arra irányul, hogy a szereplő mit csinál, és hogy amit mond, az már csak következmény. Ezt ugyanúgy fejben kell tartani a hangjátéknál is, miközben a hallgató előtt nem jelenik meg a látványvilág, csak a fantáziájára és az elhangzott mondatokra hagyatkozhat. Ettől kicsit bumfordibban kell írni, tisztán, világosan, ami színházban már esetleg szájbarágósnak tűnne. A Ludovika ablakai könnyebb volt ebből a szempontból – ott egy mesélő mesél. Ott inkább arra kellett figyelni, hogy derűs maradjon az egész, miközben halottakról van szó – mert ez a legfontosabb állítmánya a szövegnek. Az idős asszony derűje, ami a 20. század rémségei után csak még autentikusabb.
Szerző: Bordás Katinka
Fotó: Stekovics Gáspár
