Számodra mit takar a közösségi opera műfaja pontosan?
Azt gondolom, hogy a hagyományos operát nem kell különösebben bemutatnom senkinek. Arról a viszonylag konvencionális műfajról van szó, amit általában operaházakban, színpadon adnak elő, többnyire professzionális előadókkal, énekesekkel, szimfonikus zenekarral. Ami a közösségi operát illeti, az egy jóval tágabb, rugalmasabban értelmezhető műfaj. Angliában összefonódik a közösségi színház hagyományaival, és legtöbbször olyan művet takar, melynek sztorija visszaemlékezések alapján formálódik, és így próbálja elmondani egy közösség valós tényeken alapuló történetét. Szintén fontos előkép Angliában Benjamin Britten művészete, és különösen a Noé Bárkája című műve, mely amellett, hogy egy mindenki által jól ismert történetet mesél el a Bibliából, előadói apparátusában amatőr és professzinális zenészeket egyaránt foglalkoztat, sőt, még a közönséget is bevonja himnuszok éneklése formájában.
Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba ezzel a műfajjal?
Egy West Side Story előadás előkészületeikor érintett meg először az amatőr előadókkal való közös munka varázsa. A közismert mű eredetileg viszonylag kevés professzionális előadót igénylő zenei anyagát kellett átalakítanom egy nagy létszámú, amatőr együttes számára. A vokális részek előadhatók nem képzett zenészekkel, így azzal nem is volt dolgom, de a hangszeres részeket át kellett alakítanom nagyobb létszámú, de kevésbé ügyes előadók számára. Amit abban a projektben tettem, nem volt olyan részletező, kifinomult munka, mint amilyet az előbb említett Noé Bárkájában Benjamin Britten végzett, hiszen ő három különböző nehézségi szinten írta meg például a vonós szólamokat: vannak olyanok, akik csak üres húrokon játszanak, vannak nehezebb, amatőrök számára írott szólamok is, valamint néhány valóban profi hangszerest is igényel az opera előadása.
Ennek mintájára írtam először én is közösségi operát öt profi zenészre, öt képzett énekesre, kb. 200 amatőr énekesre, és kb. 100 amatőr hangszerjátékosra. A Hastings Spring című opera Hastings város lakóinak történetét mondta el. Ennek a műnek a megalkotásába, megkomponálásába még a közösség tagjait is bevontuk, amely később kiderült, hogy számos problémát vet fel, így ezt a gyakorlatot később, más műveimben nem alkalmaztam. Azután három operát alkottunk még úgy, hogy elmentünk egy városba, kutakodtunk a város történetében és abból alkottunk egy sztorit, amit végül a közösség tagjai számára megkomponáltam, és így saját történetüket ők maguk adták elő.
Mindhárom közösségi operámmal azonban volt egy alapvető probléma: rendkívül speciálisan kötődött a megrendelő városi közösségek lehetőségeihez és adottságaihoz, elsősorban a hangszerek terén. Első operámban komponáltam betéteket gitárzenekarra és harmónikaegyüttesre is, de vannak részek furulyazenekarra, sőt, jódlizó szájharmónikásra is. Amiatt, hogy ezek a művek igen speciális előadó együttest igényelnek, fenn áll a veszélye annak, hogy bemutatón kívül soha nem is szólaltak meg többször.
Nem mintha nem lett volna számomra kielégítő annak idején, hogy ott, akkor e művek megszólaltak, hiszen nem is terveztem, hogy az örökkévalóságnak alkotok a közösségi operáimmal… A harmadik, a Flight című darabom azonban fordulópontot jelentett, mert ez e mű Angliából eljutott Hollandiába, Belgiumba, Németországba és Ausztráliába is. Ekkor szembesültem vele először, hogy egy közösségi operának általánosabb jövője is lehet. A Tóbiás és az Angyal már egy olyan történet, amelyhez mindenkinek köze van, és amely bárki számára érdekes lehet, nem csoda hát, hogy jónéhány különböző előadást megért már.
Mennyiben különböznek egymástól az operáid előadásai? Van általános elképzelésed a darabokról, amikor épp írod őket?
Bár ahhoz, hogy megírjak egy operát, természetesen alkotok belső képeket az egyes jelenetekről, de szerintem teljesen természetes, hogy minden előadás más és más. Mint ahogy a képi világ terén is számítok arra, hogy a rendezőnek és a díszlettervezőnek jobb vizuális ötletei lesznek, mint nekem, úgy én bízom a zenei vezetőkben is, és nagyon élvezem minden alkalommal a hangzás változatosságát is. Természetes, hogy minden énekhang különböző, és én e téren is szeretem a meglepetéseket. Az egyik alkalommal például – a Tóbiás és az Angyal amerikai bemutatóján – egészen váratlan változtatásokat eszközöltek az előadók. Ha jól emlékszem, a darabba egy gyermek tánckart is bevontak, és a többi előadó sem tűnt egyáltalán egy közösségből valónak. Mégis az előadás végén a hallgatóság álló ovációval, könnyezve köszöntötte a produkciót, ami megértette velem, hogy ez az előadás a maga módján nagyon közvetlen hangot ütött meg a saját közönségével.
A tegnapi előadásban például teljesen egyedülálló volt, hogy bár hallottam már nem professzionális énekeseket szólistaként, de olyanokat még sohasem, akik nem is próbálkoznak a hagyományos értelemben vett klasszikus, „operás” énektechnikával. Tegnap este nagy élmény volt olyan énekeseket hallani, akik természetes technikával énekelnek, így minden egyes hang mögött teljes testtel és lélekkel kell, hogy álljanak, hogy a zenekari szöveten áthallatszódjanak. Ez határozottan nem olyan volt, mint ahogyan elképzeltem, de mindamellett egy nagyon értékes és érdekes tapasztalat volt számomra, és rendkívül intenzív előadást eredményezett.
Miért dönt úgy egy zeneszerző, hogy közösségi operát alkot?
Egyszerűen azért, hogy értékesnek érezze magát. Ilyenkor érzem, hogy valami olyasmit alkothatok, amire az embereknek valóban szükségük van. Közösen próbálni és alkotni egy közösséggel, látni és tapasztalni, hogyan befolyásolja a darab az előadók életét: ezért megéri éveket áldozni egy opera megírására. Érezni, hogy a közös zenei munka, és mindaz, ami a közös aktív zenélés, több mint te magad, és a műved. Túlnő rajtad, és ez óriási dolog. Egy meleg férfi életében ez azt is jelenti, hogy egy ilyen munkafolyamat alatt kicsit úgy érezheted, mintha családod lenne. Ha nem is örökre, de mondjuk 18 hónapra felelős lehetsz emberekért, együtt dolgozhatsz fiatalokkal, idősekkel. És ekkor kézzel foghatóvá is válik a zeneszerző munkája és tennivalója. Ekkor a zeneszerző munkája nem valami magányos, elvont alkotó folyamat, hanem valami praktikus, valami olyasmi, ami inkább az ács munkájához hasonlít. Amelyről elmondhatod, ha az asztal összedől, akkor nem elég jó munkát végeztél, ha megáll, akkor viszont működik, és betölti feladatát. És ez egy nagyon erőteljes tapasztalat nekem.
Mivel foglalkozik Jonathan Dove manapság? Milyen művekkel rukkolsz elő a közeljövőben?
Épp most egy hagyományos operaház számára írok művet, amely egy vígopera lesz Karl Marx Londoni éveiről. Bemutatója 2018-ban lesz Bonnban, Marx 200. születésnapján. Utána egy harmonikaversenyt fogok írni, valamint két-három kórusra és zenekarra készülő kompozíció is érlelődik bennem, ezeknek a témáját azonban még nem látom tisztán.
Végül hadd kérdezzek valami önzőt. El tudnád-e képzelni, hogy egy magyar kórus számára írj művet a közeljövőben?
Valami, amit mondtál nekem a Csíkszerdáról, elültetett bennem egy gondolatot. Mégpedig az, hogy a Csíkszerda leginkább a cappella énekel. És nem tudom kiverni a fejemből, milyen hatása lehetne egy a cappella operának. Hallván, hogyan használtok improvizációs eszközöket nagy zenei felületek megfestéséhez és atmoszférateremtéshez, el tudnám képzelni a közös munkát a Csíkszerdával, ahol lehetne némi szabadságot is adni a kórusnak a zenei anyag létrehozásában. Mondjuk látom, hogy Te mindenképpen szabadnak érzed a változtatást az írott műveimben is (nevet). Ezt a közös munkát nagyon el tudom képzelni…
