„Ez a három év zsákban táncolás volt…”– Interjú Dinyés Dániellel, a Szegedi Nemzeti Színház leköszönő zeneigazgatójával a közelgő Kalóz-bemutató apropóján

- Április 14-én mutatjátok be a Szegedi Nemzeti Színházban Verdi operáját, A kalózt, ami Magyarországon most először kerül színpadra. Miért pont erre a darabra esett a választásotok?

- Eredetileg a Falstaff lett volna, azt is hirdettük meg. Utána jöttek szép sorjában a válságok. Bezárunk vagy nem zárunk be? Kiengedi-e az Operaház a tervezett énekeseket vagy sem? Az Operaház persze beleállt a kérdésbe, de már azután, hogy teljesen megterveztük az évadot és ki is hirdettük, teljesen hozzájuk igazodva. Így az az énekesünk, akit a címszerepre szántunk, visszalépett az összes szegedi fellépésétől. (Majd elmaradt az a produkció, amiért lemondta a szegedi állását, az operai ígért előadásszáma jelentősen megcsappant, majd a gázsiját levitték a felére.) Fontos volt, hogy nem hívhattunk vendégeket a válságból következő szűkös anyagi lehetőségeink miatt, mindent a társulattal kellett megoldani. Így hát körülnéztem, mi az a (lehetőleg) Verdi-opera, amit a meglévő csapattal ki tudnánk állítani? Végignéztem a lehetőségeket és A kalózra esett a választásom, ami a lehetőségeinkhez igazodva nagyszerűen kiosztható.

- Négy főszereplő van benne…

- Igen, két szoprán, egy tenor és egy bariton. Minden énekesünknek előrelépés ez a feladat. Nem irreálisan nehéz, de benne van épp a szükséges mérték a továbblépéshez. Ehhez pluszként jött rá, hogy színpadon először kerülhet közönség elé Magyarországon, folytathatjuk a Stuart Máriával elkezdett folyamatot. Amikor először lezongoráztam magamnak, rájöttem, hogy elementárisan erőteljes zene. A kétkedőkkel szemben pont nem az a baj, hogy nincs benne dallam, hanem az, hogy nagyon is sok, nagyon kevés idő alatt. Ekkor Verdinél még nem működött az a szűrő, hogy egy dallam mennyi mindenre elég, így sokszor sűrűbb, mint kéne. Utána körülnéztem a nagyvilágban és látható volt, hogy nagyon sok helyen adják, csak éppen nálunk nem került idáig színpadra. Ez már a 13. operája volt Verdinek, tehát nem egy kezdő ügyetlen munkájáról van szó. De az elsődleges szempont az volt, hogy a társulat meg tudja oldani. Reméljük, hogy aki eljön és megnézi, örömmel fogja felfedezni egy zseni eddig itthoni színpadon még sosem hallott darabját. Verdi már itt is elmondhatatlanul sokat tudott a szakmáról.

- Azzal az attitűddel sokszor találkozik az ember, hogy miért adunk ismeretlen operát a népszerűek helyett? Utána meg gyakran kiderül, hogy a korábban lesajnált darab egy remekmű.

- Ez nem remekmű, de bőven átlagon felüli opera. Hol tudok én veszíteni nézőként, ha elmegyek rá?

- Verdi a „gályarabság éveinek” nevezte azt az időszakot (1846-50 között), amiben A kalóz keletkezett. 1847-ben három premierje volt, utána jött A kalóz, majd 1849-ben két újabb dalmű, 1851-től sorban a nagy triász, a Rigoletto, Trubadúr, Traviata, ami végképp felhelyezte a komponistát a legfelső polcra.

- A kalóz előképként ott van minden későbbi Verdi-darabban. Ott van benne az Otello nyitójelenete, nem lenne nélküle a Traviata III. felvonásbeli fokozása, a Rigoletto záróképe és sorolhatnánk bármeddig. Verdi ilyen darabokon csiszolta tökéletesre a tudását.

- Nekem az a szituáció a kedvencem, hogy két nő rajong egy férfiért, aki már döntött valamelyikük mellett. Ugyanaz a helyzet, mint az Aidában vagy a Don Carlosban húsz évvel később.

- Igazából semelyik nő mellett nem dönt, a darabot áthatja az elkötelezett halálvágy, ami fűti Corradot, a kalózvezért. De ez a fura, nagyon vadromantikus szerelmi háromszög fantasztikus jelenetekre adott lehetőséget Verdinek. Csodálatos nagy duettet komponált Gulnara és Corrado között, középen egy elképesztő viharjelenettel. A darab tele van lélektani boncolgatással, ami rendkívül fekszik a komponistának. Arról nem is beszélve, hogy olyan svung, olyan energia hatja át az egész művet, ami egészen letaglózó. Minden egyes jelenet magával ragadja a hallgatót, mert végig sugározza a zseni keze nyomát.

- Hogy fogadta a társulat a darabot? Senki nem arra készül a tanulmányai során idehaza, hogy majd A kalózt fogja egyszer énekelni. Nincs benne egyik zeneakadémiai példatárban sem egyetlen ária belőle, hogy ezt meg kell tanulnod, ha énekes akarsz lenni.

- Én Medora áriájával találkoztam életemben egyszer. Nálunk úgy működött, hogy amikor megtaláltam a darabot, elküldtem az adott énekesnek, hogy találtam egy nem játszott Verdi operát, amiben lenne számára egy nagy szerep, nézze meg. Megkapták a kottát és néhány felvételt (merthogy a magyar közhiedelemmel ellentétben rengeteg felvétel létezik hatalmas nevekkel, ami szintén nem a gyengébb darabok ismérve). Azzal küldtem el nekik, hogy csak akkor vágunk bele, ha érdekli őket és van hozzá kedvük. Nem kellett hozzá félóra, hogy visszaírjanak, hogy milyen fantasztikus, csináljuk mindenképpen.

- És onnantól ment, mint kés a vajban?

- A baritonunkat, Szélpál Szilvesztert féltettem egyedül, mert ez neki most még eggyel nagyobb feladat a kívánatosnál. A többieknek viszont pont időben érkezett. Épp ezért Szilvesztert már augusztusban elküldtem korunk egyik legjobb bel canto szakértő korrepetitorához, Alessandro Amorettihez, aki épp Bécsben próbált és egy hétig dolgoztak együtt a szólamon. Így a próbafolyamat kezdetére, márciusra Ő már tökéletes szereptudással érkezett, volt ideje lassan és komótosan magára szedni az összes fontos dolgot, ami ehhez a szerephez kell. Félre értés ne essék: nála nem az volt a kérdés, hogy el tudja-e énekelni, hanem az, hogy megtud-e felelni a szólam hangkarakterének, hősbaritoni elvárásainak. Ő az egyik leginkább strapabíró, terhelhető énekes, ez a része nem volt kérdéses. A hősbariton színért, a magvasságért kell dolgozni. Amúgy biztos, hogy egyszer valahol ott fog kikötni, mert szinte korlátlan magasságai és korlátlan terhelhetősége van.

- Figyelve az énekeseidet, azt hallom, hogy Szélpál Szilveszter és Tötös Roland is folyamatosan építkezik, egyre jobb előadásokat produkál. Egyre szélesül a paletta, egy mélyebb kifejezési formákat lehet hallani tőlük, de a hölgyek is előadásról előadásra jobban teljesítenek.

- Ez a társulati lét előnye, egy igazgatónak – szerintem – kutya kötelessége, hogy fokozatosan terhelve építse fel a szólistáit.

- Milyen lesz a rendezés, ami Göttinger Pál munkája, akivel Te régóta dolgozol együtt?

- Ránki Györgyöt egyszer megkérdezték, hogy milyen stílusban komponál és azt válaszolta, hogy neonormálisban. Göttinger Pali is neonormálisan rendez. Nincs kifordítva-befordítva a cselekmény, csak a pszichére, a darab pszichológiájára utazik. Ahogy mondja, Ő a lebonyolításért felel. Ez az a darab, amelyiknek összes főhőse azt éli meg, hogy ő nincs a helyén. Mai terminussal élve: mindenki életközepi válságban van. Ezen pszichológiai utazás mentén van a darab megrendezve. Tekintve a színház ismert anyagi lehetőségeit, minimalista díszleteink vannak, de szerintem szép és látványos előadás lesz.

- Ejtsünk szót A kalóz kapcsán Rólad is, ugyanis zeneigazgatói működésed legutolsó premierje lesz. Úgy tűnik, hogy ugyan Barnák Igazgató Úr megnyert egy újabb ciklust, de Te nem vállaltál vele még egy szakaszt. Önként dalolva mégsem folytatod. Miért nem?

- Összetett problémakör, de megpróbálom felfejteni az elejéről! Amikor én ezt a feladatot elvállaltam, már folyt Barnák Laci ciklusa. Már akkor tudtuk, hogy kicsivel több, mint három évre szól a megkeresés. Egy igazgatói ciklus általában öt év, én ebből kaptam hármat. Azért vállaltam el, mert Szeged emberemlékezet óta az ország második legnagyobb operai játszóhelye. Megvannak benne azok a lehetőségek, amikben én hiszek és ki akartam próbálni. Főbb vonalakban: a társulati működés, és a társulaton belüli normális kommunikáció, az odaforduló figyelem, mert csak így lehet bármit elérni. Lassan huszonöt éves színházi pályafutásom alatt ezekkel elvétve találkoztam csak és úgy voltam vele, hogy ez engem érdekel, akár mint pusztán kísérlet is, hogy lehet-e manapság ilyet? És volt még egy nagyon személyes indokom. Egy teljes évig dolgoztam Oberfrank Gézával az Operastúdióban 22-23 éves koromban és gyakorlatilag tőle tanultam mindent az operai szakmáról, őt tartom operai mesteremnek. Imádta Szegedet, bármennyire is úgy érezte, hogy Őt innen elüldözték, mégis csodás emlékeket őrzött róla. Azt gondoltam, hogy a Tőle tanult dolgok miatt is meg kell próbálnom, és többször is a lelkemre kötötte, hogyha úgy alakulna, akkor mindenképpen menjek oda dolgozni. Pont két hónappal a pandémia kitörése előtt volt, amikor igen mondtam erre a dologra.

- És utána elért minden, ami egy színházat elérhet, válság 1-2-3, bezárás, szünetelés, egyedül épület felújítás nem volt.

- Így van, amikor igazán elkezdhettem volna, abban a pillanatban kitört a pandémia és hiába volt épületünk, abban nem játszhattunk semmit, be se mehettünk. Annak idején azt mondtam, hogy én vagyok a legzeneibb zeneigazgató, mert egy hatalmas koronás szünettel indítottam. Az volt az első feladat, hogy szinte vadidegen emberként hatvanvalahány emberért kellett küzdeni, akikkel nagyrészt addig egyszer találkoztam. Kapásból azzal indítottam, hogy ki kellett találnunk, hogy miért ne rúgjanak ki harminchárom fő kórustagot és tizenkét fő táncost, az énekes szólistákat, karmestereket, korrepetitort, még ha nincs is szokásos munkavégzés. Mert érkezett olyan javaslat, hogy mindenkit küldjünk el és majd visszafoglalkoztatjuk őket, ha újra lehet dolgozni. Tanulságos volt, hogy el kellett magyarázni az illetékeseknek, hogy miért nem jó üzenet az embereknek, hogy amikor szarban vagy, kirúgunk, majd, ha jó lesz a helyzet, akkor jöhetsz újra. Majd a későbbi időszakok is csak az irgalmatlan mennyiségű válságról szóltak. Mikor a koronavírus úgy-ahogy lecsengett, kitört az Operaházzal az az áldatlan diskurzus, amit egyszerűen csak Ókovács-válságnak lehet hívni, ami a mai napig nem oldódott meg, sőt.

- Nekem abban az volt a legszomorúbb, hogy a vidéki társulatvezetőkkel közös fellépés sem segített.

- Nézd, az Operaház főigazgatója elhatározta, hogy rendeletileg és egyik napról a másikra megszünteti a kikérők rendszerét. Aminek az egyik mellékhatása lett, hogy ellehetetlenítette ezzel a vidéki operajátszást, mert egyik vidéki színháznak sem volt önálló operajátszásra alkalmas társulata. Ezt sikeresen véghez is vitte, hiszen mára vidéken mi maradtunk egyedül állva, mi is csak félig-meddig. A főigazgató (és köre) nem értette meg, hogy ha nincs vidék, nem lesz utánpótlása sem, hisz nincs, ahol beleszeressenek Pesten kívül a műfajba, akár nézőként, akár leendő művészként. Ezt a szituációt képtelen volt felelősségteljesen kezelni. Személyes hepciáskodásnak tekintette akcióinkat, elzárkózva bármi valódi egyeztetéstől az énekesek foglalkoztatását illetően. Miután látványosan nekimentem a Nagy Fehér Embernek, elfogyott körülöttem a levegő, ha Szegedről volt szó, akkor onnantól biztosan nem nyert egyetlen pályázatunk sem. A vidéki zeneigazgatók összefogása is csak az elején működött, aztán beindult az Ókovács-féle szalámigyár és szépen leszeletelte az összefogást.

- Majd jött a gazdasági válság.

- A bő három év alatt én semmi egyebet nem csináltam, csak válságot kezeltem, soha nem volt egy normális, nyugodt pillanatom. Nem lehetett valódi zeneigazgatói dolgokkal foglalkozni. Miközben egyik válságstábtól a másikig üléseztünk, volt olyan három hónapom, amikor négy teljesen új évadot raktunk össze mindig az újabb rossz dolgok kiderülése okán. Ez nem normális. Miközben másik részről folyamatosan próbáltam az emberekkel elhitetni, hogy érdemes csinálni, mert minek rakunk mi össze bármit is, ha nincs kinek. Amiről azt hittem, hogy milyen jó lesz kipróbálni, az átment 0-24-es válságmenedzseléssé. Az eredeti elképzeléseimet, a társulatépítésről, műsorpolitikáról maximum 15 %-ban sikerült megvalósítani. Nem azért, mert ellenállásba ütköztem Barnák Laci részéről, hanem mert lehetetlen volt.

- A helyi fogadtatás sem volt ideálisnak tekinthető.

- Igen, mindehhez hozzájárult Szeged, nevezzük úgy: kulturális elitjének tökéletesen kitapintható ellenszenve. Pusztán a tény, hogy kik helyére kerültem ide, predesztinálta sorsomat. Még otthon voltam Gödön, amikor már vesztettem Szegeden. Minden egyes lépésemet ez kísérte. Hogy az, amit döntök, az csak dilettáns és rossz lehet. Az obligát mondat, ami végig kísérte szegedi három évemet: „itt soha nem volt ilyen, de ha ragaszkodsz hozzá…” Pedig nem túrtam ki senkit a helyéről, nem én jelentkeztem a munkára, hanem engem kerestek meg és ez nem ugyanaz a dolog. De ez az égvilágon senkit nem zavart abban, hogy előre beárazzon. Jó példa erre a Szegedi Operabarátok: az első időkben, ha kinéztem a nézőtérre onnan tudtam hova szól a bérletük, mert azok a helyek biztosan üresek voltak. Ez mára azért változott valamelyest, de képzelheted hogyan esik egy kezdő zeneigazgatónak ez, aki azért jön, hogy az ő általuk állítólag hőn szeretett műfajt újra fellendítse és nem mellesleg nekik okozzon örömöt. Az ember elfárad egy idő után, hogy egyfolytában mindenki ellen menjen. S miután azt éreztem, hogy a felülről, kormányzati szinten érkező kivéreztetésünk is mindennapos, el kellett gondolkodni azon, hogy az én személyem valóban hasznos-e Szegednek.

- Úgy döntöttél, hogy nem akarod a további életed ilyen folyamatos vívással tölteni.

- Igen, mert visszatérve Oberfrank Gézára, az a nosztalgikus döntésem, hogy ezt a helyi gyökereim nélkül elvállaltam, ugyanúgy visszaütött, mint nála. Eszem ágában sincs az ő nagyívű és volumenű munkáját összehasonlítani az én szárnypróbálgatásaimmal, de a jelenség hasonló, csak az évszám más, de pár szereplő még mindig ugyanaz. A múltkor odajött hozzám egy idősebb énekkari tag, aki már itt volt, amikor az Öreg zeneigazgató volt Szegeden. Azt mondta, hogy Ő utoljára akkor szeretett úgy itt dolgozni, mint most. Mondtam, hogy nagyon kedves, de én akkor is elfáradtam. Oberfrank iránti tiszteletem és szeretetem miatt már így is továbbvittem, mint ahogy épeszű embernek kellett volna a körülmények dacára.

- Én is ellent kell mondjak, még ha értem is az indokaidat. Mert ahogy ment az idő, azt láttam, hogy ugyan a vidéki operatagozatok ugyanezen válságkezelés közben szép lassan elhalnak, előbb egyre kevesebb operát játszottak, majd eljutottak az „inkábbnemjátsszunkoperát” állapotba, de Szeged rendre hozta a bemutatóit. Most is egy magyarországi Verdi-bemutató ürügyén beszélgetünk.

- Ez igaz, de amikor a harc felzabálja az idegrendszeredet, akkor egy idő után megáll a tudomány. A magyar kulturális életben a vidéki operajátszást illetően rettentő nehéz olyan eredményt felmutatni, amit teremtésnek, építkezésnek lehet hívni. Több a „ne ugrálj, mert nem is olyan rossz ez így, lehetne rosszabb is” szemlélet, mint a diskurzus arról, hogyan lehetne jobb. És én ilyen közegben csak hibázni tudok, és hibáztam is sokat. Nem vagyok jó kommunikációban, sőt kifejezetten gyenge abban, ahogy a városon belül, az úgymond potentátokkal kellene kapcsolatot tartani. Nagyon nagy hibám, hogy nem tudtam egyáltalán pénzt szerezni. Ha elmondom Neked, hogy a Bohémélet díszletét, jelmezét, a kellékeket, a színpadi zenészeket milyen kevés pénzből oldottuk meg, aki ért hozzá, elborzad vagy kinevet vérmérséklettől függően. Nem tudtam segíteni azon, hogy milyen sovány pénzekért dolgoznak itt az emberek. Ezért akkor is felelősséget érzek, ha én semmiféle gazdasági döntést nem hozok a pozíciómból fakadóan. Nem tudtam az utánpótlás kérdését megfelelően kiépíteni, elindítani. Hogy legyen elég énektanár, hogy figyelni tudjunk azokra a kórustagokra, akik egyszer majdan lesznek (vagy lehetnek) valakik. De a színészmesterség állandó fejlesztésének hiányát is kudarcnak érzem. Persze, ez is mind pénzkérdés. Igaz, hogy sikerült néhány jó pianinót szerezni, de a körülményeket nem sikerült igazán jobbá tenni, lásd a balett terem és gyakorlók állapota. A Vaszy-szobát már a saját pénzemből, saját energiáimból újítottuk fel néhány kollégával, mert még kb. 1967-es cigarettanyomok voltak ott a szőnyegen és tényleg szégyenteljes volt, hogy ez a sötét és poros szoba a tagozatunk központja. És egészen biztos, hogy lehetett volna az Ókovács-konfliktust is jobban kommunikálni, mert én túl forrófejű és türelmetlen voltam ennyi gőg és cinizmus láttán. Így csak azt értem el, hogy "Dinyés fel akarja rúgni az Operaház többszáz éves hegemóniáját és kristálytiszta működési rendszerét a magyar zenei életben. De elszámította magát, az Operaház ellenáll és kibírja ezt is." Nem pontosan idézek, de ilyen légből kapott elferdítések tényleg elhangzottak Ókovács szájából.

- Oké, én mondom a másik oldalt. Ha harminc év múlva valaki visszanéz erre a szegedi időszakra, akkor majd azt konstatálja, hogy jé, a Dinyés idején Szegeden sorban játszottak olyan darabokat, amiket máshol egyáltalán nem. Hogy újra színpadra került 60 év után A bűvös vadász és először itt hangzott el a Stuart Mária, színpadon Verdi Kalóza és így tovább. (És ezek ott lesznek – legrosszabb esetben, hogy stílszerű legyek, kalózvideók formájában – a gyűjtők winchesterein.) Emellett elhangzott jónéhány klasszikus alapmű is, Don Giovanni, Bohémélet, Denevér, stb. Ez az időszak már kellően dokumentált lesz, nem csak üres nosztalgia vagy kósza feljegyzés fog erről az időszakról megmaradni, mintha a XIX. században lennénk. És!!! Ezzel párhuzamosan a magyar vidéki operajátszás permanensen leépült, nem is részletezem, mert másutt általában csak a lemondott előadások tényét sikerült rögzíteni. És majd az utókor krónikása leveszi e teljesítmény előtt majd a kalapját, ahogyan én is. Az egykori szegedi zeneigazgató meg valami 15 %-ot emlegetett…

- Értem. A történelem egy dolog, mert 30 év múlva ez már az, a most megélt hétköznapok meg egy másik. Amikor hó vége felé sírdogálva egy próbán odaül melléd az egyik vezető kórustag, hogy jelenleg 720 forint van a számláján és nem tudja mit csináljon, mert már van plusz állása a színház mellett, de így se jön ki, akkor nem a dicsőséges "30 év múlva majd visszatekintenek" jut az eszembe. És ő azért van ott, mert imádja a színházat, annak ellenére, hogy filléres gondjai vannak, pont ebből az imádatból kifolyólag. Jelenleg egyáltalán nem világos a külvilág és az operáért, művészetért rajongók számára, hogy nem a vezetők az igazi hősei ennek a mai kulturális érának, hanem az általuk vezetni próbált tagozat tagjai a soha meg nem énekelt hősök. Itt Szegeden nem azért van még operajátszás mert én úgy akarom. Akarhatnám bárhogy, ha nem ezek az emberek lennének itt, akik olyannyira elkötelezettjei ennek a szakmának, hogy nyomorogni is hajlandóak miatta. Nonszensz művészeti elvekről, meg ellenkező táborokról, felfogásról beszélgetni, amíg azon megy vidéken a harc, hogy kiszámíthatóvá tegyem a próbatáblát, hogy nyugodtan tervezve tudjanak menni máshova is dolgozni. Amíg minden egyes kórus- és tánckari tagnak másod- és harmad állása van, mi alapján várhatunk el színvonal emelkedést? Ha nem teremtem meg annak a lehetőségét, hogy kizárólag ezzel foglalkozzon, nem várhatom el tőle a fejlődést sem. Mindenki erőn felül teljesít, amiért én hálás vagyok, de semmi mással nem tudom honorálni. Amíg azt tapasztalom, hogy a színpadon lévő próba, vagy előadás az életből való kikapcsolódás számukra, addig ez a világ nincs rendben, mert nem a hivatásukká válik, hanem szép lassan a passziójukká. És félreértés ne essék: kiemelkedő tehetség és ember-anyagról beszélek Szeged kapcsán, egyetemen végzett művészekről, nem amatőr kezdők összegereblyézett gyülekezetéről! Mindegy hova nézek, kórustagok, táncosok, szólisták irányába, mindenhol a szakma iránti alázatot és imádatot látom, mert más nem tarthatja őket itt. Nem lesz jobb a dolog addig, míg jelentősen több pénz nem érkezik az ágazathoz és Szegedhez. Számomra pedig világossá vált, hogy én ennek gátja vagyok. Ezen problémák közt őrlődtem éjjel-nappal, aminek következtében egy szép nagy, hamisítatlan kiégést sikerült produkálnom. Tavaly nyáron jutottam el idáig, majd évad elején elmondtam Barnák Lacinak, ahogyan azt is, hogy maximálisan segítek a pályázatában, meg utódot keresni, hogy minél zökkenőmentesebb legyen az átállás, de én visszavonulok ettől. Mert teljesen szétszed, hogy nem tudom ezt megoldani és azt látom, hogy magam vagyok a legfőbb akadálya ennek. Nem rendelkezem olyan tudással, hogy kiutat tudjak mutatni ezekből a hétköznapokból az emberek számára. Bár ez a felismerés megkönnyebbülést jelentett számomra, biztosan nem szabadott volna eddig eljutnom.

- Ha most visszanézel erre a három évre, azért biztos van olyan momentum, vagy eredmény, amire büszke vagy.

- A kiégés legbiztosabb jele, hogy jelenleg nem tudok Neked ilyet mondani. Majd egyszer biztos lesz ilyen. Nem volt maradéktalanul boldog pillanat, én elsősorban egyfajta küzdésmalomnak éltem meg ezt az időszakot. A legjobb része az életemnek az itteni fiatalok felfedezése, segítése volt, akikben ott van a jövő. Varga Anna debütálása A bűvös vadászban, Szélpál Szilveszter eljuttatása a főfoglalkozású énekesi léthez, Máthé Beáta és Ferenczy Orsolya valódi fachjának a megtalálása. Tötös Rolandot nem engedni elkallódni és fejleszteni a mély hangjait. Ahogy Ferenczy Orsolya nem engedte Kónya Krisztát elkallódni hangilag, megint egy olyan szívmelengető történet volt, ami csak Szegeden történhet meg. Vagy a fiatal rendező hallgatóknak csinált vizsgaelőadás, amiben csak kórustagok léptek fel szólistaként. Látni, ahogy Hajdú Anita fejleszti a táncosait és hatalmas sikerű önálló előadást hoznak létre évtizedek óta először. Flórián Gergely elkötelezett munkáját nézni, ahogy lépésről-lépésre emelte a színvonalat a kórusnál. Taletovics Milán fáradhatatlan munkáját megtapasztalni, ahogy a színház napi működéséért dolgozik. Ez mind nagybetűs eredmény. De nem volt egyetlen előadás sem, amire minden szempontból csettintenék. Sajnos a körülmények miatt nem is nagyon lehetett, mivel, ha egyáltalán létrejött egy előadás, az már maga az eredmény volt.

- Majd beszélgessünk erről tíz év múlva is. Lehet, hogy akkor már a szegedi külvilág is vissza fog csatolni.

- Lehet, hogy így lesz. De ahhoz túl keveset játszottunk, játsszunk, hogy tartósan nyoma maradjon. Hiszek abban, hogy jóval több operát kell ahhoz adni (vállalva annak ódiumát, hogy olykor félházak előtt), hogy újra komoly törzsközönség kialakuljon. Egy mostani félház, ha jó az előadás, a jövő évi teltház záloga. De ez egy minimum ötéves program kell legyen. Ezt elindítani még esélyem sem volt a bezárások, válságok miatt. Ez a három év zsákban táncolás volt.

- Mit fogsz csinálni ősztől?

- Kiveszek egy év szabadságot és azzal foglalkozom majd, ami feltölt és igazán érdekel. Már nyárra is lemondtam mindent. Komponálni fogok, egyelőre hosszútávon semmit nem vállalok el, az Operabeavató folytatására is csak nagy nehezen beszéltek rá. Meg szeretném várni, hogy újra hiányozzon az a fajta munka, amit színháznak hívunk. Mindig is komponistának gondoltam magam, még ha a színház vonzott is. Eddig, ha volt felkérés, akkor írtam, most viszont elkezdtem a napi komponálást. Most éppen írok egy a cappella kórusművet, ami már 35-36 percnél jár. És milyen az élet, nemrégiben összefutottam Pad Zolival, a Rádióénekkar karnagyával, aki teljesen magától megkérdezte, hogy nem írnék-e egy művet nekik. Úgyhogy annak ősszel már bemutatója is lesz. Írtam zeneszerző barátaimmal hármasban a Jób könyve oratóriumot, aminek most április 7-én lesz a bemutatója a Magyar Zene Házában. [Az interjú április 1-én készült. - zéta-] Nemrégiben rábukkantam Fellini rádiójátékaira, pompás helyzetek remek párbeszédekkel, lehet, hogy egy jó operaszerűség sülhetne ki belőle. Soha életemben nem esett ilyen jól a komponálás. Úgy érzem, hogy a komponálási képesség az elmúlt évek szunnyadásával nem, hogy nem fejlődött vissza, hanem nagyon is erősödött. Ha ez is Szeged hozadéka lenne, már jó. De Szegedre visszatérve: jó lenne tudatosítani az illetékesekben, hogy Szeged az egyik legpotensebb hely, amivel itthon találkozni lehet a kultúra területén, semmi másra nincs szüksége, csak pénzre. Onnantól már minden fejlesztés csak rajta múlna, nem az adottságain, azok rég megvannak. És olyan hely, aminek az adottságain már nem kell dolgozni, csak a fejlesztésén, elenyészően kevés van jelenleg Magyarországon.

forrás: https://momus.hu/

A legpozitívabb az volt, hogy végig kitartott mellettünk a közönség

Csak eddig, a 2022-es évben összesen 11 előadás hiúsult meg a Szegedi Nemzeti Színházban betegség miatt, amely gyakorlatilag a színház teljes repertoárját érinti. Ez, illetve a koronavírus-járvány kitörése pedig lényegében egy teljesen új, szinte rögtönzött színházi metódusba kényszerítette a teátrumokat. De hogyan élheti túl ezt a helyzetet egy ekkora intézmény? Itt a Helyzet legújabb része!

Tavaly júliusban rekordszámú bemutatót jelentett be a közönségnek 2021/22-es évadjával a Szegedi Nemzeti Színház. A teátrum első premierje a Leonce és Léna volt január 14-én, méghozzá a főigazgató, Barnák László rendezésében, amit a kortárs magyar költészet és könnyűzene két meghatározó alakja, Závada Péter és Subicz Gábor hangolt újra.

A színház élete azonban, mint természetesen minden más területé, az utóbbi két évben rendkívül nehéz volt a koronavírus-járvány miatt, aminek túlélésére különböző megoldásokkal és rögtönzött ötletekkel tettek kísérletet – sikerrel.

Czene Zoltán, a Szegedi Nemzeti Színház rendezőasszisztense hosszú évek óta része a színház életének, aki tulajdonképpen a színház teljes működésére rálát. Elmondása szerint a két évvel ezelőtti lezárások híre éppen egy főpróba közepén érte a társulatot, aminek hallatán

„gyakorlatilag egymás vállára borulva, szó szerint sírtunk a hírtől.”

A kezdeti kivárások után persze nem tudtak ők sem nyugodni, így próbálkoztak korábban felvett előadások interneten történő újravetítésével, de volt olyan, hogy hangjátékokat rendeztek olyan előadásokból, amelyek monodrámák vagy kétszereplős darabok.

„A színház azonban egy élő dolog, amit lehet nézni online és hallgatni is lehet, de soha nem lesz ugyanolyan, mint a nézőtérről vagy a színpadról.”

A színház helyzete pedig most sem könnyű, hiszen az év első hónapjában eddig összesen 11 előadás hiúsult meg betegség miatt,

többek között a Szegedi Kortárs Balett táncjátékai, a Szegedi Nemzeti Színház társulatának előadásában látható 1984, a 39 lépcsőfok, a Bohémélet, illetve az Időfutár is.

Ennek dacára Czene Zoltán úgy látja, hogy a közönség nagyon erős és kitart a színház mellett, olyannyira, hogy a bérletes látogatók közül sokan generációról generációra adják a bérleteiket, és mindig látja egy-egy széken a különböző családokat.

„Az elmúlt időszak legnagyobb pozitívuma, hogy nem pártoltak el tőlünk a nézők”

– fogalmazott, s ahogy az interjú során elmondta, több előadásra tulajdonképpen lehetetlen bejutni, így például a jelenlegi két „zászlóshajóra”, amely a Padlás, illetve az 1984.

Czene egyébként az 1984 rendezőasszisztense is, amely előadás azért különleges, mert Orwell örökösei Magyarországon első alkalommal a Szegedi Nemzeti Színháznak engedélyezték Horgas Ádám adaptációjának színpadra állítását.

Arról, hogy milyen szempontok alapján állt össze az új évad programja, milyen a színházi lét, hogyan zajlanak az előkészületek egy új darabnál, hogyan lehet színre vinni egy social sci-fi-t, arról hosszabban beszélgettünk a Helyzetben a Szegedi Nemzeti Színház rendezőasszisztensével, méghozzá a napfény városának teátrumában.

forrás: https://azonnali.hu/

Sűrű és kísérletező évet tudhat maga mögött a tavaly alig négy hónapig játszó Szegedi Nemzeti Színház

Nyolc hónap kihagyás után nehezen, de annál nagyobb lelkesedéssel indult szeptemberben a kőszínházi évad a Szegedi Nemzeti Színházban. Rekordot döntöttek a premierek, akad olyan hónap, amikor minden hétvégén új darabot mutattak be. A társulat rohamtempóban igyekezett pótolni a járvány miatt korábban elmaradt premiereket, amiből soha ennyi nem volt az évadtervben: május végéig összesen tizennyolc új darabot mutatnak be a két játszóhelyen.

Tavaly májusban, miután feloldották a zárlatot és több mint fél évi kényszerszünet után kinyithatott a színház, egy Szeged napi gálával köszöntötték a nézőiket, majd a szimfonikusok is több estén adtak koncertet, miközben a színház vezetése már a hamarosan induló szabadtéri játékok szervezésére összpontosított.

– Öt nagy- és öt kisszínházi bemutatón már túl vagyunk eddig, van közöttük prózai előadás, zenés darab, musical, balett és monodráma is. Kettő pedig magyarországi bemutató: A nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog és az Élet-ritmusra című előadásainkat csak nálunk láthatják a nézők.

Tavaly szeptember és december között 36 ezer néző látta az előadásokat, ez a nagyszínházban hetvenöt, a kicsiben nyolcvankét százalékos átlagos nézettséget hozott.

– Négy hónap alatt több mint száz előadást tartottunk. Ez azt jelenti, szinte nem is akadt olyan este, hogy a szegediek ne tudtak volna színházba menni. Volt mit pótolnunk, a fenntartóval, a szegedi önkormányzattal való együttműködési szerződés tíz bemutatót ír elő egy évadban. Mivel már 2020-ban sem tudtunk a járvány miatt ennek maradéktalanul megfelelni, igencsak sűrű lett a tavalyi év második fele.

Az évad slágerdarabjai Orwell 1984-e és a legnépszerűbb magyar musical, A padlás voltak, a Kisszínházban pedig nagy siker volt Martin McDonagh fekete komédiája, a Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog magyarországi bemutatója Alföldi Róbert főszereplésével és az Élet-ritmusra, Medveczky Balázs monodrámája. A Szegedi Kortárs Balett novemberi premierje és az operatársulat bemutatói is sokakat vonzottak a színházban.

– Lassan térnek csak vissza járvány után a nézők a színházba. 2018-ben, amikor átvettem a színház irányítását, rövid idő alatt jelentősen megugrott a nézőszám. Egyetlen év alatt 23 ezerrel többen jöttek be a két játszóhelyünkre, összesen több mint 124 ezren látták az előadásainkat. Ezt a felfelé ívelő folyamatot akasztotta meg a járvány. Annak, hogy most kicsit lassúnak tűnik a javulás, több oka is van. Egyrészt teljesen meg kellett változtatnunk a bérleteinket. Míg korábban tízezer gyermekbérletet adtunk el, ebben az évadban ennek a korosztálynak a járvány miatt ezt nem tudtuk megtenni. Megváltoztak a közösségbe járási szokások és ez a színházra is rányomja a bélyegét, ha úgy tetszik, még ma is sokan félnek tömegbe menni, hiszen továbbra is itt a járvány a nyakunkon. De az is sokat számít, hogy bár színesebb a kínálatunk, de ezekből csak kevesebb előadást tudunk tartani, mert a megszaporodott próbák és főpróbaidőszakok lefoglalnak bennünket. De azt érzékeljük, hogy a Szegedi Nemzeti Színház presztízse nem gyengült meg, ma is az ország szinte minden részéből érkeznek hozzánk nézők – mondta a főigazgató.

A vidéki színházak közül a szegedinek van a legnagyobb és legerősebb operatársulata. Nyolc énekessel, saját tánckarral, kórussal csaknem hetven tagot számlál a tagozat.

– Ráadásul folyamatosan erősödik a tagozat, új, fiatal operaénekeseket szerződtettünk, így a vidéki társulatok közül a legnagyobb operarepertoárt mi tudhatjuk magunkénak. Tavaly már három operabemutatót tartottunk, idén februárban pedig jön Donizetti Maria Stuarda operájának koncertszerű feldolgozása, amely Magyarországon először nálunk lesz hallható, és tavasszal lesz egy Don Giovanni bemutatónk is.

Barnák László azt is elmondta, azzal, hogy az Operaház vezetése februártól megszünteti az úgynevezett kikérők rendszerét, szinte teljesen ellehetetleníti a vidéki operajátszást, mert a legtöbb városban nincs önálló operatársulat és Szegeden sem tudnának saját erőből bármilyen operát kiállítani.

– Sajnos, ez ügyben eddig nem történt előrelépés. Az Operaház az általa korábban bejelentett műsort is megváltoztatta, pedig nekünk ehhez kellett volna igazodni. Így egyetlen út maradt, olyan operákat kell választanunk, amelyet nagyjából a saját társulatunk tagjaiból is ki tudunk állítani, miközben egyre nehezebb anyagi helyzetben kell működnie a színháznak is. A kulturális szféra dolgozóinak beígért kormányzati béremelésre például csak erre az évre látszik fedezet, senki sem tudja, mi lesz azután.

– Jellemző az itt dolgozók bérszínvonalára, hogy a garantált bérminimum megemelése több mint száz embert érint. Ez azt jelenti, hogy eddig a dolgozóink egy negyede nem keresett bruttó 260 ezer forintot. Mi pedig próbálunk mindenhol spórolni, igyekszünk például a díszleteket, jelmezeket újra hasznosítani, de a harmincöt éve felújított épületre is egyre többet kellene költenünk. Nagyon időszerű lenne egy állapotfelmérés: most a liftjeinket újítjuk fel, nemrégiben egy csővezeték tört el és eláztatta az épület egy részét.

Májusban olvadt össze a Szegedi Nemzeti Színház a Szegedi Szabadtéri Játékokkal és a REÖK-kel. A főigazgató szerint, bár az egyesülés feszített ütemben, mégis zökkenőmentesen és sikeresen lezajlott. Ezt igazolják a tavalyi, kilencvenedik évad látogatottságának adatai is. Június 24-étől augusztus 22-éig huszonnyolc előadásnapon a két játszóhelyen több mint 66 ezer néző fordult meg, miközben az állam – hosszú évek óta először – egyetlen fillérrel sem támogatta a komoly turizmust is generáló szabadtéri produkciókat a többlettámogatási keretből.

– A nyári játékok idei évadának Dóm téri programja már november eleje óta elérhető, az újszegedi szabadtéri színpad repertoárját pedig napokon belül meghirdetjük. Újdonság, hogy a ligetben a színházi előadások mellett nagykoncerteket is tervezünk az idei nyárra.

A kőszínházban pedig szeretnének visszatérni az utolsó „békeévben”, 2019-ben kialakított előadás- és bérletstruktúrához. Azaz nagyjából az új évadban is tizennégy bemutatóra számíthatnak majd a színházbarátok, amelyek között ezután is lesz próza, opera, operett, musical és balett, valamint kortárs magyar bemutatót is terveznek.

– Igyekszünk a jövőben sokkal jobban a társulatra szabni a bemutatóinkat és visszük magukkal ősztől azokat a sikerdarabokat is, amelyekre igényt tartanak a nézőink – mondta el a főigazgató.

forrás: https://szeged.hu

Erős a tempó, de élvezik

Nehezen indult az idei év a Szegedi Nemzeti Színházban, hiszen a járványhelyzet miatt a tavalyi évad kis híján teljes egészében zárt kapuk mögött, közönség nélkül telt el. Azonban, ahogy mondani szokás, mélyről szép nyerni, és a szeptemberi újranyitás óta eltelt időszakban bebizonyosodott, hogy a társulat nyerni akar és öles léptekkel száguld a cél felé.

– 2018 nyarán vettem át az intézmény vezetését. 2019 vé­­gén már azt tapasztaltuk, hogy a jegy- és bérleteladások jelentősen megugrottak, körülbelül 23 ezerrel nőtt a nézőszám. Ebbe a felfelé ívelő tendenciá­­ba rondított bele a pandémia, amely lelkileg és anyagilag is nagyon megviselte a színházat – mondta Barnák László fő­­igazgató.

Gazdag repertoár

Az újranyitáskor ritka magasra tették a lécet, ugyanis 18 bemutatót hirdettek az idei évadra.

– Eddig öt nagy- és öt kis­színházi premieren vagyunk túl, ezek közül A nagyon, na­gyon, nagyon sötét dolog és az Élet-ritmusra magyarországi bemutatók, amelyeket csak ná­­lunk láthatnak a nézők. Ezek mellett volt további öt továbbjátszásunk és négy ven­­dégprodukciónk, jelenleg pe­­dig gőzerővel készülünk a szilveszteri gálánkra. Ennek a 104 előadásnak több mint 36 ezer nézője volt – fejtette ki. Arról is beszámolt, hogy eddig az évad slágerdarabjai az 1984 és A padlás.

– Sűrű időszakon vagyunk túl, hiszen szinte min­den héten új bemutatónk volt. Persze fárasztó a tempó, de azt látom, mindenki nagyon boldog, hogy újra közönség előtt játszhatunk. Ráadásul a széles repertoárnak köszönhetően a művészek nagyon sokféle szerepben megmutathatják magukat – részletezte Barnák László.

Fókuszban az opera

– Az operatagozat is folyamatosan erősödik, új, fiatal operaénekeseket szerződtettünk, és a vidéki színházak között egyedülállóan gazdag az operarepertoárunk. Már három be­­mutatón túl vagyunk, február elején pedig jön Donizetti Maria Sturda operájának koncertszerű feldolgozása, amely hazánkban még nem volt hallható, majd tavasszal a Don Giovanni – emelte ki.

Mások mellett Vaszy Viktornak köszönhetően Szegedet az operajátszás egyik hazai fellegváraként tartják számon. Ez Barnák szerint nagy büszkeség, de nagy felelősség is egyben.

– Az évtizedek során a kö­­zönségigények átalakultak. Hogy ezt a műfajt életben tartsuk, ahhoz az kell, hogy nagyon széles választékot kí­náljunk olyan rendezőkkel, mint Göttinger Pál, Juronics Tamás, Horváth Csaba. Fontos számunkra, hogy az elő­adó-művészeti törvényben rögzített operajátszási szabály esetünkben ne csak kötelesség legyen, hanem valódi művészi misszió – magyarázta. 

Sikeres egyesülés

A tavaszi időszakban olvadt össze a Szegedi Nemzeti Színház a Szegedi Szabadtéri Játékokkal és a REÖK-kel. A főigazgató azt mondta, az egyesülés szoros ütemben, de zökkenőmentesen zajlott, amelyet a szabadtéri idei, 90. évada látogatottságának adatai is alátámasztanak.

– Annak ellenére, hogy csak májusban tudtuk meghirdetni a szabadtéri ünnepi évadát, sikeres nyarat zártunk, hiszen a 28 előadásnapon a két helyszínen több mint 66 ezer néző fordult meg. A jubileumot is si­­került méltóképp megünnepelnünk többek között plakátkiállítással és egy dokumentumfilm elkészítésével – szá­­molt be.

A szabadtéri jövő évadának Dóm téri programja már elérhető, az újszegedi szabadtéri színpad repertoárját pedig januárban hirdetik ki.

– A színházi előadások mellett nagykoncerteket is tervezünk a nyárra az újszegedi színpadra – árulte el Barnák László.

forrás: https://www.delmagyar.hu

A szegedi színház összefoglaló videója

Elmaradó előadás Szegeden

Tisztelt Nézőink!

Tájékoztatjuk Önöket, hogy a 2022. január 6-án 19 órára meghirdetett Dido és Aeneas / Négyhangú opera című bérletszünetes előadás technikai okok miatt elmarad.

A megváltott jegyek a 2022. január 5-i előadásra érvényesek vagy 2022. január 20-ig más előadásra cserélhetők a Szegedi Nemzeti Színház Stefánia 6. szám alatti jegyirodájában.

Az interneten vásárolt belépők ára a vásárláskor megadott bankszámlaszámra automatikusan visszautalásra kerül.

Megértésüket köszönjük!

forrás: https://szinhaz.szeged.hu/

Máthé Beáta és Szélpál Szilveszter a Dido/Négyhangú előadásunkról a Kossuthon

Gondolat-jel – Kossuth – december 12., vasárnap, 11:05

Ellehetetlenül a vidéki operajátszás? – a zeneigazgatók Ókovács Szilveszterrel egyeztetnének

A Magyar Állami Operaház február elsejétől megszünteti a „kikérők” rendszerét, azaz az Operában próbáló énekesek nem dolgozhatnak párhuzamosan vidéki intézményekben. A vidéki nemzeti színházak zeneigazgatói szerint ezzel ellehetetlenül a Budapesten kívüli operajátszás.

A Magyar Színházi Társaság Jó kérdés sorozata három kerekasztal-beszélgetésen járta körbe a vidéki opera-tagozatok célkitűzéseit, működésének nehézségeit. A harmadik alkalomra meghívták Ókovács Szilvesztert, a Magyar Állami Operaház főigazgatóját, aki azonban a beszélgetés napján lemondta részvételét, így a zeneigazgatók és a Coopera alapítója vett részt a diskurzuson.

– A szegedi évad első operabemutatója a Bohémélet volt. Az előző évad végén egyeztettem az énekesekkel, hogy rendkívül alacsony bérekért – a fővárosi gázsi mintegy ötödéért –, ám egy jó élményért cserébe eljöjjenek énekelni Szegedre – kezdte az elmúlt hetekben csúcsosodott problémák felvázolását Dinyés Dániel, a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója. – Az Operaház hároméves szerződéseket köt a művészeivel. Amikor kiderült, kinek mikor lesznek próbái a fővárosban, már éreztük, hogy nem lesz egyszerű az egyeztetés, de igyekeztünk alkalmazkodni. Ám a premier előtt két héttel jelezték, hogy az egyik énekes nem jön a próbákra. Beszéltem az Opera titkárságával, ahol

közölték, hogy a főigazgató utasítása értelmében ezentúl nem engednek ki senkit a próbaidőszak alatt, hiába adta be a kikérőt.

Ez szuper, csakhogy nekik Szegeden éppúgy élő produkciós szerződéseik voltak, mint az Operaházban.

Jeleztem, hogy így veszélybe kerül a szegedi produkció. Öt vidéki színház zeneigazgatójával egyetértésben e-mailben kezdeményeztünk megbeszélést Ókovács Szilveszterrel, a megkeresésre azonban semmilyen válasz nem érkezett.

Miután az énekeseim eltűntek a próbákról, megoldást kellett találnom a helyzetre.

Így megkerestem a vidéki nemzeti színházak igazgatóit, akik készséggel támogatták az egyeztetést az Opera főigazgatójával. Mindenki azonnal megértette, hogy ez egy ügy, amelyre megoldást kell találni, különben mindannyiunknak nehézséget okoz. Egyeztetést kezdeményeztek Ókovács Szilveszterrel. Az ott elhangzottakról csak az igazgatók beszámolója alapján tudok számot adni, de a lényeg az volt, hogy az Opera segítőkészségéről biztosította a vezetőket. A Bohéméletet így be tudtuk mutatni, és az utolsó két hétre a titkársággal egyeztettük az énekeseket. (Magasiskolája volt az együttmőködésnek, amit ott tapasztaltam.) Később személyesen átbeszéltük az évad hátralévő részének egyeztetését a művészeti vezetővel és a művészeti titkárral, és úgy tűnt: egyezségre jutottunk. Egy-két héttel később azonban az Operában dolgozó énekeseknek küldött főigazgatói levél már más iránymutatást tartalmazott, ahogyan Ókovács Szilveszter Origón megjelent válaszlevele is.

Silló István, a Győri Nemzeti Színház zeneigazgatója megjegyezte: az ígért kompromisszum helyett azonban kiderült, február elsején megszűnik a „kikérő” rendszere az Operaházban. – Ez azt jelenti, hogy a próbaidőszakban egyetlen énekes sem dolgozhat másutt. December elsejére ígérte Ókovács Szilveszter, hogy az énekesek megtudják az évad hátralévő részére szóló próba-beosztásukat, és miután ez megérkezett, elkezdtük átnézni a vidéki előadásainkat. A debreceni Bánk bán előadás táblázatában pirossal van bejelölve az énekesek egy része, akikről nem tudjuk: el tudnak-e jönni, mert

jelen állás szerint reggel tíztől este tízig zenei próbájuk van az Operában, ami nyilvánvalóan nonszensz.

Vadász Dániel, a Coopera alapítója hangsúlyozta: ha nem tudnak az Operaházzal szerződéses viszonyban lévő énekesekkel dolgozni, akkor vidéken lehetetlen operát játszani.

– Magyarországon mintegy 160 aktív énekes van, akik közül több mint 140-en szerződéses viszonyban állnak az Operával. Ez olyasmi, mintha egy fővárosi kórház leszerződtetné az ország összes aneszteziológusát, és azt mondaná, hogy itt remekül végezzük a munkánkat. Csakhogy ágazatban kell gondolkodni. Az elmúlt években látható tendencia, hogy egyre több bemutatót tartanak az Operában, amihez egyre több énekesre van szükség, akik – vállalkozói szerződéssel bár, de mégiscsak – az intézményhez vannak kötve.

A probléma a kikérő intézményének felfüggesztése.

Az Origón Ókovács Szilveszter – a saját szemszögéből teljesen érthető módon – azzal érvelt, hogy ezek az énekesek közben az Operában dolgoznak, próbáik, előadásaik vannak. Ez korábban is így volt, és mindenki tiszteletben tartotta az egyeztetéseknél az Opera elsőbbségét, hiszen karakterénél, méreténél fogva kiemelt kulturális intézmény.

A rövidtávú célunk, hogy egyeztetések történjenek a vidéki operatagozatokkal. Ha az Opera burkolt és kevésbé burkolt fenyegetésekkel igyekszik magához kötni az énekeseket, akkor a vidéki operajátszás ellehetetlenül. A Coopera produkciói már nem kettő vagy három, hanem öt szereposztással futnak.

Vadász Dániel felidézte Ókovács Szilveszter 2018-as nyilatkozatát, amely szerint a Bachtrack nyilvántartása alapján 65-70 előadás címmel a Magyar Állami Operaház a világ legtöbbet játszó operaháza. – És bár szerintem a világ vezető operaházainál nem a mennyiségi tényező a legfontosabb, jól mutatja, hogy miért lett nehezebb az egyeztetés az elmúlt években.

Silló István szerint méltányolható érv az Operaház főigazgatójának felvetése, hogy az énekesek ne vállalják túl magukat, hiszen az veszélyezteti a szakmai színvonalat. Azonban megjegyezte: az Operában a Hoffmann meséi bemutatójának napján az egyik főszerepet játszó énekes délelőtt egy másik előadás főszerepét énekelte az intézményben, így láthatóan az Opera sem ügyel erre.

Somogyi-Tóth Dániel, Debrecen város főzeneigazgatóója szerint a legfőbb kérdés, hogy Ókovács Szilveszternek van-e víziója a vidéki operajátszásról, annak fejlesztéséről. – Mi a koncepció? Ez számomra nem derült ki a hivatkozott cikkből. A vidék hagyományosan biztosította az utánpótlásnevelést. Jó-e, ha elzárjuk ezeket a csapokat? A vidéken induló énekesek tehetségét a fővárosi Operaház is tudja hasznosítani.

Dinyés Dániel hangsúlyozta: egyetlen vidéki színházigazgató vagy zeneigazgató sem ismeri azt a tanulmányt, amelyre Ókovács Szilveszter hivatkozott és amely alapján – az írása értelmében – jövőre pántlikázott forrás érkezik a vidéki operajátszásnak. –

Állítólag az állítólag létező tanulmány alapján kapunk pénzt, amit állítólag arra kell költenünk, ami az egyikünk által sem ismert javaslatban van.

– Debrecenben, Szegeden, Miskolcon, Győrben és Pécsen is más koncepcióval lehetne elérni az operajátszás fejlesztését, egyedi stratégiákra van szükség – tette hozzá Silló István. – Ahol meg Ókovács Szilveszter szerint se zenekar, se árok, ott pláne másra van szükség. Nincs bennem hiúság és sértettség. A mi célunk hosszútávon egy működő, jó konstrukció kialakítása. Egészen biztos, hogy Ókovács Szilveszter mindent jobban tud az operáról, mint én, kivéve, hogy mi a helyzet Győrben. Mert azt viszont én tudom jobban.

„… Vidéki színházainkban se árok, se technika, de méretes zenekar, színpad, végképp méretes énekkar sem áll rendelkezésre ahhoz, hogy kompromisszummentesen (erről még később!) legyen megszólaltatható a mindenkor érthetően ambiciózus vezetők által oly szívesen álmodott operai törzsanyag” – fogalmazott Ókovács Szilveszter az említett nyilvános levelében.

Somogyi-Tóth Dániel megjegyezte: – Nem értjük, hogyan írhatta le Ókovács Szilveszter ezt a mondatot. Amíg nincs egy komoly, átgondolt koncepció, addig bármilyen plusz forrás ránk szakadhat, önmagában nem jelent megoldást, sőt még zavart is okozhat a rendszerben. A hangzatos mondatok helyett komoly hetekig, hónapokig tartó munkára lenne szükség. Számba kellene venni a vidéken működő operatagozatok kapacitásait, a fejlesztés lehetséges útjait, megvizsgálni, melyik intézmény hogyan viszonyul az Opera kétségtelen zászlóshajó mivoltához.

Cser Ádám, a Miskolci Nemzeti Színház zeneigazgatója szerint az említett egyeztetési nehézségeken túl a vidéki színházak komoly anyagi nehézségekkel küzdenek. – Ha a főszerepre meghívott énekes megkapná csaknem azt a gázsit, amit az Operaházban szokott, attól még egy hegedűs vagy kórustag ugyanúgy nettó 140 ezer forintért dolgozna. Előszeretettel emlegetjük a lelkesedést, hivatástudatot, de az itt dolgozók közül sokan egyszerűen beleragadnak ebbe a helyzetbe, és senki nem kínál számukra megoldási lehetőséget.

Vidéken az operatagozatok a nemzeti színházak részeként működnek, tehát átgondolt elképzelés kell a pénzosztáshoz. Olyan nincs, hogy a zenészek bérét megemeljük, a tánckar meg éhen hal. Mi érthető módon az operajátszásról beszélünk elsősorban, mégis megkapirgálunk valamit, ami számos problémát hoz felszínre – tette hozzá.

Fontos lenne, hogy komolyan vegyék: baj van.

Múlt héten egy vidéki város zenekarát vezényeltem, ahol a zenészek azt mondták, ők jó helyzetben vannak, mert a minimálbéren felül van spielgeld. Kérdeztem: mennyi? Kiderült, hogy koncertenként 1500 forint bruttó. Valahogy nincsenek ezek számszerűsítve. A múltkori beszélgetésen már említettem az áruházi dolgozók kezdő fizetését viszonyítási pontként, hiszen ott egy nap alatt be lehet tanulni. De hegedűs vagy operaénekes senki nem lesz egy nap alatt. Arról is elfeledkezünk, hogy egy friss diplomás énekes nem állhat azonnal be egy előadásba, mert ledobja őt a színpad. Ez nem azért van, mert nem elég jó, hanem mert ezt a szakmát nem lehet egyik percről a másikra megtanulni; tehetség, elszántság, gyakorlás kell hozzá. A figyelő megértés szándéka hiányzik ebből az egészből.

Vadász Dániel úgy fogalmazott: kimondottan aggályosnak érezzük, hogy a cikkben kínált megoldóképletek azt a benyomást keltik, hogy a cikk szerzője nincs tisztában azzal, mi jelenthet valós megoldást a vidéki együtteseknek.

Ókovács Szilveszter javaslatairól szólva elmondták: remek ötlet a a vidéki és határon túli magyar operaelőadásokat felvonultató Primavera fesztivál felújítása, ám előbb az égető problémákra kellene megoldást találni. A főigazgató felajánlotta, hogy „a társulatok az Opera hatalmas repertoárjából, az adott évadban nem játszó produkciók közül választhatnak, és egy-egy szettet (díszlet, jelmez, kellék, 100-200 milliós érték) elvihetnek díjmentesen, plusz játékmester és asszisztens is segíti az adott rendezés betanulását.”

Cser Ádám megjegyezte: mindig izgalmas kihívás új alkotói folyamatokat létrehozni, ráadásul a művészek minden bemutató tapasztalatával gyarapszanak. – A díszlet átalakítása körülbelül annyiba kerülne, mint amennyi összesen egy produkció díszletének létrehozására adatik vidéken, így ennek nem sok értelmét látom. Az említett száz-kétszáz milliós értékű díszletet a rendelkezésünkre álló másfél millió forintból méretre fűrészelni nem tűnik hatékony megoldásnak. Ez senkinek sem éri meg.

Dinyés Dániel hozzáfűzte: – Szegeden jóformán nulla forintból próbálunk operaéletet szervezni, augusztusban még úgy tűnt: egy fillérünk sem lesz. 447 millió forintra pályázott összességében a színház, amiből nyolcmillió forintot kapott meg. Az opera-tagozatnak nem jutott, így

mondtam Göttinger Pálnak, hogy egy garbóbban három léccel eljátsszuk majd a Bohéméletet.

Amikor elindult a bérlet- és jegyértékesítés, két nap alatt 25 millió forint folyt be a színházba. Barnák László igazgató azt javasolta: felezzük el az első két bemutató között, az operatagozatnak jut több mint tízmillió forint. Ebben benne volt a díszlet, a jelmez, a színpadi zenészek és a gyerekkórus költsége is. A Dido és Aeneast és a Négyhangú operát pedig egymillió forintból állítottuk színpadra.

Juronics Tamás, a Szegedi Kortárs Balett művészeti vezetője hozzászólásában úgy vélte: érthetetlen a fővárosi és vidéki operajátszás közötti szakadék. – A vidéki operák a létükért küzdenek miközben dől a lé az Operaházba, és ott ehhez társuló arroganciával kezelik a kérdést – vélte.

Dinyés Dániel a Papagenón közölt cikksorozatában összegezte a vízióit.

– Azt szeretném, ha erről elindulna egy vita. Számomra az a fontos, hogy beszéljünk a leírtakról, és végre valaki tegyen le valamit az asztalra, ami alapján el lehet indulni.

Vadász Dániel javasolta, hogy a vidéki operatársulatok vezetői hívják egyeztetésre az Operaház főigazgatóját, és hívják vissza a Nemzeti Kulturális Tanács által tárgyalt anyagot, hogy egy konszenzusos tervezet kerülhessen eléjük.

Silló István zárásként hangsúlyozta: Ókovács Szilveszter pántlikázott pénzekről ír, ami nagy valószínűséggel közpénzt jelent. – A közpénzzel felelősséggel kell gazdálkodni, és kérem őt, hogy ne hozzon engem olyan helyzetbe, hogy erre ne legyen kellő időm és lehetőségem.

forrás: https://kultura.hu/

„Szerencsére ők győztek” - Dinyés Dániel karmester, zeneszerző

A Szegedi Nemzeti Színház zenei vezetőjével nyelvről, dalokról, zenei képzésről és zenei ízlésről beszéltünk, s az is kiderült, hogy mi a különbség az operaélet és az operajátszás között.

Magyar Narancs: Feleségeddel, Kolonits Klárával dalesteket szoktatok adni. A dal műfaja nálunk nem nagyon népszerű, vajon miért?

Dinyés Dániel: A nyelv miatt. A dal nagyon intim zenei műfaj, rendkívül fontos, hogy minden szót és pontosvesszőt megértsünk belőle. Márpedig mi itthon nem tudunk annyira se németül, se franciául, se oroszul, hogy mélységében értsük a dalirodalom főbb szerzőit. Lehet azt mondani, hogy az emberek a dallamért, a zenéért hallgatnak meg Schubert- vagy Grieg-dalokat, de a dal lényege, hogy minden egyes hangsúlynál, szónál érezzük, hogy a dalköltő hozzánk beszél. Anyanyelvi szintű nyelvismeret nélkül a dalok lényegének 80 százaléka elvész. A dalok a szalonkultúrához tartoztak, az pedig mára eltűnt. Egy operában, ha nem is mindig értjük a szöveget, a drámai szituációból felfogjuk, hogy miről van szó. Bécsben egy sor előadóterem éppen dalestekre készült, a dal nekik olyannyira alapvető műfaj, mint nekünk a népdal.

MN: Amikor két zenész, egy zongorista és egy énekes közösen próbál, döntéseket kell hozni. Nálatok ki mit ad ebbe bele?

DD: Klárival az a csodálatos, hogy semmit nem kell megbeszélnünk, tudjuk, mire gondol a másik. Sosem vitáztunk, kivéve a Rizikó nevű játékban, ahol szerinte én helytelenül taktikáztam, de zenében soha nincs vita. És a legcsodálatosabb számunkra, hogy soha semmit nem adtunk elő kétszer ugyanúgy, miközben minden úgy tűnik, mintha minden apró részlet nagyon be lenne gyakorolva. De hát ez a két test–egy lélek csodája.

MN: Nemcsak zeneszerző és karmester, hanem színházi zenész is vagy. Mit gondolsz arról a jelenségről, hogy ha az operaszínpadon megjelenik egy televízió, az már „modernnek”, a rizsporos parókás Mozart-előadás pedig „hagyományosnak” minősül, miközben a lényeg nem ebben keresendő.

DD: A jelenséget ismerem, de nem feladatom foglalkozni vele. Göttinger Pál rendezővel megcsináltuk a Dido és Aeneast teljes barokk kiállításban, Tom Johnson 4 hangú operáját meg farmer-pólóban. A kettő tökéletesen megfért egymás mellett egy estén; egyetlen kérdés az, hogy a darab mondanivalóját mi szolgálja jobban.

MN: A zene érintetlen maradt?

DD: Igen. Én utálom, ha a zenébe belenyúlnak, mert az az alapanyag, amit interpretálni szeretnénk: ha abba is belenyúlunk, akkor az már egy másik alapanyaggá válik. A modern meg hagyományos szembeállítása, különösen külsődleges elemek alapján teljesen fölösleges. A közönség túlnyomó része számára úgyis az a lényeg, hogy át tudja-e élni a darabot vagy nem. Én is írtam már egy cikksorozatot az operaélet és az operajátszás különbségéről. Az az operaélet, amikor egy Mozart, Verdi, Wagner vagy Rossini léptékű zseni új és új darabokat ír, és a közönség azért megy az operába, mert ezeket látni akarja. Ami most történik, az operajátszás, ami vagy arról szól, hogy milyen volt a modernizált rendezői felfogás és üzenet egy régi szerző régi operájának régi problémáival kapcsolatban, vagy arról, hogy az énekesnő aznap este hogyan énekelte a szerepét, mennyire volt tökéletes zeneileg, és hogy „eredeti”, korabeli-e a jelmeze. Egyik irány sem a darabról, hanem az előadás mikéntjéről szól. Ha operaéletet szeretnénk, akkor nem a Traviatába kellene beoltani a Black Lives Matter témáját, hanem megbízni egy szerzőt, hogy írjon egy operát a Black Lives Matterről. A mai problémákra most a musical reagál, az opera műfaja nem akart eléggé lépést tartani a társadalommal. A művészet – ahogy Kertész Imre tömören mondta – nem lehetett ugyanaz Auschwitz után, mint előtte volt. Elvesztette a direkt kapcsolatot az emberekkel, mert amíg az alkotó művészet a feldolgozhatatlan feldolgozásával volt elfoglalva, addig a társadalom igénye a minél gyorsabb felejtés volt.

MN: Azért az irodalom és a képzőművészet folyamatosan megújul.

DD: A zene is, csak a rá irányuló szempár mára kevesebb.

MN: A különböző tévécsatornákon és elektronikus utakon szinte ömlik ránk az egész világ „operajátszása”, a magyar közönség is tájékozódhat mindenről. Te szoktál nézni operákat?

DD: Képernyőn szinte sosem; nehezen veszem rá magam, hogy bármilyen művi módon, közvetve szembesüljek színházi előadásokkal. Nagyon jó, hogy rengeteg felvétel készül, de gyakorlatból mondom, hogy az élő élményhez képest mindegyik hazugság. Olyanokat hallgatok vagy nézek csak meg, akiket nem volt esélyem élőben látni, mert meghaltak, mielőtt én hozzájuk jutottam volna. Megszállott híve vagyok az élő előadásnak, rengeteget utazom miattuk, főleg Bécsbe. De nemrégiben láttuk például Franciaországban Poulenc Karmelitákját, és rájöttem, hogy az egy egészen más opera, mint ahogyan eddig ismertem, hiszen ha francia zenészek és énekesek adják elő, akkor a zenei súlyrendszer is anyanyelvi szinten lesz. Valószínűleg ezt érzik a külföldiek, amikor mi Bartókot játszunk. Minden le van írva a kottába, de Bartók a magyar nyelvből építkezik, amit más nemigen ismer. Egyébként CD-ken is jóformán csak a régieket hallgatom.

MN: Érdekes, hogy ezt több fiatal muzsikus is mondja.

DD: Igen, mert olyan zenélési metódust képviselnek, amely má­ra sajnos teljesen elveszett. Azoknak még volt ízük, volt bennük élet, Schnabel, Thibaud, Capet Quartet, ilyen ma már nincs, csak agyonglancolt, jéghideg játék.

MN: A Zeneakadémián zeneszerzést tanultál, a tanárod Vidovszky László volt. Mit tanultál tőle?

DD: Nagyon nagy tudású zeneszerző, de éppoly rossz pedagógus. Ez annál is dühítőbb volt, mert látszott, mit adhatna át. De a konkrét problémáinkra sosem tudott reagálni. Engem több évre megbénított az első félévi értékelésével, pedig gondolom, a jó szándék vezette. De onnantól kezdve évekig semmi értelmeset nem tudtam leírni, mert tele voltam kétségekkel, önbizalomhiánnyal.

MN: Azt mondtad, a zeneszerzés-oktatás túl elméleti volt.

DD: Igen, miközben arra lett volna szükségem, hogy ha elakadok egy darabban, valaki azt mondja, akkor próbáld ki így, vagy próbáld ki amúgy. Hogy megtanítsanak a ritmikai vagy formai lehetőségekre a saját darabomon keresztül, de ez nem történt meg.

MN: És az operatanszak, ahol szintén volt dolgod kísérőként, milyen oktatást nyújt?

DD: Az sem nevel eléggé az életre, nem tanítják meg a színházi szakmát. Hogyan kell megtanulni egy szerepet, hogy a végére ne fáradj el, hogyan működj a színpadon a többiek partnereként. Még amikor Kovalik Balázs vezette, akkor is jól nyomon követhető volt, hogy az ő rendezé­sei­ben ragyogtak a tanítványok, ám amikor belekerültek az operajátszás hétköznapjaiba, akkor mindenki beszürkült, mert avval már nem nagyon tudtak mit kezdeni. Később derült ki fokozatosan az ő számukra is, hogy hogyan is kell működni „egyéb”, Kovalik-mentes szituációkban. De ez majdnem egy évtizedükbe került.

MN: Az operák cselekménye sokszor semmitmondó, vagy idejétmúltnak tűnhet, mert kit érdekel ma már a szüzesség vagy a házastársi hűség mint fő erény. Hogyan lehet mégis átélhetővé tenni e műveket?

DD: Mélységesen nem értek egyet azzal, hogy az operák cselekménye sokszor semmitmondó vagy idejétmúlt lenne. Ha lényegtelenek lennének, nem lennének repertoáron a mai napig. Az emberi természet nem változott az idők során, így ezeknek a dolgoknak a fontossága sem.

MN: Ma az operákat gyakorlatilag mindig eredeti nyelven adják elő, és a megértést megkönnyítendő, kivetítik a magyar szöveget. Ezt helyesled, vagy inkább eltekintenél ettől?

DD: Én eleve nem vagyok feltétlen híve az eredeti nyelven játszásnak. Ezzel a véleményemmel minden ószövetségi átkot magamra szoktam vonni. Szerintem többet használnánk az operajátszás ügyé­nek, ha itthon is a Staats­oper/Volksoper mintára magyarul és eredeti nyelven is, legalább fele-fele arányban játszanánk. A mai fiatal, aki ha valamilyen idegen nyelven, akkor általában csak angolul hajlandó megszólalni, nem fogja megszeretni az operát németül, olaszul, franciául. A feliratokat nem szeretem, mert azt olvasgatva lemaradunk a színpadi történésről. A bécsi Staatsoperben egy időben volt olyan megoldás, hogy az előttem levő szék támláján futott a kívánt nyelvű szöveg.

MN: Az is eltereli a figyelmet…

DD: De kisebb mértékben. Szerintem sokkal többet tennénk a közönségért a magyar szöveg visszavezetésével. Jobban szolgálná a zeneszerző szándékát, ha jó magyar fordításban énekelnék az operákat, mert úgy egyszerre jönne át a szövegbeli és a zenei információ. De természetesen azoknak, akik már ismerik az adott darabot, azaz nem első körös operába járók, azoknak eredeti nyelven adjuk elő. De tegyük hozzá, nem én vagyok „a” közönség. Nekem, nagyon kevés kivétellel, folyton az jár az eszemben, miközben színházban ülök, hogy mit, hogyan lehetne jobban csinálni. Egyébként én anglomán vagyok, rengeteget jártunk ott színházba, és mindig azon gondolkoztam, miért nem tudjuk mi is úgy csinálni, mint ők.

MN: És miért?

DD: Ez bonyolult kérdés, de alapvetően a hozzáállásban van a különbség. Minden fejben dől el. Például a zenei hangosításban ők pontosan ugyanazokat a berendezéseket használják, mint mi, csak a gondolkodásuk teljesen más, azért szól sokkal jobban és sokkal természetesebben a hangosított zene náluk.

MN: Zeneszerzőként melyik műfaj áll hozzád közel?

DD: Nincs nagyon ilyen, mert nem szoktam csak úgy magamnak zenét szerezni. Elenyészően ritka, ha nem megrendelésre dolgozom. De az biztos, hogy iszonyúan szeretnék operát írni.

MN: És nem írsz?

DD: Négy-öt operaterv mindig van a fejemben. Ehhez az kellene, hogy két évig ne foglalkozzak mással, és valaki eltartson. Ráadásul ez egy librettista számára is majdnem ugyanannyi befektetés, mint a zeneszerzőnek. Legszívesebben úgy dolgoznék, mint Puccini, akinek ott volt egy Illica, aki leírta a történetet, struktúrát, dramaturgiát, és ott volt egy Giacosa is, aki aztán megverselte.

MN: Te korrepetitor is voltál, vagyis te tanítottad be az énekeseknek a szerepet.

DD: Én vagyok az a kivétel, aki végigjárta a szamárlétrát, és ezt még szerette is csinálni. A korrepetálásban az az izgalmas, hogy minden énekes más, ezért az ária megoldóképletei is mások lesznek, aszerint, kinek mi a legjobb. Akkor végezted jól a dolgodat, ha a végeredmény felhangzásakor a produkcióban nem a véleményed van benne, hanem a tudásod.

MN: Mi volt, ha a karmesternek más elképzelései voltak?

DD: Ez a szakma a kompromisszumokról szól.

MN: Karmesterként főképp operákat vezényelsz?

DD: Igen, de szimfonikus zenét vagy éppen musicalt is. Három évig voltam az Operettszínház karmestere, és imádtam operettet vezényelni. A karmesteri mesterség szempontjából az operett a legjobb iskola, sokszor sokkal nehezebb, mint az opera.

MN: Rugalmasabbnak kell lenni, mert pörgősebb a műfaj?

DD: Igen. Az általam nagyra tartott karmesterek pályája mindig operettek vezénylésével kezdődött.

MN: A kortárs zenével kapcsolatos kérdésre sok muzsikus azt válaszolja, hogy csak jó zene van meg rossz zene, mindegy, mikor írták. De azért úgy tűnik, a kortárs zenében ezt nehezebb megállapítani. Te tudod, hogy mi a jó kortárs zene?

DD: Azt senki nem tudja. Azt tudom, hogy engem mi érdekel, de hogy kinek mi a jó…? Ismered Haydn mondását: „Ha egyetlen ember arcáról sikerült letörölnöm a könnyet, már megérte.” Hatással van, vagy nincs hatással? Ha idegesít, az is egy hatás – én a mai napig harcolok Sosztakovics zenéjével, hogy megértsem. Ugyanígy voltam régen Prokofjevvel és Csajkovszkijjal, és ez mára gyökeresen megváltozott, szerencsére ők nyertek. De ugyanígy vagyok sok korai Bartók-darabbal, amelyekről mindenki azt mondja, hogy zseniális darabok, én meg azt, hogy nem, azok egy zseniális ember korai darabjai. Teli vannak zseniális részletekkel, de ugyanannyi sutasággal is. Nem teszünk jót semmilyen darabbal, ha azt állítjuk róla, hogy tökéletes, mert akkor azt a lehetőséget szedjük ki a képletből, hogy előadóként ott segítsünk, ahol a darabnak szüksége van rá. Sem embernek, sem alkotásnak nem tesz jót a feltétel nélküli ájulat.

forrás: https://magyarnarancs.hu

„Megtaláltam a helyem” - BESZÉLGETÉS HORÁK RENÁTA OPERAÉNEKESSEL

Musetta a Bohéméletben, Belinda a Dido és Aeneas, valamint a Szoprán a Négyhangú opera előadásain – Horák Renátát három teljesen különböző stílusú szerepben is hallgatja mostanában a közönség a Szegedi Nemzeti Színház friss opera-produkcióiban. A Vajdaságból indult kétgyermekes anyuka közben aerobik edző is, valamint híresen jól süt és főz.

– Egymás után jöttek az operapremierek, három szerepet is énekel, hogy bírta ezt a tempót?

– Csak Bohémélet volt a teljesen új produkció, a Dido és Aeneast és a Négyhangú operát már az előző évadban próbáltuk, de a pandémia miatt végül nem tudtuk már megtartani a premiert. Musetta szerepének először nagyon örültem, majd amikor kicsit elbizonytalanodtam a próbaidőszakban amiatt, hogy hogyan lehet jól megoldani ezt az összetett figurát, akkor már egy ideig kevésbé lelkesedtem. Magabiztos legyen, de ne tűnjön kényesnek, beképzeltnek. Legyen kacér, de ne legyen közönséges. A jelmeztervező eléggé feltűnő, szexi ruhát talált ki a figurának. A gesztusokkal és a játékkal igyekeztem nem rátenni még egy lapáttal. Szerettem volna, ha nem csak a végén, hanem már a második felvonásban is kiderül, hogy Musetta igazából egy jószívű, jóakaratú nő, még akkor is, ha közben Marcellnek leordítja a fejét és állandóan veszekednek. Ezek a kettős játékok mindig nehezek. Rendszerint bele is bonyolódok. Mindig szeretnék jobban is megismerni egy-egy szerepet, mint amennyi a szövegkönyvből kiderül róla.

– A nagy elődök közül ki a kedvence Musetta szerepében?

– Sok jó hangfelvételt meghallgattam, de videókat direkt nem néztem. Musetta szerepében szerintem nem szépnek kell lenni elsősorban, sokkal fontosabb a nőiesség, a kisugárzás. Az egyik próba előtt felhívtam Vajda Júliát, aki korábban sikerrel játszotta a szerepet, hogy segítsen Musetta cipőjének útját kideríteni, mert nekem nem sikerült. A második felvonásban elviszi ugyanis az öreg hódolója. De akkor ez azt jelenti, hogy nagykabátban és mezítláb kellene tovább játszanom? Régen a megmaradt cipővel egy lábon „bicegve” játszották tovább. Különben az utolsó felvonásból kiindulva én jóindulatú és érzékeny nőként szeretem életre kelteni, nem gondolom, hogy attól lesz hiteles a figura, ha pirosra festem a körmöm és a szám.

– Barokk operát nemigen játszik a társulat, mi volt a legnagyobb kihívás a Dido és Aeneas Belindájaként?

– Az egyetemen énekeltem utoljára barokk operát, de ott is csak áriákat, ezért nagyon örültem a Purcell-darabnak. Szeretem a barokk zenekari hangzást és az éneklés díszítettségét, könnyedségét is. Nem biztos, hogy mindenki mindent tökéletesen el tud énekelni, mert hiszek abban, hogy nem véletlenül vannak kifejezetten barokk énekesek. Mindenesetre jó, hogy elővettük, bemutattuk és megpróbáltunk felnőni a feladathoz. Szerencsés választás volt épp a kortárs Négyhangú operát választani mellé.

– A komponista, Tom Johnson egyszer azt nyilatkozta, eredetileg nem is operaparódiának szánta, világszerte mégis úgy vált sikerré a darabja.

– Még a főpróbahéten sem állt be teljesen, hogy a Szoprán szerepében pontosan mit lenne érdemes játszanom. Egyik nap a hisztis, másnap a cserfes, vidám, de nem túl okos, majd a nagyon visszafogott, sértődött, nagy terheket cipelő Szopránt igyekeztem eljátszani. Még a gonoszt is kipróbáltam. Nagy élmény volt. Azt hiszem, ebben a modern operában találtam meg eddig legjobban önmagam, mert sokkal nagyobb szabadságot kaptam ebben a szerepben, mint a korábbiakban. Annak ellenére, hogy négy hangból áll, nagyon nehéz volt a zenei anyagot memorizálni, mert nincsenek széles, nagy dallamok, amik segítenének. Számolni kellett a szüneteket, tiszta matematika az egész, agy kell hozzá!

– Milyen feladatok várják még ebben az évadban?

– Büchner drámájából, a Leonce és Lénából készült új musicalben megkaptam Rosetta szerepét. Kicsit dzsesszes zene, prózát is kell majd mondanom, amire az operettekben is volt már példa. Utána a Don Giovanni bemutatójára készülünk, amiben Donna Elvira szerepét éneklem majd.

– Korábban sikert aratott egy másik Mozart-produkcióban is: Fiordiligi szerepét énekelte a kisszínházi Cosi fan tutte-előadásokon.

– Régóta szerettem volna a nevezetes Come scoglio-áriát elénekelni. A mesterem, Bátori Éva, aki Fiordiligi és Donna Elvira szerepét is alakította korábban, sokat segített a felkészülésben.

– Gyakorló művészként is fontos, hogy énektanárhoz járjon?

– Nem úgy fontos, mint a konziban, hogy hetente háromszor legyen énekórám. Annak, aki már a pályán van, fut egy sínen, kialakult már egyfajta művészi ízlése, amit szeretne megvalósítani, az is elég, ha van valaki, aki külső fülként kéthetente meghallgatja, és korrigálja, ha picit letér az útról. Emberileg is közel kell, hogy álljon hozzám, mert maximálisan bíznom kell abban, amit mond. Bátori Éva semmit sem akar az énekesre ráerőszakolni, mindenkinek igyekszik megtalálni a személyre szabott megoldásokat. Sokszor kipróbálunk öt-tízfélét is, mert alkattól, arcberendezéstől is függ, kinek melyik válik be végül. Éva a lelkem is simogatja, amire szükségem is van, mert sokan határozott, erős nőnek tartanak, akinek nem is kell foglalkozni a lelkével. Legalább egy valaki foglalkozzon azzal is!

– A színházi feladatok mellett marad ideje a családjára is?

– Az a szerencse, hogy egyre könnyebb a dolgom, mert a tizenegy éves lányom, Luca az idősebb, és manapság már sokszor ő gardírozza Botondot, a kilencéves öccsét. Luca nagyon szófogadó, szabálykövető kislány, százszázalékosan meg lehet bízni benne, segít nevelgetni az öccsét. Úgy nőttek fel, hogy esténként, hétvégenként, néha még ünnepnapokon is apa és anya a színházban dolgozott, nénik, barátnők vigyáztak rájuk. A szüleim a Vajdaságban élnek, ők nem tudtak ebben segíteni. Mindig a főpróbahét a legnehezebb, amikor készülök egy szerepre, mert olyankor teljesen elmerülök a figurában. Szólnak a gyerekek hozzám, én pedig épp azon gondolkodom, hogy mi történt az előző próbán, Musetta kacagását aznap honnan indítsam majd.

– Miben segít, hogy aerobikozik?

– Az állóképesség erősítése révén a színpadi munkában is segít, de azért vigyáznom is kell, mert ha az aerobik órán túl hangosan buzdítom a vendégeket, akkor utána kicsit nehezebb énekelni. A színházi stresszt viszont könnyebb levezetni ütésekkel, rúgásokkal az aerobik órán. Nyolc éve kezdtem aerobikozni, három éve dolgozom edzőként is. A Figaro házassága veszekedős duettje után vettem észre, hogy milyen sokat jelent állóképesség tekintetében, hogy a veszekedés után vettem egy nagy levegőt, gyorsan rendeződött a pulzusom, és könnyedén énekeltem tovább, miközben fiú kollégáim sokáig csak levegő után kapkodtak. Kicsit hiú is vagyok, és úgy gondolom, ma már az operaénekeseknél is fontos elvárás a színészi játék és a megfelelő színpadi megjelenés. Ebben is segít az aerobik.

– Maradt olyan szerepálma, amit még nem volt lehetősége elénekelni?

– Igen, és sajnos soha nem is lesz rá lehetőségem: ez Amneris szerepe az Aidából. Olyan erő lakozik abban a nőben, amit jó lett volna egyszer megmutatni. Ehhez azonban mezzoszopránnak kellene lennem. Különben nem vagyok szerepálmokon gondolkodó céltudatos énekes. Nekem az éneklésem kívül is annyi minden fontos még az életben. A családom, az aerobik, imádok sütni-főzni, barátokkal jókat beszélgetni, ezekre rengeteg idő kell. Amit hoz az élet, azt örömmel elfogadom. A kis szerepeknek is tudok örülni, de ha a karban kell énekelnem, akkor beállok a csapatba, és csinálom. Megtaláltam a helyem a szegedi színházban.

– Mennyire nehezítette meg a családja életét, hogy a férje, Toronykőy Attila rendező az Operaházhoz szerződött, és így már Budapesten dolgozik?

– A gyerekek szempontjából a sok különóra és a sport miatt nehéz, mert elég sokat kell hozni-vinni őket, de besegítenek a barátnőim is. Ugyanakkor örülök is neki, mert Attila az Operaházban szakmai szempontból jobban kiteljesedhet, ezért ezt az áldozatot vállalnia kellett a családnak. Persze mindig akkor romlik el az autó, a mosógép, és akkor van csőtörés, amikor elmegy.

– A gyerekek meg szokták nézni a színházban?

– Igen, rendszeresen! A Bohéméletben is láttak. Már meg sem kottyan nekik egy egész estés opera, mert kicsi koruk óta járnak színházba. Otthon is hallják, amikor gyakorolok. Attila is sokat hallgat operát, különösen amikor felkészül egy-egy előadásra. A fiamnak nemrég énekórára gyerekdalokat kellett vinnie, és elkezdett otthon operaénekes módjára gyakorolni.

– Lehet, hogy követi majd a pályán?

– Nem tudom, még az is lehet. Tiltani biztosan nem fogom. Bár semmi közük nem volt a színházhoz, az operához, a szüleim annak idején mégis rögtön mellém álltak, támogattak, amikor eldöntöttem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni.

Hollósi Zsolt

forrás: http://tiszatajonline.hu

Két egyfelvonásos – 3 ülésben

BAROKK ALKOTÁS ÉS KORTÁRS OPERATRÉFA A SZEGEDI KISSZÍNHÁZBAN

Két hét telt csak el a Szegedi Nemzeti Színház két operabemutatója között, a maszkviselés a nézők körében azonban duplájára nőtt. A Dido és Aeneas és a Négyhangú opera premierjén a közönség többsége fontosnak tartotta a vírus elleni védekezést. Jelképes az is, hogy az egyik közreműködő közvetlenül a bemutató előtt betegedett meg, ezért aztán a premier veszélybe is került. Göttinger Pál rendező személyesen tájékoztatta a publikumot a nemvárt nehézségekről, bár a vírust konkrétan nem említette. Ezért meg is kellett cserélni a két egyfelvonásost, pedig a sorrend nem volt véletlen.

Henry Purcell emelkedett barokk alkotását követte volna a XXI. századi fricska, a műfaj színe és visszája. Ám a kritikust ezt kevéssé befolyásolja. Már tavaly decemberben végignéztem az főpróbát, a Didót most is a próbán láttam, a Négyhangút a premieren.

A Didó korhű, ám kissé stilizált ruhái pontosan idézik meg a kort. Az anyagok nemessége, a formák letisztultsága jól illenek a történethez és a zenéhez is. A forgószínpadon fehér antik oszlopok, lépcsők, emelvények. Amikor pedig fordul az egész, a másik oldalon a varázsló barlangját látjuk sötét tónusban. A látvány artisztikusan keretezi a történet vonalvezetését. Göttinger Pál világosan bontja ki a cselekményt, énekeseinek játéka egyszerű pátoszt hordoz, de mentes minden túlzástól vagy fellengzősségtől. A kórus és a táncosok egységet alkotnak, harmonikusan idézik meg a királynői palota pompás életét. Dido búcsúja és halála nem csak a műnek, a rendezésnek is csúcspontja, egyszerre szívbemarkoló és emelkedett. Máthé Beáta hangfajáról az utóbbi időben vita alakult ki. Bármit is hoz a jövő, ez tragikus sors, a hősnő nagyszabású bukása mind hangszínéhez, mind lelkületéhez nagyszerűen illik. Nem elsősorban az arany korona és palást, hanem az éneklés nemessége teszi őt páratlan Didóvá. „Páratlan”, írtam, s mintha a színház is ezt érzékelte volna, amikor nem is adott mellé váltótársat. Aeneast tenorok és baritonok is énekelhetik. Szélpál Szilveszter jól megfelel ennek a kettősségnek. Érdekes, hogy Purcell milyen kevés igazi szólót, és mennyi kifejező recitativót írt neki, amelyeket erős kifejezéssel énekel. Ráadásul alkatilag is éppen az a délceg ifjú hős, akit várunk. Horák Renáta karcsú szopránja megfelelő ellenpont Máthé királynője mellett. Réti Attila bozontos baritonja első megszólalásra is pontosan idézi föl a varázsló alakját. Kónya Krisztina és Vajda Júlia elkötelezetten éneklik asszisztenseit. Az általam látott főpróbán Hermann Szabolcs magabiztosan, fölényesen irányította a zenekart és énekeseit. Ezeket a műveket szerte a világban a korszak specialistái adják elő. A szegedi operatársulat nagyon régen játszott barokk darabot, de stílusos, méltó előadás született.

A társulat erejét mutatja, hogy egy merőben más zenei világban is szinte lubickoltak. Ráadásul több énekes mindkét darabban föllépett. A Négyhangú opera a nyílt színen játszódik, díszlet szinte nincs is, csak egy kis emelvény, mely hol paddá, hol ággyá változik, jelmez is alig, a négy énekes pólóban és farmerban, a rendezői balon egy szál zongora kíséri őket. Mintha próbán lennénk, vagy Dinyés Dániel népszerű operabeavató előadásainak egyikén. Csak ezúttal nem egy alkotás, hanem a műfaj műhelytitkaiba nyerünk bepillantást. Az énekesek rivalizálnak, pózolnak, ami utcai ruhában még mulatságosabb. A tenor kevesli a neki írt egyetlen áriát, a mezzo hosszan, kenetteljesen konferálja föl saját szólóját. A bariton énekli el, mekkora gondot jelent időnként a pontos belépés, vagy egy hang eltalálása. Miközben rendre jó helyen lépnek be és precízen eltalálják a hangokat. A közönség remekül szórakozik, minden vesz, fölnevet a poénok után. „Én egy igazi mezzoszoprán vagyok” – duruzsolja Dobrotka Szilvia, és senkit nem zavar, hogy igazából sötétebb tónusú szopránt hallunk. Többek között azért sem, mert Horák Renáta mellett megvan a két énekesnő között a szükséges hangszínbeli különbség. Bagdi Zoltán nem tipikus tenor-alkat: magas és szakállas. Hangszíne és temperamentuma alapján egyelőre inkább buffo-karriert jósolunk neki. Szélpál Szilveszter jól hozza egy bariton féktelen öntudatát. De nem saját Aeneasát figurázza ki, énekes magatartásokat karikíroz. Dinyés Dániel a zongorával nem annyira kíséri őket, mint inkább játékos társuk a mókában.

A két darab szinte összes szerepét ketten éneklik fölváltva. Ez járványidőben jelentősen növeli az előadásbiztonságot. Ráadásul – különösen, hogy a szólamok nem hosszúak és megerőltetőek – több fiatal énekes próbálhatja ki magát, szerezhet színpadi rutint és megmutathatja oroszlánkörmeit, ha vannak.

A bemutató közönsége remekül vette a poénokat, bár ott alighanem sokan voltak a műfaj rajongói és értői közül. Ám sejtésem szerint a mókák többségéhez nem is kell különösebb szaktudás, ezért akár arra is alkalmas lehet, hogy olyanok is kíváncsiak legyenek az operára, akik eddig idegenkedtek a műfajtól.

Márok Tamás

forrás: http://tiszatajonline.hu

OPERATANDEM A CSIRKEKELTETŐBEN

A megszületésük között eltelt három évszázad és a stílus is élesen elválasztja egymástól Henry Purcell barokk operáját, a Dido és Aeneast és Tom Johnson minimalista Négyhangú operáját, amit Göttinger Pál rendezésében párban mutattak be Szegeden. HOLLÓSI ZSOLT KRITIKÁJA.

Új tandem, Dinyés Dániel zenei vezető és Göttinger Pál rendező határozza meg másfél éve a Szegedi Nemzeti Színház operatagozatának irányvonalát, de a pandémia miatt mostanáig csak egyetlen közös produkciót láthatott tőlük a közönség. A rendszerváltás óta színpadra állított három korábbi rendezéshez képest inkább visszalépésnek tűnő nagyszínházi Bohémélet után november első hétvégéjén kettős premiert tartott az operatársulat a Kisszínházban. Mindkét darab új a szegedi repertoáron, ezért nagy várakozás övezte a több poszton is kettős szereposztásban színre vitt dupla produkciót.

A barokk operák elmúlt évtizedekben tapasztalható újjászületése szinte érintetlenül hagyta Szegedet, a tavaly nyári Händel-produkció, az Agrippina kivételével legfeljebb koncerteken csendült fel elvétve egy-egy barokk ária. Henry Purcell 1689-ben bemutatott operájából, a Nahum Tate Aeneis nyomán írt librettójára komponált Dido és Aeneasból is csak Dido slágerré vált lamentóját lehetett néha hallani. Jó döntésnek tűnt végre a teljes darabot műsorra tűzni.

Meglepett, amikor néhány hete a legnívósabb üzleti magazinban Dinyés Dániel, „a komolyzene Luke Skywalkere” arról elmélkedett, hogy a vidéki operajátszásnak szerinte „az lenne a lényege, hogy afféle csirkekeltető legyen kezdő vagy kevésbé tapasztalt énekeseknek, megadja nekik azt a kilométert, amivel ki tudják próbálni magukat, hogy később komoly helyeken tudjanak helytállni, ahol a stressz is nagyobb”. Dinyés még meg sem született, amikor Szegedet Vaszy Viktor tevékenysége nyomán már operafellegvárként emlegették, és lehet, hogy abban igaza van, hogy ahol „vár állott, most kőhalom”, de talán a csirkekeltető nem elég vonzó perspektíva egy olyan közönség számára, mely az elmúlt évtizedekben Galgóczy Judit, Kerényi Miklós Gábor, Kovalik Balázs, Zsótér Sándor, Alföldi Róbert és Juronics Tamás emlékezetes produkcióin nevelődött.

Úgy tűnik, Göttinger Pálnak nem volt a Dido és Aeneas színpadra állításához 21. században is érvényes víziója. Rendezéséről a kilencvenes évekből Moldován Domokos jó szándékú, de erőltetett, fantáziátlan próbálkozásai jutottak eszembe a barokk operák meghonosítására, melyek többnyire már akkor is kínosnak tűntek.

A Kisszínház színpadán Varsányi Anna fehér oszlopokból, lépcsőkből álló kolonnád díszlete idézi meg Karthágót. Bujdosó Nóra nehezen értelmezhető jelmezei a napszemüvegekkel, piros napernyővel és az antik viseletet imitáló barna és fehér kosztümökkel, a trójai katonák farmerből készített harci sisakjaival azonban inkább megkérdőjelezik a teret és az időt. Aeneas vadászzsákmányát, a fehér vászonzsákba csomagolt, vértől csöpögő vadkant laza mozdulattal abba a medencébe dobják, amiből nem sokkal korábban a fürdőző Dido lépett ki. A királynő „máglyája” pedig suta módon rongyokból, a többi szereplő értelmetlen vállszalagjából emelkedik. Hajdu Anita ötlettelen koreográfiáját nagy lelkesedéssel adja elő a színház tánckara, de a táncok inkább iskolás stílusgyakorlatok, nemigen kapcsolódnak a történethez.

Miközben ma már a legtöbb helyen az autentikusabb barokk hangzást preferálják, erre a kihívásra a premieren Dinyés Dániel, másnap este Hermann Szabolcs dirigálásával közreműködő Szegedi Szimfonikus Zenekar, az énekkar és különösen a magánénekes gárda nincs igazán felkészülve. Máthé Beáta Dido szerepében királynői jelenség, szép és nagy vivőerejű hanggal rendelkezik, de a magyar szövegét alig érteni. Talán a kissé gyors tempó és a még fejlesztendő légzéstechnika miatt a lamentót nem sikerült olyan drámai erővel, megrázóan énekelnie, mint amilyen hőfokon a legnagyobbak katartikus felvételeiről ismerhetjük. Az Aeneast meggyőzően alakító Szélpál Szilveszter szövegét jól lehet ugyan érteni, de a barokk énekstílust még neki is tanulnia kell. Belindát a premieren Ferenczy Orsolya, másnap Horák Renáta, a két boszorkányt mindkétszer Kónya Krisztina és Dobrotka Szilvia, a Varázslót Réti Attila énekelte. Aki szereti a barokk operát, annak rögtön megüti a fülét hangadásuk élessége, a díszítések erőltetettsége, a könnyed futamok nehézkessége.

Az est másik egyfelvonásosa, az 1972-ben írt Négyhangú opera szerzője, az amerikai Tom Johnson a végsőkig leegyszerűsítve úgy fogalmazta meg a minimalizmus esztétikáját: a kevesebb több. Kevés eszközzel és hangszerrel egyetlen zenei ötletre, gondolatra koncentrál, ugyanakkor a repetíciót – amit gyakran tévesen azonosítanak ezzel a zenei irányzattal – csak a minimalizmus egyik alapelemének tartja. A Négyhangú operát metaoperának is minősítik, mert magáról az opera műfajáról szól, 18. századi mintára áriákból, recitativókból, duettekből, tercettből, kvartettből és fináléból áll. Négyhangú, mert a komponista híven a minimalista alapelvekhez csak négy abszolút hangmagasságot (D, E, A és H hangot) használ, és a recitativók is csak egyetlen hangon szólnak. A szerző a szereplőket is egyszerűen csak hangfajuk szerint nevezte el.

Johnson furcsállotta, hogy fergeteges humorú operaparódiaként aratott világsikert a darabja, holott szerinte, ha egy trió azt énekli, hogy „Ez a trió…”, az nem humoros, hanem igaz. Göttinger Pál szegedi rendezése nem az elméleti kérdésekre összpontosít, hanem a szeretetteljes paródiára. Az énekesek sárga figyelmeztető háromszöges fehér pólóban, farmerben, piros tornacipőben lépnek színpadra, a díszlet is csupán egy kis fekete pódium, egy pianínó, néhány tonettszék és kottaállvány.

A szereplők viccesen karikírozzák az opera sztereotipikus figuráit. Az önimádó Tenor – Bagdi Zoltán – színpadra lépés előtt látványosan szájszag ellenőrzést tart, majd azon kesereg, hogy neki csak egyetlen ária jutott. A Szoprán örökösen verseng az Alttal, kalcium infúzióval turbózza magát a kvartettre, a reflektor fénykörét keresi, mint egy ösztönlény pillangó. Horák Renáta a premieren a Szoprán fullánkosabb, karcosabb oldalát domborította ki, másnap este Kónya Krisztina inkább lágyabbnak, nevetségesen finomkodónak mutatta. Dobrotka Szilvia rafinált humorral keltette életre a magát arisztokratikusabb mezzónak gondoló Altot, aki kíséret nélkül énekelve kiereszti ugyan a hangját, de rögtön el is bizonytalanodik. Remek geg, hogy közben a színpad szélén a pianínónál ülő karmester – a premieren Dinyés Dániel, másnap Hermann Szabolcs – unottan napilapot olvas. Az operák sztárja a nagyképű Bariton – a premieren Szélpál Szilveszter, másnap Cseh Antal játszotta roppant szellemesen –, neki bezzeg három áriát is komponált a szerző. Judik Patrik keltette életre az epizodistaként csak néhány percre feltűnő Basszust, aki már a közjáték alatt számlatömböt bélyegez, a fellépő ruhája pedig már rég a vállfán lóg elcsomagolva.

Tom Johnson kortársból lassan klasszikussá érő operája ma is tanulságos. Szegeden rokonszenvesen önironikus, szórakoztató előadás született belőle, énekes és néző számára egyaránt elgondolkodtató.

A Dido és Aeneas adatlapja itt, a Négyhangú opera adatlapja itt található.

forrás: https://revizoronline.com