Júniusban mutatta be az Orlai Produkció Göttinger Pál A nulladik perc című darabját a szerző rendezésében, ez adta beszélgetésünk apropóját. A cikk apróbb SPOILEREKET tartalmaz a darabról.
– Igazi reneszánsz ember vagy. Zenélsz, játszol, rendezel, írsz. Ha be kell mutatkoznod valahol, mit mondasz, mi a foglalkozásod?
– A rendezőt használom, arról van a papírom, és azzal is foglalkozom legtöbbet. A munkám fele a rendezés, a maradék minden más.
Már a pályám elején látszott, hogy főleg szabadúszó leszek, ezért tudatosan próbáltam az évek alatt úgy berendezkedni, hogy legyen mozgásterem az életem alakításában, mert vendégrendezőnek lenni elég kiszolgáltatott dolog, és a kényszerpálya kiöli az életkedvet is.
Például gyerekkoromban sokat játszottam, aztán a rendezőszak évei alatt és a pályám elején egyáltalán nem. Utána elkezdtem játszani a Telefondoktort, és akkor tíz évig nem is csináltam szinte semmi mást színészként, viszont elkezdtem az impróval foglalkozni.
Közben végig zenéltem is. Mostanában megint többet játszom, viszont egyáltalán nem zenélek már. Szóval a rendezésen túli életemben van valamelyes jótékony hullámzás, ami ad egy kis friss levegőt, tudok egy pohár tiszta vizet inni valamiből, ami teljesen más, mint amivel egyébként foglalkozom.
– Nagyon szimpatikus számomra a rendezői ars poeticád, hogy tudniillik a darab a fontos, nem a rendezői vízió. Amikor a saját darabodat rendezed, változik ez?
– Azért ez nem kinyilatkoztatás, semmi általános nem következik belőle, csak az, hogy én magam ebben érzem magam igazán jól. Rajongója (és lehetőség szerint nézője) vagyok vízionárius, nagy rendezőknek, nálam fiatalabbaknak is – de egy idő után világos lett, hogy én magam nem a rendezői, hanem az írót képviselő színházban vagyok komfortos.
Azért is, mert én főleg az angol hagyományt tanultam, ami nagyon íróközpontú színházfajta. Azok felhasználásra írt darabok, sokszáz éves, de élő színi hagyományból táplálkoznak, árad belőlük a színi mesterségbeli tudás, a kipróbáltság, ami nekem nagyon kézre áll, mert ezen a téren kevesebb bennem a kísérletező kedv.
Ezzel a fajta alkotókedvvel is írok. Kényszerből kezdtem, még a COVID alatt, 2020-ban írtam az első darabot a Kőszegi Várszínház megtisztelő felkérésére – aztán követte a többi, eddig összesen öt. Nagy örömömre úgy írhattam az összes szövegemet, hogy mindent tudtam előre, még azt is, hogy hányat fog menni.
Ez óriási luxus ahhoz képest, ahogy Magyarországon az írók írnak. Nem panaszkodom.
– Tudtad, hogy nem a fióknak írsz.
– Igen, ez is fontos. De én minden mást is tudtam előre, a játékteret, a színészeket, hogy szabadtéri színháznál hol tart majd a naplemente a kezdéskor, tehát tényleg mindent. Ez korlátozónak hangzik, de engem inspirálnak a játékos dolgok, a minden előfeltételt ügyesen tudomásul vevő, de mégis szabadnak megmaradó előadásban érzem jól magam.
Az is játékosságból adódott, hogy mindig úgy csináltam, mintha ezek a darabok külföldi szerzők művei lennének – műfordításban. Az öreghíd alatt az egy képzeletbeli ír darab, a Bogáncsvirág skót, a Manőver svéd. A nulladik perc Párizsban játszódik és operai szüzséjű, mintha egy olasz operalibrettó vagy egy francia darab kajla szerelemgyermeke lenne.
A próbákon azzal szórakoztattuk egymást, hogy „fordítási hibákat” találtunk fel. A szereplő valahol azt mondja, „tökmindegy”, ami egy 1900-ban játszódó darabnak nem áll nagyon jól, sem az, hogy „pacák”, de ilyenkor azt mondtuk, hogy lám, a „műfordító” így oldotta meg, mert nagyon tiszta jelentést akart.
– Azt mondod, minden darabod úgy indult, hogy adottak voltak a keretek, a feltételek. A nulladik perc hogyan indult?
– Az Orlai Produkciónál kegyelmi helyzetben vagyok. Itt nincs kimondott társulat, de van egy körülötte bolyongó alkotócsapat, hol szorosabban, hol tágabban, és ebből a cirkulációból én számítok a legrégebbinek, 2011 óta vagyok ott. Ismerem a darabválasztás kínjait, a működésből adódó nagyon speciális (és gyorsan változó) szükségleteket, amelyekkel a drámairodalom nyilván nem tudja tartani a lépést – a végül megtalált anyag valamit nagyon fog tudni, valakinek nagyon jó lesz, de óhatatlanul lesznek benne kompromisszmok is.
Aztán a járvány után kezdtünk Orlai Tiborral beszélgetni erről, hogy mi lenne, ha fordítva csinálnánk?
Odajárulok az asztalához, mint egy rajzfilmben a főpincér, és felveszem a rendelést: ennyi szereplő legyen benne, ezek a kollégák játsszák, ilyen hosszú legyen, ezt és ezt kell tudnia.
Gyártsuk gombhoz a kabátot.
Végül tavaly, kicsit több mint egy éve szállt fel a fehér füst, én köszönettel felírtam a kívánságokat, visszamentem a konyhába, és egy év múlva szervíroztam a színdarabot. Amiben van biztonsági játék is (nagyon jó színészekről van szó, amint komédiát játszanak, szóval nem aggódtunk nagyon), de kaland is, mert melodráma lett végül a műfaja, ami az Orlainál azért nem jellemző. Nagyon hálás vagyok a lehetőségért, és nagy örömmel dolgoztam rajta.
– Nekem kicsit olyan volt A nulladik perc, mintha Rejtő Jenő ír drámát írna.
– Biztos nem véletlen, én nagyon szeretem az íreket, sok ír darabbal dolgoztam, az ír zene is fontos számomra, és az évtizedek alatt volt is alkalmam elmélyülni a meséikben.
Nagyon sajátomnak érzem a történétmesélésnek ezt a módját, ahol a misztikus és a nagyon földhözragadt, az erőszakos és a játékos egyszerre van jelen.
A durvaság ugyanakkor távol áll tőlem. Az én történeteim szelídebbek.
Nem akarom letaglózni a nézőt a székében.
És nem azért, mintha én magam az ilyesmit ne venném nézőként időnként jó néven, csak úgy érzem, hogy a szelíd történetből van kevesebb manapság.
Rejtő Jenő már csak azért is fel fog merülni, mert 1900 környékén járunk Párizsban, még megvan a gyarmatbirodalom, van katonaszereplőnk is, ráadásul az egész egy kikötőben játszódik. Adottak a rejtői díszletek akkor is, ha én magam nem is gondoltam erre írás közben. De ahogy a fantáziám munkálkodik, abban nyilván ott van minden, amit valaha olvastam, és nem is akarok ellenállni ezeknek az hatásoknak – az eredetiség nem foglalkoztat túlságosan.
– Ezek mind inspiráció-források, egyik a másikat „kikönnyíti”. Amikor nem tudom, hogyan folytatódjon a történetem, akkor rájövök, hogy nahát, van itt egy másik szereplőm, akit már rég nem hoztam be. Jaj de jó, akkor ezt a feladatot majd ő megoldja. Vagy amikor van egy fontos mondat, ami odakívánkozik, akkor azt választom, aki kevesebbet beszélt, mert az ő megszólalása többet fog érni.
Itt most a szereplőgárda volt az első adottság, utána pedig A köpeny című opera Puccinitől, amit néhány évvel ezelőtt megrendeztem a szegedi színház számára László Boldizsár és Bordás Barbara főszereplésével. Szerettem azt az előadást, de úgy éreztem, maradt bennem mondandó a történetével kapcsolatban. Ráadásul nálam az írás úgy működik, hogy kiválasztok egy nagyon pici részletet, és azt bontom ki, mintha stílusgyakorlat lenne.
A nulladik percnél ebből A köpeny című operából vettem ezt a részletet, ahol a hajón a nő azt mondja, bemegyek, lefekszem, gyere utánam, ha gondolod. Addigra a házaspár már túl van egy beszélgetésen, ami ugyan nem nagyon explicit, de amiből sejthető, hogy a férj már tud a felesége hűtlenségéről.
Két nagyon feszült ember néz szembe egymással, ők sem tudják igazán eldönteni, hogy akkor most végülis szembesítették-e egymást. És akkor a nő úgy dönt: ne is döntsük el, hanem bemegyek a kabinba, és ha utánam jössz, abból tudni fogok mindent.
Amíg a lány bent van és vár, ez a mi darabunk kiindulópontja. Egy lenullázódás, egy nulladik perc. Az eddigi életnek nyilvánvalóan vége, de hogy egy új élet elkezdődhet-e, az azon múlik, hogy a férj bejön azon a kabinajtón, vagy sem.
Nekem a hűség nagy témám, és itt nem is elsősorban a házastársi hűségre gondolok, hanem arra, amikor azért fordítunk hátat egymásnak, mert megbízunk a másikban.
Ez majdnem minden színdarabban felbukkan, amit valaha csináltam.
Pláne ebben a mai világban, ahol olyan nehéz tájékozódni, a régi bizalmak, szövetségek nagyon fontosak számomra, mert ezeken érzem a társadalomban a legnagyobb sebet. A nagy közmegegyezések nem működnek már. Minden relatív, minden visszacsinálható.
Amikor kezdtem a pályámat, akkor egy elszúrt dolgot még nem lehetett annyival elintézni, hogy „bocs”. Ma már nincsenek megkérdőjelezhetetlen dolgok, és ez engem rendkívül foglalkoztat. Nem azért, mert keseregni szeretnék, hanem tényleg kíváncsi vagyok, hogy ez hogy lett. A nulladik perc is ezt járja körül. Hogy amikor sebet kap a teljes és feltétel nélküli bizalom, akkor utána mi van.
– Körmendi Jánosnak volt az a nagy mondása, hogy nincs kis szerep, csak rossz színész. De A nulladik percben tényleg nincs kis szerep. Mindenki fontos a történet szempontjából, és sok játékot, rivaldafényt kap minden színész.
– Ez ugyan soha nincs rendesen kimondva, de a színházi hagyomány mégis az, hogy vannak, akiket úgy csúfolunk, a „főszereplő szakosok”, és vannak a karakterszínészek.
Én a karakterszínészek világát csodálatosnak találom.
Na ez például egy nagy, évszázadok óta töretlen hagyomány. A néhány mondatból, gesztusból egész sorsokat ábrázolni képes színészek, én ezt nagyon szeretem nézni, csinálni és rendezni is. Szinte inspirálóbb, mint a főszereplők sok jelenetben kifejtett vívódása a saját történetükkel.
– A színészeket bevontad az alkotói folyamatba?
– Nem. Én nem csinálok olyat, hogy összeimprózzuk és aztán megírom. Nekem valahogy az esik jól – gőgből vagy hiúságból, vagy csak azért, mert az az alkat vagyok, aki szeret felelősséget vállalni –, hogy azt állítom, ez egy kész szöveg. Le van írva az egész, és azt kezdjük el próbálni – és amikor a próbán valami pontatlanság adódik, akkor szabatosan el tudom mondani, hogy az miért más, mint amit én szerettem volna.
Ugyanakkor nem vagyok diktatórikus. Hagyom, hogy a színészek beavatkozzanak, ha olyan van.
A Manővert például nem én rendeztem Kőszegen, hanem Horváth Illés, aki sokat változtatott rajta, kihúzta majdnem a felét, megváltoztatta a végét, és egy szavam sem volt. Ott azt élveztem, hogy valaki másnak más jutott róla az eszébe.
Az előadás végén egy kolléga, akinek nem tetszett a befejezés, engem talált meg a premierbulin a panaszával, én meg derűsen mondhattam, hogy kérdezze meg a rendezőt, az én példányomban nem ez van. Ő szörnyülködött, én nevettem. Engem nem zavart ez.
– Feleséged, Grisnik Petra játssza Pötyi mamát. Petrát azért bevontad az írásba, vagy ő is csak az olvasópróbán látta a szöveget?
– Azért volt előtte tesztolvasás, és nem csak Petrával.Dorottya is elolvasta előre, Pataki Feri is, de például László Lili nem.
Ha valahol megakadok, akkor ki szoktam kérni Petra tanácsát, mert nagyon nagy szaktudású színész, sokat tud a hatásról. Beszélgetünk róla, azzal együtt, hogy a szakmát azért általában megpróbáljuk nem hazavinni.
Például ahol most, az interjú alatt vagyok, ez egy olyan dolgozószoba, ami egy kicsi házikóban van, a kertünk végében. Nem megyek be a nagyházba dolgozni, és ha Petrával szeretnénk munkáról beszélgetni, akkor ő is átjön ide.
Nem szakmázunk ott, „ahol mások esznek”.
A Pötyi mama egyébként Petra találmánya, színdarabtól független karakter, jóval korábban létezett, mint ez a darab. Sőt, korábban, mint Az öreghíd alatt című másik, amiben először felbukkant. Ráadásul az a Brexit idején játszódik Észak-Írországban, tehát ő egy afféle időn és történelmen kívüli szereplő, inkább allegorikus figura, mint élőlény.
Ha lesz egy darab arról, hogy ledobták a bombát, és minden elpusztult, akkor a pernye alól egyszer csak felcsapódik majd egy deszkaajtó, előmászik a Pötyi mama és elkezd reggelit csinálni. A többi túlélők döbbenten kérdik majd, hogy „Ma is lesz reggeli?” És akkor a Pötyi mama majd mindenkit leszid: „Persze hogy lesz, mikor nem volt?!” Ő nagy hősöm nekem, még más színdarabokba is belekívánkozik. Meglátjuk.
– Az előadás húzóneve kétségtelenül Udvaros Dorottya. Milyen volt vele dolgozni?
– Számomra nagy találkozás volt. Egyrészt közelről látni dolgozni önmagában is felér egy főiskolai mesterkurzussal. Másrészt úgy vettem észre, ő is olyan, mint én: a döntések embere. Amikor eldöntötte, hogy vállalja a munkát, onnantól teljesen beleáll.
Nagyon sok olyan nagy színész van, aki egy szerepet hajlandó ugyan eljátszani, de vannak feltételei. Dorottya egyáltalán nem ilyen, ami nekem nagyon jól esett. Simán mondhatott volna nemet is, hiszen a darab még nem is létezett, amikor elvállalta.
De ami a legcsodálatosabb: Dorottya nagyon nagy próbagép, amit élvezet volt végignézni. A státuszából adódóan az is elég volna, ha csak bemenne, és olyan lenne, amilyen szokott, azzal is nagy sikere lenne. Nincs rákényszerülve, hogy igyekezzen.
Ebből viszont az következik, hogy minden igyekezet, amit beletesz, az igazi.
Tényleg azt akarja, hogy az a pillanat jól sikerüljön, vagy hogy az a szereplő az adott nyíltszíni döntés pillanatában színesebb, izgalmasabb legyen. Töri magát érte. Minden mással összehasonlíthatatlan érzés volt látni, ahogy az általam elképzelt szereplő életre keltésén munkálkodik, az ő igazságát próbálja megtalálni. A végére persze többet tudott róla, mint én, de ez így is van rendjén.
– Akik a cikk hatására kedvet kaptak megnézni a darabot, hol tehetik meg a nyáron, illetve ősztől?
– Nyáron utazgatunk vele. Lesz Kisvárdán, Debrecenben és az Ördögkatlan Fesztiválon is, ősztől pedig Budapesten a Belvárosi Színházban.
– Van-e új projekt a láthatáron?
– Kimondottan írói természetűek is vannak, de azokról még nem beszélhetek. De lesznek jövőre olyan előadások is, ahol nem én vagyok a szerző, de a szövegkönyv kialakításában részt veszek. Tehát inkább dramaturgi, szöveggondozói feladatok.
Az egyik Légrádi Gergely új színdarabja, ezt Szombathelyen fogjuk játszani. Egy színházi metoo-történet, Énis, teis a címe.
Közben a Mesterkurzus című darabot készítjük elő a Thália Színház számára, ott Molnár Piroska lesz a főszereplő. Olyan előadást szeretnénk, ami nagyon személyesen Piroska köré épül.
Ezt jövő májusban mutatjuk be, de addig még megyek Nyíregyházára és Tatabányára is. Tatabányán az eddig felsoroltakhoz képest az lesz a különbség, hogy ott egy nagyon komolyan megcsinált darabot csinálok majd, amihez nem kell, nem is szabad hozzányúlni. Ez Dragomán György Kalucsni című alkotása.
Színészként pedig a Hyppolitban fogok próbálni jövő nyáron. Hogy ott mekkora lesz a szabadságfok, azt hálisten, nem én döntöm el, ott csak egy nagy szereposztásból leszek balról a hatodik – de én az olyasmit is nagyon szeretem.
Mondják, a suszter maradjon a kaptafánál. Göttinger Pálnak viszont sokféle kaptafája van, és ezek majdnem mindegyikéről kérdeztük.
Papp Tímea
Írás, színészet, rendezés – ezek milyen időrendi sorrendben követték egymást az életedben?
A zene volt először – ilyen volt a családi otthon nálunk. A szüleim is kórusból ismerték egymást, négyen vagyunk testvérek, mindenki zenél valamit – de legalábbis énekel, templomi szolgálattól iskolai énektanárságon át a Soharózáig. Utána jött a gyerekszínészet a Magyar Rádió Gyerekstúdiójában, ahol az akkor még virágzó rádiójátékgyártásban lehetett nézni a nagyokat, Vajda Lászlót, Gábor Miklóst és a többieket. Rendezőt is ott láttam először életemben, Varsányi Anikót, Vadász Gyulát, Papp Jánost, Zoltán Gábort, Hegedűs D. Gézát, Máté Gábort, Horváth Pétert és másokat – nyilván hatott rám ez is.
Aztán jött a színművészeti, ahová színész és rendező szakra is felvételiztem, utóbbira vettek fel, Székely Gáborhoz. Úgyhogy végül abban rendezkedtem be – ez lett a szakmám, mindent összeadva ezzel töltöttem eddig a legtöbb időt, de a többit sem engedtem el. Az írás jött legkésőbb, voltaképp a karanténnal rám szakadt bizonytalanság és a kényszerűen felszabadult idő következményeképp.
És ahogy nőttél, növögettél, milyen és miért sorrendben maradozott el, illetve jött vissza egyik-másik?
Csak az időbeosztás volt a szempont, vagyis annak a nehézségei – a rendezővé váláshoz is kellett egy majdnem teljes évtized, egész embert kívánt, nem lehetett mellette ezer más dolgot csinálni. Mostanában kicsit alakítottam rajta, többet játszom, és nem rendezek már évi négy-öt bemutatót. Szóval próbálom állítgatni az egyensúlyát ezeknek a dolgoknak, hol sikeresebben, hol ügyetlenebbül. Kedvem mindig mindenhez lenne, de most a zene például már évek óta csak egy-két koncert egy évben, hiányzik is nagyon, meg hát rozsdásodom is, nem gyakorlok már naponta, mint régen.
Honnan a vonzalmad az ír kultúra iránt drámástul, firkinestül, ha tetszik, mi a te ír-ősélményed?
Az első hatás egy Dubliners-lemez volt, bakelit, ami megvolt nekünk otthon. Édesanyám angoltanár, és valami segédanyagban megvoltak neki a szövegek is legépelve. Gyerek voltam, de már jól beszéltem angolul, és rabul ejtett a muzsika, Luke Kelly karakteres, szigorúan nyílegyenes énektechnikájú, mégis ezerszínű, nagyon személyes előadásmódja – és a felismerés, hogy ezek mind történetmesélő dalok, és értem is őket. Úgyhogy a gimnázium elején, mikor körülöttem mindenki rockzenekart fabrikált, én az akkori legjobb gimis barátommal, Hodász Andrással ír zenekart alapítottam, és játszottam velük 10 évig, egyébként azóta is nagy ritkán.
Akkoriban ez nagyon ment Pesten, sokat játszottunk, és mellettünk sok zenekar, sok táncház volt, mindig újat kellett tanulni. Ráadásul ez a kilencvenes évek vége volt, a széles körű internetezés is akkor kezdődött, kinyílt a világ, rengeteg kottára lehetett bukkanni, szóval csomó szöveg, zene, felvétel, titkos forrás elém került, mohón tapicskoltam bennük. Furulyáztam, gitároztam, énekeltem, anekdotáztam közben a közönségnek. Jó évek voltak.
A drámák már csak az egyetemen jöttek szembe, és ott is későn, és nem is a McDonagh, hanem Conor McPherson – ráharaptam, mert addigra már sokat tudtam a gondolkodásmódról. Nagyon hatott rám ez a keverék: egyfelől a transzcendens, a túlvilági, a mennyei és a pokoli teljesen természetes jelenléte, másfelől a véres, a kegyetlen, az ember és földközeli. Az olyan kisközösségek történetei, amelyeknek a brutalitás a szeretetnyelve. Ráadásul minden nagyon erőlködésmentesen kapcsolódik össze, organikusan. Az is nagyon jó volt ezekben a szövegekben, hogy érződött, egy nagyon eleven színházi kultúrából érkeznek, kimondottan színházi előadásra, sőt egy jól sikerült estére íródtak, csupa jó jelenet, csupa jó szerep, csupa szinte bulvárosan könnyen befogadható forma, de még a legsúlyosabb témafelvetéseknél is.
Tetszett ez, mert a magam lusta módján önműködőnek láttam: csak meg kell csinálni, és már jó is. Azóta persze nem gondolom már így, százegynéhány premierrel később árnyalódott bennem ez a kép. De a rendezés nagyon szorongós foglalkozás, és én akkoriban felüdültem abban, hogy ezeknél nem érzem ezt. Az én rendezői munkám úgyis mindig jobban hasonlított az angolra: az előadásaim oka mindig maga a színdarab, nem a rendezői eszme vagy vízió. Nem is gondolok magamra művészként, sok, általam egyébként nagyon tisztelt kollégámmal ellentétben, hanem csak suszterként. Alapanyag, kézbevétel, megmunkálás, és a végén egy előadás, ami könnyű, kézre álló, mindennapos használatra való. Oly használatos, mint az ekevas, ahogy Weöres mondja.
Milyen krimiket szeretsz?
Ahol előbb tudom, mi történt. Mint a Columbóban. És aztán végignézem, ahogy valaki emberismerettel, empátiával, szelíd, de mégis kíméletlen következetességgel a szemem előtt érti meg, hogy ez hogyan történhetett meg. Ez hasonlít a legjobban a színházházcsináláshoz is egyébként. A Bogáncsvirágban, amit Nyíregyházán mutattunk be, az első felvonás közepétől lényegében tudható, hogy ki a gyilkos – de még sok van hátra, mire rájövünk, mi is történt pontosan, és hogy miért.
A Manőverben, amit Kőszegen csináltunk tavaly, nem volt világos a tettes személye az utolsó jelenetig – de az egyes szereplőket megértéssel szemlélve mégis össze lehetett rakni előre, hogy merre vezet az út a végkifejlethez. Az Öreghíd alatt címűben, ami szintén kőszegi, és most a Városmajorba érkezik a Szabadtéri Színházak Találkozójára, szintén van egy krimiszerű fordulat a második felvonásban, egy évtizedekkel ezelőtti árulás, ami nyílt színen derül ki. Ha ügyesen játsszuk, az összes többi jelenet igazi jelentését és tétjét is felragyogtatja.
Annyiban mégsem jó a Columbo-párhuzam, hogy a krimi őstörvényei szerint a nyomozó általában kívülálló – nálam viszont mindig szerepel a történetben magában is, köze van hozzá, a legszemélyesebben, és nemcsak neki, hanem íróként nekem magamnak is. A Bogáncsvirágban egy Fiona nevű lány próbál rájönni, hogy hogyan haltak meg a szülei – hogy aztán rájöjjön, hogy ő is érzi egy árulás generációkon át örökített traumáját, amihez neki is köze van, és hogy az ő saját élete is veszélyben forog. A Manőverben egy Kasper nevű újságíró bukkan gyilkosságok nyomára, miközben a saját megbicsaklott életének a romjait kutatja – egy életközepi válsággal küszködő, valaha tehetségesnek mondott, de mára megállapodott (és megtorpant) férfi, aki indokolatlanul szép és tehetséges feleségével gyermektelen házasságban él, ráadásul kissé túlsúlyos is lett közben… Ez akár én is lehetnék.
Az Öreghídon végzett munka volt ebből a szempontól a legkülönlegesebb: ott ugyanis egy olyan főszereplő nyomoz, aki „többen van”. Ott ugyanis egy kisközösség a főszereplő, egyenlő nagyságú szerepekkel, amelynek minden tagja én magam vagyok. A személyiségem más és más kivetülései vannak összezárva egy helyen, ahonnan nem lehet kijutni. Ahogy szeretik, ahogy bántják egymást, ahogy fogadják az idegent, ahogy segítenek a bajbajutottakon, ahogy kicsinyesek és nagyvonalúak egyszerre, ahogy az életüket adják tétovázás nélkül egy jó ügyért, ahogy útjára engednek egy haldoklót, ahogy megbocsátanak egy megbocsáthatatlan árulást a múltból. Külön-külön: ilyen vagyok. Együtt: ilyen szeretnék lenni.
Mit jelent Az Öreghíd alatt esetében a műfaji megjelölés: „képzeletbeli ír darab”, ehhez képest mi a Bogáncsvirág?
Ó, ez csak játékosságból került oda, nincs mögötte semmi ravaszság, a kőszegi nyári színházcsinálás oldott hangulatához van köze. Simán csak későn jutott eszembe, hogy álnéven kellett volna kiírni a szerzőt a plakátra, mit tudom én, „írta McDonagh nagymamája”, vagy ilyesmit, de addigra már késő volt.
Az az előadás azért készült, hogy a jóérzésünket hizlalja, és így a nézőét is. Erre való, szabadtérre, nyárra. Mert az Öreghíd stílusgyakorlat is, paródia is, de komolyan vehetőség is van benne. Igazi, nagy játékkedvvel összerakott hamisítvány. Azt játsszuk, hogy írek vagyunk, de nem azért, mert tényleg azok szeretnénk lenni, hanem mert ma ez a játék. Nincs benne nagyobb hátsó gondolat, mint abban, ha a fejembe nyomok egy piros sapkát, és bemondom, hogy most én vagyok a tűzoltó. A Bogáncsvirágnak nincs ilyen előképe, nem utánoz, nem hivatkozik. Pusztán a helyszín, az eldugott északnyugati sziget miatt tűnhet hasonlónak.
Az eddigi írdarab-rendezéseid után hogyan definiálnád, milyen egy „valódi ír darab”?
Van Upor Lászlónak egy nagyon jó tanulmánya erről a magyarul kiadott Pogánytánc drámakötetben, az nagyon élvezetes olvasmány. Én nem vállalkoznék ezzel kapcsolatos fejtegetésre most, mert nem vagyok tudós – inkább csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy míg az ír drámakultúra is van olyan ezerszínű és izgalmas, mint bármelyik másik, mégis a világ többi részén nyugodtan lehet rá hivatkozni, a szóösszetétel mindenütt jelentéssel bír. Ez mindenképp figyelemre méltó. Az ír kultúra világszerte sikeres exportja, a zenétől a McDonaghon át a sztepptáncig: páratlan művészi és piaci sikertörténet.
Magyar nézőként nyilván a hasonlóságok és különbségek listába rendezése a legérdekesebb feladvány – egy kis (nálunk jóval kisebb!), történelem tépázta nép, amely ráadásul sokkal fenyegetőbben nézett szembe a történelme során az identitása megsemmisülésének reális lehetőségével. Többek közt saját nyelvét is csak elvétve beszéli már – mintha nálunk megmaradt volna a Monarchia, és most mind németül beszélnénk, páran értenének csak magyarul. Évszázados nyomor után csak egészen a közelmúltban beköszöntő jóléti társadalom, sírva vigadás, összetéveszthetetlen népdalkincs vagy épp a nagy, elnyomó (de közben áttételesen fel is emelő) szomszéd, rengeteg társadalmi feszültség… És hát az erőszak, lövöldözés, robbantás, amit nem lehet félvállról venni. Szóval sok az érdekes, elsőre hasonlóságnak tűnő, de igazából máshonnan megközelítendő szempont.
Egyébként a zenészek között sokkal korábban hallottam a székely-ír mentalitás közötti feltűnő hasonlóság gondolatáról (ami persze felszínes ugyan, de nem teljes tévedés), minthogy Székely Csaba drámái (amelyek sok nézőjüket McDonaghra emlékeztetik) elindultak volna hódító körútjukra Magyarországon.
Számomra az ír darab egyszerűen az, ami hamisítatlan. Amit mi csinálunk, az „olyan”. Az meg „az”. Ahogy egy ír kocsma is fura díszlet itthon, és létező, autentikus hely és fontos társadalmi agóra ott. Nyilván az ír darabokat is a maguk sokrétegű társadalmi, mitológiai, miegymási hivatkozásaival csak az ő kultúrájukba ágyazott szellemmel lehet igazán érteni, de mégis, a belőlük áradó ősiségen keresztül élvezhetők a világ más tájain is, van bennük valami univerzális. Ismerősnek látszik valahogy, nem érezzük idegen terepnek.
Aztán még ott van ezer más dolog is, a nyelv, amit világszerte beszélnek, miközben maga az angolul formát öltő anyag mégsem angol és pláne nem amerikai. És hát ott van bizony a kelendőség. Utóbbi sem elhanyagolható szempont. Az ír kocsmazene a mi magyarnóta-kultúránknak felel meg (népzenei gyökerű ugyan, de lényegében maga is hamisítvány), mégsem mérhető össze a hatása a kettőnek. Így a piaca sem.
Mitől tud felszabadító lenni, ha gombhoz varrod a kabátot, tehát a színészekre írod a darabot, nem pedig adott csapatra keresel klasszikus vagy kortárs, magyar vagy külföldi drámát?
Mert eleve felvillanyoz a gondolat, hogy megbíznak bennem ennyire, és látatlanban elvállalnak egy szerepet. Hogy tudják előre, hogy jól fognak járni, mert olyan lesz, ami nekik jól áll, ami személyre szabott kihívásokat tartogat, ami személyes sikert ígér. Utána ezt valóra is kell váltani persze, sok van még ilyenkor hátra. De már maga a bizalom a lehető legnagyobb inspiráció, ami az induláshoz kapható.
Egy vidéki előadáshoz képest talán csak egy nyári vidéki előadás lehet időben, térben korlátozottabb hatókörű. Ez a mondat a szakmai hiúságodat vagy önérzetedet illetően kivált belőled bármilyen érzést?
Én lennék a legboldogabb, ha a magyar színigazgatók között híre menne, hogy én tudok ilyet. Felkérésre, a produkció elképzelt körülményeit és évadbeli funkcióját előre ismerve létrehozni valamit, amiben jó benne lenni, jó nézni, ami könnyen befogadható, és a szakmailag kissé homályos, de a közönség szempontjából nagyon is keresett mezsgyén van a bulvár és a művészszínház között. Hogy minden skrupulus nélkül és nagy kedvvel foltozok be évadtervi lukakat, írok nagy szerepet valakinek, hozok helyzetbe másvalakit.
Voltam társulatvezető épp elég ideig ahhoz, hogy tudjam, ez értékes tudás. Hogy fejlődhessek benne, annak az országos figyelem nyilván jót tenne, de nem akarok telhetetlen sem lenni – és pláne nem akarok keseregni azon, amivel nem tudok mit csinálni. Ha egyetlen felejthetetlen, csillagos kőszegi nyáreste jön ki belőle, az is nagyon jó nekem. Évekig táplálkozom a tapsviharból, amit a végén kapunk.
Milyen vagy színésznek, amikor egy kollégád rendez, és milyen akkor, amikor játszol is a darabban?
Az egész életem színészek között telik – így elég jól tudom, mivel könnyítem meg egy rendező dolgát. Nagyon könnyű velem, én úgy élem meg, de persze majd én is kajánul vigyorgok, ha azt olvasom valahol, hogy ők erről mást mondanak.
forrás: https://kultura.hu
A negyvenedik évadot zárta a Kőszegi Várszínház. A jubileumi szezonban 31 színházi előadást játszottak három hónap alatt. Főként teltházakkal. Voltak délelőtti gyerekelőadások, persze főként felnőtt, esti produkciók, köztük kamaradarabok, nagyszínháziak, zenés és prózai művek egyaránt.
Négy premiert tartottak: A fabatkák kertje a Mesebolt Bábszínházzal, Manőver, Az Öreghíd alatt és a Szinesztézia. Utóbbi egy erős és nívós szakmai koprodukcióban jött létre a szentendrei Ferenczy Múzeum Centrummal és a Szentendrei Teátrummal. Opera is műsorra került a szabadtéri színházban: Bizet szenvedélyes műve, a Carmen az Opera Mobile Graz előadásában, illetve Paisiello Az énekmester (Cantata comica) című darabja. Bár a szezon véget ért a Kőszegi Várszínházban, már szervezik a jövő nyári programsorozatot. Fesztivállal ünneplik majd a teátrum megnyitásának 40. évfordulóját.
Pócza Zoltán 25 éve igazgatja az intézményt. Így elemzi az idei nyári évadot: „Azt tapasztaltuk, hogy tudatosabbak lettek a nézők, mérlegelték a pandémia három hullámát követően, hova menjenek, mire fizessenek, ha már a kultúrát, a színházat keresik. A Kőszegi Várszínház kedvelt helye a kőszegieknek, a Vas megyeieknek, de mindig sokan érkeznek ide Budapestről is, a város és a környék is vonzó pihenőhely számukra. Ők kifejezetten szeretik, hogy nálunk minden nyáron ősbemutatókat is láthatnak, amit máshol kevésbé. Remélem, hogy a Kőszegi Várszínház sokaknak jelenti a progresszió nyári helyszínét. Azt valljuk itt: minden évben meg kell újulni. Törekszem arra, hogy hívjunk új rendezőket, vonjunk be mindig új alkotókat is a nyári színházi munkába. Idén például először rendezett nálunk Horváth Illés, aki Göttinger Pál darabját, a Manővert vitte színre. Kevesen tudják, hogy a nyári alkotómunka ugyanolyan keményen zajlik, mint máshol évad közben. Csakhogy itt az alkotók egész nap együtt vannak, közösek a reggelik, a vacsorák, a főzések, és ez a baráti hangulat érződik az előadásokon is.”
A szakmában máskülönben azt szokták mondani: kétféle színész van, aki már játszott a Kőszegi Várszínházban, és aki majd még játszani fog itt. Göttinger Pál rendező, akinek 2021 nyarán két színdarabját is (Manőver, Az Öreghíd alatt) műsorra tűzte a színház, azt mondta: „A Kőszegi Várszínház nemcsak nekem menedékem évek óta, hanem szakmai kémialaborja minden színésznek, aki ideköltözik pár hétre. Az egész mesterségünkről lehet itt tanulni, új dolgokat is bátran kipróbálni, jól bejáratott fogásokat is büszkén csillogtatni. Páratlanul értékes helynek tartom, igazi végvárnak. Elsősorban a munkamódszer miatt (bár a meseszép városban töltött nyári estéknek is van értéke, persze). A közönség talán nem is tudja ezt, de a kőszegi előadások sajátos, szuperintenzív munkarend szerint, az évad közben szokásos próbaszám töredékével készülnek – elképesztően rövid idő alatt, és mégis, ez az összeköltözős, az otthoni nyüzsgést hátra hagyó táborszerű munka, amit itt végzünk, életre szólhat bármelyikünknek, ha észnél vagyunk. Leradíroz egy csomó felesleges görcsöt, amit
évad közben magunkra szedünk, tiszta gondolkodásra, céltudatosságra, a másik iránti feltétlen
bizalomra és közben önfeledt, játékos színpadi létezésre sarkall. Fáradhatatlanná és
sebezhetetlenné tesz erre a pár hétre.”
A Kőszegi Várszínház számára a kortárs művészet – tánc, színház, képzőművészet – beemelése a programok közé immár hagyomány. „A megújulásban hiszünk, nem feledve a tradíciókat. De tradíciók az egykor kortárs és újító művekből születhetnek. A kortárs gondolkodás minden művészet alapja. Kortársnak lenni nem lázadást jelent, nem forradalmat, hanem friss reflexiót a világra művészeti szempontból. Ez minden művészetben természetes. Mi is természetesnek tekintjük a Kőszegi Várszínház nyári programjai között. Csakúgy, mint a „klasszikus” irányokat. Minden és mindenki megfér egymással, ebben hiszünk. Ráadásul az idei nyári programjaink is bizonyították: ami újszerű, kortárs, az is lehet szórakoztató, élvezetes, elgondolkodtató, szerethető és visszatapsolható!” – mondja Pócza Zoltán.
A fővárosi premierek után – igen kiváló, baráti szakmai kapcsolataink révén – a vidéki turnék első állomása sokszor Kőszeg. Így volt ez idén a Válaszfalak (Orlai Produkció), vagy az Intim vallomások (Rózsavölgyi Szalon) című előadással. Mindkét darab teltházas volt Kőszegen. A budapesti Pinceszínház még a pandémia idején online mutatta be a Maggi és Lillemor című norvég darabot Bezerédi Zoltán és Mertz Tibor főszereplésével. Közönség előtt a Kőszegi Várszínházban játszották először. A veszprémi Pannon Várszínház Hotel Menthol című produkciójának pedig (Fenyő Miklós és Novai Gábor musicalje) Kőszegen volt a premierje, szintén teltházzal futott.
„A kőszegi művészek, a kőszegi díszpolgárok jelenléte, adott esetben a megemlékezés róluk kötelességünk, feladatunk is. Nagyszerű koncertet adott Binder Károly zongoraművész a Cziffra Év keretében, és emlékezvén arra: a zongorafenomén Cziffra György, aki száz éve született, Kőszeg díszpolgára. Visszatérő kőszegi születésű művészünk Gergye Krisztián táncművész, koreográfus, akinek új előadását idén festmények ihlették”, teszi hozzá Pócza Zoltán.
A Kőszegi Várszínház nemcsak színház, hanem összművészeti rendezvénysorozat, amelybe a kiállítások éppúgy beletartoznak, mint a színházi, zenei produkciók is. Nyáron – Mágikus vonások címmel – egy egészen különleges tárlatot nyithattak meg a Vár Lovagtermében Szentandrássy István Kossuth-díjas festőművész képeiből. Szentandrássy István – aki tavaly hunyt el – a cigányság ősi, balladisztikus hagyományait és alakjait sajátos színvilággal ábrázolta. Festett a sorstalanságról, a vándorlásról is. Valaki azt írta egyszer róla: ez egy etikus tartással alakított alkotói magatartás, alkotói világ. A kőszegi volt az első tematikus válogatás a Szentandrássy-hagyatékból. Együttműködő partner a MANK Nonprofit Kft. volt.
forrás: https://port.hu/
Negyvenedik évadát zárta szeptemberben a Kőszegi Várszínház, amely nyáron 31 színházi előadással kedveskedett nézőinek. A nagyrészt teltházas estéken a legkülönbözőbb műfajok képviseltették magukat: a délelőtti gyerekelőadásoktól a kamaradarabokon át, a nagyszínházi zenés és prózai művekig minden megtalálható volt a repertoáron.
Az előadások között volt, amit most láthatott először a közönség. Összesen négy premiert tartottak: A fabatkák kertjét a Mesebolt Bábszínházzal, a Manővert, Az Öreghíd alattot és a Szinesztéziát.
Utóbbi a szentendrei Ferenczy Múzeum Centrummal és a Szentendrei Teátrummal közösen valósult meg. Operát is láthattak a nézők, ezúttal az Opera Mobile Graz előadásában Bizet örök érvényű művét, a Carment, illetve Paisiello Az énekmester (Cantana comica) című darabját. Bár az idei szezon véget ért, már javában zajlik a jövő nyári programsorozat szervezése, a Kőszegi Várszínház fesztivállal ünnepli majd a teátrum megnyitásának negyvenedik évfordulóját.
Pócza Zoltán, aki 25 éve igazgatja az intézményt úgy véli, hogy a járványhelyzet ellenére is sikeres évadot zártak. „Azt tapasztaltuk, hogy tudatosabbak lettek a nézők, mérlegelték a pandémia három hullámát követően, hova menjenek, mire fizessenek, ha már a kultúrát, a színházat keresik. A Kőszegi Várszínház kedvelt helye a kőszegieknek, a Vas megyeieknek, de mindig sokan érkeznek ide Budapestről is, a város és a környék is vonzó pihenőhely számukra. Ők kifejezetten szeretik, hogy nálunk minden nyáron ősbemutatókat is láthatnak, amit máshol kevésbé” – mondta a direktor, reményét fejezve ki az iránt, hogy
„a Kőszegi Várszínház sokaknak jelenti a progresszió nyári helyszínét”.
Vallja, hogy minden évben meg kell újulni, ezért törekszik arra, hogy újabb és újabb rendezők mutatkozzanak be a Várszínházban, és minél több alkotót vonjon be a nyári színházi munkába. Idén először rendezett itt Horváth Illés, aki Göttinger Pál darabját, a Manővert állította színpadra.
Az igazgató tartja magát a mondáshoz is: kétféle színész van, aki már játszott a Kőszegi Várszínházban, és aki majd még játszani fog.
A teátrum számára a kortárs művészet – tánc, színház, képzőművészet – beemelése a programok közé immár hagyomány. „A megújulásban hiszünk, nem feledve a tradíciókat. De tradíciók az egykor kortárs és újító művekből születhetnek. A kortárs gondolkodás minden művészet alapja.
Kortársnak lenni nem lázadást jelent, nem forradalmat, hanem friss reflexiót a világra művészeti szempontból.
Ez minden művészetben természetes. Mi is természetesnek tekintjük a Kőszegi Várszínház nyári programjai között. Csakúgy, mint a »klasszikus« irányokat. Minden és mindenki megfér egymással, ebben hiszünk. Ráadásul az idei nyári programjaink is bizonyították: ami újszerű, kortárs, az is lehet szórakoztató, élvezetes, elgondolkodtató, szerethető és visszatapsolható!” – mondta Pócza Zoltán.
A kőszegi premierek mellett számos vendégjátékot láthatott a közönség, melyeket a fővárosi bemutató után itt került színre először: ilyen volt például az Orlai Produkciós iroda Válaszfalak című előadása, vagy a Rózsavölgyi Szalon Intim vallomások című produkciója. A Pinceszínház online bemutatott drámáját, a Maggi és Lillemort is a Kőszegi Várszínházban játszotta először Bezerédi Zoltán és Mertz Tibor, mint ahogyan a Hotel Menthol ismerős dallamai is itt csendültek fel először a Pannon Várszínház társulatának előadásában.
A Cziffra Év keretében Binder Károly zongoraművész állt színpadra, a kőszegi születésű Gergye Krisztián táncművész pedig új előadásával érkezett a városba: festményeket mesélt el a tánc nyelvén.
Így vált az évad igazi összművészeti rendezvénysorozattá, melyet kiállítások – például a Kossuth-díjas Szentandrássy István a Mágikus vonások című tárlata – egészítettek ki.
forrás: https://fidelio.hu/
40. évadát zárta a Kőszegi Várszínház: a jubileumi szezonban három hónap alatt 31 színházi előadást játszottak, repertoárjukon egyarán megtalálhatóak voltak mesejátékok, kamaradarabok, nagyszínházi produkciók, zenés és prózai művek egyaránt.
„Azt tapasztaltuk, hogy tudatosabbak lettek a nézők, mérlegelték a pandémia három hullámát követően, hova menjenek, mire fizessenek, ha már a kultúrát, a színházat keresik. A Kőszegi Várszínház kedvelt helye a kőszegieknek, a Vas megyeieknek, de mindig sokan érkeznek ide Budapestről is, a város és a környék is vonzó pihenőhely számukra. Ők kifejezetten szeretik, hogy nálunk minden nyáron ősbemutatókat is láthatnak, amit máshol kevésbé. Remélem, hogy a Kőszegi Várszínház sokaknak jelenti a progresszió nyári helyszínét. Azt valljuk itt: minden évben meg kell újulni. Törekszem arra, hogy hívjunk új rendezőket, vonjunk be mindig új alkotókat is a nyári színházi munkába. Idén például először rendezett nálunk Horváth Illés, aki Göttinger Pál darabját, a Manővert vitte színre. Kevesen tudják, hogy a nyári alkotómunka ugyanolyan keményen zajlik, mint máshol évad közben. Csakhogy itt az alkotók egész nap együtt vannak, közösek a reggelik, a vacsorák, a főzések, és ez a baráti hangulat érződik az előadásokon is” – foglalta össze gondolatait az idei szezonról Pócza Zoltán, aki immár 25 éve igazgatja az intézményt.
A Kőszegi Várszínház számára mára hagyománnyá vált a kortárs művészet – tánc, színház, képzőművészet – beemelése a programok közé. „A megújulásban hiszünk, nem feledve a tradíciókat. De tradíciók az egykor kortárs és újító művekből születhetnek. A kortárs gondolkodás minden művészet alapja. Kortársnak lenni nem lázadást jelent, nem forradalmat, hanem friss reflexiót a világra művészeti szempontból. Ez minden művészetben természetes. Mi is természetesnek tekintjük a Kőszegi Várszínház nyári programjai között. Csakúgy, mint a „klasszikus” irányokat. Minden és mindenki megfér egymással, ebben hiszünk. Ráadásul az idei nyári programjaink is bizonyították: ami újszerű, kortárs, az is lehet szórakoztató, élvezetes, elgondolkodtató, szerethető és visszatapsolható!” – mondta el ennek kapcsán Pócza.
Kőszeg gyakran válik a fővárosi premierek után a vidéki turnék első állomásává is. Így volt ez idén a Válaszfalak (Orlai Produkció), vagy az Intim vallomások (Rózsavölgyi Szalon) című előadással. A budapesti Pinceszínház még a pandémia idején online mutatta be a Maggi és Lillemor című norvég darabot Bezerédi Zoltán és Mertz Tibor főszereplésével, közönség előtt a Kőszegi Várszínházban játszották először. A veszprémi Pannon Várszínház Hotel Menthol című produkciójának pedig Kőszegen volt a premierje, szintén teltházzal futott. Négy saját bemutatót is tartottak (A fabatkák kertje, Manőver, Az Öreghíd alatt, Szinesztézia), valamint opera is műsorra került a szabadtéri színházban: Bizet szenvedélyes műve, a Carmen az Opera Mobile Graz előadásában, illetve Paisiello Az énekmester című darabja.
A Kőszegi Várszínház nemcsak színház, hanem összművészeti rendezvénysorozat, amelybe a kiállítások éppúgy beletartoznak, mint a színházi, zenei produkciók is. Nyáron – Mágikus vonások címmel – egy egészen különleges tárlatot nyithattak meg a Vár Lovagtermében a tavaly elhunyt Szentandrássy István Kossuth-díjas festőművész képeiből.
Bár az idei szezon véget ért a Kőszegi Várszínházban, már szervezik a jövő nyári programsorozatot.
forrás: https://deszkavizio.hu
A negyvenedik évadát zárta a Kőszegi Várszínház. A jubileumi szezonban 31 színházi előadást játszottak három hónap alatt. Főként teltházakkal. Voltak délelőtti gyerekelőadások, persze főként felnőtt, esti produkciók, köztük kamaradarabok, nagyszínháziak, zenés és prózai művek egyaránt.
Négy premiert tartottak: A fabatkák kertje a Mesebolt Bábszínházzal, Manőver, Az Öreghíd alatt és a Szinesztézia. Utóbbi egy erős és nívós szakmai koprodukcióban jött létre a szentendrei Ferenczy Múzeum Centrummal és a Szentendrei Teátrummal. Opera is műsorra került a szabadtéri színházban: Bizet szenvedélyes műve, a Carmen az Opera Mobile Graz előadásában, illetve Paisiello Az énekmester (Cantata comica) című darabja. Bár a szezon véget ért a Kőszegi Várszínházban, már szervezik a jövő nyári programsorozatot. Fesztivállal ünneplik majd a teátrum megnyitásának 40. évfordulóját.
Pócza Zoltán 25 éve igazgatja az intézményt. Így elemzi az idei nyári évadot: „Azt tapasztaltuk, hogy tudatosabbak lettek a nézők, mérlegelték a pandémia három hullámát követően, hova menjenek, mire fizessenek, ha már a kultúrát, a színházat keresik. A Kőszegi Várszínház kedvelt helye a kőszegieknek, a Vas megyeieknek, de mindig sokan érkeznek ide Budapestről is, a város és a környék is vonzó pihenőhely számukra. Ők kifejezetten szeretik, hogy nálunk minden nyáron ősbemutatókat is láthatnak, amit máshol kevésbé. Remélem, hogy a Kőszegi Várszínház sokaknak jelenti a progresszió nyári helyszínét.
Azt valljuk itt: minden évben meg kell újulni. Törekszem arra, hogy hívjunk új rendezőket, vonjunk be mindig új alkotókat is a nyári színházi munkába. Idén például először rendezett nálunk Horváth Illés, aki Göttinger Pál darabját, a Manővert vitte színre.
Kevesen tudják, hogy a nyári alkotómunka ugyanolyan keményen zajlik, mint máshol évad közben. Csakhogy itt az alkotók egész nap együtt vannak, közösek a reggelik, a vacsorák, a főzések, és ez a baráti hangulat érződik az előadásokon is.”
A szakmában máskülönben azt szokták mondani: kétféle színész van, aki már játszott a Kőszegi Várszínházban, és aki majd még játszani fog itt. Göttinger Pál rendező, akinek 2021 nyarán két színdarabját is (Manőver, Az Öreghíd alatt) műsorra tűzte a színház, azt mondta: „A Kőszegi Várszínház nemcsak nekem menedékem évek óta, hanem szakmai kémialaborja minden színésznek, aki ideköltözik pár hétre. Az egész mesterségünkről lehet itt tanulni, új dolgokat is bátran kipróbálni, jól bejáratott fogásokat is büszkén csillogtatni. Páratlanul értékes helynek tartom, igazi végvárnak. Elsősorban a munkamódszer miatt (bár a meseszép városban töltött nyári estéknek is van értéke, persze). A közönség talán nem is tudja ezt, de a kőszegi előadások sajátos, szuperintenzív munkarend szerint, az évad közben szokásos próbaszám töredékével készülnek – elképesztően rövid idő alatt, és mégis, ez az összeköltözős, az otthoni nyüzsgést hátra hagyó táborszerű munka, amit itt végzünk, életre szólhat bármelyikünknek, ha észnél vagyunk. Leradíroz egy csomó felesleges görcsöt, amit évad közben magunkra szedünk, tiszta gondolkodásra, céltudatosságra, a másik iránti feltétlen bizalomra és közben önfeledt, játékos színpadi létezésre sarkall. Fáradhatatlanná és sebezhetetlenné tesz erre a pár hétre.”
A Kőszegi Várszínház számára a kortárs művészet – tánc, színház, képzőművészet – beemelése a programok közé immár hagyomány.
„A megújulásban hiszünk, nem feledve a tradíciókat. De tradíciók az egykor kortárs és újító művekből születhetnek. A kortárs gondolkodás minden művészet alapja. Kortársnak lenni nem lázadást jelent, nem forradalmat, hanem friss reflexiót a világra művészeti szempontból. Ez minden művészetben természetes. Mi is természetesnek tekintjük a Kőszegi Várszínház nyári programjai között. Csakúgy, mint a „klasszikus” irányokat. Minden és mindenki megfér egymással, ebben hiszünk. Ráadásul az idei nyári programjaink is bizonyították: ami újszerű, kortárs, az is lehet szórakoztató, élvezetes, elgondolkodtató, szerethető és visszatapsolható!” – mondja Pócza Zoltán.
A fővárosi premierek után – igen kiváló, baráti szakmai kapcsolataink révén – a vidéki turnék első állomása sokszor Kőszeg. Így volt ez idén a Válaszfalak (Orlai Produkció), vagy az Intim vallomások (Rózsavölgyi Szalon) című előadással. Mindkét darab teltházas volt Kőszegen. A budapesti Pinceszínház még a pandémia idején online mutatta be a Maggi és Lillemor című norvég darabot Bezerédi Zoltán és Mertz Tibor főszereplésével. Közönség előtt a Kőszegi Várszínházban játszották először. A veszprémi Pannon Várszínház Hotel Menthol című produkciójának pedig (Fenyő Miklós és Novai Gábor musicalje) Kőszegen volt a premierje, szintén teltházzal futott.
„A kőszegi művészek, a kőszegi díszpolgárok jelenléte, adott esetben a megemlékezés róluk kötelességünk, feladatunk is.
Nagyszerű koncertet adott Binder Károly zongoraművész a Cziffra Év keretében, és emlékezvén arra: a zongorafenomén Cziffra György, aki száz éve született, Kőszeg díszpolgára. Visszatérő kőszegi születésű művészünk Gergye Krisztián táncművész, koreográfus, akinek új előadását idén festmények ihlették”, teszi hozzá Pócza Zoltán.
A Kőszegi Várszínház nemcsak színház, hanem összművészeti rendezvénysorozat, amelybe a kiállítások éppúgy beletartoznak, mint a színházi, zenei produkciók is. Nyáron – Mágikus vonások címmel – egy egészen különleges tárlatot nyithattak meg a Vár Lovagtermében Szentandrássy István Kossuth-díjas festőművész képeiből. Szentandrássy István – aki tavaly hunyt el – a cigányság ősi, balladisztikus hagyományait és alakjait sajátos színvilággal ábrázolta. Festett a sorstalanságról, a vándorlásról is. Valaki azt írta egyszer róla: ez egy etikus tartással alakított alkotói magatartás, alkotói világ. A kőszegi volt az első tematikus válogatás a Szentandrássy-hagyatékból.Együttműködő partner a MANK Nonprofit Kft. volt.
forrás: https://szinhaz.online
Egy bontás képei. Ilyenkor mindig összeszorul a szívünk, hiszen a Kőszegi Várszínház nyári nézőterének bontása azt jelzi: vége a szezonnak, vége a nyárnak, s zártuk a 40. évadunkat. Hamarosan beszámolunk a nyarunkról részletesen, addig is: köszönjük az alkotóknak, az együttműködő partnereknek, a kollégáknak, és köszönjük a nézőinknek, hogy velünk voltak, jöttek hozzánk, szerettek minket. Mi is szeretünk mindenkit. Ez egy érzelmes nyár volt. A Kőszegi Várszínház tényleg nagyon készült rá. Arra, hogy a pandémia után újra találkozhatunk személyesen, beszélgethetünk korlátok nélkül, kiléphetünk az online terekből, együtt lehetünk, örülhetünk a visszanyert szabadságnak, és a hosszú bezártság feszültségét a kultúra megtisztító erejével oldhatjuk fel – közösen. A kultúra összehoz embereket, közösségeket.
Ebben a jubileumi szezonban 31 színházi előadást tartottunk két hónap alatt. Sokszor teltházakkal. Voltak délelőtti gyerekelőadások, persze főként felnőtt, esti produkciók, köztük kamaradarabok, nagyszínháziak, zenés és prózai művek egyaránt. Volt operánk is! Arra mindig törekszünk, hogy saját bemutatóink legyenek. Idén 4 premierünk volt: A fabatkák kertje a Mesebolt Bábszínházzal, Manőver, Az Öreghíd alatt és a Szinesztézia. Utóbbi egy erős és nívós szakmai koprodukcióban jött létre a szentendrei Ferenczy Múzeum Centrummal és a Szentendrei Teátrummal. Mi azt valljuk: az együttműködésekkel többek leszünk.
De nem maradunk színház nélkül, például a Verát (Grecsó Krisztián kultregényéből Grisnik Petra alkalmazta színpadra, ő is játssza), amely a Kőszegi Várszínház produkciója meg lehet nézni online az E-színház Fesztiválon szeptember 17. és 26 között. Itt válthatók rá jegyek: https://eszinhaz.hu/.../elo/eszinhaz-feszt-koszeg-vera
Illetve hamarosan tiszteletjegyeket sorsolunk ki a Verára azok között, akik Grecsó Krisztián Vera-ajánlóját az oldalunkról megosztották... Még meg lehet tenni.
Maradjanak velünk, mi itt leszünk. És készülünk közben a jövő évre, a nagy jubileumi fesztiválunkra. Részletek később.
forrás:
„EZ EGY NAGY BARÁTI, ALKOTÓI ÖSSZEJÖVETEL"
A Kőszegi Várszínháznak az idei a 40. évada. A szakmában azt szokták mondani: kétféle színész van, aki már játszott a Kőszegi Várszínházban, és aki majd játszani fog. A jubileumi szezon ősbemutatóját, Göttinger Pál Manőver című darabját Horváth Illés rendezi.
A tavalyi évadot elvitte a pandémia. A Kőszegi Várszínház kedvelt helye a kőszegieknek, a Vas megyeieknek, de sokan érkeznek ide Budapestről is, hiszen a város és a környék is vonzó pihenőhely az idelátogatóknak. Kifejezetten szeretik, hogy olyan ősbemutatókat láthatnak, amit máshol nem. Olyan előadásokat, amelyek igényesen szórakoztatnak, és közben elgondolkodtatnak. Az idei darab műfaja: képzeletbeli skandináv vígjáték. A történet napjainkban, Svédországban játszódik, mégpedig a Trombon című kisvárosi napilap szerkesztőségében, ahol Kaspernek, az újság főszerkesztő-helyettesének ideje lenne észhez térnie. Valaha ígéretes és tehetséges újságíró volt, de negyvenegynéhány évesen azt érzi, kicsúszik az élete a keze közül... Kaspernek egyetlen nagy manőverrel kéne visszatalálnia a régi énjéhez, helyrehoznia az önbecsülését, a karrierjét, sőt még a házasságát is. De nincs mese, az új főnökével is sürgősen meg kell találnia a hangot, mert az idilli városka fölött sötét felhők gyülekeznek. Egy sosem látott összeesküvés körvonalai kezdenek kibontakozni, amely maholnap az életüket fenyegeti. Ezt a darabot rendezi Horváth Illés, melynek írója az a Göttinger Pál, akinek tavaly már Az Öreghíd alatt című darabját bemutatták, de a pandémia miatt az idén újra műsoron lesz az a darab is.
-Ön a bevezetőben említett melyik színész?
- Aki 12 évvel ezelőtt, Shakespeare A makrancos hölgy című vígjátékában már játszott Kőszegen. A város szépsége már akkor is megfogott, ráadásul az előadás egyik mellékszereplőjeként sokkal több szabadidős tevékenységre volt időm, így sokat kirándultam a környéken, ami nagyszerű élményekhez juttatott. Nagyon örültem az idei felkérésnek, jó emlékeket őrizvén, szívesen tértem vissza Kőszegre.
-Jelenleg a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház művészeti vezetőjeként dolgozom főállásban. Felelős és bonyolult munka, de egyelőre nagyon élvezem. Az évadok összeállítása, a társulat munkájának gondozása, a napi ügyek, felmerülő váratlan helyzetek megoldásai izgalmas és folyton változó feladatokat jelentenek. Nem mindig könnyű higgadtnak maradni.
-Mióta rendez?
-2016 nyarán, tehát lassan öt éve volt az első rendezésem bemutatója, a Zsámbéki Színházi bázison. Független színházi vállalkozás volt, Szálinger Balázs Köztársaság című díjnyertes színdarabját vittük színre. Érdekes módon, sok hasonlóság van a két előadás, az első és a mostani között. Nyáron készülő szabadtéri előadás egy kortárs magyar szöveg ősbemutatójaként, ráadásul szabadon összeválogatott színészgárdával. Ez eddigi rendezői pályám során csak akkor és most fordult elő, azóta kötöttebb pályán, kőszínházak állandó társulataival dolgoztam, aminek persze szintén megvannak a maga szépségei. Az elmúlt öt évben rendeztem tíz előadást különféle műfajokban rémdrámától mesén át a musical-ig, de legtöbbször prózai vígjátékokra kapok felkérést, mint jelen esetben is. Idén még abban a különleges élményben és kihívásban is részesülhettem, hogy nagyjátékfilmet rendezzek. Szóval ugyan rendező pályafutásom nem olyan rég kezdődött, de elég izgalmas és élvezetes számomra, a színészi pályám szinte teljes egészében el is hagytam miatta, csak a szinkronizálást folytatom, azt nagyon szeretem csinálni.
-Hogyan találtak egymásra a darabbal?
-Erre szólt a felkérés. Jobban mondva a Kőszegi várszínház egy Göttinger Pál által majdan megírandó színdarab megrendezésére kért fel. Palit ismertem jó ideje, nem volt okom bármiben is kételkedni, nagyon szívesen vállaltam úgy is, hogy a darabot majd csak később olvashatom. Az író személye nekem garanciát jelentett, hogy nem fogom megbánni a dolgot. Nem is kellett csalódnom. .
-Hogyan történt a szereplőválogatás?
-A felkérést követően, még mielőtt egy betű is le lett volna ütve a szövegből, Palival megbeszéltük, hogy kikkel szeretnék dolgozni, hogy ő majd ennek ismeretében írja meg a színdarabot. Szerencsére ebben a tekintetben elég hasonlónak bizonyult az ízlésünk, örömmel fogadott minden felmerülő nevet, és végül tényleg olyan karakterek születtek, amik nagyon illenek az azokat megjelenítő színészekre, nem csoda, hogy a próbák során azonnal lubickolni kezdtek a szerepeikben. Zömében régi ismerősök, igen. Ha az embernek lehetősége van kedvére összeállítani egy csapatot, természetes, hogy olyan társait válogatja össze, akikkel jól érzi magát és legjobban bízik művészi képességeikben.
-Június 7-én tartottuk meg az olvasópróbát Budapesten, ezt követően két hétig ott is próbáltunk, majd 21-én költöztünk le Kőszegre. Jó végre az előadást díszletben az eredeti helyszínén próbálni, mindenki élvezi az ittlétet, egyedül a kánikulában nem mindig könnyű szabadtéren.
-Mit gondol arról, hogy Göttinger most már a második darabját teszi egy meglehetősen távoli, de azért európai helyszínre?
-Nem is csak a második. A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színháznak is írt felkérésünkre egy színdarabot ebben az évadban, ami egy távoli, kopár, skót szigeten játszódik, messze benn az óceánon. Pali ezekben a tőlünk távol eső világokban szabadon, otthonosan mozog. Olyan, mintha egy külföldi szerző fordítását olvasnánk, játszanánk. Profi munka.
-Nemrég azt mondta, hogy Kőszegen dolgozni, egy nagy baráti, alkotói összejövetel.
-Miután az ember magára zárta a próbaterem ajtaját, a külvilág megszűnik létezni. A nyugodt kisváros viszont lehetőséget ad egy másik rendkívül fontos dologra: van időnk a munkán kívül is időt tölteni egymással. Senkinek nem kell rohannia szinkronba, a családhoz, vagy egy másik színházba. Próba után együtt lehet ebédelni, este fröccsöt inni, hosszan beszélgetni, sokat nevetni. Ez egy nagyon klassz lehetőség, amit egyre ritkábban élhet át az ember. Ráadásul visszahat a produkcióra, hiszen közelebb kerülünk egymáshoz, ettől pedig nagyon jó kémia alakul ki a színpadon. Nagy szíve lesz az előadásnak.
-Mit üzen a darab a mának, a színházba járóknak?
-Üzen nekik életközepi, párkapcsolati, munkahelyi válságokról, csupa olyan élethelyzetről, amilyennel már minden néző találkozott és találkozik folyamatosan élete során, valamint kapunk egy kis betekintést az újságírás világába, annak morális kérdéseit is boncolgatva. Ez is mindenképp érdekes lehet a közönség számára, mivel, ha nem is újságírók ülnek majd zömmel a nézőtéren, újságot valamilyen formán minden bizonnyal olvasnak a kedves nézők.
-Milyen érzés a Kőszegi Várszínházban dolgozni?
-Annak idején, mikor a Szegedi Nemzeti Színház tagja voltam, egy alkalommal ültem az üres nézőtéren és körbenéztem a műemlék épületben. Konstatáltam, milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen gyönyörű a munkahelyem, ahol a mindennapjaimat töltöm. Nos, Kőszeg hasonló érzés számomra. Minden reggel átsétálni a kis óváros gyönyörű főterén, majd egy várkapun át bejutni ott, ahol anno a törököknek nem sikerült… igazán különleges élmény.
Kiss János
forrás: https://koszeg.hu
szerző:
Kovács Bálint
A Kőszegi Várszínház a járvány után megint létrehozott egy új, saját bemutatót, pont olyat, amilyenek miatt érdemes nyáron is színházba járni, mert több van benne, mint gondolnánk.
Kéne valami ügy!
Kéne valami fontosat csinálni, hogy azt érezzük, van célja az életünknek. Kéne valami, amiben kiteljesedhetünk, ami miatt azt érezhetjük, hogy jók vagyunk valamiben, ami berúgja az életünket, ha már régóta alig pöfékel a kipufogónk, csak akkor hallani, ha nagyon közel hajolunk hozzá. Kéne valami, ha magunktól nem tudjuk elhinni, hogy van kiút: legyen, ami miatt meggyőzhetjük magunkat mégis. Mondjuk egy gyilkosságokkal átszőtt korrupciós ügy feltárása, ha az ország egyik leggazdagabb üzletembere pont azon az eldugott, névtelen kis svéd szigeten garázdálkodik, ahol te vagy a százhatvan példányos helyi újság főszerkesztő-helyettese, pulóverminta-rovatostul, tökszépségversenyestül.
Erről szól a Kőszegi Várszínház idei saját bemutatója, a Manőver. Az élet értelméről is, meg a pulóverminta-rovatról is: Kőszegen a hazai nyári színházak között kiemelkedő módon ugyanis nemcsak a közönségvonzó utazó előadásokat hívják meg, hanem hosszú ideje minden évben létrehoznak legalább egy saját előadást, mindig olyan szereposztással, amely az ország bármelyik színházában helytállna. Idén ráadásul ősbemutatóra került sor: Göttinger Pál írt egy képzeletbeli skandináv drámát egy halálra ítélt kis újság feltámadásáról, pár habókos figuráról, egy nyomozásról, meg, hogy súlya is legyen a dolognak, az életről.
A Manőverben ott van a falu minden bolondja meg a nagy létkérdések is, egymás mellett, elférnek jól: őrült komédiáról van szó, de Göttinger pontosan tudja, hogy a nevetés könnyűszerkezetes faházának is komoly beton alapok kellenek, különben elfújja az egészet a szél az este végére. Így aztán, ha van is egy poén minden mondatban, kivéve azokat, amelyekben kettő, mégis szokatlanul emberi az alapfelállás egy nyári komédiához képest. A főszerkesztő-helyettes és újságíró felesége régóta egész máshogy látják a kapcsolatukat, na meg a nő kezdeményezésére nyitottan folytatott házasságukat, egyre távolabb kerülnek egymástól, de nem párkapcsolati problémák, inkább egzisztenciális válság miatt. A férfi belepunnyadt az életébe, ami borzasztóan kiábrándítja a nőt, és mindketten keresnek valamit, ami felébresztené őket a túl hosszúra nyúlt téli álomból. Erre meg pont jó a darab krimiszála, a nyomozás egy különös ügyben meg az új főszerkesztő érkezése, ami egyúttal karrierpofon is az előrelépésre vágyó férfi számára.
És a multiinstrumentalista Göttinger – aki általában színészként, rendezőként, íróként, de még zenészként is elég magas színvonalon teljesít – remekül tudja is ötvözni a kettőt, vagy hármat, vagy ki számolja, szóval a humort, az érzelmeket, a történet fordulatosságát, a jól kidolgozott lélekrajzot és a humort még egyszer. Eleve a felső polcról választ magának főnyereményt azzal, hogy beleírt a darabba egy teljesen elvetemült karaktert, Sigrdi nénit, a pulóverminta-rovat vezetőjét, akinek az a legfontosabb feladata, hogy mindig kiderüljön róla valami, például hogy Európa-negyedik Mortal Kombatban, csak a rajongói nem tudják, hogy amúgy egy idős nő, vagy hogy tíz háborúból tudósított, amiből kettőt ő maga robbantott ki, vagy hogy úgy nézi a főzőműsort, mint fociultra a B-középben a meccset, és akkor csak a legkevésbé meglepőeket említettem. Két lábon járó viccautomata lenne ő akkor is, ha Soltész Bözse nem lubickolna ennyire üdítően a szerepében, jóga közben fejen állva, lelőhetetlenül, egyszerre öregnénisen és olyan energikusan, mintha cukor helyett kokaint keverne a kávéjába, sőt mindenki máséba, de még a nézőkébe is, amit amúgy húsz perc után már simán kinéznénk belőle. De a színdarabot amúgy is végig üdítő hallgatni, egyszerűen azért, mert egyszerre életszerűek és meglepőek a mondatai, és mert kerüli a közhelyeket és a papírízű megfogalmazásokat. Mondjuk a nevetés miatt azokat is nehéz lenne kiszúrni, de azért jobb, hogy nem is kell próbálkozni.
Horváth Illés rendező – korábban a Magyar Színház színésze, most a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház művészeti vezetője – partner is ebben a balanszírozásban: épp olyan laza kézzel fogja az előadást, hogy legyen tér a komédiázásra, de azért érződjön, hogy nem csak marháskodásról van szó – igaz, egyszer-egyszer, sőt talán az sem túlzás, hogy egyszer-kétszer engedi átmerészkedni a viccelődést azon a határon, amit pont a marháskodás vidéke elé húztak bizonytalan kézzel, odáig, amit a legszigorúbbak már nem sorolnának a legjobb ízlés fennhatósága alá. Ahogy általában, a visszafogott előadásmód és a cseppet sem visszafogott poénok („Vegetát a homárra. Miért nem pisálod le inkább az anyám sírját?” – kommentálja Sigrdi néni a főzőműsort egy ponton) között szikrázó feszültség itt is jobbat tesz a hatásnak, mint az elengedett gyeplő.
És ezt a feszültséget az esetek többségében Horváth Illés kihasználja, ahogy a színészek is. A feleséget játszó Pálmai Anna, aki hol egy hiúzt játszik, hol egy boxolót, de mindkettő mögött engedi látni mégis az esendőségét, vagy Tenki Dalma a gyakornok szerepében, aki úgy játszik nagyra nőtt kislányt, hogy érződjön rajta, ha gyengének látszik is, azért keményre fújta már a sarki szél, vagy a főszerkesztő-helyettes Gémes Antos, az egyetlen, aki sokkal inkább drámai, mint komédiai karakter, és aki végig olyan sebzettnek tűnik, hogy csoda, ha nem vérzik el az előadás végére, és aki nem a dühét, hanem romantikus érzelmeit kifejező jelenetekben van igazán elemében. Vagy a szerző Göttinger Pál, aki egy fontos mellékszerepben egyszer csak megjelenik a darabban, és a jelenléte még a végén is új színt hoz az egészbe, mégpedig a feketét, a legsötétebb, bevállalós humorét. Talán csak az új főszerkesztőt játszó Jenővári Miklós nem annyira sokszínű, mint lehetne, igaz persze, hogy a darabot épp az ő karót nyeltsége viszi előre.
Meg az, hogy a Manőver mindvégig két vágányon halad egyszerre, párhuzamosan, mint két vonat, ahol átlátni az ablakon az egyikből a másikba, akár egy Agatha Christie-regényben: az egyik egy könnyű nyári komédia, a másik meg egy szintén könnyű, de azért inkább őszies, elsárgult leveles, a melankóliával kacérkodó lelki fröccs. A mutatvány pedig az benne, hogy a végén, amikor összeér a két sín, a két vonat akkor sem ütközik össze, csak szépen összekapcsolják a kocsikat, mintha mi sem lenne természetesebb. És pont ilyen a jó nyári színház: amikor mi sem természetesebb annál, hogy a humor nem minden, csak a fényes mandzsettagomb a kabáton. A kabáton, aminek pont jó a mérete mindenkire, vagy legalábbis azokra, akiknek valaha futott már zsákutcába az élete. Bár az pont ugyanaz, mint hogy mindenkire.
forrás: https://hvg.hu/
Ohr Tibor képei.
