3 előadásból álló szabad bérletet ajánlunk, amely az Orlai Produkciós Iroda 2018. október 1. és 2018. december 24., valamint 2019. január 1. és 2019. május 31. között a Belvárosi Színházban és a Hatszín Teátrumban játszott előadásaira váltható be.
-----
3 Előadás az alábbi 27 előadás közül
- Woody Allen: Férjek és feleségek ( ÚJ)
- Főszereplők: Járó Zsuzsa , Radnay Csilla, Pataki Ferenc, Ötvös András, Nagy Dániel Viktor, Gombó Viola Lotti, Ullmann Mónika , Ficzere Béla, Hunyadi Máté
- Rendező: Szabó Máté
- Richard Greenberg: Három esős nap ( ÚJ)
- Főszereplők: Kovács Patrícia, Schruff Milán, Szabó Kimmel Tamás,
- Rendező: Novák Eszter
- Molnár Ferenc: Riviéra ( ÚJ)
- Főszereplők: Kovács Patrícia, Schruff Milán, Szabó Kimmel Tamás,Mészáros Máté
- Rendező: Benedek Miklós
- Leonyid Zorin: Varsói melódia (ÚJ)
- (Hatszín teátrumban játsszuk)
- Főszereplők: Tompos Kátya, Adorjáni Bálint
- Rendező: Kocsis Gergely
- Lucas Hnath: NÓRA II. rész (ÚJ)
- Rendező: Galgóczy Judit
- Főszereplők: Kováts Adél, Csankó Zoltán, Bodnár Erika, László Lili
- Jez Butterworth: MOJO
- Rendező: Göttinger Pál
- Főszereplők: Nagy Dániel Viktor, Szabó Kimmel Tamás, Ötvös András/Lestyán Attila, Schruff Milán , Csőre Gábor, Hunyadi Máté
- Dömötör András – Benedek Albert : Second life avagy Kétéletem
- (Hatszín teátrumban játsszuk)
- Rendező: Dömötör András
- Főszereplők: Kovács Patrícia, Járó Zsuzsa, Ötvös András, Mészáros Máté, Schruff Milán
- Stephen Sachs: Valódi hamisítvány
- Rendező: Valló Péter
- Főszereplők: Hernádi Judit, Kern András
- John Osborne: Dühöngő ifjúság
- Rendező: Znamenák István
- Főszereplők: Szabó Kimmel Tamás, Kovács Patrícia, Járó Zsuzsa, Ötvös András
- Simon Stephens: Heisenberg
- (Hatszín teátrumban játsszuk)
- Rendező: Szabó Máté
- Főszereplők: Benedek Miklós, Ullmann Mónika
- JAMES GOLDMAN: Az oroszlán télen
- Főszereplők: Hernádi Judit, Gálffi László, Ötvös András, Mészáros Máté, Schruff Milán, Horváth Illés, Szakács Hajnalka
- Rendező: Szikszai Rémusz
- Sam Holcroft: Családi játszmák
- Főszereplők: Ötvös András, Járó Zsuzsa, Szikszai Rémusz, Kútvölgyi Erzsébet, Réti Adrienn, Papp János
- Rendező: Göttinger Pál
- Mike Bartlett: LOVE LOVE LOVE
- Főszereplők: PéterKata, Schruff Milán, Gubik Petra/ Szabó Irén, Dékány Barnabás Rendező: Réthly Attila
- Szép Ernő: Vőlegény
- Főszereplők: Kovács Patrícia, Szabó Kimmel Tamás, Tóth Ildikó, Takács Katalin, Tóth Ildikó
- Rendező: Novák Eszter
- John Patrick Shanley: Kétely
- Főszereplők:Udvaros Dorottya, Fekete Ernő, Simkó Katalin, Kéri Kitty
- Rendező: Pelsőczy Réka
- Jonathan Maitland: Tagadj Tagadj Tagadj
- (Hatszín teátrumban játsszuk)
- Főszereplők: Lovas Rozi, Ullmann Mónika, Nagy Dániel Viktor, Sztarenki Dóra, Ficzere Béla
- Rendező: Szabó Máté
- Ladislav Fuks: A hullaégető
- Főszereplők: Gálvölgyi János, Schruff Milán
- Rendező: Pelsőczy Réka
- Billy van Zandt – Jane Milmore: Bocs, félrement!
- Főszereplők: Kovács Patrícia, Járó Zsuzsa, Péter Kata, Mészáros Máté, Schruff Milán, Rendező: Paczolay Béla
- Rendező: Paczolay Béla
- Dés Mihály : Pesti Barokk
- Főszereplők:Szabó Kimmel Tamás, Kern András, Mészáros Máté, Bánfalvi Eszter/Grisnik Petra, Schruff Milán
- Rendező: Göttinger Pál
- Daniel Glattauer: Párterápia
- Szereplők: Balla Eszter, Mészáros Máté, Debreczeny Csaba
- Rendező: Znamenák István
- FREDERICK KNOTT: Várj, míg sötét lesz
- Szereplők: Kovács Patrícia, Szabó Kimmel Tamás, Nagy Dániel Viktor, Ficzere Béla, Horváth Virgil, Ács Berta / Fekete Kepes Hanna / Medgyessy Lili
- Rendező: Novák Eszter
- HERNÁDI pont – Hernádi Judit zenés estje
- Szereplők: Hernádi Judit, Heilig Gábor és zenekara
- Rendező: Pelsőczy Réka
- Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére
- Főszereplők: Szabó Kimmel Tamás, Péterfy Bori, Kocsis Pál, Makranczi Zalán, Nagy Dániel Viktor, és még sokan mások
- Rendező: Znamenák István
- Joe Dipietro: A folyón túl Itália
- Szereplők: Lázár Kati, Lukáts Andor, Benedek Miklós, Szabó Éva, Szabó Kimmel Tamás, Cseh Judit
- Rendező: Znamenák István
- Bill Manhoff: Bagoly és Cica
- Szereplők: Jordán Adél és Szabó Kimmel Tamás
- Rendező: Pelsőczy Réka
- Richard Baer: Hitted volna?
- Szereplők: Hernádi Judit, Kern András, Ficzere Béla, Jeges Krisztián
- Rendező: Verebes István
- Robert James Waller : A szív hídjai
- Szereplők: Udvaros Dorottya, László Zsolt, Szamosi Zsófia/Járó Zsuzsa, Chován Gábor/Horváth Virgil, Vázsonyi János
- Rendező: Novák Eszter
A három előadásos bérlet jegyár kategóriái:
I. árkategória: 10.500,-Ft (1-9. sor)
II. árkategória: 9.000,-Ft (10-16. sor)
III. árkategória: 7.200,-Ft (17-19. sor + páholy)
Bérletek beváltása konkrét előadásokra, jegyekre:
A bérlet automatikus belépésre nem jogosít, ezért kérjük, időben foglalják le és vegyék át a kiválasztott előadásokra szóló jegyeiket!
Minden hónap elején meghirdetjük az azt követő havi előadásokat.
Az előadás időpontokról a www.orlaiprodukcio.hu, a www.jegy.hu, valamint a www.belvarosiszinhaz.hu oldalakon, illetve a havi program magazinokban és a Belvárosi Színház szervezésén szerezhet tudomást.
Amennyiben valamelyik előadás időpont megfelel Önnek, akkor a bérletével együtt a Belvárosi Színház szervezésén (1075 Bp., Dohány u. 1/a, tel.: 266-7130, nyitva: H-P 10-18 óráig)) tudja a bérletet konkrét előadásra szóló jegyre beváltani.
A bérlet felmutatása nélkül a jegy nem váltható ki, mert a bérleten lévő vonalkód az azonosítás alapja, ez alapján történik a felhasználás nyilvántartása is.
Felhívjuk a figyelmüket, hogy a bérletek csak 2019. május 31–ig válthatók be az addig az időpontig játszott előadásokra.
A fel nem használt, vagy csak részben felhasznált bérletet sajnos nem tudjuk visszaváltani, vagy későbbi előadásra érvényesíteni.
A Mastercard kedvezmény a bérletekre nem érvényes!
forrás: https://orlaiprodukcio.hu/
A Belvárosi Színházban szeptember 7-étől ismét látható az Orlai Produkciós Iroda Mojo című előadása, különleges szereposztásban, Göttinger Pál rendezésében.
Jez Butterworth 1958-ban játszódó, virtuóz nyelvezetű és kacagtatóan fekete humorú darabjának 1995-ös londoni ősbemutatóját lelkesen fogadta a közönség és a kritika, majd Hollywoodban is nagy karriert futott be. Magyarországon először az idén júniusban találkozhattak vele a nézők. Szabó Kimmel Tamással a Mojóról, az Orlai-társulatról, következő bemutatójáról és a terveiről beszélgettünk.
– Hogyan fogadta a közönség az eddigi Mojo-előadásokat?
– A Mojo tulajdonképpen egy lendületes gengszterkomédia, van benne éjszakai élet, kábítószer, a figurák eléggé ostobák, és sokat káromkodnak. Azt gondolom, ez a fiatalabbaknak talán jobban bejön, mint az idősebb korosztályoknak.
– Milyen a karaktered, és mi a véleményed arról a figuráról, akit játszol?
– Van két fő mindenes az éjszakai bárban, az egyiket Schruff Milán játssza, a másikat én. Gyakorlatilag mindent együtt csinálunk, kicsit olyanok vagyunk, mint Lolka és Bolka vagy a Reszkessetek, betörők! két hülye betörője. Mind a két figura eléggé frusztrált. Az én karakterem egy kicsit eszesebb csávó, viszont sosem lehet tudni, hogy igazat mond vagy nem. Úgy állítja be magát, mintha az éjszakai klubban mindent neki kellene csinálnia, de közben kiderül, hogy egy harmadik figurának kell. Nem nagyon avatkozik bele a dolgok menetébe, a darabban semmiféle fordulat nem köszönhető neki, kvázi szemlélő, de mindenről van véleménye. A társával együtt folyamatosan ekézi a harmadik mindenest. Tipikus idióta, ,,fölfelé nyal, lefelé rúg” típus.
Nem szenvedek meg a karakterrel, mert nem megy keresztül bonyolult, összetett lelki folyamaton. Ez az előadás egy kellemes kikapcsolódás, sok viccel. Angolszász darab, kevés fordulat, sok humoros rizsa van benne, amit ők nagyon szeretnek. Mi inkább a csehovi mélységeket várjuk egy-egy színdarabtól, és ehhez képest nekem mint magyar színésznek hagy némi kívánni valót maga után a történet is, a figura is. Amikor olvastuk a darabot, azt gondoltam, olyan lesz, mint egy Tarantino-film, majd besűrűsödik a nagy viccelődés, és valakit iszonyatosan kibeleznek. A Mojóban ez nem történik meg, bár egy kicsit besötétedik a kép. Van egy szép, tirádás monológom: magyarázkodnom kell, mert összevissza hazudozom. Ez azért izgalmassá teszi a szerepet, és azt is élvezem, hogy nagyon jó csapattal dolgozom.
– Rengeteg Orlai-produkcióban játszol. Ezek szerint jól érzed magad az „Együtt, szabadon” mottóval fémjelzett társulatban.
– Nagyon jólesik, hogy Tibor ennyire épít rám mint színészre, darabokat, szerepeket keres nekem. Nem fordultam meg sok kőszínházban, de az a kevés is elég volt ahhoz, hogy ne higgyek a kőszínházi társulásban. Voltam már szerződtetési tárgyaláson: megdöbbentően megalázó összeget ajánlottak. Nem azért nem mennék kőszínházba, mert olyan fiú vagyok, aki a luxust szereti, hanem azért, mert két gyerekkel a puszta megélhetésünk lenne veszélyben. Orlainál a folyamatos nagy előadásszám teremt egy létbiztonságot, ráadásul Tibor nagyon szerethető, színházmániás ember. Máshonnan érkezett ugyan, de a színház szerelmese, és profi módon tényleg mindent megteremt ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, olyan szerepeket játszhassunk, amik ha nem is Platonovok, de vannak mélységei a figuráknak.
Könnyedebb darabokat adunk elő (bár például Szép Ernő Vőlegénye, vagy a Dühöngő Ifjúság pont nem az), mert ha csak Csehovot játszanánk, valószínűleg fele annyi ember jönne be az előadásokra. De nem maradok éhes színészileg, mert minden előadásban van olyan feladatom, ami művészileg kielégítő. Az a tizenkét ember, aki kvázi társulatot alkot, baromi jó csapat, és Tibor nagyszerű rendezőket hív. A társulásnak az a lényege, hogy az elsőbbség Tiboré, de szabadon vállalhatunk munkát máshol is. Teljesen demokratikusan és baráti alapon működünk, amit máshol nem tapasztaltam. Máshol hierarchiát tapasztaltam: a ,,ha neked nem elég ez, akkor majd jön helyetted más, és elintézzük, hogy ne legyen munkád” mentalitást. Itt ilyenről szó sincs. Ebben a csapatban jó benne lenni.
– Szívesen mész az előadásokkal vidékre?
– Boldogító, hogy olyan helyekre viszünk színházat, ahol vagy egyáltalán nem jutnának előadásokhoz, vagy csak rossz minőségűekhez. Nagyra becsülöm Tibort, amiért vállalja ezt a küldetést, és abszolút mellette állok. Már csak azért is, mert nem gagyit viszünk vidékre, hanem nagyon ügyesen kiválogatott, viszonylag könnyen befogadható, de fontos témákról szóló, elgondolkodtató előadásokat. Az ország rengeteg olyan művházában fordulunk meg, amik egyáltalán nem alkalmasak színházi előadásokra, sőt némelyik életveszélyes. Külön öröm, hogy egy rogyadozó termet vagy egy teljesen alkalmatlan színpadot is meg lehet tölteni szellemiséggel, gondolattal, humorral, szeretettel. Az emberek hihetetlenül fogékonyak erre, nagyon élvezik és nagyon hálásak érte. Ezt a missziót rossz körülmények között is boldogan tudom tolni.
– Arra van időd, hogy megnézd a fajsúlyosabb Orlai-produkciókat? Például az Egyasszonyt, az Egy őrült naplóját láttad?
– Egyiket sem láttam még. Nagyon kevés Tibornál futó előadásra jutok el, főleg azért, mert sokat játszom, de azért is, mert ha van egy kis szabad időm, akkor mindent szeretnék, csak színházba menni nem. Ha két-három órát áldoznék az egyébként drága magánéleti időmből (amikor legszívesebben a gyerekeimmel játszom), akkor az Egy őrült naplóját rohannék elsőként megnézni. Megmondom őszintén, az Egyasszony történetét annyira súlyosnak gondolom, hogy egyelőre nem vállalnám, hogy végigmenjek azon a lelki hullámvasúton. Tudom, miről szól a darab, láttam róla képeket, olvastam róla kritikákat, Tenki Rékát én is az ország egyik legjobb színésznőjének tartom, és ha megnézném az előadást, biztosan nagyon fontos tapasztalással, élménnyel lennék gazdagabb, de most egyszerűen nem tartok ott. Előbb-utóbb persze majd ráveszem a lelkemet.
– Úgy hallottam, te is készülsz önálló produkcióra.
– Novák Eszterrel készülünk egy önálló előadásra, ami nem előre megírt darab, mi ketten rakjuk össze. Úgy néz ki, hogy januárban mutatjuk be. Alapvetően csapatjátékos vagyok, és eddig szentül meg voltam győződve arról, hogy nem fogok egyszemélyes előadást csinálni. Lehet, hogy kishitű voltam, de úgy gondoltam, ha egyedül állok ki, nem biztos, hogy másfél óráig fenn tudom tartani az érdeklődést. Most viszont volt egy olyan évem, ami után azt érzem, hogy nagyon szeretnék végre egyedül lenni a színpadon. Hogy megmutassam, mi minden van még bennem, és vagy a mennybe menjek vagy a pokolba, de szintet lépjek. Mostanra összeszedtem annyi bátorságot, hogy nekifussak. Lehet majd hüledezni, esetleg fikázni.
– Te álltál elő az ötlettel, vagy Novák Eszter bírt rá egy önálló előadásra?
– Orlai régóta keres nekem monodrámát, volt olyan, hogy talált is, de nem tudta megszerezni a jogait, gondolkodott egy zenés-verses önálló estben is, de abban egyáltalán nem tudom magamat elképzelni. Szerintem nem történt még velem annyi a művészi pályán, hogy csokorba szedjem, mondtam, hogy ne ebbe az irányba gondolkodjunk, hanem ha valami szembe jön és olyan, akkor arra csapjunk le. Egy félreértett beszélgetésben valaki azt mondta nekem, hallja, hogy Novák Eszter rendezi az önállómat, mire boldogan felhívtam Esztert, hogy „tényleg?”. Mondta, hogy ő erről nem tud, de meg is sértődne, ha nem ő rendezné, úgyhogy innentől kezdve legyen így. Kitaláltunk egy mind a kettőnket foglalkoztató, húsba vágó témát, elmondtuk Tibornak, és teljesen szabad kezet kaptunk tőle. Sehol máshol nem tudnék ennyire kinyílni, egyetlen igazgatóval sem tudok elképzelni olyan beszélgetést, mint Tiborral. Ha már egyszemélyes előadást csinálok, akkor azt nála és csakis Novák Eszterrel. Egyelőre anyagokat gyűjtünk. Most pont úgy jött ki a lépés, hogy együtt dolgozunk a Három esős napban, kicsit parkoltatjuk a közös témánkat, de a próbák után sutyiban egyeztetünk arról, hogy kihez menjünk interjúzni, ki milyen zenét keressen, kinek milyen ötlete van még.
– Október 1-jén mutatjátok be a Három esős napot. Miről szól?
– Amerikai darab, két idősíkban futó történet. Három szereplője van, egy testvérpár (Kovács Patrícia és Schruff Milán), és a gyerekkori legjobb barátjuk, akit én játszom. Az építész apuka minden vagyonát a két gyerekére hagyja, de a legértékesebb házát nem ők, hanem ez a barátjuk örökli. A szerző úgy írta meg a darabot, hogy az első része a mában játszódik, amikor a gyerekek próbálják megérteni, hogy ez miért történt így, a második rész pedig egy másik idősíkban, amikor a szülőket játsszuk. Ezekből a mozaikból áll össze a történetet. Eszternek viszont volt egy sokkal jobb dramaturgiai ötlete, mint a szerzőnek, Sajnos nem árulhatom el, mi az, majd az előadásból kiderül.
A Három esős nap családi problémákat boncolgat. Például azt, hogy mit tudunk kezdeni egy örökséggel, nem feltétlenül tárgyi örökséggel, hanem a viszonyokkal. Próbálod megérteni harminc-negyven évesen, hogy az anyád mitől őrült meg az apád mellett, vagy az apád miért volt szótlan, miért ennyire elcseszett a saját életed. Amikor látod a szülőket, kezdesz rájönni, hogy igazából mi miért történt, megérted, hogy a gyerekek miért olyanok, amilyenek. Ez szerintem nagyon érdekes. Mindenkinek a családjában vannak olyan történetetek, amikről nem beszélnek, vagy későn szembesülnek velük. Egyszer csak kiderül, hogy mégsem a nagypapa volt a nagypapa, hanem valaki más, előkerül még egy tesó, vagy akit annak hittek, nem az. A kusza, sokszor eltitkolt családi történetek mindig aktuálisak. Ismerve Eszter kreativitását és rendezői zsenijét, a két kollégám tehetségét, biztos, hogy nagyon élvezetes előadást varázsolunk ebből a darabból.
Szerző: L. Horváth Katalin
forrás: https://szinhaz.org/
Az új évadban is elhozzuk Pesterzsébetre a Belvárost az Orlai Produkció jóvoltából!
A régebbi bérletek szeptember 10-től október 12-ig újíthatók meg.
Az új bérletek árusítása október 15-től november 5-ig történik.
Az egyes előadásokra pedig november 6-tól lehet jegyet vásárolni.
Az alább felsorolt 5 előadásból a bérleti sorozatban 3 előadást fogunk bemutatni, a felsorolt 5 időpontból 3-ban. Egy negyedik előadást bérleten kívül fogunk játszani a fennmaradt időpontokban.
Időpontok:
2018. november 25. vasárnap, 15 óra (bérletes)
2018. december 9. vasárnap, 15 óra (bérletes)
2019. január 27. vasárnap, 15 óra (bérletes)
2019. február 24. vasárnap, 15 óra (bérleten kívüli)
2019. március 24. vasárnap, 15 óra (bérleten kívüli)
Hely Bérlet ára Egyedi jegyek
1-7. és a 14. sor 7.000 Ft 3.500 Ft
8-13. sor 6.300Ft 3.000 Ft
15-18. sor 5.700 Ft 2.500 Ft
19- 20. sor 4.900 Ft 1.800 Ft
Erkély 7.000 Ft 3.500 Ft
A kínálat
Simon Stephens: HEISENBERG (vígjáték)
Szereplők: Benedek Miklós, Ullmann Mónika
Rendező: Szabó Máté
Egy zsúfolt pályaudvaron egy nő megpillant egy idős férfit, és hirtelen ötlettől vezérelve a nyakába csókol. Alex, a hetvenes hentes és Georgie, a negyvenes pincérnő beszélgetni kezd. Lassan, minden logika és társadalmi konvenció ellenére rájönnek: nekik dolguk van egymással. A találkozás alapjaiban forgatja fel az életüket, és végül nagy utazásra is vállalkoznak, hogy utolérjék életük elmulasztott lehetőségeit…
A cím Werner Heisenberg német fizikusra, a határozatlansági reláció elvének kidolgozójára utal. Az elv értelmében bizonyos fizikai mennyiségek csak bizonyos határig ismerhetők meg egyszerre és pontosan. Vagyis minél pontosabb értéke van az egyiknek, annál pontatlanabb a másiknak.
A brit szerző a legizgalmasabb kortárs színházi alkotók közé tartozik. Két műve, a Harper Regan és A kutya különös esete az éjszakában magyar színpadokon is bemutatkozott. Ez a legfrissebb darabja most nálunk látható először magyarul.
Az előadás hossza: 80 perc
Jez Butterworth: MOJO (gengszter komédia)
Szereplők: Csőre Gábor, Nagy Dániel Viktor, Szabó Kimmel Tamás, Lestyán Attila/Ötvös András, Schruff Milán, Hunyadi Máté
Rendezte: Göttinger Pál
1958-at írunk, a londoni Soho pezsgő klubélete a gyerekcipőben járó rock’n’roll-élet legkülönfélébb figuráit sodorja össze. A sötét lebujok környékén indulófélben lévő sztárocskák, az új zenétől megrészegült rajongók, piti bűnözők és veszélyes nehézfiúk, szerencsétlen ügyeskedők és nagypályás játékosok gyülekeznek. Kábítószer és muzsika, kiszolgáltatottság és hatalom, emberek életét magasba röpítő vagy örökre leromboló ügyes húzások és árulások kora ez – ami éppen történik, és ami ekkor készülődik, a rákövetkező évtizedekben fenekestül forgatja majd fel nem csak a zenei világot – hanem mindent. Akik látják ezt, azok résen vannak, hogy idejekorán szeletet hasítsanak maguknak a tortából. Kíméletlen és sötét, ellenállhatatlanul vicces és éjszaka-szagú történet egy klubról és csapatáról.
Az Atlantic Club üdvöskéje, Silver Johnny igazi sztárnak ígérkezik. A közönség őrjöng érte, az éjszakai mulató csaknem felrobban minden áldott este. Ezra, a tulajdonos féltékenyen őrzi és csak magának akarja ezt a csodafiút. Egyik nap Ezrát félbe vágva találják a kukában a klub hátsó bejáratánál. Helyettese, Mickey közli a klub csapatával: a főnököt a félelmetes Sam Ross bandája ölte meg, méghozzá azért, hogy ma este eljöjjenek, és erőszakkal vegyék át a klubot. Lassan esteledik, az ajtóban gyülekezni kezdenek a rajongók, a fiúk pedig, vegyes lelkesedéssel az ügy iránt, elbarikádozzák magukat odabenn, hogy felkészüljenek az ostromra…
Jez Butterworth darabja 1995-ben debütált a londoni Royal Court színházban, olyan, később Hollywoodban is nagy karriert befutó, hazánkban sem ismeretlen színészekkel a szereposztásban, mint Tom Hollander, Andy Serkis vagy Aidan Gillen, a 2013-as felújításban pedig Ben Whishaw, Brendan Coyle és Ruper Grint játszották a főszerepeket. A darab (a szerző által rendezett) filmváltozatában maga Harold Pinter is játszott. A kritikusok és a közönség hatalmas felbolydulással és rajongással fogadta az ezzel a darabjával debütáló szerzőt. A lapok az ádázul vicces, elképesztően bizarr történetmesélést magasztalták, és megörökítették, ahogy a premieren a közönség minden egyes tagja érezte, hogy itt valami különleges született – John Osbourne 1956-os “Dühöngő Ifjúság”-bemutatója óta nem debütált senki nagyszínpadon a Royal Courtban.
Most ennek a virtuóz nyelvezetű és kacagtatóan fekete humorú darabnak a magyarországi ősbemutatójára kerül sor a Belvárosi Színházban, különleges szereposztásban.
Az előadás 16 éven felülieknek ajánlott!
Az előadás hossza: 150 perc, két részben
John Patrick Shanley: Kétely (színmű)
Szereplők: Udvaros Dorottya, Fekete Ernő, Kéri Kitty, Simkó Katalin
Rendezte: Pelsőczy Réka
1964-et írunk. A bronxi St. Nicholas Egyházi Iskola igazgatónője, Aloysius nővér kemény kézzel és alapvető gyanakvással kezeli a gondjaira bízott gyerekeket. Az iskola azonban új tanítót kap Flynn atya személyében, aki modern gondolkodást és személyes odafigyelést hoz a szigorú intézménybe. Hamarosan összetűzésre kerül sor kettejük között, és amikor egy fiatal nővér elárulja, hogy a férfi különös figyelemmel viseltet az egyik diák iránt, az események váratlan fordulatot vesznek. A Pulitzer- és Tony-díjas dráma több, mint ötszázszor ment a Broadway-n, filmváltozatában, melyet maga a szerző rendezett, Meryl Streep és Philip Seymour Hoffman játszotta a főszerepeket.
A színdarab Magyarországon a Theatrum Mundi Színházi és Irodalmi Ügynökség között létrejött megállapodás alapján kerül színre.
Az előadás a Mediszin Kft. és az Orlai Produkciós Iroda együttműködésében jött létre.
Előadás hossza: 85 perc, egy részben
Joe Dipietro: A folyón túl Itália (vígjáték)
Szereplők:
Szabó Kimmel Tamás
Lázár Kati
Lukáts Andor
Benedek Miklós
Szabó Éva
Cseh Judit
Rendező: Znamenák István
Négy olasz-amerikai nagyszülő ül a vasárnapi ebédnél hétről hétre, és várja az unokát a nyüzsgő New York-i belvárosból. És ha már együtt vannak, elszabadul a konyhaművészet meg a valódi olasz téboly. Csakhogy Nick nagy bejelentésre készül…
Joe Dipietro vérbő komédiája generációs különbségekre épül: az időseknek mindig első a család, a fiataloknál ez bizony már nem ilyen egyszerű.
A színdarab Magyarországon a THEATRUM MUNDI Színházi és Irodalmi Ügynökség közvetítésével kerül színre.
forrás: http://www.csili.hu/
Orlai Tibor elkötelezett híve a kortárs drámáknak és a merész vállalásoknak. Két legutóbbi bemutatójuk is kortárs műfajkísérlet. Mindkettő másképp bátor. A zseniális Second life monológokból összeépített katedrális, öt színész önéletrajzi elemekkel átszőtt önreflektív vallomása.
Gengszterkomédia a másik, színházba oltott Tarantino. A darabot, ami nálunk ősbemutató, 1995-ben mutatták be először, azóta kétszer is megfilmesítették, egyiket maga a szerző, aki filmrendező és forgatókönyvíró is egyben.
Butterworth jól megírt társalgási drámájában tényleg csak beszélnek és beszélnek, szlengben, trágár káromkodások közepette, semmiségekről, amiből életük bontakozik ki. Virtuóz nyelvezetű, fekete humorú stílusparódia ez balek maffiatagokról, ami remekül áll Szabó Kimmel Tamásnak, Schruff Milánnak, Csőre Gábornak és Lestyán Attilának. Valamennyien mesterien művelik ezt a műfajt. Nagy Dániel Viktor viszont túllép a zsánerdarab keretein és szokásos virtuozitásán is, Babyjének felnőttéválás-története olyan ívet mutat, ami már drámai és mélyen elgondolkodtató. A zsarnok elnyomó apa árnyékából váratlanul kiszabaduló fiú erős személyiségváltozáson megy keresztül, s vele együtt a gonosz szellem is kiszabadul a palackból. Ő maga még szadistább zsarnokká válik. Nagy játéka igazi érett, nagybetűs színészet.
Göttinger Pál rendezése remekül teremti meg a stílust és az atmoszférát. Még némi magyaros ízt is kap kezei között a mű, és csipetnyi Rejtő Jenő-fíling is megjelenik. Ennél több viszont nemigen történik. Még ha az áthallások kódolva is vannak. Most az energiát elvitte, hogy e színház közelítse Tarantinóékat. Pedig lehetne akár mélysége is a darabnak, ott villódzik több dimenziója is. Árulások, megfélemlítések, hatalmi harcok, vezér nélküli fejetlenség, valamint a hatalomra kerülők és körülötte lévők színeváltozása szép sorban betöltik a teret. Ismerős, nem? Mindez pedig pusztítónak bizonyul, s a csapatszellemet is megöli – egy pillanat alatt közösségből széthúzó, egymást kijátszó, marakodó egyénekké válnak. A hatalomra törők túlélési ösztöne a legrosszabbat eredményezi.
forrás: https://www.vasarnapihirek.hu
Idén tavasszal színpadra állította az Operettszínházban a "Macskadémont", a Belvárosi Színházban a "Mojot", majd a Kőszegi Várszínházban a "Hajmeresztőt", miközben az évadbeli kötelezettségei Nyíregyházához kötik, mivel ő a Móricz Zsigmond Színház főrendezője. A Művészetek Völgyéből indul az Ördögkatlanba, ahol ő felel Kisharsányban a Kovács Udvarház programjáért. Sűrű elfoglaltságai között szakított arra időt, hogy meséljen a Deszkavíziónak a júniusi beugrásáról, az évközi feladatairól, és hogy mivel várják idén az érdeklődőket a fesztiválra. Interjú Göttinger Pállal.
Nem tudom nem azzal kezdeni, hogy mennyire elképesztő volt a „Mojobeli” beugrásod.
Kedves tőled. Ez az a bátorságfajta volt, amibe az ember nem gondol bele, mert akkor megijedne. Én már csináltam ilyet a Belvárosiban korábban a „Családi játszmákban”, ott Ötvös Andris helyett ugrottam be, akinek a karaktere szintén bemegy az elején és kijön a végén, végig bent kellett lenni. Akkor gyakoroltuk ki Jánoska Zsuzsa súgóval ezt a füleses súgási módszert, tulajdonképpen most már rutinból csináltuk (mosolyog). Azt meg, hogy hova kell menni, mit kell csinálni… hogy úgy mondjam, több próbán voltam ott, mint Milán (Schruff Milán szerepét vette át a sajtóbemutatón – a szerk.). Nehéznek tűnik, de valójában ez egy szöveges darab, állnak-ülnek-jönnek-mennek, olyan nagyon bonyodalmas dolgokat nem kell benne csinálni, élvezetes volt, nem aggódtam. Utólag csak, hogy úristen, ez egy kicsit túl bátor volt, de addigra már lement (nevet).
Akkor jól érezted magad közben, nem volt feszültség benned ezek szerint?
Nagyszerű volt. A beugrás csodálatos dolog, mert olyankor a többiek nagyon vigyáznak az emberre, rengeteg támogatást kap, amennyit az üzemi színjátszásban esetleg nem is. Ilyenkor mindenki figyel, segít, pusmorog a Szabó Kimmel Tomi is, hogy most akkor felállunk, átmegyünk… és akkor én fölállok és átmegyek. Egyetlen nehézsége az, hogy az ember robotpilótán van, kritikátlanul elhisz mindent. Egy fokkal becstelenebb kolléga vagy figyelmetlenebb súgó akár félre is vezetheti a másikat (nevet).
Tavasztól több bemutatód volt, a „Macskadémon” az Operettben, utána a „Mojo”, most éppen Kőszegen rendezted meg a „Hajmeresztőt”. Hogy fér ez össze Nyíregyházával, ahol főrendező vagy?
Nagyon sok kilométert autózom… Friss jogsis vagyok ráadásul, pusztítóan nagy rutinra tettem most már szert. Tegnap éjjel voltam Nyíregyházán, csak falérintéssel, jöttem is vissza, ma Pest, holnap megyek vissza Kőszegre, aztán megint hazajövünk, de már jön is a Művészetek Völgye, onnan vissza Pest, aztán le Pécsre, vissza Pestre és vissza még egy előadásra Kapolcsra, és csak onnan fogok a Katlanba menni. Ez egy heti program. Sokat autózom.
Ugyanez lesz ősszel is?
Nem annyira. Az évad közbeni életem egyszerűbb egy fokkal, ugyan abban is sok az utazás, de a nyarat a fesztiválosdi kavarja meg ennyire.
Nyíregyháza mennyi időt igényel évad közben?
A főrendezőségnek van hivatali része is, tehát muszáj néha munkaidőben is ott lenni, nem csak színházi időben, ez mondjuk 2-3 munkanap egy héten, átlagosan. Ehhez jönnek a ottani főpróbahetek, 14 bemutató van egy évben, szóval az se kevés. Vannak más kiemelt időszakok is, a VIDOR fesztivál, az évadtervezés, a szerződtetés hetei, más jeles vagy köteles alkalmak az évben. És persze rendezek ott is egyet, olyankor minden nap próbálok, folyamatosan ott vagyok, olyankor ott is lakom. Mellette két-három bemutatóm van másutt rendezőként, és mondjuk évadonként 50-60 előadásom más projektekből közreműködőként. Szóval sok a dolog. Nagyon jó stáb van Nyíregyházán, nem az van, hogy ha kiteszem a lábam, akkor beomlik, de az baj lenne eleve is, meg hát azért nem is én vagyok az igazgató… egy csomó dologgal nem nekem kell megalkudni, ha meg kell (mosolyog).
Alaptagja vagy az Ördögkatlan csapatának hosszú évek óta, hogy jött ez neked?
Ez lesz a 10. évem, csak az elsőn nem voltam. A Bárka Színház tagjaként keveredtem bele, a Katlan eredetileg egy bárkás vállalkozás volt. A Művészetek Völgyében volt egy helyszín Pulán, a Bárka Kikötő. Aztán 2008-ban nem volt Völgy, a program viszont már készen volt, és a kész programot Bérczes László elkérte Márta Istvántól. A sajátjuk volt tulajdonképpen, amit a Völgynek állítottak össze. Összeszedték az egészet és levitték Dél-Baranyába. Az volt az első Katlan, abból nőtte ki magát. Következő évben megint volt Völgy, de a Katlan akkor már nem ment vissza. Mivel ez bárkás projekt volt, azzal a csapattal keveredtem oda, aztán benne ragadtam. Most már az a csapat sincs igazán meg, Bárka sincs már rég, de a Katlan megmaradt.
Mivel készültök idén?
A Kovács Udvarház nevű helyszínt csináljuk a csapatommal Kisharsányban, három évvel ezelőtt kaptuk meg. Caminusnak neveztük el a programsorozatot, ami kéményt, tűzhelyt, tűzrakóhelyt vagy kemencét jelent, otthonos hely vagy otthon melege, ilyesmi asszociációk fűződnek hozzá. Ez egy táborszerű együttlét fiatal alkotókkal, akikhez csatlakozva mindenféle társadalmilag érzékeny problémával foglalkozó önkéntesek, alapítványok és civilek sátoroznak ott együtt. Bármikor bejöhet és csatlakozhat a látogató. Mi tényleg ott lakunk, ott reggelizünk, reggel kilenctől hajnali háromig csináljuk minden nap a dolgainkat, és be lehet csatlakozni.
Vannak színházi előadások, van egy együttműködésünk a Pesti Magyar Színiakadémiával, így meg tudunk mutatni színészvizsgákat is. Pál András osztálya most végzett, ők már elsős korukban is ott voltak, idén a „Liliomot” fogják játszani. Konkrétan a katlanos látogatók szeme láttára váltak színészekké, látszik a különbség, a fejlődés az első éves munkájuk és a mostani előadás között. Erre vagyok talán a legbüszkébb – már csak azért is, mert én is tanítottam őket még elsős korukban.
Vagy egy együttműködésünk a Börtönrádióval, ők is állandó résztvevői a programsorozatnak. Pár hónapja kirakták őket a börtönből, így ott már nem tudnak dolgozni, de előtte évekig tanítottak rádiózást bent, szakmát és motivációt adtak a fogvatartottaknak. A szabadultak közül pedig ketten is, akiket mi is ismerünk, már el is helyezkedtek műsorvezetőként. Ez egy rettenetesen speciális élményanyag a magyar társadalom elképesztő szegmenséből, amiről alapvetően csönd van, vagy nagyon keveset hallani róla. Nyilván biztonsági okokból is, de valami rosszul értelmezett szeméremből is. Már az első évben is erőltettem, hogy ott legyenek, mert olyan hihetetlennek találom az egészet. Hogy nem bírt a világ nyugati fele jobbat kitalálni, egyszerűen nincs jobb ötletünk (nekem se), hogy mit csináljunk ezekkel az emberekkel… közben meg, hogy utána azzal mi lesz, aki leülte, aki tényleg megbűnhődött… hogy bent hogy telnek a hétköznapok… nagyon életszagú, rémisztő és nagytétű történetekkel lehet találkozni. Mindent meg lehet kérdezni, mert nagyon nyitottak, nagyon mesterkéletlenek, és nagyon gazdag anyagot hoznak minden évben. A zárka például nagy siker volt, amiben egy órát el lehetett tölteni, és valaki mindig mondta, hogy mi a teendő, mit lehet csinálni. Rengeteg ezzel összefüggő társadalmi természetű kérdésről szót lehet velük váltani.
Van egy együttműködésünk a Veled Kerek Egyesülettel, aminek Elek Ányos a szíve-lelke, sokat dolgozunk együtt, ő is színházas ember, aki színész szakon végzett Kaposváron, de játékmesterként, táborvezetőként és kaszkadőrként is dolgozik, illetve tart színésztréningeket is. Csodálatos gyermekbirodalmat épített oda az évek alatt. A közösségteremtés vágyával ilyen mélyen átitatott embert nem ismerek másikat. Jön-megy reggel 9-től mezítláb a tűző napon, minden gyereket ismer név szerint, velük is együtt lehet játszani, izgalmas anyaggal jönnek idén is.
Az állandók közül van még a Renaichance nevű projekt, ők tönkrement anyagokat hasznosítanak újra ruhának, hozzájuk is be lehet szállni. Aztán megint jön a TerraLegenda, ők ékszerészek, akik ott is dolgoznak a helyszínen, illetve kiállításuk is van a technika történetéről. Idén jön Joós Andrea, akinek élménybiológia néven van egy projektje, egy freskót fog készíteni az egyik falra, egy szívet, anatómiai pontossággal, de közben mégis művészi igénnyel és játékossággal.
Hogyan szokott összeállni a program?
A személyesség a kulcs. Az alany van nálunk előbb, mint a tárgy. Az egyes embereket hívjuk meg, és amivel egyébként is foglalkozunk, azt lapátoljuk össze egy udvaron belülre. Mi nem nagyon csinálunk olyasmit, ami az alkalomra készül, hanem valahogy az szervezi ezt az egészet, hogy a Caminus körül sündörgő 150-200 ember, színészek, zenészek, képzőművészek, civilek, ki-ki éppen hol tart azzal, amivel foglalkozik. Azt hozzák oda, és abba lehet becsatlakozni. Rengeteg népzene lesz idén, de jönnek sztárok is: a Wombo Orchestra, a Firkin… Ebben az évben a vendéglátás részét az Úri Muri fogja csinálni, ami a pesti színházasok híres-hírhedt gyűjtőhelye a Wesselényi utcában, ahol én is laktam sokáig.
Elég változatos.
Kicsit a szemünkre is hányják időnként, hogy kicsit kakofón, de közben meg azt érzem, hogy az Ördögkatlannál nem csak egy szólam az emberközeliség. Mi nem projekteket hívunk meg, hanem embereket, akik azt a projektet hozzák le, amin éppen dolgoznak. A személyességen alapul az egész. Nem a program sokszínű, hanem a csapat, aki összeköltözik öt napra.
Rendezőként ez neked elég jó töltekezési, inspirálódási mód, nem?
Van bevételi része lelkileg is, igen, bár most azért inkább a kiadás részét érzékelem a fesztivál előtt (nevet). Óriási kapcsolati tőke mozgósul ilyenkor, persze. De ami az érdekes számomra: rendezőként én kőszínházban dolgozom a legtöbbször, ahol nagyon sok mindent ki kell találni, végig kell egy folyamatot követni, de igazából más fogja meg és más csinálja, nem én. Az Ördögkatlannak az én saját szempontomból az nagyon fontos része, hogy amikor napokkal korábban megérkezünk, akkor ott semmi nincs. Lakatlan és romos a ház, egy nagy tarló van mögötte. Az én életemben egyébként nincs benne, hogy létrát szerezzek valahonnan, fölmásszak, szögeljek, kábelt húzzak végig a padláson, vívjak a TOI TOI WC-s emberekkel, hogy hová tegyék le, majd utána keressek valakiket, akikkel odébb tesszük, mert ott mégse jó… Ezek élvezetesek, nekem ez inkább kikapcsolódás.
Pénzt persze nem tudunk ezzel keresni, de nem is az ennek a dinamikája. Egyszerűen nyugalom önti el az embert – mindenféle rátartiság nélkül –, hogy tudunk ilyet is. Ráadásul ez nem is egy kivagyi rendezvény, nem valami ellenében van, hogy majd mi megmutatjuk, nincs semmilyen protest jellege, én nem érzek ilyeneket. Nyugalmat érzek, hogy akikkel össze vagyunk ott zárva egy hétre, azokkal minden rendben lesz. Elképesztő csodálatos dolgok születnek ebből, nem nyomasztják magukat az emberek, ha már ott vannak. Biztos vannak szervezési nehézségek meg elrontott dolgok, de ez nem egy üzleti vállalkozás, hanem a látogatókkal együtt egy közösség. Nagyon kevés kritikát kapunk a helyszínen, mert tulajdonképp mindent megoldanak az emberek, és egyszer csak pár száz emberrel vidáman gyalogolunk Kisharsányból Nagyharsányba hajnali 3-kor, mert elment az utolsó busz véletlenül. Megyünk a szőlők között és énekelünk (mosolyog).
Nagyon behúzza az embert a légkör valóban.
Oldott. A színházasdi, amit én csinálok év közben, az pláne olyan, hogy magukat gyötrő emberek vannak összezárva egy fekete falú helyiségbe, és ezt nyomjuk egész évben. Aztán úgy megyünk le az Ördögkatlanba, hogy azt is megállás nélkül végigmelózzuk, de az már mégsem hasonlít munkához valahogy, és nem is aggódunk miatta egyáltalán. Pedig biztos lehetne. Az a helyszín, amiért én felelek, alig nagyobb, mint egy átlagos kávézó, de tavaly itt is sikerült 84 km-t megtennem a telefonom lépésszámlálója szerint. Tehát sok munka, de közben meg mégis az hatja át az egészet, hogy jézusom, mi baj lehet… amikor elmaradt az egyik koncert tavaly, akkor körülnéztünk az udvaron, volt ott négy egymást alig ismerő zenész, akik aludtak, ettek, valamit csináltak éppen… mondtuk nekik, hogy elmarad a délutáni koncert, ti lesztek helyette, és akkor ők ott megalakultak és fél óra múlva adtak egy másfél órás koncertet. Az Ördögkatlan ezt valahogy nagyon tudja. Hogy: mi baj lehet?
Az Operabeavató is innen nőtte ki magát, ami jövőre Budapesten talált új helyszínt magának.
Igen-igen. Ez Dinyés Dani vállalkozása. Az Ördögkatlanban kezdték, templomról templomra jártak, minden faluban nyomtak egy másfél órás beavatót, beszélgetős koncertet. Ezt látta valaki a Katonából (Katona József Színház – a szerk.), megkeresték Danit, ő pedig szívesen bevitte oda, azzal a kikötéssel, hogy ez egy alapvetően színházi műfaj, tehát legyen valamivel színházszerűbb. Az elején Ascher Tamás volt a rendezője, de ő ritkán ért rá, így aztán egy ideig beugró voltam, majd én lettem a rendező. 38 koncertet én csináltam végig a Katonában. Két hosszabb sorozat után elkezdtük keresgélni, hogy hogyan lehetne ezt tovább folytatni, aztán egy év szünet után (más projekteket csináltunk ugyanezzel a csapattal), idén Dani talált neki helyszínt a Hatszín Teátrumban. Itt lesz a tervek szerint minimum 10 alkalommal a Figaro házassága ősztől. Most nem készül előadás a végén, csak az elemzős, beszélgetős koncertek lesznek. Egyébként most a Katlanban is lesz újra a templomokban, visszasírták a fesztiválozók. Ez nem színház lesz, csak a koncertek, lennének is skrupulusaim, hiszen az a tér az másra való (mosolyog).
forrás: https://deszkavizio.blog.hu
Nagy Dániel Viktor a fiatal színészgeneráció egyik legsokoldalúbb alakja. Szabadúszóként nagyon változatos produkciókban és szerepekben láthatja őt a közönség. A színház mellett egyre többet foglalkozik zenével. Nemrég közös turnéra indult Hrutka Róberttel, akivel teljes zenekaros felállásban mutatják be saját dalaikat. Szerepelt már mozifilmben, mellette szinkronizál és Szilágyi Csengével a “100 szóban a Város” előadásukat viszik évről-évre a színpadra.
Arra voltam kíváncsi, hogy hogyan merít ihletet mindehhez, hogyan fogalmazza meg magát ezekben a szerepekben és mit jelent neki az alkotás. Dani szavaiból valami hihetelen bölcsesség árad, inspiráló volt hallgatni. Olvassátok figyelemmel ebből a különleges és végtelenül őszinte beszélgetésből született interjút!
Pure Delicates: Kezdjük a beszélgetést a legaktuálisabbal! Június végén mutattátok be a Mojo című darabot a Belvárosi Színházban, amiben fantasztikusat alakítottatok mindannyian, miközben a háttérben több nehézséggel is szembe kellett néznetek. Hogy érezted magad az elmúlt hetekben?
Nagy Dániel Viktor: Próbára tett mindannyiónkat emberileg és szakmailag is a próbafolyamat. Belázasodtam a főpróbahét elején, és otthon feküdtem egy napot. Rá két napra Milán (szerk. Schruff Milán) esett össze a színpadon, majd egy napig kórházban volt. Aztán a bemutató után Tomi (szerk. Szabó Kimmel Tamás) kezdett rosszul lenni, de végül ő nem esett ki. Vártam ezt a szerepet és nagyon jól is érzem magam benne. Egészen más előadás ez, mint amilyenek eddig Tibor (szerk. Orlai Tibor) repertoárján szerepeltek. A vulgaritás sem megszokott az előadásaiban és maga a téma sem hétköznapi. A történet középpontjában gengszterek állnak és végignézhetjük, hogy hogyan reagálnak egy gyilkosságra drogmámoros állapotban.
PD: Egyébként hogyan indulsz el, amikor egy új szerepet kell megfogalmaznod? Ha már a Mojo-t említettük, Baby esetében például ki tudtál volna indulni abból, hogy hogyan játszották már mások?
NDV: Igazából teljesen mindegy, hogy minek állunk neki, én egyszerűen hiszek az ihletben, az ihletett állapotban és abban, hogy az emberek, akik együtt dolgoznak hatással vannak egymásra. Ez a hétköznapokban is így van. Vannak energiák, amiket nem látunk, de működnek. Egy alkotóközösségben is az a fontos, hogy mit hozunk ki egymásból. Ahhoz, hogy ezek a kreatív energiák fel tudjanak oldódni, szükséges bizonyos fokú szeretet és bizalom egymás iránt. Sok minden magától történik. Ha az emberben ott a tehetség – és nem csak a színészetre gondolok –, akkor oldott, kreatív állapotban formát tud adni a láthatatlannak. A próbafolyamat is ilyen. Van a jelenet, van a szöveg és egyszer csak ráengedjük az ösztöneinket. Létezel vele egy kicsit, születnek formák, majd ezekre folyamatosan reagálsz. De a zeneírás is ilyen. Írok valamit, majd egy hét múlva hozzányúlok és mintha valami fura, idegen dolog lenne. Kívülről figyelem, eszembejut róla valami és azt hozzáteszem. Folyamatosan reflektálok az általam létrehozott dologra. Ezért szerintem nem feltétlenül kell megnézni, hogy mások hogyan csinálták, úgyis adni fogja magát.
PD: És mi van akkor, ha van benned valami, amit ki szeretnél fejezni, de valamiért mégsem megy?
NDV: Rengeteg oldalról meg lehet közelíteni egy szerepet. Akár egy gengszter karaktert is. Ha akarom komikus, ha akarom drámai. Ez az a finomhangolás, amit már az utolsó héten iszonyatosan élvezek. Amikor már megvan, hogy minek kell történnie a jelenetben, hová kell menni a színpadon, milyen interakciók történnek, de hogy annak drámai a hangolása vagy kikönnyített, az rajtam múlik. Ezek apró döntések. Sokféle megoldás van és nagyon sok lehetőség. Ez is egyfajta szabadság az alkotásban.
PD: Az jutott eszembe a színészettel kapcsolatban, hogy a pillanat művészete. Sosem lesz kétszer ugyanolyan. Az előadások után mindig emlékszel, hogy hogyan játszottál az adott estén? Vissza tudod idézni?
NDV: Az érzeteket igen. Van ilyenkor egyfajta kamera az emberben. Azon keresztül látom, hogy megcsináltam-e, amit akartam, de valójában azt gondolom, hogy a legtöbb kreatív munka és alkotás akkor igazán jó, ha jelen vagy. Nem azok a dolgok fontosak ilyenkor, amit gondolsz, amiket meg akarsz csinálni, hanem az, hogy mit érzel abban a pillanatban igaznak. A színészet ezeknek a pillanatoknak az egymásutánja. Nem utánozni akarok valakit, nem haragos akarok lenni mondjuk, hanem valami igazit hívok elő magamból, amikor a haragra gondolok. Adott a szöveg és, hogy mi történik a figurával, de a pillanatok intimek és a sajátjaim. A saját haragom, a saját szórakozottságom. Ezek azok a megszentelt pillanatok, amikor jelen vagy. Ezt nem igazán lehet pontosan leírni. Szerintem ez erős összekötettésben van a láthatatlan világgal, amit meditációval vagy lelki gyakorlatokkal könnyebben megtapasztalhatunk.
PD: Akkor mondhatjuk, hogy inspirációt nem másokból merítesz, hanem önmagadból?
NDV: Színészként igen. Egy alkotói folyamatban úgyis az a fontos, hogy egy adott pillanatban belőlem mit hoz elő a szerep. Persze lehet nézni másokat, de talán elbizonytalanítja az embert. Hiszen te is egy eredményt látsz, ami ugyanúgy bentről született.
PD: És, ha azt kellene megfogalmaznod, hogy mitől lesz valaki jó színész akkor azt mondanád, hogy ettől? Az őszinteségtől, az igazitól?
NDV: Azt gondolom, hogy a jó színészethez – mint általában bármilyen alkotómunkához – nagyon sok gyakorlás és alázat szükséges. A színészetben az önismeret nagyon fontos, hogy tudjam, hogy bizonyos dolgokra hogyan reagálok. Nem azért, hogy aztán azt reprodukálni tudjam a színpadon, hanem azért mert minél jobban megismeri az ember a saját lelkét, annál könnyebben tud megszabadulni a negatív dolgaitól. Én pedig arra törekszem, hogy minél inkább szabad, kreatív és pozitív állapotban legyek. Ez sok munka, sok odafigyelés. Számomra ez kell a színészethez. Lehet nélküle is, csak sokkal nehezebb. De egyébként nincsen erre recept, mert valaki szeret a szorongásaiból dolgozni és kifejezetten attól lesz jó, hogy csak azokra koncentrál.
PD: Valahogy én is ezt fogalmaztam meg Veled kapcsolatban. A szabadságot. Látszik rajtad, amikor a színpadon vagy, hogy benne vagy az adott pillanatban és nem görcsölsz rá. Ez valóban így van?
NDV: Érdekes ez. Ebben az évadban utoljára játszottam a Leszámolás velem monodrámát. Az eggyel korábbi előadás nagyon jól sikerült és most valamiért nem volt kedvem hozzá. Nagyon szerettem volna valahol máshol lenni. Mi Rolanddal (szerk. Rába Roland, a darab rendezője) azt gyakoroljuk folyamatosan, hogy amikor nem vagyok indíttatott arra, hogy ezt a történetet elmeséljem, akkor a világért ne próbáljak meg több érzelmet mutatni, mint amit kivált belőlem a történet. Egy ilyen intim műfajban azonnal lejön, ha az ember “színészkedik”. Egyedül vagyok a színpadon, sokszor nézek a nézők szemébe és egyszerűen érezhető a hamisságga annak, ha valamit “csinálok”, ahelyett, hogy élném azt a pillanatot. Tudom, hogy a darabban hol vannak olyan részek, ahol néha teljesen elszáll az agyam és síró- vagy nevetőgörcsöt kapok. Most, ezen az előadáson ezek sem kívánkoztak. Megcsináltam azt, amit Rolanddal beszéltünk, habár a színész énem bizonytalan volt és tiltatkozott, mert tulajdonképpen nem játszottam. Aztán az előadás végén olyan hosszú volt a taps, mint még soha. Zavarban is voltam. A szöveg ereje és a csupasz pillanatok megteremtették a hitelességet.
PD: Ez a monodráma az első az életedben. Ha jól tudom valamennyire megengedi az improvizációt is.
NDV: Megengedhetem magamnak, hogy – ha nincs kedvem hozzá – bizonyos dolgokat nem mondok el , de ilyen még nem fordult elő. Illetve bármennyi szünetet tarthatok, ahol akarok. A Rolanddal való munka iszonyatosan inspirál arra, hogy ne a megszokottat csináljam, hogy hozzam zavarba magamat és a nézőt is. Az, hogy egy lelkileg rosszul lévő fiú – akit játszom –, hallgat egy-két percig a színpadon az furcsa, de érthető. Ellenben azt is jelentheti, hogy a színész elfelejtette a szöveget, vagy rosszul van, vagy nem folytatja az előadást. Ez a gondolat aztán zavarba hozza a nézőt és kimozdítja a kényelmi helyzetéből, ami pedig az előadás célja.
PD: Az előbb már említetted a zenét. Azt gondolnám, hogy a zenében még inkább benne van Nagy Dani. Ott nem egy szerepet halászol elő magadból, hanem ott Te vagy jelen.
NDV: Amikor zenélek vagy énekelek a színpadon, valóban olyan részemet engedem szabadjára, amit máshol nem. A zenének sajátossága, hogy katartikus élményt képes okozi. Ez az, amit keresek. Semmi nem tud olyan lenni, mint egy jó dalban létezni. Megállított néhány napja egy kolléga, hogy a Karma dalt mennyire szereti és gratulál. Ettől elképesztően boldog vagyok, mert emlékszem azokra a percekre, amikor írtam. Emlékszem arra, hogy mit akartam kifejezni és nagy öröm látni, ahogy ez célba ér.
PD: El tudnád mesélni, hogy például a Karma dal hogyan született? Vagy, hogy alapvetően hogyan írod a dalaidat?
NDV: Emlékszem, hogy a Belvárosi Színházból mentem haza rollerral és a Ráday utcán bevillant egy dallam és egy furcsa, sötét hangulat. Elkezdtem dúdolni egy dallamot, megszületett két-három sor, hazamentem és a gitáron megkerestem az akkordokat. Egy héttel korábban írtam egy szöveget, ami máshoz nem volt jó és ide pont illett, úgyhogy azzal kiegészítettem. Aztán egy héttel később hozzátettem még valamit, aztán még egy hét és még valami és így tovább. Az egyébként úgy van, hogy amíg egy dal nem készül el, addig folyamatosan azzal kelek és fekszek. Amíg nincs meg, addig az megy a fejemben, mint egy verkli. Egy idő után egyébként nagyon idegesítő (szerk. nevet).
PD: De ha közben elengednéd, akkor nem az lenne, hogy az már sosem készül el? Nekem ez a saját tapasztalatom.
NDV: Nem lehet tudni, hogy viszatér-e egy-egy elhagyott mondat vagy dallam, ez egy kicsit rajtunk kívül álló dolog. Az viszont biztos, hogy ha valaminek meg kell születnie, mániákusan rajta vagyok. Ha valahonnan hiányzik egy oda illő szó, addig nem nyugszom, amíg az nincs meg. Innen kiindulva, felemelő érzés látni, ahogy Robi (szerk. Hrutka Róbert) is hozzáteszi a sajátját, és lassan megszületik egy dal. Ezért is jó az együtt alkotás. Hozzárakunk egymás művészetéhez. Azt gondolom egyébként, hogy az alkotás – függetlenül attól, hogy valaki művész-e vagy sem –, minden embernek meghatározza az életminőségét és ez dolgunk is a földön. Megtalálni saját magunkban a tehetséget, a kreativitást. Az élet az alkotásról szól és a saját alkotásainknak a megtapasztalásáról. Mindegy, hogy az egy család, egy ház vagy egy dal. Minden, amit csinálsz, az egy ok és annak van egy okozata. Ha a karma törvényét vesszük alapul, mindennek van jelentősége, amit csinálsz, a saját tetteid és gondolataid következményét tapasztalod. Amennyi pozitív energiát teszel bele a munkádba vagy az alkotásodba, annyi hat vissza az életedre.
PD: Mesélj még egy kicsit a Hrutka Róberttel való közös zenélésről, a Felhangolva turnétokról! Mennyire tekinthető ez a Te projektednek? Te mozdítod előre ezt az egészet?
NDV: Itt a művészet dominál. Robival nagyon sok mindenben hasonlóan gondolkozunk. Mindketten azt érezzük fontosnak, hogy művészileg és emberileg mit tudunk adni egymásnak, mit hozunk ki egymásból. Most beszélgettünk az első felveendő dal hangszereléséről. Szeretnénk, hogyha nem lenne popos, inkább az alternatív hangzást keressük majd. Abban is egyetértünk, hogy muszáj a művészi vonalat képviselnünk, mert abban leljük meg a szabadságunkat. Iszonyatosan boldogít az az alázat, amivel ő a munkához áll. Mindenben ezt érzem vele kapcsolatban. Az a célunk, hogy olyan legyen, amit még nem csináltunk, ami izgalmas és a sajátunk. A produktum az tulajdonképpen fölöttünk van és mi vagyunk érte és alatta. Szerintem ez egy áldásos állapot.
PD: Ha hosszabb távon nézel előre, akkor most azt látod, hogy a színház és a zene lesz az, ami kiteljesíti az életedet vagy van valami, ami még nagyon vonz? Például a rendezés?
NDV: Az életem mostani szakaszában nagyon-nagyon indíttatott vagyok, hogy a zenében meg tudjam magam fogalmazni. Nem tudom elmondani, hogy mennyi örömöt ad. Annyi mindent szeretnék mondani, adni. Akarok fölkészülni, fáradni azért, hogy ott állhassak a színpadon és nagyon sok embernek el tudjam énekelni ezeket a dalokat. Jelen pillanatban nagyon erősen látom ezt magam előtt. Hajt a kiváncsiság és szeretném majd kipróbálni magam a rendezésben, de ez majd kiadja magát. Csinálom a színházi munkáimat, építem a 100 szóban a Város projektet, zsűrizem a 100 szóban Budapest történeteket. Hozzáteszem, hogy át is emelek belőlük. A Felhangolva koncerteken ott vannak a dalok között ezek a budapesti történetek és iszonyatosan jót tesz a színházi véna a koncertanyagnak. Továbbra is mindent megteszek, hogy ezek a rövid, de annál értékesebb emberi történetek mindenkihez eljussanak. Én most nagyon jól vagyok ott, ahol vagyok és reményteli várakozással vagyok tele az elkövetkező időt illetően.
PD: Most folyamatosan írod a dalokat, dalszövegeket?
NDV: Teljesen változó. Amikor van szabad időm, és megadatik az ihlet, írok. Amikor munka van, akkor arra koncentrálok. Most épp munka van. A pályázás, a koncertek levezénylése, a hangszerelés, a dalok föléneklése. A Felhangolva koncertet első turnénkon összesen öt helyszínen játsszuk, de tervben van, hogy egy budapesti helyszín ősztől havonta műsorra veszi.
PD: Akkor most boldog vagy.
NDV: Igen. A dolgok, amiket csinálok, fejlesztenek is és örömöm lelem bennük. Támogatást kapok a céljaim megvalósításához és ennél több nem nagyon kell. A törekvéseimhez a megfelelő emberek társulnak és úgy érzem azt csinálhatom, amiért – többek között – itt vagyok a földön.
PD: Meg tudnál fogalmazni egy üzenetet az olvasóknak? Azoknak, akik kicsit benneragadtak a hétköznapi mókuskerékben, de vágynak az önkifejezésre, az alkotás szabadságára. Hogyan induljanak el?
NDV: Az igazság az, hogy én amikor az első dalszövegemet megírtam, borzasztó bizonytalan voltam. Nekiálltam és csak írtam, ami jött, bírálat nélkül, nem vizsgáltam felül magam. Rengeteg rossz sor született, de néhány jó is, amiből aztán építkeztem. Csináltam, ami jött. Valamit létre akartam hozni magamból. Neki kell állni és ki kell próbálni magad, mert különben nem fogod megismerni, hogy mi lakozik benned. Vagy a félelem vagy a lustaság tart minket vissza attól, hogy valami olyat csináljunk, amit szeretünk. Én is ugyanezekkel küzdök. De ha nem próbálom meg, nincs boldogság, nincs elégedettség. Csalódás és sikertelenség nélkül pedig nincs fejlődés. Lehet, hogy csalódni fog az ember saját magában, de a befektetett munka mindig megtérül. Bárki, aki szeretne alkotni valamit, én azt javasolom, hogy kezdje el, ne gondolkozzon rajta, ne tervezgesse. És van itt még valami, amit nem vehetnek el tőlünk: a belső világunk. Ha azzal is foglalkozunk kicsit, leülünk meditálni, vagy csak sétálunk egy nagyot, egyedül, teret engedve a nyugalomnak, az közelebb vezet a céljainkhoz. Nemcsak egy jobb állapotba kerülünk, hanem jobban meg is tudjuk fogalmazni saját magunkat. Azt gondolom, hogy ha az ember akár csak pillanatokra is felfedezi ezt, akkor nyert ügye van, mert ezeket az állapotokat aztán újra és újra keresni fogja.
Köszönöm szépen Daninak a beszélgetést! Nekem nagyon sokat adott, remélem Hozzátok is eljutott az az üzenet, ami hozzám.
Kövessétek Danit a Facebookon, és ha szeretnétek tudni, hogy hol láthatjátok, hallhatjátok őt legközelebb, kattintsatok!
Köszönöm Balogh Máténak (kortársPRos), hogy segített megszervezni a Danival való találkozást!
forrás: http://puredelicates.com/
Jez Butterworth: Mojo – Orlai Produkció
Nem úgy értem ezt, lehet-e újat mondani vele, hiszen nyilvánvalóan nem a „mondanivaló” kedvéért vesznek elő egy ilyen szöveget a színházak, hanem azt, meg lephet-e lepni vele a közönséget, lehet-e vele igazán nevettetni, esetleg alkalmas-e a kedélyek felkavarásra.
London, Soho, a múlt század ötvenes éveinek vége. Füstös kocsmák, kábítószer és egyéb tudatmódosítók, kisebb és nagyobb kaliberű gengszterek, rivalizálás és féltékenység, fegyverropogás. Jez Butterworth darabjának hajdani átütő sikerét talán e tematikai elemek, az abszurdba hajló humor, a krimiszerű fordulatok magyarázhatják.
Merthogy a színlap szerint a londoni Royal Court Színházban 1995-ben bemutatott dráma hatalmas közönség- és kritikai sikert is aratott, Hollywoodban meg is filmesítették, s a film egyik szereplője Harold Pinter volt. Mindez aligha független a kedvező trendtől: akkoriban kezdődött el a gengsztervilágot nem a maga naturális kegyetlenségében, hanem hol az abszurd, hol a blődli felé hajó humorral átitatva, eredeti történetszövéssel megmutató filmek és színdarabok divatja. A bemutatót közvetlenül megelőző években robbant be Quentin Tarantino (a Ponyvaregényt 1994-ben mutatták be); Guy Ritchie még első filmjét sem forgatta le, az epigonok hada pedig a küszöbön sem toporgott.
Bő húsz évvel később viszont ott tartunk, hogy ez az ábrázolásmód – amely a filmekből természetszerűleg szivárgott át a hasonló témájú színdarabokba – lett megszokottá, de úgy is fogalmazhatnék, hogy unalomig ismert és kiismert sztenderddé vált. Amiről Jez Butterworth persze aligha tehet; az ő drámája voltaképpen ma is megáll a lábán, csak originalitását kezdte ki az idő. Elég kusza a cselekményvezetés ahhoz, hogy ne legyen minden az első percben kiismerhető (bár egyes fordulatokat azért nem nehéz előre látni), és az első látásra tipizált gengsztersablonnak látszó figurák mindegyikét úgy tolja el az író az extrémitások felé, hogy ne csak nevetni lehessen rajtuk, de érdekesek is maradjanak. A karakterek érdekessége egy idő után fontosabbá válik a tisztességesen felskiccelt sztorinál, ami majd’ negyedszázaddal ezelőtt szintén nóvum értékű lehetett – és ma már szintén nem az. A szöveg precízen működtethető ugyan, de kérdés, lehet-e bármi újnak forrása a Mojo. Nem úgy értem ezt, lehet-e újat mondani vele, hiszen nyilvánvalóan nem a „mondanivaló” kedvéért vesznek elő egy ilyen szöveget a színházak, hanem azt, meg lephet-e lepni vele a közönséget, lehet-e vele igazán nevettetni, esetleg alkalmas-e a kedélyek felkavarásra.
A Belvárosi Színház Göttinger Pál rendezte kulturált, szakmailag színvonalas, igényes szereposztással megvalósított premierje láttán hajlamos vagyok egyértelmű nemmel felelni a kérdésre. Göttinger a lehető legkézenfekvőbb és leghelyénvalóbb módon közelít a darabhoz: annyira veszi komolyan, amennyire érdemes. Nem akar mély mondandót belelátni, nem próbálja ritkán látható kuriozitásként eladni, de gondosan ügyel arra, hogy semmi olcsó, övön aluli ötlet, poén stb. ne legyen az előadásban. És nagyon sokat bíz a színészekre. Mondhatnám, hogy túl sokat is, de nem vagyok biztos abban, hogy igazam lenne. Mert kétségkívül meg lehetne érzékletesebben is teremteni a sohói atmoszférát, lehetne kicsit rafináltabban változtatni a ritmust (hol erősebben lassítva, hol váratlanul felpörgetve az eseményeket), sőt, lehetne jobban megnyirbálni a dialógusokat, de az alapvető dilemmán mindez nem sokat változtatna. Az ugyanis, hogy a karakterek érdekesebbek a cselekménynél, a darabból következik, az pedig, hogy a karakterek ábrázolásmódja nagyon ismerős, következésképpen csak annyira lesznek izgalmasak, amennyire a színészek izgalmassá tudják tenni azokat, az eltelt évek alatt látott sok hasonló tematikájú és stílusú mű hozama. És így törvényszerű, hogy a színészeknek saját képükre kell formálniuk a szerepüket – amiben nincs is hiba.
Szabó Kimmel Tamás és Schruff Milán kisstílű gengszterei kitűnően egészítik ki, illetve ellenpontozzák egymást. Az alakításuk dinamikája precízen épül a színészi alkatuk közti különbségre; Szabó Kimmel Tamás lendületes, nagyszájú, ambiciózus, de mindig gyávának bizonyuló, Schruff Milán nehézkesebb, furcsább, az élesebb helyzetekbe ösztönösebben belemenő figurát hoz, akik a többiekkel való konfliktusuk közben hol tudatosan, hol tudat alatt egymással is dominanciaharcot folytatnak. Lestyán Attila a bizonytalan helyzetű, csupa ideg, mindig ugrásra kész outsidert, Csőre Gábor a szürke eminenciásnak látszó, csendben árulóvá váló, de vezéri szerepre alkalmatlan örök másodikat játssza színesen. A leghálásabb szerepben pedig Nagy Dániel Viktor remekül kivitelezett váltásokat alkalmazva mutatja meg, hogyan válik a mindenki által lenézett, együgyűnek tartott, elkényeztetett gengszterfiókából veszedelmes, gátlástalan ragadozó.
Ám az alakítások önmagukban mint színészi alakítások élvezetesek, a szerepet magát nem teszik eredetibbé, izgalmasabbá. Úgy is mondhatnám: a színészi játék „megcsináltsága” köt le, nem Sweets, Potts, Skinny, Baby és Mikey sorsa. Ha bármelyiküket lepuffantanák fél óra elteltével, az legfeljebb azért nem hagyna hidegen, mert sajnálnám, hogy a továbbiakban nem láthatom a szerepet megjelenítő színészt. Így viszont gyakorlatilag kivész a feszültség és azzal együtt a tét is a játékból, egy idő után pedig már a poénok is egyre ismerősebbnek és laposabbnak tűnnek. És bármennyire pontosan felépítettek, lendületesek és színesek is az alakítások, sok szakmai újdonsággal nem szolgálnak, ami nem véletlen: ha az a cél, hogy a színész a saját személyiségével töltse ki a figura körvonalait, nyilvánvalóan nem a még soha nem hallott hangján fog megszólalni, hanem bevált, jól működő eszközeihez nyúl. (Valószínűleg ebből is adódik az, hogy a legeredetibbnek, legérdekesebbnek a többieknél még kevesebbszer látott Lestyán Attila által teremtett karaktert éreztem.) Így aztán a biztos ízlés, a kétségtelen színészi-rendezői szaktudás ellenére is egyre vontatottabbá, kiismerhetőbbé, érdektelenebbé válik a játék. És ha őszinte akarok lenni, nem nagyon látom, hogyan lehet a Mojóból manapság lényegesen eredetibb, gazdagabb, szórakoztatóbb előadást készíteni.
Hol? Orlai Produkció, Belvárosi Színház
Mi? Jez Butterworth: Mojo
Ki? Szereplők: Csőre Gábor, Nagy Dániel Viktor, Szabó Kimmel Tamás, Lestyán Attila/Ötvös András, Schruff Milán, Hunyadi Máté
Dramaturg: Sediánszky Nóra. Díszlet: Ondraschek Péter. Jelmez: Cselényi Nóra. Rendező: Göttinger Pál.
forrás: http://szinhaz.net/
A rendező az Ördögkatlanról, oldottságról, személyességről és egy vakmerő beugrásáról is mesélt a Deszkavíziónak.
Göttinger Pál idén tavasszal színpadra állította az Operettszínházban a Macskadémont, a Belvárosi Színházban a Mojót, majd a Kőszegi Várszínházban a Hajmeresztőt, miközben az évadbeli kötelezettségei Nyíregyházához kötik, mivel ő a Móricz Zsigmond Színház főrendezője. A Művészetek Völgyéből indul az Ördögkatlanba, ahol ő felel Kisharsányban a Kovács Udvarház programjáért.
A Mojóban volt egy emlékezetes beugrása is, a sajtóbemutatón Schruff Milán szerepét vette át úgy, hogy fülhallgatón keresztül súgták neki a szöveget. Mint kiderült, nem ez volt az első ilyen szaltó mortáléja, korábban a Családi játszmákban Ötvös András helyett ugrott be egy alkalommal hasonló módon.
„Akkor gyakoroltuk ki Jánoska Zsuzsa súgóval ezt a füleses súgási módszert, tulajdonképpen most már rutinból csináltuk (mosolyog). Azt meg, hogy hova kell menni, mit kell csinálni… hogy úgy mondjam, több próbán voltam ott, mint Milán” – mondja az interjúban, hozzátéve – „Nehéznek tűnik, de valójában ez egy szöveges darab, állnak-ülnek-jönnek-mennek, olyan nagyon bonyodalmas dolgokat nem kell benne csinálni, élvezetes volt, nem aggódtam. Utólag csak, hogy úristen, ez egy kicsit túl bátor volt, de addigra már lement (nevet)”.
Hogyan lehet összehozni ennyi munkát ennyi felé? „Nagyon sok kilométert autózom… Friss jogsis vagyok ráadásul, pusztítóan nagy rutinra tettem most már szert” – mondja a rendező. „Az évad közbeni életem egyszerűbb egy fokkal, ugyan abban is sok az utazás, de a nyarat a fesztiválosdi kavarja meg ennyire” – fűzi hozzá.
Az Ördögkatlan a Bárka Színházból született meg. Kezdetben Pulán, a Művészetek Völgyében volt egy Bárka Kikötő nevű helyszín, majd amikor 2008-ban nem volt Völgy, átvitték a tervezett programot Dél-Baranyába. Göttinger Pál tízedik éve vesz részt a fesztiválon. „Mivel ez bárkás projekt volt, azzal a csapattal keveredtem oda, aztán benne ragadtam. Most már az a csapat sincs igazán meg, Bárka sincs már rég, de a Katlan megmaradt” – meséli.
Immár negyedik alkalommal csinálja a Kovács Udvarházat a csapatával Kisharsányban, a programsorozatuk neve Caminus, ami kéményt, kemencét, az otthon melegét jelenti. Hogyan áll össze a program? „A személyesség a kulcs. Az alany van nálunk előbb, mint a tárgy. Az egyes embereket hívjuk meg, és amivel egyébként is foglalkozunk, azt lapátoljuk össze egy udvaron belülre. Mi nem nagyon csinálunk olyasmit, ami az alkalomra készül, hanem valahogy az szervezi ezt az egészet, hogy a Caminus körül sündörgő 150-200 ember, színészek, zenészek, képzőművészek, civilek, ki-ki éppen hol tart azzal, amivel foglalkozik. Azt hozzák oda, és abba lehet becsatlakozni” – mondja.
„Pénzt persze nem tudunk ezzel keresni, de nem is az ennek a dinamikája. Egyszerűen nyugalom önti el az embert – mindenféle rátartiság nélkül –, hogy tudunk ilyet is. Ráadásul ez nem is egy kivagyi rendezvény, nem valami ellenében van, hogy majd mi megmutatjuk, nincs semmilyen protest jellege, én nem érzek ilyeneket. Nyugalmat érzek, hogy akikkel össze vagyunk ott zárva egy hétre, azokkal minden rendben lesz” – fűzi hozzá.
Szerinte az oldottság az Ördögkatlan egyik legnagyobb erénye. „A színházasdi, amit én csinálok év közben, az pláne olyan, hogy magukat gyötrő emberek vannak összezárva egy feketefalú helyiségbe, és ezt nyomjuk egész évben. Aztán úgy megyünk le az Ördögkatlanba, hogy azt is megállás nélkül végigmelózzuk, de az már mégsem hasonlít munkához valahogy, és nem is aggódunk miatta egyáltalán. Pedig biztos lehetne” – mondja.
„Sok munka, de közben meg mégis az hatja át az egészet, hogy jézusom, mi baj lehet… amikor elmaradt az egyik koncert tavaly, akkor körülnéztünk az udvaron, volt ott négy egymást alig ismerő zenész, akik aludtak, ettek, valamit csináltak éppen… mondtuk nekik, hogy elmarad a délutáni koncert, ti lesztek helyette, és akkor ők ott megalakultak és fél óra múlva adtak egy másfél órás koncertet. Az Ördögkatlan ezt valahogy nagyon tudja. Hogy: mi baj lehet?” – teszi hozzá.
Az eredeti interjúból az is kiderül, miért csodálatos élmény egy színész számára a beugrás, milyen programokkal készülnek idén az Ördögkatlanra, és hogyan nőtte ki magát az Ördögkatlanból az Operabeavató, amelyet immár szintén Göttinger Pál rendez.
A teljes interjú itt olvasható.
forrás: https://szinhaz.hu/
Varga Róbert
Jez Butterworth Mojo című gengszter-komédiája látható július 13-án (pénteken) este fél kilenckor a Tihanyi Szabadtéri Játékokon. Másnap ugyanebben ebben az időpontban pedig a Budapest Bár ad koncertet a Belső–tó melletti Bujtor István Színpadon.
A Mojo magyarországi debütálására, ősbemutatójára 23 évet kellett várni, a darab premierjét a Belvárosi Színházban tartotta az Orlai Produkciós Iroda most júniusban. Tihanyba így egy nagyon friss, igazi színházi csemege érkezik Göttinger Pál rendezésében. A sziporkázó, néhol fekete humorral, nagyon mély, drámai mondanivalóval átitatott, 16 éven felülieknek ajánlott, két részes 150 perces produkcióban olyan remek színészek játszanak mint Csőre Gábor, Szabó Kimmel Tamás, Nagy Dániel Viktor, Schruff Milán, Hunyadi Máté és Lestyán Attila/Ötvös András. Különc figurák, zseniálisan kitalált, felépített karakterek, remek helyzetek, parádés dialógusok garantálhatják a habkönnyű nyári kikapcsolódást, miközben a szórakoztatás mellett ott lebeg a nevetés, vicc mögött az éjszaka kíméletlen világa.
A Mojo csak 16 éven felülieknek ajánlott.
A gengszter komédia tartalma szerint 1958–at írunk, a londoni Soho pezsgő klubélete a gyerekcipőben járó rock’n’roll–élet legkülönfélébb figuráit sodorja össze. A sötét lebujok környékén indulófélben lévő sztárocskák, az új zenétől megrészegült rajongók, piti bűnözők és veszélyes nehézfiúk, szerencsétlen ügyeskedők és nagypályás játékosok gyülekeznek. Kábítószer és muzsika, kiszolgáltatottság és hatalom, emberek életét magasba röpítő vagy örökre leromboló ügyes húzások és árulások kora ez – ami éppen történik, és ami ekkor készülődik, a rákövetkező évtizedekben fenekestül forgatja majd fel nem csak a zenei világot – hanem mindent. Akik látják ezt, azok résen vannak, hogy idejekorán szeletet hasítsanak maguknak a tortából és persze a harcaik közben őrizzék az életüket jelentő klubot.
S, ha már az előző előadásnap korhatáros Tihanyban, a Budapest Bár koncertjére viszont bátran eljöhet minden korosztály, aki szereti az ő feldolgozásaikat, zenei világukat. Az együttes már tíz 10 éve válogat a magyar zeneirodalom ránk hagyott kincseiből, miközben saját számokat írnak, lemezeiken ezek is szerepelnek. Immár tíz album anyagából válogat a rendkívül sokszínű zenekar. A csapatnak köszönhetően rég elfeledett dallamok kerültek be a köztudat váltak a fiatalok kultúrájának részévé. Számos régi dalt leporoltak, elfeledetteket élesztettek újra, közismerteket öltöztettek új köntösbe. Korok, kultúrák, stílusok és korosztályok találkoznak a produkciójukban. A Tihanyi Szabadtéri Játékokon a Farkas Róbert vezette nagyszerű Budapest Bár zenekarral Behumi Dóri, Németh Juci, Rutkai Bori, Frenk, Kiss Tibor és Szűcs Krisztián érkezik énekesként.
forrás: https://www.veol.hu/
Jez Butterworth: Mojo
A Mojo a jól ismert „béna gengszter” zsánerdarabja, annak minden bejáratott kellékével.
Jez Butterworth gengszterkomédiáját 1995-ben mutatták be Londonban, a drámaíró két évvel később filmet is rendezett darabjából, amelyben Harold Pinter játszotta az eredetiben testi valójában meg nem jelenő gengszterfőnököt, Sam Rosst. Nálunk először az Orlai Produkció mutatta be most a Belvárosi Színházban, vagyis hazai ősbemutatónak örülhetünk, már ha örülni tudunk neki.
Én kevésbé. Persze az örömteli, ha a magyar színházak meglehetősen konzervatív darabválasztásai közül időnként ki-kilóg egy újonc, de hogy miért kell újra és újra fröccsöntött tucatkomédiákkal színesíteni a repertoárt, nem értem. Márpedig a Mojo semmi más, mint egy középszerű vígjáték, amely hasonló világot mutat be hasonlóan, mint Tarantino vagy Guy Ritchie filmjei, csak a rájuk jellemző eredetiség és humor nélkül teszi ezt.
A Mojo a jól ismert „béna gengszter” zsánerdarabja, annak minden bejáratott kellékével. Adott öt bűnöző, akik nagymenőknek hiszik magukat, valójában beszari alakok: az első kettévágott hulla láttán már csak azon gondolkoznak, hogyan mentsék az irhájukat. A kettévágott hulla egyébként főnökük, Ezekiel, az Atlantic Club nevű szórakozóhely tulajdonosa, és a fiatal rockénekes tehetség, Silver Johnny (Hunyadi Máté) futtatója. A főnök halála után jobbkeze, Mickey (Csőre Gábor) igyekszik átvenni a szedett-vedett banda vezetését, amelynek tagjai a nagyszájú Potts (Szabó Kimmel Tamás), a csekély értelmű Sweets (Schruff Milán), Ezekiel mindig drogoktól bódult fia, Baby (Nagy Dániel Viktor) és a talpnyalást mesterien űző Skinny (Lestyán Attila). A bénábbnál hülyébb gang irányítása azonban túl nagy falatnak bizonyul, főleg, hogy még konkurencia is adódik…
Ezt a zsánert tényleg csak kifinomult humor- és arányérzékkel lehet jól művelni. Butterworth azonban a legegyszerűbb, egybites humorral él, amely egyesekből harsány nevetést, másokból rezignált fejcsóválást vált ki. Én utóbbiak közé tartozom. Ha egy poén akkor jó, ha minél durvább és primitívebb, akkor a Mojót kétség kívül a legjobb vígjátékok közé sorolhatjuk, de ha kicsit szofisztikáltabb szórakozásra vágyunk, egyre rosszabb érzésekkel süllyedünk a székünkbe. Még akkor is, ha a jó érzékkel összeválogatott Orlai-társulat színészei apait-anyait beleadnak, és a sablonos karakterekből jóval többet hoznak ki, mint amennyi beléjük szorult.
Butterworth darabjával az is probléma, hogy krimiként se eléggé érdekfeszítő. Pedig van benne rejtély, csavar, minden, ami egy jó bűnügyi sztorihoz kell, izgalmi görbénket azonban nem nagyon tudja megemelni. Persze a fókusz inkább azon van, hogy mit vált ki a banda egyes tagjaiból a főnök szomorú vége, illetve milyen intrikák, árulások és egyebek bontakoznak ki közöttük, de egy idő után ez is érdektelenné válik, mivel se igazán szerethető, se igazán gyűlölhető figurák nincsenek a darabban, csak amolyan tébláboló alakok, akikkel végül is olyan mindegy, hogy mi lesz.
Bár az alapanyaggal sokat nem lehet kezdeni, Göttinger Pál rendező is inkább biztonsági játékot játszik, minthogy bármivel is feldúsítsa a matériát. Pedig miután a rock’n’roll korszak lenne a darab kerete, talán jobban meg lehetett volna idézni a kort, és egy kis „ötvenes évek vége” fílinget csempészni az előadásba. De be kell érnünk Silver Johnny ezüstszínű kabátjával.
Jez Butterworth: Mojo
Játsszák: Csőre Gábor, Szabó Kimmel Tamás, Schruff Milán, Lestyán Attila / Ötvös András, Nagy Dániel Viktor, Hunyadi Máté.
Dramaturg: Sediánszky Nóra. Jelmez: Cselényi Nóra. Díszlet: Ondraschek Péter. Rendező: Göttinger Pál. Producer: Orlai Tibor.
Belvárosi Színház, 2018. június 21.
forrás: http://kutszelistilus.hu/
Mojo – Belvárosi Színház
Gengszter-komédia, a jobb fajtából.
Az ötvenes években járunk a londoni Soho-ban, ahol az Atlantic klub személyzeti részén találjuk magunkat, ahol ki mások, mint az ott dolgozó light bűnözők éppen a saját főnökük megbeszélését próbálják drog és pia mámorban elemezni. Nem könnyíti meg a helyzetüket, hogy a klub főnökének, Ezekielnek az irodájában zajlik a megbeszélés, ahol Silver Jonny, a kupi sztárénekese is jelen van. Sam Ross érkezett a konkurens klub és banda feje, hogy egyezkedjen. Ez nem sikerült számára rosszan, mert simán kettéfűrészeli a vendéglátóját, és a kukákba helyezi a hullát. Majd jelzi ezt a néhai bandavezér jobbkezének Mickeynak, aki a fiúkkal együtt megpróbálja átvenni, megmenteni a helyet. A problémát fokozza, hogy Ezekiel fia, Baby erősebben drogos, mint felnőtt volna, és csupán eleinte a hisztériát növeli. A három jómadár alkalmazott megpróbál mindent a saját előnyére fordítani, a megoldási javaslataik is pontosan ezt trükközik. Tehát tök mindegy mi lesz a klubbal, ők azt vastagon leszarják. Apró szösz a gépezetben, hogy a főnököt brutál módon kinyírták, de még az aranytorkú Silver Jonny is köddé válik. Amikor Baby cseppet a józanság felé tendál, már kezd kialakulni benne a kép, hogy valójában mi történhetett, ennek hatására viszont Michey kidobja a csapatból. A többiek pedig bentlakóként készülnek fel a konkurens banda érkezésére, akik baromira át akarják venni a klub üzemeltetését. Mivel a szerek határsára kevésbé éberek, így visszaérkezik Baby, aki miután kinyírta a Sam Ross nevű konkurenciát, visszalopja a zseniális Silver Jonny-t is. Már tisztán látszik, hogy a három jómadárnak melyik oldalra kell állnia, és ismét váltanak, most Baby mellé vetődnének… de ő már átlát rajtuk, így Mickey csapatába szavazza őket, és padlóra kerülnek egy nagy fegyver terrorja által.
Gengszter szlengben íródott az egész előadás, vicces, elgondolkodtató, pörgős a legvégéig, egy pillanat alatt változnak a helyzetek, az erőviszonyok az előadás mindkét felvonásában.
Göttinger Pál rendezte, játszák: Szabó Kimmel Tamás, Nagy Dániel Viktor, Csőre Gábor, Schruff Milán, Lestyán Attila és Hunyadi Máté.
forrás: http://csokibonbon.hu
MOJÓ - gengszter-komédia a Belvárosi Színházban
Jez Butterworth 1969-es születésű angol dráma- és forgatókönyvíró két fiútestvérével együtt igazi sikersztorit járt be nemcsak Angliában, hanem Hollywoodban is. A Mojo című félig komoly, félig véres komédiát 1995-ben mutatta be a Royal Court Theatre. 1996-ban nyerte el a Laurence Olivier-díjat. Az 1997-ben készült filmben pedig Harold Pinter is játszott. Butterworth-nek aztán még sok sikeres darabja született, és rangos díjakat hozott.
A Mojo című komédiáját 2018. június 21-én mutatta be a Belvárosi Színházban az Orlai Produkció. Az estén Orlai Tibor a közönséget arról tájékoztatta, hogy Schruff Milán színész az előző napon ételmérgezéssel kórházba került – remélhetőleg nem a színpadon elfogyasztott tortától – ezért szerepét Göttinger Pál, a rendező játssza el.
A gengszter-csapat tagjai természetesen férfiak, macsóságukkal kérkedők, ostoba beceneveikkel gyerekes férfijátékot adnak elő. Van benne szeretet, gyűlölet, ellentét, gyilkosság, felesleges hadakozás, kábítószer, kard és pisztoly – a fiúk játékszerei. Közben szinte végig ocsmány, alvilági párbeszéd, néha humor is megcsillan komolynak vélt küzdelmeikben. 1958-ban, a londoni Soho Atlantic klubjában sztárt csinálnak Silver Johnny-ból, a rock-and-roll énekesből, akiből az alvilág megélhetést remél, hiszen a korabeli fiatalok megőrülnek érte. Érezzük, hogy felfordul a világ. Egy napon azonban a klub tulajdonosát, Ezrát félbevágva találják a kukában. Helyettese, Mickey tovább szövi az alvilági kapcsolatokat. A másik gengszter-csapat vezérét gyanúsítja a gyilkossággal, ugyanakkor telefonon hívogatja. Társai persze kiszúrják a kapcsolatot, de nem sokat tudnak kezdeni a hatalom új birtokosával. A véres leszámolás a csapaton belül is megtörténik… Itt már a humor nagyon feketébe fordul. Nem is lehet tovább fokozni
Butterworth tragikomédiáját Zöldi Gergely fordította, a dramaturg Sediánszky Nóra, a jelmezt Cselényi Nóra, a díszletet Ondraschek Péter, a grafikát (plakátot) Csáfordi László tervezte. Az előadás itthon is siker lesz Göttinger Pál rendezésében, Orlai Tibor produkciójában. A nagyszerű színészek: Csőre Gábor, Nagy Dániel Viktor, Szabó Kimmel Tamás, Lestyán Attila, Hunyadi Máté (és Schruff Milán helyett Göttinger Pál).
16 éven felülieknek és nyelvezete miatt 50 év alattiaknak ajánljuk.
forrás: https://zarojel.hu
Ebben az esztendőben június 21.- én veszi kezdetét a Pécsi Nyári Színház programsorozata. Az augusztus 12.-éig tartó szezonban tizenkét produkciót láthatnak az érdeklődők.
Az első estén Francis Veber Balfácánt vacsorára című vígjátéka kerül színre, Nagy Viktor rendezésében, a Pécsi Nyári Színház és a Pécsi Nemzeti Színház koprodukciójaként.
Pécsi Nyári Színház 2018
Káptalan utcai Szabadtéri Színpad
Előadások kezdete: 21 óra
Június 21., 22., 23., (esőnap:24.), augusztus 9., 10., 11., (12.)
Francis Veber: Balfácánt vacsorára – vígjáték két felvonásban (130 perc)
A Pécsi Nyári Színház és a Pécsi Nemzeti Színház közös produkciója
Rendező: Nagy Viktor
2900.-
Június 26., (28.)
Ken Ludwig: Hajszál híján Hollywood – komédia két felvonásban (110 perc)
A Veres 1 Színház előadása
Rendező: Szurdi Miklós
2900.-
Július 4., (5)
John Osborne: Dühöngő ifjúság – színmű szünet nélkül (90 perc)
Az Orlai Produkció előadása
Rendező: Znamenák István
3900.-
Július 10., (11.)
Jez Butterworth: Mojo – gengszter komédia két felvonásban (150 perc)
Az Orlai Produkció előadása
Rendező: Göttinger Pál
3900.-
Július 12., (augusztus 7.)
Halász Imre-Eisemann Mihály-Békeffi István: Egy csók és más semmi – operett két
felvonásban (140 perc)
A Pesti Művész Színház előadása
Rendező: Straub Dezső
2900.-
Július 13., (16.)
Peter Shaffer: Ki Fut a Nő után, avagy ki után Fut a Nő? – édes hármas-páros játék
két felvonásban (100 perc)
Ivancsics Ilona és Színtársai előadásában
Rendező: Jantyik Csaba
2900.-
Július 14., (15.)
Stéphane Laporte – Patrick Laviosa : Pánik a fedélzeten..! – musical comedy két
felvonásban (150 perc)
A Gergely Theáter előadása
Rendező: Gergely Róbert
2900.-
Július 18., (19.)
Réczei Tamás: Hajnali részegség – szerelmes színmű egy felvonásban (100 perc)
A Szegedi Szabadtéri Játékok előadása
Rendező: Réczei Tamás
2900.-
Július 20., (23.)
L'art pour nyár
A L'art pour l'art Társulat hangsúlyozottan nem karácsonyi műsora! – szünet nélkül
(110 perc)
2900.-
Július 25., (26.)
Szántó Armand – Szécsén Mihály – Fényes Szabolcs: Paprikáscsirke, avagy Stex és
New York – zenés vígjáték két részben (160 perc)
A Gergely Theáter előadása
Rendező: Gergely Róbert
2900.-
Július 28., (29.)
Harsányi Gábor: Bazi nagy magyar lagzi – vígdráma két részben (120 perc)
A Pódium Színház előadása
Rendező: Bednai Natália
2900.-
Augusztus 3., 4., (5.)
Ray Cooney: A miniszter félrelép – bohózat két felvonásban (160 perc)
A Bánfalvy Stúdió előadása
Rendező: Horváth Csaba
3900.-
forrás: https://www.bama.hu/