Címke:
poszt

“A JÁTÉKOS TISZTELETLENSÉG NEKÜNK IS SAJÁTUNK” – INTERJÚ GÖTTINGER PÁLLAL

A Delta Produkció nagy sikerű Operabeavató Bánk bán sorozatának 4. része vasárnap éjfélig elérhető az eSzínház oldalán! Göttinger Pál rendező és Dinyés Dániel karmester, zeneszerző elképesztő tudásukkal, humorosan vezetnek be minket az opera rejtelmeibe. Az önálló epizódként is érthető, követhető produkciók kapcsán kérdeztük az operák iránti szeretetéről, pályájáról, “lelki bevételekről” és nehézségekről Göttinger Pált.

“A szüleim a kórusból ismerték egymást, négyen vagyunk testvérek, mindenki zenél valamit – de legalábbis énekel, templomi szolgálattól iskolai énektanárságon át a Soharózáig” – árultad el egy interjúban, amelyben úgy fogalmaztál, hogy a zene már egészen kicsiként része volt az életednek, zenetagozatos suliba jártál. Apránként vagy egyből szeretted meg az operákat?

Körülbelül hat éves lehettem, amikor elkezdtek potyogni az operabérletek a zenetagozatról, az énektanárok nepperkedtek ilyesmivel. Azzal a jó tanáccsal ellátva, hogy csinosan kell felöltözni és jól kell viselkedni, elküldtek körülbelül öt-hat előadásra évente. Eleinte persze a külsőségek hatottak, a tudat, hogy egy színházi este az fontos alkalom, hogy milyen messzire lakunk tőle, és hogy milyen elképesztő gyönyörű az a palota. Ráadásul életemben nem láttam addig ennyi embert egy helyen, színházak közül sem ennyire nagyot, lenyűgözött, ahogy az egész rám ragyog, majd sötétbe borul, a masinéria életre kel és száz ember megjelenik a színen. Előtte sokat foglalkoztunk a művekkel, tehát mire beültem az előadásra, már vártam azt a néhány áriarészletet, amit fel tudtam ismerni, és annak aztán lehetett örülni, pláne gyerekfejjel.

Már felnőttként értettem meg, hogy azt a kisfiút, aki akkor voltam, a töretlen hagyomány is megérintette, ami átjárja ott a falakat. Legutóbb a Bánk bán-operabeavató egyik előadására odahoztak egy olyan viola d’amore-t, ami 1783-ban készült, és az Operaházban használják. Borzongató belegondolni, hogy már akkor szólt, amikor még nem is létezett a Don Giovanni. Ebből a jóleső borzongásból gyerekként is azonnal megéreztem valamit. Ráadásul együtt gajdolni a bátyámmal a Hunyadit, a Bánk bánt, a Háry Jánost iszonyú nagy buli volt, és ha belegondolsz, az ilyesmi száz évekre visszamenőleg egy csomó emberrel köt össze, akik ugyanúgy, ugyanezeket a dallamokat dúdolták valaha.

– Egyszer úgy fogalmaztál, hogy az operákban mindenki találhat olyasmit, “amihez tapadni tud”. Sőt, hozzátetted, hogy kiegyeznél azzal, ha a jövőben csak operákat rendezhetnél… Miért?

Nyilván alkati kérdés is, hogy valaki rendezőként élvezi-e egyáltalán az operával való foglalatoskodást, való-e neki például a műfaj hírhedt rugalmatlansága. Én ráadásul nem nagyon tudok unatkozni sem a színházban (ami a rendezői pályámon egyébként elég sok bajt okoz: én vagyok az utolsó, aki észreveszi, ha unalmas az előadásom, rémes, de ez van – mentségemre szóljon, hogy a másét sem unom soha).

Gyerekként sem unatkoztam, nekem szabadidőnek számított az a pár óra ott a sötétben az áriákkal, amikor nem aggasztom magam semmi mással. Felnőtt fejjel pedig arra is rádöbbentem, hogy az operához csupa csúcsteljesítmény kell. Zeneileg, drámailag, képzőművészetileg, üzemileg, logisztikailag, anyagilag, mindenhogy. Mindenkinek a legjobbja. Egy Aida mondjuk kábé 250 közreműködőt mozgósít, közülük kétszázan művészek, akik teszem azt hatéves koruk óta gyakorolnak napi tíz órát azért az estéért, amire beülünk.

A nagy operaszerepek eléneklése az élsportolókéval összemérhető fizikai teljesítmény. A jelentős operák java részét száz évnél régebben írták, kézzel, tehát szép lassan, komótosan. Nem az történt, hogy valaki szerkesztőprogrammal gyorsan odahencserítette őket valamelyik kocsma hátuljában éjszaka, úgyhogy van okunk feltételezni, hogy hangról hangra alaposan végiggondolták őket, tehát a zeneszerző is odatette magát, az akkori lehető legjobbját nyújtotta, még akkor is, ha aztán nem sikerült minden mindig jól. Ezek magukkal ragadó, alázatra intő és nagyon felkavaró előfelvetések, mielőtt elkezdek próbálni valamit.

– Rendezőként te is csúcsteljesítményt nyújtasz operarendezés közben?

Nézd, vannak nálam vizionáriusabbak… Meg akikhez kegyesebb a színháztörténet. Csúcsteljesítmény alatt azt is értem, amikor mondjuk egy Robert Wilson-előadást tíz napig világítanak, a jelmezen minden egyes ráncot gondos kezek állítanak be, és olyan látvány születik, hogy elájulsz tőle, minden másodperce plakáttá fotózható és hibátlan. Nekem sosem volt ilyen igényességre módom, mert az operarendezői munkám olyan házakhoz kötődik, ahol vérfagyasztó kompromisszumokat kell kötni az életben maradásért. Én is tudom, hogy csináltam már olyan előadást, ami visszanézve kicsikét színjátszókörös dolognak tűnhet, ahol “anyukák varrták össze”, de azért azt is tudom, hogy van olyan énekes, aki a pályája egyik csúcsteljesítményét az én előadásomban ugrotta meg. Mindenesetre törekszem arra, hogy amit művelek, az igaz legyen. Személyes, amennyire telik tőlem. Nem szeretném, ha az udvariasan unatkozó nézők végül azt állapítanák meg az előadásaim után, hogy tulajdonképpen, lényegében és elvileg ez is csak egy… operaelőadás volt.

– Te mennyire rajongod a Bánk bánt? Mennyire volt egyértelmű, hogy az Operabevató idei évada köré épüljön?

Nem volt magától értetődő döntés, hogy a legsötétebb színeik mellett is nagyon szórakoztató Mozart-művek után egy ilyen (egyébként károsan) túlkomolykodott anyag felé forduljunk. De szerintem a Bánk bán is szórakoztató darab a maga módján, hiszen egy udvari intrikázós, sarokba szorítós, torkodnak-kést-szegezős, sötét várkastélyban össze-vissza rohangálós sztori.

Egyfelől egy keverem-kavarom természetű politikai thriller, másfelől egy nagyon súlyos megsemmisülés-történet, kápráztatóan sok szálon fut, nagy színészi tettekre ad módot, súlyos témákat vet fel, ugyanakkor élvezetes programot kínál minden szereplőjének, minden alkotójának, és most már merem állítani, hogy a Magyar Zene Háza közönségének is.

– Dinyés Dániel zeneszerző-karmester, akivel közösen viszitek az Operabeavatót, úgy fogalmazott a Bánk bán-sorozat kapcsán, hogy nem szereti azt az ájult imádatot, ami a nagy, ismert alkotásokat körülveszi. Azt mondja, “sokat ártunk egy műnek, amikor kijelentjük róla, hogy zseniális, mert attól kezdve olyan, mintha nekünk nem lenne vele dolgunk, működik magától. A Bánk bán esetében ez biztosan nem így van”. Egyetértesz ezzel?

Feltétlenül. A Bánk bán arra tanít minket, hogy a remekművekhez is szabad sajátosan viszonyulnunk, és ennek a módja nyugodtan különbözhet mindenkinél. Ezt tette a maga korában Nádasdy Kálmán is, aki komolyabb dramaturgiai (sőt, zenei!) változtatásokat eszközölt a műben, egész részeket műtött át, jeleneteket, ezáltal értelmezési alapvetéseket cserélt le.

Képzeljük csak el, ahogy ma valaki “kicsit hozzányúl” mondjuk az Aidához és “leporolja”. Állna a bál. Nádasdy viszont nem zavartatta magát, és mi példát veszünk róla, mert a játékos tiszteletlenség nekünk is sajátunk Danival, és élvezzük, hogy tetten érhetjük egy olyan valakinek az észjárását, aki sok évtizeddel ezelőtt végigcsinálta, amivel mi csak kacérkodunk: elemezte, ízekre szedte, összerakta, és ezzel hozzátette a sajátját az utókor számára.

Valószínűleg ez is az Operabeavató sikerének egyik kulcsa, hogy valamelyest betekintést enged a próbaterembe, az alkotási folyamatba és a dilemmákba is.

– Az Operabeavató már túl van a 100. előadásán is… Mit jelent számodra ez a közös játék a meghívott énekesekkel, Dinyés Danival és a nézőkkel?

Minőségi szabadidőt. Amikor én belépek egy színházba, a fejemben kattan a kapcsoló, ami jelzi, hogy “most dolgozom”. A munkaidő a próbát vagy az előadásokat jelenti, azt, hogy tanulok, hogy megpróbálok felismerni szabályszerűségeket, hogy az általam szeretett vagy sosem látott kollégák munkáját figyelem, mert később is akarok rájuk emlékezni, miközben repkednek a jegyzeteim arról, hogy mikor, hol, mit, kivel láttam.

Az Operabeavatót viszont nem úgy élem meg, hogy szolgálatban vagyok, hanem úgy, hogy éppen ráérek. A néző is “ráér”, mert ő sem a Bánk bánra ül be, hanem tudja, hogy egy kvázi tábortűzi szórakozásra jött, háromszáz fős társaságban. Az Operabeavató elsősorban arra való, hogy jól érezzük magunkat, hogy megtornáztassuk az agyunkat és a rekeszizmainkat. Bumfordi, de jó hasonlat a szellemi-lelki wellness fogalma. Lemegyünk gyúrni egy kicsit. Fáj is utána, el is fáradunk, de jó volt.

Nagyszerű közönségünk van, akik értő közösséget alkotnak, és akik most már például felnevetnek azon, amikor egy szerelmi jelenetnél a hátsó szándékokkal közeledő szereplő a recitativója közben hirtelen hangnemet vált. Nekem ez óriási sikerélmény! Ilyenkor hirtelen beintegetnek az ablakon a néhány száz évvel ezelőtti nézők is, akik szintén nevettek ugyanennél a résznél, mert számukra ez a zene még nagyon is élő kommunikációs formát jelentett.

– Az Operabeavató egy találkozási pont is nektek Dinyés Danival, akivel régóta és jól tudtok együttműködni. Hogy kell elképzelni a ti párosotokat, a közös munkátokat?

Vannak kollégáim, akik akkor érzik magukat komfortosan, ha hosszan üléseznek a jelmeztervezővel, a díszlettervezővel, koreográfussal, karmesterrel, és gondosan ügyelnek arra, hogy ne maradjon köztük és a munkatársaik között félreértés, nagy utakat járnak be együtt. Én ennek az ellenkezőjében érzem igazán jól magam, azzal vagyok a legerősebb munkakapcsolatban, akivel szinte alig kell egyeztetni.

A színészekkel való találkozások közül is azok az igazán emlékezetesek nekem, amikor szinte alig beszélünk a próbán, mert ismerve egymást eléggé, maximálisan megbízunk abban, amit a másik képvisel. Danival sosem beszéljük meg előre a monológjainkat, a vicceinket, vagy hogy az előadás aznap este mire fusson ki. Soha.

Az Operabeavatók formátuma mindig hasonló (és az aznapi részleteket is gondosan választjuk ki, sok bonyodalmas szempont mentén), de az, hogy magában az előadásban, ami nagyrészt impró, ki mire akar kilyukadni, az a másikunknak is meglepetés és feladvány. Ettől az élesben zajló helyzetbe hozástól, egymás alá dolgozástól működik a mi párosunk minden különösebb terv szövögetése nélkül is. A prózai színészek közül például Ötvös Andrással alakult ki hasonló, közös nyelv. Mindenről tudunk beszélgetni, de magára a munkára nem sokszor fecséreljük a szót: inkább csináljuk. Csak gyakorlati felvetéseket kell odavakkantanunk egymásnak, mert lényegi kérdésekben pillanatok alatt elfogadjuk a másik ajánlatát. Az ilyen próbatermi szövetségesek ritkán, évtizedenként egyszer teremnek, megtanultam őket megbecsülni.

– Azt mondtad egyszer, hogy a rendezés nagyon szorongós foglalkozás. Hogy fér össze a lelkedben a szorongás és a felszabadultság, ami a készenlétet és improvizációt igénylő helyzetekben sugárzik rólad, gondolok itt az Operabeavatóra vagy a Momentán Társulattal zajló impró-estekre? Illetve hogy fér össze azzal a vállalkozó kedvvel, ami jellemez, ami elvitt téged határon túli, vidéki és fővárosi színházakhoz, ami arra késztetett, hogy darabot írj, hogy kortárs magyar drámát, rádiós hangjátékot, musicalt, operettet és operát is rendezz, hogy főrendezőként, Ördögkatlan szervezőként, színészként is dolgozz?

Borzasztó nagy szerencsém a pályán, hogy noha színésznek is jelentkeztem, végül rendezőnek vettek fel, ami azt eredményezte, hogy az iskola végére minden szorongásom ehhez fűződött és szinte minden más érintetlen maradt. A színészettel, az impróval, vagy egy önálló szöveg szabatos elmondásával kapcsolatos szorongás például teljesen hiányzik belőlem. Holnap megyek játszani a Fekete-fehér című monodrámát a Katonába, mondhatni, hogy ez egy úgynevezett nehéz feladat (Stefan Zweig utolsó művéből, a világsikerű Sakknovellából Légrádi Gergely írta meg a Fekete-fehér című színpadi adaptációt, amelyet Ujj Mészáros Károly állított színpadra – a szerk.), de ennek kapcsán a legnagyobb fejtörést az okozza, hogy mi mindent kellene elintéznem, ha már egyszer benn vagyok a városban délután. Szóval nem tölti ki a napomat annak az izgalma, hogy este mekkorát kell játszani. Ez egyben csalhatatlan jele annak, hogy nem vagyok igazi színész, de ez jól is van így, mert nagyon szeretek játszani és nem szeretném, ha a szorongás ide is átkúszna.

Alkati kérdés, hogy nem az alaposság, hanem a lélekjelenlét az erősségem. Amikor impróval foglalkozom, nagyon rövid idő elég nekem ahhoz, hogy átlássam, merre tart egy jelenet. Ugyanakkor se színészként, se rendezőként nem vagyok szisztematikus, rendszerező elme, ezért ezt a részét a mesterségnek félig terápiás, félig szadisztikus jelleggel nagyon erőltetem. Sokat jegyzetelek, bonyolult táblázatokat gyártok. Térképnek hívom azt a végtelen excel-fájlt, amiben egy-egy színdarab jeleneteit, szereplőit felsorakoztatom, hogy átláthatóbbá váljanak a viszonyok, az egyes jelenetek történései, szándékai, és egyebek.

– Ez azt jelenti, hogy sokat készülsz…

Ennek a nagy része persze ál-munka, küzdelem a lefagyás ellen, ami minden alkotómunka legnagyobb mumusa. Szeretnék sokat készülni, de alacsony hatásfokon végzem ezt a kötelességem sajnos. Sok ráfordított időből jön ki kevés kézzelfogható eredmény, ami miatt aztán pláne furdal a lelkiismeret. Mint sok szorongós pályatársam, szorgalommal igyekszem pótolni, ami tehetségből, ösztönösségből vagy kreativitásból épp akkor deficites. Néha rengeteg munkaórába kerül rájönni olyasmire, ami egy próbán egyébként egy pillanat alatt kiadja magát. Egyébként aközött, hogy melyik előadásom sikerült jól, és melyikre készültem fel a leginkább, nincs összefüggés. A kettő persze egybeeshet, és az nagyon önjutalmazó érzés, de azért úgy tűnik, nem a gyötrődésben van a titok.

– Ezt korábban úgy fogalmaztad meg, hogy a színházban többnyire nem ott jön a lelki, szellemi bevétel, ahova a sok munkát tetted. Előfordul, hogy valamit cizellálsz és végül teljesen más lesz az, ami a darabban “sokat ér”. Mégsem azt mondod, hogy ez igazságtalanság, hanem azt, hogy kegyelem, amikor valami “magától felragyog”…

Igen, mert a nagy rácsodálkozás a színházban teljesen mindennapos dolog.

Amikor szembejön a nevezetes “ösztönös tehetség”, akkor mindenki, aki szorgalommal akarja a tehetséget pótolni, leteszi a fegyvert. Amikor Szemenyei János tíz körül beérkezik a próbára, a világát nem tudja, szerintem legszívesebben megkérdezné tőlünk, hogy melyik színházban van, és ha mi kérdeznénk, nem biztos, hogy tudna válaszolni, de akkorát énekel, hogy leesik a plafon. Neki ez gyárilag megy, akárcsak az, hogy egy nehéz jelenet enigmatikus sorait hitelesen elmondja. Csak úgy kiböki és már jó is. Felháborító! Az Ötvös is ilyen…
Ez igazságtalanság, sokszor azzal szemben is, aki birtokában van valamely tehetségnek, de nem ennyire szabad a munkában. Ismerünk színészeket, akiknek a személyiségét felzabálta az, hogy sosem tudták megfejteni, mikor és mit csinálnak jól. Bementek a színpadra, mindenki letette a haját, és azt harsogta, hogy elképesztő alakítást nyújtottak, nekik viszont fogalmuk sincs, min múlt. Ez úgy hangzik, mint valami “könnyű nekik”-szerű dolog, de a valóságban teljesen bele lehet hülyülni. Az ép elméhez fontos, hogy az ember eligazodjon magán, és hogy a lelki bevétel arányos legyen a kiadással. Tulajdonképpen mindannyian küszködünk a sikereinkkel és kudarcainkkal, és mindig arra vágyunk, hogy a nézők elemelkedjenek a székükből, de annak, aki kizárólag ösztönből nyom mindent, annak ez az elégedettség nem jár – esetleg észre sem veszi, vagy mondjuk nem éli meg a sikert, mert nem is érti, mi történt.

– Te mit érzel, hogy állsz a lelki bevételekkel?

Kevesebb örömöm telik a foglalkozásomban, mint 20 évesen gondoltam volna.

Az utóbbi 15 év, amióta a pályán vagyok, kataklizmától kataklizmáig tartott. De közben azt is látom, hogy ez nem valami peches időszak, hanem, bármilyen kegyetlenül hangzik is ez: a dolgok normális menete. Mindig így volt, mindig így lesz (“bukástól bukásig! – harsogta derülten Halász Péter a rendező szakon, ahol tanított minket). Kellett egy kis tapasztalat és felnőttség ahhoz, hogy ezt tudomásul vegyem: a válság nem rendellenesség, hanem a létezésünk alapjárata. Én is szívesen adtam át magam a kétségbeesésnek az elmúlt években, néha bőszen ventillálva, és ha rákívánok, öt perc újságolvasással újra elő tudom állítani ezt az állapotot. Sokszor hittem azt is, hogy teljesen fölösleges, amit csinálunk. Csak míg régebben ez egy sötét és vigasztalan gondolatnak tűnt, most inkább fölszabadítóan hat rám, mert ha nem olyan fontos, amit csinálunk, akkor nem is kell belehalni, akkor játékosabban is felfogható, pláne, hogy negyven évesen azért már a lelki bevételeim jelentős részét az élet valóságos történéseiből nyerem, nem a színházból.

Sokszor hittem azt is, hogy teljesen fölösleges, amit csinálunk. Csak míg régebben ez egy sötét és vigasztalan gondolatnak tűnt, most inkább fölszabadítóan hat rám, mert ha nem olyan fontos, amit csinálunk, akkor nem is kell belehalni, akkor játékosabban is felfogható, pláne, hogy negyven évesen azért már a lelki bevételeim jelentős részét az élet valóságos történéseiből nyerem, nem a színházból.

Hatalmas könnyebbség, hogy mindig bőven ellátnak feladatokkal, de ettől még senkinek sem hiányoznék, ha eltűnnék. Ez szintén olyasmi, ami korábban fájdalmat okozott és amire ma már derűsen tekintek.

– Azt mondtad egy beszélgetésben, hogy “a pálya első 10 évében irgalmatlanul teper az ember”… Mi történik utána, milyen gondolatok viszik tovább az alkotót?

Abból a téves feltevésből indultam ki az első tíz évben, hogy van valami, amit úgy hívnak, hogy magyar színházi szakma, ahova a bejáratot meg kell találni, és utána az ott lévőket megkérni kedvesen, hogy engedjenek be. De ez nincs így. Valahogy az én korosztályom előtt pályakezdőként még a régi művészklubok ideája lebegett, az az elképzelés, hogy ha eleget dolgozunk, akkor nekünk is lesz helyünk az asztalnál, amelynél “a nagyok” már várnak. Abban bíztunk, hogy van valahol ez a sokat emlegetett bestia, hogy “a szakma” figyeli a lépéseinket, megsúgja, ha ígéretesnek talál, és megüzeni, hogy majd tíz év múlva, kellő tapasztalat birtokában kopogtassunk újra az ajtajukon. Azt hiszem, ennek jegyében tepertem… De már tudom, hogy nem fogok sorban állni, se kopogtatni, nincs asztal, ajtó sincs, klub sincs. Nincs hely, ahová este előadás után betérsz, mert téged már beengednek, és ahol ott ülnek a nagy színészek, akik dohányfüstbe burkolózva adják át azt, amit ők kaptak, évtizedekkel korábban. Hiába szerepel a mostani vitákban sokszor a “brancs” kifejezés, ilyen sincs, vagy ha volt, most tűnik el, épp ezekben az években.

Szívesen megmondanám a főiskolás önmagamnak, aki azzal biztatta magát, hogy “ez az előadás nagyot fog szólni”, hogy nem, nem fog, semmi nem szól igazán nagyot, és egyébként sem annyira fontos, hogy valami nagyot szóljon. A lényeg az, hogy amikor magunkra zárjuk az ajtót egy színházban és bemegyünk a sötétbe, nem vagyunk egyedül. Sem a próbateremben, sem az előadáson. Ott van az a rengeteg ember (rengeteg néző van! – még nekem is, aki semmiféle potentát nem vagyok, harmincezer nézőm van egy évben), akik szeretnék látni, mire jutottunk a próbák alatt, ez önmagában fantasztikus, szívmelengető, és nekem elég is.

– Egyszer, amikor arról kérdeztek téged, hogy tudod magad újradefiniálni rendezőként, azt felelted: kínkeservesen. Több nyilatkozatod, illetve a vállalt feladataid – például a főrendezőség Nyíregyházán, a Magyar Színházban vagy az igazgatói pályázatok, amelyekben részt vettél a POSZT-tól kezdve Pécsen át a Pinceszínházig – arra engednek következtetni, hogy valóban nyughatatlanul kerested a helyed a szakmában, több tervet is szőttél. Hogy látod, mi az oka annak, hogy szabadúszó lettél?

Van egy tévésorozat, ami híradósokról szól. Az egyik részben meghívnak egy klímaszakértőt, akit arról faggatnak, mit tudunk tenni, hogy megállítsuk azokat a szörnyű folyamatokat, amelyek láthatóan a pusztulásba visznek. Mondja az ember, hogy semmit. Lassítani sem lehet, nemhogy megállítani. Vége. Nincs visszaút, a kár jóvátehetetlen. A híradós nagy kínban feszengve kérdezi, hogy akkor mi lesz, kihal a bolygó? Mire a szakértő mondja: a bolygónak semmi baja nem lesz, csak az emberiség hal ki, de azért meg nem kár. Döbbenetes szembesülni, nem? Azt hisszük, hogy a sorsunk alakítható, miközben már réges rég eldőlt. Együtt és külön-külön is hasonló felismerések jönnek szembe.

Következetesen építkezni szakmailag, fejlődni, vagy mondjuk középtávra tervezni a pályám első tíz évében kínkeserves volt, most pedig konkrétan lehetetlen. Az utóbbi tizenöt év legalább annyira bizonyította a munkánk hiábavalóságát, mint értelmét.

A tiltakozások éppúgy a semmibe mentek, mint a kezdeményezések. A dühödt sikítás is, a konstruktív javaslat is. Nem értünk el semmit, nem tematizáltunk semmit, nem változtattunk semmin. A társadalom nem a mi munkánkból tájékozódik a világ dolgairól. Ugyanakkor a színházak tele vannak. A szakmánkat sárba tiporta ezernyi veszteség, árulás és csapás, ezzel pedig együtt kell élnünk. “Nem kár értünk” – ebben van némi igazság. Engem mégis megnyugtat, ha ezt hallom, mert kevésbé sajnálom magam és azt, amit nem sikerült elérnem, bárhogy güriztem. Ha belátjuk, hogy nem körülöttünk forog a világ, hogy nem kell állandóan ráfeszülni mindenre, vagy hogy a szenvedélyes munka (ami csodálatos) nem ugyanaz, mint a görcsös szájzáras harapás (ami rémes), akkor feltehetőleg nagyobb hasznára válunk a társadalomnak is. Az emberek alapvetően nem változnak, ezt a színház sem képes elintézni. Pláne nem válthatja meg a világot. Még egy értelmes eszmecsere során is lehetetlen elérni, hogy a beszélgetőpartnered végül mást gondoljon, mint a vita legelején.

A színház még a valóságot leolvasni és feldolgozni is csak sok éves késéssel tudja, alakítani meg aztán végképp nem képes. Ettől még nem kell kizárólag könnyű témákkal foglalkozni, csak jó, ha tudjuk, hogy “minden üresbe megy” – az önfeledt esték, a felszikrázó szórakoztatás, de a mélyenszántó gondolatok és nagyszerű elképzelések is, az összes erőfeszítés. Minden. És ez nem baj, mert attól még, hogy üresbe megy, nem fölösleges.

Én nem óhajtom az életemet azzal tölteni, hogy csak a feltétlenül szükséges dolgokkal foglalkozom, mint az állatok. Néhány lényegtelen dologra is szeretek időt szánni. Az olyan lényegtelen dolgoktól, mint megnézni egy előadást, meghallgatni egy vonósnégyest, enni egy jót, jobb hely lesz a világ.

– Egy beszélgetésben azt is megemlítetted, hogy a hivatásod mostani magyarországi helyzetével leginkább az a gondod, hogy ugyan elég tisztán látod magad öt év múlva, és tudod, hogy nagyjából mit fogsz csinálni, de azt már nem tudod hinni, hogy ez olyan dolog lesz, amiért megküzdöttél, és aminek úgy örülhetsz, mint valamiféle eredménynek. “Ez elég nyomasztó, tekintve, hogy ez a hivatás szétbarmolja az egész életedet, zárójelbe teszi a magánéletedet, amellett, hogy bőröndben, vagy egy kocsi csomagtartójában laksz” – mondod. Azt állítod tehát, hogy a pályán maradsz, ugyanakkor ez jelentős áldozatokat követel…

Azt megtippelni, hogy mi lesz öt év múlva… csak a mintázat alapján tudom, ami eddig kirajzolódott.

Nagy valószínűséggel valahol adnak nekem egy darabot, amit más nem akart vállalni, abban bízva, hogy én legalább nem barmolom el, mert afféle szaki lettem, egy beugró rendező, egy kövérkés karakterszínész, aki váratlan helyzetekben is feltalálja magát. Esetleg azok az igazgatók, akik úgy döntöttek, hogy soha többet nem hívnak engem, addigra lecserélődnek, és akkor kezdhetem a köreimet elölről, mutatkozhatok be újra. Talán még égni fog a villany mindenhol. Az öt év múlváról körülbelül ezt lehet tudni…
Meg azt, hogy ennek a foglalkozásnak öt év múlva se lesz megúszós módja. Néha tényleg beledöglesz, de még az a meló, amibe nem döglöttél azért annyira bele, még az is nagyon sokba kerül lelkileg. Vannak tehetséges, illetve tehetségtelenebb szakaszok és adatnak nagy ajándékok. Hogy mennyi áldozatot követel… nézd. Nem ismerek nagycsaládos színházcsinálókat, hogy mást ne mondjak. És most már úgy tűnik, én sem leszek az.

– Mi az, ami mostanában ajándék volt a számodra?

Már elvették. Jött egy színészi felkérés, Kerekes Éva partnere lettem volna egy főszerepben. Nem ismerem személyesen, de számomra ő egy színészóriás, tehát az, hogy láthatom próbálni, vagy hogy elfogad partneréül, sok vacakságért kárpótolt volna. De már az egészet lefújták sajna, pedig eleve buktam miatta egy másik nagyon jó szerepet az Orlai Produkciónál és egy külföldön forgó filmet – de hát ez van, válságos idők… Majd máskor talán összejön.

– Mintha a színészet mostanában hangsúlyosabbá vált volna az életedben… És mint az korábban elhangzott, ideális színészi attitűddel bírsz, például nem izgulsz annyira egy fellépés előtt….

… és kevésbé vagyok kiszolgáltatott, mint egy igazi színész. Ez bizonyos. Nekem nem fogja derékba törni a pályámat, ha elszúrok egy alakítást, nem vagyok útban semmiféle, a szerepkörömre áhítozó, szemembe mosolygó, hátulról kést szorongató kollégának. Ráadásul intézményhez sem tartozom, senki mást nem képviselek a színpadon, csak magamat.

– A Facebookon, mint Göttinger Pál MV szerepelsz. Hangsúlyosnak érzem ezt az MV-t, hiszen többször leszerződtél egy-egy társulathoz, úgy tűnik, fontos lett volna számodra az, hogy tartozz valahova. Hogy látod, “kell egy hely, egy vonzás melyhez tartozunk”?

Kell, kell… Valószínűleg kéne. Nagy kudarcnak élem meg, és mély fájdalommal fáj, hogy nem sikerült tartozni valahová. Valahová, ami nem rajtam múlik, hanem másvalaki akarja nagyon, és szól nekem, hogy ahhoz én is kellenék. Hogy egyetlen színház évadjának sem vagyok az ékköve, azzal még együtt tudok élni. Azt viszont nehezebb kibírni, hogy az “ezt és ezt álmodtam meg, így és így épülne fel, és ehhez rád lenne szükségem” érzése nem jutott ki nekem. Mindig csak az, hogy “kéne valaki”, és akkor jobb híján én jövök. Nem is bírtam megragadni sehol.

Hétköznapokat szeretnék, megszokásokat, otthont. Öltözőasztalt koszos zoknival a fiókban. Ünnepet. Ünnep pedig csak az lehet, ami már volt és sokszor volt. Abból mindig csak a baj van, ha rettenetesen várják, hogy az ember óriásit villantson. Nem ismerem személyesen ifj. Vidnyánszky Attilát, de elképzelni sem tudom, ő milyen teherrel érkezhet vendégnek bárhová. Tőle valószínűleg mindenki szabad szemmel látható csodát vár, és nem a vezetékneve, hanem a vitathatatlanul korszakos tehetsége miatt. Nekem ez nem lenne való és ez rendben van, jó is nekem így. De az bánt, hogy füstbe ment az összes olyan terv, amelynek részeként egy nagyobb csapatban lehettem volna egy kisebb alkotóelem.

Ha nem szűnik meg a Magyar Rádió, ahol kezdtem, akkor lehet, hogy ma is ott dolgoznék, rádiójátékokkal és irodalommal foglalkoznék. Ha nem megy tönkre a Bárka, amelynek először tagja voltam…, ha nem zár be a Komédium, ahol a színészetet, vagy a Merlin, ahol a rendezőpályámat kezdtem…, ha megnyerjük a Pinceszínházat…, ha anyagilag legalább pár évre kicsit stabilizálódott volna az Ördögkatlan… Folytassam?

– Érdekel, mi fájt a legjobban…

A Bárka. Lényegében mindent a Seress-Bérczes párosnak köszönhetek. Nagyon szerettem a társulathoz tartozni.

Rendeztem jó és kevésbé jó előadásokat is, és mégis biztosnak tűnt a folytatás, tudták rólam, hogy nem zseni vagyok, hanem “az egyik rendező”. Ez biztonságérzetet adott, miközben nem kötött le annyira, hogy ne mehettem volna el kalandozni, tanulni, önképzőkörözni másfelé. Ott éreztem először elevennek magam rendezőként, és ott tapasztaltam meg először annak a keserűségét, amikor kihúzzák a lábam alól a talajt.

A tehetetlenség élménye azóta is átjár. Szerintem a Bárka volt az egyik legjobb hely akkoriban, egy szelet külföld Budapesten. Jöttek-mentek izgalmas figurák, voltak kísérletező és nagyon nézőbarát előadások is. Jómagam ki tudtam volna csapni az asztalra azt a tizenöt címet, amivel a következő évtizedet akarom az intézményben tölteni, mert el tudtam volna képzelni, hogy még 2023-ban is tag leszek. Aztán az egész ment a levesbe. A Pinceszínház is maró, savas fájdalommal töltött el, mert miközben minden szükséges referenciával rendelkeztünk Bérczes Lászlóval, Komáromi Gyurival és a K2-vel (utóbbiak addigra már tíz éve szántották a csontszáraz földet, nem sokkal utána bele is tört nekik), végül ez az egész, fesztiválosdit, kőszínházasdit, függetlenesdit organikusan magába olvasztó vastartalék egy százfős nézőterű pincére sem hitelesített minket a hatalmasok szemében. De próbálok derűs maradni. Most inkább arra gondolok: talán nem is baj, hogy nem akkor vágtunk bele valami építkezésfélébe, amikor leszállt közénk a rezsidémon. Ki akarna most színházigazgató lenni, nem?

– Mennyit alakít rajtad, mint alkotón az, hogy a feleséged, Grisnik Petra szakmai útját is követheted?

Nagyszerű színházi pillanatokat köszönhetek neki. Kaposváron, munka közben találkoztunk össze, azóta 18 előadást csináltunk közösen, közülük a Vera című monodrámája, amihez ő írt magának szövegkönyvet Grecsó Krisztián regényéből, és amit a legsötétebb pandémia alatt hoztunk létre, mindkettőnk számára meghatározó. Színészként is nagyon nekem való, a villódzó játékkedv és a nagyon magabiztos szakmai tudás számomra ideális keveréke.

Petra biztosan hat a pályámra, és biztos, hogy én is az övére, de megfoghatatlan, hogy miként, mert a munkát és a magánéletet elég gondosan választjuk ketté. Mondjuk a külvilág ezzel nem mindig hajlandó foglalkozni, például egy csomószor engem hívnak, amikor a Petrát keresik, és fura, hogy el kell magyaráznom: én nem az ügynöke vagyok neki, és a családi asztalnál mi is inkább eszünk, mint szakmázunk.

Rábízom, hogy mivel talál meg a gondjai közül, mint ahogy én is megválogatom, hogy mi az, amit ráöntök. Előfordul, hogy az egyikünk krízisben van és tehetségtelennek érzi magát, de annyira már értünk a dolgunkhoz, hogy tudjuk, a válság és a kétségbeesés is a munka része – a másikunkban pedig mindig ott a menedék.

Szerző: Tóth Berta / Színház Online




Megtekinthető: 2023.03.09. 19:00 – 2023.03.12. 23:59 (CET)
A megváltott jeggyel az előadás 2023.03.09. 19:00 és 2023.03.12. 23:59 (CET) között tekinthető meg, felvételről!

Áprilisban újra látható lesz online, az eSzínház oldalán az első három rész,

az “élő” előadásokra pedig a 6SZIN-ben és a Magyar Zene házában is ellátogathatnak, jegyet a Delta Produkció oldalán válthatnak, itt: https://www.deltaprodukcio.hu/operabeavato/.

Harminc deka párizsit kérek – Az Orlai Produkciós Iroda előadása a POSZT-on

Könnyezve nevetés, mosolyogva sírás – talán így lehetne a legjobban leírni az Orlai Produkciós Irodaelőadását a Pécsi Országos Színházi Találkozó nyolcadik napján. A darab Gerlóczy Márton regényének adaptációja: Göttinger Pál rendezte és Ötvös András bravúrozik benne.

A csemegepultos naplója hol élesen, hol alig észrevehetően élcelődik a valóságos mindennapokon. Pellengére állítja a társadalom széles rétegét, a fiataloktól kezdve, a harminc éves szingliken át, az idősekig. És hogy mi benne a legjobb? Sohasem túlzó. A „kicsit sárga, kicsit savanyú” magyar valóságot mutatja be. Az ábrázolt szituációk, a megjelenített karakterek mind élethűek, olyanok, akik közül legalább eggyel már mindannyiunk találkozott. Kifiguráz számos mai divatot, példának okáért a csak Coelhót olvasókat, a zöld fiatalokat, a húst a lehető legtávolabbról kerülő lányokat. S némi önkritikával a művészeket, akik attól művészek, hogy eljátsszák azt, plusz van hozzá társaságuk is, legalábbis Lajos szerint. A humor mögött persze komoly gondolatok, esetenként problémák húzódnak meg, ilyen a főváros-vidék ellentét, a vidékiek lenézése, vagy esetenként a vidékiek saját kisebbségérzete.

A díszlet remek és jól is működik, részletesen kigondolt. Egy forgószínpadon lévő csemegepult a megfelelő oldalra forgatva képes az összes helyszínt megjeleníteni. Az pedig külön zseniális megoldás, ahogy a tárgyak embereket szimbolizálnak. Ugyanis Lajoson kívül nem találkozunk több személlyel, viszont e helyett kapunk – nagyon találóan- plüss libákat (szinglik), konzerveket, szalámi rudakat, seprűt (vásárlók), pulóvert, köntöst (szomszéd néni). Ezzel az is jár, hogy nem tudjuk más szemszögből nézni a történetet, csakis Lajoséból. Így olyan érzésünk lehet, mintha a fejében bújnánk meg, és onnan szemlélnénk mi is a vevőket, akik megfordulnak a pultnál.


Ötvös András pedig, ahogy már utaltam rá, elképesztő energiával játssza végig a másfél órás előadást. Nem hibázik, és a váratlan helyzeteket is rutinosan és a közönséget szórakoztatva oldja meg. Nem csak nekünk, velünk is játszik. Folyamatosan. Teszi mindezt annyira szerethetően, hogy a legszigorúbbak is mosolyra fakadnak. Ötvös András egyébként 2010-ben pont itt, a POSZT-on kapta meg a legjobb harminc év alatti színésznek járó díjat. Számos színházi előadás mellett filmekből, sorozatokból is ismerheti a nagyérdemű ( #Sohavégetnemérős, A Tanár, Aranyélet)

Összességében azt kell mondanom, hogy A csemegepultos naplója olyan volt, mint a Pick. Hiszen: „a Pick eladja magát, míg a Herzet el kell adni.”

forrás: https://f21.hu/

A CSEMEGEPULTOS A POSZT FESZTIVÁLRA IS ELLÁTOGAT

A csemegepultos naplóját június 14-én tűzik műsorra Zsolnay Negeyedben Ötvös András előadásában.

Ajánló a darab elé:

„A lókolbászok akarták így. A lejárt májasok. A kolozsvárik. Ők mentettek meg, hogy újra embernek érezhessem magam.” – A fiatal pesti író egy szép napon két dolgot határoz el: hogy egyedülálló lesz és hogy csemegepultos lesz. Hogy színt vigyen az életébe. Beleveti magát Budapest – és a Vásárcsarnok – sűrűjébe. Egy darabig minden jól alakul… Gerlóczy Márton regényét Ötvös András eleveníti meg, a kolbászok, a májasok, a kolozsvárik segítségével.

Ötvös András A csemegepultos naplójáról:

“Fontos leszögezni, Márczy Lajos nem Gerlóczy Márton. Nem önéletrajzot írt, hanem munka volt számára bevetni magát a Vásárcsarnok forgatagába, élményeket gyűjteni, amelyeket megírhat. Alapvetően különbözik a karakterétől, ahogyan az enyémtől is. A szerep nagyon cinikus pasas. Ez egyfajta vélemény a világról, amit nem mondom, hogy nem értek meg. Át tudom érezni, miért ábrándul ki valaki emberekből, a közéletből. A története végén, szilveszterkor eljut odáig, hogy egyedül marad, addigra végigment minden sonkán és nőn. Rájön, már nincs több abban a kalandban, amibe belevágott, befejezi. Abból a szempontból szimpatikus Lajos karaktere, hogy bátor. Arról ír – ahogy Marci is -, ahova elment, amit testközelből megtapasztalt. Nem kitalálta a szobájában a történeteket, hanem belevetette magát az életbe. Kivett egy albérletet és eljárt dolgozni, találkozott mindenféle emberrel. Az előadásunk szerintem – a tárgyanimáció miatt – jóval játékosabb, mint a könyv.” (Fidelio)

Kritikus szemmel az előadásról:

“Csemegepultosnak áll, legalábbis Gerlóczy Márton színre vitt regényének főszereplője ebbe az inkognitóba bújva igyekszik valami – az élet, Budapest, a női természet – mélyére hatolni. Hogy ez az egyszerre művészetinek és emberismeretinek szánt kalandtúra – Ötvös András fáradhatatlanul bravúros szólószínházi pörgése valamint az előadás szakmai tekintetben is korrekt megformálása ellenére – mégsem válik valódi mélymerüléssé az írást, a várost, nőket illetően, talán az irodalmi anyag az élet és művészet közti különbséget érintő egyszerű problémafelvetésének köszönhető. És mindezzel némiképp analóg módon annak, hogy bár a színházként monodráma formájában visszaköszönő naplóregény egy ember prizmáján keresztül tárja elénk a történéseket, sem a Márczy Lajosnak nevezett, átmenetileg csemegepultosként dolgozó íróról, sem az általa egyébként plasztikusan és humorral felskiccelt emberi környezetről nem tudunk meg jóval többet egy közkézen forgó tudáshoz képest.” (Revizor)

GERLÓCZY MÁRTON: A CSEMEGEPULTOS NAPLÓJA
Játssza: Ötvös András
Dramaturg: Lőkös Ildikó
Rendező: Göttinger Pál



2018. június 14., 19:00
Zsolnay Negyed | E78

INDUL A JEGYÉRTÉKESÍTÉS A POSZT FESZTIVÁL ELŐADÁSAIRA!

A 18. Pécsi Országos Színházi Találkozó versenyprogramjának legtöbb előadására percek alatt elfogytak a belépők, és elindították a jegyértékesítést a POSZT Fesztivál első tíz előadására is. Az idei évben a Kodály Központba nagy sikernek örvendő, frissen bemutatott vígjátékokat, illetve a Budapesti Operettszínház valódi csemegének számító musical gáláját hívták meg, a Zsolnay Kulturális Negyedben pedig az elmúlt évek kiemelkedő színházi bemutatói közül válogathatnak az érdeklődők.

A produkciókról röviden:

NEIL SIMON: FURCSA PÁR
Június 7., 19:00, Kodály Központ

A Furcsa Pár Gáspár Tibor és Görög László jutalomjátéka, fergeteges vígjáték barátságról, magányról, férfi-nő kapcsolatokról. Jegyet ide kattintva vásárolhat.

AGATHA CHRISTIE: A VÁD TANÚJA
Június 8., 19:00, Kodály Központ

A világ egyik leghíresebb bűnügyi története: fordulatos, feszült krimi, a mesterien alkalmazott csavarok következtében a nézők az előadás utolsó pillanatáig találgathatnak a gyilkos kilétét illetően. A krimi nagyasszonya egy valódi nemzetközi közönségsikerrel mutatkozik be a Kodály Központ színpadán, Csankó Zoltán főszereplésével. Jegyet ide kattintva vásárolhat.

EGRESSY ZOLTÁN: SÓSKA, SÜLTKRUMPLI
Június 8., 19:00, E78
Egressy Zoltán legendás, itthon és külföldön is töretlenül sikeres, több mint ötszáz előadást futott vígjátékából talán az is kiderül, hogy lehet-e a színpadon focizni. A sorsdöntő mérkőzésre készülő bíró és a partjelzők szerepében Nemcsák Károlyt, Bozsó Pétert és Karácsonyi Gergelyt láthatják a nézők. Jegyet ide kattintva vásárolhat.

BEUGRÓ
Június 9., 20:00, E78
Idén sem maradhat el a valódi közönségkedvenc Beugró, ahol Pécsett hagyományosan egy tűhegyet sem lehet leejteni a nézőtéren, ellenben a hasfalszaggató nevetés garantált! Pokorny Lia, Debreczeny Csaba, Kálloy-Molnár Péter és Szabó Győző Novák Péter műsorvezetésével lehetetlen helyzetekben improvizál és nehezíti meg egymás életét a legkülönbözőbb szituációs játékok során. Jegyet ide kattintva vásárolhat.

NEIL LABUTE: VALAMI CSAJOK
Június 10., 19:00, E78
Őze Áron a szerelmes férfi, aki újra találkozik élete fontos nőivel: őket mind Pokorny Lia alakítja négy bravúrszerepben, egy szórakoztató, érzékeny, felejthetetlen előadásban. Jegyet ide kattintva vásárolhat.

CLAUDE MAGNIER: OSCAR
Június 10., 19:00, Kodály Központ
Claude Magnier legendás bohózatában Louis de Funès 13 év alatt több mint hatszázszor játszotta Barnier szerepét – amit filmen később Sylvester Stallone tett ismertté az egész világon. A Kodály Központ színpadán a fergeteges vígjáték két főszerepét Nagy Viktor és Gubás Gabi alakítja. Jegyet ide kattintva vásárolhat.

JOHN FOWLES: A LEPKEGYŰJTŐ
Június 11., 19:00, E78
Valódi színházi különlegesség! Küzdelem az életben maradásért egy izgalmakkal teli thrillerben, miközben észrevétlenül elmosódik a határ fogoly és fogvatartó között – Bereczki Zoltán és Ágoston Katalin főszereplesével. Jegyet ide kattintva vásárolhat.

MINDHALÁLIG MUSICAL
Június 11, 19:00, Kodály Központ
A Budapesti Operettszínház nagyszabású gálaműsorában a világ zenés színpadainak valaha volt legnagyobb sikereiből hallhatnak válogatást az érdeklődők, egyebek mellett felcsendülnek az Oroszlánkirály, Az operaház fantomja, a Macskák, az Elisabeth, A Szépség és a Szörnyeteg, a Grease (Pomádé), a Vámpírok bálja, a My fair lady és az Evita legjobb dalai, az élményt pedig lenyűgöző koreográfiák és pazar jelmezek teszik majd teljessé. Jegyet ide kattintva vásárolhat.

GERLÓCZY MÁRTON: A CSEMEGEPULTOS NAPLÓJA
Június 14., 19:00, E78
A csemegepultos naplója nem egyszerű monodráma: valódi sikerdarab, amely hosszú évek óta garantált teltházzal fut a fővárosban. Gerlóczy Márton fantasztikus szövege Göttinger Pál játékos, ötletgazdag rendezésében és Ötvös András lenyűgöző játékával kihagyhatatlan szórakozás. Jegyet ide kattintva vásárolhat.

A 18. POSZT ÜNNEPÉLYES DÍJÁTADÓ GÁLÁJA
Június 16, 19:00, Kodály Központ
Ismét nagyszabású díjátadó gála zárja a fesztivál programsorozatát, ahol a színházi szakma krémjének jelenlétében, szórakoztató gálaműsor keretében adjuk át a Találkozó legjobbjainak járó díjakat. Összefoglaló klippekkel, meglepetésvendégekkel és számos fellépővel várjuk nézőinket! A 18. Pécsi Országos Színházi Találkozó közönsége kedvezményes áron, 500 forintért vásárolhatja meg belépőjét a fesztivál ünnepélyes zárógálájára. A kedvezmény a fesztivál- és versenyelőadásokra megváltott jegyek vonalkódjaival érvényesíthető. Jegyet ide kattintva vásárolhat.

A jegyek a Kodály Központban, a Széchenyi téri Pécs Ponton, illetve a Zsolnay Kulturális Negyed látogatóközpontjában is megvásárolhatóak. Érdemes továbbra is figyelemmel kísérni a POSZT Facebook-oldalát és a poszt.hu-t, hiszen a közeljövőben újabb és újabb előadásokról rántják le a leplet! Jegyek már kaphatók a jegymester.hu-n!

„Akár az életünk árán is, de van Mulatság” – interjú Bérczes Lászlóval

A POSZT-ra és az egész országra igaz, hogy az újak mindig lebontják, amit a régiek építettek, és így egy soha fel nem épülő Déva várára hasonlít – véli Bérczes László. A rendezővel Pécsett beszélgettünk a versenyprogramba bekerült darabjáról, a “csendesen szemlélődni, halkan megszólalni” attitűdről és a közelgő Ördögkatlan Fesztiválról.

hvg.hu.: Korábban is egy ír szerző darabjával – Martin McDonagh Vaknyugatcímű darabjával – szerepelt a POSZT-on, most szintén egy ír darabot, A gátat hívták meg a fesztiválra. Mindkét mű kamaradarab, ugyanazt a kilátástalan, világvégi hangulatot közvetíti.

B.L.: Conor McPherson, A gát írója Nyugat-Európában és Amerikában legalább annyira ismert, mint Martin McDonagh, Magyarországon kevésbé. Egy darab ugorhat be esetleg azoknak, akik jártak annak idején a Bárka Színházba. ATengerent Göttinger Pál rendezte, erre a műre is ő hívta fel a figyelmemet. Egy ír kocsmában játszódik. Fura a sztori maga, mert kívülről alig történik valami. Emberek történeket mesélnek egymásnak, majd elmennek. Ez így sokaknak kevés, meg is osztja a közönséget.
hvg.hu: Egy szakmai beszélgetésen meg is jegyezte, hogy ön így tud viszonyulni – ilyen békés történeteken keresztül - a világhoz, a mai világhoz, amihez nagyon nehéz viszonyulni. Nehéz jó válaszokat adni azokra a történésekre, amik körülvesznek itt ma bennünket Magyarországon.

B.L.: Én azt tapasztalom, hogy az emberek egy része lebutítja a világot igenekre és nemekre, így könnyítik meg saját közlekedésüket a világban. Mintha mindenre tudnák a választ. Az internetes-facebookos világban mindenki bátor forradalmár, fröcsöghet mindenről, anélkül, hogy értene hozzá. Én egyfelől szeretném megőrizni a szabadságom, hogy úgymond nem sorolok be sehová és meg lehessen mindenről a saját külön véleményem, másfelől – és inkább ez a hangsúlyosabb - én úgy élem meg a világot, hogy ebben nagyon nehéz eligazodni. Én a nem tudást a tudás fölé helyezem és a nem tudás kérdéseivel és kétségeivel viszonyulok szinte mindenhez. Nem szeretnék kapásból mindenről azonnal határozott és radikális véleményt alkotni, mert nekem nincs olyan. És szerintem az emberek többségének sincsen – és ha már nincs, akkor ne kiabáljunk. Csendesen szemlélődni, halkan megszólalni – szerintem így jó, és még azt is képzelem, hogy talán jobban odafigyelnek egy halk megszólalásra, mint az egymást túlugató ricsajra.

hvg.hu: A POSZT ettől az évtől megújult. Új a vezetés, némileg új a stratégia, ön mennyit érzékel ebből, s mi a véleménye a változásokról?

B.L: Kevés időt töltöttem itt, s amúgy is képviselem azt, amiről az előbb beszéltem, hogy ne kapásból és azonnal tudjuk a válaszokat. Tehát nem tudom. De mivel azért egy elég nagy fesztivált szervezek Kiss Mónival együtt, van tapasztalatom. Most még ez a kezdet. Hogy hibák történnek, az nyilvánvaló és természetes. Például a versenyprogram – nem versenyprogram, mint két pillére a POSZT-nak elbillent a nem versenyprogram felé. Ez egy nagy veszély. Annak a veszélye, hogy elveszik a szakmaiság. Például ha a műsorfüzetet kinyitjuk, a versenyelőadásoknál még a színészek neve sincs fölsorolva, miközben az úgynevezett fesztiválprogramoknál sokkal részletesebb az ismertetés.

A másik, hogy a POSZT Pécs város fesztiválja. Nagyszerű, hogy van a Zsolnay Kulturális Negyed, kivételes kulturális értéknek tartom, büszke lehet rá a város és az ország. Nagyon jó, ha a negyed saját programjai és fesztiváljai ott zajlanak, de az nem biztos, hogy jó, hogy a Zsolnay Kulturális Negyedbe költözött a POSZT javarésze, s közben az emberek nem mennek oda. A leghatározottabban nekem az nem tetszik, amikor valaki azt hiszi, hogy vele kezdődik a világ. Amikor váltás van, akkor egy csomó változás is következik belőle, de azért tizenöt éven át itt emberek dolgoztak, tapasztalatuk van. Lehet, hogy nem mindent csináltak jól, de meg lehetne őket kérdezni, nem kellene a spanyolviaszt föltalálni. De hát ez egy országos probléma: az újak lebontják, amit a régiek építettek, minden váltással újra nulláról kezdik az építkezést. Az eredmény? Egy soha fel nem épülő Déva vára.

hvg.hu: Utalt az imént az ön által szervezett fesztiválra, az Ördögkatlanra, ami nincs messze innen – sem időben, sem térben. Augusztus 2-6. között rendezik Dél-Baranyában. Ide kényszerültek 2008-ban, amikor is a Művészetek Völgyében a pulai Bárka-kikötő teljes, elkészült programját – pénzhiányra hivatkozva - nem tudta fogadni Márta István igazgató. Tehát kényszerűségből jött létre az Ördögkatlan, s milyen könnyű utólag azt mondani, hogy szerencsére.

B.L.: Nem tudom, hogy az jó vagy rossz tulajdonságom-e, hogy nagyon nem tudom a kudarcot elviselni. Jött a telefon, hogy pénz hiányában nem tud megvalósulni a pulai program, s egy káromkodás után már azon gondolkodtam , hogy akkor hogyan? Tehát nem tudok beletörődni a negatívba. S egy kicsit most visszaugrok a POSZT-ra. Mert bármilyen sok negatívumot mondtam, mégis csak örülök, hogy nem dőlt be. Tavaly már nagyon úgy nézett ki, hogy ebből nem lesz semmi. Egyelőre még csak az erőlködés van, de van. Hátha sikerül teljesen fölállni. Visszatérve 2008-hoz. Azt mondtuk Kiss Mónival: akkor ez most múljon csak rajtunk és ne máson. Másfél hónapunk volt és szerencsés kézzel nyúltunk dolgokhoz. Kitaláltunk két védnököt: Cseh Tamást és Törőcsik Marit, két makulátlan embert. A segítség nekünk ebben az, hogy próbáljuk meg. Ha nem is tudjuk az ő szintjükön, de tenni a dolgunkat. Van hova kapaszkodni. Sokszor eszünkbe jut, hogy hú, mit mondana erre Tamás…

hvg.hu: De egy fesztiválhoz elsősorban pénz kell.

B.L.: Persze. Ebben is szerencsénk volt, mert akkoriban már lehetett tudni, hogy Pécs lesz Európa kulturális fővárosa, a felvezető évek mentek, tőlük is kaptunk pénzt. És megszületett a fesztivál, most pedig már a kilencedikre készülünk. S hogyha pénzről van szó, legyek konkrét: az első fesztivált mintegy tízmillió forintból hoztuk létre, a tavalyi nyolcadikat már százmillióból. Ezért nagyon sokat pályáztunk.

hvg.hu: Pécs még mindig támogatja a fesztivált?

B.L.: Pécs nem támogatja. Elsősorban az NKA és az EMMI támogatja, és még a tao is ide tartozik – ez mind állami támogatás. Sajnos valahogy nem téved oda az Ördögkatlanba – pedig egyre többen jönnek – egy olyan gazdag ember, aki azt mondaná, hogy na, akkor én ezt támogatom. Állami támogatás nélkül egy ilyen minőségi kulturális fesztivál nem tud létezni. Itt kortárs tánctól komolyzenéig, rockzenétől irodalomig minden műfaj egyenlő létjogosultsággal jelen van. Például tervezünk egy olyan ősbemutatót, ami messze meghaladja a lehetőségeinket. Bartók Concertója fog elhangzani egy nagyzenekarral Beremenden és a Forte társulat erre készít táncelőadást. Nekünk ez minden szempontból túl nagy vállalkozás, de arra törekszünk, hogy minél több olyan esemény szülessen a Katlanban, ami máshol nem érhető el. Ebben az esetben tovább nyújtózkodunk, mint ameddig a takarónk ér, itt segít az együttműködés: a takarónkat megnyújtja az Őszi Fesztivál és a Nemzeti Táncszínház. Az állami támogatás tehát az egyik lábunk, a másik a jegybevétel – olcsók vagyunk, de sokan jönnek, tehát ez egy komoly tétel. A harmadik láb, a magánszféra viszont hiányzik, tehát sántikálunk, pedig egy széknek is kell legalább három láb, hogy állva maradjon.

hvg.hu: A tavalyi százmillióhoz képest az idén még magasabb lehet az összeg?

B.L.: Magyarországon élünk. Júniusban hogy lehet olyat kérdezni, hogy egy augusztusban megrendezendő fesztiválhoz mennyi pénz van?

hvg.hu: Mindenesetre egyre többen jönnek az Ördögkatlanba, miközben a fesztivál – legalábbis a szervezők többször deklarált szándéka szerint – nem akar tömegfesztivállá válni, őrizni szeretné családias légkörét. Viszont a bevételek között a második láb a látogatói jegyárak. Elég ellentmondásosnak hangzik.

B.L.: Nem is tudom feloldani ezt. Minden fillérre szükségünk van természetesen, miközben - lehet, hogy csak áltatom magam ezzel – szeretném azt hinni, hogy a fesztivál még mindig személyes, baráti, családias, derűs, nyitott, szabad, politikamentes és bizonyos értelemben üzletmentes öt napos közösségi esemény, és még mindig itt van a tenyerünkben.

hvg.hu: Az Ördögkatlanban mindig nagyon fontos a színház. Több színházi társulat vendégszerepel és az ön rendezéseit is láthatjuk. Mrožek Mulatsága például elmaradhatatlan Mucsi Zoltánnal, Scherer Péterrel és Szikszai Rémusszal. Hány éve is megy már az az előadás?

B.L.: 1999 februárjában volt a bemutató a Bárka Színházban, tehát 17. éve. A Bárka Színház meg éppen 20 éves lenne az idén. Én az alapítók közé tartozom, fontos hely volt, ezért emlékezünk rá. Csinálunk egy kiállítást, de a továbbiakban inkább megint csak a születés fontos. Tasnádi István író, aki szintén Bárka-alapító és Vidovszky György rendező, aki nagyon sokat dolgozott a Bárkán, Nagyharsányba költöznek azokkal a fiatalokkal, akik tizenévesként mutatkoztak be a Bárkán és mára huszonnyolc-harminc éves neves színészek lettek. Ők hoznak létre egy előadást, amely arról szól: hogyha ma akarnának alapítani egy színházat, mint ahogy azt 1996-ban a harminc éves Csányi János tette, akkor mi történne. Ezt az előadást többször is be fogják mutatni, és lesz még Bárka címmel egy utcaszínházi esemény is magyar és lengyel fiatalok közreműködésével, ami szintén ott születik meg.

hvg.hu: Jó, hogy beszélünk a Bárkáról, mert nemrég láttam egy elkeseredett Facebook-bejegyzését arról, hogy milyen kár, hogy az egykori színházi épület ott áll kihasználatlanul, pedig milyen sokan tudnák jól használni.

B.L.: Az van rá kiírva, hogy projektiroda. Nem tudom, mire használják. A Bárka hivatalosan tavaly szűnt meg, de két éve már nem nagyon működött. Jó, hogy épül a Közszolgálati Egyetem, biztosan fontos, de akkora beruházás, amihez képest az az összeg, amiből meg lehetett volna tartani a Bárka Színházat, zsebpénznek sem mondható. Tehát az anyagiak nem indokolhatták ezt a lépést. A másik pedig – és én ezt nem is magam miatt mondom, hiszen 2011 óta Kaposvárott dolgozom, és ott jól érzem magam -, hogy létezett egy színház, ott áll még mindig az épület, és az veszett el. Színházi célra oda lehetne adni független társulatoknak – hosszan tudnám sorolni, ki mindenki tudna örülni neki. A lényeg az, hogy elveszett egy színház. Nem én veszítettem el, hanem Magyarország. Ez a fő baj. Ha valaki rosszul vezette, vezesse más, de maradjon meg. Sajnos Józsefvárosnak púp volt a hátán, a fővárosnak sem kellett és a minisztériumnak sem…. Most kesergünk ugyan, de amit szeretnék az Ördögkatlannal igazolni, hogy nem nosztalgiázunk a Bárka fölött, nem búsongunk ott együtt, hanem létrehozzuk a már említett produkciókat, és a Mulatságot sem azért játsszuk, hogy szomorkodjunk, hanem azért, hogy bizonyítsuk, mint a darabban a három legény, hogy akár az életünk árán is, de van Mulatság.

forrás: http://hvg.hu/

Bérczes László: „Radikálisan csendesen szeretnék színházat csinálni”

„A titkokat nem megfejteni kell, hanem felmutatni.”

Bérczes László rendezései negyedik éve kerülnek be folyamatosan a POSZT versenyprogramjába. Idén A gát című munkája látható Pécsen. A kulturális folyóiratok megszűnése és a kaposvári munkája mellett arról is beszélgettünk, hogy miért bizakodó a POSZT jövőjével kapcsolatban, és milyen esetleges veszélyt lát benne, miért lepte meg az, hogy A gát bekerült a POSZT-ra, illetve az, hogy stúdiószínpadi előadásokat rendez, hogyan függ össze azzal, ahogy egy ajtón belép.

Te, aki hosszú éveken keresztül a Színház című folyóiratnál dolgoztál, mit gondolsz arról a helyzetről, hogy a költségvetési források erőteljes csökkentése miatt az ellehetetlenülés szélére került több kulturális folyóirat? A Színház nyomtatott kiadása jelen állás szerint meg is fog szűnni.

Ha csak az a kérdés, hogy egy nagy hagyományú, tekintélyes, általában minőségi színházi szaklap egyszer csak nem kap megfelelő támogatást ahhoz, hogy létezhessen, akkor azt kell mondanom, hogy ez tragikus. De ennél bonyolultabb a dolog.

Megváltoztak az idők, és velük az olvasási szokások is: sokkal kevesebben olvasunk nyomtatott újságot, mint korábban. Egyszerűen nem lehet változatlan formában létezni. Ráadásul, miközben a Színház mellett a szintén nehéz helyzetbe lévő Ellenfényről és a már korábban abba került Criticai Lapokról is beszélünk, felmerül a kérdés, hogy egyáltalán szükség van-e három papíralapú színházi szaklapra. Ha azt feltételezem - persze lehet, hogy nincs ebben igazam -, hogy nincsen szükség, akkor vajon nem kellene-e nekik párbeszédet folytatni és összefogni.

De az is egy szempont, hogy miközben mondhatjuk, mennyire jó például egy kaposvári embernek olvashatni arról, hogy mi történik Budapesten vagy a nagyvilágban, azt is természetesnek kell tekintenie, noha nem az, hogy a saját városának a színházáról ezekben a lapokban nem esik szó. És itt Kaposvár természetesen behelyettesíthető bármelyik másik vidéki várossal, ahol van színházi élet.

Úgy érzem, korábban sokkal inkább volt szövetség a színházról írók és a színházat csinálók között minden beágyazottság nélkül is, most viszont sok esztétikai elefántcsonttoronyból fogalmazott, megmondó írással találkozom. És ezeket olvasva színházi alkotóként nem vagyok sokkal beljebb. Azt látom, hogy van egy velem egyidős színházi szakíró generáció, mely szerintem elfáradt. És amikor az előadások előtt a kíváncsiság halvány fényét sem látom a szemükben, akkor én miért legyek kíváncsi arra, amit az előadásról írnak. 

Mielőtt jobban belegabalyodnék a dologba, azt mondom, hogy ez egy kétoldalú dolog. Attól függetlenül, hogy számos nyomtatott és internetes lap halálra ítélése kultúraellenes lépés, ebben a helyzetben is benne kell legyen a továbblépés lehetősége. Ezt a kényszerhelyzetet csak felháborodással és mindenkit kiosztó hátat fordítással nem lehet kezelni. Fel kell háborodnunk, de azután tenni kell valamit, hogy megoldjuk ezt a helyzetet. Azért merem ezt mondani, mert azt látom, hogy az Ellenfény például keresi a kapcsolatot a színházakkal, a vidékiekkel is, hogy összefogással megoldást találjon.

Hogyan látod a POSZT jövőjét?

Ezzel kapcsolatban is az izgatott, hogyan sikerül a tavalyi megzuhant helyzetből talpra állni. A Szakmai Tanácsadó Testület tagjai felől biztató hírek érkeznek, amelyekből az derül ki számomra, hogy bizonyos, általam nagyra tartott színházi alkotók, akik ebben a testületben vannak, képesek szót érteni egymással - legyenek akár egyik, akár másik politikai oldalon.

Azt is érzékelem, hogy az imént említett elitista vélemény, amely gyakran életidegen módon csak és kizárólag az úgynevezett szakmaiságot követeli meg a fesztiváltól, és amely szerint mintha baj lenne az, hogy emberek találkoznak egymással, beszélgetnek, és (hogy megint valami szakmaiatlan dolgot mondjak) jól érzik magukat, mintha kezdene kiszorulni. Ami ezzel szemben kezd körvonalazódni, mintha közelebb állna Jordán Tamás eredeti elgondolásához, ami még a színház ünnepéről szólt. Ugyanakkor az idei programot nézve látom azt a veszélyt, hogy a versenyprogram másodlagossá válik egy népszórakoztatást szolgáló, tömegigényhez igazodó gigafesztiválhoz képest. Szóval a szakmaiság képviseletére azért szükség van. De ha a szervezők - és legfőképpen az említett testület – látják a veszélyt, akkor talán el is kerülik.

Ha kivesszük belőle A gátat, mi a véleményed az idei versenyprogramról, illetve a válogatásról?

Jó, hogy kivesszük belőle, mert akit beválogatnak, az ritkán elégedetlen. Az elmúlt évek legjobb válogatásának tartom az ideit, és ezt azért is merem bátran állítani, mert a beválogatott előadások jó kétharmadát láttam. Azon, hogy beválogatták A gátat, egyébként nagyon meglepődtem.

???

Ebben az előadásban öt ember egy kicsi térben történeteket mesél, beszélget, és a felszínen az égvilágon semmi nem történik. Az előadásra jellemző csendes megszólalás nagyon intim odafigyelést kíván meg, és ez a részemről szándékos elhalkulás nem tud versenyezni azokkal a hangoskodásokkal, amelyekben az alkotók éles és úgymond bátor üzeneteket fogalmaznak meg. Ha valaki radikálisan állást akar foglalni, akkor tegye, de én nagyon halkan szerettem volna megszólalni. Azt gondoltam, hogy ez nem hallatszódik meg – mint ahogy a kritikusok nem is hallották meg. A két válogató meghallotta. Azt is lehetne mondani, hogy a radikális megszólalásokhoz képest én gyámoltalanul suttogok, de én inkább azt mondom, hogy radikálisan csendesen és minden üzengetés nélkül szeretnék színházat csinálni.

Egy interjúban a szeretet színházáról beszéltél az előadással kapcsolatban.

Igen, szoktam ezt mondogatni, miközben nem hangzik jobban, mint a számomra is nevetséges „remény színháza”. Miközben mindkét szókapcsolatnak van értelme. Talán furcsállod, de én annyi derűvel, és igen, reménnyel még nem álltam fel a székből, mint amikor megnéztem a Saul fiát. Ha valaki egy végletesen reménytelen helyzetben is képes megtalálni a személyes feladatát, hogy újabb gyanús szókapcsolattal éljek: az élete értelmét, az maga a katarzis.

Számomra az élet bonyolult és titokzatos, és nem tudom elképzelni, hogy egy mű középpontja, magja, mozgató ereje az állítás vagy a tagadás legyen. A titkot nem megfejteni kell, hanem felmutatni. Ha valaki ezzel szemben akár a színházban, akár az életben megmondóvá válik, az a titkok létezését és a végtelent tagadja. Lebutítja az életet, hogy benne könnyebben közlekedjen, ezért is van szükségünk oldalakra és pártokra, és így még csak azon sem kell elgondolkodni, hogy mikor kell igent és mikor nemet mondani. Én általában nem tudom a választ, és sugallni sem akarom.

Hogyan fogadják a nézők A gátat?

Nagyon szeretik. Azért rendezek előadásokat, hogy az „anyaggal” való bíbelődés örömet szerezzen a színésznek és nekem is, és ha ez megvan, akkor az talán átsugárzik a nézőre is.

Mi a következő munkád?

Háy János írt korábban egy darabot, Nehéz címmel, amit nagyképűen fogalmazva Kapának (Mucsi Zoltán – a szerk.) és nekem írt, és amit a Bárkában meg is csináltunk és most is játsszuk a Szkénében. Megkerestük újra Háy Jánost, és a Nehéz férfimonológja után írt nekünk egy női monológot, A halottember címmel, amit Mészáros Sára kaposvári színésznővel, öt színésztársával és persze állandó munkatársammal, Kiss Mónikával csinálunk meg a Szkéné, a Nézőművészeti Kft és az Ördögkatlan koprodukciójaként, és október 20-án lesz a bemutatója. Azért is örültem ennek, mert Háy János két alaptémáját: a faluról a fővárosba költöző értelmiségi ember hányattatásait és a háromszög történeteket részben már kimerítettem, és ez egy másféle megszólalás. Mondhatjuk háborús történetnek, amiben egy fiatalasszony a gyermekével várja haza a férjét a háborúból – de ennél azért kicsit összetettebb a történet.

Kaposváron pedig Koljada darabját szeretném megrendezni a következő évadban, ami nagyon öreg asszonyokról szól, akik életük utolsó aktivitásaként egy asszonykórusban vesznek részt. Sok vicces dolog is van benne, miközben emberek köszönnek el az élettől. Ezt a szép, fájdalmas, de groteszk búcsút szeretném színpadra rakni öt férfi színésszel. 

Miért mindig stúdiószínpadokra készítesz előadásokat?

Most beszéltem a halkságról. Mindig bámulom azokat, akik harminc-negyven embert tudnak irányítani, de ahhoz már úgy kell belépni az ajtón, ahogy én nem lépek be. Az én „rendezői módszerem” a beszélgetés, ami négy-öt emberrel még rendben van, de harminccal már lehetetlen. Abban hiszek, hogy amire valaki maga jön rá, értékesebb tudás, mint amit tudomásul vesz.

Szóba hoztad a Bárkát, ahol korábban művészeti vezetőként dolgoztál. Mit tudsz arról, hogy mi van jelenleg a Bárka Színház egykori épületével?

Az épületről semmit sem. Amit tudok és a kilencedik Ördögkatlan fesztiválon nem szeretnénk szó nélkül hagyni, hogy a ’96-ban alapított Bárka idén lenne húszéves. Lesz egy kiállítás tárgyakkal és fotókkal, folyamatosan vetítjük a Bárka előadásait, „Bárka” címmel lesz egy látványos, lengyel-magyar utcaszínházi előadás, az immár Pozsonyban játszó Varga Anikó visszahozza a Meseladikot, és lesz egy helyben létrehozott előadás, ami a Bárkának ahhoz az alapgondolatához kötődik, hogy az előadás az író, a rendező és a színészek együttlétéből születik meg. Tasnádi István írja a szöveget, Vidovszky György rendezi, és azok közül a fiatalok közül többen vesznek részt benne színészként, akikkel Vidovszky Gyuri annak idején az ifjúsági előadásait hozta létre. Az alaptéma az, hogy mi történik ma egy harminc év körüli fiatal csapattal, ha színházat akar alapítani.

Sokan a kaposvári színház művészeti vezetőjeként tartanak számon, miközben már nem vagy az. Mi a feladatod Kaposváron?

Jelenleg rendező és dramaturg vagyok, illetve a mindennapos gyakorlatban művészeti tanácsadó. Ötödik éve dolgozom együtt Rátóti Zoltánnal, és ez a munka kezdetben valóban művészeti vezetőként indult. De ennek csak egy menedzserigazgató mellett lehetne értelme. A mi esetünkben, ahol két alkotással foglalkozó emberről van szó, nem találtam a helyem ebben a kettősben, miközben természetesen sok mindenben nem is értettünk egyet. Azt gondoltam, hogy tisztább helyzet hátrább lépni eggyel, és most jól érzem magam ebben az új leosztásban.

Mi lesz a kaposvári színház felújításával, ami jó ideje csúszik?

Erre nem azért nem tudok válaszolni, mert már nem vagyok művészeti vezető, hanem azért, mert nincs rá válasz. A polgármester áprilisban elmondta nekünk, hogy nem tudják a rekonstrukció kezdésének a dátumát. Abban bíztunk, hogy ősszel elkezdődik, és nyáron kiköltözhetünk, de most inkább úgy néz ki, hogy évad közben lesz majd a költözés.

Hol fogtok addig játszani?

Egy nemrég felújított művelődési központban, az Agórában, ami nem igazán alkalmas színháznak. De majd belakjuk. Ha az ember a kacsalábon forgó várát építi, akkor elviseli az építkezés alatti albérlet hányattatásait.

Jordán Tamás: „A színház az a hely, ahol beszélünk egymással”

„Egy békés, polgári demokratikus rendszer lehetősége nincsen benne abban a világban, amiben élünk.”

A Színházcsinálók rovatunkat talán nem is lehetne másvalakivel kezdeni, mint azzal az emberrel, aki sok nagy színháztörténetben szerepelt, és most is egy ilyen történet részese Szombathelyen. Hogy csak felsoroljuk: Egyetemi Színpad, 25. Színház, a hőskori Kaposvár, Merlin, Nemzeti Színház, Szombathely.

A te színháztörténeteidben minduntalan, már-már mániákusan felmerül ugyanaz a kifejezés. Mi az az agora?

Talán onnan kezdeném, hogy színész akartam lenni, de erre egyáltalán nem predesztinált semmi. 18 éves koromban 15-nek néztem ki, beszélni egyáltalán nem tudtam, se magánhangzóim, sem mássalhangzóim nem voltak. Bálint Andrással együtt készültünk a színművészetire, ahová őt felvették, engem nem, és mivel ő akkor már járt az Egyetemi Színpadra, ki tudja, talán szánalomból elvitt oda magával. Ruszt József akkor még főiskolás volt, és innen kezdődött egy varázslatos tíz évem.

Az Egyetemi Színpad a tűrt kulturális intézmények közé tartozott, ami a kádári, egyre erősödő diktatúrában bizonyos fokú szabadságot jelentett. Az előadások és a beszélgetések közben ki lehetett mondani olyan dolgokat is, amiket akkoriban egyébként nem. Az értelmiség színe-java odajárt, bele sem kezdek a felsorolásukba, és én ezeknek az embereknek az aurájában éltem. Ekkor épült be minden porcikámba, hogy a színház agora: az a hely, ahol beszélünk egymással. Az ott alakult Universitasszal nemzetközi diákszínjátszó fesztiválokra vittek minket, hogy dicsekedjenek velünk. Kulturális árucikké váltunk. Azokban az években, amikor átlépni sem lehetett a vasfüggönyt, mi rengeteg helyen jártunk Európában.

Valahogy úgy alakult az életem, hogy mindig a lehető legjobb helyen voltam: a ’60-as években az Egyetemi Színpadon, a ’70-es években a 25. Színházban, a ’80-asokban Kaposvárott, majd a ’90-es években a Merlinben.

A Merlinben azért nem csak úgy ott voltál. Ahhoz ennél több közöd volt.

Márton András az angol nyelvű színjátszást akarta meghonosítani nyaranta, mi pedig Lázár Katival színházat és színiiskolát szerettünk volna csinálni a hagyományos színházi szezonban. Így találtunk egymásra.

A Merlinben, a ’90-es években komoly kísérletet tettem arra, hogy utólagosan létrehozzam a ’60-as évek közös gondolkodását. Ez csak részlegesen sikerülhetett. Ugyanis akkor néhány százezer pártembert leszámítva mindenki ugyanazt gondolta a helyzetről, amiben éltünk, a rendszerváltás után pedig már nem gondolta mindenki ugyanazt. Az a vicc, hogy manapság már nosztalgiával gondolunk vissza a ’90-es évekre. Ahhoz képest, ami most van, az volt a békesség, a zavartalan harmónia és a demokrácia korszaka.

Túl a közösségi tér létrejöttének lehetetlenségén mi volt az oka, hogy a kezdetekben virulens színházi élet ellenére a Merlin aztán szép lassan elfogyott?

Ha a ’90-es évek első felében az MDF-ben vagy az azt követő szocialista kormányzatban lett volna kultúrához értő szakember, annak fel kellett volna figyelnie arra, hogy milyen nagyszerű lehetőség van ebben a helyben. Ott kezdte a pályáját többek között Bodó Viktor, de Schilling Árpád és Pintér Béla is együtt érkeztek oda. Ha akkor megfelelő támogatást adtak volna, abból ilyen alkotókkal egy egészen különleges dolog jöhetett volna létre. Hiszen akkor még nem volt annyi alternatív színházi lehetőség se a fiatal alkotóknak, se a nézőknek. Ezzel szemben az történt, hogy az egyik napról a másikra vegetáltunk. Mind a mai napig hiteltartozásom van, amit azért vettem fel, hogy ki tudjam fizetni a kollégákat.

De nem adtad fel …

Nem, mert Szombathelyen ugyanezt akarom csinálni.

És a Nemzeti?

No igen, a Nemzeti. Amikor 2002-ben kiírták a pályázatot, én a második POSzT-on voltam éppen. Eskü alatt vallom, hogy fel sem merült bennem, hogy pályázzak a Nemzeti Színház igazgatására. A kollégák noszogattak, akikkel Pécsett találkoztam. Néhány nap után elkezdett bennem motoszkálni az a gondolat, hogy mivel a Merlin a vége felé jár, meg kellene próbálnom ezt a pályázatot. Bálint Andrásnak azt javasoltam, hogy csináljuk együtt: ő a színházat, én pedig ezt a bizonyos agorát.

A Nemzeti vezetésére megírt pályázatom döntő része arról szólt, hogy mi mindent kezdünk majd a szabadtéri színpaddal, amit be lehetett volna építeni, ahol létrejöhetett volna egy közösség. Ott, immár sok pénzzel megtámogatva, folytatódhatott volna az, amit a Merlinben is csináltunk. Ha egy kis fejszámolást végzünk: öt év alatt nagyjából van ötször harminc, azaz százötven, a színház szempontjából releváns hét. Ha én heti két eseményt csinálok, akkor az háromszáz esemény, amiből szerényen mondva is harminc biztosan olyan lett volna, amin az egész város ott akart volna lenni. Az építési tervek is elkészültek, de az akkori gazdasági és politikai helyzet nem tette lehetővé a megvalósulását, így nem tudott létrejönni az a csoda, amiért én a pályázásra vállalkoztam.

Ami az igazgatást illeti, és itt megint az agóra-függésemnél vagyunk, folyamatosan azt éreztem, hogy nem az a dolgom, hogy a színészek fizetéséről és arról hozzak döntéseket, hogy ki mit játszik.

Szombathelyen hogyan sikerült a közös gondolkodás terét megvalósítani? Úgy tűnik, hogy a színészek ellenállnak a Te közösségi törekvéseidnek, legalábbis, ami a nézőkre nyitott színészbüfét illeti, biztosan.

A Weöres Sándor Színház társulata nagyon erős. Igazi odaadással, alázattal dolgozva egyre értékesebb előadásokat hoznak létre. Ezt számos szakmai elismerés is megerősíti. De az agora-koncepciónak ellenállnak, és voltaképpen meg is értem őket. Nekik fontosabbak a színházi alakításaik. Közben pedig muszáj nyitni a közönség felé, ahogy ezt az Örkény, a Katona vagy a Radnóti törekvései is mutatják, mert fogyóban vannak a nézők. De a civilek nem mernek közel menni a színészekhez, nekünk kell az első lépéseket megtenni. Nem kell több, mint megkérdezni, hogyan tetszett az előadás, és ezzel aztán elkezdődhet közöttünk egy teljesen civil beszélgetés. Ezzel együtt azt látom, hogy Szombathelyen egyre mélyebb a kapcsolat a színház és a város között.

A közös versmondások és a versested is azt mutatják, hogy Te a költészetet is a közösségi kommunikáció egyik lehetséges formájának tartod.

A gyerekeket egyszerűen meg kell szólítani, csak sokan nem tudják, hogyan lehet. Vannak bevett patronjaim, az egyik, hogy azonnal keresztnéven szólítom őket: Lacika, te mit csinálsz?, mire ő, hogy „Én nem vagyok Laci.”, Nem vagy Laci? Hát mi vagy?, és már elkezdődött a dolog. Vagy egy vers előtt leülök, és azt mondom, hogy „Ezt nektek írta József Attila. Nem hiszitek?” . Meg kell őket szólítani, és ők mindenre vevők. A közös versmondásnál azt szoktam nekik mondani, hogy - Nagy Lászlóra gondolva - most hangokból fogunk építeni egy katedrálist. És lehet, hogy nevetnek rajta, de végül felépül az a katedrális.

Említetted az egyre mélyülő kapcsolatot a város és a színház között. Milyen kapcsolatra gondolsz?

A színészeink többsége mára már szombathelyi lokálpatrióta, a közönség pedig folyamatosan tanulja a színházunkat. A vidéki embereknek nagyon fontos az a tudat, hogy ez az én színházam, ez az én focicsapatom. Korábban volt egy négyszáz fős művelődési ház, ahová évtizedeken keresztül évi 5-6 előadást hívtak meg, és ahol csak kihalással lehetett bérlethez jutni. Az a négyszáz ember legalább olyan igényes néző volt, mint a Radnóti, a Katona vagy az Örkény nézői. Emellett zenés színházat még körülbelül 1000 ember nézett, vagyis egy 76.000 lakost számláló városban összesen 1400 ember járt színházba, és a többiek soha. Ezeket az embereket meg kell tanítani a színházra. Ami persze nem könnyű, volt olyan, hogy megtaposták a jegyüket egy-egy előadás után, de azóta szépen hozzászoktattuk őket, és igyekszünk azt elérni, hogy mindenki megtalálja nálunk az igényéhez illő előadást.

Te csatabárd elásó vagy, a másik oldalról viszont több hozzád kötődő konfliktus is kikerült a köztudatba. Mint például a Merlin Jazzklub megszűnésekor, vagy legutóbb Jeles András megnyilatkozása, aki egyenesen rabszolgatartó rendszernek nevezte a szombathelyi igazgatásodat. Hogyan jön össze ez a két ellentétes dolog?

Tudomásom szerint sem Jelest, sem a Merlin Jazzklubot nem bántottam meg. Én továbbra is csatabárd elásó, konszenzuskereső embernek tartom magam.

Úgy hírlik, hogy még egy ciklust elképzelhetőnek tartasz a szombathelyi színház élén.

Most két nagyon jó szezonunk volt, és bennem is buzog még energia.

Nevelsz magad mellett utódot?

Nem a leköszönő igazgató jelöli ki az utódját, hanem a fenntartó önkormányzat. Természetesen, ha igényt tartanak rá, lesz majd jelöltem.

És ki lesz az?

Egyelőre erről még korai beszélni.

Nem csak színházat csináltál, de fesztivált is, és nem is kicsit.

Két fesztivált is csináltam. A Csepürágó Fesztivál volt az egyik, ami a ’90-es évek derekán három ízben került megrendezésre a budai Várban. A színházak hihetetlen lelkesedéssel és jópofa ötletekkel töltötték meg a különféle tereket. Amikor leköszöntem a kamarai elnöki posztomról, voltak, akik úgy gondolták, hogy ez a fesztivál is vándoroljon városról városra, elvitték Szegedre, és ott befuccsolt.

És mit gondolsz a másik fesztivál, a POSzT mostani helyzetéről, jövőjéről?

A pályázatokkal kapcsolatos bírálóbizottsági ülésre a Magyar Színházi Társaságnak azzal a felhatalmazásával érkeztem, hogy ha külön pályázatot írnak ki a fesztivál szakmai vezetésére, és a pécsi önkormányzat, illetve a Magyar Teátrumi Társaság is támogatja, akkor Magyar Attila pályázatára igent mondunk. De ezt a felvetést a másik két fél leszavazta. Ennyiben is maradtunk volna, már a kabátunkat vettük, amikor tettem egy javaslatot a saját szakállamra, mondván, hogy ezt természetesen egyeztetem majd a MSZT vezetésével: üljünk le hárman, Magyar Attila, az MTT és az MSZT, és hozzunk össze egy testületet, amelyik a POSzT szakmai munkáját irányítja. Alig értem fel Pestre, már érkezett egy megkeresés az MTT-től, hogy szeretnének találkozni Keszég Lászlóval és velem. Még egy listát is közöltek, hogy kiket szeretnének ebbe az akkor még tizenkét fős, azóta már tizenhat fősre bővült testületben látni. Meglepetésünkre ez egy kiegyensúlyozott névsor volt, amiben benne volt Máté Gábor, Hegedűs D. Géza, Mácsai Pál vagy tőlük Rátóti Zoltán. Olyan színházi emberek, akikről feltételezhetjük, hogy meg tudnak egyezni művészi kérdésekben.

Az is benne volt a felvetésben, hogy a fesztivál ügyvezető igazgatója nem bírálhatja felül a szakértői testület döntéseit. Egyetlen esetben van vétójoga, ha anyagi szempontból nem teljesíthető a testület által hozott döntés. Ez most egy olyan fordulat, amitől előrelépést lehet remélni. Ha ezek az emberek együtt dolgoznak, az jó alkalom lesz arra, hogy megismerjék egymás nézeteit és összeszokjanak.

Könnyen el tudod engedni mindazt (műhelyt, színházat), amiben korábban építőként benne voltál?

Úgy elengedtem őket, mint a sicc.

Tavaly a POSzT egyik szakmai beszélgetésén ez nem így tűnt.

No, igen, de akkor dörgött az ég, és egy kicsit kinyílt a bicska. De most már megint teljes bennem a béke és az optimizmus.

Mi volt az Komáromi György pályázatában, ami miatt az MSZT nem tudta támogatni?

Az MSZT vezetősége szakmailag nem találta kielégítőnek a pályázatban leírt válogatási koncepciót.

Mi volt vele a gond?

Nem értettünk egyet azzal, hogy a pályázatban a válogató bizottság felállításánál konkrét nevek szerepeltek (Sándor L. István, Urbán Balázs, Kovács Bálint kritikusok– a szerk.), mert ez csökkenti a konszenzus esélyét.

Egyszer azt mondtad, hogy szeretnél színészként hiányt hagyni magad után. Ezért fontos neked, hogy a fővárosban játsszál, akár még a Szombathelyre való oda-visszautazások árán is?

Igen, az a helyzet, hogy aki valamilyen módon nincsen Budapesten, arról nem is tudnak.

Ha már a színészetnél vagyunk, végül áruld már el, hogy miért is akartál annyira színész lenni, ha szinte minden ellene szólt?

Erre én magam is csak negyvenéves koromban jöttem rá, amikor Kaposváron játszottam. Gyerekkoromban hihetetlen szigorral neveltek, muszáj volt mindenből ötösnek lennem, mert különben semmi esélyem nem lett volna továbbtanulni. Emellett folyamatosan éber koncentrációra volt szükség ahhoz, hogy tudjam, mikor mit szabad mondani. Otthon a szüleim a Szabad Európát hallgatták, én kisgyerekként az iskolában tanultak alapján hittem a szocializmus biztosította boldog és szép jövőben. Ráadásul nekem azt az istent tanították, amelyik a legkisebb vétségre is azonnal lesújt, és nem ismer kíméletet. Mindezek után rettegésben és szorongásban éltem gyerekkoromban. Biztosan tudtam, hogy pap leszek, miközben rettegtem attól, hogy tényleg így lesz. Kisgyerekkorom óta sóvárogva vágytam arra, hogy más legyek, és tudat alatt a színjátszásban találtam meg erre a mássá válásra a lehetőséget. Magabiztosan és békésen állni a fényben. Végül sikerült színésznek lennem.

És mi lett a szorongással?

Az megmaradt. Rájöttem, hogy attól egyedül nem tudok megszabadulni, attól csak egy teljesen új világ tudna megváltani. De egy békés, polgári demokratikus rendszer lehetősége nincsen benne abban a világban, amiben élünk.

Török Ákos - Turbuly Lilla