Címke:
tengeren 2019

Kérem a következőt! – Tóth Károly sikerszériában

A Családi játszmákban gyakorlatilag meg sem szólalt Tóth Károly, mégis intenzív a színpadi jelenléte. Don Juan szolgájaként viszont rengeteg szöveget kellett megtanulnia. Mindkét szerepe idei kiemelkedő alakításai közé tartozik a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban.

Nem lehet nem észrevenni, mennyire szárnyal az utóbbi években, így még inkább elismert és közkedvelt színművész lett. Kováts Dénes interjúja.

Kezdjük a Don Juannal! Horváth Illés és Nagyidai Gergő is azt mondta, hogy a tiéd a másik főszerep, s ez tényleg így van. Mintha égi áldás lenne rajtad, az utóbbi években sorra kapod a nagy szerepeket, amelyekben szárnyalsz. Mindemellett tavaly a megyei Prima-gálán különdíjat kaptál.
Most, ahogy jöttem be hozzád, ugyanez jutott eszembe. A díj kapcsán pedig az – amiről már beszéltem neked –, hogy igazából nem a díjat kell megköszönnöm (ami persze nagy dolog, ám valaminek a következménye), hanem a feladatokat, amelyeket itt, a színházban kaptam, mert ezek eredménye az elismerés. Eltöltöttem a pályán harmincegynehány évet. Tulajdonképpen szerettek, a nézők is szerettek, miközben elvoltam a különböző igazgatók által rám osztott szerepekkel, amelyeket becsülettel, a legjobb tudásom szerint megcsináltam. De közben éreztem magamban, – hogy mondjam úgy, hogy ne tűnjön nagyképűségnek? –, többet bírnék, mint amivel megbíznak. Hála a jó Istennek – nem tudok mást mondani – hogy a Kirják Róbert-Göttinger Pál, majd a Kirják-Horváth Illés igazgató-művészeti vezető páros vette a bátorságot, s megbombázott feladatokkal. Mert lehetek én (vagy bárki más) olyan tehetséges, hogy rám szakad otthon a plafon és a föld fölött járok az udvaron, de ha nem kapok igazi lehetőséget, akkor az egész nem sokat ér, mert nem mutathatom meg, mi van bennem. Halálosan biztos vagyok abban, hogy nagyon sok kollégám, kolléganőm hagyja úgy el a pályát, vagy ér véget az élete, hogy a közelébe sem jutottak a lehetőségnek, hogy megmutassák, igazából mit tudnak.

Elmaradt a kiteljesedés…
Így van! Nem tudok elég hálás lenni ezért a sorsnak, hogy ezt a három embert idevezette a jó Isten, vagy hogy nem mentem el ezelőtt nem tudom hány évvel, mert volt ilyen gondolatom… Minden hányattatás, mellőzés ellenére azt mondtam, valahol a kisagyamban hátul éreztem és reméltem, hogy jönnie kell olyan embernek, aki mer rám osztani nagy szerepeket, aki meg akarja nézni, mire vagyok képes. Végül bekövetkezett.

A Chicagoban a Konferanszié vagy a Don Carlosban a főinkvízitor számomra emlékezetes karakterszerepeid. A Castel Felice Vándora, a Váratlan vendég Arthur Birlingje, a Görbe tükrök sánta férfije, és különösen a Tengeren Ivan Curryje és a Don Juan Sganarelleje viszont igazi főszerep. A Családi játszmák Francise pedig úgy az egyik főszerep, hogy értelmes mondat nem hagyja el a szádat…
Nézd. Nekem fixa ideám, hogy a színpadon az embert kell megmutatni, legyen az boldog, vidám, keserű, savanyú, kegyetlen, gonosz, szerelmes, gyászoló – teljesen mindegy. Miként az is, hogy 6900 mondatom van, mint a Don Juanban, vagy egyetlen sincs, mert csak szótöredékeket nyeferélek, mint a Családi játszmákban. Meggyőződésem, ha amit a színpadon megmutatok, az emberi, őszinte, igazi, akkor az átmegy, megérti a néző.

A Don Juan fölöttébb kalandos előzményekkel jutott el a premierig. Nemcsak a főszereplőváltás miatt, hanem azért is, mert neked és az egyik kolléganődnek is elment a hangotok a premier előtt pár nappal.
Még tavaly februárban, a szerződtetési tárgyaláson – amelyen elmondják a következő évi feladatokat: melyik darabban és rendezővel, milyen szerepet fogunk játszani – közölte Illés nagyon sokat sejtetően, hogy a Don Juanban én leszek Sganarelle. Mondtam neki, hogy oké, de ez nekem sajnos semmit nem mond. Akkor tudtam meg, hogy ő Don Juan szolgája, s ez a másik főszerep. Irtózatos mennyiségű szöveggel. Ahogy haladtunk előre az időben, mindig szóba került, milyen gyorsan tanulok. Nos, tanultam már rengeteget, de az többnyire sajnos nem volt jellemző, hogy ennyire sokat kelljen.

Ilyen előjelek után a tervezetthez képest egy héttel később kezdtük a próbafolyamatot, majd az „eredeti” Don Juan betegsége miatt leállt a próba, aztán beugrott helyette Gergő… Valóban rengeteg akadály került utunkba, ilyet még nem éltem meg pályám során. Ezt még tetézte, hogy valószínűleg a több tonna szöveg, s a napi két próba – olykor iszonyatos hangerővel – vezetett odáig, hogy elfáradtak a hangszálaim, megerőltettem. Nem akartam kérni, de a rendező, Horváth Illés a premier előtt pár napra megtiltotta, hogy beszéljek: csak játszottam, a szövegemet a rendezőasszisztens mondta mikrofonba. Bármilyen jól, de mégsem az én ritmusomban, ami további nehézséget okozott, alig vártam, hogy újra beszélhessek. Mindemellett nagyon örültem ennek a szerepnek.

Az akadályozó tényezőkön túl milyen volt a próbafolyamat?
Az elején jöttem rá, hogy a színészet is valahol olyan, mint egy házasság vagy egy kapcsolat. Klem Viktorral soha nem találkoztam, idő kellett meg- és kiismerni egymást. Amint megtörtént a főszereplőváltás, és Gergő lett Don Juan, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, félszavakból megértettük egymást, sőt, olykor szavak sem kellettek hozzá. Azért tudtunk bő három héten keresztül nagyon intenzíven próbálni, mert megvolt a teljes összhang, ismertük egymás gondolatát is. A legnagyobb ellenségünk – nem a legjobb kifejezés, de mégis szabadjon így fogalmazni – a szöveg mennyisége volt. De amikor idő múltán bekerült a fejbe, onnantól már csak Illés finomításaira volt szükség, hogy minden a helyére kerüljön. Az első rendelkező próba után dühös voltam magamra, hogy miért nem tudom már a szöveget, mert ugyan tisztában voltam vele, mit kellene tenni a színpadon, de ha az ember nem tudja a szöveget, az jelentős nehezítő tényező. Könnyebbség, amikor olyan szintre kerül a szövegtudás, hogy súgó mellett már jól működnek a jelenetek.

Jobban megadja a folyamatosságot.
Igen. Vígh Katikával, a súgónkkal óriási mázlink volt. Két próba között itt maradt Gergővel és velem, s ha nem próbáltunk szombat este, bejött hozzánk, sőt, még vasárnap is. Óriási rutinja van, a magyar színészek legnagyobbjaival dolgozott együtt. Bemutató előtt is beszélgettem vele, azt mondta, Pécsi Sándor jutott eszébe rólam. Kati nemcsak a szöveget mondta és javította ki, amikor hármasban vagy ketten tanultunk, de tanácsot is adott, hogyan, mire fűzzem fel a szöveget a könnyebb megtanulhatóság érdekében. Eleinte nem nagyon értettem, arra gondoltam, majd én megoldom, de azután rájöttem, érdemes hasznosítani az ő hatalmas, sok évtizedes tapasztalatát, így hagytam magam irányítani. Azóta is nagyon sokszor eszembe jutott, milyen jól jöttek és eredményre vezettek a tanácsai, úgy tényleg sokkal könnyebb volt megjegyezni.

Általában könnyen megtanulod a szöveget?
Ha jó az anyag, és ha látom, mi lesz vagy lehet majd belőle, akkor iszonyatosan hajlamos vagyok arra, hogy hamar megtanuljam. Itt kétségtelenül több és másabb volt, mint általában. Sokat beszélgettünk arról, hogy minden évben kellene egy ilyen jellegű előadás, ahol nem a szlengek hangzanak el, hanem gyönyörű klasszikus mondatok, amelyek olykor iszonyatosan nehezen mennek az ember fejébe. De előnye, hogy amikor az ember rákerül ennek a vonalára, tehát beül ebbe a klasszikus hajóba, onnantól már élvezet, mert megérzi annak az ízét, hogy ugyanazt a mondatot el lehet mondani nagyon ridegen, nagyon egyszerűen, mint a mai világban szokás, viszont el lehet mondani ugyanazzal a jelentéssel úgy, hogy valami gyönyörűséget fejez ki. Sajnos ettől a gyönyörűségtől már el vagyunk szokva.

Ez a klasszikus színház, amiből jó lenne több – mondta Gergő.
Így van! Az az érdekes, hogy a nyilvános főpróba „operett siker” volt annak ellenére, hogy a Don Juan egy klasszikus. Alig akartuk elhinni, hihetetlen élményt okozott! A bemutatón is azt éreztem, hogy imádnak bennünket, talán jobban, mint általában.

Illés jóvoltából a színdarab egészének – a zenékkel (Zságer-Varga Ákos), a koreográfiával (Vámosi-Belme Judit), a nagyon egyszerű, viszont dermesztően hatásos díszlettel (Vereckei Rita), a jelmezekkel (Gálvölgyi Anett és Miovác Márton) – van egy kétségkívül hatásos és harmonikus világa.

Hogyan élted meg belülről a szolga-létet annak tükrében, hogy nem mindig értettél egyet Don Juannal, sőt! Mégsem válhattál az élő lelkiismeretévé, mert nem hallgatott rád!
Ebben Moliére a sáros… De mint említettem, nagyon jó volt együtt játszanunk az összhang (és persze a szerepek) miatt.

A Családi játszmákban nagyon különleges a jelenléted. Az első felvonás utolsó pillanataiban kerülsz színre, ugyanezzel a jelenettel kezdődik szünet után a második. Betegsége miatt Francis nem tud se mozogni, se beszélni, így egy értelmes szó nem hagyhatja el a szádat. Nehéz volt megformálni őt?
Az első körben nagyon szerteágazó lehetőség kínálkozik gondolatban, hogy merre lehet elvinni a szerepet. De vigyázni kell, ne legyen se túl vicces, se túl idióta, se túl béna, mert akkor meghal nemcsak a szerep és a darab, de az előadás is. Mindig úgy kezdek hozzá, hogy nem akarom már az első rendelkező próbán megoldani a dolgokat. Ha már nagyjából tudom, ki vagyok és ki kell legyek, hogyan viszonyulok a többiekhez, akkor megpróbálom a magam útján, a saját érzéseimmel elindítani a próbák elejét. Ha olyan kivételes a rendező, aki sokkal jobban tudja, mint én – általában úgy kellene lennie – akkor ő egy bizonyos sávon belül képes engem tartani. Az esetek nagy százalékában megpróbálok megmaradni a realitás talaján, s nem eltúlozni.

Néha apró nüanszokon múlnak döntő dolgok. Nem tudok mozogni, tolnak ide, tolnak oda, akad egy-két közbeszólási kísérletem. Abban nem voltam biztos, miként alakítsam, hogyan formáljam a beszédemet a megfelelő hatás érdekében. Az egyik összpróbán történt, még a főpróbahét előtt, amikor már egyben mentünk. A darab vége felé van egy monológja Rák Zolinak, amikor kiderül rólam az igazság. A Darth Vader névvel illet engem. Akkor, abban a pillanatban leesett, meg is állítottam a próbát (pedig nem szokásom), hogy visszafelé szívom a levegőt és úgy próbálom formálni a szavakat. Ezzel tudom kifejezni, hogy azért nem vagyok képes beszélni (amit korábban elmondott rólam a feleségem), mert a műtét során a cső felsértette a gégémet. Az, hogy agyvérzésem is volt, már csak hab a tortán. Sokszor ilyen nüansznyi dolgokon múlik, hogy egy figura, legalábbis az én érzésem szerint, teljes legyen.

Mindemellett érzelmeket is kell sugallanod, például amikor fixírozod a fiatal lányt, illetve amikor nagyon boldog, vagy éppen fölöttébb dühös vagy. Azért, mert valaminek örülsz, vagy mert nem azt hallod vagy látod, amit kellett volna.
Igen, tehát – csak ide tudok visszajutni – az a legfontosabb, hogy azt és úgy csináljam, hogy az emberi legyen. Te, a néző, ne azt mondd, hogy ilyen a földön nincs, így ember nem beszél, hanem meg se forduljon a fejedben, hogy ez túlzás, direkt viccelődés, vagy bohóckodás. Ha az ember őszinte a színpadon, akkor annak van értelme és hatása.

Mi lehet az oka a Családi játszmák sikerének? Hiszen kétségtelenül sikeres.
Van benne szerelem, gyógyszerfüggő anyuka, alkoholista meny, evéskényszeres fiú. Azt mondanám, hogy a szó igazi értelmében egyikük sem normális, nem átlagos. Nem véletlen az alkohol, a gyógyszer, mert valamivel saját magukat is meghülyítik, hogy túl tudják élni azt a megaláztatást, amit el kell szenvedniük.

Valószínűleg a civil életben is nagyon sok ilyen család van, kis stiklikkel, csalódásokkal, nagy fájdalmakkal, basáskodó apával… Legfeljebb nem tűnik fel a tágabb környezetükben, mert nem kerülnek színpadra. Hány olyan embert, családot ismerünk vagy sejtünk, akik így élik le az életüket? Kifelé mutatják a rendet, a boldogságot, miközben otthon az életük maga a pokol. A nézőtéren többen magukra ismerhetnek, bár olyannal még nem találkoztam, aki azt mondta volna, én is ilyen vagyok. Még ha magára is ismer, nem meri kimondani.

Csak nemrég tudtuk meg, hogy a Kaktuszember című filmben is főszerepet játszottál. Mesélj róla!
Még a pandémia idején történt, felhívott egy fiatalember, hogy vizsgafilm ügyében szeretne velem beszélni. Arról volt szó, hogy eljönnek Nyíregyházára az operatőrrel, de nem jött össze, ezért megbeszéltünk egy időpontot, amikor zoomon kellett elmondanom egy általa küldött szöveget az instrukciói alapján. Pár nap múlva telefonált, el tudnék-e menni Budapestre a Pesti Színházba próbafelvételre. A büfé folyosóján tudtunk próbálni, ott derült ki, hogy Kiss Mari lenne a partnerem, aki ifjúkorom szexszimbóluma volt, de soha nem találkoztam vele! Ott, a büfé folyosóján Rudolf Olivér, a rendező telefonnal vette a helyzetgyakorlatokat, meglepő részletességgel. Kicsit furcsálltam, de ő tudja, gondoltam. Két nap múlva hívott, hogy szeretne felkérni, legyek én a férfi a kétszereplős vizsgafilmjében. Leforgattuk, s szinte már el is felejtkeztem róla, amikor a közelmúltban felhívott egy operatőr ismerősöm, Lőrinczy Kornél, aki látta a film beharangozóját, s gratulált. Megjegyezte, hogy a 4:3-as képarányú felvétel azért különleges, mert mostanában ritkán forgatnak így – egykoron a régi klasszikusok használták. Ez a módszer annyira közel hozza az arcot, hogy ott nem lehet hazudni. Akkor esett le, miért olyan közeli felvételek készültek rólunk. Különleges élmény volt számomra a forgatás, szerettem.

Miként talált rád a rendező?
Kiderült, hogy Ascher Irma casting menedzser (Ascher Tamás rendező lánya) javasolt. Olivér már a forgatás után árulta el, hogy rám keresett, és a Google földobott egy friss, közel egy órás interjút, amit Bakay Judit csinált velem a Nyíregyházi Televíziónak, megnézte, s az alapján hívott fel. Szerintem nem fordult még elő, hogy valakit tévéinterjú alapján hívjanak próbafelvételre.

Láttad már a filmet?
Korábban nem, csak most, Kornél telefonja után. Soha nem szoktam kutakodni, de ha elküldik nekem, vagy ha belebotlok, akkor megnézem.

Elégedett voltál?
Jó érzés volt. Egészen pozitív kritikákat olvastam róla. Csak később, már a forgatás után derült ki, hogy Olivér Rudolf Péter színész-rendező fia. Tavaly, miután Olivér megmutatta neki a még nem teljesen kész filmet, Péter azonnal felhívott, hogy gratuláljon. Néhány nappal később Reisz Gábor keresett (kiderült, Olivér tanára, rendező), ő is felkért egy szerepre a Magyarázat mindenre című filmjébe.

Mindig tudtam, hogy későn érő típus vagyok, hol magam miatt, hol mert késleltettek. Most már kezdem azt érezni – nem azt, hogy beértem volna a célba – mintha utolértem volna az időt. Színészként ott, abban az állapotban érzem magam, ahol igazán jó.

Most vagy a színészléted teljében?
Mindannak, ami velem történik, az a „veszélye”, hogy még jobban meghozza az étvágyamat újabb, remek szerepekre. Nem azt érzem, hogy ha ezt vagy azt így megcsináltam, akkor, mit lehetne még, inkább azt: kérem a következőt!

*

Rudolf Olivér vizsgafilmje, a Kaktuszember alcíme Melodráma három képben. Témája az időskori szerelem. Nemrégiben mutatták be nagy sikerrel a 35. Trieszti Filmfesztiválon, a szakemberek elismerően nyilatkoztak újszerű technikájáról, 4:3-as képarányáról, mely közeli képeivel leegyszerűsített játékmódot kívánt a művészektől. Kiderült: már a film tervét is díjazták Szarajevóban, majd Budapesten a fiatal filmesek mozijában, a Friss Hús Budapest Nemzetközi Rövidfilmfesztiválon vetítették, s most jött a trieszti siker. Még nem tudni, a jövőben hol lesz látható. Érdekessége, hogy 47 perc időtartamával hosszú a rövidfilmek fesztiválján, viszont rövid a teljes estés nagyjátékfilmhez.

„Mari nyitottsága és lelkesedése nagyon jó energiákat adott a stábnak, Károly pedig mind a kilenc forgatási napot úgy nyomta végig, hogy Nyíregyházáról járt fel, néha a szettben aludt és egyetlen egyszer sem láttam fáradtnak. Az, hogy ők ketten ennyi energiával és alázattal álltak hozzá, nagyon sokat jelentett” – mesélte egy korábbi nyilatkozatában a rendező.


Prima különdíjat kapott Tóth Károly

Az elismerések megbecsülést jelentenek színmûvészünk számára, s ez erõt ad neki, tolja elõre.
Tizenhetedik alkalommal rendezték meg Nyíregyházán a Prima díjkiosztó gálát, melynek október 27-én a Megyeháza díszterme adott otthont. Tóth Károly, a Móricz Zsigmond Színház színmûvésze a magyar színház-, film- és táncmûvészet kategória jelöltjeként vármegyei Prima különdíjban részesült!

A közkedvelt Totya 2021-ben kapta meg a Gobbi Hilda által alapított, a legjobb epizodistáknak járó Aase-díjat; most pedig Nyíregyházán ismerték el mûvészetét.

– Tíz kiváló jelölt aspirált a három Prima-díjra és a két Prima különdíjra. Meglepett az eredmény?

– Nagyon. Már az is meglepetésként ért, amikor felhívott Vitkai Éva, hogy én lettem a kategória jelöltje. Az igazi rácsodálkozás pedig akkor történt, amikor megkaptam a meghívót, és megtudtam, kik a jelöltek. Nem akartam hinni a szememnek: a Cantemus kórus, Orendi Mihály és mások – Jézus Úristen, mit keresek én itt ennyi kiválóság között? Rácsodálkozásom fokozódott, amikor a gálán levetítették a jelölteket bemutató kisfilmeket, közöttük például Bíró Lajos szobrászmûvészrõl, akinek már régen meg kellett volna kapnia akár a Prima Primissimát, vagy dr. Szép Tibor biológus-ornitológusról.

Halálosan büszke vagyok, hogy eszébe jutottam a színház vezetésének, s egyáltalán valakiknek, akik jelöltek, mert ez azt jelzi, nem volt hiábavaló az elmúlt negyven, vagy legalábbis az utóbbi pár év. Az esélytelenek nyugalmával ültem ott, de amikor a különdíjnál kihívták díjátadónak Kirják Róbertet, átfutott a fejemen: na nehogy már én... Nagyon örültem! A 40 év alatt ez a második olyan elismerés, amit nem a kollégáktól kaptam, mint a Móricz-gyûrût, ami ugyancsak nagyon fontos. Két éve nagy meglepetésemre Aase-díjas lettem, most pedig ez a különdíj! Igazán jó érzés, hogy gondoltak rám, ezek az elismerések megkoronázzák a közönség részérõl érkezõket.

Hiába tudtam én, hogy sokkal többre vagyok képes, mint amilyen lehetõséget kaptam, de ahhoz, hogy az ember megmutassa a tehetségét, megfelelõ nagyságú feladatok kellenek. Igaz, olykor magam alatt vágtam a fát... A Kreon után azt gondoltam, jönnek a nagyobb feladatok, de nem így lett. Amikor Kirják Róbert lett az igazgató és Göttinger Pál a fõrendezõ, akkor kezdtem elõször érezni: mintha úgy bánnának velem, mint egy színésszel – több mint 30 év után. Én a 2019-ben bemutatott Tengerentõl számolom igazán színész-létemet. Az Aase-díj kapcsán úgy fogalmaztam: évtizedekig úgy gondoltam, hogy ez a színház kisebb megszakításokkal kutyába se vett, de már úgy látom, nem így van. Jólesõ érzéssel töltött el, hogy Horváth Illés mûvészeti vezetõ is meglátta bennem azt a színészt, akit lehet terhelni, jó szerepeket kaptam az utóbbi idõszakban.

Ezúttal nem a díjat köszönöm igazán, ami persze fontos, hanem a lehetõséget, hogy megkaptam a jó szerepeket például a Váratlan vendégben, a Tengerenben, a Kripliben, a Görbe tükrökben – ezek nélkül talán szóba sem került volna, hogy díjra terjesszenek fel. Köszönet érte, hogy megmutathattam magam, mert akkor lehet valamit letenni az asztalra, ha megfelelõ szerepet kap a színész. Egyszer úgy fogalmaztam: a fõszereplõnek esténként két és fél órája van, hogy megmutassa szerepe ívét és színészi kvalitásait, az epizodistának pár perc jut arra, hogy felhívja magára a figyelmet. A bizalom nagyon fontos a mi pályánkon is!

– Szerepek sokaságát játszhattad el. Melyek a legemlékezetesebbek?

– Több mint 30 éve, mégis nagy szeretettel és élménnyel gondolok a Patikában Pap Ferkére, valamint Kreonra a 2011-ben bemutatott Antigonéból. Ez az elõadás azért is emlékezetes, mert nem perceket töltöttem a színpadon, hanem végig jelen voltam. Bejöttem, (képletesen) fölhúztam a függönyt, és gyakorlatilag én engedtem le.

– A Chicagóban a Konferanszié vagy a Don Carlosban a fõinkvizítor számomra emlékezetes karakterszerepeid. A Castel Felice Vándora és különösen a Tengeren Ivan Curryje viszont igazi fõszerep.

– Hálás vagyok a sorsnak, hogy találkoztam Göttinger Pállal, a két, utóbb említett elõadást õ rendezte. Paliból hihetetlen – a színpad, a színész és a darab iránti – harmónia árad, nagyon tud navigálni, tisztán, érthetõen elõre vetíteni a dolgokat. Õ nálam a színházi világbajnok, az elsõ számú rendezõ számomra. A másik Horváth Illés. Õk bármit mondanak, gondolkodás nélkül megcsinálom, elhiszem mindkettõjüknek, hogy jó, amit akarnak. Úgy érzem, egy hullámhosszon vagyunk az alkotófolyamatok során.

A Tengeren az olvasópróbától kezdve elképesztõ összetalálkozása szövegnek, színészeknek és rendezõnek. Olyan szinten kerültünk egy hullámhosszra mindannyian, hogy nem munkának, hanem együtt játszásnak tekintettük az elsõ pillanattól. Nem volt görcs, sem megoldhatatlannak tûnõ probléma, inkább élmény, élmény hátán. Amikor megkérdezték tõlem, van-e szerepálmom, rendre azt feleltem: nincs. De ha korábban tudtam volna errõl a darabról és szereprõl, akkor biztosan a Tengerent mondom.

– Ebben az évadban a Családi játszmák, a Don Juan és a Nõk az idegösszeomlás szélén címû elõadásokban láthatunk. A Prima különdíj ad ezekhez plusz motivációt? Eszedbe jut, hogy neked immár duplán jónak kell lenned?

– Nem az jut eszembe. Inkább az, ami jobb variáció, hogy az elismerés önbizalmat ad. Én hiába tudom, hogy képes vagyok nagy dolgokra a színpadon, hiszen úgy is meghalhattam volna, hogy csak otthon éreztem magam iszonyatos tehetségnek, de nem tudtam megmutatni, senki nem vette észre. Éppen ezért nem a megfelelési kényszert érzem, hanem azt mondom magamnak: tessék megcsinálni, meg tudod... A különbözõ fellépéseken is másnak érzem magam, sokkal egyszerûbb, lazább, közvetlenebb, természetesebb vagyok, mert érzem, hogy az elismerések megbecsülést jelentenek. Ez erõt ad, ott van mögöttem, tol elõre: tessék, itt a pálya, csináld. Nem begörcsöl, hanem azt sugallja: most megmutathatom színészi képességeimet.

(Szerzõ: Kováts Dénes)

Az Aase-díjas Tóth Károly epizodistaként is emlékezetes alakításokat nyújt

Gyermekkorában táncdalénekes akart lenni, majd híres focista, esetleg súlyemelő. Egyik sem lett Tóth Károlyból, viszont 2022-ben már 40 éves társulati tagságát ünnepelheti a Móricz Zsigmond Színház művésze, akit az idei Aase-díjasok egyikeként köszönthetünk.

A Gobbi Hilda színművész által alapított díjat az „emlékezetes percek, pillanatok, szavak, mozdulatok főszereplői”, az epizodisták kaphatják meg, évente négyen. Az idén a népszerű „Totya” is részesült ebben az elismerésben!

– Négy évtized a színészi pályán is igen hosszú idő. Hogyan kezdődött?

– Finommechanikai műszerésznek tanultam Miskolcon, matematikából és szakmai tárgyakból versenyekre jártam. Egyszer az iskolai folyosón felvettem egy szórólapot a földről, amin a Pécsi Sándor Színpad hirdetett felvételt szerepelni vágyó fiataloknak. Az első adandó alkalommal elmentem a próbára. Ott ragadtam, s úgy döntöttem: színész leszek. Attól a pillanattól, hogy jelentkeztem, 180 fokot fordult az érdeklődési köröm és a tanulási kedvem is. Versmondó és szép magyar beszéd versenyekre jártam immár.

– Többször felvételiztél a Színművészetire, sikertelenül. Milyen út vezetett a színházhoz?

– Két lehetőség kínálkozott: bejelentkezem a miskolci színházba, mint csoportos színész, vagy megpróbálok bejutni Nyíregyházára. Még érettségi előtt elindultam egy, a munkásfiataloknak meghirdetett országos vers- és prózamondó versenyen. A döntőben másodmagammal aranydiplomát nyertem, aminek fejében egy hetet tölthettem el Leningrádban. Mire hazajöttem, Szép Laci bácsi, a színjátszókör vezetője, egyben a mentorom, levelet írt Bozóky Istvánnak, a Móricz Zsigmond Színház alapító igazgatójának. Figyelmébe ajánlott és kérte, hogy hallgasson meg. Volt egy olyan érzésem, hogy az egy éve megalakult nyíregyházi közösséghez csatlakozva hosszú és tartalmas kapcsolat alakulhat ki. Bejött, lassan 40 éve tart... Akkoriban mindig izgatottan tanulmányoztam át az évad előadásainak szereposztását. Elsőként nem a címét néztem, hanem a névsort, hogy benne vagyok-e. Minél több darabban akartam szerepelni, az sem számított, ha a „továbbá” szó után jött a nevem, az volt a fontos, hogy ott legyen.

– Téged karakterszínészként emlegetnek. Mit takar ez a kifejezés?

– Nem gondolkoztam rajta, bár van olyan érzésem, mintha egyesek számára minősítést, egyfajta lekicsinylést jelentene. Szerintem nem az, és nem is skatulya. Nem lehet mindenki főszereplő, aki szinte végig színen van, így jut ideje felépíteni az alakítása ívét. A skatulya azt jelenti, hogy mindig ugyanolyan szerepet (rendőrt, szívtiprót, inast) játszol. A karakterszerep a dramaturgia szempontjából fontos. A színész eltölt a színpadon 10–20 percet, ez alatt kell emlékezetest, maradandót alakítania, olyat, hogy a néző ne csak a főszereplőre emlékezzen, hanem rá is.

– Emlékezetes alakítások sora fűződik nevedhez. Bár nehéz negyven év szerepei közül válogatni, mégis emelj ki néhányat!

– Papp Ferke a Patikából, még a réges-régi időkből, vagy a közelmúltból Ivan Curry a Tengerenből mindenképpen az élre kívánkozik. De szívesen emlékszem vissza az Ivo Krobottal közös munkákra, mint a Harlekin milliói, a Platonov és a Túl zajos magány, vagy mások mellett a Tizenkét dühös ember, a Don Carlos, a Castel Felice, a Macbeth, a Közellenség általam megformált alakjaira. Szeretem a mesedarabokat is.

– Mit jelent számodra az elismerés, jelesül most az Aase-díj?

– Otthon pihentem két próba között, amikor megcsörrent a telefonom. Vajda Márta, a Magyar Színházi Társaság ügyvezető titkára hívott: december 13-án díjátadó a Bajor Gizi Színészmúzeumban, szeretettel várnak. Nem értettem a díj nevét, elbetűzte, s hozzátette: hogy az Aase-díjat évente négy színész kapja meg, egy-egy vidéki és fővárosi nő, illetve férfi. Hosszú értetlenkedés és hallgatás után esett csak le, hogy én vagyok a vidéki férfi! Én, az egykori szegilongi falusi gyerek! Hatalmas boldogság fogott el, hiszen országos díjat korábban nem kaptam, napokig a föld felett lebegtem. Amikor kiderült, hogy színházunk vezetése jelölt, a boldogság tovább fokozódott, majdnem elsírtam magam... A díjátadásra nem mentem el, bár igazgató úr és a művészeti vezetőnk kikért a rendezőtől, és szívesen ott is lettem volna, de mivel ugyanazon a napon volt a Cseresznyéskert előadásunk első öltözéses összpróbája, úgy éreztem, nem hagyhatom itt a csapatot ezen a fontos próbán, pár nappal a premier előtt.

Ez a díj pozitív visszaigazolás. Hitet ad úgy magamat, mint színházunkat illetően – talán mégiscsak szükség van rám...

– Mit mutat negyven év színész lét mérlege?

– Egy percre sem bántam meg, hogy színész lettem! Az persze átfutott már a fejemen, mi lett volna, ha a matematika vagy a közgazdaság területére tévedek inkább. Anyagilag minden bizonnyal többet hozott volna a konyhára. Ezek persze pillanatnyi villanások csupán, mert jól döntöttem, számomra boldogság, hogy színész lehetek. Van, aki úgy hal meg, hogy semmilyen nagyszerű dolgot sem csinált életében. Én most már úgy érzem, hogy letettem valamit az asztalra.

„A kocsi előállt” – Tóth Károly színésszel beszélgettünk

„Eddig sem féltem a színpadtól, de most olyan nyitottságot és önbizalmat érzek a deszkán, mint még soha” – mondta a Kultúra.hu-nak a nemrégiben Aase-díjjal kitüntetett Tóth Károly színművész, aki idén 40 éve tagja a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színháznak.

Tóth Károly 1963-ban született. Négy-öt éves korában a szüleivel esténként átsétáltak a néhány házzal arrébb lakó szomszédhoz a környékbeliekkel együtt tévét nézni. Neki a táncdalfesztivál tetszett a legjobban, mert a benne szereplők szép, flitteres ruhákat viseltek. A keresztanyja varrt neki flitteres zakót, ő pedig eldöntötte, hogy nagy korában ő is táncdalénekes lesz. Az élet azonban másfelé vitte. Az általános iskola után műszaki szakközépiskolába járt. Jól ment neki a tanulás, szerette a matematikát és a szakmai tantárgyakat, mindannyiból versenyeken is részt vett. A hobbija a labdarúgás volt. Nemcsak a pályán rúgta a bőrt, hanem lelkesen szurkolt is: édesapja hatására a Bene Ferenc és Fazekas László fémjelezte Újpesti Dózsának. Sportolói pályafutásának a lábsérülése vetett véget.

Másodikos volt a szakközépiskolában, amikor az érdeklődési köre 180 fokos fordulatot vett. „Egyszer megláttam a lépcsőn egy papírdarabot. Gondoltam, valakinek fontos lehet, így hát felvettem és megnéztem. Szórólap volt, amelyen ez állt: »A Pécsi Sándor Irodalmi Színpad szereplés iránt kedvet érző fiatalokat toboroz amatőr csoportjába.« Amint elolvastam, rögtön tudtam, hogy színész leszek. Elmentem a csoport próbájára, majd a meghallgatásra, az elbeszélgetésre is – és megpecsételődött a sorsom. A színjátszás annyira beszippantott, hogy az a tanulmányi eredményeimen is meglátszott. Matekból épphogy le tudtam érettségizni, míg előtte versenyeken szerepeltem. Ezt azzal igyekeztem ellensúlyozni, hogy szavaló- és szép magyar beszéd versenyekre jártam.”

A családja hogyan fogadta a váltást?

Nem jól. Ők azt szerették volna, hogy tévé- és rádiószerelő legyek, ha már műszaki iskolában tanultam. A környéken egy szakemberre öt-hat település jutott, és a mamámék úgy vélték, milyen jó lesz nekem, ha kitanulom ezt a szakmát. Az érettségi után a színművészeti mellett a veszprémi vegyipariba is jelentkeztem, bár az utóbbira még felvételizni sem mentem el. Nekik viszont azt mondtam, hogy nem sikerült. Kegyes hazugság, gondoltam. Sajnos a színművészetire sem vettek fel, úgyhogy egy évet Miskolcon, a BÁÉV-nál (Borsod Megyei Állami Építőipari Vállalat – a szerk.) dolgoztam.

Hogyan került oda?

Szép László, az irodalmi színpad vezetője javasolta, hogy maradjak a csoportban még egy évig, aztán jelentkezzem újra a főiskolára. A BÁÉV meg támogatta az irodalmi színpadot: próbatermet biztosított, és felléphettünk a környékbeli munkásszállókon. A cégnél betanított segéd-villanyszerelőként dolgoztam mintegy tíz hónapig. Munkásszállón laktam, így albérletre sem kellett költenem.

A Bogáncsvirág című krimiben

Az ottani kollégái mennyire tudták és hogyan fogadták, hogy ön színész akar lenni?

Sokáig nem is tudták. Az volt a dolgom, hogy amikor reggel hatkor Miskolcról elindul a munkásbusz Kazincbarcikára, mert ott lakótelepet építettek, meglegyen a nem tudom, hány deci pálinka. A művészi ambícióimmal egyébként sem hencegtem; nem mondtam el nekik, hogy munka után a munkásszálló kultúrtermébe megyek próbálni. Több hónap után derült ki, amikor egyszer épp ott léptünk fel. Furcsállták, hogy színész leszek.

Később jelentkezett még a színművészetire?

Igen, közel egy évig dolgoztam a BÁÉV-nál, aztán ismét megpróbáltam, de ekkor sem sikerült: a második rostán kiestem. Laci bácsival azt beszéltük, hogy lépni kell. Egyrészt nem maradhatok segéd-villanyszerelő, mert akkor alkoholista leszek, és elkerülhetetlenül elsodródom a pályától. Gyakorlatra van szükségem. Két opció volt: a nagy múltú miskolci és az akkor egy éve (1981-ben – a szerk.) indult nyíregyházi színház. Úgy gondoltuk, az utóbbinál nagyobb esélyem van arra, hogy pályakezdőként, diploma nélkül szerződtessenek. Laci bácsi levelet írt az alapító igazgató Bozóky Istvánnak, aki fogadott, majd 1982 nyarán leszerződtetett mint csoportos szereplőt.

Ezt követően még négy-öt alkalommal próbáltam bejutni a főiskolára: volt, amikor az első, máskor a második vagy a harmadik rostán estem ki. Végül feladtam, és azt mondtam: a gyakorlatban fogom megtanulni a szakmát.

Szokott azon gondolkozni, hogy min múlott a felvételi?

Akkor is tudtam. Most és akkor sem voltam 180 centiméter magas, szőke, kék szemű, daliás alkat, mint azok, akikkel abban az időben felvételiztem. Köztük volt például László Zsolt és Haás Vander Péter, aki már meghalt. Szerintem az is közrejátszott a döntésben, hogy nem vagyok Rómeó-alkat a magam 167 centijével, zömök testalkatával.

A nyíregyházi színházhoz került. Több interjúban azt mondta, hogy a Patika olyan előadás volt, amit évtizedek óta emlegetnek a helyiek; még ma is meg-megszólítják az utcán, hogy milyen jó volt. Hogyan látja: mi fogta meg az embereket?

Puskás Tivadarral épp erről beszélgettünk nemrégiben: mi kell ahhoz, hogy az ember megfogja a közönséget? Biztosan kell valamilyen adottság. Világéletemben, még a pályám legelején is azt vallottam, őszinteség kell. Azon dolgoztam, hogy minden egyes mondat, helyzet őszinte legyen a színpadon. Még akkor is, ha csak annyit jelentettem be: „A kocsi előállt.”

A Patika nagyon jó csillagzat alatt született. Schlanger András rendezte, akit huszonéves korában művészeti vezetőnek neveztek ki. Az egész folyamatot nagyon szerettem; olyannyira, hogy az olvasópróbától a bemutatóig egy korty alkoholt sem ittam. Úgy éreztem, olyan fontos dolog történik, ami mérföldkő lehet az életemben.

Meglepődtem, hogy a közönség milyen nagy szeretettel fogadta a produkciót. Úgy éreztem, innen egyenes út vezet az Oscar-díjig. De nem így lett. Utána valami történt, valami eltört; nem tudom, hogy mi. Későn érő típus vagyok, nem kapkodom el a dolgokat, amit az is alátámaszt, hogy negyvenéves korom után nősültem meg. Igazgatóváltás is volt: Bozóky Andrást Léder Péter váltotta. Én viszont végig azt éreztem: kell, hogy egyszer valami jó is történjen velem. Nem gondoltam, hogy erre negyven évet kell várnom, de ezt sem bánom.

Mi volt az, amitől ennyire közel kerül önhöz az a szerep? Miben tudott vele azonosulni leginkább?

Talán abban, hogy ez a karakter teljesen más volt, mint én az életben. Hőbörgő, kötekedő, verekedő, nagyképű srác, aki szereti az italt, és nagyon be tud rúgni. Az utóbbi akkoriban belőlem sem hiányzott, de én mindenkivel kedves és szelíd voltam illuminált állapotban is. Talán az tetszett meg, hogy olyan érzéseimet élhettem ki és olyan oldalamat mutathattam meg, amit az életben addig soha. Mondjuk utána se nagyon. Ezentúl a rendezővel és a kollégákkal is nagyon jó volt együtt dolgozni, valamint a darab is kiváló volt.

A Patika után nem úgy jöttek a sikerek, mint szerette volna. Minek volt köszönhető, hogy kitartott, és nem adta fel a pályát?

Hűséges típus vagyok. Nemcsak a feleségemhez, hanem ahhoz is, amit csinálok. Amikor Nyíregyházára kerültem, eltelt egy-két év, és Bartus Gyuszit felvették a főiskolára, így a Mesejátékban játszott főszerepét rám osztották. Állítólag nagyon jó voltam és szerettek is benne, de ekkor jött az igazgatóváltás. Léner Péter behívott, és azt mondta, ne haragudjak, de a színházba hozza a főiskolai osztályát, és bár nagyon tehetségesnek tart, nincs státusz, nem tud szerződtetni. Nézzek szét a világban, és ha egy év múlva sem találok semmit, akkor januártól leszerződtet. Ez 1984-ben volt. Én pedig világot láttam: jelentkeztem Budapesten több helyen, és Békéscsabán is. Az utóbbi helyről táviratot kaptam, hogy a helyi stúdióba felvettek, de nem mentem. A szívem Nyíregyházára húzott, ezért maradtam, és postai kézbesítő lettem. Amikor augusztusban elindult az évad, a tanár úr betartotta a szavát. Szerintem én vagyok a történelem első postása, akit a színház kikért játszani. Léner a következő év januárjában leszerződtetett. Sokat gondolkodom azon, vajon hűséges vagy gyáva voltam-e akkor, hogy nem mertem továbblépni. Vagy csak féltem. Mostanában viszont már nem foglalkoztat a kérdés.

Sosem zavarta, hogy többnyire karakterszerepeket játszott?

Nem. Az első perctől kezdve, amikor Bozóky 1982-ben felvett, soha nem azt néztem, hogy hol vagyok a szereposztásban, hanem azt, hogy ott legyek. Az sem érdekelt, ha legalul szerepelt a nevem, csak boldog voltam, mert éreztem, hogy szükség van rám. Ellenben ha nem láttam ott a nevemet, akkor nagyon összetörtem, és egy pillanatra hajlamos voltam kétségbe esni. Itt a világvége, gondoltam. De ha a következő darabban már benne voltam, ismét madarat lehetett volna velem fogatni a boldogságtól. Soha nem a szerep nagyságát néztem. Talán ennek alapján alakulhatott ki bennem az a fajta hozzáállás, hogy a picit is meg tudom becsülni, és a kis szerepeket is őszinte lelkesedéssel tudom megcsinálni. Emellett irigységet sem éreztem a kollégáim iránt soha.

Jelenleg a Tengeren című előadás főszereplője. Mennyire szükséges másképp hozzányúlni egy szerephez karakterszínészként, mint főszereplőként?

Számomra nincs különbség karakterszerep és főszerep között. A pár perces jelenetet is ugyanazzal az őszinteséggel próbálom megcsinálni, mintha főszerepet játszanék. A különbség talán annyi, ahogy azt Hilda néni, azaz Gobbi Hilda is elmondta, amikor a díjat megalapította: míg egy főszereplőnek két-három órája van arra, hogy megcsináljon egy ívet, végigjárjon egy életutat, a karakterszereplőnek, az epizodistának néha csak pár perc adatik meg arra, hogy a közönség azzal menjen el az előadás után: „Hú, az a színész milyen jól csinálta a dolgát!”

Áldásos dolognak tartom, hogy Göttinger Palit ide vezette a jó sors. Néhány évig ő volt a művészeti vezetőnk. Ő rendezte a darabot, nagyon jól dolgoztunk együtt, minden rezdülését éreztem. A szerepet is ajándéknak tartom. Közel áll hozzám, mert fiatalkoromban hasonló dolgokon mentem keresztül. De 1991 óta nem iszom alkoholt, Schlanger Andris jóvoltából abbahagytam. Nem is hiányzik. Előtte azonban előfordult, hogy egészen érdekes helyzetekbe keveredtem az alkohol hatására. Meríteni viszont tudtam a szerep megformálásakor a korábbi tapasztalataimból. Az egyik próbán elkezdtem csinálni valamit, és mivel úgy éreztem, túlzásba viszem, azt hittem, Palinak nem fog tetszeni, és majd szól, hogy hagyjam abba. Nem így történt: biztatott. Ettől szinte önkívületi állapotba kerültem a színpadon.

Számos gyerekelőadásban szerepelt a karrierje során. Mennyiben más gyerekeknek játszani, mint felnőtteknek?

Sokkal nehezebb. Említettem, hogy mennyire fontos a színész, a karakter, az alakítás őszintesége. Ha ez megvan, a felnőttnek tetszeni fog, ha nem, unatkozva végigüli az előadást. De nem fogja kifütyülni, nálunk ez nem divat. A gyerekeknél ilyen nincs. Ha jól játszol, szeretnek, ha nem, annak hangot adnak: előkerül a mobil, a csipsz, a ropi; zörögnek, csörögnek, csetelnek. Nagyon nehéz a figyelmüket lekötni. Én mindig szerettem a gyerekelőadásokat, sokban játszottam. Többre is nagyon szívesen emlékszem vissza.

Egyszer azt mondta, hogy a Ludas Matyi az egyik legkedvesebb az ön számára, amiben Döbrögit alakította.

Így van, abból nagyon sok előadást csináltunk. Azért is szerettem, mert abban is velem teljesen ellentétes karaktert vittem színre: kövér, öntelt, beképzelt embert, akinek azért humora is van. A másik ilyen Balu volt A dzsungel könyvéből, azt szintén sokat játszottuk. A kolléganőm egyszer felhívott, hogy beszéljek már Zsófikával, aki megnézte az előadást, és most sír. Azt hitte, hogy Balut alakítva én is meghaltam. A telefonban megnyugtattam, hogy „én vagyok, Zsófikám, élek”.

1982-től a nyíregyházi színház tagja. Milyen polcon helyezi el a negyvenéves pályafutásában az Aase-díjat?

A negyven év koronájaként tekintek rá. Persze kaptam megyei nívódíjat és Móricz-díjat is, de országos hírű, rangú elismerésben még nem részesültem. Mondtam is az igazgatónak, hogy nem állok meg, kedvet kaptam a díjakhoz.

Szóval szakmailag is lendületet ad?

Abszolút! Eddig sem féltem a színpadtól, de most olyan nyitottságot és önbizalmat érzek a „deszkán”, mint még soha.

Fotó: Juhász Éva

SZEREPEK, RENDEZŐK S LÉLEKEMELŐ TALÁLKOZÁSOK

December közepén Aase-díjat kapott a Móricz Zsigmond Színház művésze, Tóth Károly.

Tóth Károly hűséges típus: nyáron lesz negyven éve, hogy a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház tagja. Azt mondja, az elmúlt közel négy évtized alatt többször is előfordult, hogy úgy érezte: váltania kell. – Voltak olyan pillanatok, amikor, ha jött volna egy telefon, hogy szerződjek máshová, egy percig sem gondolkodtam volna – mégis maradtam. De most már tudom, hogy jól tettem, és nem pusztán azért, mert megkaptam életem első komoly, országos szakmai díját, hanem azért is, mert az elmúlt években sok minden a helyére került bennem. Ehhez szükség volt jó szerepekre, kiváló rendezőkre, nagy találkozásokra – ez utóbbiakról is beszélgettünk a népszerű művésszel, akit a legtöbben Totyának becéznek, és aki a napokban megkapta az Aase-díjat – az elismerést Gobbi Hilda alapította az „emlékezetes percek, pillanatok, szavak, mozdulatok főszereplőinek”, az epizodistáknak.

Későn érő típus

– Két próba között otthon voltam, amikor megcsörrent a telefonom: Vajda Márta, a Magyar Színházi Társaság ügyvezető titkára hívott és azt mondta, december 13-án lesz az ünnepség a Bajor Gizi Színészmúzeumban, szeretettel várnak. Hosszú percek teltek el, amíg felfogtam: én vagyok az egyik díjazott. Hatalmas boldogság volt, de az igazi meglepetés csak ezután következett. Felhívtam ugyanis Gáspár Tibort, aki a kuratórium tagja, s tőle tudtam meg, hogy a jelölést a színháznak köszönhetem.

Elmondhatatlanul sokat jelent ez nekem, többet, mint maga az elismerés, mert így talán elhiszem, hogy itt szükség van rám. Önbizalmat ad a színpadon, és úgy érzem, mintha kinyílt volna bennem valami, ami eddig zárva volt – későn érő típus vagyok, ez most ismét bebizonyosodott – nevet Totya, aki finommechanikai műszerésznek tanult, az élete fordulópontját pedig egy, az iskola folyosóján talált szórólap jelentette: a Pécsi Sándor Színpad szerepelni vágyó fiatalokat keresett. Elment a próbára, és magával ragadta a színházi közeg. Elindult egy, a munkásfiataloknak meghirdetett országos vers- és prózamondó versenyen, és miután megnyerte, Szép László, a színjátszókör vezetője beajánlotta Bozóky Istvánnak, a Móricz Zsigmond Színház akkori igazgatójának.

Kikérték a postáról

Szerződtették, több előadásban is játszott, az új igazgató, Léner Péter első évadában viszont nem kapott szerződést. A direktor ugyanis Nyíregyházára hozta a végzős főiskolai osztályából Schlanger Andrást, Varjú Olgát, Gados Bélát és Juhász Györgyöt, de megígérte neki, hogy ha lesz plusz státusz, szerződteti. Emiatt jött egy közel egyéves szünet – fiókbérlő-elosztóként dolgozott a postán –, de tudta: lesz út visszafelé. Volt, az igazgató ugyanis betartotta a szavát, és január 1-jétől szerződtette, sőt már előtte kikérte a postáról próbálni – valószínűleg ő az egyetlen postai dolgozó, akivel ez megtörtént. Azóta számtalan karaktert megformált. Egyetért Sulyok Máriával, aki úgy vélte, nincs kis szerep, csak szerep van.

Meghatározó előadások

– A lánc annyira erős, mint a leggyengébb láncszeme: ha egy epizodista kilóg az előadásból, azzal mindenki teljesítményét is lerontja. Amikor kisebb szerepet játszom, nem az a célom, hogy elvonjam a figyelmet a főszereplőről, hanem az, hogy én a lehető legjobb legyek. Ez egyébként nem könnyű, hiszen ha a főszereplő játékában akad egy hullámvölgy, van ideje kijavítani, de annak, aki kevés időt van a színpadon, erre nincs lehetősége: neki 15-20 perc alatt kell emlékezetes alakítást nyújtania. Én mindig is sok előadásban akartam szerepelni, és őszintén mondom, kezdő színészként az sem számított, ha a „továbbá” szó után jött a nevem – ha nem volt ott, megijedtem: rám már nincs is szükség? Állandóan csinálni akarok valamit, s mindent szeretnék megtanulni: emlékszem, volt olyan előadás, ahol Lackóval – Horváth László Attila, a szerk. – megkértük a rendezőt, hogy a tánckarban is benne lehessünk, mert a folyamatnak azt a részét is ismerni akartuk. És éppen Lackó mondta azt, hogy ha minden évadban van legalább egy olyan előadás, ami igazán emlékezetes, már nem lehetünk elégedetlenek. Nem biztos, hogy én 39 ilyet fel tudnék sorolni, de persze voltak meghatározó szerepeim – olyanok, amelyekért a mai napig hálás vagyok.

Ami a színpadon túlmutat

– Az Antigonéban Kreónt játszottam, és a Hargitai Ivánnal közös munka alatt tanultam meg, mit is jelent a valódi próbafolyamat. Szívesen emlékszem vissza a Harlekin milliói, a Platonov és a Túl zajos magány című előadásokra is: Ivo Krobottal rövid idő alatt megtaláltuk a kapcsolódási pontokat, öröm volt vele együtt dolgozni. A pályám elején fontos volt a Patika, amiben Papp Ferke voltam, szerettem a Tizenkét dühös embert, a Közellenséget és a mesedarabokat is: azt szoktam mondani, hogy fiatalon eljátszottam az összes öreg királyt.

– A színház számomra a fontos találkozások helyszíne is: van köztük olyan, ami a színpadon túlmutat. Schlanger Andrással sokat dolgoztunk együtt, és ugyan már nem tartjuk a kapcsolatot, egy évtizedekkel ezelőtt kötött fogadásunk, ami arról szólt, hogy aznap estétől nem iszunk alkoholt, valószínűleg megmentette az életemet. Tasnádi Csabával nagyon sok harcom volt, nem mindig éreztem igazságosnak azt, ahogy velem bánt, mégis sokat köszönhetek neki. 2005-ben egyik pillanatról a másikra lebénult a fél arcom, és amikor a szerződtetési tárgyaláson ültünk, ráébresztett, hogy kezdenem kell valamit ezzel az állapottal – a beszélgetés hatására kezdtem el komolyan venni a problémát, ami enélkül minden bizonnyal még súlyosabbá vált volna. És van még valaki, akiről mindenképpen beszélnem kell: ő Göttinger Pál, a színház korábbi főrendezője, aki minden egyes karakterben az embert keresi, ez pedig nagyon közel áll az én színházról alkotott elképzelésemhez. A Castel Felice-ben dolgoztunk először együtt, majd jött a Tengeren és a Bogáncsvirág. Olyan előadások ezek, amelyeknél teljes bizonyossággal éreztem, hogy a helyemen vagyok, és hogy mindent megmutathatok magamból, amit meg akarok. Lélekemelő találkozások ezek, amelyek egytől egyig ide, a Móricz Zsigmond Színházhoz kötnek. Ezek miatt is örülök annak, hogy 1982 nyara óta ez a második otthonom.

Forrás: szon.hu, Száraz Ancsa, https://www.moriczszinhaz.hu/

EGY PERCRE SE BÁNTA MEG, HOGY SZÍNÉSZ LETT – AZ AASE-DÍJAS TÓTH KÁROLY VÁLASZOLT

Gyermekkorában táncdalénekes akart lenni, majd híres focista, esetleg súlyemelő. Egyik sem lett Tóth Károlyból, viszont 2022-ben már 40 éves társulati tagságát ünnepelheti a Móricz Zsigmond Színház művésze, akit az idei Aase-díjasok egyikeként köszönthetünk.

A Gobbi Hilda színművész által alapított díjat az „emlékezetes percek, pillanatok, szavak, mozdulatok főszereplői”, az epizodisták kaphatják meg, évente négyen. Az idén a népszerű „Totya” is részesült ebben az elismerésben!


Négy évtized a színészi pályán is igen hosszú idő. Hogyan kezdődött?

Finommechanikai műszerésznek tanultam Miskolcon, matematikából és szakmai tárgyakból versenyekre jártam. Egyszer az iskolai folyosón felvettem egy szórólapot a földről, amin a Pécsi Sándor Színpad hirdetett felvételt szerepelni vágyó fiataloknak. Az első adandó alkalommal elmentem a próbára. Ott ragadtam, s úgy döntöttem: színész leszek. Attól a pillanattól, hogy jelentkeztem, 180 fokot fordult az érdeklődési köröm és a tanulási kedvem is. Versmondó és szép magyar beszéd versenyekre jártam immár.

Többször felvételiztél a Színművészetire, sikertelenül. Milyen út vezetett a színházhoz?

Két lehetőség kínálkozott: bejelentkezem a miskolci színházba, mint csoportos színész, vagy megpróbálok bejutni Nyíregyházára. Még érettségi előtt elindultam egy, a munkásfiataloknak meghirdetett országos vers- és prózamondó versenyen. A döntőben másodmagammal aranydiplomát nyertem, aminek fejében egy hetet tölthettem el Leningrádban. Mire hazajöttem, Szép Laci bácsi, a színjátszókör vezetője, egyben a mentorom, levelet írt Bozóky Istvánnak, a Móricz Zsigmond Színház alapító igazgatójának. Figyelmébe ajánlott és kérte, hogy hallgasson meg. Volt egy olyan érzésem, hogy az egy éve megalakult nyíregyházi közösséghez csatlakozva hosszú és tartalmas kapcsolat alakulhat ki. Bejött, lassan 40 éve tart… Akkoriban mindig izgatottan tanulmányoztam át az évad előadásainak szereposztását. Elsőként nem a címét néztem, hanem a névsort, hogy benne vagyok-e. Minél több darabban akartam szerepelni, az sem számított, ha a „továbbá” szó után jött a nevem, az volt a fontos, hogy ott legyen.

Téged karakterszínészként emlegetnek. Mit takar ez a kifejezés?

Nem gondolkoztam rajta, bár van olyan érzésem, mintha egyesek számára minősítést, egyfajta lekicsinylést jelentene. Szerintem nem az, és nem is skatulya. Nem lehet mindenki főszereplő, aki szinte végig színen van, így jut ideje felépíteni az alakítása ívét. A skatulya azt jelenti, hogy mindig ugyanolyan szerepet (rendőrt, szívtiprót, inast) játszol. A karakterszerep a dramaturgia szempontjából fontos. A színész eltölt a színpadon 10-20 percet, ez alatt kell emlékezetest, maradandót alakítania, olyat, hogy a néző ne csak a főszereplőre emlékezzen, hanem rá is.

Emlékezetes alakítások sora fűződik nevedhez. Bár nehéz negyven év szerepei közül válogatni, mégis emelj ki néhányat!

Papp Ferke a Patikából, még a réges-régi időkből, vagy a közelmúltból Ivan Curry a Tengerenből mindenképpen az élre kívánkozik. De szívesen emlékszem vissza az Ivo Krobottal közös munkákra, mint a Harlekin milliói, a Platonov és a Túl zajos magány, vagy mások mellett a Tizenkét dühös ember, a Don Carlos, a Castel Felice, a Macbeth, a Közellenség általam megformált alakjaira. Szeretem a mesedarabokat is.

Mit jelent számodra az elismerés, jelesül most az Aase-díj?

Otthon pihentem két próba között, amikor megcsörrent a telefonom. Vajda Márta, a Magyar Színházi Társaság ügyvezető titkára hívott: december 13-án díjátadó a Bajor Gizi Színészmúzeumban, szeretettel várnak. Nem értettem a díj nevét, elbetűzte, s hozzátette: hogy az Aase-díjat évente négy színész kapja meg, egy-egy vidéki és fővárosi nő, illetve férfi. Hosszú értetlenkedés és hallgatás utáén esett csak le, hogy én vagyok a vidéki férfi! Én, az egykori szegilongi falusi gyerek! Hatalmas boldogság fogott el, hiszen országos díjat korábban nem kaptam, napokig a föld felett lebegtem. Amikor kiderült, hogy színházunk vezetése jelölt, a boldogság tovább fokozódott, majdnem elsírtam magam… A díjátadásra nem mentem el, bár igazgató úr és a művészeti vezetőnk kikért a rendezőtől, és szívesen ott is lettem volna, de mivel ugyanazon a napon volt a Cseresznyéskert előadásunk első öltözéses összpróbája, úgy éreztem nem hagyhatom itt a csapatot ezen a fontos próbán, pár nappal a premier előtt.

Ez a díj pozitív visszaigazolás. Hitet ad úgy magamat, mint színházunkat illetően – talán mégiscsak szükség van rám…

Mit mutat negyven év színész lét mérlege?

Egy percre sem bántam meg, hogy színész lettem! Az persze átfutott már a fejemen, mi lett volna, ha a matematika vagy a közgazdaság területére tévedek inkább. Anyagilag minden bizonnyal többet hozott volna a konyhára. Ezek persze pillanatnyi villanások csupán, mert jól döntöttem, számomra boldogság, hogy színész lehetek. Van, aki úgy hal meg, hogy semmilyen nagyszerű dolgot sem csinált életében. Én most már úgy érzem, hogy letettem valamit az asztalra.


Köszönet a szerzőnek, Kováts Dénesnek!

Aase-díj – Tóth Károly, a nyíregyházi színház művésze is a kitüntetettek között van

December 13-án Sallai Virág, a Kolibri Színház művésze, a pécsi színésznő, Unger Pálma, illetve a Látóképes Gelányi Imre társaságában veszi át Tóth Károly, a Móricz Zsigmond Színház művésze a Gobbi Hilda által alapított, a színházi epizódszerepekért járó Aase-díjat. Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet közleménye szerint az elismeréseket a Bajor Gizi Színészmúzeumban adják át a kurátorok – Egri Márta, Ráckevei Anna, Udvaros Dorottya, Gáspár Tibor és Márton András színművészek – által kiválasztott művészeknek.

„Sajátossága a színészi munkának, hogy a főszereplő több felvonáson keresztül vonja magára a figyelmet. Az epizodistáknak csak néhány perce, pillanata van; tömörít, mint az író, amikor epigrammát alkot” – írta a díjról, maga az alapító, Gobbi Hilda. Az ő egyik kedvenc szerepe volt az Aase anyó, Peer Gynt édesanyja, Ibsen világhírű drámakölteményében.

Az emlékezetes percek, pillanatok, szavak, mozdulatok főszereplői, az epizodisták díja az Aase.

A vándor, a konferanszié, a rendőr vagy a nagyapa, a főinkvizítor, az első gyilkos és Ivan Ivanovics Orlovszkij, Borbíró Gyula, vagy Havlitschek – mind-mind a díjazott, Tóth Károly, vagyis Totya, a színháziak szerint. Már indulásakor tudta, hogy talán sosem lesz Rómeó.

„Igazad van, 100 százalékig biztos voltam, hogy Rómeó nem leszek, viszont ez is inspirált arra, hogy a kicsikébe próbáljak belesűríteni fontos dolgokat. Talán ez is segített abban, hogy kialakult bennem egyfajta érzés, ha elkezdünk próbálni például, akár már az olvasópróbán is sejtem azt, hogy ez milyen lesz. Ha ehhez társul egy olyan rendező, mint pl. a Göttinger Pali volt a Tengerenben, vagy Ivo Krobot régebben, akkor aztán megy minden magától” – nyilatkozta Tóth Károly, a Móricz Zsigmond Színház színésze.

A társulat egyik legrégebbi és legmegbízhatóbb tagja – így szól a színház közleménye. Számos remek karakterszerep van mögötte, melyeket mindig különlegessé tett személyiségének ereje, játékának szuggesztivitása, egyedi stílusa; a legkisebb színpadi megnyilvánulásokat is főszereppel egyenrangúvá tudja tenni, néma jelenléte magára vonzza a tekintetet, prizmaként sűríti magába egy-egy előadás lényegét. Fontos alakítása volt Schiller Don Carlosának Főinkvizítora: bár utolsóként, a darab utolsó húsz percében lépett színpadra, az övé volt az előadás egyik legerősebb jelenléte. Totya arra is emlékszik, mi volt az első, meghatározó szerep.

„Egyértelműen a Patikában Papp Ferke. Ami volt valamikor... még a múlt században. A mai napig előfordul – pedig azóta eltelt 30 valahány év –, de még most is megállítanak az utcán, hogy: Papp Ferke... Olyan nagy népszerűségnek tett ki abban az időben, azt gondoltam, hogy onnantól Oscar-díj. Na, az nem így lett, most realizálódott az Aase-díjban” – folytatta a művész.

Tóth Károly ma is próbál. Csehov Cseresznyéskertjében alakítja már másodjára a szolga, Firsz szerepét. A jövő hétvégi bemutatóban sem lesz főszerepe. Kevés szöveg, de folyamatos jelenlét. Fontos, hogy ott van. Ezt értékeli az Aase-díj. A nézők serege nevében is gratulálunk az elismeréshez!


Mindenünk a színház - Tóth Károly

Kisgyerekként táncdalénekes akart lenni, majd híres focista, középiskolásként pedig elvarázsolta a színészet. Pályájának legmeghatározóbb szerepe, illetve előadása Ivan Curry alakja a Tengeren című színdarabban. „Ősbölénynek” számít a Móricz Zsigmond Színházban.

Sorozatunkban a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház színművészei vallanak színész-létről, szerepformálásról, a pálya buktatóiról és szépségéről, valamint a színház helyéről és szerepéről mai felgyorsult világunkban. Kováts Dénes interjúja Tóth Károllyal:

A legtöbb kollégád már kiskorában elhatározta, színész lesz. Te kilógsz a sorból?

Á, dehogy! Annak ellenére, hogy felnőttként alkalmatlan vagyok az önmenedzselésre, gyerekként mindig motoszkált bennem, hogy kitűnjek, rivaldafénybe kerüljek. Szegilongon laktunk, a szomszédba jártunk tévét nézni – akkoriban még nem mindenkinek volt televíziója. Lenyűgözött a Táncdalfesztiválok hangulata, megtetszett a színpad és a szereplés, táncdalénekes akartam lenni. Keresztanyám maradék anyagokból varrt nekem egy nagyon csicsa-micsa, ezüstös, aranyos, flitteres zakót, ezt felvéve „igazi” táncdalénekes voltam. Általános iskolás, vagy még óvodás lehettem ekkor. Énekeltem, amit tudtam, ha nem tudtam, dúdoltam.

Felső tagozatosként Sárospatakon átpártoltam a sporthoz, pingpongoztam, később híres focista akartam lenni. Miskolcon, a szakközépiskolában – foci híján – elkezdtem súlyt emelni, gondoltam, hátha ebben a sportágban tudok nagyot alakítani. Ez addig tartott, amíg egy bálban többet ittam a kelleténél, s kificamítottam a jobb bokámat, éppen az első hivatalos súlyemelő versenyem előtt. A sportkarrieremnek 16 évesen befellegzett.

Finommechanikai műszerésznek tanultam, matematikából és szakmai tárgyakból versenyekre jártam. Egyszer az iskolai folyosón felvettem egy szórólapot a földről, amin a Pécsi Sándor Színpad hirdetett felvételt szerepelni vágyó fiataloknak. Az első adandó alkalommal elmentem a próbára. Ott ragadtam, s úgy döntöttem: színész leszek.

A csoportot a Borsod Megyei Állami Építőipari Vállalat tartotta fenn, próbahelyiséget adott, aminek fejében előadásokat tartottunk, amikor kérték. Szép László volt a vezetőnk, a miskolci amatőr színjátszás meghatározó alakja.

A színjátszás nem ment a tanulás rovására?

Attól a pillanattól, hogy jelentkeztem, 180 fokot fordult az érdeklődési köröm és a tanulási kedvem is. Az addig szeretett tantárgyakból – matematika, anyagismeret, szakmai – nemhogy versenyekre nem mentem többet, de a bukás réme fenyegetett, annyira nem érdekeltek már. Versmondó és szép magyar beszéd versenyekre jártam immár.

Így ment ez harmadik-negyedikben, aztán jött az érettségi, a felvételi. Az iskolában nem értették, hogy én, aki matematika versenyen országos helyezést értem el, miért a Színművészetire jelentkeztem. A szüleim, ha nem is repestek az örömtől, tudomásul vették. Az első vagy második rostán kiestem. Kezdett érdekessé válni a dolog: hogyan tovább?

Hamar rátaláltál a megoldásra?

Szép Laci bácsinak nagyon jó összeköttetései voltak. Leültünk az Öreggel (így neveztük), aki azt javasolta, hogy egy évet dolgozzak, közben tanuljak a következő felvételire. Érettségivel, finommechanikai műszerész szakmával felvettek a BÁÉV-hoz. Betanított segédvillanyszerelő volt a hivatalos titulusom. A miskolci munkásszállón szállást is kaptam, így nem kellett naponta 50-60 kilométert utaznom Szegilongról.

Kemény időszak volt, 18 évesen 50-60 éves szakikkal dolgoztam. Megtanultam, hogy a pálinkát miként kell felvinni a buszra, s meginni három másodperc alatt a kétdecis üvegből. A továbbiakban én voltam a felelős, hogy meglegyen a reggelihez az ital. Emellett baromi nehéz munkát végeztünk, mert amikor a panelházak betonfalában megakadt a behúzni kívánt villanyvezeték, és ki kellett vésni a helyét, az szó szerint betonkemény munka volt. Ebben az életszakaszomban az volt a szép, hogy hetente két-három este próbáltunk a színjátszó csoporttal, s ott hamar elfelejtkeztem a falvésésről! Amikor megtanultunk egy-egy darabot, előadtuk a környező városok munkásszállóin.

Egy év múltán ismét beadtam jelentkezésemet a Színművészetire, a második rostán kiestem. Megint leültünk az Öreggel. Két lehetőség kínálkozott: bejelentkezem a miskolci színházba, mint csoportos színész, vagy megpróbálok bejutni Nyíregyházára. Még érettségi előtt elindultam egy, a munkásfiataloknak meghirdetett országos vers- és prózamondó versenyen. A tatabányai döntőben másodmagammal aranydiplomát nyertem, aminek fejében egy hetet tölthettem el Leningrádban. Mire hazajöttem, Laci bácsi levelet írt Bozóky Istvánnak, a Móricz Zsigmond Színház alapító igazgatójának. Figyelmébe ajánlott és kérte, hogy hallgasson meg.

Miért Nyíregyházát választottad?

Miskolcon nagyon nagy társulat működött, sok színésszel. Volt egy olyan érzésem, hogy az egy éve megalakult nyíregyházi közösséghez csatlakozva hosszú és tartalmas kapcsolat alakulhat ki. Bejött, 38 éve tart…

Bozóky csoportos szereplőként szerződtetett augusztus elsejétől. Még a megbeszélésünk végén behívta Sinkovits-Vitay Andrást, a Kvantum Fantum csapdája mesemusical rendezőjét, hogy számítson rám az előadásban. Én lettem Aladár, az embergyerek. Imádtam, imádtuk, a közönség is!

Akkoriban mindig izgatottan tanulmányoztam át az évad előadásainak szereposztását. Először nem azt néztem, mi a címe, hanem a névsort, hogy benne vagyok-e, mert ha nem láttam a nevem, azt gondoltam, nem tartanak rám igényt. Minél több darabban szerepelni akartam, az sem számított, ha a „továbbá” szó után jött a nevem, csak az volt a fontos, hogy ott legyen.

A következő évben Bartus Gyuszit felvették a főiskolára, ő játszotta a Kvantum Fantumban az egyik főszereplőt, Elektron Dömét, s a helyére engem állított Bozóky. Az volt a csúcsok csúcsa! Gondolj bele, egy éve voltam a színháznál és azt mondták: Karcsi, főszerep! Azt hittem, álmodom, aztán nemsokára föl is ébredtem. Nagyon jól sikerült az alakításom, mindenki dicsérte, majd jött 1984-ben az igazgatóváltás. Léner Péter érkezett, ő ismerte a társulatot, rendszeresen járt Nyíregyházára előadásokat nézni. Eljött a szerződtetési tárgyalás, soha nem felejtem el!

Áprilisban több korombeli fiatallal együtt behívott Léner tanár úr. Azt mondta, ő lett az igazgató, és augusztustól idehozza akkor végzett főiskolai osztálya egy részét. (Ekkor jött Varjú Olga, Schlanger Andris, Juhász Gyuri, Gados Béla, Lengyel Jancsi.) Mivel nincs státusz, ezért minden jót kíván nekünk, nem szerződik velünk a következő évadra. Akkor, ott meghaltam! Már indultunk ki a szobából, amikor Léner utánam szólt: „Karcsikám, egy pillanatra maradjon!” Elmondta, nagyon tehetségesnek tart, de nincs státusz, menjek, nézzek szét a világban, hátha találok valamit. Ha nem, jöjjek vissza, januártól új gazdasági év kezdődik, visszavesz. Kicsit megnyugodtam, bár januárig majdnem egy év állt előttem!

Addig is élni kellett valamiből…

Nekiindultam, jelentkeztem a békéscsabai színházba és Budapesten, a Nemzeti Stúdiójába. Békéscsabára fel is vettek, de éppen egy nyíregyházi lányba voltam szerelmes, és úgy döntöttem, fontosabb a szerelem, úgyhogy maradtam. A nagypostán dolgoztam fél évet, mint fiókbérlő elosztó. Hajnali fél négyre kellett mennem, kiválogatni irányítószám szerint a beérkezett leveleket, az ittenieket betenni a fiókbérlők fakkjába. Az 53. számú volt a színházé, a sírás fogott el, amikor rápillantottam.

Léner Péter tartotta a szavát, már szeptembertől kikért a postától, így a Vízkereszt, vagy amit akartok című darabban – mint postai dolgozó, külsős segédszínész – próbálhattam. Hajnalban mentem a postára, fél tízkor át a színházba. Nagyon kemény időszak volt! De január elsejétől leszerződtetett.

Hogyan viszonyulsz a gyerekdarabokhoz?

Nagyon sok, a legkisebbeknek szóló előadásban szerepeltem. A Lúdas Matyi az egyik kedvencem, én személyesítettem meg Döbrögit. Az 1998-ban bemutatott változat monumentális nagyszínpadi mesejáték volt, tömegjelenettel, vásári forgataggal. Amikor lekerült a hivatalos előadáslistáról, akkor gondoltunk egy nagyot, s Gyuris Tibor kollégám vezényletével – írói vénája van! – olyan négyszereplős darabot állítottunk össze belőle, amivel a mai napig járjuk a megyét, az országot. Imádja a közönség.

A gyerekek mások, mint a felnőttek, utóbbiak a kevésbé sikeres előadás végén is tapsolnak, mert szeretnek minket. A kicsiknél nincs ilyen, ha nem olyat kapnak, ami tetszik nekik, vagy valami kavics kerül a fogaskerekek közé, akkor előkerül a ropi, a telefon, s visszahozni már nagyon nehéz őket. Lehet, ezért is szívesen játszom nekik.

Téged karakterszínészként emlegetnek. Mit takar ez a kifejezés?

Nem gondolkoztam korábban rajta, bár van olyan érzésem, mintha egyesek számára minősítést, egyfajta lekicsinylést jelentene. Szerintem nem az, és nem is skatulya. Nem lehet mindenki főszereplő, aki szinte végig színen van, így van ideje felépíteni az alakítása ívét. A skatulya azt jelenti, hogy mindig ugyanolyan szerepet (rendőrt, felszarvazott férjet, szívtiprót vagy inast) játszol.

A karakterszerep a dramaturgia szempontjából fontos. A színész eltölt a színpadon 10-20 percet, ez alatt kell emlékezetest, maradandót alakítania, olyat, hogy a néző ne csak a főszereplőre emlékezzen, hanem rá is.

Melyek voltak a kedvenc szerepeid?

Az egyik már 30 éves. Nagy szeretettel és élménnyel gondolok a Patikában Pap Ferkére! Érdekes, még a mai napig rám intenek az utcán, hogy „bűrkabát”…

Lassan 20 esztendeje mutattuk be az Antigonét, amelyben Kreón szerepét kaptam. Nagyon nehéz munka volt, de imádtam. A próbafolyamata is különleges élményt jelentett – Hargitai Iván rendezte –, ott éreztem meg, hogy másféleképpen, együtt gondolkodva is lehet próbálni. Nem csak arról szólt az instrukció, hol jövünk be és megyünk ki. Sok gondolkodó kollégám volt és van, Csoma Jutka például mindent tudni akart a szerepével kapcsolatosan. Azt mondta, imád próbálni. Nem értettem, miért, én játszani szeretek. És aztán jött az Antigoné… Amely bizonyára azért is emlékezetes, mert nem perceket töltöttem a színpadon, hanem végig jelen voltam. Bejöttem, (képletesen) fölhúztam a függönyt, és gyakorlatilag én engedtem le.

Az egyik, Ivo Krobot által rendezett darab próbájára egyedül voltam kiírva. Csodálkoztam, majd a tolmács közölte, Ivo nem azt akarja, hogy produkáljam magam, hanem a szerepemről óhajt beszélgetni. Magyarázott, társalogtunk, s nem túlzok, fél óra múlva már – bár nem tudok csehül – megértettem, mit akar, még mielőtt a tolmács lefordította volna. Nagyon egymásra hangolódtunk.

A Chicagoban a Konferanszié vagy a Don Carlosban a főinkvízitor számomra emlékezetes karakterszerepeid. A Castel Felice Vándora és különösen a Tengeren Ivan Curryje viszont igazi főszerep.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy találkoztam Göttinger Pállal, a két, utóbb említett darabot ő rendezte. Paliból hihetetlen, a színpad, a színész és az anyag iránti harmónia árad, nagyon tudott navigálni, tisztán, érthetően előrevetíteni a dolgokat.

A Tengeren az olvasópróbától kezdve elképesztő összetalálkozása szövegnek, színészeknek és rendezőnek. Olyan szinten kerültünk egy hullámhosszra mindannyian, hogy nem munkának, hanem együttjátszásnak tekintettük az első pillanattól. Nem volt görcs, sem megoldhatatlannak tűnő probléma, inkább élmény, élmény hátán. Amikor megkérdezték tőlem, van-e szerepálmom, rendre azt feleltem: nincs. De ha korábban tudtam volna erről a darabról és szerepről, akkor biztosan a Tengerent mondom.

Nagyon nehéz egy ilyen, alkoholtól lecsúszott figurát eljátszani?

Egyrészről nem, másrészről pedig nagyon. A nem nehéz része az élettapasztalat. Ami veszélyes benne, hogy nagyon könnyen át lehet esni a ló másik oldalára. Amikor a színész csak elgondolja, eljátszani próbálja, és nem megélni, milyen egy részeg ember, akkor könnyű túljátszani, ezáltal hiteltelenné válni. Ivan alakját a családi dráma, a feleségével való viszonya is árnyalja. Baromira gyenge jellem, sokkal egyszerűbb neki újra és újra a pohár után nyúlni, a haverokkal lenni, mint hazamenni a családjához. Megrázni magát és új életet kezdeni persze nagyon nehéz, sokkal könnyebb belemenni a balhéba, mint visszafordulni.

Civilként szóba állnál vele?

Érdekes kérdés... A mai agyammal lehet, hogy kikerülném, valószínűleg nem ülnék le vele beszélgetni, sörözni. De ha visszamegyek vagy 30 évet az életemben, Ivan figurája nem áll nagyon távol tőlem, leszámítva, hogy még nem volt feleségem, családom. Az alkoholhoz való viszonya viszont ismerős.

Milyen az ideális színház?

Ez olyan kérdés, amivel úgy vagyok, mint a marketinggel és az önmenedzseléssel – nem az én terepem, nem tudom igazán megfogalmazni. Ha megpróbálok elvonatkoztatni attól, hogy színész vagyok, a válaszom: jó eladásokat szeretnék látni, kiváló színészekkel, remek szerepekben. Azért járnék színházba, hogy tudjak szórakozni, kikapcsolódni.

Tiszteletben tartom azokat, akik a vígjátékokat, a „könnyű” darabokat szeretik. Nagyon sokan vannak, meg kell felelni az ő elvárásaiknak is. Ebből persze nem az következik, hogy csak ilyen műveket kellene játszanunk. A jó nem azt jelenti, hogy zenés és vidám, hiszen az abszurd drámából is remek előadás születik. A minőség műfaji hovatartozás nélkül fontos, nem mindegy, mit és hogyan tálalunk fel közönségünknek.

Az nem zavar, ha valaki jókat nevet a Tengeren egyes jelenetein, holott talán sírnia, megdöbbennie kellene?

Nem! Mert azáltal, hogy nagyokat nevetett, azt jelzi, hogy jól csináltunk valamit. A „jól” minősítés pedig az előszobája annak, hogy újra eljöjjön, talán nem csupán a nevetés, hanem a színházi élmény miatt is. Ha le tudtuk kötni, érdekelte, követte, izgult valamiért vagy valaki miatt, akkor néhány órára ki tudott kapcsolódni a számlák, a háztartás, a munkahely világából, s így mindenki nyert.

Szabadidődet mivel töltöd?

Mindig van, ami elfoglal. Volt időszak, amikor rákattantam a régiségekre, de ez végül olyan lett, mint a szerelem, amiben megcsalják az embert. Sok mindent összegyűjtöttem – porcelán nippeket, rézkarcokat –, majd jött a 2008-as gazdasági válság. Később turkálókba jártam, sorra vásároltam a figuratív nyakkendőket, de csak olyat, ami Télapót, őzikét és szarvast ábrázol. Több száz van belőle! Hobbi szinten érdekelt a numizmatika, emlékpénzeket gyűjtök.

Imádok ezermesterkedni! Mindenféle szerszámot beszereztem, otthon bármit megcsinálok, asztaloskodom, ha kell, villanyt szerelek. A feleségemmel nyári garázst is építettünk, és többször kifestettük a lakást. Nagyon szeretek boltba járni; vásárolni és nézelődni egyformán.

A 38 év alatt hányszor bántad meg, hogy színész lettél?

Későn érő ember vagyok, mindig félénkség és iszonyatos kisebbségi érzés jellemzett. Talán ezért szerettem volna táncdalénekes vagy focista – azaz „valaki” – lenni. Mostanában kezdem azt érezni, hogy megtaláltam a helyem az életben. Az év eleji szerződtetési tárgyaláson, 38 pályán eltöltött év után azt mondtam az igazgatómnak, amikor kérdezte, hogy vagyok: úgy érzem, most elkezdenék dolgozni. Nem azért mondtam ezt, mert jól hangzik, hanem mert tényleg azt érzem. Ehhez kellett a Tengeren, ami levett rólam egy takarót, vagy szemüveget tett rám – így vagy úgy, de valami történt.

Lehet, hogy nagyképűen fog hangzani, de azt éreztem, hogy amit évtizedeken keresztül magamról, mint színészről gondoltam, azt most, Ivan szerepében sikerült bebizonyítani. Elmúltak a kételyek. Ha ehhez 38 év kellett, akkor 38 év kellett. Nem jártam tévúton eddig sem, csak valami mindig történt, de az is lehet, hogy az én balfékségem miatt nem jutottam el eddig az érzésig. Persze ahhoz, hogy valaki megmutassa, jó színész, lehetőség is kell…

Egy percre sem bántam meg, hogy színész lettem. Az persze átfutott már a fejemen, mi lett volna, ha a matematika vagy a közgazdaság területére tévedek inkább. Anyagilag minden bizonnyal többet hozott volna a konyhára. Ezek persze pillanatnyi villanások csupán, mert jól döntöttem, számomra boldogság, hogy színész lehetek.

Van, aki úgy hal meg, hogy semmilyen nagyszerű dolgot sem csinált életében. Én most úgy érzem, hogy letettem valamit az asztalra.

Aase-díjat kapott a nyíregyházi színház népszerű művésze

Gobbi Hilda végrendeletében hozta létre a díjat, amit a rangos zsűri idén Tóth Károlynak ítélt.

A kuratóriumi tagok – Egri Márta, Ráckevei Anna, Udvaros Dorottya, Gáspár Tibor és Márton András színművészek – döntése alapján ebben az évben Tóth Károly, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház színművésze is Aase-díjas lett (további díjazottak: Sallai Virág, Unger Pálma és Gelányi Imre) - közölte a Szabolcsihírrel a Móricz Zsigmond Színház december 8-án.

Gobbi Hilda egyik kedvenc szerepe volt Aase anyó, aki Peer Gynt édesanyja Ibsen világhírű drámakölteményében. Mindössze rövid idő adatik meg az őt megformáló színésznek, ám mégis felejthetetlen alakításra nyújt lehetőséget.

Maga Gobbi Hilda ezt írta a díjról: „Sajátossága a színészi munkának, hogy a főszereplő több felvonáson keresztül vonja magára a figyelmet. Az epizodistáknak csak néhány perce, pillanata van; tömörít, mint az író, amikor epigrammát alkot”.

A színészlegenda 1987-ben a végrendeletében hozta létre az Aase-díjat az „emlékezetes percek, pillanatok, szavak, mozdulatok főszereplői”-nek, az epizodistáknak, azzal a meghagyással, hogy évente két színészt és két színésznőt díjazhat a neves művészekből álló kuratórium.

Tóth Károly 1982-ben kezdte pályáját a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban. A társulat egyik legrégebbi, legmegbízhatóbb tagja, egyfajta társulati állandóság, a hagyományok őrzésének és továbbvivőjének letéteményese, ugyanakkor nyitott az új lehetőségekre, élményekre is, kész minden új kezdeményezésekben részt venni. Szívesen dolgozik fiatal rendezőkkel, az újításokra kíváncsian, fogékonyan adja át hosszú és gazdag pályája tapasztalatait - írták róla a színház közleményében.
Karakterszerepek

Számos remek karakterszerep van mögötte, melyeket mindig különlegessé tett személyiségének ereje, játékának szuggesztivitása, egyedi stílusa; a legkisebb színpadi megnyilvánulásokat is főszereppel egyenrangúvá tudja tenni, néma jelenléte magára vonzza a tekintetet, prizmaként sűríti magába egy-egy előadás lényegét.

Villanásnyi pillanatok

A villanásnyi pillanatokban sorsot felmutatni tudó szikár játékstílusa, fanyar humora különösen emlékezetes volt Ivo Krobottal közösen készített munkáiban (Harlekin milliói, Platonov, Túl zajos magány), vagy a Liliom, a Kétfejű fenevad, a Tizenkét dühös ember egy-egy szerepében. Fontos alakítása volt Schiller Don Carlosának Főinkvizítora: bár utolsóként, a darab utolsó húsz percében lépett színpadra, az övé volt az előadás egyik legerősebb szerepformálása, jelenléte.

Épp ilyen megrázó erejű, belülről építkező, részletekben gazdagon megformált a Tengeren című előadás lecsúszott alkoholistája (2019, rendezte Göttinger Pál), vagy a Macbeth (2018, rendezte Horváth Illés) villanásnyi epizódjai, melyeket hol hátborzongató humorral, hol jegesen pontos racionalizmussal formált meg a tomboló káosz mesterművében.

Ilyen emlékezetes alakítása a Közellenség Várnagy figurája is, ahol a kisemberi aljasság, kegyetlenség, hitvány opportunizmus vérfagyasztóan groteszk ábrázolását nyújtja.

Tóth Károly a felnőtt előadások mellett gyakran szerepel mesedarabokban is (legutóbb épp a Varga Péter rendezte A púpos lovacskában), melyeket hasonló alázattal, odaadással formál meg, mint felnőtt szerepeit, és a humor, fantázia és gyermeki kíváncsiság sem hiányzik alakításaiból.

SALLAI VIRÁG, UNGER PÁLMA, TÓTH KÁROLY ÉS GELÁNYI IMRE IS AASE-DÍJAS!

Sallai Virág, a Kolibri Színház, Unger Pálma, a Pécsi Nemzeti Színház, Gelányi Imre, a Látókép Ensemble és Tóth Károly, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház színművésze kapja idén a színházi epizódszerepekért járó Aase-díj.

Gobbi Hilda 1987-ben hozta létre végrendeletében az Aase-díjat az „emlékezetes percek, pillanatok, szavak, mozdulatok főszereplői”, az epizodisták részére azzal a meghagyással, hogy évente két színészt és színésznőt díjazhat a neves művészekből álló kuratórium – olvasható az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet MTI-hez kedden eljuttatott közleményében.

A közleményben idézik Gobbi Hildát, aki azt írta a díjról: „sajátossága a színészi munkának, hogy a főszereplő több felvonáson keresztül vonja magára a figyelmet. Az epizodistáknak csak néhány perce, pillanata van; tömörít, mint az író, amikor epigrammát alkot”.

A díjakat évek óta a Bajor Gizi Színészmúzeumban adják át, ahol minden a magyar színjátszás nagy alakjaira és elősorban Gobbi Hildára emlékeztet. Gobbi Hildára, aki szinte teljesen egyedül intézte el a múzeum létrejöttét, és hozatta rendbe Bajor Gizi villáját, hogy méltó módon emlékezhessünk az egyébként oly múlandó műfaj nagyságaira – írják a közleményben.

Idén az elismeréseket december 13-án, hétfőn adják át a kuratórium – Egri Márta, Ráckevei Anna, Udvaros Dorottya, Gáspár Tibor és Márton András színművészek – által kiválasztott művészeknek.

Érdemes várni az új évadra

Rendkívül színes a következő évad repertoárja a Móricz Zsigmond Színházban.

Vígjáték, krimi, dráma, fekete komédia, zenés játék és monodráma is szerepel a Móricz Zsigmond Színház következő évadának bemutatói között, és a nézők több, az elmúlt évadra meghirdetett darabot is láthatnak.

Bár a teátrum játszóhelyei a koronavírus-járvány miatt hónapokon át nem fogadhattak nézőket, a társulat zárt ajtók mögötti munkájának köszönhetően több bemutató próbafolyamata is lezárult, így a 2020/21-es évadra meghirdetett Szentivánéji álom, A rovarok élete és A fából faragott királyfi is készen állnak arra, hogy a jövő évadban bemutassa ezeket a társulat.
Élvonalbeli rendezők érkeznek

A 2021/22-es évad – melyben többek közt öt helyett négy nagyszínpadi és öt kamaraszínpadi bemutató kerül színre – ezúttal is egy több hónapig tartó folyamatos munka után állt össze, ennek eredményeként a nyíregyházi teátrumnak ismét sikerült Nyíregyházára csábítania az ország olyan élvonalbeli rendezőit, akik közül többen valódi hely- és társulatismerettel is rendelkeznek.

Szikszai Rémusz, Keresztes Attila, Mészáros Tibor, Guelmino Sándor és Czukor Balázs mellett a színház Jászai-díjas színművésze, Pregitzer Fruzsina is a rendezők sorát gyarapítja majd. Ők a nagy drámai klasszikusoktól (Szent­ivánéji álom, Kurázsi mama és gyermekei, Cseresznyéskert) a társadalmi kérdéseket is bátran boncolgató nagy-, kamara- és stúdiószínpadi színműveken át (Augusztus Oklahomában, Váratlan vendég, Várj, míg sötét lesz, Alszanak a halak?) egészen a klasszikus magyar meséken alapuló gyerekprodukciókig (Szaffi, A csillagszemű juhász) és kacagtató vígjátékig (Legénybúcsú) ezúttal is színes műfaji palettán mozgó repertoárt kínálnak majd a nyíregyházi közönségnek.
Ősbemutató

A színház művészeti vezetője, Horváth Illés – akinek Édes Charity-rendezése az idén júliusban nagy sikerrel szerepelt a Városmajori Színházi Szemle műsorán – a következő évadban egy kortárs magyar kamaradrámát, Tasnádi István Közellenség című alkotását, majd egy kortárs Broadway-musical, az Idétlen időkig című klasszikus filmvígjátékból adaptált zenés játék magyarországi ősbemutatóját rendezi.

A színház jövő évadbeli gyermek­előadásainak próbafolyamatai már a 2020/21-es évad során lezárultak, így 2021 őszétől ezeket a bepróbált előadásokat láthatják a kicsik a teátrum játszóhelyein.


A 2021–2022-es évad bemutatói

  • Nagyszínpad
    • Szente Vajk: Legénybúcsú – vígjáték, a rendező: Nagy Sándor
    • Bertolt Brecht: Kurázsi mama és gyermekei – krónika a harmincéves háborúból, a rendező: Keresztes Attila
    • Danny Rubin–Tim Minchin: Idétlen időkig – musical, a rendező: Horváth Illés
    • Tracy Letts: Augusztus Oklahomában – fekete komédia, a rendező: Szikszai Rémusz
  • Krúdy kamara
    • Frederick Knott: Várj, míg sötét lesz – krimi, a rendező: Mészáros Tibor
    • Tasnádi István: Közellenség – zenés bosszúhadjárat Heinrich von Kleist elbeszélése nyomán, a rendező: Horváth Illés
    • Anton Pavlovics Csehov: Cseresznyéskert – komédia, a rendező: Czukor Balázs
    • John Boynton Priestley: Váratlan vendég – dráma, a rendező: Guelmino Sándor
    • Jens Raschke: Alszanak a halak? – monodráma, a rendező: Pregitzer Fruzsina
  • Gyermekelőadások – nagyszínpad
    • Jókai Mór kisregénye és Dargay Attila rajzfilmje alapján: Szaffi, a rendező: Horváth Illés
    • Szálinger Balázs: A csillagszemű juhász, a rendező: Vidovszky György
  • Gyermekelőadások – Művész Stúdió
    • Veres András: A púpos lovacska, a rendező: Varga Péter
    • Bartók Béla és Balázs Béla táncjátéka alapján színpadra alkalmazta: Sediánszky Nóra: A fából faragott királyfi, a rendező: Sediánszky Nóra
    • Mosonyi Aliz: Szekrénymesék (vendég- előadás), rendező: Varga Péter
Repertoáron maradnak
  • Martin McDonagh: A kripli
  • Neil Simon: A Napsugár fiúk
  • Viktor Pelevin – Závada Péter: A rovarok élete
  • Göttinger Pál: Bogáncsvirág
  • Neil Simon – Cy Coleman – Dorothy Fields: Édes Charity
  • Jule Styne – Bob Merrill – Isobel Lennart: Funny girl
  • Claude Magnier: Oscar
  • William Shakespeare: Szentivánéji álom
  • Conor McPherson: Tengeren
  • Raymond Queneau – Olt Tamás – Váradi R. Szabolcs: Új stílusgyakorlatok