HOGYAN GONDOLKODOTT DONIZETTI?

A Nemzeti Filharmonikusok Operamacera ifjúsági sorozatának záróhangversenye vasárnap, május 13-án lesz 11:00 órakor és 15:00 órakor a Müpa Fesztiválszínházban.

Ezúttal Dinyés Dániel karmester-zeneszerző és Göttinger Pál rendező Donizetti Don Pasquale című operáját kutatja. Arra keresnek választ, hogyan gondolkodott Donizetti, milyen srófra járt az agya, amikor a kezébe kapott egy librettót, mit gondolt egy helyzetről, egy gesztusról, és mit fűzött ő hozzá a zenéjével, milyen dallamokkal lehelt a szereplőkbe életet, és miként tette elevenné a történetet a színpadon?

Don Pasquale, a vagyonos, bogaras, idős agglegény türelmetlenül járkál fel s alá: háziorvosát, Malatesta doktort várja, aki ezúttal nem közönséges gyógyszert hoz neki, hanem különleges gyógyszert – egy menyasszonyt. Ezzel a képpel kezdődik Donizetti hatvannegyedik (!) operája, és innen aztán nincs megállás, forgószél szerűen születik meg a komédia, a zeneirodalom egyik legszórakoztatóbb vígoperája. Mégsem hagyományos operaelőadásra ül be, aki jegyet vált az Operamacerák alkalmaira. Két, az opera és a színház világában jártas művész vezet be minket Donizetti pezsgő és mókázó operája révén a műfaj rejtelmeibe, megvilágító erejű kommentárokkal, a szituációk elemzésével.

Az előadáson az NFZ mellett, olyan kiváló énekesek működnek közre, mint Kolonits Klára szoprán, Horváth István tenor, Cseh Antal bariton és Gábor Géza basszus.

forrás: https://www.gramofon.hu

A zene.blog.hu az Operamaceráról

Opera-macera 

A Nemzeti Filharmonikusok Ifjúsági sorozata 

 MÜPA Fesztiválszínház 2017 december 3. 

Dinyés Dániel operabeavatóinak köszönhetően lettem törzsvendég a Villány környéki Ördögkatlan Fesztiválokon, és nagyon örültem, amikor a Katona József Színház Kamrájában Göttinger Pál rendezővel kiegészülve, sorozattal jelentkezett ez a produkció. Most tovább bővült, az eddigi egy szál pianínó mellett megjelent egy valód zenekar is, a Nemzeti Filharmonikusok. Hangverseny fiataloknak, vasárnap délelőtt, mint ifjúkoromban, csak akkor Leonard Bernsteint néztük áhítottal fekete-fehérben. Ez most itt színes a javából és interaktív. A nézőtér törpékkel tele, kíváncsiak vagyunk, mennyire sikerül őket bő egy órán keresztül lekötni. Dinyés Dániel kér a nézőktől egy jellegzetes színházi mondatot. Lenni vagy nem lenni, Színház az egész világ - kapja, majd a harmadikra ráharap: Országomat egy lóért! Odaül a pianínóhoz és elénekli több stílusban, a gyerekek tátják a szájukat, apukák, anyukák, nagyszülők kacagnak. Rossini Sevillai borbélyának elemzése van ma terítéken, mely operát a napokban láttuk Szegeden és élvezhettük a korábbi beavatókon. Dinyés és Göttinger felváltva mesél az opera részleteiről, hátteréről, a rendezés fogásairól, a hangszerekről, például egy bevezető dallamot meghallgathatjuk az összes fúvóshangszeren, hogy melyik hogy szól - és máris értjük, miért a klarinét játssza. Az egészen kicsi gyerekeket nem köti le, kettőt ki is visznek, mert nyafogni kezdenek, de a többi feszülten figyel, olykor apuka és anyuka is hozzátesz valami az elhangzottakhoz, épp a következő operába járó generáció kinevelésének lehetünk tanúi, miközben magunk is jól szórakozunk. Meg a zenészek is. Velünk nevetnek, mi meg velük. A program legtöbbet foglalkoztatott művésze Cseh Antal bariton, aki Göttinger rendező úr még a nézőtéri párkányon is megsétáltat, miközben persze énekelnie is kell egy nem túl könnyű áriát. Dupla siker, az ária remek, a művész meg nem esik senki ölébe. Jön az Ördögkatlanon megismert trió, ezúttal szétröhögés nélkül, viszont az ifjú nézők bevonásával. Délután ugyancsak opera macera, ezekkel az előadókkal, de az opera másik részletével és más közönséggel. Bánjuk, hogy arra nem vettünk jegyet. Örömmel fedeztem föl a nézőtéren Kováts Kolost, akitől az előadás után lehetőségem nyílt megérdeklődni, hogy tetszett. A művész úr elmondta, hogy hétéves unokáját hozta a beavatóra, aki egyébként már rendszeres látogatója a Operaház előadásainak és a Fesztiválszínházban történteket mindketten nagyon élvezték. A zene nagyon rendben volt, a fiatalok remekül tudtak improvizálni és neki ez a matiné a régi időket juttatta eszébe, amikor ők is igyekeztek minél több emberrel megismertetni és megszerettetni az operát, ahogy ő mondta: munkatáborokban. 

forrás: http://zene.blog.hu/

Folytatódik az Operamacera sorozat

A Müpa Fesztivál Színházban 11 és 15 órakor kezdődő eseményen közreműködik Kolonits Klára szoprán, Cseh Antal bariton, Bordás Barbara szoprán, Kálnay Zsófia mezzoszoprán és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar Dinyés Dániel vezényletével, a rendező Göttinger Pál – közölték a Nemzeti Filharmonikusok hétfőn.

Az Operamacera sorozat következő részében Dinyés Dániel karmester-zeneszerző és Göttinger Pál rendező a mozarti operaszínpad bebarangolására hívja az érdeklődőket, a mű és a színpadi énekes játék mélyére vezetve. Nem keresztmetszetet adnak, de olyan összefüggésekre is rávilágítanak, amelyek egy hagyományos operaelőadás alatt rejtve maradhatnak a közönség előtt.

Francois Leleux vezényletével Beethoven Coriolan-nyitánya, Mozart C-dúr oboaversenye és Schubert IV. „Tragikus” szimfóniája hangzik el a Nemzeti Filharmonikus Zenekar hangversenyén január 20-án a Müpában.

Francois Leleux budapesti koncertjének műsorát azonos alaphangú dúr és moll hangnemek köré szerkesztette, mintha ugyanannak a témának két ellentétes oldalát mutatná be. A c-moll hangnem Beethovennél hősi, patetikus hangulatok kerete. A C-dúr hangnem Mozart műhelyében a pompával, a fenségessel kapcsolódott össze. A hangverseny második részében a tizenkilenc éves Schubert remekműve csendül fel, amelynek érdekessége, hogy a „tragikus” cím magától a zeneszerzőtől származik.

forrás: https://www.sonline.hu/

A "mezei néző" az Operamaceráról

Müpa – Operamacera/1. – A sevillai borbély

A Nemzeti Filharmonikusokkal tartott operabeavatót Göttinger Pál és Dinyés Dániel, akiktől az elmúlt két évadban egy egész sor hasonló előadást láttam, és egyszer sem mentem úgy haza – még a legutóbb, az apró gyermekek számára kitalált Bűvös vadász után sem -, amely ne adott volna valamit hozzá a műről való tudásomhoz, illetve amelyet ne szerettem volna nézni. Pontosan ezért, már évad végén beírtam az időpontokat fixre a naptáramba.

Mielőtt valaki megunja a mai délelőtt 80 percének hatoldalas leírását, amely mindössze három-négy órával tudta meghosszabbítani számomra az élményt, jelezném, hogy a további két alkalom január 14-én (A Figaro házassága), illetve május 13-án (Don Pasquale) lesz, 11h és 15h-kor. Várhatóan a délelőtti és a délutáni időpontokban is az opera más-más részleteivel foglalkoznak majd, így aki nagyon érdeklődik, akár mindkét alkalmat betervezheti magának.

A Kamra után tavaly az Üvegteremben láttam ilyen beavatót, ezekhez képest a Fesztiválszínház sokkal nagyobb tér, de mégis, a terem végébe is átjön a hatás, és visszamenőleg ez alapján megerősítette azt a gondolatomat, hogy a Katona nagyszínpadán is működött volna a beavató a Kamra helyett, van olyan érdekes az, ami elhangzik, hogy legyőzze a távolságot.

Most a délelőtt 11-es előadás krónikája következik, amely erősen hasonlított felépítésében az alkotók korábbi, felnőtteknek szánt sorozatára, azzal a különbséggel, hogy a felnőtteknek adtak szünetet, a gyerekeknek viszont nem. A fiamra nézve, aki egyébként élőben tavaly már látta a Müpában A sevillait, jól ismerte a történetet, nagyjából a hatvanadik perc után lett sok, de szerencsére pár perccel később egy nézőket is bevonó, interaktív akció felrázta, örömmel ment fel a színpadra, és az előadásról elégedetten távozott.

A magam részéről kétszer ötven percet tartanék ideálisnak, és a program reklámozásánál erősen felhívnám a figyelmet, hogy csak kivételesen érdeklődő, kvázi-csodagyerek óvodásoknak lehet jó választás, bölcsődés korúaknak pláne nem az. Hiheti valaki, hogy a 2 éves gyerekét majd leköti, de hagyták ott a programot még 5 év körüli gyerekkel is többen, és apró gyerekekből láttam bőven unatkozókat, akik nem tudták értékelni a helyhez kötöttséget ennyi időn át.

Alapvető, hogy minden előadás a célközönségének készült, és éppen ezért magával szúr ki, aki nem jól lövi be, hogy neki mi való. Talán Vilma, aki 4 évesen egyetlen egy kérdés nélkül végig tudott ülni esti előadáson egy Turandotot, alkalmas lehetett volna egy ilyen programra korábban is, de ez sem biztos. Ebben mégis túl kevés az éneklés, a „stand up comedy”-re emlékeztető magyarázatok benne a legérdekesebbek, így azt hiszem, hogy egészen addig őt sem vittem volna el rá, amíg el nem jutott oda, hogy maga akart az operarendezés kérdéseiről beszélgetni, és akkor már hét éves volt. Nem biztos, hogy jót tesz valaki egy szétszórt, netán csak túl fiatal gyereknek azzal, ha mindenáron be akarja avatni a műfajba idő előtt.

(Ehhez képest a délutáni koncerten, amelyről hamarosan bejegyzés következik, pontosan ugyanígy elszúrtam a dolgot szülőként, azt hittem, hogy 45 perc zene a XVII. századból nem sok Jánosnak, de az lett. A Figaro 2.0 három és fél órán át nem untatta, de két kantáta húsz perc alatt távozásra bírta.)

Az unatkozó közönség pedig zavaró egy előadáson, minél feltűnőbb helyen van, annál inkább.

Az előadás felét színpadon töltötte egy kisfiú, aki akár erősíthette volna a programot, ha megfeszített figyelemmel követi az eseményeket. Elfoglalta magát, játszogatott – és én hiába akartam a magyarázatokat figyelni, de a szemem sarkából csak kénytelen voltam követni, hogy mit művel. Ez a gyerek pontosan jelezte, hogy mikor történt valami számára is érdekes. Volt ilyen: amikor Göttinger Pál egy néző kislány bevonásával az Almaviva-szerenádot próbáltatta Horváth István tenorral. Ennek a kibontakozását ez a fiú is szerette, de a magyarázatok untatták.

Az esetet nem azért írtam le, mert azt javasolom, hogy máskor adjon valaki egy tabletet a gyereknek, és hagyják az öltözőben, vagy ültessék le a nézőtérre (amúgy igen, ebből a kettőből az egyik lett volna a megoldás), hogy ne vonja el a közönség energiáit, hanem azért, mert az, hogy ez megtörténhetett, önmagában jelzi az alkotók részéről felvállalt lazaságot, nem pusztán a hétköznapi ruha, amelyben színre léptek. Az opera nem csak ünnepnapra való, a hétköznapok része – és akárki élvezheti, nem csak a zeneértők, nem csak az operaház törzsnézői, és életkori határ sincs. Az opera nem a kevesek privilégiuma. EZ az üzenet is átjön ebből a színpadon üldögélő kisfiúból…

Én az alkotók helyében, akik elég színházi anekdotát meséltek el, akár fel is használtam volna a helyzetet arra, hogy felhívjam a figyelmet, hogy lám, így szokta egy mellékszereplő egy előadásban elvenni a figyelmet a lényeges történésekről. Nekem eszembe is jutott, hogy nem egy Figaro házasságában a kertész éppen így vált a legérdekesebbé az I. felvonás záróképében, amikor rajta kívül hat főszereplő egyszerre énekelt, de mi nem velük foglalkoztunk mégsem.

De további szöveget már nem szánok ennek a fiúnak, bár akár akarták, akár nem, az előadás szerves részévé vált, hanem áttérnék további történésekre, ami érdekesebb lehet.

Az előadásnak kétségtelenül megvolt a felépített váza, de az arányok némileg tolódtak, ahogy ez a sajátja minden hasonló improvizatív beavatónak, amely nem tucat esemény, mindig egyszeri történés. A beszélők számára ritka helyzet, hogy közönséghez szabadon beszélhetnek (egyikük karmester-zeneszerző, másikuk rendező alapállapotában), és szemmel láthatóan mindketten élvezik is, hogy sikerük van ezen a területen is, és még jóval hosszabban is csinálnák, ha a szervező helyszín nem szabna ehhez keretet. Érzem, hogy ha rajtuk múlna, akár öt teljes órán is beavatnának minket – ha netán valami hasonló maratonra készülnek, én előre szólok, hogy bármilyen hosszú beavatóra is vevő vagyok. Ha előre tudom, hogy más a programja a délutáninak, eleve úgy készülök, hogy mindkettőn ott lehessek, nekem nem lett volna túlzás az sem.

A beavató elején nagyon pontosan foglalta össze Dinyés Dániel azt, hogy mi a cél, amit azok, akik hasonló programján voltak már a Kamrában, nyilván tudtak. Az opera zenei titkait és a színházi próbafolyamat egyes részleteit akarják addig macerálni (innen is a cím – operamacera), amíg meg nem adják magukat.

A zene alkalmas arra, hogy egy szöveget másként mutasson be – mondja a karmester, és a közönségtől színdarabokból származó mondatot vár (ez lesz az „Országomat egy lóért”), amelyre aztán virtuóz módon sokféleképpen improvizál a zongorán, és ezzel azonnal megérdemelt sikert arat. (Jó lett volna, ha a fiamban felmerül, hogy így kellene zongorázni és esetleg ez gyakorlásra is ösztönözné, de aki ezt várná a programtól, lehet, hogy túl sokat akar a belépődíjért.)

Ami nagyon jó, a zenekar élvezettel figyelte, amíg Dinyés Dániel improvizál. – A kisfiúhoz hasonlóan a színpadra kiültetett zenekar is veszélyes lehet, mert amikor nem játszanak, akkor civilek – ha önmagában érdekes az, amiről beszélnek előttük, akkor jó, de ha nem, akkor ennyi zenész nem fog energiát tenni még abba is, hogy tettesse, hogy feszült figyelemmel hallgatja az előadókat. (Láttam egyszer egy Ármány és szerelmet a Nemzetiben, amely a színpadra ültetett zenészek között játszódott, és ezek a zenészek szétunták a produkciót, teljes sikerrel estem ki így a történetből. Ez a mozzanata maradt meg bennem a legélesebben, bár mintha benne lett volna Básti Juli is.)

Ami azt illeti, a szólisták is élvezik a hallottakat, ők mindig élénken figyelnek, bár nagyon tudják, hogy mire számíthatnak, bár nemigen ismétlődnek a bedobott poénok. Göttinger Pál rendezőn nehezebb volt az élvezet jeleit észrevenni, különösen amikor lassan fél óra eltelt már, és látta, hogy megint csak a papírforma érvényesül, azaz neki már kicsit jobban össze kell magát kapnia. De megoldja, mindig megoldotta – és örömmel töltheti el, hogy a közönség legalább annyira élvezi azt, amikor ő jön, és a szólistákat elkezdi majd instruálni.

A bevezető után a karmester halált megvető bátorsággal összefoglalja A sevillai borbélyon kívül az összes olasz opera történetét is egy mondatban. Ugyan ezt már nem először hallottam, de talán még sokszor nem írtam le, így megosztom azzal a pár emberrel, aki még olvassa a negyedik oldalt is:

„a tenor szerelmes a szopránba, de a bariton nem hagyja – vígopera esetén a baritonnak ez nem sikerül, ha igen, akkor van a tragédia.”

A három bemutatott részletből Almaviva szerenádja az első, a már említett Horváth Istvánnak van a legnagyobb tere, ennek a kibontására van is elég idő. Megnézünk egy részt zeneileg, mi van akkor, ha a klarinétot lecseréljük fuvolára, oboára vagy fagottra – ez az egy változás milyen hatást kelt. Jó ezt látni, hogy egy zenekarral mindez bemutatható, igazi luxus. Az ilyen kis mozzanatokért is érdemes eljönni az előadásra. Persze a gyerekeknek az tetszik igazán, amikor már nemcsak a tenor van a színpadon, hanem a már említett kislány lesz Rosina, és együtt alakul a jelenet. A gróf nehezen fog hozzá, fél, visszatorpan, leül a zongoraszékre, elbújik – ez a „bénázása” érdekes eléggé ahhoz, hogy mindenkit lekössön. Hatásosan csinálja Horváth István, még mielőtt énekelne, már akkor sikere van.

Egy fél mondatban elhangzik a rendezőtől, hogy „ha egyszer megrendezhetném A sevillait, akkor...” – de ha nem mondta volna, akkor is csak azt kívánnám magunknak, hogy ez legyen is így, mert minden korábbi operarendezése azt mutatja, hogy nemcsak az operabeavatókra gondolja át mélységében a szituációkat, de egész előadásban is képes végigvinni ezt a rendezői magatartást. Az biztos, hogy az Operaház vezetőiben van szándék egy új Borbélyra, ezt már kinyilvánították, de azt még nem, hogy kinek szánják. Göttinger Pál alkalmas pályázó lenne a feladatra, NEKÜNK tenne jót, ha ő kapná, hiszen az új koncepciót fogjuk évtizedeken át nézni majd, várhatóan.

Az más kérdés, hogy gondol-e a rendező arra, hogy ezzel a próbával ennek az önkéntesen szereplő kislánynak egy életre szóló feledhetetlen élményt adott, hiszen a tenor az áriáját végül csak neki énekelte, ott térdelt előtte. Annyira sok hasonló tenor nincs a környéken, lehet, hogy a fiatalabbak között sem lesz, hogy aztán juthatna egy neki is…

(Ennek kapcsán eszembe jutott, hogy én is épp A sevillai borbély kapcsán jöttem rá 1986. július 17-én, hogy az opera VALÓBAN jó dolog, veszélyes ez a darab, utána nehéz szabadulni a hatástól. )

A szerenád után a második részlet talán csak valamivel bontódik ki kevésbé. Figaro belépőjét énekli többször is részleteiben Cseh Antal, aki leginkább a nézőtér mellvédjén mászkál, a közönség közvetlen közelről van kitéve hangjának. Meglehetősen nagy élmény egy nézőtéren hozzánk közel éneklő szólista, nehéz nem a hatása alá kerülni. Az első tíz sorban ülők mind felálltak, hátrafordultak – nagyszerű fotó-téma lehetett volna, de hát jól viselkedtem, tudom, hogy tilos fotózni előadás közben. (Azért elegen nem tudták magukat visszafogni, amikor a gyerekük felment a színpadra, az mobilért kiáltott. – Ha valakinek van ilyen fotója, aki ezt netán olvassa, azért elküldhetné, utólag betenném ide, jól mutatna …)

Cseh Antal jól bírja a civilek karnyújtásnyi közelségét, és könnyedén mászkált ide-oda a mellvéden, nem bánja, ha vele foglalkoznak – hálás lehet vele dolgozni, valami azt súgja. De azért nem tökéletes: a rendező ugyan elvárná, hogy kioktató tekintettel nézzen a közönségben ülő gyerekekre, szidja le őket, de ez nem megy neki. A tekintetéből megint csak a szokásos melegség árad, ez egy kedves Figaro, nem egy pökhendi. Figaro egyébként is a kevés „segítő bariton” egyike…

A rendező értelmezésével – ez egy önfényező belépő – egyet lehet érteni, a sikeres önmarketing darabja ez az ária , szerintem mindig minden nézőt meggyőz – de ez a Figaro alapvetően segítőkész, és csak megélhetési okokból kér pénzt. Nem válik ellenszenvessé, kicsit sem, egy pillanatra sem.

Figaro kapcsán kicsit hallunk a takarásban éneklésről is, illetve arról a reális problémáról, hogy valaki kint még civil, míg a színpadon már a szerepben él, és aztán még kicsit arról is, hogy ez a Figaro belépő is a sztárok fényezésére szolgáló ária volt – megáll a cselekmény, és csak az a fontos, hogy egy fontos énekest hallgathat a közönség.

Attól tartok, hogy még most is működik ez, én életem majdnem húsz évén át darabra mentem ugyan az operába, de az utóbbi 11 évben egyértelműen a szereposztásra megyek, koncertre is – és nem egyszer vettem rá magam, hogy megnézzek olyan darabot, amit nem sikerült megszeretnem, mert valakit/valakiket beletettek. Néha még jól is ki lehet ebből jönni, mert ha nagyon nem áll ellen az ember, szinte mindent meg lehet szeretni – csak az energiát kell betenni, ezzel is az a tanulság, mint annyi dologgal.

A harmadik részletre már csak kutyafuttában kerülhetett sor, talán 15 perc sem maradt az akcióra, de ettől még örültünk neki.

Kolonits Klára és Horváth István énekelte a szökni készülő szerelmeseket, míg a tercett harmadik tagja, Figaro – Cseh Antal ismét – sürgetni próbálta őket. Jól szólt a tercett, és jó megjegyzésekre is adott alkalmat – az operában amikor sietni kell és gyorsan túl lenni a helyzeten, akkor elkezdenek hosszan énekelni, és nem mennek sehova.

Kolonits Klárából ennyi nem volt sok (=piszok kevés volt) – majd egy hónap után, A hugenották egybefüggő 38 perces jelenete után pláne - , de állítólag a délutáni csapat épp belőle kapott majd többet. (ÉS ilyenkor örülnék, ha valaki más, szintén grafomán leírná részletesen, hogy ment a délután…)

A tercett közben a gyerekek is átvonulhattak a színpadon, mindenki nagyon igyekezett osonni, csak kár, hogy több gyerek volt, mint zene – így az utolsó ötvennek már nem settenkedni, hanem visszasietni kellett a helyére, de ez nem érintette őket rosszul.

A lezáráskor Dinyés Dániel meg is magyarázza, hogy ezek a jelenetek az operában a pillanat kitágítására, meghosszabbítására szolgálnak. Ami gyorsan történik, azt jó hosszan mutatják be. Hát igen, pontosan ez a lényege a blogírásnak is, az előadás idejének alapos meghosszabbítására, illetve részleges megőrzésére ad esélyt.

Legközelebb Dinyés Dániel – Göttinger Pál beavató január 14-én, ha minden jól megy, beszámoló erről is következik.

forrás: http://mezeinezo.blog.hu

AZ ÚJDONSÁG MINDIG A MONDANIVALÓ ÉS AZ EMBER LESZ – KOLONITS KLÁRA ÉS DINYÉS DÁNIEL

A komolyzene „sztárpárjaként” is említhető az operaénekesnő Kolonits Klára és Dinyés Dániel zeneszerző, karmester, zenetanár. Többek között az ő nevükhöz kötődik az Operabeavató sorozat, mely az első Ördögkatlan Fesztiválon indult el hódító útjára 2007-ben. A színészek és operaénekesek koprodukciójával fémjelzett, magyarázó betétekkel, zenei elemzésekkel telített „operarendezési folyamat” igazi hidat teremtett a sokak által talán kevésbé rajongott műfaj és a 21. századi befogadó között. A sorozat kapcsán a házaspárral a színház és az opera viszonyáról, a befogadói hozzáállásról és az opera szerethetőségéről beszélgettem.

Feltételezem, hogy a Zeneakadémián találtak egymásra. Van ennek valamilyen különlegesebb története?

D. D.: Nem, nem a Zeneakadémián ismerkedtünk össze, hanem egy operaprodukció kapcsán, amit én tanítottam be. 2002-ben a Színművészetin egy vizsgaelőadásnál voltam a zenei vezető, Klári pedig a főszereplő, így ismerkedtünk meg. Ennél különlegesebbet erről nem tudok mesélni (nevet).

Hogyan született meg az Operabeavató ötlete, kinek a fejéből pattant ki ez a sorozat? Egyáltalán, hogyan jutott eszükbe, hogy kellene ez a forma a közönségnek?

K. K.: 2003–2004-ben a Gárdos Péter vezette Pinceszínházban, teljesen kísérleti jelleggel, Dani elkezdett egy beszélgetős műsort, ami akkor még csak egy-egy áriáról vagy dalról, dalciklusokról, duettekről szólt, és nem is volt nagyon meghirdetve. Gyerekek, szülők és nagyszülők rendszeresen visszajártak, és egyszer, amikor lehetőség volt rá, megkérdeztük tőlük, hogy mi fogta meg őket. Mindenki mást mondott. Fölmerült bennünk, hogy ez korban különböző embereket is érdekelhet. Aztán ebből nem lett semmi, Dani elkerült onnan, és nagyon sokáig nem is került elő újra ez a téma. 

D. D.: A Bárka Színháznak is voltam a zenei vezetője, ahol Bérczes László volt a művészeti vezető, amíg sóval be nem hintették még a színház helyét is. Ő keresett meg az Ördögkatlan Fesztivál kapcsán azzal, hogy nem tudnék-e valamilyen operához kapcsolódó dolgot csinálni – szűk kereteken belül, ami azt jelentette, hogy egy templomot tudott fölajánlani, hogy ott koncertezzek – azzal a céllal, hogy minél színesebb legyen a fesztivál. És akkor eszembe jutott a beszélgetős dolog, amit csináltunk a Pinceszínházban. Gyerekkoromban nagyon sok mesélő muzsika koncerten voltunk (gyerekbarát komolyzenei koncert – a szerk.), és egyiket jobban untam, mint a másikat, mert mindig valami olyasmit akartak nekem elmondani kisgyerekként, ami az előadónak fontos lehetett, de nekem gyerekként teljesen átélhetetlen volt. Valaminek az esszenciájára törekedtek, nem pedig arra, hogy felkeltsék a „játék ösztönömet” a zene iránt. Ugyanakkor gyerekkoromtól kezdve érdekelt a zene, ám a zongora mellett eltöltött csodálatosan repülő órák otthon, még csak nem is hasonlítottak arra az ólomlábú percekre, amik egy ilyen előadás alatt teltek. Emiatt határoztam el annak idején, hogy nem egy esszenciális dolgot akarunk minden áron belesűríteni az előadásokba, hanem csak kis dolgokat vállalunk föl. Ám azt a játszás (az otthoni legózás) legelemibb örömével. Szétszedjük az alapokig a zenét, úgy, hogy mindenkinek érthető legyen, hogyan dolgozik a zeneszerző. Fogalmam sem volt, hogy ez fog-e működni vagy sem. Ez meghirdettük és elindítottuk az Ördögkatlan Fesztiválon. Az elsőn voltak körülbelül nyolcvanan, a következőn már kétszer annyian, az ezt követőn pedig már nem fértek be az emberek.

VALAMIT ELTALÁLTUNK. TALÁN A FORMÁT, A BESZÉDSTÍLUST ÉS A KÖZLEKEDÉST AZ EMBEREK KÖZÖTT.

A műsort aztán szintén Bérczes László meghívta Kaposvárra. Az Ördögkatlanon pedig a Katona József Színház akkori programmenedzsere látott bennünket, és a produkciót meghívta a színházba. Az az igazság, hogy az egész Operabeavatónak sokkal több köze van a zeneiskolai tanításomhoz, mint a küldetéstudatomhoz, merthogy az nincs (nevet). Egyszerűen le kell kötni az emberekben rejlő gyereket.

Szóval az egésznek inkább a pedagógiai vonalhoz van köze?

D. D.: Abszolút. Ki kellett dolgozni egy olyasfajta beszédstílust, amivel le lehet kötni a gyerekeket. Azt kellett megtanulni, hogy mit mennyi ideig lehet szálazni, és hogy azoknak az embereknek mi az izgalmas, akik szeretik ugyan a zenét, de nem aktív zenészek.

Hogyan találtak rá az Operabeavatók rendezőjére, Göttinger Pálra?

D.D.: Göttinger Palival a Bárkában találkoztunk, és a Bárkán belül az első közös munkánk Esterházy Péter: Harminchárom változat Haydn-koponyára című darabja volt. Az első pillanatban kiderült, hogy mi a szokásosnál lényegesen jobban tudunk együtt dolgozni és azonnal megértjük egymást. Sokszor testvéreknek néznek minket, mert mindketten szakállasok vagyunk és korpulensek.

És viccesek.

D. D.: És viccesek. Úgy tűnik, hogy ez eléggé jól működik, mert lassan tíz éve együtt dolgozunk.

Klára, Ön talán már az Operettszínházban vagy a debreceni Csokonai Színházban is barátkozott a színházzal… 

K. K.: Ennek az egésznek a gyökere talán ott lelhető fel, amikor végzős koromban beajánlottak Selmeczi Györgynek, mint „nyitottabb” énekest. Én nem opera szakot végeztem, hanem ének szakot a Zeneakadémia Tanárképző Intézetében. Gyurinak is egyik állandó vágya volt a magyarázás, a zenei és színházi köznevelés, ezért 1999-ben operatörténeti sorozatot forgatott a Duna TV-n, ez volt a Kolozsvári operamesék. Részekből közeledett ő is az egész felé, operastílusokból indult ki, és komolyzenei klipeket forgatott. Ezekben vettem részt – filmrendezőkkel dolgoztunk együtt, és ez eredményezte, hogy teljesen ki tudtam lépni a megszokott játékstílusból. Hiszen itt lényegében rövid instrukciókra bármit, akármilyen absztrakt dolgot meg kellett tudni csinálni. Volt ehhez affinitásom, ráadásul ezt a fajta színházházi hozzáállást Gyurin kívül sehol sem tapasztaltam. Az Operettszínházban is az akkor klasszikus, hagyományos, primadonnai attitűdöt várták el, ami tőlem azért elég távol állt, de ezt is meg kellett tanulni. Megvolt bennem a nyitottság, de még nem pontosan tudtam, hogy konkrétan mire.

SZERETTEM UGYAN SZÉP JELMEZEKBEN LENNI ÉS HAGYOMÁNYOS RENDEZÉSEKBEN RÉSZT VENNI, DE SOKKAL JOBBAN VONZOTT A „SZELLEMI KALAND”.

D. D.: És a „szellemi kaland” általában nagyobb tud lenni egy olyan rendezésben, ahol a rendezőt nem a külsőségek érdeklik elsősorban, hanem a belső tartalom.

K. K.: A színház tehát mindig jelen volt az életemben, erre számtalan példát tudnék mondani. Végül úgy kerültem be a Göttinger Pali által rendezett Harminchárom változat Haydn-koponyára című darabba, hogy kellett egy abszurd jelenet, ahol egy igazi operaénekes „berobban” a színpadra.

D. D.: Bocsánat, de ez sokkal viccesebben kezdődött: volt egy jelenet, amit Esterházy Péter megírt, és amiben előéneklő énekesnők várnak az előszobában Haydnre. Göttinger Pál rendező és Katona Gábor koreográfus teljesen tanácstalan volt, hogy is zajlik egy ilyen szituáció, ezért azt mondtam nekik, hogy jöjjenek el hozzánk. Feljöttek, és megkértem Klárit, hogy mutassa meg a beéneklő gyakorlatokat és az úgynevezett énekes mozdulatokat, ami a bemelegítés része. Klári az Éj királynőjének áriáján keresztül megmutatta a gyakorlatokat, és a koreográfus jól szórakozott a mozdulatokon. Jókat röhögtünk az egészen, aztán két nap múlva megkérdezték, hogy nem lehetne-e megcsinálni, hogy Klári így „berobbanjon” az előéneklési jelentbe? Magának Esterházynak is nagyon tetszett ez az ötlet, hogy bejön egy ilyen kemény énekesnő, és leordítja a többiek fejét, majd utána kimegy. Írt az áriára egy kis szöveget „Giccs, giccs, giccs” kezdettel. Így került be végül Klári az előadásba.

K. K.: Éreztem, hogy ez megint egy olyanfajta színházcsinálás, ami számomra nagyon kedves lenne, de nem jutok hozzá. Végiggondolva az egész operaházi pályafutásomat, nem nagyon dolgoztam együtt rendezőkkel, hanem mindig egy klasszikus, már évek óta létező rendezésbe kellett beállnom. Megnézve például a Bohéméletszereplistáját látszik, hogy Nádasdy Kálmán 1936-os rendezéséről van szó…

KOLONITS KLÁRA
Drámai koloratúrszoprán operaénekesnő. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Tanárképző Intézetének magánének szakán szerzett diplomát, majd a debreceni Csokonai Színház tagja lett. Számos nemzetközi énekversenyen nyert díjat, 2002-ben a Magyar Állami Operaház magánénekesnője lett. 2009-ben megjelent Dinyés Dániel kíséretével Liszt-dalokból álló kompakt lemeze, amelyet Fonogram-díjra jelöltek. 2010-ben Liszt-díjat kapott. Bel Canto Reloaded című szóló árialemeze 2014 decemberében jelent meg, melyen a Hungarian Studio Orchestra működött közre, Dinyés Dániel vezényletével. Kolonits Klára hangverseny-repertoárja Händeltől Verdi Requiemjén és az eredeti nyelveken énekelt dalkoncerteken át egészen a kortárs zenéig ível.

Ezeket a rendezéseket nem újítják föl időről időre?

K. K.: Nem, ugyanaz marad. Tehát ott van a példány, és amikor 1936-ban Nádasdy azt mondta, hogy Mimi bejön jobbról, és hozza a kulcsot, akkor ott nem csinálhatsz mást. Amikor felújítják, akkor a régi rendezést leveszik, tehát azt nevezik felújításnak, amikor egy másik rendező jön és újragondol. Egyszer volt, hogy egy ilyen klasszikus rendezésbe valaki belenyúlt, áthelyezett egy öntöttvas kályhát, és akkor az operajáró közönség fölhördült, mert hetven évig nem ott látta a kályhát, és ezt a „modernizálást” nem fogadta el.

Ugyanakkor sokan azt mondják a klasszikus rendezésekről, hogy sótlanok, az operajátszásban pedig a túlzott teatralitást és a modorosságot látják. Kortársabb szemlélettel, megközelítéssel változhat ez az előítélet?

D. D.: Az az igazság, hogy nem ez a probléma gyökere.

TELJESEN MINDEGY, HOGY KLASSZIKUS VAGY MODERN A RENDEZÉS, MINDIG AZ EMBERI TARTALMAT KELL MEGTALÁLNI. AZT A DOLGOT, AMI TORKON RAGAD, AMI AZONNAL HAT.

A Nádasdy-rendezéssel semmi baj nincsen, egészen odáig, amíg nem üresen éneklik vagy játszák. Egy modern rendezéssel egészen addig nem tudunk mit kezdeni, amíg a szereplők nem értik, csak végrehajtják az instrukciókat. Abban a pillanatban, hogy a kórus úgy megy fel a színpadra, hogy érti, hogy mi a feladat és azt el is tudja játszani, akkor a néző be van vonva a dologba.

Tehát minden inkább a hiten múlik.

D. D.: A hiten és a hitelen. Az énekeseknek hitelesnek kell lenniük a közönség előtt, de ehhez az segíti hozzá a legjobban, ha a rendezőnek meg a karmesternek hitele van az énekes előtt. Mert így az instrukciókat is, amiket kérnek az énekestől nagy kedvvel és örömmel magáévá teszi. Ez egy nagyon összetett dolog, és nagyon sok mindennek kell együtt állnia ahhoz, hogy egy produkció jó legyen. Nagyon jó rendezők tudnak nagyon rossz darabokat csinálni, mert egyszerűen nem találják a közös hangot az énekesekkel. A befogadón is nagyon sok múlik. El vagyunk butítva a tévé által, amit, ha bekapcsolok, szórakoztat, és pont. A színházat, ezzel szemben, pedig hihetetlenül aktívan kell nézni, mert csak akkor hat igazán, ha a néző is aktívan megy a dologgal, gondolkozik rajta közben és a színház által generált érzelmeket át meri élni. Ekkor jöhet létre az a dolog, ami után az ember úgy megy haza, hogy vagy nem tud aludni reggel hatig, vagy azt érzi, hogy „jézusom, ez remek volt”, és megoldódott valami az életében. Én nem kárhoztatnám a Magyar Állami Operaházat, mert pontosan ugyanannyi lehetőség van benne jót is, rosszat is csinálni, mint a világ bármelyik operaházában. Ez sosem korszakfüggő, ez mindig emberfüggő. Tökmindegy, hogy az 1700-as években vagy most csinálnak operát, a lényeg, hogy hogyan énekli el az illető.

K. K.: Ugyanaz az előadás hétfőn teljesen hidegen hagyhatja, kedden viszont megszállottá teheti a közönséget. Lehet, hogy más volt a szereposztás, más volt a karmester, vagy csak rossz nap volt.

AZ OPERÁBAN MANAPSÁG KEVESEN HISZNEK, DE HA SIKERÜL MEGTALÁLNI AZOKAT A RENDEZŐKET, KARMESTEREKET, AKIK IGEN, AKKOR GEJZÍRSZERŰ ENERGIÁK TUDNAK FÖLTÖRNI.

Akkor nem érdemes azt állítani, hogy mi le vagyunk maradva, mondjuk az európai operaházakhoz képest?

D. D.: Nem. Rengeteg helyen dolgoztunk már Európában, és mindenhol ezt tapasztaltuk. Amiben le vagyunk maradva, az legfeljebb annyi, hogy Budapestnek nincs négy-öt operaháza.

DINYÉS DÁNIEL
Karmester, zeneszerző. 2006-ban végzett a Zeneakadémia zeneszerzés szakán. 1998-ban a MOL zenei ösztöndíjat, 2007-ben Kodály Zoltán alkotói ösztöndíjat nyert. Számtalan színpadi kísérőzenét írt, betanító korrepetitorként rengeteg operaprodukcióban közreműködött. A Bárka Színház, majd a Kaposvári Csiky Gergely színház zenei vezetője volt, de számos színház produkciójában közreműködött zenei vezetőként, többek között a Nemzeti Színházban, a Radnóti Színházban, a Vígszínházban, a Thália Színházban, valamint a Színház- és Filmművészeti Egyetemen is. Jelenleg a Budapesti Operettszínház első karmestere. Az Operabeavató sorozat az ő nevéhez fűződik, az operát részleteire bontó, zenei szándékokat boncolgató műfaj először az Ördögkatlan Fesztiválon, majd a Katona József Színházban vált ismertté.

Miért érdemes ma egyáltalán operába járni, mi mindent adhat ez a műfaj, amit a többi nem?

K. K.: Nem sok olyan műfaj van, ami ennyi érzéket birizgál. Maga a zene is egy absztrakt, egyszerre értelemre és érzelmekre ható dolog, és akkor még nem beszéltünk a történetről.

AZ EMBERI HANG PEDIG EGY BEHELYETTESÍTHETETLEN KÖZVETÍTŐ ERŐ, ENNEK VARÁZSA MINDENKINEK AD VALAMIT.

Nem véletlen, hogy a prózai színházak előadásaiba is egyre több énekes betéteket raknak. A zenével, szárazon mondva, egyszerűen minden jobban eladható. Évekig volt egy vécépapírreklám, ami alatt a Traviata Flóra bál-jelenetének a zenéje szólt – ez is azt mutatja, hogy még a klozettpapírt is velünk adják el (nevetnek). A saját példámból kiindulva:

KILENCÉVES KOROMBAN KITILTOTTAK AZ OPERÁBÓL, MERT EGY SZÁMOMRA UNALMAS ELŐADÁSON A LAKKCIPŐMET LEDOBTAM AZ EMELETRŐL, A Mesélő Muzsika NEVŰ PROGRAMRÓL PEDIG KIVEZETTEK, MERT UNATKOZTAM.

Az egész műfaj rendkívül idegen volt számomra egészen addig a pontig, amíg egy gimnáziumi osztálytársam el nem ráncigált egy énekórára. Abban a pillanatban függővé váltam, és attól kezdve ellenállhatatlanul beszippantott az egész. Tehát én nem aggódom, mert vannak operafogyasztók, és vannak olyanok, akik még nem fogyasztanak operát, de eljön majd az életükben az az idő.

Az operák esetében mekkora hangsúlyt kap a képzés?

D. D.: Ez Kodály országa, minden a képzésen múlik (nevetnek).

Feltételezem, hogy egy operaénekesnek jó színésznek is kell lennie, Magyarországon erre figyelnek a képzésben is?

K. K.: A háború óta folyamatosan figyeltek erre, Kovalik Balázsnak indult egy saját iskolája a Zeneakadémián, amit Almási-Tóth András vett át és ahol ezt tanítják.

D. D.: A képzés nagy előnye, hogy rengeteg általánosságot meg tud tanítani – így kell bejönni, így kell nézni, így kell átélni, így kell megérteni… – ugyanakkor a hátránya, hogy emiatt az ott-tanuló ember bele is tud ragadni az általánosságokba. A képzés az operaénekeseknél az énekhangban perdöntő, ugyan jó színésznek is kell lenni, de elsősorban – és ezt felejtik el mostanában – énekelni kell tudni. Hiába mondják, hogy az énekes milyen jó színész, engem pont nem érdekel, mert akkor elmegyek a Katonába és megnézem, hogy ott milyen jó színészek vannak. Egy operaénekesnél elsődlegesen az érdekel, hogy hogyan énekel.

Az Operabeavatóban a két dolog összeér, hiszen operaénekesek és színészek is játszanak az előadásokban.

D. D.: Az volt az elképzelésem, hogy direkt olyan produkciót csináljunk, ahol azok a szereplők, akik irányítják a történéseket, azok színészek legyenek. Akikkel pedig minden megtörténik, azok legyenek az énekesek. És a kettő hihetetlenül jól működött egymással.

Akkor hiába volt meg ez a különbség, a próbák jó hangulatban teltek. De eleinte hogyan viszonyultak a kezdeményezéshez a Katona József Színház színészei?

D. D.: Tudni kell, hogy annak idején, amikor az opera elindult hódító útjára, az 1600-as évek közepéig, a színészek és az énekesek között nem volt átjárhatatlan a határ. Schodelné vagy Blaha Lujza operaénekesnek is számítottak, de attól függetlenül fantasztikus színésznők voltak. A szétválás akkor következett be, amikor a zenekar nagyobbodása okán, a hangerőt is növelni kellett, de nem mindenkinek volt már olyan erős és terhelhető a hangja, hogy áténekelje a zenekart. Az eredeti kérdésre visszatérve: azt kell tudni, hogy mi Göttinger Palival

NAGY HÍVEI VAGYUNK A JÓKEDVVEL VALÓ, ÁM NAGYON MÉLYRE HATÓ MUNKÁNAK.

Az énekeseknek Kulka János vagy Pálmai Anna jelenléte vérfrissítésként hatott, mert a reakcióik színészreakciók, amik sokkal gyorsabbak, mint az énekesreakció, hiszen reális szituációkat játszanak reális időben, egy prózai színházban. Ez fölpörgeti az énekesek reakcióidejét is, és meglátnak rengeteg apró színészi dolgot, amit egyébként maguktól nem látnának. De ez fordítva is igaz: emlékszem egy próbára, amikor Kálid Artúr (aki Kulka szerepét vette át) egyfolytában hallgatta, hogy ki hogy énekel, majd egyszer csak megcsinálta a „fedést” (a magas hangot befedő éneklési technika). Ekkor megállt az egész próba, és mind a négy énekes üdvrivalgásban tört ki: „Ez az, Artúr! Megcsináltad!” Pálmai Anna számára pedig a Mozart-éneklés egy fantasztikus, fizikailag jóleső érzés lett. Az éneklés hatására egyébként endorfin termelődik, az éneklés örömet okoz.

K. K.: Az egész Operabeavatót átszövi egy nagyon mély irónia, ami sokszor lehet önirónia is. De senki nem tetszeleg a világmegváltó „megmondóember” szerepében. Azt látjuk, hogy a színház és az opera műfaja megint össze fog érni. Főleg a film hozott egy olyan igényt, hogy az emberek mindent reálszituációban akarnak látni, és hogy a kérdésre visszautaljak, hogy mik lehetnek a színházi megújítás folyamatai, tulajdonképpen elég sok olyan kezdeményezés van, amivel a filmes esztétikát ebbe a műfajba is be lehet hozni. Énekeltem már úgy, hogy a kétdimenziós kukucskáló színpad egy háromdimenziós, filmszerű élménnyé alakult át.

D. D.: Én azt gondolom, hogy teljesen mindegy, mik az eszközök.

AZ ÚJDONSÁG MINDIG A MONDANIVALÓ ÉS AZ EMBER LESZ.

Egy korábbi számunkban Peller Mariann, a Virtuózok című komolyzenei tehetségkutató tévéműsor producere beszélt arról, hogy igenis meg lehet érteni a komolyzenét, ha például nem a legnehezebb Liszt-művel kezdjük a befogadást, hanem fokozatosan, lépcsőről lépcsőre haladunk. Hisznek ebben?

D. D.: Ez egy általánosan elfogadott nézet, de mindig ingoványosnak éreztem, mert kinek mi a „nehéz” mű? Tíz körül lehettem még, amikor már nem tudtam betelni Penderecki Passiójával, olyan izgalmasnak találtam. A bátyám tizenkét éves korában csak Bach kantátákat és Wagnert hallgatott. Más meg negyven évesen a Don Giovannin horkol (személyes élmény a nézőtérről…). Mindenesetre az Operabeavatóban biztos, hogy nincs ilyen szándék. Ha valamit lebutítok, akkor az ember pontosan azt az unalmat fogja érezni, amit én éreztem annak idején, amikor hülyének néztek engem gyerekként. Egyébként azért lepett meg ennek az egésznek a sikere, mert én semmi egyebet nem csinálok, mint amit otthon egyébként csinálnék. Tehát, amikor Mozarttal foglalkozom, akkor így foglalkozom vele. Ezért lep meg mind a mai napig, amikor felmerül a népnevelői ambícióm kérdése. Nekem nincs ilyen, én ezt csinálom otthon, és ha tudnak velem gondolkodni, annak én nagyon örülök, és megtisztelő, hogy nagy sikere van. De bennem nem él a vágy, hogy ezt minél több ember felfogja, és majd ettől egy boldogabb, szebb, Mozart alapú társadalom épül. Ennyire nem lehetek naiv.

K. K.: Daninak valóban nincsen népnevelői küldetéstudata. Egyszerűen azt szeretnénk az emberekkel megosztani, amit számunkra a zene jelent. Nekünk egy létező élethelyzet, hogy hazamegyünk és zenélünk a magunk örömére. Ennek az örömnek a kiterjesztése, az emberek bevonása az egyik célunk. Az viszont nem, hogy ez egy ipar vagy műfaj legyen, amit majd felvirágoztatunk.

Tehát a műfaj megszeretése és megértése nem az Operabeavató módszerein múlik, hanem a befogadó hozzáállásán.

D. D.: Szuper kérdés, de ez nem tálalható ennyire fekete-fehér állításként. De tény, hogy hatalmas része van a befogadó félnek abban, hogy megszereti-e a műfajt. De ugyanúgy gátoló erő tudok lenni előadóként is, ha tehetségtelenül, vagy szimplán rossz svádával csinálom az előadást.

K. K.: De az Operabeavató miatt nagyon sokan váltak nyitottabbá a műfaj iránt, és nagyobb kanállal kezdték el enni ezt a kultúrát.

D. D.: Ez igaz, koncertek után én is találkoztam emberekkel, akik odajöttek hozzám, hogy elkezdtek komolyzenei koncertekre járni, mert voltak egy Operabeavatón. Természetesen nem egészen úgy van, hogyha valaki bemegy az Operába, de nem érti, akkor hülye, de hogyha eljön az Operabeavatóra, akkor okos és mindent meg fog érteni. Én semmi egyebet nem szeretnék, csak nyitottságra tanítani. Hogy ez a nyitottság fül, gondolkodás vagy szív formájában történik-e meg, az már szinte mindegy. Szinte.

És mik a kulcsok az általad közvetített nyitottsághoz?

D. D.: Passz. Klári?

K. K.: Akkor erre én leszek hivatott válaszolni. Nagyon hasonlóan zajlik a nekünk való magyarázat is egy szerep betanításánál. Dani mindig azt mondja, hogy ezt el lehet így is énekelni, de mi lenne, hogyha meghallgatnánk, hogy mit játszik alattunk a zenekar. Mi, énekesek általában arra fókuszálunk, hogy „kipasszírozzuk” magunkból, amit a szerző elvárt, de nem helyezzük magunkat a zeneszerző kontextusába. Minden paramétert tudni kell, ami körülöttünk van, azért, hogy meg tudjuk indokolni, hogy abban a pillanatban miért azt a hangot adjuk ki. Mik azok az információk, amik elhangzanak a zenekarban? Mi ennek az együttes jelentése? Fantasztikus ez, és ez a siker titka is: hogy nincsenek erre „külön” eszközök. Az Operabeavatók első két évadában mindössze egy négyszögletű fa emelvény, a „Kubus” volt a díszlet, mégis a fél zeneirodalmat meg tudjuk oldani. Tulajdonképpen ezzel azt látják az emberek, hogy valami elemit kapnak, és nem azt, hogy manipulálni akarják őket a díszlettel, a jelmezzel. Ez a fajta eszköztelenség rendkívül szimpatikus több korosztálynak is. Azt látom, hogy mindenki, aki az Operabeavatóban részt vett, mint előadó, gazdagodott, és már soha többet nem énekli úgy azt a Mozart-darabot, mint annak előtte, hanem feltett magának olyan kérdéseket, amikre utána kutakodva, a zongora mellett próbálta megtalálni a választ.

D. D.: Talán a kontextusteremtés a kulcsszó. Hogy ne csak egy dimenzióban járkáljunk, hanem ahányban csak lehet. Ennek semmi egyéb alapja nincs, minthogy én zeneszerzőként végeztem, és zeneszerző is lennék, és emiatt egy kicsit máshogy látom a dolgokat, ha úgy tetszik, beljebbről, a zeneírás szemszögéből. És azt gondolom, hogyha valaki egy olyan rendezővel vagy karmesterrel dolgozik együtt, aki segít a kontextusteremtésben, és arra sarkallja az énekeseit, hogy nézzenek utána a dolgoknak, akkor hosszú távon ez működik bármilyen színházban.

Milyen projektek vannak készülőben erre az évadra? Lesz Operabeavató?

D. D.: Igen, folytatódik, méghozzá a Nemzeti Filharmonikusokkal, a Művészetek Palotájában, Operamacera címmel. Vagyis mostantól nagyzenekarral lesz megtartva, és nem én fogok zongorán kísérni, hanem tényleg ott lesznek a hangszerek, és meg lehet mutogatni, hogy mi hogy szól, úgyhogy ebben mi is fejlődünk szépen tovább. Göttinger Palival egy nagyon kicsi gyerekeknek szóló beavatónk is van, szintén a Művészetek Palotájában, ez az Operajátszóház. Az Operettszínházban első karmesterként csinálom a dolgaim, ott lesz egy Offenbach-bemutatóm, a Kékszakáll.

K. K.: Az Operában van egy októbervégi bemutató, Meyerbeer: A hugenották, ami egy francia opera, és utoljára 1931-ben játszották Magyarországon, és ez nem lesz könnyed feladat a társulatnak,mert a nettó játékideje körülbelül három és háromnegyed óra. A reformáció évfordulója miatt ez egy aktuális téma lesz. Ezen kívül, az én kérésemre a debreceni Csokonai Színház előveszi nekem Bellini Norma című operáját, amiben mindig is nagy vágyam volt énekelni. Az évad végén pedig bemutatjuk Szegeden Verdi Ernaniját, amit Göttinger Pali rendez. Mindeközben oszlopos tagként részt veszek az Operabeavatókon, amit rendkívüli módon várok.

forrás: http://bcmagazin.hu

Bérletek kaphatók!

Új helyszíneket, több koncertet és rengeteg meglepetést kínálnak a Nemzeti Filharmonikusok a június 9-én megkezdődött bérletárusításuk során. A hangversenyeket a Müpában, a Zeneakadémián, az Olasz Kultúrintézetben, a Pesti Vigadóban és négy különböző templomban tartják. A kedvezményes bérletek online és az ismert jegypénztárakban is megvásárolhatók szeptember 25-ig.

„Maga a zene a kommunikáció és mi nem egyedülálló ételeket kínálunk, hanem egy komplett menüsort. Nem önmagában álló hangversenyeket kínálunk a hallgatónak, hanem teljesen bérleteket, amelyeknek íve van, belső összefüggései vannak, hangversenyek rímelnek vagy kontrasztálnak egymással, ez ad egyfajta szellemi értelemben vett kulináris élvezetet” – mondta Hamar Zsolt zeneigazgató. Bérleteiket azokról a kiváló karmesterekről nevezték el, akik fontosak és meghatározó szerepet töltöttek be az együttes történelmében. Hármas jelszavuk, az ÉRTÉK, ÉLMÉNY, ARÁNY, amelyeket a hagyományokra építve fogalmaztak meg. „ÉRTÉK, ahogy azt Kocsis Zoltántól megtanultuk, ÉLMÉNY, ahogyan azt Kobayashi Ken-Ichiro mestertől megtapasztaltuk, és ARÁNY abban a klasszikusan vett értelemben, amely Ferencsik Jánost jellemezte mozdulataival és rezdülésével” – fogalmazta meg az új zeneigazgató.

A Ferencsik János-bérlet nyolc hangversenyének a Müpa ad otthont. A nyitókoncerten, szeptember 25-én Ránki Dezső zongoraművész lép színpadra. Hamar Zsolt vezényletével elhangzik Kodály Nyári este című szerzeménye, Liszt A-dúr zongoraversenye és Dohnányi I. szimfóniája. A sorozatban olyan sztárok is fellépnek, mint a világszerte ünnepelt Bertrand de Billy, Keri-Lynn Wilson, aki hosszú idő után az első női karmester az együttesnél és Pendereczky II., Karácsony szimfóniája mellett Mahler csodálatos IV. szimfóniáját vezényli. A sorozat záró előadásán, május 19-én a világhírű Julian Rachlin vezényel, aki az est során a zeneirodalom egyik legszebb alkotását, Mendelssohn e-moll hegedűversenyét is megszólaltatja.

A Zeneakadémia patinás Nagytermében a Kobayashi-bérletben hat alkalommal egy-egy külföldi vendégművész is fellép. Suren Bagratuni, az örmény születésű művész Schumann mindössze két hét alatt komponált, különleges szépségű a-moll gordonkaversenyét adja elő a zenekarral november 20-án. François Lelux a január 20-ai estén szólistaként és karmesterként is színpadra lép. Carlo Montanaro és Kovács János visszatérő karmesterek a Nemzeti Filharmonikusoknál. A sorozat utolsó hangversenyén május 6-án a magyar közönség egyik ünnepelt művésze áll a karmesteri pulpitusra: Kobayashi Ken-Ichiro, a zenekar örökös tiszteletbeli elnök-karnagya vezényli a róla elnevezett bérlet utolsó hangversenyét, két Esz-dúr hangnemű Beethoven-művet. Az est szólistája Kaneko Miyuji, az 1989-ben született japán-magyar zongoratehetség, aki azt vallja: játékára Kocsis Zoltán hatott döntően. A Kocsis-bérlet öt rendhagyó előadásán olyan szerzők és előadók hallhatók, akik a géniusz személyéhez köthetőek. Az Olasz Kultúrintézetben valamennyi alkalommal megszólaltatnak egy-egy Kocsis átiratot. Elhangzanak majd Liszt Obermann völgye, Rachmaninov Etűd-tablók (részletek), Debussy Image oubliée, Ravel Couperin sírja és Liszt Ünnepi nyitány Goethe születésnapjára című művei Kocsis Zoltán átiratában. A sorozat egyik fellépő vendégművésze Kocsis Krisztián, és a szólistaként és karmesterként is közreműködő Berkes Kálmán, Rácz Zoltán és Kelemen Barnabás.

A Pesti Vigadóban a Lukács Ervin bérletben 4 alkalommal kizárólag magyar szerzők művei szerepelnek, magyar vendégművészek közreműködésével. A bérletnyitó előadás első szólistája Banda Ádám hegedűművész, aki Durkó Zsolt Hegedűversenyét szólaltatja meg, Boldoczki Gábor Balassa Sándor Trombitaversenyét kelti életre, Kocsár Miklós Elégia című művét Bogányi Bence fagott művész tolmácsolja, és Rohmann Ditta gordonkaművész Dubrovay László Gordonkaversenyét adja elő. Szintén újdonság a Templomi bérlet. Négy hangverseny, négy különböző helyszínen. A Szent István Bazilika nyitja sort, majd a Pozsonyi úti Református Templom, a Mátyás templom és a Dohány utcai Zsinagóga várja a nagyközönséget. A Somos Csaba irányításával működő mintegy 80 tagú Nemzeti Énekkar Brahms Német requiemjét, és Bach h-moll miséjét is megszólaltatja. Folytatódik a nagysikerű Próbatermi vendégség című sorozat, amelynek mindhárom alkalommal Batta András zenetörténész lesz a házigazdája. A délután 18 órakor kezdődő hangversenyeken a klasszikus, romantikus és kortárs kamara- és kórusművek kerülnek bemutatásra a zenekar és a kórus művészeinek tolmácsolásában.

Operamacera – ezt a címet viseli a családi matiné, amelynek továbbra is a Fesztivál Színház ad otthon. Álruha, intrika, zűrzavar, szerelem – vérbeli komédia Rossini halhatatlan operája, A sevillai borbély, amely december 3-án lesz hallható. Az Operamacerák sora a kacagtató, fordulatokkal teli Figaró-történettel folytatódik. Az alkotók Mozart örök becsű vígoperáját szedik ízekre, analizálják és rakják újra össze a közönség szeme láttára, és vélhetően legnagyobb csodálkozására. A sort Donizetti hatvannegyedik (!) operája, a komédia, a zeneirodalom egyik legszórakoztatóbb vígoperája, a Don Pasquale zárja. Dinyés Dániel karmester–zeneszerző és Göttinger Pál rendező a műveket oly módon viszik a színpadra, hogy a közönség nem csak passzív, ám jól szórakozó megfigyelőként van jelen, hanem az alkotói folyamatba való betekintés révén részesévé válik a mű születésének, megismeri kulisszatitkait. A műhelymunkában a két alkotó, nagyszerű énekesekkel együtt egy elképzelt előadás afféle rendelkező próbáját tartja előttünk, a zenei és történetmesélő elemzéstől kezdve az énekesek színpadon tett első lépéséig.

Bérleten kívül október 20-án a Pesti Vigadóban Somos Csaba vezényletével emlékeznek a kiegyezés évére. Az est során többek között elhangzik Mihalovics Ödön Gyászzene Deák Ferenc emlékére című műve. Liszt Esz-dúr zongoraversenyét Sakata Tomoki szólaltatja meg. Régi hagyomány, hogy a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Müpa közösen Csajkovszkij egyik legnépszerűbb balettjével, e halhatatlan karácsonyi történettel, A diótörővel ünnepel, július utolsó három hétvégéjén, 15-én, 22-én és 29-én pedig Martonvásáron Beethoven egy-egy csodálatos műve csendül fel. A páratlan hangulatú szabadtéri hangversenyeken Kovács János, Medveczky Ádám és Somos Csaba dirigál.

A koncertekről és a jegyvásárlásokról bővebb információ itt kapható: https://nfz.jegy.hu/

Fotó: filharmonikusok.hu/Wágner Csapó József / http://www.kultura.hu

OPERAMACERA

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Dinyés Dániel és Göttinger Pál ifjúsági matinésorozata a Művészetek Palotájában.

A SEVILLAI BORBÉLY

Álruha, intrika, zűrzavar, szerelem – vérbeli komédia Rossini halhatatlan operája, amelynek az első felvonásában az operairodalom nem kevesebb, mint kilenc, később népszerűvé vált részlete hallható. Folyamatosan „berobbanó” zenei anyag, feltartóztathatatlanul hömpölygő cselekmény, összekuszálódó, csak az utolsó pillanatokban elrendeződő szálak jellemzik ezt a folyamatosan megkacagtató remekművet, amelyet most egy összeszokott páros, Dinyés Dániel karmester–zeneszerző és Göttinger Pál rendező visz színpadra, oly módon, hogy a közönség nem csak passzív, ám jól szórakozó megfigyelőként van jelen, hanem az alkotói folyamatba való betekintés révén részesévé válik a mű születésének, megismeri kulisszatitkait. A műhelymunkában a két alkotó, nagyszerű énekesekkel együtt egy elképzelt előadás afféle rendelkezőpróbáját tartja előttünk, a zenei és történetmesélő elemzéstől kezdve az énekesek színpadon tett első lépéseiig.

FIGARO HÁZASSÁGA

Az Operamacerák sorát ott folytatjuk, ahol ahol decemberben abbahagytuk: Dinyés Dániel karmester–zeneszerző és Göttinger Pál rendező ezúttal a kacagtató, fordulatokkal teli Figaro-történet folytatását, Mozart örök becsű vígoperáját cincálja szét, analizálja és rakja újra össze a közönség szeme láttára, és vélhetően legnagyobb csodálkozására. A két kiváló alkotó a hazai énekes gárda legjobbjaival karöltve ugyanis a mű és a színpadi énekes játék mélyére vezeti a hallgatót, nem keresztmetszetet adva, hanem olyan összefüggésekre is rávilágítva, amelyek egy hagyományos operaelőadás alatt rejtve maradhatnak a hallgató–néző előtt. Például bátran megismételhető egy rész, ráérősen lehet kutakodni a zenei szövet és énekszólamok összefüggései között, egy jelenetet többféleképpen is ki lehet próbálni, zeneileg és színpadilag egyaránt. A nagyszerű művészek a mozarti operaszínpad bebarangolására hívnak bennünket, mi pedig ne habozzunk menni.

DON PASQUALE

Don Pasquale, a vagyonos, bogaras, idős agglegény türelmetlenül járkál fel s alá: háziorvosát, Malatesta doktort várja, aki ezúttal nem közönséges gyógyszert hoz neki, hanem különleges gyógyszert – egy menyasszonyt. Ezzel a képpel kezdődik Donizetti hatvannegyedik (!) operája, és innen aztán nincs megállás, forgószél szerűen születik meg a komédia, a zeneirodalom egyik legszórakoztatóbb vígoperája. Mégsem hagyományos operaelőadásra ül be, aki jegyet vált az Operamacerák alkalmaira. Két, az opera és a színház világában jártas művész vezet be minket Donizetti pezsgő és mókázó operája révén a műfaj rejtelmeibe, megvilágító erejű kommentárokkal, a szituációk elemzésével. Dinyés Dániel karmester–zeneszerző és Göttinger Pál rendező próbálja meg a közönség szeme láttára és füle hallatára megfejteni, hogyan gondolkodott Donizetti, milyen srófra járt az agya, amikor a kezébe kapott egy librettót, mit gondolt egy helyzetről, egy gesztusról, és mit fűzött ő hozzá a zenéjével, milyen dallamokkal lehelt a szereplőkbe életet, és miként tette elevenné a történetet a színpadon.