“KOSZTOLÁNYI RAPPELVE IS RÍMEL” – INTERJÚ GERLITS RÉKÁVAL

Október 3-án mutatja be a Terminál Workhouse társulata a #cafe.desire című előadást, melyet Kosztolányi tárcanovelláiból és mai kordokumentumokból állítottak össze. A darabban Gerlits Réka is játszik, aki ettől az évadtól a független társulat művészeti vezetője. Stílusosan kávézás közben beszélgettünk a kávéházi történetekre épülő bemutatóról, a Terminál Workhouse múltjáról, jelenéről és a színházi világ jövőjéről.

A #cafe.desire már a címében is Kosztlányi kortárs újrafogalmazását sejteti. Mire számíthatnak a nézők?

Dancsecs Ildikó íróval, a Terminál Workhouse alapító tagjával, Kosztolányi tárcanovelláinak gyűjteményét vettük alapul a #cafe.desire előadáshoz. Megkapó a budapesti millenniumi időszak, amikor berobbant a mozi, a repülőgép, a telefon az autó és a kávéházak. Ildikó megmutatta mik azok a novellák, amik ma is aktuálisak lehetnek. Olvasgatva rájöttünk, hogy nemcsak aktuálisak, de lényegében teljesen tükrözik a mai kor problémáit, dilemmáit és kérdéseit. Ezek közé a novellák közé illesztettük be a saját generációnk reflexióit, dilemmáinkat és kérdéseinket: úgymint globális felmelegedés, COVID-19, metoo mozgalom, online és social media, férfi és női egyenjogúság, okostelefon és a mozi; olykor élő zenével, dalokkal vagy improvizációs etűddel támogatva.

A történetet egy budapesti kávéházban játszódik, a szocializáció egyik főhadiszállásán, ahol a nézők egy kis történelmi időutazásban – amikor a történelem legnagyobb vívmányai uralták a levegőt – megtalálják a maguk jelenét is. Nagyon izgalmas anyag lett belőle és nagyon jó játszani.

Az előadásban Molnár Gusztávval játszom, énekelek, rappelek együtt, és aki minket kísér ebben az utazásban zongorán, az Pagonyi András. Az megjelenő zenéket és dalokat mind ő írta, a dalok szövegét pedig közösen.

Mit jelent számotokra Terminal Workhouse név? Miért ezt választottátok?

A miénk egy projektalapú műhely, ahol sok generációnkbeli fiatal dolgozhat, kísérletezhet, gyakorolhat szabadon – innen a Workhouse. Ahogyan egy Terminálban az utasok, mi is valóban várakozunk a közös művészeti terünkben, azonban nem hajóra vagy repülőre, hanem a jelen lehetőségeire, ötletekre, amikre felszállhatunk. 

Mióta létezik a csapat, kik tartoznak a műhelyhez?

A társaság hat éve dolgozik együtt, öt éve pedig jogilag is megtapadt a független színházi térképen. Az alapító tagokból Dancsecs Ildikó, Géczi Zoltán, Kálóczi Orsolya, Molnár Gusztáv és Göttinger Pál ma is oszlopos tagja az alkotó közösségünknek. Persze a legtöbben már korábbról ismerjük egymást, Gusztival azóta vagyunk barátok, hogy osztálytársak voltunk Kaposváron – még a Vidnyánszky éra előtt. A csapatot minden évadban bővítjük és fejlesztjük. Új felszálló tagok Andruskó Marcella (színművésznő, bábművész és rendező), Mészáros Piroska (színművésznő, író), Molvay Norbert (filmrendező, operatőr) és Váradi András (fénymester és technikai guru). 

További utazótársaink előadásainkban: Balogh Zsuzsanna, Dömötör Tamás, Elek Ányos, Herczeg Tamás, Fazakas Júlia, Mészáros András, O. Horváth Sári, Pagonyi András, Rozs Tamás, Sebastián Cortés, Bach Zsófia, Jászter Fanni, Hajdú Fanny, Szőke Zsuzsanna, Lázár Dániel, Bodor Panna, Kovács Brigitta, Oberczián Kinga, Dr. Lénárd Katalin, Szakál Tamás, Valcz Péter és Zöldi Z. Gergely.

Hol találkozhatnak a nézők a Terminál előadásaival?

Jelenleg két futó előadásunk van és három bemutatót tervezünk a 2020/21-es évadban.

Két futó előadásunk van a Szkéné Színházban, Dancsecs Ildikó: M/Ámor, vagy amit akartok, Dömötör Tamás rendezésében, amit már négy éve játszunk telt házak előtt, valamint Daniel Bānulescu műve alapján O. Horváth Sári: Szeretett vezérünk című előadásunk, Valcz Péter rendezésében, amit a múlt év szeptemberében bemutatott ősbemutatónk. 

Az évadban első bemutatónk a már említett #cafe.desire Kosztolányi tárcanovellái alapján készült, alter zenés-, irodalmi est. Időutazás a millenniumi Budapesten és a kor kávéházi életében. Kávéházakban szeretnénk játszani, hiszen a kávéház az emberek reggeli, nappali és esti szocializációjának egyik központi helyszíne úgy ahogy ez az 1900 években is volt. A régi nagyok is ide jártak. Itt írtak, beszélgettek és szórakoztak. Karinthy, Kosztolányi, Füst, Rejtő.

A mi kávéházunkban a női alakokat jómagam, a férfit Molnár Gusztáv alakítja, a zenéért pedig Pagonyi András zongorista zeneszerző a felelős. A bemutatót október 3-án tartjuk az Óvóhelyen, a tavaly indult Bartók Béla úti játszóhelyen.

A 209. oldal című második bemutatónk egy színházi nevelési előadás a Terminál Workhouse és Cortés Sebastián rendező, valamint a tatabányai Jászai Mari Színház együttműködésében jön létre. A produkció keretét a jelenlegi ifjúsági korosztály körében töretlen népszerűségnek örvendő, ugyanakkor mélyen az emberi viszonyrendszerekről szóló toposz, a vámpír figurája adja, és olyan, a fiatalokat közvetlenül érintő problémákról kíván beszélni, mint a magány, az iskolai zaklatás, az önazonosság keresése. Az előadásban Bach Zsófia, Jászter Fanni, Kálóczi Orsolya játszanak.

Gond-os-kodó munkacímű projektünk a harmadik produkciónk az évadban, amely egy szórakoztató, korosztályosított előadás a verbális abúzusról, illetve annak felismeréséről és kezeléséről szól. Mit jelent, hogy korosztályosított? A verbális bántalmazás jelen van társadalmunkban kicsi gyerekkortól, kisiskolás, gimnazista és a felnőttkorban egyaránt. Minden korosztályt máshogyan kell megfogni és együtt dolgozni a felismeréstől kezdve, a megoldáson át, a szemlélői segítségig.

Másképpen kell kezelni a „digi-dagi-daganat” csúfolódását, és a „csinos vagy szívem, de picit azért még fogynod kéne ehhez a ruhához” megjegyzését. Ez egy olyan probléma, ami bárkit, bármilyen korban érinthet.

Amitől még inkább különleges az előadás, hogy a próbafolyamatot végig kíséri Dr. Lénárd Katalin pszichológus, aki tréninget tart az alkotókkal a verbális abúzusról és annak kezeléséről. Ezt a zenés, interaktív, improvizációs, feldolgozó előadást a Bejárat, családi közösségi térben mutatjuk be jövő januárban és főleg utazó előadásnak szánjuk iskolai intézményekbe, fesztiválokra országszerte. Két alkotóval, dolgozom együtt a Terminál Workhouse Gond-od-kodó előadásában Elek Ányossal és Molnár Gusztávval. 

Ettől az évadtól a Terminál művészeti vezetői feladatait is vállaltad. Milyen kihívásokat tartogatszámodra a következő időszak? 

Elmúlt az az idő, amikor a színésznek az az egy feladata van, hogy játsszon. Korábban munkáról munkára sodródtam, de valahogy ugyanazon a sinus-cosinus görbén. Szükségem volt arra, hogy materiálisabb rétegekben is képes legyek mozogni. Érdekelt a szervezés, az adminisztráció, a pályázás. Ez mind magasabb szintre emelte bennem az önmegvalósítást és az önkifejezést. 

Egyre több szervezési feladatot igyekeztem ellátni a Terminálnál, amit a többiek is hálásan fogadtak. Az első projekt, amit elejétől a végéig én vittem végig, az tavaly a Vajdahunyad Várban rendezett Drakula estünk volt, ahol egy nagyon izgalmas összművészeti, mozgószínházi előadást hoztam létre a Terminál társulatával. Több mint 3000-en látták és a visszajelzés is remek volt. Ami érdekel, hogy építhessek valami olyat, aminek hiszem, hogy tényleg van értéke, hogy emelje a független szféra színvonalát. Tisztelem és becsülöm a klasszikus színházat, de azt hiszem ez a luxus maradjon a kőszínházaké és

hiszek abban a színházban, ahol a negyedik fal ledől és 3D-s színház helyett 4D-s közösség jön létre a nézőkkel. Ahol a néző érezheti, hogy nem csak részese az előadásnak, de az előadás kíváncsi rá és vele együtt építkezik.

Tanulom még ezeket a folyamatokat. Nem könnyű függetlennek lenni. Ám sokkal több értelmet adott eddig, mint bármilyen szerep. Szerencsénk, hogy a Manna ernyőszervezetként a kezdetektől kezdve mögöttünk áll és támogat minket mindenben, és több előadásunk létrehozásában koprodukciós partnerként is jelen voltak.

Beleférnek más feladatok is az idődbe, energiádba, vagy most csak a Terminálra koncentrálsz? 

A Terminál művészeti vezetői feladataiba boldogan vetettem bele magam évad elején, de az itteni munka mellett játszom még a Karinthy Színházban és nem utolsó sorban két kicsi gyermek édesanyja vagyok.

Az időm nagy részét azonban a családom mellett most Terminál útjának egyengetése és kijelölése tölti ki.

A színház mai helyzete globálisan olyan kihívások elé állította a szakmát, amiben kevés esélye van egy olyan kicsi társulatnak vagy munkaközösségnek akár a fennmaradásra is, mint a miénk. Lehet, hogy az a színház, amelyben tapasztalatilag eddig léteztünk talán soha, vagy még sokáig nem térhet vissza. Így nyitottnak kell lenni és alkalmazkodni az új lehetőségekhez.

Elvégeztem a Manna hiánypótló szakmai képzését a tavaszi kényszerpihenő alatt, ami megismertette velünk a színházi élet mögötti adminisztratív és kreatív tervezési folyamatokat. De továbbra is fontos számomra, hogy képezzem magam, úgyhogy októbertől a KortársPR csapatának PR és marketing képzésben is részt veszek.

A te színészi pályádon mit jelent ennek a független társulatnak a tagjaként jelen lenni? 

Az Alföldi vezette Nemzeti Színház tagja voltam, ami szakmailag fantasztikus volt, mert olyan legendákkal állhattam egy színpadon, mint Garas Dezső, Törőcsik Mari, Molnár Piroska, Hollósi Frigyes, Udvaros Dorottya, Kulka János. Majd véget ért ez a Nemzeti, Molnár Gusztáv pedig hívott, hogy legyek tagja egy formálódó, új, alternatív, független csapatnak. Izgalmasnak tűnt és hiányzott a műhelymunka. Azt gondoltam, hogy nem is lesz más feladatom, mint megtanulni a szöveget és játszani. Tévedtem. És akkor beleszerettem a független színházba.

Minden nehézsége és akadálya csak még magasabb érdemet tulajdonított a tapsnak, amit az előadás után kaptunk.

A szabad szó és kifejezés, a munka intimitása, és az, hogy a színpadon lévő díszlet minden csavarjához személyes közöd van, hisz te magad tekerted aznap este a helyére, csodálatos.

forrás: https://szinhaz.online/

Villáminterjú a Terminál Workhouse honlapjáról

Színész-rendező? 

Rendező. Az a hivatásom, a tanult szakmám és a foglalkozásom is. A színészet egy kisebb-nagyobb rendszerességgel bekövetkező mulatságos félreértés csak. (Majd egyszer kipuffogom magunk között magamat azon, hogy ha egy színész rendezni kezd, az teljesen magától értetődik, egyébként számomra is, de ha egy rendező játszik, mindenkinek felszalad a szemöldöke. De mondom, ez puffogás lenne csak, nem igazán fontos kérdés. Szeretek játszani, és el is boldogulok bizonyos feladványokkal, de azért a színészet mindig az marad nekem, ami most is: tanulmányi kirándulás.)

Rendezőként a próbafolyamat melyik részét kedveled leginkább?

A második-harmadik hetet. Amikor már nem a kezdeti tapogatózás van, de még nem kell félni, hogy véletlenül készen lesz. Simán csak be lehet menni, és dolgozni.

Mi az eddigi legfontosabb cselekedeted? 

Elvettem feleségül a feleségemet, Grisnik Petra színésznőt. Abszolúte semmi fontosabb nem történt velem eddig, persze még remélhetőleg sok van hátra.

Te és a Terminál?

Alkotóként távol vagyok a Termináltól, már úgy csapódtam oda eleve, hogy ez még egy ideig így is lesz. Az önmagát feltaláló új intézmény érdekel az egészben, ahogy a körülöttünk lassan erodálódó színházi struktúra háta mögött egy közös akarás mentén szövetkező fiatal színházi emberek feltalálják a semmiből azt a formát, amiben működni tudnak. Lassan megy, nem mondom, de hát nem sietünk sehova. És öt-tíz-húsz-harminc év múlva is élni fogunk még – elemi érdekünk, hogy értsünk az intézményesüléshez, mert ezt nem tanítják meg az iskolában. És egyébként idekinn se. Fel kell találni tulajdonképp a semmiből. Izgalmas dolog. Mivel én kezelem a netes cuccokat, ezt a kis intézménnyé válást, a belső-külső kommunikációt mind közelről látom, még ha nem is nagyon beszélek bele. De nem is lustálkodom: idén elszerződtem Nyíregyházára főrendezőnek, szóval a kőszínházi terepen is nagyon komoly tanulmányokat végzek közben ezekben az években. Azalatt a Terminál is tanul, nemesedik, dörzsöltebbé válik. Alig várom, hogy a két szál, kétféle tudás, kétféle begyűlt vastartalék összeérjen majd valamikor. És akkor csinálhassunk egy olyan színházat, amilyet eleve szerettünk volna.

A legszebb kép?

George Bellows: Men of the Docks (1912)

forrás: http://www.terminalworkhouse.hu

Turbuly Lilla: Megint jönnek, kvártélyoznak…

Beszámoló a IV. ZA-KO Fesztiválról – 1. rész

Váljon kortárs fogalommá is a ZA-KO!

Zalaegerszeg nem bővelkedik műemlékekben, így azt a keveset kell nagyon megbecsülni, ami van. Ezek közé tartozik a Mária Terézia korabeli, eredetileg katonák elszállásolására épült Kvártélyház, amelyhez a XIX. században újabb épületek kapcsolódtak, így alakult ki az a zárt belső udvar, ahol immár tíz éve nyári színház működik. A program sokáig közismert zenés színdarabokból állt össze, amelyekben a helyi színészek játszottak, többnyire teltházzal. Ez az irány továbbra is megmaradt, minden évben tartanak egy új bemutatót – most ez aCsárdáskirálynő lesz Tompagábor Kornél rendezésében –, és tovább játsszák az elmúlt néhány év bemutatóit, idén A padlást és a Komámasszony, hol a stukker?-t. Ezen a nyáron még konkurenciájuk sincs, mivel a várostól tíz kilométerre lévő, felújított egervári várkastélyban nem tartanak színházi előadásokat. (Tavaly a Turay Ida Színház gyakorlatilag az egész repertoárját eljátszotta Egerváron.)

A Kvártélyház egy idő után a saját produkciók mellé néhány vendégelőadást is hívott, így kerültek kapcsolatba a Manna Kulturális Egyesülettel. Négy évvel ezelőtt közösen pályáztak egy fesztiválra, azzal a céllal, hogy olyan független színházi előadásokat hozzanak el a városba, amilyeneket év közben itt nem láthat a közönség. Nem nyertek, de a lelkesedés tovább vitte őket, így jött létre 2013-ban az első ZA-KO Fesztivál. Érdekes adalék, hogy a nevet Gáspár Anna, a Manna vezetője találta ki, úgy, hogy fogalma sem volt róla, ez a név nagyon mást jelent az egerszegieknek: a Zalaegerszegi Ruhagyár siker- és bukástörténetét, a kísértetkastéllyá vált, varjúrajok tanyájává lett, omló-romló épületet, sok család személyes történetét. A szervezők mégis úgy döntöttek, maradjon a név, váljon kortárs fogalommá is a ZA-KO.

A fesztivál tehát elindult, és most a negyedik évében jár. Tavaly már lehetett reménykedni, hogy kezd beépülni a város köztudatába, az év közben színházba járók (a városi színháznak tízezer bérletese van, igaz, az egész megyéből, sőt, a megyehatáron túlról is) egy – egyelőre nem túl nagy – része feltűnt itt is. Voltak teltházas előadások, és igen szellős nézőterek.

Idén a Katona József Színház Cosí fan tutte operabeavatója sajnos az utóbbi kategóriába tartozott, pedig aki ott volt, biztosan közelebb került ehhez az operához és magához a műfajhoz is. Göttinger Pál rendező a színház felől közelített a darabhoz, a cselekményt, a szituációkat, a karakterek motivációit fejtette fel cseppet sem iskolás, oldott és szórakoztató kommentárjaiban. Ötletes, egyszerű színpadkép szolgálta a játékot, mozgatható paravánokkal, a színészek mai öltözetén csak néhány részlet (zsabó, válldísz) utalt a XVIII. századra. A zenei kíséretet Dinyés Dániel pianínójátéka adta. Ahogy sorjáztak a jelenetek és a kommentárok, fokozatosan létrejött a színpad és a közönség között valami jóféle cinkosság, a beavatódás-beavatottság érzete. Talán attól, hogy ez a forma hozzásegíti a nézőt, hogy egyszerre tudjon kívülről ránézni a darabra, és bevonódni annak világába. Különleges élmény az is, ahogy a két prózai színész, Pálmai Anna és Kálid Artúr kiváló énekesi (de nem operaénekesi) teljesítménye együtt szólal meg a profi operaénekesekével (Kolonits Klára, Szolnoki Apollónia, Varga Donát, Cseh Antal). És viszont: együtt látjuk az ő – jellegében elütő – színjátszásukat egy másfajta színjátszással. Ez a kétféleség azonban egyáltalán nem zavaró, inkább külön színe-értéke az előadásnak. Zalaegerszegen nincs hagyománya az operának, egy kísérletre emlékszem: úgy 20 évvel ezelőtt hirdettek egy operabérletet a Hevesi Sándor Színházban, ahová népszerű darabokat hoztak el, nem akkora sikerrel, hogy folytatása legyen. A Kvártélyház udvarán pedig ez volt az első kísérlet. Aki ott volt, annak élmény és öröm. Ráadásul az is kiderült, hogy ebben a térben kifejezetten jól szól az opera. Jó lenne, ha erről máskor többen is megbizonyosodhatnának.

Egy nemrégiben alakult társulat, a Terminál Workhouse első előadását hozta el Zalaegerszegre. A M/Ámor, vagy amit akartok a Szentivánéji álom átirata. Dancsecs Ildikó szövegkönyve egy magyar faluba, Makkoshotykára telepíti Shakespeare karaktereit. A mesteremberek itt a helyi kocsmában múlatják az időt, részint kocsmárosként, részint közmunkásként. A házasodni készülő fiatalok pedig életükön kívül a helyi notabilitások – a polgármester és a volt tsz-elnök – vagyonát is közös mederbe terelnék. Egressy Zoltán Irgácsa (a Portugál képzelt helyszíne) előtt, és azóta is a falusi kocsma kedvelt helyszín a kortárs szerzők körében. Ebben az előadásban (is) megtelik élettel, éles kontúrokkal megrajzolt karakterekkel. Ez az atmoszférateremtés talán az előadás legnagyobb erénye, amihez minden szereplő hozzáteszi a magáét. A színészek egyébként váltogatják a szerepeket, így például Molnár Gusztáv alkesz közmunkásból vőlegénnyé alakul, Gerlits Réka pincérnőből menyasszonnyá. Utóbbi szerepében találja kevésbé a helyét: ez az ara szinte folyamatosan kiabál, ordít, így elvesznek az alakításból az árnyalatok. Géczi Zoltán kocsmárosából a menyasszony szerelme lesz, Simon Attila pedig nem csupán modern Ámorként itatja a varázserejű pálinkát, de zenél is. Számomra Bakonyi Alexa volt az előadás felfedezettje, akit még nem láttam színpadon, és aki mindkét szerepében színesen, energikusan, látható játékkedvvel volt jelen. Humoros, szerethető előadás született, érezhetően társulati összmunkából (rendezőt nem is tüntet fel a színlap), ami első munkának mindenképpen ígéretes. És hogy nem marad egyke, az már biztos, mivel még a tavasszal láttam tőlük második produkciójukat, az Emigránsokat (rendező: Mucsi Zoltán), és készülnek az őszi, harmadik bemutatóra is.

A gyerekek először egy klasszikust láthattak, a János vitézt az Apró Színház előadásában és rendezésében, amit a vasárnapi hidegfront miatt nem a Kvártélyházban, hanem az Ady moziban játszottak. A népdalokra, néptáncra és mozgásszínházi elemekre építő előadásnak ez a része az erősebb, szövegmondásban, színészi teljesítményben azonban az előadók eltérő teljesítményt nyújtottak. Az egy órába sűrített történet végig lekötötte a gyerekeket, és ha voltak is néha üresjáratok, valamint a sűrítés miatt dramaturgiai buktatók – néhány rákérdezéssel szülőhöz, nagymamához – a történetet is tudták követni.

Minden évben van egy zenés előadás is, ez idén a Hernádi pont volt (ezt nem itt, hanem néhány héttel ezelőtt Budapesten láttam). Hernádi Judit zenés élettörténete Pelsőczy Réka rendezésében elsősorban a színésznő önazonos, sallangmentes jelenléte miatt tud hatni. Kiállni a közönség elé, felvállalni a színésznők rémálmát, a múló időt, a magán- és a szakmai élet fontos fordulópontjait, szerep nélkül adni önmagát – komoly teljesítmény, amire csak kevesen képesek. Hernádi Judit igen.

Ahogy látható, a fesztivál első felét a műfaji sokszínűség jellemezte. Közös pontjuk a zene, és az, hogy egy nyitott, érdeklődő néző „repertoárjába” mindegyik beleférhet. Kicsit szomorú tapasztalat, hogy ilyen nyitott, érdeklődő nézőből most mintha kevesebb lenne Zalaegerszegen. Lehet, hogy a foci EB jelenti a konkurenciát, lehet, hogy a minimálisan, de mégiscsak megemelt jegyárak is közrejátszanak ebben, nem tudom. Csak reménykedem, hogy a fesztivál második felében változik a helyzet.

IV. ZAlaegerszegi-KOrtárs Művészeti Fesztivál, Zalaegerszeg, 2016. július 1-10.

2016. július 6.

forrás: http://kutszelistilus.hu/

Az atomfizikától a színházig

Molnár Gusztáv egy Komárom melletti kis faluban Aranyoson nőtt fel, majd kis híján Csehországban lett a kvarkok, mezonok és barionok nagy szakértője. Ehelyett inkább egy kaposvári vonatút alatt felkészült a színész szak első rostájára és továbbjutott. A második, bentlakós forduló alatt elköltötte az összes pénzét, mert biztos volt benne, hogy nem jut tovább a harmadikra, de végül fel is vették.

A főiskolát követő évben Pesten dolgozott, majd a Szputnyik Hajózási Társasággal járta a világot négy évadon át. Nagyon meghatározó volt számára a közös munka Bodó Viktorral. Aztán szakmai kíváncsiságból és családi okokból Miskolca szerződött, ahol megszületett a kisfia. A videóban beszél a független csapatok és a kőszínházak közti különbségekről és hogy miért döntött úgy, társulatot alapít, Terminal Workhouse néven.

A csapat alapjait párjával, Dancsecs Ildikóval közösen rakják le, miközben az egyesület mind a tíz tagja laza együttműködésben segíti egymást. Első bemutatójuk Mrozek Emigránsok című abszurd drámája, amiben egy értelmiségi és egy melós szilveszter estéjét láthatjuk valahol nagyon messze szülőföldjüktől. Az előadást Mucsi Zoltán rendezte, márciustól a Stúdió K-ban lesz látható. A projektet Gusztáv hívta életre, Géczi Zoltánnal ketten játsszák, a Manna segítségével jött létre. A csapat másik idei bemutatója, szintén a Mannával közösen, a Szentandrásnapi mámor, ami egy Shakespeare parafrázis. A Sanyi és Aranka Színházban játssza Gerlits Réka, Bakonyi Alexa, Géczi Zoltán és Molnár Gusztáv.

A videóban beszél arról, hogy szerinte érdemes klasszikusokhoz nyúlni, a világirodalom nem véletlenül az, ami. Mesél azokról a témákról, amik foglalkoztatják: a cigányság és a gyűlölet. Nem foglalkozik pártpolitikával, ennek fényében a szakmai megosztottság sem érdekli. A Poszt ügyvezetői pályázatán szurkolt a Komáromi-Göttinger-Lévai triónak, mivel Göttinger Pali is a Terminal Workhouse tagja, Guszti jó gondolkodású embernek tartja.

A nézők a Szkéné Színházban is láthatják nemsokára a Nézőművészeti Kft. új előadásában, az EztRádban, amit Scherer Péter rendez.

forrás: http://www.potszekfoglalo.hu